Ez most már éles küzdelem, aminek aktív résztvevője vagyok. Sosem hittem volna, hogy én valaha egy csata élvonalába kerülhetnék. Valójában most sem szívesen teszem. Nem szeretem a vérontást. Egyáltalán nem. De azt sem bírnám csakúgy tétlenül végignézni, ahogy ártatlanok halnak meg. És itt, ahogy az öngyilkos pilóták egyre-másra csapódnak bele Asgard különböző épületeibe, biztos lehetek abban, hogy ez történik. S akkor az utcákon pusztító démonokról még említést sem tettem. Nem, ezt nem hagyhatom. Bár lelketlennek érzem magam, hogy a sárkányokat beleküldöm a harc kellős közepébe, de nincs más választásom. Én is ugyanakkora veszélynek teszem ki magam, mint ők. Vannak, akik segítenek nekünk, ugyanúgy az ellenséges gépeket próbálják leszedni, de ellenünk mintha még többen lennének. Mégsem adhatom fel. Makacsul repülünk befelé, a város szíve irányába, ami egyben a harc gócpontja is. Sok gépet iktatnak ki a sárkányaim, de ők sem sebezhetetlenek. Már igen jól haladunk, eddig komolyabb gond nélkül megúsztuk, mikor közvetlenül mellettem az egyik sárkány fájdalmasan felbődül és nagy ütemben zuhanni kezd, egyenesen bele a palotába. Egy folyosószakasz alighanem bánhatja a nagy testtel való találkozást. A fájdalom, a kétségbeesés és a düh elegye szorítja össze a torkomat. Felszólítom a sárkányomat, amin ülök, hogy ereszkedjen lejjebb. - Ahol ellenséget láttok, öljétek! A utcákon is, mindenhol! - kiáltom oda nekik. Nem maradhat megtorlatlanul ez az egész. Az ártatlanokat kímélni kell, de a várost már nem tudom. Ha lángra kap egy-két ház, azt muszáj leszünk áldozatnak elkönyvelni. Ezek itt nem élhetik túl. Nem győzhetnek. Közben leugrom a sárkány hátáról, mikor elég mélyre ereszkedik, közvetlenül a sérült mellett. Amint leszálltam, meghagyom, hogy csatlakozzon a többiekhez az is, amelyiken eddig utaztam. - Jól vagy? Tudsz repülni? - a földön, illetve félig-meddig a lerombolt palotaszakaszon fekvő sárkányhoz fordulok. Elég csúnya a sebe és nehézkesen is fordul felém is. Összeszorul a szívem. - El kell menned innen. Kérlek, szedd össze magad és repülj el innen! Menj haza, ha tudsz! De legalább elég messzire ahhoz, hogy biztonságos legyen! - kicsit kétségbeesett a hangom, ahogy látom, milyen kábán fordul felém és próbál megmozdulni. Miattam sérült meg ilyen súlyosan. És ha itt marad, akkor akár meg is halhat, ennek felismerése ólomsúllyal nehezedik a lelkemre. Bárcsak értenék legalább egy kicsit a gyógyításhoz! Bárcsak legalább annyi erőt tudnék neki valahogyan adni, hogy elrepülhessen innen! Veszélyes itt lennünk. Neki és nekem is, hiszen itt nem védenek falak engem sem. De nem vagyok hajlandó itt hagyni őt, míg nem találok valami megoldást a számára. Nem lehet. Nem hagyhatom magára ilyen állapotban, mikor az én utasításomra, értem harcolt, mikor sebet kapott. Nem számít, mennyire kockázatos is ez.
❀Megjegyzés: Remélem jó lesz így❀ Zene: Seven nation army❀ I have dragons bitches! ❀ ❀
Thanos csatlósa és Asgard királya megütközik, én meg momentán azt érzem, hogy a nadrágom veszélybe került. Kapkodom a fejem jobbra-balra és bizony nem kerüli el a figyelmem, hogy Gamora és Drax már jócskán Thanos közelébe kerülnek. Üvöltések, csatakiáltások, robbanások, vér és verejték mindenfelé. A démonok a seregre támadnak, ők pedig emiatt képtelenek a királyuk után sietni. A kalapácsos isten mellé megérkezik egy nő, hozzájuk pedig berobban Hulk is. Őróla két lövés között tovább siklik tekintetem, hogy a szőke nőt keressem. A halandót és persze próbálom a nyakam nyújtóztatni, hogy Stark is meglegyen. De egyikőjüket sem találom és aggaszt, hogy talán már nem is élnek. Ha elvesszük Tony páncélját, akkor csak egy egyszerű embert kapunk. Ezek a bazi nagy gőzölgő trutymók pedig leégethetik róla. Az én vállam is kapott egy gusztustalan darabot belőlük és úgy érzem, üvölteni tudnék a fájdalomtól - de mivel baromira nem lennék férfias, ezért inkább szétharapom a szám és bízom benne, hogy azt hiszik majd, hogy az onnan felsercenő vér, ütések és kemény küzdelmek gyümölcse. Figyelem az Őrzőimet és baromira sietek Gamora után, hogy fedezni tudjam, de nincs egyszerű dolgom, mert ronda és frusztrálóan sok teremtmény elvágja az utam. Felveszem a sisakom, kész vagyok átrepülni a teret, de hiába, mert a démonok sem gondolják úgy, hogy nekem Drax és a zöld nőszemélyem mellett a helyem. Így hát lemaradok és a katonáknak segítek, ha már kénytelen vagyok. A sötét nő valamiféle energiateret (?) húz fel a Király és maga köré, így áthatolhatatlanul meggátolja, hogy bárki is bejusson. A közelükbe rohanok és próbálok rájuk lőni, .. elvégre sok kicsi sokra mehet, nem?! Sikertelennek bizonyul a próbálkozás, ezért tovább haladok, ráhagyom az istenekre ezt a dolgot. Én tényleg próbálok két térdemelés közben eljutni Thanoshoz, ami így elég nagy öngyilkosságnak tűnik, de a fenébe is, ott a nő, akit szeretek! - Ha még valaki az utamba kerül... - morgok és felröppennék, de akkor a fejem fölött áthasít egy aranyló csóva, ami nemhogy engem kizökkent a futásból, még a démonok jó részét is ellöki maga mögött. Az állam lekoppan, és esküszöm azt érzem, foltos lett a gatyám. Kapkodom a fejem, letépve fejemről sisakom és a vakító fény felé bámulok - ahogy talán a legtöbben. A kirajzolódó alakok között arra számítok felbukkan egy újabb csoda teremtés, de amikor meglátom, hogy az öreg szakállasból van kettő, kis híja van annak, hogy ne ájuljak el! - Mi a f...? - a kérdésem levegőben marad, mert az egyik démon úgy gondolja, jó lenne elsodorni és meg is teszi. Véget ér a csodálkozásom. Messzire kerülök. Fogalmam sincs, hogy mennyi épület fölött hajít el, de érzem, hogy fogaival belém mar. - Hogy szakadna rád... - motyogom, fogaim között préselve a szidalmat, amikor elenged. Elenged és a lehető legtávolabbra zuhanok, bele valamelyik épület falába. Érzem, hogy szép köralakot rajzolok a falba. Több sebből vérzek, mint kellene, de a francba is, most nem állhatok le, nem pihenhetek. Nincs rá idő... - A francbahhh... - törlöm kézfejembe a pofám, majd felpattanok és oldalamra tapasztva a tenyerem, elég idétlen futásba kezdek. Visszafelé. Esküszöm, ha ezt túléljük, megkérem magam a Nova hadtest további kitüntetett vezetőjének. Miközben rohanvást szaladok visszafelé, hogy csatlakozzak a családomhoz csapatomhoz, persze, hogy a fejem fölött zúgni kezd valami. Felkapom az állam és akkor tudatosul bennem, hogy egy baromi nagy gép pilótája úgy döntött, épp ezen a ponton kíván lezuhanni - persze köze lehet hozzá, hogy fent meglőtték és ezért nem a palota felé megy - de akárhogy is, a rohadt életbe! - Ez nem velem történik... - csapok a bokámra, hogy a rakétáimnak köszönhetően elröppenhessek és mindezt még eléggé időben ahhoz, hogy túléljem, de megkésve annyira, hogy a csattanás ereje elsodorjon a francba. Újabb bukfencezés, újabb sérülések. A legnagyobb meglepetésemre sikerül felkelnem és tovább sietnem. A készülék meghibásodik és repülésre a továbbiakban alkalmatlan. Honnan tudom? Szikrázik, mint a csillagszóró. Rohanok! Vissza, hozzájuk. Hacsak nem térítenek el, talán el is érem őket. Muszáj. Nem lehetek távol, ha kellek...
Nem habozik túl sokáig. Kardjának pengéje belecsattan Odin jogarába. A sötét aurát birtokló nő minden erejével azon van, hogy kifárassza a Mindenek Atyját és közben megtervezi, hogyan végzi ki, hogyan vonszolja magával Hellbe, hogyan tartja fogságba évezredekig és miképpen roncsolja a vénember szívét millió darabra, miközben köréjük emeli sötét, gomolygó felhőjét. Áttörhetetlen falat emelve maguk köré - legalábbis annak készíti. Nem éppenséggel azért, hogy másoknak ártson, legfőképpen Odinnal akar kettesben maradni. Beteljesíteni a bosszúját. Nem is habozik vele sokáig. Erőteljes csapásokat mér a férfira, beszédbe nem igazán kezdenek. Úgy óhajtja, hogy előbb elbúcsúzik Odintól, majd azután megszerzi Thanosnak a gyémántját. Ennyi jutalom, ennyi kényeztetés neki is jár... Sikerül Odin mögé érkeznie, trükkel élve. Bárhogyan is, egy ilyen erős istennel szemben, nem szégyen csalni! - Hasít és szúr, győzelmes helyzetbe kerülve. Már lendít az éjkardon, hogy átdöfhesse vele Odin szívét és véget vethessen egyszer és mindenkorra a vénembernek, amikor a sötét függöny, ami elzárja őket, felreped és a semmivé lesz. A penge persze tovább szalad, egészen addig, amíg akadályba ütközik. A pokol úrnőjének résnyire szűkült szemmel kell védekeznie a vakító fény ellenében. Döbbenten pillant fel a neki háttal álló Odinra, majd onnan arra, amelyikre majdnem' sikerült lecsapnia. A védelembe vett vénember alakja lassan átformálódik és kirajzolódik Loki képe. Hella a fejét rázza értetlenségében, ajkai elnyílnak, elcsodálkozik a látottakon és túl későn reagál a valós Mindenek Atyjára! - Nem... - susogja, szinte értetetlenül, felpillantva az eget ellepő valkűrökre. Lopva Thanos felé tekint kérdőn, és ez éppen elegendő arra, hogy Odin az erejét kihasználva messzire elsodorja a nőt. A földre taszítva, mint egy hitvány gonosztevőt, mint egy senkit... Az isten hangja visszhangzik fejében, miközben lassan feltápászkodik. Értetlenül áll a csalás előtt, amivel Loki megillette mindannyiukat! Mégis, megérzi, hogy ostoba volt. Odin valóban nem tűrte volna szó nélkül jöttét. Nyelnie kell, ahogy felegyenesedik és szembe néz a férfival. - Vége a hatalmadnak Odin... - mosolyra görbülnek ajkai, ahogy kecsesen elrugaszkodva, ismét neki röppen Odinnak, ám ezúttal már az igazi alakjának. A bölcs isten, egyszerűen hárítja a támadását, így ismételten eltaszítja magától őt. Ez idő alatt kerül hozzá jogara, mire felkuncog Hela és fejét csóválja. - Ne hidd, hogy ezt élve megúszhatod! - kiált, mikor Odin Lokihoz szól. Bosszantja, hogy a férfi ennyire gyengének gondolja őt, hogy képes mellette másra figyelni, mással beszélni. Ezért ismét neki lendül, az éjkarddal hasít ezúttal, hogy erősebb, hatékonyabb támadást gyakorolhasson az istenre. Csattannak a fegyvereik, látványos ütközet zajlik közöttük. Hol Odin, hol Hela mér nagyobb támadást a másikra. Felbukkan mellette Loki, majd még legalább talán több, mint száz őbelőle. A nőnek fintor keletkezik arcán, ahogy körbetekint. Rosszalló nevetés, a következő pillanatban Odinra tekint, mind egyszerre rontanak rá. - Elárultad a gyengéd, ostoba... - szavalja és a karddal körbe suhint maga körül, finom örvényt varázsolva, minek ereje eltaszítja a közelükben lévőket. A támadásnak köszönhetően sikerül a közelükbe érkeznie, és Odinnal, valamint Lokival egyszerre felvenni a harcot. Próbál a fiatalabbra koncentrálni, Lokit támadni erőteljesebben, tudván, hogy ezzel talán Odint kizökkentheti.
