Könyvmoly stréberből diplomás, titkárnőből vezérigazgató, legjobb barátból szerelmes nő, a páncél látványától rosszul levőtől a vasszerkezetet a fejére húzó kíváncsiskodó. Ez vagyok én, a múltam és a jelenem. Egyszerű útnak tűnhet, mégis tele volt buktatókkal, lejtmenetekkel, felfelé kapaszkodásokkal, tűsarkút törő akadályokkal. És volt valami, ami végig fogta a kezem: a magas vérnyomás.
A racionalitás áthatja a mindennapjaimat, de felettébb nehéz földhöz ragadtnak maradni, ha az ember lánya körül szuperhősök ugrálnak és fogalma sincs arról, melyik pillanatban omlik a plafon a fejére. Ebből adódóan magamra szedtem a rugalmasságot, megpróbálok nem pánikba esni minden apró-cseprő változástól. A feszültséget a szarkasztikus humorommal és az önmagamba vetett bizalmammal igyekszem oldani. Hiszek benne, hogyha a dolgok a fejük tetejére állnak is el lehet kapni a kantárszár végét, hogy aztán a jó irányba terelhessük a történéseket. Szeretek segíteni, koordinálni és ami a legfontosabb: megfigyelni. Szomjazom az információkat, bár, ha nem állandóan az kötné le a figyelmemet, hogy minél többet és részletesebben tudjak, talán nem aggódnék annyit. Szerencsémre rendkívül összeszedett vagyok és kívülre csak kivételes alkalmakkor és kivételes személyeknek mutatom, hogy az összes idegsejtem csárdást jár. Leginkább Tony mesélhetne arról, milyen vagyok, ha kiakadok, ám nem csak az ő jelenlétében, hanem mindig szóvá teszem, ha nem tetszik valami. Legtöbbször burkoltan, máskor erélyesebben. Ettől még nem válok sárkánnyá, eredendően kedves vagyok, megértő és barátságos, szeretem az embereket, szakítok időt arra, hogy meghallgassam őket és ott tegyem jobbá az életüket, ahol tudom. Ha csak egy mosolyt adhatok, megadom. Aztán hazaérve, egy kemény munkanap végén nem vágyom másra, mint egy kis lazításra, egy finom vacsorára és egy kis igazi, szívből jövő nevetésre.
Voltaképp, teljesen átlagos vágyaim vannak.

***

A vöröslő hajamon és világítóan kék szemeimen kívül semmi különleges nincs rajtam. Testalkatom vékony, talán kissé fiús is, hogy anyámat idézzem, csoda, hogy még nem fújt el a szél. A nap legalább tizenkét órájában az üzleti életnek megfelelő eleganciájú és komolyságú ruhákba bujtatom magam és magas sarkú cipőt húzok, amit alig várom, hogy lerúghassak a lábamról, amint átléptem az otthonom küszöbén. Ilyenkor kényelmes, farmeres lánnyá vedlek át, hullámos hajamat lófarokba kötöm vagy a fülem mögé tűröm, megborzolom a frufrumat és miután lemostam a szemceruzát, szempillaspirált és finom rétegben felkent szájfényt, készen is állok a további ébren töltött órák eltöltésére. Tetoválások nem, ellenben szeplők bőven megtalálhatóak rajtam, ha fényvédő nélkül indulnék dolgozni, ropogósra sülnék. Igen, télen is.

képesség »

