Búvóhelyet váltottam a történtek után. A lakást, amiben addig voltam teljes mértékben kipucoltam, hogy eltüntessem a nyomaim, ahogy a kibérelt raktárt is megszüntettem minden benne lévő holmival együtt. Másnap két férfi felnyitotta azt, minden bizonnyal az aktivált alvósejt tagjai voltak. Az, hogy őket aktiválták, nem csak azt jelentette, hogy Natalia-ra többen vadásznak, de azt is jelentette, hogy Moszkva megunta a várakozást és a feladat teljesítése érdekében leszámolnak mindenfajta visszatartó tényezővel. Ezek közé vettek most engem is. A sérüléseim még nem teljesen gyógyultak be. A kezemen a kötés ugyanúgy ott volt, ahogy a felsőtestemen is cserélnem kellett az elhasznált kötéseket. Az arcomon bár lejjebb mentek a duzzanatok és sokkal kevésbé voltak feltűnőek a sebek, messze volt a látszatom attól, ahogy beléptem Wellington partijára. A férfi halálát persze lehozták az újságok és igencsak nagy politikai visszhangja lett. Diszkrétebben akartam intézni, de Natalia miatt kénytelen voltam … improvizálni, mielőtt megelőztek volna. Moszkva jelenleg úgy kezel, mint egy instabil ügynököt. Kénytelen vagyok erre rácáfolni. Ehhez pedig egyetlen dologra van szükségem. Natalia holttestére. A cím, amit megadtam egy kihalt, alig használt ipartelep egyik raktárépületét jelezte. A raktár kihalt volt és használaton kívül esett évek óta, nem volt ott semmi, egyetlen dolgot leszámítva. Egy székhez kötözött férfit, akin jól láthatók voltak a kínzás nyomai, de a halálának oka egy közvetlen közelről leadott lövés volt a halántékába.
-Hányan vagytok? – pillantottam a férfira, akinek mostanra a felismerhetetlenségig torzult az arca. Vérzett szinte mindenhonnan, de odafigyeltem arra, hogy egyetlen létfontosságú szerve se sérüljön meg. – Előbb-utóbb beszélni fogsz. Rajtad áll, mennyi marad addigra belőled. – pillantottam a férfira, majd a kezemben tartott fúrót a férfi lábfejéhez tettem és ahogy az elindult, úgy kezdett el a fájdalomtól üvölteni a férfi.
Az FBI ügynök, akivel az üzenetet küldtem Natalianak, most az állam másik végében figyel egy illegálisan működő bordélyt, ami bár sok működési szabályt szeg meg, jelentéktelen. Ahhoz viszont épp elég, hogy a figyelmüket felkeltse és eszükbe se jusson az, hogy máshol keressenek értelmet a számok mögött.
- Nem ismerem mindüket … anonim a kommunikáció, én csak kisegítem az akciócsoportot … - suttogta a férfi erőtlenül. – Két célpont van …- Natalia volt az egyik, a másik pedig, mint kiderült, én. Míg azonban Natalia-t egyértelmeűn holtan akarták, addig a parancs rólam úgy fogalmazott, hogy ”lehetőleg élve”. - … idefognak találni … - ezt reméltem. Vadászni mindig egyszerűbb, mint menekülni a fegyver csöve elől. - … a 32-es parancs… - mondta a férfi, de a szája alig mozgott már. A harminckettes parancs lényege egyszerű volt. Megbizonyosodni az adott ügynök lojalitásáról, ha kompromitáló tényezők merülnek fel.