Elkeserít a tudat és a szemem elé táruló látvány, hogy mi történik szép otthonomban. Katonák és szörnyek dúlják a hazámat, de a remény sugarait látom, az elfek csapata harcol és a palotát, és annak lakóit védi, amiért szívem hálásan dobban. A sárkányok csakis Narsilt jelenthetik, remélem ők is jól vannak, de sajnos nem tudok megállni segíteni nekik, mert egy nagyobb harcot kell megvívnom, nagyobb ellenségekkel. Gyűlöltebb alakokkal, és ahogy leereszkedem a harcba vetve magam körülbelül kétszer kap el a szívroham. A sötét gömb felé küzdve számtalan démonra sújtok le villámokkal és a puszta erőmmel, a Mjölnir nincs kímélve, igazán kiveszi részét a csatából. A fekete gömbre lesújtva meg sem reped, de hátradob egy kicsit - úgy jó pár métert - és ezt a démonok úgy tekintik hogy megehetnek. Vállvetve küzdök Bannerrel, aki Hulk alakjában jött a segítségemre. - Épp jókor pajtás! - rikkantom neki, amikor valaki hirtelen a nevem kezdi el hajtogatni, és nyakam nyújtogatva próbálom kiszúrni harcosok között azt, aki engem keres, de értetlenkedő ráncba futnak össze a szemöldökeim. - Sygyn?! Te meg mégis... hogy kerülsz ide? A kapitánynak volt egy terve. Üsd, ahol éred... - kérdezem tőle, ahogy lezúzok még egy démonszörnyet, és de sok időnk nem marad beszélgetni közben. Ezek egyre, csak jönnek, és apám nem elég erős hogy egyedül szálljon vele szembe. Hiába ő a király, nagyon nagyon régóta vezeti már a birodalmunkat és ő is elfáradt már. Nekem kellett volna átvennem a helyét, de nem mertem. Fontosabb volt hogy kövessem a szívemet a földre, Janehez. Talán ha itt maradok, mindez nem történik meg. Talán megakadályozhattam volna ezt az egészet. Nem tudom hogyan. Ami a szemem elé tárul attól viszont megfagy az ereimben a vér. Odin... Apám hogyan landolhat a gömbön át ha egyszer benne van?! Mi ez az agyrém? A sötétség eloszlik és Odin mellett térdel....Nem. Loki mellett térdel Odin?! Mi a jóég folyik itt?! - Apám! Loki?! - kiáltok ahogy feltárul a bizarr látvány, és nem habozok melléjük reppenni. - Ezt valaki magyarázza meg. MOST AZONNAL! - dörrenek el és a Mjölnir segítsége nélkül is villámokat szórók magam körül, mert elképesztő mennyiségű érzés küzd amikkel nem tudok mit kezdeni és kirobban belőlem, és Hela felé küldöm az összeset, hátha lesz valami foganatja. Megfeszül minden izmom, a bensőm lángol és majd szétszakad de minden erőmmel lesújtok erre az alvilági nőszemélyre, hiszen mégsem sújthatom azokat akiket szeretek! Apám, Loki... Loki, te gazember! Csak kerülj a kezeim közé! - Takarodj innen Hela! - kiáltom felé ahogy az energiám vihara szinte rárobban. Kiszakad belőlem, és féltérdre rogyva támaszkodom meg szeretteim mellett, mélyen remélve hogy legalább volt valami haszna a támadásnak. Mély levegőt veszek, megnyugszom, a belső örvény elcsendesedik. - Most már beszélgethetünk! - húzom jellegzetes félmosolyra az ajkaim, de felkészülök egy újabb csapásra, védekezésbe vonulva.
A robbanás következtében a hallása tompul és a látását csak lassan nyeri vissza. Előbb fehér villanást tapasztal, majd fokozottan kirajzolódó alakok, végül megérkeznek a színek elmosódva. Hasán fekszik, arcának jobb felét rendesen lehorzsolta. Alkarjain támaszkodva emelkedik fel, térdeit hajlítva, négy kézlába próbál emelkedni. Hallja a kiáltásokat, az üvöltéseket és érzi a hőt, amit a háta mögötti roncsok bocsájtanak ki. A gép, amiből kizuhant. - A jobb karjában a tőr utáni heg úgy rendesen vérzik, és a térugrás, valamint a démon ereje miatt a tenyerei reszketnek a sebektől, amik tarkítják porcelánhatású bőrét. Köhögve, pihegve emeli fejét, hogy lássa, hová sikerült érkeznie. Az egyik belső csarnok szegletébe zuhant és bizony nem kerüli el a figyelmét, hogy a katonák mind a főkapunak tűnő bejárat felé bámulva készülnek valamire. Jól hallhatóan kívülről ostromozza a kaput egy - vagy akár több - démon is. Ajkai szélén vörös csík lenyomata mutatja, mennyire komoly sérülést szenvedett el. Feltápászkodik, megtörli kézfejével ajkait, majd stabil alapállásba küzdi magát. Kiszakít egy darabot ruhájából és megpróbálja felkötözni a jobb karjának felső részét, hogy legalább a vérzést tompítsa. A katonák között megkeresi azt, aki leginkább hallatja a hangját, majd elrugaszkodik a sarokból, hogy a férfi mellé reppenve biztosítsa róla őt, őket, hogy itt van - és harcra kész! - Carol Danvers! - mutatkozik be, ahogy közvetlenül Daario mellett érkezik meg. A harcos férfi felkészültnek tűnik, akárcsak a szőke nő. Tenyerei körül felizzanak az aranysárgán ragyogó plazmák, minden erejével rákészül a támadásra. A férfi feje mellett, valahol a válla fölött rápillant a jéggel manipuláló Kevanra és az oldalán álló Leanára. Tőlük tovább a többi katonára, majd végül föl a mennyezetre - kérdéses, meddig fogja bírni. Hiába a jégcsapás, ha a felsőbb szintek megsérülnek, itt benn nem marad sok esélyük. - Hol van a kő? - Daariotól kérdezi, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy innen - oda haladjon tovább és védelmébe vegye azt. Ha kell, akkor egyedül. Hiába itt őrzik a palotát, hiába harcolnak kinn a Titánnal és a csatlósával, Danvers meg van győződve róla, hogy trükközni fognak és a kőhöz eljutnak előbb, vagy utóbb. Valakinek ott kell lennie! Az oszlopok közötti résen látja, ahogy egy üstökös hasít át az égen és elsodor megannyi démont. A nő szava, de még a lélegzete is elakad a látvány okozta meglepettségtől. - Minden tisztelettel kérem, mondja meg, hogy merre találom... - képtelen befejezni a mondatot, mert a kapunk beözönlenek a démonok és üvöltésükkel betelítik a teret. Visszhangzásuk fülsüketítő. Danvers hallása különösen érzékeny a robbanás miatt - nem kizárt, hogy egyik fülére meg is süketült. Elrugaszkodik a talajtól és előre lendül, hogy lőni, ütni kezdje a dögöket. Ahogy csak tud, segíti Asgard harcosait. Ha úgy látja valaki veszélyben van, akkor mellé siet, a segítségére. Habár nem úgy tűnik, hogy bármelyikőjük túl nagy veszélyben lenne. Aranyló sugarakat lő ki a testéből, amikkel sikerül pár ellenséges behatolót lelassítani, vagy akár megsebeznie. A nő hatékonynak bizonyul! A jeget manipuláló Kevan lövéseit megsegíti időnként, ahogy repkedve bejárja teret. Carol mindenhol ott van! - Jöjjön velem! - kiáltja, majd a karját nyújtja Daario felé, hogy elrepülve vele - hacsak nem történik Leanával, vagy Kevannal baleset - akkor a kő védelmére siethessenek együtt. Ha a férfi elfogadja a nő kezét, akkor megragadva azt, kirepül vele és a férfi útmutatását követve, meg sem áll vele a kőig! Ha Daario nem hajlandó Carollal tartani, akkor a nő egymaga indul útjára, és minden létező katonát végig kérdez a kő helyéről... Így vagy úgy, de Danvers védelmébe veszi a Tesseractot!
Nyújtom kezem Leanának. Önző, és mocsok dolog így tennem, a háborúba vinnem magammal. Oda, ahol talán még nagyobb veszélynek teszem ki, mintha a legbiztonságosabb pontba terelgetném őt a többi nő és gyermek után, de egyszerűen nem bírom elviselni a gondolatát, hogy egy démon, vagy maga a Titán, esetlen Hela rajtuk üthet. A gondolatától rosszul vagyok. Úgy hívom, úgy nézem, úgy szólítom, mintha már most is biztos lennék abban, hogy elfogom veszíteni. Szellem elvesztése ülteti el bennem a bizonytalanságot, vagy csak realisztikusan mérem fel a helyzetet, egyáltalán nem tudnám megmondani, de ahogy belesimul tenyere az enyémbe, szinte biztossá válok abban, hogy minden rendben lesz... Ha a közelemben tudhatom, ha a hátam mögé utasíthatom, ha figyelhetem minden léptét, megtudom védeni őt! Aggodalmas, óvó tekintettel nézem, hogyan figyeli fivérét. Szívem daraboka robban. Nyelnem kell. Meg kell küzdenem a gondolatával, hogy Daario haragja lesújthat rám. Bárhogyan is, szemeimmel őrá tekintek és bólintok. - Vigyázok rá! Az életem árán is megóvom, nem hagyom, hogy baja essen. - hangom remeg. Tudom jól, azt gondolhatja, hogy szánalmas, hogy magamhoz láncolom testvérét, de nem tehetek másképpen. A szívem, a szíve már egyekként dobognak. Nem engedhetem el. Nem lehet... - Mindig... - szinte lihegve ismétlem Hölgyem szavát, miközben úgy bólogatok, hogy érezze, ez most egyrészt kioktató és parancsoló a részemről. Meg kell értenie, hogy ez harc, valódi ütközet. - Mindig, egyetlen percre se mozdulj el mellőlem! - hadarom, közelebb mozdulva hozzá, arcára simítva tenyerem, kissé megrázva így. Muszáj, muszáj könyörgőn hatnom. Szemeim csillogásából láthatja féltésem. Jártam ott kinn. Láttam ezeket a lényeket. Legidősebb, legrangosabb barátom elveszítettem kint. Őt nem fogom! Elfordulok tőle, ahogy a kapun felerősödik a dörömbölés. Védelmezően emelem elé karom. Nem hagyom, hogy bármelyik teremtés hozzáérjen. Nem fogom engedi, hogy baja essen! Szemem sarkából látom, hogy ráfog a tőrre. Bólintok felé, majd magam is rámarkolok a kardomra, miközben szabad tenyerem hagyom lehűlni. Szavai simogatják lelkem, képes megmosolyogtatni. Óvatosan pillantok felé, épp úgy, hogy ha kell, rögtön előre tekintsek. - Azzal óvom magam, ha Téged biztonságban tudlak... - hagyom, hogy mosolyom elcsípje. Éppen csak rápillantanék, amikor észreveszem a szőke nőt Daario mellett landolni. Kérdezném, hogy mi ő és ki ő, szokatlan számomra öltözéke, de sem az idő, sem a hely nem alkalmas rá. A démonok a kelleténél - ami egyenlő a soha el nem jövő alkalommal - korábban érkeznek. A nő rögtön beleveti magát a küzdelembe. Az első dolgom, hogy jégfalat próbáljak felvonni közénk és a lények közé. Egy darabig hatásosnak tűnik, ám nem mindegyik gondolja úgy, hogy nem kikerülhető! - Ne érjenek hozzád! - szólok Leanához, miközben mind a jéggel, mind a kardommal óvom őt, és magam is. Úgy futok, - bízva benne, hogy Hölgyemmel -, hogy előnyös helyzetből tudjak/tudjunk támadni. A lábaikat, azon részeik, ahol éppen érhetjük őket és szemeik nem ránk figyelnek. A szőke nő aranysárga lövései és a jég hatékonyak együtt! Ám érzem, hogy kezdek kimerülni, nem győzhetem végtelenségig erővel, én sem. Úgy mocorgok az oszlopok között Hölgyemmel, hogy bár támadjunk, de védekezzünk is. Figyelek Leanára, ahol tudom segítem, vezetem, fedezem! Látom, hogy a nő Daarioval működik együtt és igazán erősek ketten. Igyekszem én is így tenni, eszembe jut, hogy a jegemre érzékenyek a füstös teremtések, ezért magamhoz rántom az egyik oszlop mögé Leanát. - Nyújts a tőröd... - pihegve nézem őt, s amint hallgat rám, tenyerem ráfektetem pengéjére, hogy lehűtsem azt. Így hatékonyabb lehet és több védelmet kaphat a hűvös fegyvertől. Talán. - Remélem beválik. - finom, bizakodó mosoly, miközben homlokom övének préselem egyetlen másodperc erejére. A következőben már harcba indulok. Minden léptem közben figyelem a Hölgyemre. Ha kell, falakat húzok köré. Hagyom, hogy küzdjön, ha úgy ítélem meg, hogy nem eshet komolyabb baja. Minden másodpercben mellette vagyok és próbálok hatékonyan küzdeni mellette!
