Frank körülbelül 185 centi magas férfi, akin látszik, hogy rendszeresen kemény munkával tartja karban a fizikumát. Szénfekete haja van, amit általában rövidre nyírva hord. Szakállt nem szeret viselni, ha teheti két-három naponta borotválkozik. Frank acélkék tekintetét kevés ember képes sokáig meghunyászkodás nélkül állni.
Személyiségét meglepő kettősség jellemzi. Egyrészt a szigorú családi nevelés és a sereg által megkövetelt életforma brutális önfegyelmet plántált belé, aminek nagy használt veszi a bűnözők utáni kutatás alatt végzett nyomozómunkában. Másrészt a katonai bevetések során megtanulta élvezni az adrenalin által felszabadított vadállati tombolást.
Frank már katonaként is élvezte az erőszakos cselekedetek végrehajtását, de a családja halála után ez a hajlam dominálni kezdte a munkamódszereit és szadizmussá fejlődött.
A családja halála olyan komoly törést okozott számára, hogy a jelleméből visszafordíthatatlanul kiveszett az a kevéske empátia és az együttérzés, amit birtokolt.
képesség »

A nevem Frank Castle és meg kell mondjam, hogy az életem története határozottan nem egy szép dolog.
A családom Szicíliából származik. Még a második világháború alatt menekültek ki az Államokban Mussolini rémuralma elől.
Apám már az emigráció idején majdnem betöltötte a huszadik életévét, így kész biológiai csoda volt, hogy majd negyven évvel később 1983-ban napvilágot láttam. Bár nem tudom, hogy jó vagy rossz dolognak lehet-e ezt tartani.
A családom mélyen, már-már fanatikusan vallásos volt, így akár tetszett, akár nem a vasárnap délelőttöket mindig a templomban kellett töltenem, míg apám eljátszotta a jó katolikust a gyülekezetben. Az persze hét pecsétes titok volt, hogy az egyetlen módszere a jobb belátásra bírása az volt, hogy az öklét használta. Ezt pedig elég gyakran megtette, ha nem úgy viselkedtem, ahogy ő azt elvárta volna. Nem voltam egy rongy kölyök, de apámnak annyi érzéke volt a gyerekekhez, amennyire egy pedofil pap erkölcsi prédikációja lehet hiteles.
Ennek ellenére az Istenbe vetett hitem szilárd lábakon állt és reménykedtem, hogy egyszer majd lecsap apámra az ő igazsága.
Sosem voltam igazán kiemelkedő diák. Az iskolában is csak egy tárgy kötötte le a figyelmem a testnevelésen kívül. A történelem. Megbabonázva olvastam a spártaiakról, római légiósokról és lovagokról, miközben gyermeki képzeletemben hősies, de brutális csaták képe elevenedett meg. Ezeket a figurákat egyfajta emberfeletti hősöknek láttam, akik az igazságukat oltalmazva irgalom nélkül átgázoltak bárkin, aki ártani akart a védteleneknek. Visszagondolva talán túlságosan is naiv és idealista voltam annak idején, de a mélyen vallásos nevelés már csak ezt teszi az emberrel.
Ahogy cseperedtem a légiósok és lovagok helyét átvették Robert E Howard barbárjai és a Stallone/Schwarzenegger páros akciófilmjei. Apám nem egyszer vert el azért, amiért ilyen Istennek nem tetsző dolgokkal mulattam az időmet és többször előfordult, hogy elégette a könyveimet vagy videó-kazettáimat.
A legsúlyosabb húzása az volt, amikor ultimátumot adott nekem tizennyolc éves koromban. Vagy elmegyek egy papneveldébe, vagy utcára tesz. A kilátások megrémisztettek de egyben el is keserítettek. Az apám ezzel végleg elásta magát, másrészt viszont ott lebegett a fejem fölött Demoklész kardja és a hajléktalanná válás réme. Emiatt választottam a papi hivatást.
Az új környezet cseppet sem volt ínyemre való. Egy rakás szentfazékkal voltam körülvéve, akik komolyan gondolták, hogy Isten méltó módon bánik mindenkivel. Na ja. Pont ezért ülnek diplomások a McDonalds kiszolgáló pultjában. Pont ezért kerülnek tisztességes emberek az utcára. Pont Isten méltó bánásmódja miatt verik a gyerekeiket az álszent szülők. Meg pont Isten védte meg az Iker-tornyokat is Szeptember 11.-én.