Előhúzva a fegyverem egyből fejbe lőttem, ahogy elmondott mindent. Miután a negyedik ujját kellett levágnom, minden bizonnyal ő is rájött már, hogy mindenképp meg fog halni. Arról kellett döntenie, hogy hallgat-e és a kínok kínját állja-e ki, vagy beszél és megadom neki a gyors és kíméletes halált. Mindenki az utóbbit választaná, lehetünk bármilyen szilárdak is erkölcsileg, végül mind megtörünk. A kezemben tartott pisztollyal a raktár második szintjét egy oszlop mögött voltam, ahonnét jó rálátásom nyílt a fő és hátsó bejáratra is. A pisztolyt tüzelésre kész tartottam, de az, hogy el is sütöm-e azt, attól függött, hogy ki ér ide előbb. Natalia, vagy az akciócsoport.
remélem megteszi
∆ Hozzászólások száma :
63
∆ Kor :
39
∆ Tartózkodási hely :
USA
A poszt írója ∞Natasha Romanoff
Elküldésének ideje ∞Kedd 27 Nov. 2018, 21:16
Ugrás egy másik oldalra ∞
dance of death
Jakow & Natasha
_________________________
Abban a pillanatban, mikor a golyó átszakította az üveget, a külső szemlélő számára alig észrevehetően rezzentem össze, s önkéntelenül is hátráltam egy lépést, s eme mozdulatsort kísérte egy újabb lövés, s szemeim lehunyva, emeltem fel védekezően kezem, de már késő volt. Wellington vére az arcomra fröccsent, a férfi teste pedig élettelenül terület el a földön. ”Komolyabban kellene vennie az óvintézkedéseket. Ezúttal megúszta, de nem biztos, hogy legközelebb is így lesz. A gyilkosa még mindig szabadlábon van.„ - pontosan ezek a szavak hagyták el ajkaim, mire Wellington gunyorosan elvigyorodott, s ezt a gesztus fagyott rá az arcára halálának utolsó pillanatában. Felnyitva szemeim előrébb lépek, s míg a biztonságiak a holttesthez lépnek s riasztják, én az ablak felé fordulok. Talán épp ebben a pillanatban nézek bele egyenest a rám szegezett célkeresztbe. Nem keresek menedéket, csupán Őt kutatom, a szemben lévő építkezés falai között. Tudom, hogy ott vagy, s most itt látsz engem. A másodpercek pörögnek, s nem történik semmi, egészen addig, amíg az egyik ügynök mellém nem lép, és át nem adja azt a bizonyos üzenetet. - Tudja azonosítani a hívófélt? - szegezi nekem a kérdést, mire összefonom a karjaim magam előtt, s csak kurtán bólintok. - Ezesetben Romanoff ügynök, velünk kell jönnie. - - Természetesen. - húzom el a szám kelletlenül, majd mielőtt még követném a férfit, a golyóütött üvegre pillantok. Kérdéseket fogok kapni, és én mindet meg is válaszolom majd, kivéve azt, mit is jelent pontosan az üzenet. Ez még mindig a kettőnk ügye, így eszemben sincs elárulni, hogy a megadott földrajziszámot miként is kell értelmezni. Jakow amerikai kormány előtt jártak egy lépéssel, s mire odaértek volna Volkov hamis adatokkal bérelt lakásához, teljesen tiszta volt. Az, hogy ez a férfi vagy az oroszok műve volt, nem lehetett pontosan meghatározni. Az egész Wellington ügy nem vetett rám túl jó fényt, azonban semmit nem tudtak rám bizonyítani, mindazonáltal többen is tanúskodtak mellettem, s alátámasztották a vallomásom, s azon törekvésem, hogy megóvjam a férfit, aki fittyet hányt a figyelmeztetéseimre, s nem volt hajlandó együttműködést mutatni. Természetesen az, hogy teljesen szabad emberként mozgok most is, bőven hozzájárultak Stark ügyvédjei is, akik ismerték azokat a bizonyos kiskapukat. Fokozottan ügyeltem arra, hogy senki se kövessen, mikor a Jakow által megadott koordináták felé vettem az irányt. A fekete autóval lassan kanyarodtam be az ipartelep elé. Kiszálltam az autóból, s az ajtót becsukva indultam el az üresen tátongó épületrészek között, egészen a raktárépületig. Nem lassítok lépteimen, miközben egyre beljebb lépkedek, s azonnal kiszúrom a székhez kötözött alakot. Lassítok a lépteimen, s körbe járva a megkínzott testet, nem kerüli el a figyelmem a halántékba adott lövés. - Tudom, hogy itt vagy Volkov. - csendül a hangom, majd ellépve a testtől, pillantok lassan körbe. - Eljöttem, mert Te is így akartad. - Beszéltem tovább, nyugodt hangon. - Lépj hát elő, ne bujkálj tovább. - lett volna lehetősége arra, hogy végezzen velem, amikor Wellingtonnal is, de nem tette meg. Ez persze nem egyenlő azzal, hogy most nem a kivégzésemre készül.