Hiába ütlegeli a burkot, az nem adja magát. Öklével hatalmasakat csap rá, úgy érzi, most tényleg itt az ideje a zúzásnak. Amikor Thor hangot ad annak, hogy örül jelenlétének, egy hörgéssel kísért kaján mosolyt intéz felé, és magasra ugrik, majd öklével a gömbre érkezik. Az bár megremeg az erőteljes találkozástól, mégsem reped be. Egy eddig nem látott nő érkezik Thor mellé. Bajtársa lehet, netán közeli ismerőse. Hulk mit sem törődve a kettejük között zajló rövid üdvözléssel, egy démont ragad meg hátsó lábnál, és feje fölött lendületesen átemelve a földnek csapja, majd ismét lendítve azon, a másik oldalon is találkozik a lény Asgard talajával. A teste tűzforró, ám bőrét ezúttal nem hasítják a démon tűéles fogai és karmai, mint korábban. Nincs rá lehetősége a lénynek. Tűzforró bőrének pedig Hulk tenyere könnyedén ellenáll. (Hiszen ez az egyik képessége.) Így a lény a sokadik átlendítés után felismerhetetlenségig szétroncsolódik, és elillan, mint a kámfor. Hulk szemmel láthatóan élvezi, hogy végre utat engedhet a benne tomboló vad dühnek, és végre tényleg zúzhat. És ha ezzel csak megvéd néhány harcost, csak még hasznosabbá teszi a Nagyfiút. Amikor egy fényes üstökös hasít át feje fölött néhány méterrel, a jelenséggel járó vakító fényesség elől szemét védve maga elé emeli vaskos alkarját, és megtorpan némileg. Ez a rövid idő éppen elég ahhoz, hogy egy nála is nagyobb, ordasszerű lény maga alá sodorja, és a felemelt alkarba harapjon. A tűéles démoni fogak könnyedén átharapják a húsát, egészen a csontjáig hatolva. Bár a földre került, a lény holtak esik mellkasára, annak teljes súlyával. Valaki (ez lehetsz Te is Sigyn!) keresztül szúrta, vagy lőtte a szörnyet. Akárki is volt, mihelyst a dög több mázsányi súlya elillan, feltápászkodik sérült karját maga mellett csüggesztve, és köszönetképpen bár méregtől átitatott, mégis elismerő tekintetével és egy fejbólintással viszonozza a mentést. Aztán ahogy kitisztul az üstökös után felvert por, látja, hogy a burok leomlott, és a fekete, démoni nőszemély, valamint az istenek királya kétszeres alakban is kirajzolódni látszik. Ezután pedig az egyik átváltozik arra a férfira, aki chitauri sereget vezetett a Föld ellen, neki pedig volt egy kellemes találkozása vele a Stark toronyban. LOKI. Leírhatatlan ingerek suhannak végig gerince mentén. Óriásit dobbant lábával, és torka szakadtából a trió felé ordít. Nem érdekli, hogy Loki megsokszorozza magát, sőt, azzal sem törődik, hogy Odin védelmezi fiát. Még azt is figyelmen kívül hagyja, hogy Thor is közéjük érkezik. Bár hosszú méterek választják el a helytől, feléjük ugrik, áthasítva azt távolságot, ami közé és a csalás istene közé állt. Loki feltűnése felszakította a régi emlékeket, melyeket elméjének mélyére zárt már. Emlékszik rá, mennyi ártatlan halt meg New Yorkban, és soha nem fogja megbocsátani neki. Amikor talajt ér, közvetlenül az egyik másolatot döngöli a földbe. Nem érdekli ebben a pillanatban, hogy ki kivel van, csupán arra fókuszál, hogy minél több Loki klón a keze között végezze. Ezzel minden bizonnyal segít Helának, ám ebben a pillanatban nem ismeri fel a helyzet súlyosságát, és újonnan érkezőként nem tudja ki barát és ki ellenség. Thort és Odint minden esetre nem érinti. Úgy fél tucat Loki klónt öl meg, mikor Hela megsuhintja kardját, és eltalálva Hulkot a kitoluló féktelen erő messzire sodorja őt. Egyenest egy lakóházba csapódik, hatalmas testével teljesen összezúzva azt.
Clea üzenete Khatmanduban éri, ahol éppen a kötelező ellenőrzésen van. Szeret néha körbe járni a Szentélyeken, megnézni, hogy minden rendben van-e. Azonnal portált nyit, és először haza megy Londonba. - Wong merre van a feleségem? –kérdezi azonnal segítőjét- -Asgardba ment –sóhajt- Megpróbáltam megállítani! -Asgardba… rendben van… utána megyek. –mondja, esze ágában sincs hagyni, hogy felesége egyedül, harcoljon. Megnyitja az újabb portált, már a mágikus kapun keresztül látja, hogy odafent áll a bál. Ismerős arcok suhannak el, szörnyetegekkel viaskodva. Egy pillanatra még figyel, majd meglátja felesége fehér-szőke haját. Azonnal feltámad benne az érzés, hogy meg kell védenie a nőt. Átlép a portálon, a köpeny könnyű szerrel elrepíti a csata felett, néhány varázslattal segít olyanoknak, akik láthatóan bajban vannak. Még a levegőben van, amikor egy csapással eltakarítja Clea közeléből a szörnyeket és leereszkedik mellé. Szeme egy pillanatra megtalálja a kedves, szeretett íriszeket, egy gyors mosollyal üdvözli szerelmét. -Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott mire ide értem, de itt vagyok. A következő pillanatban már teljes erejével benne van a csatában, leginkább Cleát védi, próbálja megfigyelni az arcokat a tömegben, elvégre minden hőst és galaxis lakót ismer. Egyelőre fel sem tűnik neki a Titán, pedig miatta kellett ide jönniük. Kell neki még néhány perc, hogy teljesen bele helyezkedjen a csatába, egyelőre csak a felesége segítésére koncentrál.
[url=youtube]zene[/url] | ez sajnos most rövidke lett | ⁂
A testőrség szépen teszi a dolgát. Egyikük a vezetőjük parancsára megindul, hogy mindenki előtt felderítse az alagútrendszert, és várunk alatt a felszínre érve megtudja, hogy a lények elől birtokunk biztonságban maradt-e. A csarnok olyan lett, mint egy hangyaboly. A katonák vállukra segítve viszik le az alagútrendszerbe azokat, kik képtelenek már saját lábukon megtámaszkodni. A gyógyítók anyám vezetésével erejükön felül teljesítenek. A nőről, kin megakadt szemem, első látomásra is lerí, hogy nem közénk való. Mikor bemutatkozik, elismerő pillantást intézek irányába, ám utána húgom felé fordulok. Ölelésbe fogom, és odaadom neki Kindot. Mikor az első gép belecsapódik a palotába, az teljes szerkezetével megremeg, jelezvén, hogy nincs több időnk. Ezért még határozottabban tessékelem Mantist és Leanát a biztonságos menedék irányába. Még akkor is, ha kishúgom ellenkezik.
- Te.. te tudsz ilyet? - szemeim hatalmasra kerekednek, amikor Kevan érintése nyomán jégoszlopok magasodnak fölénk, ezzel megtámasztva a csarnok falait. Talán most először tudott meglepni a férfi, hiszen ezen képességét még Jotunheimben sem ismerhettem meg. Bár a jégóriások ellen ereje ki tudja mennyit ért volna, azért mégis meglepő, hogy egy asgardi ilyen erőnek legyen birtokában. Ő a jég erejét zabolázza, Vortom pedig a tűzzel harcol. Ha beházasodik a családba, ki tudja, milyen utódaik születnek majd húgommal. Talán mágusok, kik igen ritkák Asgardban. Minden esetre megnyugtató, hogy most mellettünk van, hiszen a forró lények ellen talán az ő ereje lesz a kulcs, amely életünket mentheti. Elismerően bólintok felé, még akkor is, ha a katonák közül egyeseket megrémiszt ereje. Majd tekintetem a katonák vezetője felé fordítom. - Parancsnok, köszönöm, hogy segítenek! Kérem, hogy katonái maradjanak lent, ha felbukkannak a lények, nem lesz, ki megvédje népünket előlük! Én életemet áldozom, ha kell, hogy a kocka biztonságban maradjon! - szavaim kimértek, ám mégsem szeretném, hogy parancsnak érezze kérésemet, hiszen rangjában apám szintjén van, korában mégis alulmúlja enyémet. Kicsit irigy is vagyok rá, hogy ilyen fiatalon ilyen sokra vitte, de apám seregét soha nem hagynám el azért, hogy a királyi testőrség tagja legyek. Nomeg, akkor még többet lennék távol drága húgaimtól.
A kiáltásokat sem képes elnyomni a helységbe robbanó gépek zaja. A démonok betörtek Asgard szívébe! Ismét Leanara pillantok, majd újra ráparancsolok. - Azonnal indulj lefelé! - kishúgom dacosan tiltakozik, majd Kevanhoz fordul. A szívem és a fejem is kis híján szétrobban, amikor megbeszélik, engem teljesen kizárva, hogy együtt maradnak. Legszívesebben valamit szétzúznék, ahogyan az adrenalin és a harag széttelíti vénáimat. De időm nem engedi, hogy vitába szálljak, húgomat pedig nem fogom erőszakkal kényszeríteni. Ám ha baja esik, barátság ide vagy oda, Surtur démonnagyúr kardjával fogom Kevan szívét keresztül döfni. - Vigyázol... Ha így... akkor vigyázhatsz még valakire! Gondolom nem bánod, Te Hős! - a Mantis nevű vándor gyógyító már nincs a csarnokban, ezért egy katonáért parancsolok. - Szükségünk lesz egy gyógyítóra! A Mantis nevű nőt azonnal hívják vissza! Kevan és a húgom felelnek érte ezután! - adom ki parancsba, és gúnyos mosolyt intézek a párosra. Ha Mantis megjelenik, a segítségünkre lehet idefent, és ha Kevan hősködni akar, Mantisre is tud vigyázni, nemcsak a húgomra! (MANTIS! Itt az esély, hogy visszagyere az alagútrendszerből, és a felszínen harcolj velünk!) Azután ismét a parancsnok felé fordulok. - A palota előtt harcolókat is be kell hívnunk! A démonok betörtek, most már idebent kell védekeznünk! Kérem, azonnal küldessen egy harcost és vigye hírül! - ezzel elfordulok tőle is. (KERUN-DAN! Itt pedig egy lehetőség Neked is, hogy csatlakozz hozzánk a benti harchoz! Elkélnek az erős harcosok idebent.)
Tüstént megindulok, mit sem törődve, hogy akár egyetlen katona vagy akár Kevan és Leana, valamint Mantis a nyomomba szegődnek-e. Dühösen vágom ki magam előtt az ajtót a következő csarnokhoz. Az ajtó kiszakad, és métereket repül arrébb. Képtelen vagyok visszafogni magamat az előző jelenetsor után. Néhány méter megtétele után egy gép sikeresen eljut egészen a csarnokig, ahonnan megindultam, s belőle egy eszméletlen, aranyhajú nő zuhan alább. A gépet még a jégfal sem fogta meg, melyet Kevan idézett. Ám szerencsére a roncs nem a menekülők közé esett. A pilóta korántsem olyan, mint amilyenre számítottam, mégis kardom kivonom hüvelyéből és úgy lépkedek közelebb. Kevan felé kitartom kezem, hogy maradjanak távol. A nő feltápászkodik, szemmel láthatóan súlyos sérüléseket szenvedett el, mégis, ha egy ilyen zuhanást képes volt túlélni, erős harcos lehet. Ráadásul meg is sebesült a vállán. Felém lépked, én pedig egy lépést hátrálok. Vagy el akarja hitetni, hogy mellettünk akar harcolni, vagy csak Thanos egyik szörnye, aki kiválóan hazudik. Talán kém. Hiszen a Kő felől kérdez, és azt követeli, mutassam meg, hol rejtjük el. - Ácsi, ácsi! Attól még, mert szemrevaló nő vagy, lehetsz az ellenség oldalán is. Hiszen egy olyan gépből zuhantál ki, amelyek most is a palotát ostromolják. - felelem, lángoló kardomat magam elé emelve. Mi a biztosíték arra, hogy ez nem csak elterelés. Még akkor is, ha embernek tűnik... Aztán betörnek a szörnyek és hangjuk egyre közelebb hallatszik. A tekintetem pedig a kiszakadt ajtó felé vonom. - Legyőzték az őröket! Katonák! Készüljenek! - ezzel a parancsnok, majd Kevan és a körötte tartózkodók felé fordítom fejem. Kardom magam elé vonom, majd a szomszédos terembe beözönlő démonok irányába rohanok. Még ha a nő kém is, most először ezt a veszélyforrást kell megszüntetni. A kételyeket talán az oszlatja el igazán, mikor ő is becsatlakozik a harcba, és életét kockáztatja értünk. Hatalmas ereje van. Tenyeréből sugarakkal ártalmatlanítja a lényeket. Minden katona és harcos, aki túlélte az ostromot, hátulról mögénk sorakozik, és harci alakzatot vesz fel. Nem engedik tovább a lényeket a pincerendszer irányába. Hatalmas harc alakul ki, én is vágom a démonokat, ahol csak érem. Van, hogy az idegen nő mellé sodródom, és együtt küzdünk le egy-egy lényt. Sugarával nemcsak engem, hanem Kevant is támogatja.