A kretén iskolatársaimat úgy próbáltam kerülni ahogy tudtam és az templomi szobám magányába menekültem, de még így is kimondhatatlanul rosszul éreztem magamat az új helyemen.
A pontot az I-re azt tette fel, hogy a kolostor vezetőjének megtetszettem. Eleinte csak nyájaskodás és minden alkalom kihasználása arra, hogy velem legyen, aztán már egyre konkrétabb célzások. Végül pedig elkezdett fogdosni.
Ekkor szakad el a türelmem fonala. Életemben először hagytam, hogy a felgyülemlett düh és harag teljesen átvegye az irányítást a testem felett és bestiális kegyetlenséggel láttam el Roger atya baját. Bár még képzetlen voltam, de a középsuliban megfelelő fizikai alapot szedtem össze ahhoz, félholtra verjem.
Azt az estét már nem a kolostor falai közt töltöttem. Mielőtt elmentem még megfenyegettem ezeket a képmutató mocskokat, hogy az országos híradóba kerülnek, ha bárkinek szólni mernek erről az incidensről és a táozásomról. Aztán laza eleganciával elvittem az adománypersely tartalmát.
Nem sok időt pazaroltam el arra, hogy ki találjam mi legyen. Az első kínálkozó lehetőséget megragadtam, ami munkát ígért. Kidobó lettem egy Bronx-beli éjjeli bárban és egy lepukkant lakás béreltem. A vezetéknevemet is megváltoztattam, hogy minél kevesebb dolog emlékeztessen arra, hogy honnan jöttem.
De a nagybetűs élet monoton mókuskerekével nem tudtam mit kezdeni. Néhány hónap után otthagytam az állást és elmentem a legközelebbi toborzó irodába. Olyan gyorsan csapták rá az alkalmas pecsétet a papírjaimra, hogy szinte pislogni sem volt időm.
Rövidesen már az alapkiképzést gyűrtem és végre úgy éreztem, hogy a helyén van minden. Egész álló nap lőgyakorlatozni, önvédelmet gyakorolni, taktikát tanulni. Ez volt az, amitől pompásan éreztem magam. A kiképzés után jelentkeztem a tengerészgyalogsághoz, ahol már játszi könnyedséggel vettem az akadályokat.
Kitörő örömmel fogadtam, amikor bejelentették, hogy az első turnusommal Afganisztánba megyek tálibokra vadászni. Mocskosul élveztem ahogy a fegyverem felugat és azok az iszlám kutyák elhullanak a kilőtt golyóimtól.
Elég sokáig maradtam odakint. Mivel apámékkal nem tartottam a kapcsolatot nem sok dolog kötött az államokhoz és emiatt többször kérvényeztem, hogy kihagyhassam az eltávozást. A kimagasló teljesítményemért beválogattak a Cerberus Osztagba. A célunk a helyi tálib kormány bukása utáni terrorista csoportok felszámolása volt bármilyen eszközzel.
Több komolyabb feladattal is ellátták a csapatomat. Legfőképp Al-Kaida sejteket kutattunk fel és irtottunk ki, de  de kerestünk ellopott fegyvereket a sivatagban és falvakat is felszabadítottunk. Egyszer még egy eltűnt milliárdos után is elküldtek minket, de mire odaértünk a fickó már megszökött a fogságból. Addig nem hittem el, hogy maga csinálta a páncélját, amíg meg nem láttam Vasembert a TV-ben.
Ez alatt az idő alatt begyűjtöttem néhány kitüntetést is, bár sosem fogok úgy kinézni mint néhány posztkommunista ország tábornoka.
Hat év folyamatos szolgálat után nem voltak hajlandóak még egyszer megadni az engedélyt a további harctéri tartózkodásra. Ehelyett helyet kínáltak a kiképző tisztek között. Nem mondom, hogy jól esett még csak már is gondolni arra, hogy több évnyi szolgálat után nekem kelljen kitörölni a kezdő kopaszok hátsóját, de nem akartam otthagyni a sereget.
