Vörös vagy, mint...

...a tűz » Persze, hogy ezzel asszociálod magad elsőként, hisz ez az egyetlen dolog, amit még úgy ahogy, de látsz. A tűz felemészt mindent maga körül, aztán, mikor már mindent elpusztított önmaga környezetében, saját maga gyilkosává válik. A benned lévő tűz ugyanezt teszi, csupán kicsit finomabban és lassabban, még nem olyan észveszejtően gonosz, mint ami ellen nap, mint nap küzdesz; ez a fajta tűz még csak tisztít.
De tudod, hogy nem sok választ el attól, hogy futótűzzé váljon.

...a bosszú » Azt mondják, az igazság vak, de te tudod jól, hogy ez hazugság. Iustitia elfedi ugyan a szemét egy darab vászonnal, hogy ne lehessen becsapni, de a hallása tökéletes, akárcsak neked. Szóval a fegyverhordozójának nevezed magad, igazságot szolgáltatsz a nevében ott, ahova más keze nem ér el, ahová más nem tud, vagy nem akar belátni. Vajon melyik szerepedben vagy bátrabb: mikor fényes nappal a jog oldalán harcolsz, vagy mikor esténként az Ördöggel cimborálsz?

...a vér » Az első vér, amire emlékszel, az apádé. Sosem fogod elfelejteni, mikor hazajött összeverve, véresen, de a két lábán és büszkén. Megijedtél, hiszen sosem láttad még így, és volt valami rettentően abnormális az egészben - a vér fájdalommal jár, de az apád nem tűnt úgy, mint, aki szenved. Végignézette veled, ahogy kitisztítja a sebeit és összevarrja magát, ha csupán egy pillanatra is elpillantottál, visszaparancsolta a tekinteted. Látnod kell, hogy mi folyik a bőröd alatt, Matty,, mondta erélyesen, hozzá kell szoknod, mert ebben a világban többször fogsz vele találkozni, mint szeretnéd. Ha pedig hozzászoktál, akkor már nem is annyira fáj.
Többé nem féltél a vörösen bugyborékoló vértől, de utóbb rájöttél, hogy az apád hazudott. Hiába szoktál hozzá, attól még fáj.

...a kétség » Meg vagy róla győződve, hogy, amit teszel, az jó és visszavonhatatlan. Aztán vannak napok, mikor képletesen a tükörbe nézel, és elfog a bizonytalanság. Mégis, milyen jogod van ahhoz, hogy inkvizítorként a kezedbe vedd a törvényt, és a gonoszt a benned rejlő gonosszal üldözd? Semmi. De élvezed, ahogy az öklöd más állkapcsához ér, és élvezed a törés hangját, ami utána jön. Nem ismered be magadnak, sem senki másnak, mert ez egy láthatatlan és veszélyes titok, ami, ha véletlenül kicsúszik felforgatná az egész életed.
(a titok: éppen csak egy hajszál választ el attól, hogy olyan emberré válj, akit éjjel-nappal mélységesen elítélsz)

...a Pokol Bugyra » Korán megtanultad az apácák mellett, hogy minden bűnös a Pokolra jut, a büntetlenek pedig a Mennyben találnak békére. De te már nem vágyod a békét, hisz igazán sosem ismerted, és már egyébként is a saját magad által kreált Pokolban élsz. Mivel is lenne rosszabb, ha az igaziba kerülnél?

egyéb:

» summa cumme laude-val végzett a Kolumbiai Egyetemen jogból
» apja halála után a Szent Ágnes árvaházba fogadták be, ott is nőtt fel» erősen vallásos (katolikus), sokszor jár templomba
» ha nem lenne ügyvéd sosem viselne öltönyt
» ugyanúgy vannak félelmei, mint minden más embernek
» alvás helyett gyakran csak meditál» a Nelson & Murdock ügyvédi iroda egyik alapítója, ahol alacsony juttatásért cserébe, pro bono, segítenek az ügyfeleknek, akiknek nem lenne pénzük rá
» anyanyelvi szinte beszél spanyol, és tud egy kicsit franciául is

képesség »