Figyelmem igyekszem megosztani, hol a Carol névre hallgató nő, hol húgomék között. Leana biztonságban van, de minden mozdulatommal készen állok, ha társának figyelmét valami elterelné. Képtelen vagyok nem aggódni miatta. Talán éppen emiatt, de lábamon hasít végig az egyik szörny hatalmas karmaival, ám magam előtt tartott kardomba zuhan, és kileheli lelkét. Én pedig fájdalmasan felordítok. Egy gyolcsot tekerek köré, jó erősen elszorítva a sebet. Súlyomat ezentúl igyekszem a másik lábamra helyezni, hiszen bár asgardi vagyok, de ez nem fog egyhamar begyógyulni. Amikor kezét nyújtja felém a repülő szőkeség, vonakodva bár, de megbízom benne, s viszonzom kéznyújtását. A követ akarja védeni, én pedig az életem árán is megakadályoznám, hogy népünk kincse Thanos kezébe kerüljön. - Arra van a kocka! - mutatok balommal irányt, és hagyom, hogy a nő kezemnél megragadva odarepítsen.
▼ Bocsánat, hogy így kihúztam. Remélem, azért tetszik :3 ▼
Lassan fújom ki magam. A gyógyitás túl sok erőmet vette el, nem hinném, hogy most tudnék bármit is csinálni. Egy ideig gondolkozom, majd két katona jelenik meg előttem. Sajnos harcolnom kell, amit igazából nem bánok, csak az egyetlen próbléma, hogy kimerűltem, ráadásul gőzöm sincs, hogy harcolhatnék. Mindenesetre követem a katonákat, majd újra találkozom azzal a férfivel, aki megszólított. Gyorsan lépdelünk végig a folyosón, majd becsapódik elénk egy repülő. Egy kicsit megijedtem, ezért elbújok a katona mögött. Kiváncsian nézem a jelenetet, hisz a nő ki kiszállt a gépből, nem tűnnik ellenségnek, de azért nem árt óvatosnak lenni. De nem agyalhatok rajta sokáig, mert szörnyek törnek be a kastélyba. Egy időre megállok, majd gyorsan észbe kapok. -Van valahol valamilyen növény?- automatikusan körbenézek, majd megpillantok egy cserepes virágot. Ez jó lesz. Odarohanok, majd óvaosan megérintem a földjét. -Vigyázat!-szólok társaimnak , hiszen ha nem figyelnek, akkor meg is sérülhetnek. Lassan érezni kezdem a növény energiáját, amit megnövelek. Szépen, de annál gyorsabban növekedni kezd, eltorlaszolva a bejáratot. Pár kósza ágával pedig elsodorja az ellenséges szerzeteket.
A titán robosztus termete az alatta felsorakozott sereg fölé tornyosul. Alább Hela teszi a dolgát, ahogy a necrocraft pilóták is, kik haláltól nem félve gépeiket Asgard legfájóbb pontjaiba vezetik. Thanos parancsát nemcsak ők teljesítik bármilyen hezitálás nélkül. Ezúttal semmit nem bízott a véletlenre. Hosszú hónapokig szövögette tervét, és lépésenként behálózott mindenkit, akire szüksége volt annak beteljesítésére. Első lépés Wanda volt. Tudta, a gyenge lelkű lány mindent feladna, hogy szánalmas kis barátait megóvja. Így a Raft börtönajtajai kinyíltak, Thanos pedig egy igazgyönggyel lett gazdagabb. Lépésenként építette seregeit. Kémek tucatjai teljesítenek szolgálatot szerte a galaxisban. Szövetségesei számát megszámolni is lehetetlen mára. Mindenki megriad, ha meglátják a Thanost és a felizzó köveket. Egyesek kényszerből, míg mások haszonszerzés reményében áldozták seregeiket a Titán oltárán. S most elérkezett a napja annak, hogy végre bosszút álljon azokon, kik megalázták New Yorkban, életében először... és utoljára. Asgard csupán járulékos veszteség lesz, ha a következő kő kék sugarai is felragyognak balján. A Tesseractban megbújó gyémánt képes lesz a másodperc töredéke alatt utat nyitni Midgard égboltjához, és akkor, mikor a Nap fénye eltűnik, azzal a hősök reménye is hamvába hal.
Szinte már gyönyörűvé varázsolja Helát az, ahogyan a gyilkolást élvezi. Egyik halott hegyesfülű a másik után rogy a földre az éj kard nyomán. A démonok a pokolba rántják fenséges lelküket. Persze, vannak, kik nem tudják, mikor elég. Még az sem kényszeríti Asgard urát megadásra, mikor a hajózápor a Bifröst fényeit végleg elsötétíti, majd a robbanásban elpusztult istenek sikolya és a robbanások zaja szinte dobhártyát szaggatón nyilalnak a harcosok szívébe. Gamora is megpróbálkozik útját állni. A szívére hatni. Elvakultnak nevezni. Talán a robbanások csak felkorbácsolták a jelen lévőket, Thanosnak egymillió éves szívét inkább melengeti.
Leengedett karral várja, hogy Gamora érkezzen. Érezni akarja a fájdalmat, ezért hagyja, hogy bármilyen csapással lesújtson rá. Leánya csapata elkeseredetten próbálja elpusztítani. De hogyan lehetne megölni azt, akit Halál Úrnő az örök élet átkával sújtott? Senki nem tudja, hányszor próbálta már saját kezével elvenni életét. Senki nem tudja, hogy ennyi időt megélni átok, mintsem kiváltság. Már nem sok dolog szórakoztatja, de a halálban mindig örömét leli. Talán sikerül olyan támadást intézni felé, amellyel végre vége lehet. Nem is bánná, ám addig nem halhat meg, míg azok, kik megalázták, nem szenvednek haláluk előtt. És ebből nem enged! A zöld nő támadása inkább szívének fáj jobban. - Az oldalamon erős lehettél volna, leányom! De Te inkább a gyengéket választva elárultad Atyádat. Hát pusztulj velük! - Gamora és/vagy Rocket támadása után feláll, hogy ellentámadásba lendüljön. Kesztyűtlen kezével üt feléjük. Mégis, a tetovált társuk támadása váratlanul éri. Gránátok robbannak arcába, ő pedig kesztyűs kezét már hiába emelné saját védelmére, az erőhullám elsodorja, és a földre kényszeríti. A porba. - Ismét meg tudtatok lepni! Ígérem, ez nem fordul elő többé! - Ahogyan feltápászkodik, támadói még láthatják, mikor a porfelhő alább hagy, hogy szemei aranylóan felizzanak. Jól ismert támadása, mégis minden egyes alkalommal örömmel használja azt. Egyetlen ökölcsapás, s nem is ad bele mindent, mégis megrázkódik a föld kesztyűs öklének nyomán, és körülötte megnyílik az Istenek hona... Hasadékok szakadnak fel, és nyelik el váratlanul azokat a katonákat, kik éppen ellene támadtak volna. Akik elég fürgék, képesek eltávolodni tőle, s megmenekülni a halál gyomrából, ám a nehéz vértet viselő harcosokra a biztos halál vár. A hasadékok egészen a Hela által alkotott burokig elérnek, mélységük pedig Asgard szívéig hasad. Így nehézkesebb ismét megtámadni a Titánt, és talán kétszer is meggondolják mindazok, akiknek szándékában állt volna. Nem érdekli, hogy az Őrzők csapatából kit ér utol a halál, ám tekintetével mégis Gamorát keresi. Csalódott lenne, ha ennyi elegendő volna teremtményének elpusztításához.
Váratlanul egy üstökös szeli át az eget a palota irányából. Amikor a burok, melyben Odin haláltusáját vívja leomlik, váratlan dologra lesz figyelmes. - Micsoda fordulat! - nevet fel jókedélyűn, ahogyan meglátja, hogy Loki, egykori szövetségese volt, ki eddig Helát feltartóztatni kívánta. És most az igazi Odin járult színük elé, szánalmasan megvédve azt, ki már megannyiszor elárulta. Mikor Hela hátra pillant a Titánra, majd Odin ereje elsodorja, Thanos úgy dönt, becsatlakozik a harcba. Hatalmas ugrással szeli át a szakadékot, egyenest Odin fia mellé érkezve. Ekkor idézi Hela kardjának suhintását, s az ismerősen zöld lény el is sodródik mellőlük. Egy gonddal kevesebb... Thor az, kit kesztyűs kezének ütésével illetne elsőként, és figyelmét teljesen neki szenteli. A kövek erejének és a meglepetés erejének köszönhetően jóesetben még a kalapácsot is elejtheti. Thanos hagyja, hogy Hela végezze a dolgát, ahhoz viszont nem kell semmiféle körülöttük legyeskedő önjelölt hős. - Odin fia! Ha nem üthetlek meg a kalapáccsal, a kalapácsot ütöm Veled! - ezzel Thor lábáért nyúl, és ha kiesett előzőleg kezéből a kalapács, néhány súlyos ütést mér a férfi testével a kalapács felé, majd elhajítja őt. Ha pedig a kalapács még kezében van, akkor csupán összeütköznek. Így vagy úgy, de harcolni fognak. Természetesen a Thor oldalán harcolóknak alkalmuk nyílhat együttes erővel visszavágni. Akár lánya és az Őrzők is csatlakozhatnak, ezzel növelve az amúgy csekély esélyüket. A Titán áll elébe.
• Thanos becsatlakozik a közvetlen ütközetbe, aminek köszönhetően Helának marad ideje és ereje Lokira koncentrálni. A Pokol Úrnője tudván, hogy Odinnak gyenge pontja két gyermeke, kihasználva ezt a létező legerősebb támadásait vetheti be Loki ellen. Hela előhívhatja átkát, mellyel képes halhatatlantól életet elnyerni. Ezt a képességét nem tudja többször használni rövid időn belül. A támadását Odin felfoghatja, tudván, hogy az Odin-álomból való ébredés után felhasznált Odin-erő miatt, már egyébként is túlságosan legyengült ahhoz, hogy tovább folytassa a harcot az ellenséggel. Ezzel a tettével fiát még megmentheti. (Az Odin-erő uralkodóról uralkodóra száll, így Odin dönthet arról, hogy azt tovább adja fiának/fiainak, ha méltónak találja rá őt/őket.)
Látván, hogy vezetőjük, Thanos is részt vesz a harcba, csatlakozik hozzá a Fekete Rend. A Black Order néven ismert csatlósok egy idegen gépből érkeznek, Asgard különböző pontjaira. (Thanos legerősebb szövetségesei alkotják: Proxima Midnight, Supergiant, Ebony Maw, Black Dwarf és Courvus Glaive).
Carol és Daario eljutnak a Tesseractig, ahol már várja őket Black Dwarf. A katonák sorban esnek el vele szemben, így az érkezőknek fel kell venniük rögtön a harcot vele, ám nem túl sok eséllyel.
Űr-Lord elérheti Mordályt, és megpróbálhat csatlakozni Gamorához és Draxhoz, hogy együtt vegyék fel a küzdelmet Thanos ellen, aki már javában harcol. A küzdelem során a Titán oldalára érkezik Corvus Glaive, Thanos jobb keze, aki követve vezére parancsát, távol tartja az Őrzőket tőle.