Mielőtt szolgálatba álltam volna, kértem két hét szabadságot és majdnem egy évtized után meglátogattam a szüleimet.
Anyám jól tartotta magát, de az apám rendszeres ápolásra szorult, amit nagyon nehezen tudtak kigazdálkodni. Életemben először éreztem szégyent annak ellenére, hogy a lelkem legmélyén úgy éreztem, hogy apámnak végnapjaira az Úr benyújtotta a számlát. A seregben töltött idő alatt egész szép kis pénzmagot gyűjtöttem össze, így lehetőségem nyílt arra, hogy kisegítsem a szüleimet egy évre előre kifizettem apám minden ápolási költségét és egy házhoz járó nővért fogadtam fel, aki napi szinten segítette a beteg ellátását.
A kiképzési ciklusok közötti eltávozások alkalmával egyre többször jártam haza. A családommal való kapcsolatom is javulni látszott. Egy magánbeszélgetés alkalmával apám bocsánatot kért tőlem és bevallotta, hogy büszke lett arra a férfira, akivé váltam felnőtt koromra. Anyám pedig addig szervezkedett és noszogatott, amíg végül randira nem hívtam az ápolónőt, akit felfogadtam.
Ritka döcögősen indult a kapcsolatunk. Egyrészt azért, mert a szigorú nevelésnek hála nem sok tapasztalatom volt nőkkel, másrészt pedig a hosszú távollétek eléggé próbára tették mindkettőnk érzelmeit.
Úgy éreztem, hogy lassan tényleg sínre kerül az életem. Bár hiányzott a harctér és az a vad, felszabadult káosz, amit tőle kaptam, de kezdtem megkedvelni a kiképzőtiszti szerepkört is. Egyes pletykák szerint az újoncok a Megtorló becenevet aggatták rám a szigorom miatt, de ez különösképp nem érdekelt.
Mariával is kezdtünk egyenesbe jönni végre és eljutottunk odáig, hogy egy
Niagará-hoz tett kirándulás alkalmával megkérjem a kezét.
Gyönyörű szép, katolikus esküvőnk volt, aminek az emlékét csak az keseríti meg, hogy apám két napra rá eltávozott. Nagyon szép kort ért meg az öreg szó se róla. Örülök, hogy legalább láthatott engem egyszer így is.
Édesanyámat az a szerencse érte, hogy szép kora ellenére még láthatta mindkét unokáját megszületni. Lisa és ifjabb Frank mindannyiunknak örömöt okoztak és képesek voltak megszelídíteni bennem a harc utáni emésztő vágyat.
Még tanúi lehettek annak, ahogy a Föld átéli az első idegen inváziót. Ahogy ez Thanos nevű űrhitler feltűnt egyből délnek vettem az irányt és egy bajtársam tanyáján húztuk meg magunkat a családommal. Kaptam ugyan behívó parancsot, de nem engedelmeskedtem neki. Emiatt elővettek a Manhattani Nyilatkozat körüli perpatvar idején, de tekintetbe véve az Afganisztáni érdemeimet megúsztam egy lefokozással.
De az Isten, az élet, a sors – nevezd ahogy akarod – csak kevés ideig adta meg nekem az a szerencsét, hogy jól menjen a sorom.
A harminckettedik születésnapomat ünnepeltem a családommal. A Central parkban piknikeztünk. A fiammal dobálgattuk, amikor túl nagy ívben hajítottam meg a labdát és átrepült egy tisztásra. Frank junior utána ment, de egy másodperc múlva már rohant is felém. Aztán eldördült egy fegyver és a fiam holtan esett össze. A látványtól a kiképzés által belén nevelt összes reflex leállt. Csak álltam ott, mint aki belefagyott az időbe és nem tudtam semmit. Még két dörrenés hallatszott, Maria, Lisa és az Anyám is holtan esett össze. Mire elmúlt a sok hatása már az egész családom halott volt, bennem pedig elpattant valami. Vad dühvel törtem neki a támadónak, ütöttem és vágtam ahol értem, de az agyamat elöntő vörös köd miatt nem vettem észre, hogy a társai is megérkeztek. Én is kaptam két golyót, de valami csodával határos módon a mentősök még képesek voltak visszahozni az életbe.