A hozzászólást Natasha Romanoff összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 13 Dec. 2018, 14:56-kor.
∆ Hozzászólások száma :
16
∆ Kor :
40
∆ Tartózkodási hely :
USA
A poszt írója ∞Jakow Volkov
Elküldésének ideje ∞Szomb. 01 Dec. 2018, 20:26
Ugrás egy másik oldalra ∞
Natasha & Jakow
Emlékszem azoknak az arcára, akiket megöltem. Emlékszem arra, hogy öltem meg őket. A nevüket nem ismerem mind, de az arcukat magam előtt látom, ha felidézem őket. Ebben a munkában nincs helye a bűntudatnak. Vagy gyásznak. Rendelkeznek veled, te pedig választhatsz: teszed a dolgod, és lassan, de biztosan önmagad árnyékává válsz, vagy ellenkezel, és a jutalmad egy osztag lesz, ami valahol, valamikor levadász téged. Talán ma, nem holnap, talán csak öt év múlva, de végül úgy is megtalálnak. Eleget éltem vadászként, hogy ne akarjak préda lenni. Nem a halál az, ami megijeszt. Inkább csak annak a módja. Az olyan emberek, mint én, nem érdemelnek gyors, kíméletes halált. Hallom, ahogy az ajtó hangos nyikorgással nyílik. Elhelyezhettem volna egy csapdát ott, arra az esetre, ha az osztag, amit rám küldtek előbb rám talál, mint számolok azzal. Azonban túlontúl hangos lett volna, és hamar figyelmeztette volna őket, hogy nem árt jobban odafigyelniük a lépteikre. A fedezékem mögül kilátok annyira, hogy kivegyem Natalia körvonalait, ahogy a némileg hiányos testhez ér. -Ne mozdulj! – mondom, ahogy felegyenesedem, és kilépve az oszlop mögül őt célzom meg. – Ki tudja, hogy itt vagy? – kérdeztem, miközben továbbra sem eresztve le a fegyverem vetettem egy pillantást ki a raktár ablakán. Nem hallottam sem járművek hangját, sem repkedő páncélokat, amik arra utalnának, hogy magával hozta valamelyik Bosszúálló barátját. – Kiadták a harminckettes parancsot. – mondtam, bár magam sem tudom ezt miért osztom meg vele. Nem rá tartozik. Neki meg kell halnia. – Velük volt. – böktem a fegyver csövével a halott férfi felé. Felderítő volt, nem az akciócsoport tagja. Ha az lett volna, valamivel tovább tart, mire kiszedem belőle az információkat, és nehezebb is lett volna elkapni. – Előttük kell, hogy megöljelek. – mondtam, sóhajtva egy aprót, miközben az ujjamat a ravaszra szorítottam. Ezt azonban ő is tudja. Az egyetlen dolog, amivel megállíthatom a rám állított akciócsoportokat az, ha Natalia általam veszti az életét. Meg kell ölnöm. Muszáj. Eddig szinte mindig reflexszerűen húztam meg a ravaszt. Soha nem okozott gondot. Most se kéne, hogy azt okozzon.