Thor, Sigyn, Hulk és Tony folytathatják a harcot a Titán ellen. Kevan, Leana, Mantis és Kerun-dan a testőrség harcosaival a palotát támadó démonok ellen küzdenek továbbra is. Hozzájuk csatlakozhat Narsil. Dr. Strange és Clea tovább folytathatják a harcot a démonok ellen, de akár Thanosra is rátámadhatnak. Heimdall látva királya bukását, becsatlakozhat valamelyik küzdelembe. Thanos megérezheti a másik két kő (Strange és Heimdall gyémántjainak) közelségét.
Odin halála a Kilenc Birodalomban egyaránt látható lesz, így mindenki számára érezhetővé válik, hogy valami történik Asgardban. A Mindenek Atyjának lelke Vallhalába távozik. Ezt egy aranyszínű, fényes üstökös felemelkedése mutatja, mely hollót fest a világok égboltjára, és egy új, ragyogó csillagként állapodik meg.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). Az újabb kört mindig a Kalandmester nyitja. A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: Hela, Odin,... - A kezdés joga: - - Helyszín: Asgard - A felvonás résztvevői: Thanos, Hela (NJK), Loki, Tony Stark, Bruce Banner, Carol Danvers, Gamora, Groot (NJK), Rocket Raccoon, Drax, Peter Quill, Leana, Kevan, Heimdall, Daario, Narsil, Mantis (NJK), Clea, Dr. Strange, Sigyn, Thor, Kerun-dan, Odin, Eredhon ~ Akik időközben becsatlakozhatnak: -
Hela teljes erejével lendül bele az ütközetbe, még azok után is, hogy megízleli Thor villámainak erejét, melyek nem kevéssé égetik bőrét. Kardja élesen hasít, éle csattan a jogaron. Kecses minden mozdulata, ahogy Odin és fia között cikázik. Hol Lokira támad, hol az idősebbre koncentrál. Megsebzik és talán ő is megsebzi őket. Sötét, gyilkos mosollyal figyeli az ifjabbat. Amint lehetősége nyílik rá, beleüt, belerúg abba, amelyikhez közelebb jut. A markolatra szorít és igyekszik kiengedni az éjkard erejét, ám sikertelen próbálkozása, mert valamelyikőjük minduntalan sorozza. A nő ettől függetlenül hatékonynak bizonyulhat, ha másban nem is, abban igen, hogy a Mindenek Atyjának fénye halványuljon, miközben minden erejével igyekszik közé és Loki közé férkőzni. Hela nem ostoba. Észreveszi, hogy a Királyuk nincs legpompásabb fényében, talán haldoklik...?
A Pokol Úrnője nem arról híres, vagy éppen hírhedt, hogy szavakra fecsérelje idejét. Ennek köszönhetően nem is próbál meg beszédbe elegyedni bármelyikőjükkel. Hasít, védekezik. Lokinak sikerülhet egy nagyobb ütéssel, trükkel elsodornia maguktól, aminek következtében távolságot szül közéjük. Éppen akkora távolságot, amiben mindannyian levegőhöz kaphatnak és ahonnan nem lehet lefogni azt, aki képes messzebbről támadni.
Onnan pillant fel, kikerülve a veszélyzónából. Piheg maga is. A görbe vonal, ami eddig ajkait uralta elillan és felváltja helyét valami aggodalmas, bocsánatkérő. Kihúzza magát, hagyja, hogy szabad tenyere körül sötét, gomolygó füst kezdjen kavarni, miközben felegyenesedik. Le sem veszi tekintetét Lokiról közben. Ha Odin neki akarna ugrani a nőnek, akkor sem lenne elég ideje elérni hozzá, mert karja felemelkedik és az ifjabbra célozza támadását. A nő lehunyja szemeit, miközben a halhatatlanokra is halálos energiacsavart útjára indítja. Sötétségbe borítja a közvetlen környezetüket. A nő büszkén szegi állát, mielőtt lehajtaná fejét, ám a mozdulata abba marad félúton, mert olyasvalami történik, amire egyáltalán nem számít. Legalábbis nem így... A célja, hogy mielőtt végez a Mindenek Atyjával, elvegye tőle fiait, majd a nagy becsben tartott otthonát is elpusztítsa. Azt akarja, hogy Odin szenvedése sokáig tartson. És nem így...
Érkezésekor, s közvetlen azután sem várja el Lokitól, hogy hálálkodjon, vagy szóljon bármit. Halovány, alig észrevehető mosolya erről árulkodik abban a röpke minutumban, amíg még nézi fiát. Elfordul tőle, hogy Helát szembesítse tettével, s felkészítse rá - a valódi küzdelem még hátra van.Odin büszke Lokire. Nagyon büszke rá, amiért kész lett volna meghalni, csakhogy Asgard ne maradjon királya nélkül. És még őt is felébresztette levonva róla az átkot. A vén szíve, a már alig verő motorja egyre csak dalolja, hogy talán Loki hitt abban, hogy Asgard, az otthona érdemes rá, hogy értük haljon.
Helát megdöbbenti, értetlenné faragja a jelenés, hogy Odinból hirtelen kettőt látnak szemei. A valkűrök érkezésére már szóban is reagál, ami csak felbátorítja Asgard bölcs uralkodóját. Nem tétovázik sokáig, elsodorja a nőt maguktól, kihasználva erejét. És már éppen tovább indulna, amikor jogarát megpillantja szeme sarkából. Fia felé fordul, majd ráfonja ujjait a fegyvere. Odin mindössze bólint. Keserű mosollyal, de mosollyal. Azt kívánja, hogy Loki hagyja el a harcmezőt, ahogy ezt kívánja Thortól is, akit csak időközben vesz észre. Nem akarja, nem hagyhatja, hogy fiai az ő hibája miatt sérüljenek. Elfordul tőle és teljes figyelmét Helának szenteli. Róla éppen csak a Titánra pillant. Mindkettejüknek megpróbálja megmutatni, hogy mit tartalmaz az Odin-erő. Valahol két ütközet között, a még a közelben tartózkodó Lokira tekint és bocsánatát kéri. Valószínűleg azért, mert úgy érzi, hogy nem kerülhet ki élve ebből a csatából. A Hellből érkezőnek szavai lepattannak a vértjéről. Nem mérgezik szavai. Nem ostromolják hitét, sem erejét. Elrugaszkodik és jogara élesen csattan Hela kardjának peremébe. Szikráznak erőik. Mindkét fegyver felfoghatatlan hatalommal rendelkezik. Sikerül ismét távolságot teremtenie, akkor lép mellé Loki, hogy kijelentse atyja mellett marad. Hiába harsognak csatakiáltások és suhannak pengék, tőrök a levegőbe, hallható, ahogy Odin szíve megreped a boldogságtól. Pillantásával elidőzik fián, amíg ő megteremti tökéletes másait. A Mindenek Atyja Helára szegezi tekintetét. - Igaz királyuk lettél... - bár nem pillant a mellette állóra, szavai neki szólnak - ... nem kerested a háborút, de készen álltál rá. - elrugaszkodik, hogy Helával összemérhesse újra erejét, közvetlen oldalszelével, Lokival együtt. Hela nem különösebben riad vissza kettejüktől, sem a hasonmásoktól. Thor hirtelen érkezik melléjük, belehasítva a nőbe a maga is. Loki számos alakzatát elmarja előlük a zöld óriás, akit Helának sikerül elsodornia. Odin figyelne fiaira, de a Titán megérkezik és kiragadja Thort. Ez a mozdulat, ahogy elragadják egyik fiát megdermeszti egy pillanatra. Helának pedig szavaival sikerül elérnie, hogy a vénebb szíve megremegjen két ütése között. Valóban, a gyenge pontjai a közvetlen közelében tartózkodnak, de hisz benne, hogy ettől majd csak még erősebbé válhatnak. Ahogy rájön, hogy Hela támadásai már mind-mind Loki felé irányulnak, Odin jogarával és teljes alakjával igyekszik kettejük között maradni, védelmezően óvva fiát tőle, mindezt úgy téve, hogy Lokinak nyíljon alkalma kihasználni mindezt és támadhasson. Ami talán sikerül is, mert a nő messzebbre kerül tőlük!
Tisztes távolságba kerülnek a nőtől, így Odin rátekinthet fiára, hogy éppen megúszta e. Szemével keresi Thort is, kit nem lel egyelőre. A vénember arcát, karjait, még mellkasát is hegek borítják, melyeket az éjkarddal vésett rá Hela, mintegy bizonyítékaként, hogy megtörténik, mit megjósoltak. Egyetlen röpke pillanat Loki és közte, úgy érzi, talán évszázadok óta tartó bizonytalan kapcsolatuk révbe érhet és ez simogatja kopott lelkét. Bár sietne Thor segítségére is, nem képes rá, alig tekint előre rendezve arcizmait és szemei rögvest elkerekednek, ahogy a Hela tenyeréből kiinduló sötét csóva útjára indul és Lokit veszi célba. Odin jól tudja, milyen hatása lehet annak a támadásnak, mellyel a nő fiát célozza... - Loki!... - kiált fel, hangja messzire elhallatszik, ahogy elrugaszkodva helyéről, fia elé lép, kissé még lökve is rajta, hogy messzire sodorja a sötét csóva elől. Odin hátába csapódik a sötét nyúlván, felszakítva vértjét, át hasítva szövetein, bele marva a húsába, rákarcolva szívére végzetét. Állát felszegve, reszketve pillant fiára. Sűrűn pislog, ajkai szegletén felserken vére. Érzi, hogy minden porcikája remeg. Karjából kiesik a jogara, térdei rogynak, előre csuklik. Megpróbál tenyerére támaszkodni. Nehezen kap levegőért. Érzi, hogyan áramlik szét Hela mérge testében. Nedves, könnyes szemével felpillant, fiai után kutat szeme. Reszkető ujjakkal nyújtózik. Fulladozni kezd, kénytelen behunyni szemét.
A lélek, mi öreg testében gomolyog megpróbál útjára indulni, de a vén szív még kapaszkodik abba a két csemetébe, kiket maga mellett nevelt fel. Első nevetésük. Első sírásuk. Első ölelésük. Első beszélgetésük. Első veszekedésük. Első kézfogásuk. Fájón felnyög Odin, majd remegő lábaira emelkedik, leolvasztva magáról a halál csókját, mindössze egy rövid időt kérve még - csak egy egészen arasznyit, hogy fiai felé fordulhasson. - Azt, ami megadatott... - suttogja, alig hallhatóan, ahogy aranyló fény kezdi körbelengni. - Had adjam át... - lehunyt szeme résnyire nyíl, hogy előbb Thort, majd Lokit láthassa maga előtt. - Az arra érdemesnek... - finom bólintás feléjük, majd szemvillanásnyi ragyogás tölti be a teret, mi bánthatja szemeiket. Thor és Loki egyaránt érezhetik, ahogy az Odin-erő megpróbál megosztva behatolni körvonalaikon és hacsak nem utasítják el, mostantól övéké atyjuk ereje...
A ragyogás, ami belőle árad, szépen lassan lebontja valódi alakját és csupán lelkének felfelé szálló fényei röppennek fel. Oly ékesen, olyan csillogással, hogy Minden Világokban láthatóvá váljék. Búcsúzik Atyjuk. Nem csupán fiaitól, nem csupán Asgardtól, nem csupán az otthonától. Minden világtól, s azoknak minden lakójától, kiknek életét próbálta óvni hosszú-hosszú ideje már... A hullámzó fényáradat feléri a határt, ahová a lélek csak engedéllyel léphet, s pontosan ekkor, ebben a percben rajzolódik ki lelkének fényeiből a holló alakja, szárnyai szétterülnek Asgard fölött, oltalmazóan beleolvadva az égboltba, hogy tovább védelmezzék azt. A madár szíve tovább ragyog, ékesebben, mint valaha bármelyik csillagzat korábban...
