"Ha az éremnek két oldala van, úgy az isteneknek is. Nem vizsgálhatunk csupán egyetlen szögből valakit anélkül, hogy alaposan körbejárnánk. Itt van például Fandral: mások szerint bohókás és piperkőc, szerintem szellemes és optimista. Azt mondják róla, szoknyapecér, akit szertelensége folyton bajba sodor, pedig csupán kalandor, ki társaival együtt a jóért küzd, s közben a maga módján élvezi az élet örömeit. Én a hőst látom benne, az elhivatottságot Asgard és a szerettei iránt. Egyesek szerint túlságosan nyápic és romantikus lélek, akit szép szavakon túl más nem hajt; holott a tettek embere, aki elsőként veti magát a halál karjaiba, ha azzal megmenthet másokat. Önfeláldozása páratlan és példa értékű, és mindezt nem azért teszi, hogy mártírrá váljon, kiről aztán évezredeken át ódákat zengenek - ő ilyen. Kevesebbre tartja az életét mások épségénél, és utolsó csepp véréig készen áll harcolni azért, amiben hisz. Talán azt gondolod, hogy ezen eszmék teszik gyengévé őt, pedig Asgard legkiválóbb testőreinek egyike; pontosan ezen gyengeségeiből formál erőt. Becsületessége és szívének tisztasága korunk egyik legerősebb és legnemesebb harcosává teszi, ki persze, asgardi létére is olykor esendő, de folyton folyvást tettre kész, hogy küzdjön azért, amiért küzdeni hivatott." – ismeretlen asgardi nő

"Egy seggfej. Lenyúlta a nőmet és nekem kellett kifizetnem az ő fogyasztását is." – középkorú férfi, midgardi szórakozóhely

"A középkor nem csak a sötétség és a pusztítás, hanem a hősök fénykora is volt. Az ártatlanok védelmezője, az elesettek bajnoka, a tolvajok fejedelme, ki elvett a gazdagoktól, hogy a szegényeknek adhasson - mindannyian ismerjük Robin Hood legendáját, csak kevesen tudják mégis, hogy Fandral, a bajvívó, akkoriban épp Angliában tartózkodott. Egyes meg nem nevezett források szerint a daliás istenség előszeretettel telepedett le hosszabb-rövidebb időre a Földön. Egyszer épp Angliát választotta, hol égi tehetsége nem sokáig maradt titokban. Beleszeretett egy halandó nőbe, kit feleségül vett aztán, majd felesküdött új otthona védelmére. Így keltek szárnyra a pletykák Robin Hoodról, ki felvette a harcot a zsarnokság ellen - emlékét máig őrizzük, és előszeretettel elevenítjük fel könyveinkben és filmjeinkben. Fandral nem sejthette, hogy könnyed, földi kikapcsolódásával miféle kincset ad az emberiségnek." – Dr. Erik Selvig, Midgard

"- Fandril? Az melyik?
- Fandral, te hülye! Tudod, az a szőke, azzal a bajusszal.
- Jaaa, aki folyton kardokat hord magánál, mint a három testőrben?
- Négyen voltak, de mindegy.
- Olyan cuki! Bár Thor sokkal menőbb nála szerintem.
- Csak azért, mert nem nagyobb a karja a fejénél, még erős, és jó magas is.
- Mint Benedict Cumberbatch! Oh istenem, annak a férfinak kihordanám a gyerekeit!
- ..." – ismeretlen dialógus, midgardi metró

képesség »

Képtelen vagyok eldönteni, mi zavar jobban: a tömény, sűrű felhőkben keringő por, mely szürke árnyalatokkal festi tele szőke fürtjeimet, és minden belégzéskor kitapétázza tüdőm szöveteit, vagy az épület, amely a derekamra omlott. Talán inkább az utóbbi. Eltart sajnos néhány percig, míg összeszedem magam és megpróbálom felidézni, mi is történt pontosan. Thanos ránk küldte az öngyilkos pilótáit. Emlékszem, egyik pillanatban még démonokkal harcoltam, aztán valami őrült robbanásra lettem figyelmes, utána jöttek a törmelékek és a por; rengeteg, mocskos, undorító por... A ruhám több helyen elszakadt és nem sok mindent érzek deréktól lefelé a fájdalmon túl, így nem tudom megítélni, mennyire nehéz a fal, amely rám zuhant. Az első gondolatom mégis az, hogy felmérjem, kik vannak a közelben, megsérült-e valaki, és hogy a barátaim hol lehetnek. Egyetlen ismerős arcot sem látok, körülöttem minden gyászos mozdulatlanságban hever, mintha én lennék az egyetlen túlélő Asgardon. Bár a józan eszem tudja, hogy ez nem igaz, a lélekjelenlétem meginog egy pillanatra. Hogun? Volstagg? Az előbb még itt voltatok!
Hangos és szégyentelenül nem-férfias nyögéssel leborítom magamról a törmeléket, aztán csak fekszem és igyekszem kiheverni. Mindent. A támadást, a halottakat, a halál jéghideg kaparászását a gerincem mentén. Lerázom magamról, leverem a porral együtt megtépázott öltözetemről, és a kardomra támaszkodva talpra küzdöm magam. A csata még nem ért véget, egy jóképű bajnokra pedig mindig szükség van!