miben mesterkedik?: P
∆ Hozzászólások száma :
63
∆ Kor :
39
∆ Tartózkodási hely :
USA
A poszt írója ∞Natasha Romanoff
Elküldésének ideje ∞Csüt. 13 Dec. 2018, 15:17
Ugrás egy másik oldalra ∞
dance of death
Jakow & Natasha
_________________________
Én is emlékszem a nevekre, s a hozzátartozó vonásokra. Én, Jakow és mindazok, kik a program részesei voltak. Nem számított, milyen háttérrel kerültél be, a cél mindegyikünkkel ugyanaz volt. Elkészítették a legjobban bevethető fegyvereket. Öltünk a túlélésért, öltünk parancsra, öltünk, hogy ne mi legyünk azok, akiket végül levadásznak, s példát statuálva végeznek ki, bár.. az még mindig a jobbik forgatókönyv volt a hónapokig tartó kínzással ellentétben. Mindezt nem törölheted ki, s én sem szenvedek részleges amnéziában. A régen szerzett tudás, s a vele járó emlékek egyszerre zúdulnak rám, miként megpillantom a megkínzott holttestet. Jakow módszerei ismerősnek hatnak, mitöbb, saját múltam látom visszaköszönni. Mint mindig, mikor Volkov és én újfent egy légtérbe kerülünk. - Senki. - a kiadott parancsát teljesítem, s nem mozdulok. Kezeim enyhén a magasba emelem, megadást mímelve ezzel a gesztussal, tenyereim felé mutatva pillantok Rá. A válaszom rövid, s szenvtelen, nincs mit ezen körül írni. Íriszeim minden lépését követik, s egészen addig nem is lehet leolvasni semmit sem az arcomról, míg kendőzetlenül elém nem tárja igencsak szorult helyzetét. A harminckettes parancs. Köztudott volt, hogy a parancs életbelépését követően a biztos halál vár az ügynökre. Csak nagyon kevesek tudták bebizonyítani, hogy hűségük töretlen a kormányhoz. Egész egyszerűen nem kapták meg az esélyt maguk tisztázására. Szavai hallatán arcizmaim megfeszültek, s az aggodalom egy groteszk formája villant meg szemeimben, melyben ott dolgozott még mindig az ellenszenv és a megvetés. – Hamarosan megérkezik az erősítés. - Fűztem tovább a történetét, mely a holttesthez kapcsolódott. Sajnálatos módon még mindig ismertem a pontos eljárást. Ez is azon emlékek közé tartozik, melyek megfakulnak ugyan, de nem tűnnek el teljesen. Szemem sem rebben, mikor közli, miért is hívott ide. Az, hogy én vagyok a célpont, már akkor nyilvánvaló volt, mikor összecsaptunk a reptéren. Nem szólok semmit, azonban figyelmem nem kerüli el az, hogy hezitál, én pedig pontosan ezt használom ki. A másodperc töredéke alatt célzom meg, majd lövök a jobbomon lévő karpereccel, egy apró kis elektrosokkolót, mely eltalálja a rám szegezett fegyverét, ezáltal valószínűsíthetően elejti a kezéből. Futva indulok felé, mintha közelharcot akarnék kezdeményezni. Ha a számításaim bejönnek, felveszi a legstabilabb állást, melyből aligha tudom kibillenteni, s én pontosan ezért szeretném kihasználni. Mielőtt elérném, a földre vágom magam, s a lábai között lévő terpeszen átcsúszok. Az elsődleges cél ezzel nem az volt, hogy a férfi mögé kerüljek, hanem, hogy csúszás közben, elég közel férkőzzek a bokájához is, amely köré most az alig látható, de annál jobban érezhető acélkábelem fonódik, akár a kígyó. Ha sikerül, akkor a férfi mögé érve pattanok fel a földről, s azzal a lendülettel rántom meg a kötelet, hogy a bokájánál fogva a földre kerüljön. - Miért nem engem lőttél le Weelington helyett? Akkor ezt az egészet most megspóroltad volna magadnak. - kérdezem, s ismét rántok a férfin, s mozgok hátrafelé, megpróbálva mozgásban tartani Volkovot. - Tudom, hogy tiszta célpont voltam a szádomra, Jakow. -