Túl gyorsan történik minden. Nemrég biztos voltam benne, hogy megfogok halni, legyek bármilyen erős is, Hela nem az én súlycsoportom, Odin alakját felöltve pedig nem teszem magamévá mindazt az erőt, és tudást, amit ő birtokol. Ez csupán csak megtévesztés, egy álca, amit akaratlanul is elengedek, mikor a Mindenek Atyja megjelenik mellettem, egyszerűen a semmiből. Elképedve figyelem a történteket, szóra nyitnám a szám, de elszorul a torkom. Odin szavait hallva jóleső érzés tölt el, az elismerő szavak, amiket soha nem kaptam meg … de nem igazak, nem érzem őket igaznak. Asgard most nem lenne ilyen helyzetben, ha készen álltam volna erre. Nem sejtettem, hogy Thanos szövetségre lép Helával, és azt sem gondoltam volna,h ogy képesek ilyen meglepetésszerű támadással megpecsételni Asgard sorsát. Egyetlen dolgot tettem csupán, próbáltam úrrá lenni a káoszon, sikertelenül, mint az kiderült. Ahogy figyelem a kettőjük összecsapását, akaratlanul is eszembe ötlik minden, amit megakadályozhattam volna, ha … másként cselekszem. Ha jobb lettem volna, ha … jobb tudnék lenni. Nem hagyom, hogy Odin egyedül vívja meg ezt a csatát. Egy pillanatra megfordulok, ahogy meghallom Thor hangját. Azonban a tekintetem nem rajta, hanem a mellette állón állapodik meg. Sigyn … hogy kerül ő ide? Nem kéne itt lennie. Csak némán figyelem, úgy nézhetek ki, mint aki egy szellemet lát. Valószínűleg ő is pontosan ugyanezt érzi, csak ő … talán jogosabban teszi mindezt, mint én. Mikor utoljára láttam … épp gyászolt. Az egyik, azon kevés emberből, aki így tett. -Én is örülök, hogy látlak, bátyám! – a tőlem megszokott mosolyra görbült a szám, mégsem volt teljesen őszinte. Nem, ebben a percben nem, hiszen … minden hazugság, titok, minden, amit lepleztem, az most széttört, fény derült mindegyikre, én pedig … nem készültem fel rá. Nem most akartam szembenézni mindezzel, hogy őszinte legyek … nem terveztem, hogy valaha is elszámolok ezekkel a hazugságokkal. Túl vagyok már azon a ponton, hogy bocsánatot kérjek, már túl késő. Nem akartam látni az arcukat, ahogy … elítélnek. Thor-hoz akarom szegezni a kérdést, hogy mit keres itt Sigyn. Ő hozta ide? Elment az esze? Asgard-ot a földdel fogják egyenlővé tenni, ő pedig képes volt idehozni Őt, hogy meghaljon? Mindezt azonban nem tudom hozzávágni, a zöld barátja hatásos belépője miatt. Fortyogni kezdett bennem a dühöm, ahogy figyeltem a Zöld Szörny pusztítását. – Ezt nem kellett volna … - sziszegtem, és abban a pillanatban készen álltam, hogy az őrületbe kergessem a Zöld Bestiát. Egy olyan illúziót akartam megteremteni körülötte, ami összetörte volna. Azt akartam, hogy lássa a barátai holtestét, hogy a kezeiben lássa az élettelen testüket, a halott tekintetüket, amelyek neki szólnak, az ő lelkiismeretét vádolva. Mindezt azonban nem tudom megtenni, minden magamban érzett dühömet, frusztrációmat rá akarom ereszteni a Bestiára, de Hela még előttem lecsap rá, messzire sodorva a hatalmas testet. Védekezésre kényszerülök Hela csapásai nyomán, bízva abban, hogy Odin le fog tudni csapni, ha Hela figyelme lankad. Ez azonban nem történik meg, azonban egy pillanatra sikerül meglátnom a hibát, amit elkövetett. Kihasználva ezt, néhány gyors csapással sikerül annyira elválasztani magunktól, hogy kitudjuk magunkat fújni valamelyest. Azonban hibázom, alábecsülöm Hela-t, és ezzel megpecsételem az összecsapást is. A felém irányuló sötét csóva túl gyors, hogy kitérhessek előle. Mégsem ér el. Méterekkel messzebb sodródom, és csak akkor fogom fel mi is történt, mikor megpillantom Odin-t. Úgy, ahogy még soha nem láttam: vérezve, sebesülten … haldokolva. Kikerekedett szemekkel, megdöbbenve figyelem az embert, akinek a figyelméért egész életemben küzdtem, akinek az elismerését hajszoltam, a bizalmát, a tiszteletét … aki elől a halálba is menekültem volna, hogy ne lássam a csalódást, a szégyent az arcán, amit érez, mikor rám néz. Éreztem, ahogy könny gyűlik a szemembe, mikor ennek az embernek a szenvedését láttam. Ezt akartam és … mégsem. A szemem elé kapom a kezemet, ahogy betölti a teret a ragyogása, és elképedve figyeltem, ahogy semmivé válik, eltűnik és felemelkedik Asgard felé. Némán, dühösen figyelem, amit a tehetetlenségem szül. Ahogy azonban Ő távozik, úgy érzem magamban azt, ami nem is olyan rég még az övé volt. -Nem … - motyogom magam elé, ahogy lassan, de leülepedik bennem mindannak a jelentése, ami történt. – Nem! – ordítás formájában bukott ki belőlem az a keserű düh, ami átjárta mindenem, ahogy felpillantottam és megláttam Hela-t. Nem gondolkodtam, összeszedtem minden erőmet, és Odin jogarát felvéve támadtam rá atyám gyilkosára. Azzal az egy céllal, hogy végezzek vele. Mindazt a keserű érzést és gyilkos dühöt, ami elfogott és ott kavargott bennem, szabadjára engedtem, alárendelve a bosszúszomjamnak.
Azgard sorsa nagyon rosszul áll, és a harc több fronton folyik, de a leginkább az érdekel ami apám köré épül. Az a fekete gömb, Hela varázslata áthatolhatatlannak tűnik, mégis lesújtok rá, és mikor kivégezné Mindenek Atyját akkor... .. akkor tűnik fel Apám, és száguldva esik neki Helának, kiállva Loki mellett, aki a földre kerülve visszanyeri saját alakját, és mérhetetlen érzések öntenek el. Loki életben van! Az öcsém él! Mégsem halt meg a sötét világban, hanem valahogy túlélte, és egészen eddig... egészen eddig azt tettette hogy ő a Mindenek Atyja, és uralkodott apám nevében. Nem tudom eldönteni hogy megkönnyebbüljek amiatt hogy él, vagy mérhetetlenül dühös legyek rá hogy ezt tette, és képes volt az egész világot az orránál fogva vezetni. Bár elismerem, valahol annyira rá vall. Ez a hatalmas szemfényvesztés, és ezt egyszer Tony Stark remekül megfogalmazta, hogy Loki a csillogásra, elismerésre és nagy csinadrattára vágyik. Hát itt megkapta, mert az állam is leesett a mérhetetlen érzelmi viharaim közepette. Hela elé ugrok, hogy apám és Loki mellett küzdhessek és le is sújtok a nőre, de hárítja, és második ütésre nem marad időm, mert megjelenik Thanos. Felé fordulva szórnak villámokat a szemeim, de túlságosan gyors, és elkapja a lábam, amíg erőt gyűjtök, és a bordáim párszor igen fájdalmasan találkoznak a Mjölnirrel, ami kicsúszik a vértől síkos ujjaim közül. Szitkozódva nyögök egyet ahogy becsapódok egy sziklába, de kezem máris kinyúl a fegyveremért. Dühös ordításba torkollik a fájdalmam. - A pokolba veled - köpök ki egy adag vért a számből, és letörlöm szám szélét ahogy lábra állok, de a kialakuló látványtól szinte sóbálvánnyá merevedek, és nekilendülök, futok mindenek keresztül, eltaszítva a démonokat, Hela éppen Lokira készül lesújtani, de nem veszíthetem el, most, hogy alig egy perce kaptam vissza őt, nem lehet megint egy rémálom. - Apám! Nem. Neeeeem, NEEEEEEEEEEEEEEEM! - üvöltök, ahogy ugranék, de messze vagyok tőle még, igaz egyre csökkentem a távolságot, és szemeim előtt mint szörnyű látomás játszódik le hogy a fekete sugár Odin hátába csapódik, és térdre rogy. Az a gonosz varázslat, ami megölhet egy halhatatlant is. Megölheti Odint! Szinte térden fékezve érkezek meg Apám teste mellé, és egész bensőmet átjárja az energia és döbbenten emelem fel a kezeim, és érzem ahogy az Odin erő átjárja a testem. Ez a végső bizonyítéka hogy apám elhagyta ezt a királyságot. Lokira nézek, de rajta is látszik hogy érzi. Apánk nem választott! Mindkettőnknek adott az erejéből, ahogyan mindig is egyformán szeretett minket. Fájdalomtól eltorzult arccal egy vadállatias acsargásra futja tőlem, ahogy dühömtől vezérelve a pörölyöm pörgetve vetem magam újra Thanos felé, aki akadályoz abban hogy megöljem Helát. Meg akarom ölni. Szemem sarkából látom hogy Loki hasonló hévvel veti magát arra a démoni nőre, és most szívemből, felhőtlenül kívánom hogy járjon szerencsével. Apám halála mélyre fúródik, és ahogy a holtteste hatalmas fénylő hollóformában a birodalomra borul, egy pillanatra minden eszembe jut. Az emlékek, az érzések, a viták és harcok, beszélgetések és játékkal töltött idő... mindez elég erőt ad hogy a pöröllyel úgy arcán vágjam ezt a lila titánt, hogy ezúttal ő repüljön egy jó pár métert és megérezze a dühöm erejét! Ütéseim erőteljesebbek, hála annak hogy az Odin erő is áramlik már bennem, noha még nem teljesen tudom irányítani a dühömre reagál, és gerjed bennem, lobogó máglyaként. - Pusztulj! - repülök utána, és ütöm ahol érem, nem kímélve sem őt, sem magamat, fürgén forgatom a súlyos pörölyt.
A palota előtti harcok kezdenek egyre aggasztóbbá válni. A szörnyetegek egyre csak özönlenek és a képtelenség megállítani őket. Egy katona szólítja meg nem messze tőle. Közli vele, hogy a palotába bejutott az ellenség ezért ott kellene segítség. Kerun-dan nem habozik egy percet sem, így utolsó ellenfelét nyakon szúrja halálos döféssel és máris a katona nyomdokaiba halad befelé a palotába. A katona egy Asgardi vezető felé mutat (Daario). Meg is szólítja a férfit vele tartva útján. - Uram itt vagyok a segítségükre. Rendelkezzen velem. Kardal és pajzzsal a kezében követi Daario-t és követi az utasításait. Valami komoly dolog történhet mert a becsapódáskor leomlasztott mennyezeten hatalmas fényesség szűrődik befelé. Ez meg mi lehetett? Mi ez az ordítozás odakint? Sajnos most nincs ideje ezzel foglalkozni mert lekötik a benti harcok. Szorgosan gyilkolja a támadókat és védelmezi a benti Asgardiakat.
Már nem bírok magammal. Mint aki megveszett, lövöm sorra a démonokat. Végre egy feladat, amitől jól érzem magam. Harcolok egy kicsit, majd inkább Peter nyomában maradok, mert ha jól látom, már megint egy öngyilkos húzásra készül. Utánamegyek, közben folytatom a szórakozást. Nem érdekel, hogy a behemót felé megyünk, követem. Végül is, simán legyőzzük, nem lesz semmi baj. Mielőtt odaérnénk, megállok és a távolból nézem mi fog történni. Feljebb megyek és megvárom, míg a többiek nekiesnek. Már éppen indulni készültem, amikor megtámadnak a démonok. -Ezek sosem hagynak békén?- fordulok a szörnyek felé, majd egyből elkezdem lőni őket.
Egy ideig még a démonokkal harcolok, majd körbenézek. Az őrzőket keresem. A harc már javában folyik, mikor meglátom Űrlordot. Szélsebesen odarepülök és besegítek ott is. Egyenlőre csak a démonokat lővöm, hogy a többieknek elég legyen csak Thanosra és a barátnőjére koncentrálni, de kis idő múlva Thanosra is rátámadok.