A csatának vége. Mindennek vége. Odin király meghalt.
Csak bámulom a hollót formáló, aranyló üstököst és igyekszem visszatartani azt a rengeteg érzelmet, mely a torkomat fojtogatja. Felemelem a kardom, lehunyt szemmel, tisztelettel adózom egykori vezetőnk előtt. Megérzem Hogun kezét a vállamon, pillantása komor, metsző. Rámosolygok.
- Thornak szüksége van ránk, ne várassuk meg! Különben az örökkévalóságig hallgathatjuk, hogy megint övé minden dicsőség. - mondom, combom mellé eresztve a pengét. Elszánt biccentéssel jelzi, hogy indulhatunk. A város romokban, a csatatér lángol. Ilyen monstrumok ellen semmi esélyünk, de harcosok vagyunk, addig harcolunk, amíg képes erőt pumpálni belénk a szívünk, és még azután is. Tekintetem a többieket kutatja, ahogy elhaladunk a romok mellett. Volstagg, Sif, Thor, Loki... Mi lehet velük?
- Vigyázzatok! - A hang fentről jön, bezeng mindent és veszettül ismerős. Robbanás és pusztulás követi, az épületek sorra omlanak össze, ismert és szeretett világunk atomjaira omlik körülöttünk egyetlen pillanat alatt. Semmi esélyünk elfutni vagy megmenekülni, a talaj meglazult szőnyegként csúszik ki alólam, a világ nagyot fordul velem, a fájdalom elemészt. Valaki a nevemen szólít, kéz nyúl felém, de már nem érem el, csak zuhanok, kisodródom a semmibe, a mindenségbe, beleveszek a csillagokba, eggyé mégsem válhatok velük. Vicces, de hirtelen semmi drámai nem jut eszembe, csak az jár a fejemben, mennyire pórul jártam, a halál istennője hogy kitolt velem, hiszen még a hozzám méltó, hősi halállal sem volt hajlandó feloldozni, inkább hagyja, hogy elenyésszek, mintha a létezésem csupán ennyiből állt volna. Ólomként lecsukódó szemhéjam mögött elsötétül a világ, s mielőtt még megnyílhatnának előttem Valhalla kapui, érzem, hogy valami forró körülfonja a testem...
Aztán mindennek vége.


- ...aztán lecsaptunk a karavánra, a javakat pedig szétosztottuk a rászorulók közt. A halandók mókás kis lények, fel-alá rohangáltak, mint a hangyák, fogalmuk sem volt, mi történik velük. - szélesre tárt karral, elnagyolt gesztikulálással fejezem be legkedvesebb midgardi történeteim egyikét, bár igen csak meg kell emelnem a hangom, hogy túlharsogjam Volstagg zengő nevetését. Barátaim lélektükreiben jócskán megkopott a fény, mióta ide hurcoltak minket, arcukra hősökhöz méltó, visszafogott gyötrődés festett ráncokat. Ez a hely az utolsó csepp örömöt és életkedvet is kiszipolyozza az emberből, a remény lángja pedig napról napra veszt erejéből. Csupán parázsló lángocskák maradtak belőle, melyeket óvatos, kitartó gondoskodással igyekeztem életben tartani.
Tekintetem a szemközti cellában raboskodó harcosnőn pihen meg. Nem kell gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, kire gondol. Ő az egyetlen, akit nem sikerült megnevettetnem a történeteimmel, bár kár lenne letagadnia a szájszegletében bujkáló mosolyt.
- El fog jönni értünk, Lady Sif - megtámasztom a karomat a térdemen, közelebb dőlve, hogy csak ő hallja, amit mondok. - Én is hiszek benne, hogy eljön.
Nem látom, sikerül-e szavaimmal fényt gyújtanom a lelkében, de a feje felém mozdul, s talán még mondana is valamit, ha nem rontanának ránk az Istennő szolgái. Sorra nyitják ki a társaimat fogva tartó cellákat, ez azonban más, mint az eddigi elhurcolások. Tömegével visznek el minket, mely arra késztet, hogy talpra álljak és a rácsokhoz lépjek. A démonok hullámzó tömegben terelik ki őket, és egyszerre elönt a megkönnyebbülés. Barátom, hát tényleg eljöttél értünk! Nagyot nyelek, ahogy nyílik a cellám ajtaja, és követem a démonok útmutatását. Társaim háta azonban eltűnik előlem, ahogy velük ellentétesen jobbra fordulunk, és egy általam ismeretlen helyre kerülök.
Hosszú percek telnek el, talán órák is az új cellában, mely tágasabb és otthonosabb ugyan, falait mégis rácsok alkotják. Mindegy, hogyan írjuk körbe, börtönből börtönbe kerültem. Nyugtalanul járkálok fel s alá, mindhiába - az összes asgardit elvitték, az összeset... kivéve engem. Nem értem, itt biztosan valami tévedés lehet. Próbáltam felhívni magamra a figyelmet, de a démonok nem hajlandóak velem szóba állni, talán nem is értik a nyelvemet, csak az Istennő szavára figyelnek. Thornak és a barátaimnak hűlt helye. Egyedül maradtam a Pokolban, és már nincs senki, kinek kedvéért erősnek kellene mutatnom magam, nincs semmi értelme tovább őriznem a kis lángot. Mégis a szívemben dédelgetem továbbra is, féltőn a mellkasom mélyére zárva, hiszen amíg a remény él, tudom, hogy minden rendben lesz.
A barátaim eljönnek majd értem!