Clint & Crystalia

I think peoples who drink whiskey have good stories.

Nagyot nyújtóztam, szinte ropogtak belé elnyűtt csontjaim. Fáradtan figyeltem a new yorki apartman téglaborítású falára aggatott óra mutatójának kínzó vánszorgását és elfojtottam egy ásítást. Napjaim hiába voltak mozgalmasak, mégis egyhangúnak hatottak az utóbbi időben. Nem volt ugyan ellenemre a dolog, de apránként sóvárogni kezdtem némi eltérő, kiemelkedő után. Lassú mozdulatokkal dobáltam az alkalmazásokat a kezemben tartott telefonon és végül eljutottam a névjegyzékekhez… Ki kellene mozdulnom? Az agónia ólmos karjait szorosabbra fonja körülöttem, marasztalva, vállaimra borítva a szoba gyér fényéből merített sötétség-leplet. Nyakamat megropogtatom és tekintetem ezalatt megakad egy néven.
Megismerkedésem Clinttel szokványossága ellenére igen jó emlékeket hagyott bennem- egy régi, kocsmában megnézett meccs alatt véletlenül elegyedtünk szóba és vitáztunk azon, melyik csapat fog nyerni. Nem lepődtem meg, hogy neki lett igaza- a földi játékok alapos ismerete egyik gyengepontommá vált. Ajkaim mosolyra húzódtak, miután elolvastam rövid üzenetemre írt válaszát és már el is rugaszkodtam egyetlen fotelemből, hogy tárcámért induljak. Öltözékem egész egyszerű volt, bár abban teljességgel biztos voltam, hogy a szoknyámat nem fogja szó nélkül hagyni. Egy pillanatra megálltam az ajtóban, majd megindultam az éjszakában, hogy elsétáljak a bárig, ami mondhatni törzshelyünkké vált. Az éjjeli levegő kellemes hűvösséggel cirógatta bőrömet, leheletemről szerettem volna hinni, hogy látszik a levegőben. Megállapítani nem tudtam, hiszen az orromig sem láttam a kivilágítatlan sikátorban, amin áthaladtam. Célirányosan, magabiztosan szelem át a teret, eltántoríthatatlanul- kerülgetve az utamba kerülő részegeket vagy éji pillangókat. Furcsa, hogy ezen az órán szinte csak az lépdel az utcákon, akinek nincs kihez hazamennie. Arcomon egy izom megrándul, akaratlanul is fájó pontot találok magamon. Felrémlik előttem egy arc, régi emlékek összemosódott képe és felsóhajtok. A férfi lénye olyan mélyen ette magát bensőmbe, hogy kevésnek tűnik minden idő a seb begyógyításához. Fejemet lejjebb hajtva folytatom utamat, karjaimat összefonom magam előtt, s hálát adok, amiért néhány percen belül megüti fülemet a távolból hallatszó zene, amihez hamarosan fény is társul, s dohánnyal keveredő alkoholszag. Orromat ráncolva lököm be a faajtót és célozom meg a pultot, ahol ismerős alak széles háta villan fel.
- Clint! - Szólítom meg a férfit, apró jobbomat vállára helyezve, majd gyorsan elvéve. Kihúzom a széket mellette és feltornászom rá magamat, majd a tévé képernyőjére sandítok és vissza a Bartonra. - Hogy vagy? Minden rendben veled? - Magam elé húzom az itallapot, amit tudok kívülről- oly mindegy lenne, mivel mérgezném magamat, hiszen szinte képtelen vagyok elérni a delírium kecsegtető állapotát. Vörösre festett ajkamat beharapom, és tettetett figyelemmel lapozom az étel és zsírfoltos kínálatot, majd felpillantok a férfira megint. Megviseltnek látom, ami aggaszt.
- Egy dupla whiskyt kérek, jéggel. - Hátradőlök, egy pillanatra behunyom a szemeimet és próbálom csitítani lázongó tüdőmet. Megszokhattam volna már, igazán… Orromat irritálja a szennyezett levegő, léghólyagocskáim szemrehányó, éles szúrásokkal borzolják tűrőképességemet. Nem engedek, kitartok. Célom, hogy megbarátkozzam az otthonitól elütő környezettel.


remélem, megfelel! | words: 451 |
•