Bocsánat a hosszú kimaradásért. Kicsit béna lett, de remélem jó lesz így
Elmondhatjuk, hogy életemben először örülök annak, hogy apám nem volt terrai. Az örökség, amit rám hagyott - az, ami miatt hiába pattogok le a falakról egy-egy démon támadása után, életben maradok. Megúszom, nagyjából csak pár karcolással. Úgy rohanok visszafelé, mintha az életem múlna rajta. Így is van. Minden léptem közben magasan emelem a térdem, hogy minél előbb visszakeveredjek Gamora és Drax társaságához. Elsuhanok a járatok között. Az a nyamvadt trutymó messzire dobott el tőlük, de nem ismernek, ha azt képzelik, hogy majd hagyom, hogy az a lila óriás szutyok meg az elsminkelt asszonya bármit elérjenek. - Mordály! Segítsünk nekik... - üvöltöm torkom szakadtából, majd mintha malomkörzést csinálnék, úgy hajtom balom a levegőbe. A csapatom után kutatnak szemeim. Bármekkora a távolság, bármennyi lény választ is el tőlük, oda sietek hozzájuk. Lihegve, véresen, megkopva, de hősiesen. Látom, hogy Thanos egy bazi nagy ékkel elvágta az útjukat és már az asgardi istenekkel foglalkozik. Pont kapóra jön! - Gamora!? - üvöltöm át a harcmezőn, majd rácsapok bokámra, hogy ismételten levegőbe emelkedhessek és annál közelebb juthassak Draxékhoz. Reményeim szerint Mordály mellettem halad és egyesülünk. Én mindenesetre nem állok meg addig, amíg tenyerem a zöld nőszemély felkarjára nem siklik. - Jól vagy? - suttogom, alaposan szemügyre véve, majd róla a nagyobb termetű társunkra terelődik tekintetem - Drax?! Meg vagy cimbora? - üvöltök, amikor rángatni kezdem magammal a nőszemélyem. Minél messzebbre akarom vonszolni. Legalább egy kis időre. Úgy fest az istenek megküzdenek Thanossal és Helával is. A nő elég sokat kap az öregtől. Nem láttam, hogy mi történt, de úgy tűnik jó erőre kaptak. - Rúgjátok szét a seggüket... - sziszegem, összeterelgetve az enyémeket. Persze tudom én, hogy ez csak talán egy tizedmásodpercig fog tartani, mert mindannyian Thanos után fogunk rohanni, de addig is, legalább egy pillanat erejére elhihetem, hogy mindannyian jól vagyunk. És ez egy csata közben fontos. Nagyon fontos! - Fedezlek... - pillantok félmosollyal Gamorára, hogy ne higgye, hogy közé és a Titán közé akarok állni, de mégis tudja, hogy számíthat rám. Ha érdekli, ha nem. Ha megindul mögötte rohanok a többiekkel együtt. Egységként volna illendő mozognunk, ugyebár. De még csak meg sem közelítjük a rést, amit a Titán előszeretettel elénk vájt, megjelenik a semmiből valami újabb undormány, hogy elállja az utunkat. - Ez meg mi a franc!?!? - fakadok ki, abban bízva, hogy Gamora tudja a választ. Nem is időzöm el sokáig a csodálkozásommal, rögtön lőni kezdek rá. A tőlem telhető leggyorsabb tempóban igyekszem megkerülni a hatalmas, vékony lényt. A külleme nem árulja el honnan jött, de még csak azt sem, hogy micsoda. Baromi jó! Nem elég az a két rohadék?! Mikor már azt hinném megnyerhetjük Asgard királya elesik. A halála látványosabb, mint a legszebb tűzijátékok. Gondolom, mondanom sem kell, hogy mennyire rám ül a rettegés Odin halálát követően?- Drax, fedezz! - indulok meg teljes lendületemmel, hogy ha kell, a szakadékba rántom magammal ezt a valamit, hogy Gamoráék előtt szabad legyen az út. Hiába a legfürgébb futásom... Elteleportálja magát előlem, mögöttem tűnik fel a lila füstfelhőjéből és azzal a hosszú, kardszerű fegyverrel úgy hátba ver, hogy elhomályosul a látásom és hasra vágódom előtte. Meg sem lepne, ha ledöfne így hirtelen. Ismételten bokámra kell csapnom, így pofára ejtve, hogy végig szántsam a földet magam előtt - de legalább megmeneküljek. Miért? Nekünk miért nincs senki, akinek szuper-képességével lenyomhatnánk ezt az elfuserált, gusztustalan, kobold arcú szörnyet?!
A palotába zuhanva megpróbál közelebb sétálni a parancsokat adó katonához, miközben a kőről kérdez. A férfi vele párhuzamosan hátrál, egyértelműen bizalmatlanságát sugallva a nő felé. Carol megérti ezt, ám ennek ellenére nem adja fel, mert nincs ideje bizonygatni melyik oldalon áll. Erre igazából egyikőjüknek sincs most ideje. - Mit gondol? Ha velük lennék, nem támadnám meg ahelyett, hogy beszélni próbálok magával? - értetlenül rázza a fejét, közben gondterhelt arccal süti le a szemeit egy pillanatra. Megérti, hogy Daario bizonytalan vele kapcsolatban, de éppen erre most ténylegesen nincs elegendő idejük. A kardját is megemeli, mire Carol feltartja védekezően kezeit maga elé. Tenyérrel a férfi felé. Még-sincs elegendő idejük ezzel foglalkozni, mert betörnek a kapun és mind a katonák, mind Danvers oda koncentrál. A szőke nő ide-oda reppenve lövöldözi a betörő lényeket, próbálva minél többjüket sebezni. Hol Daario, hol Kevan, de van, hogy egy egyszerű katona segítségére siet. Nem sajnálja sugarait. Felragyog fénye és minél több démont sodor el, annál nyugodtabban dönt úgy, hogy - máshol kell lennie. Tekintete megállapodik Daarion, majd irányt vált és a férfi felé repülve karját nyújtja neki. Ahogy elfogadja és tenyereikkel egymásba kapaszkodnak, Danvers kitör a falakon, hogy megkerülve a palotát, abba az irányba vihesse a férfit magával, ahol a követ találják majd. A férfi iránymutatását követve cikázik a még repülő gépek között, arra, amerre a legrövidebb. Szabad kezével előre hasít, hogy felrobbanthassa a falakat és berepülve leengedje a fickót, majd közvetlen elé érkezve szemeivel rögtön keresi a kockát. Mindhiába. Helyette, katonák holttesteit találja maguk előtt. Elnyíló ajkakkal pillant a férfira, kérdőn, aggodalmasan. - Elkéstünk?! - a folyosó felé tekint ismét, majd rohanni kezd. Pár lépés után, eltolja talpától a földet és repülve halad Daari mellett, szinte vízszintesre dőlve, amikor elérik a kincseik termét. Még éppen egy maréknyi katona küzd, egy a Titánnál óriásibb teremtménnyel, ami szemmel láthatólag a kockáért próbál eljutni. - A rohadt életbe... - duruzsolja a nő, látva mennyi katona hever holtan körülöttük, majd hagyja, hogy ereje körbeölelje teljes alakját és felragyogjon a tűz. Nem időzik sokáig. Nem vár Daariora, vagy ha már elindul a férfi - még meg is előzi sebességével. Előre nyújtja jobbjának öklét és belehasít a teremtménybe. Black Dwarf külső vázáról szinte lepattan a szőke nő. Mindhiába újra és újra próbálkozik, addig, amíg a nagydarab lény tenyere ráfonódik Danvers nyakára és fojtogatni kezdi. A hő tovább fokozódik a nő testéből és sikerül olyan erővel lőnie, hogy elsodorja magától egy pillanatra az ocsmány férget, de mindez csak egy pillanat - a következőben beleöklözik Carol hasfalába, így a nő háttal csapódik a palota falába, ajkai szegletén vére buggyan fel... Kézfejével igazít ajkain, rosszallóan véve észre, hogy vérzik. Lassan emelkedik fel, de hiába, mert a lény már felé sétál és egyetlen mozdulattal ragadja meg újra és újra, sorozva a nőt. Hiába felragyogó fénye, ismét messzire repül. Rázuhan a törmelék, amit súlyának becsapódása végett sikerül magára hívnia. A nő reszketve fekszik, úgy pillant fel a lényre, ami Daarioval, vagy újabb katonákkal küzd ekkor. Látása nem az igazi. Homályos és sötétedő...
Loki szemében a gyűlölet lángja ég, látván, hogy Hulk önkívületi állapotban minden erejével a klónjait pusztítja. Egyik után a másikra ugrik, és eltapossa, ütlegeli őket. Odin fia haragjával éppen lesújtana a Nagyfiúra, mikor Hela kardját megsuhintva elsodorja annak többmázsás testét. A kiáramlő erő nagyrésze az óriás zöldet szemből éri, így több száz méternyi tehetetlen bukfencelés után Hulk egy falnak csapódik, hátával teljesen összezúzva azt. Fáradt. Érződik mozgásán, gyógyultnak hitt sebei ismét felszakadtak. Lomhán tápászkodik fel, jobbjával eltolva magáról a ráomlott oldalfalat. Megrázza fejét, és pár másodpercig kémleli csupán a harcot. A leülő porfelhő alól Helát, Lokit s Odint látja egy helyen, mikor a nő gyilkos erejével lesújt. Az erő annyira hatalmas és váratlan, hogy szele Hulkot visszaprésli a romok közé. Nagyot zilálva lép ki ismét, majd minden izma megfeszül, s egyik lábát hátra támasztva tartása stabilan készül fel egy újabb hullámra... ami nem érkezik. A gyilkos erő elvette életét annak a férfinak, ki Lokit védelmezve berobbant a burokba. Az istenség fizikai alakja varázslatos fényjátékban illan az égboltra, s egy holló képét festi fel. Pár másodpercig megdermed a látványtól, s talán el is bűvöli a fényjáték. Amikor tekintetét Lokira és Thorra vezeti, azok éppen erejükkel Helát támadják vissza. Hulk is megiramodna, hogy becsatlakozzon, ám két ismeretlen lény állja útját. (Ebony Maw a Fekete Rend stratégája és Supergiant, az elmeirányító, egy helyre érkeznek, távolabb a harcoktól.) Az egyikőjük egy vézna, idősödő férfira hajazó lény, kinek sápadt, szürkés bőrét egy fekete-arany-fehér színű ruha takarja. Társának - ki egy kékes bűrű, csuklyás nő - a Nagyfiúra mutat, majd ezt suttogja: - Irányítsd! Segítsen Thanoséknak! - s ha Hulknak nem lenne kifinomult hallása, talán a szavakat kiejtő torz szájáról nem is tudta volna leolvasni, mit tervez a lény. Így viszont tudja, mi vár rá. Már irányították... nem egyszer. És gyűlöli ezt az érzést. Ám mielőtt bármit tehetne, a nő aurája felfénylik, s íriszei elszíneződnek. Azonnal megragadja Hulk teljes valóját, és átveszi a teljes irányítást a test fölött. Hulk ordítása elhal, s úgy lépeget, ahogyan a nő gondolataival irányítja őt. Se a Doktor, se a Nagyfiú nem képes ellenállni. Szemein keresztül látja, ahogyan Loki és Thor erejüket vetik be Hela ellen. Csupán gondolat nélküli báb immár a pusztító zöld lény, aki egyenest a kalapácsát használó Thornak csapódik minden erejével. Mindenféle hang teljes mellőzősével, nagyokat fújtatva ront neki a Villámok Istenének, elrántva őt Hela közeléből. Ahol csak éri, ütlegeli. Ha a férfi szólítja, mintha meg sem hallaná, támadja tovább. Véres tekintetében ott a gyilkolni akarás, a vérszomj.
notes: bocsánat, hogy most is ilyen rövidke lett • •
A hozzászólást Bruce Banner összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 31 Júl. 2017, 00:12-kor.