Éles sípolásra ébredsz. Kell egy kis idő, mire rájössz, hogy nem a szemben lévő szomszédod kapcsolgatja megint az elromlott rádióját, hanem a saját fejedből jön a hang. A tested tiltakozik ellened, ezúttal megint túl messzire mentél - a működő érzékszerveid túl vannak hajszolva -, figyelmeztetni próbál, és a végsőkig elmegy, hogy leállítson. Akár addig is, hogy az éjszaka közepén felriasszon és megijesszen. Mire pedig rájössz, mi történik, már rég késő. A hang pedig csak erősödik, de nem tudsz ellene mit tenni, hiszen te vagy saját magad legnagyobb ellensége. És hirtelen megint az a tíz éves magatehetetlen gyerek vagy (apa! segíts, nem látok), aki a földön feküdve szaggatottan veszi a levegőt, és az apja karjába kapaszkodva próbálja visszarántani magát a fénybe. Nem sikerül. A különbség csak az, hogy most már felnőttél, és nem a földön fekszel, hanem az ágyadban a vékony lepedőt még felismered. Már a saját otthonodban sem vagy teljes biztonságban. Az árnyékod is ellenséged. Ajkaid félig elválnak egymástól, még mindig levegőért kapkodsz és kénytelen vagy erőszakkal rávenni magad, hogy normálisan vedd a levegőt. Minden összemosódik és a körülötted lévő tűz kivehetetlen formákat készít. Abban sem vagy már biztos, hogy a saját szobádban vagy egyáltalán.
Fogalmad sincs, meddig tartott az epizód, hogy percekig vagy esetleg órákig ültél-e a sötét szobádban, egyedül, a takaródat markolászva, mert a tapintás érzékét még nem vesztetted el és csak így tudtad magad megnyugtatni, hogy a rövid pánik roham el fog múlni, csupán idő kérdése. Először a hangok szállnak vissza megint a tudatodba, ahogy a sípolás lassanként elmúlik. Saját szívverésed veszed észre elsőként, ami szokatlanul gyorsan ver a mellkasodban, attól félsz, hogy kiszakadhat a dobhártyád, olyan erősen hallod az ütemtelen dobogást. Magadban számolni kezdesz (egy-két-három-négy...), amíg fókuszálsz, túllépsz a szíved dobogásán, túl az ajtód küszöbén, aminek kilincsére egy légy szállt, egészen a másik épületben lévő nőig, aki épp a másik oldalára fordul álmában.
Egy taxi hangos dudálása visszaránt a testedbe.
Újra Te vagy, és minden visszaállt normálisba. De vajon meddig?


Még érzed a neonlámpa illatát az ablakod előtt (rettentően keserű, de az évek során már egészen megszoktad), még veszel egy mély lélegzetet, még elmondasz egy gyors és rövid imát a lelked üdvéért, hisz más úgysem fog, aztán elrugaszkodsz és leveted magad a mélybe - félelem és megbánás nélkül.
Zuhansz.
A ruhán keresztül is beléd mar a csípős esti levegő, de ez nem riaszt vissza. Ha egyszer elindultál, már képtelen vagy visszafordulni, nincs a természetedben a feladás. Ha pedig leesnél, majd felállsz, leporolod magad, és mész tovább. A fájdalmas becsapódás elmarad, mert megkapaszkodsz egy tűzlétra peremén, ami fájdalmas nyekkenéssel adja tudtodra a idős korát. Erős rozsdaszag árad belőle, már egy ideje biztos nem ellenőrizték. Átugrasz rajta, majd hirtelen mozdulatlanná válsz, csupán a fejedet billegteted jobb-balra, hogy figyelni tudj minden irányba. Az éjszaka gyilkos csöndje apró rezzenésekkel adja tudtodra az elfojtott segélykiáltásokat.
Minden egyszerre, mégis külön-külön, együtt pedig egy nagy egészt tesz ki, mint a puzzle darabkák, amikkel régebben sokat játszottál.