Magatehetetlenül fészkelődtem az engem gúzsba kötő fémszerkezetben. A hideg acél a bőrömnek feszült, szemernyi helyem sem volt, az kiszabadulás az ujjaim megmozdításánál is lehetetlenebbnek tűnt. A homlokom ráncba futott, összeszorítottam a fogaimat, de így sem tudtam teljesen megállni, hogy a torkomból előtörjön egy nyöszörgő, a szenvedésemet jelző hang. Minimálisan sikerül elfojtani, a kezdeti sikolyaim után képes voltam annyi önuralmat magamra szedni, hogy ne adjam meg Killian-nek, amit látni akart: a szenvedésemet és ezzel Tony szenvedését. Vagy talán csak azért tűnt elviselhetőbbnek a helyzet, mert kezdtem hozzászokni az Extremis égetéséhez? Micsoda hiú remény! Ez a szer embereket ölt, molekuláikra robbantotta őket és én tényleg azt képzelem, hogy van bármi esélyem a túlélésre? Darabokra fog szedni rögtön azután, hogy elvette tőlem a józan eszemet, az érzelmeimet, a gondolataimat, emlékeimet, motivációmat... az életemet. A végtelenül pesszimista jövőképem miatt az arcomon legördülő könnycseppem is olyan forró volt, mintha egy vulkánból kicsapott parázs szántott volna végig a bőrömön. Ismét elkezdődött: a fájdalom először tompa volt, fojtogató, mintha satu préselte volna a csontjaimat és a húsomat, majd kínzó lassúsággal vált egyre intenzívebbé, tű- aztán késszúrással vetekedő láthatatlan nyomokat hagyva a testemen. Végül nem maradt más, mint az éles, ölni képes kínzás, ami miatt a szemeimet is fájt kinyitnom, ezért összeszorítva őket inkább koncentráltam. Valami másra, jobbra, szebbre.
Magam előtt láttam életem egyik legmeghatározóbb napját, a Stark Industries-hez való kerülésem pillanatát. Soha nem izgultam annyira, mint akkor, egyre csak azon töprengtem, hogyan kelthetnék jó benyomást és érhetném el, hogyha lépek egyet, akkor ne essek hasra zavaromban. Szinte még kezdő voltam, éppen csak kiléptem a nagyvilágba és egyből a mély vízbe ugrottam úszástanulás céljából. Biztos voltam abban, hogy ugyan a világ nem fog a lábaim előtt heverni, ha eltöltök némi időt a cégnél, de a referenciaanyagom ékessége lesz a vállalat ajánlólevele és sokkal többet fog nyomni a latba, minthogy együtt dolgoztam Killian-el. A férfi nevének felmerülése kizökkentett a koncentrálásból, a fájdalom ismét elemi erővel tört utat magának és átjárta minden egyes porcikámat. Nem bírtam tovább, erélyesebben nyögést hallattam.
Egyedül az nyugtatott le, hogy Tony arca kúszott be a lelki szemeim elé. A titkárnője voltam, a személyi asszisztense, akinek mindig elfelejtette a szülinapját, mégsem esett nehezemre kézben tartani az életét, figyelmeztetni, hogy jelenése lesz és eltakarítani a nőcskéit reggelente. Többször éreztem úgy, hogy a falnak beszélek, mint hittem, hogy a szavaim célba találtak, konkrét félelmem alakult ki bennem a stressz által okozott fizikai megbetegedésektől és számtalanszor szívesen megtéptem volna magam, amiért elviselem a gyerekes viselkedését, ám mindig bebizonyította, hogy igenis helyén van a szíve. És, még mindig a mellkasában dobog, nem abban a műanyagkalitkában, amit a mini-reaktorának készíttettem és emlékeztető ajándékként adtam neki.
Halvány mosollyal az ajkaimon döntöttem oldalra a fejem. Vajon hol van most? Mit csinál? Tudja, hogy itt vagyok? Most nem én vagyok az ő egyetlen esélye, hanem fordítva. Szükségem lenne rá, az először veszélyesnek hitt és gyűlölt páncéljára, sőt, az is jólesne, ha egy doboz eperrel állítana be az ajtón. Nem akarok úgy meghalni, hogy nem tudom, mi van vele! Ennek ellenére, amikor Killian csillapította a fájdalmaimat, azt mondtam neki, hogy Tony nem fog a segítségemre sietni. Mélyen legbelül talán tényleg ebben reménykedtem... hogy nem csinál őrültséget és nem kockáztatja az életét, de ismertem annyira, hogy tudjam, ő mindig az őrültebb utat választja. Ismét rá kellett jönnöm, hogy annyira nagyon idióta! Viszont megérinteni a páncélját, majd némi elégtétel gyakorlása után magamhoz ölelni őt maga volt a megtestesült boldogság.