Aztán jött a tényleges kínszenvedés, naphosszat csak a zsarukkal beszélgettem, akik csak a töküket vakarászták ahelyett, hogy elkapták volna a tetteseket. Hiába volt a fantomkép rajzolás, az ismétlődő vallomástételek, semmire sem haladtak, bennem pedig csak forrt a düh és formálódott egy terv. Megszüntettem minden banki letétemet, majd kérvényeztem egy katonai kórházba való átszállításomat. Az ottani főorvos lógott nekem eggyel és ezt be is hajtottam rajta. Elértem, hogy olyan dózisú nyugtatót kapjak, ami annyira lelassítja az anyagcserémet, hogy halottnak higgyenek, majd a hullaszállítás során meglógtam a kocsiból.
Irtóztam a gondolattól, hogy bűnözőkkel üzleteljek, de másképp nem tudtam fegyverekhez és járműhöz jutni.
Amíg a bosszúmra készülődtem eszembe jutott, hogy kellene valami, amivel a bűnözők tudtára adom, hogy nem sima bandaközi leszámolás lesz, amiben részük lesz. Eszembe jutott, hogy a Közel-Keleten töltött éveim alatt gyakran koponyát pingáltunk a sisakunkra és a megszállt épületekre, ezzel jelezve, hogy nem félünk a táliboktól. Úgy éreztem, hogy ez a szimbolika ebben az esetben is járható út, és elég személyes ahhoz, hogy tudják ki van a nyomukba. Felfestettem hát a golyóálló mellényemre koponyát és a gengszterek nyomába eredtem, minden gyilkosság helyszínén és koponyás taget hagyva.
Mire a zsaruk Fenegyerek segítségével lekapcsoltak, már legalább tíz hullát hagytam magam mögött. Elég nagy felhajtást csaptak körén és a média ironikusan úgy nevezett el, ahogy a kopaszaim gúnyoltak a seregben: A Megtorló.
Az előzetes letartóztatás ideje alatt egy Murdock nevű fickó keresett meg. Hallottam már róla, egy ügyvéd, aki az igazság vak bajnoka. Szó szerint. Egy kicsit még zavaró is volt az vörös szemüveg, ami eltakarta a szemét. A hangja pedig valahonnan nagyon ismerős volt.
Ő képviselt a per alatt és próbált meggyőzni arról, hogy a nyilvánosság előtt tegyek úgy, mintha megbántam volna azt, amit tettem. A nagy pillanatban persze azt mondtam, hogy soha egy másodpercig sem fogom bánni azt, hogy eltakarítottam az utcáról ezeket a mocskokat és ha lehetne rá lehetőségem újból megtenném. Ez se Murdocknak, se a bírónak nem tetszett.
De legalább ráébresztett arra, hogy mi a dolgom ebben a világban. Megtenni, amit a zsaruk a törvény miatt nem tudnak. Kitakarítani mocskot a városból.
A bíróság egyhangúlag bűnösnek ítélt és Ryker szigetre zártak. Azok közé a bűnözők közé, akiknek halomra gyilkoltam a haverjait. Az első, elég véres csetepaté, huszonhat hulla és három hét magánzárka után maga a New York-i alvilág korábbi fejese óhajtott beszélni velem. Wilson Fisk elég jól érthetően tudtomra adta, hogy még a sitten is az úr és ha békén hagyom a köreit, akkor megoldja az itteni problémáim egy halottnak nyilvánítással. Belementem, bár mindketten tudtuk, hogy Fisk embereinek is lesz félnivalója tőlem, amint kijutok innen. Míg kipárnázott cellámban ültem és vártam a Vezér intézkedéseit, azért gondolkodtam is egy kicsit és összeraktam, hogy Murdock honnan volt olyan ismerős. Ő segített a zsaruknak kézre keríteni engem. De nem ügyvédként. Jót akart tenni velem mindkét identitásában. Annak ellenére, hogy nem értünk egyet, azért még jöttem neki eggyel.
A nagydarab Corleone-utánzat végül kijuttatott a sittről én pedig most már kicsit kevésbé feltűnő, de annál hatékonyabb módszerekkel folytatom a családom gyilkosai utáni hajszát és a bűnözők rettegésben tartását.