Eltelik pár óra, mire elkezded érezni a fáradságot, amihez az is hozzátesz, hogy szinte érzed, ahogy jobb oldalad kezd belilulni. Az egyik fickónak szerencséje volt, és amíg a társa hátulról lefogott, ő bemért egy erős ütést a bordáid közé. Már nem fáj annyira, de biztos vagy benne, hogy holnap bizony érdekes lesz a felkelés. A saját véredhez pedig már annyira hozzászoktál, majdhogynem észre sem veszed, hogy a szemed alatti vágásból meleg cseppek szöknek ki. Nem egyszer előfordult már, hogy észre sem vetted, ahogy lassanként elvérzel.
De most? Most csak örülsz, hogy félig-meddig ép bőrrel megúsztad.


Még be sem tetted a lábad az irodába, de már tudod, hogy ma Karen volt az, aki a reggeli adag koffeint intézte. Ő az egyetlen, aki fahéjasan szokta kérni, aminek örülsz, mert a fahéj illata valahogy mindig megnyugtat. Foggy megmásíthatatlan hangját hallod, ahogy élvezettel mesél valami kiszínesített történetet egyetemi éveitekről. Szinte már hallod magad, ahogy közbevágsz, hogy nem is így történt, de aztán úgy döntesz, ráhagyod a dolgot. Hadd legyen boldog ebben az öt percben, amíg minden figyelem rá irányul, amíg be nem lépsz.
- Jó reggelt, Matt! Látom már megtaláltad a.. te jó ég, mi történt az arcoddal? - a nő hangja pár oktávval feljebb emelkedik a mondat végén, és próbálsz nem grimaszolni miatta.
- Oh, ez? Semmiség, ne aggódj miatta. Az éjszaka felkeltem, és volt egy kis vitám a fürdőszoba ajtómmal. Teljesen lealázott, többet nem kötök bele, még a végén az életem bánja. - kényelmes mosolyt húzol az arcodra, és tartod, amíg csak tudod. Karen okos és nem becsülöd le, de inkább hazudsz, mintsem elmondanád az igazat. Érzed, hogy figyel még egy darabig, de nem adtál számára semmit, ami miatt gyanakodna, szóval elengedi a témát annyival, hogy legközelebb figyelj oda jobban. Utálod, hogy úgy kell tenned, mint aki nem képes magáról gondoskodni, de azt még jobban utálnád, ha bármi baja történne, mert elárultad, hogy kivé változol éjszakánként.
Miattuk, igen, miattuk megéri még ez is.


Fejedet lehajtva, szellemként lépsz be a gyertyákkal kivilágított templomba. A sötét szemüveg orrodon visszatükrözi a fényt, mintha a szemeid is lángban égnének. Sétálás közben ujjaid belemártod a szentelt vízbe majd egy gyors keresztvetés után a gyóntató felé veszed az utad. A botod a kezedben ide-oda jár, koppanásokkal jelzi jöttöd. Befurakszol a szűkös dobozba és vársz, amíg mocorgást nem hallasz a másik feléről. Egy hang felszólít, hogy gyónd meg bűneid és hirtelen nem is tudod, hogy hol kéne kezdened; oly hosszú a lista, oly kevés az idő.
- Vétkezni fogok, atyám. - hallod a hangod, de mintha nem is te beszélnél, a szavak maguktól formálódnak meg, a szád magától nyílik ki, a hangszálaid maguktól működnek. Mikor veszítetted el ennyire a kontrollt tested felett?
- Matthew - csupán egy sóhaj, de mégis kihallod a neved. Felismer, de úgy teszel, mintha nem történt volna semmi. - Fiam, én mindig is bíztam benned, tudod jól... de attól félek, a te lelkeden már senki nem segíthet. Tedd, amit tenned kell. - egy újabb mocorgás, majd teljes csend.
Észre sem veszed, de olyan erősen szorítod a botot a kezedben, hogy ujjaid elfehérednek, elzárod a vért, és mikor végre elengeded, mintha tűket szurkálnának a bőrödbe. Tudod, mit kell tenned és már azelőtt elhatároztad magad, hogy beléptél volna Isten lakhelyére, de kétségek gyötörnek és ez volt az egyedüli ments helyed.
Már itt sem találsz menedékre.