Mindaz, ami számodra a gyengeséget jelképezi, az engem csak erősebbé tett. Thanos szavai tovább éltetik a bennem mélyen gyökerező gyűlöletet, melyet iránta táplálok, s mely sokkal erősebbé tesz, mint a félelem. A bölcsek azt vallják, a harag nem jó tanácsadó; én pedig pontosan az ellenkezőjét teszem az óvva intő szavaknak. - Soha nem választanálak Téged. - a legkevésbé sem fájó a számomra Thanos szavai, hisz tudtam, nem fogja jónéven venni árulásom. A döntésem pedig végleges, s immáron visszavonhatatlan! Akik azt hitték, az első adandó alkalommal visszakívánkozom Thanos kegyeltjei közé most megbizonyosodhatnak tévedésükről! Eltántoríthatatlanul haladok felé; s támadásba lendülök! Mégsem én vagyok az, aki sikerrel jár, és a földre kényszeríti. A legnagyobb bánatomra. Megállok egy pillanatra, s figyelem a por alkotta függöny mögül felbukkanó robosztus alakot. - Futás! - Elég egyetlen másodperc, hogy az aranyló szemek felvillanjanak, én pedig elkiáltom magam, s a körülöttem lévőket kezdem el lökdösni, hogy minél távolabb kerüljenek; velük ellentétben én pontosan tudom, mi következik. Ennek ellenére hagyom, hogy elvonják a figyelmem, s a lábaim között megnyíló föld egyszeriben magába szippant, miközben egy másik életet mentek meg a sajátom helyett. Kardom a rés falába vájom, s erősen kapaszkodva a markolatba pillantok le a lábam alatt elterülő mélységbe, s pontosan az az a hely, melyet nem szeretnék közelebbről megismerni. Véve egy mély levegőt húzom fel magam, és némi lendületet nyerve rugaszkodom el a faltól, hogy ismét a felszínre jussak. - Mi? - rezzenek össze, mikor a semmiből ott terem Quill. Először nem is a szavak, hanem a felkaromon érzett meleg érintés az, amit észlelek. Kapkodva a levegőt, pillantok Rá, majd összerakva a kialakult helyzet képét, bólintok egyet. - Igen. - Válaszolom röviden, miközben elfordítva a fejem, Thanost kezdem el keresni a tekintetemmel. Ez kevés lesz ahhoz, hogy elpusztíts. Már épp megindulnék újra az irányába, mikor egy bizonyos ellenerő pontosan az ellenkező égtáj felé kezd el húzni magával. - Mi a fenét művelsz? - ripakodok Peterre, mert nem igazán értem azt, amit tesz, még akkor sem, ha pillanatnyilag hagyom, hogy csak úgy maga után ráncigáljon, szemet hunyva afölött a tény fölött, hogy nem túl nagy erőfeszítésembe kerülne az ellenkezés, és a tevékenység félbeszakítása. Értetlen arcvonásaim azonban ellágyulnak, amikor kijelenti, mögöttem van, és velem, de nem ellenem, s bújtatott tartalomként a tudtomra adja, nem áll az utamba, mely köztem és Thanos között húzódik, s én megkívánom tenni. - Vigyázz magadra. Rendben? - A kérésem egy halovány mosoly kíséretében tudatom Vele. Nem mondhatom azt, hogy nincs szükségem a segítségére, hisz egy csapatban vagyunk, de jobban örülnék, ha saját magára összpontosítana, nem pedig rám. Nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy eltereljük egymás figyelmét. Most nem. Ez a helyzet annál sokkal súlyosabb. Ezt pedig semmi sem példázza jobban, mikor felbukkan egy ismerős arc előttünk, azzal a nem titkolt céllal, hogy távol tartson minket Thanostól, esetlegesen elpusztítson minket. - Corvus Glaive. - köpöm a válaszom szinte undorodva, miközben az alakot méregetem. - Légy óvatos Quill, Ő Thanos jobb keze, s nem véletlen van ez így! - Nincs időnk arra, hogy hosszasan ecseteljem a férfinek, ki is az - illetve mi - aki az utunkba sodródott, mert azonnal ellentámadásba kezd Ő is, és vele együtt én is. Megpróbálva kikerülni a tényleges tűzharcot, igyekszem minél közelebb férkőzni Corvushoz, s egy-két jól irányzott csapással legalább sebet ejthessek rajta. Nem könnyű, hiszen arra is oda kell figyelnem, hogy botjának két végével még véletlenül se érjen el hozzám, vagy szívemnek legkedvesebb fegyveréhez. Felém suhint, nekem pedig hátrálnom kell, s ekkor pillantok fel az égre. A talaj, s a minket körülvevő világ érezhetően megremeg, mint egy utolsó szívdobbanás. Odin, Mindenek Atyja eltávozott közülünk. Túlságosan is nagy veszteség ez ahhoz, hogy akár fellehessen fogni mindazt, ami történik. A félelem apró szikrája pattan a mellkasomban, hisz Odin a halála nem vet ránk, s közös ügyünkre, a most zajló háborúra túl sok jó fényt. A pillanatnyi gyászból Quill hangja zökkent ki ismét, s felé kapva a pillantásom, kerekednek el a szemeim. - Peter!! - kiáltom, de mit sem érek vele, hiszen az a bolond egy újabb őrültségre készül. Fogalma sincs, kivel áll szemben, és ez most megbosszulja magát. Hirtelen érthetetlen harag és düh támad bennem, mikor meglátom, hogy Corvus lecsap a férfira, s az a földre kerül. - Ideje lenne eltakarodnod innen, Neked itt nincs helyed! - Kiáltom, miközben futva megközelítem, majd tőrömmel újra s újra lecsapok! Hiába zseniális stratéga, gyermekként volt szerencsém ellesni Tőle egyet s mást. Az elsődleges cél azonban nem az, hogy szívébe mártsam a fémet, hanem, hogy magasba lendítve a karom, teljes erővel lecsapjak, és ketté törjem a botját! Hisz a valódi érték a két penge a végén, azonban ezzel csak gyengíthetném. S nem utolsósorban megakadályozom azt, hogy még több kárt tegyen Quillben. A férfihez csak rajtam keresztül vezet az út.
zene (Throne) | újra itt, remélem megütöm a szintet! - de ha ezenfelül valami nem OK » pm :] | ⁂
Gyűlölöm a háborút, a vérontást. Teljes szívemből. Miért kell annyi embernek, elfnek, ártatlannak meghalnia? Miért jó ez az egész? Nem akarok itt lenni, azt akarom, hogy vége legyen ennek az egésznek! Ráadásul jobb vagyok-e én, mint a hataloméhes titán, Thanos, vagy Hela, a pokol királynője? Hiszen harcba küldök olyan teremtményeket, akiknek az én utasításom nélkül semmi köze sem lenne ehhez az egészhez. A sárkányok békésen éldegélhetnének az Alfheimhez közeli szirten, távol ettől a vérontástól, ha én nem hívom ide őket... De a királyom parancsát nem tagadhattam meg és ha Thanos megsemmisíti Asgardot, előbb-utóbb a mi világunk is sorra kerülne. Azt pedig nem hagyhatom, hogy az új otthonomat is éppúgy feldúlják, mint a szülőföldemmel tették. Nem, azt semmiképp... A szívem mégis összeszorul, ahogy hallom, látom elftársaim elestét és most ezt a sebesülten fekvő sárkányt is. Tehetetlenül nézem, nem tudok rajta segíteni. Hazamenni nincs ereje és mintha nem is akarna. Kétségbeesetten beszélek hozzá, küldöm el és nyugtatgatom egyszerre, mikor észreveszem, hogy egy gép egyenesen felé tart. Nem nehéz kitalálnom a célját. Egy újabb sérülés halálos lesz a számára. Már-már dühödt kétségbeeséssel kiáltok rá, hogy menjen el, mire csak bágyadtan, mégis elszánt tekintettel néz rám, még utoljára, láthatóan tisztában van a végzetével és csak kicsit megemeli a szárnyát, felmordul, mintha segítséget, támogatást kérne tőlem, a becsapódás pillanatában még nem is értem, miért. A gép nagy robajjal csapódik be, a sárkány még bődül egy utolsó fájdalmast. Por verődik fel, a kastély szárnyából további téglák esnek le. Védekezőn emelem fel a karomat, egy tégladarab így is érzem, hogy súrolja és végighorzsolja azt. A homlokomat is eltalálja egy darab, felszakítva a bőrt, de csak felszíni a sérülés, amiből vér kezd szivárogni. Most nem is érdekel különösebben. Csak a sárkány felé pislogok a felverődő porban próbálva kivenni az alakját. Ahogy elül a becsapódás utóhatása, szárnyak csapkodását érzem az arcom előtt. Értetlenül nézek oda. Egy jóval kisebb méretű sárkány néz rám. Alig póniló méretű, bár a farka és a szárnyai miatt hosszúságban lényegesen nagyobb annál. Egy idősebb fióka. Mit keres itt? Ekkor értem meg a sárkány kérlelő tekintetét és felém intézett morgását. Magával hozta a fiókáját és arra kért, hogy vigyázzak rá. Még jobban elszomorít a dolog. És fel is dühít. De tudom, nincs időnk itt álldogálni. Bármennyire fáj, hogy nem tudom meggyászolni az elpusztult sárkányt, felelős vagyok a "kicsiért", kevésbé nyílt terepre kell mennünk, mielőtt egy következő pilótának mi válnánk áldozatául. Még ha jelen esetben lényegében a fegyverem csak az a sárkányfióka lehet, akit meg is kell óvnom. - Gyere velem és ha ellenséget látsz, támadj! - mondom neki és a palota belseje felé indulok a társaságában, miután még egy utolsó pillantást vetek az égre, ahol látom a sárkányokat, ahogy a légierővel küzdenek, vagy az utcákra nyitnak tüzet, ahol a démonok tajtékzanak. Csak remélni tudom, hogy nem lesz sokkal több áldozat a soraikban. Ugyanekkor még láthatom a Mindenek Atyjának lelkét is távozni Vallhalába. Hát ő is odaveszett. Csak remélni lehet, hogy halála nem lesz hiábavaló. Gyors iramban szelem a palota folyosóját a sárkányfiókával, de nem is kell messzire mennünk, már meg is látok egy igencsak kétségbeesett ütközetet. Megannyi démon, már itt a palota belsejében, velük szemben pedig egy maroknyi asgardi, néhány más galaxislakóval kiegészülve. Élükön észreveszem Kevant és hátrébb azt a vörös hajú asgardi nemes hölgyet, Leanát is, akivel a szirten találkoztam nem oly régen Alfheimnél. Nem kérdés, segítenünk kell, odaküldöm hát a sárkányfiókát, aki egyébként is dühösen fújtat és sziszeg, alighanem felismeri az ellenséget, akik az édesanyját is elpusztították. Bár féltem, engedem, hogy előrébb menjen és tüzet fújjon rájuk. Én viszont kissé tanácstalanul nézem az ütközetet. Hogyan tudnék segíteni? Sem gyógyítani nem tudok, sem különösebben harcolni. Brithon ugyan ragaszkodott hozzá, hogy hozzak magammal egy kardot, szükség esetére, de nem érzek magamban elég magabiztosságot ahhoz, hogy használjam is. Biztosan csak kolonc lennék, nem segítség. De akkor mégis mit tehetnék, amivel hasznára lehetek a seregnek? Mit érek én önmagam a sárkányok nélkül?
❀Megjegyzés: Remélem jó lesz így❀ Zene: Seven nation army❀ I have dragons bitches! ❀ ❀
A fejetlenség immár a tetőfokára hágott, a csatatér egy kaotikus massza csupán, és az ésszerűség megszűnt létezni. Én mégis próbálok… valamiféle mentőöv után nyúlni. Bele akarok kapaszkodni valami kézzelfoghatóba, ami kevésbé véres, mint az arcom, a karom, és voltaképpen az egész testem. Keresem a logikát, keresem azt, ami megmenthetne minket. Egy ésszerű terv kell, mert az erővel itt most mit sem érünk; bebizonyosodott! Tisztelem Thor-t, remek harcos, de az igazi stratéga mindig is Loki volt. Ő kéne most ide… Loki… Nagyot nyelek, miközben dühödten taszítok a láncaimon csüngő bestián, és végigszántom vele a vérmocskos földet. Elkeserítő, hogy még itt, a harctér és a véres csatározás kellős közepén is Őt hiányolom… Nem, Thor, ez nem jó terv. Utána kiáltanék, de már rég messze jár. Belevetette magát a rengetegbe, az Atyjához indult segíteni. A hangomat elnyelik a sikolyok és a hörgések háttérzaja. Egyszerre kéne támadnunk a burkot, és ha mindenki beleadná az erejét a támadásba… akkor talán sikerülne szétszakítani azt az áthatolhatatlan pajzsot. Gonosz varázslat ez, nem találkoztam még ehhez foghatóval, pedig láttam én már sok mindent. Úgy tűnik, hogy nem eleget… Elvégre fogalmam sem lehet, hogy mi történt a nagyvilágban – az összesben –, míg én a Gyűjtő fogságában voltam. Mintha minden megváltozott volna azóta. Vagy csak én változtam meg? De a gondolatok… elhalnak. Eltátott szájjal, duplájára nőtt pupillákkal meredek a mindent elsöprő robbanásra körülöttünk. Démonok repülnek mindenfelé, kettő engem is magával ránt. A földre kerülök, és onnan látom… látom azt, amit képtelen vagyok felfogni. A szemeim becsapnak. Odin önmaga mellett térdepel. Ez a valóság? Nem, az nem lehet. Az ott nem Odin… - Loki – suttogom a nevét magam elé; a hangom érdes, a szívem pedig keserű. Ajkaim mosolyra húzódnak ugyan, de az arcom fájdalmas grimasszá torzul. Egyszerre önt el a pánik és a kétségbeesés elegye. De érzek mást is… megkönnyebbülést. Mintha a szívemről végre leszakadna az a tonnányi súly, amelyet a végeláthatatlannak tűnő, tébolyult gyász nyomott rá eddig. Örvényként ragad magával a boldogság – ez a kéretlen nehezék, a hamis gyönyör. Loki nem halt meg. Loki él. Loki lélegzik. Loki becsapott (…) engem. És mindenkit. Újfent. Hazug gyáva féreg, de azért… örülök, hogy életben van. Milyen kár, hogy az, amit szeretsz, mindig fegyverként használhatják fel ellened. Mert hogyan is szól a mondás? Találd meg, amit a legjobban szeretsz, és hagyd neki, hogy elpusztítson. (…) S most, hogy visszatért, nem is látok semmi mást magam előtt, csak őt – az elmém minden egyes szegletét ő tölti ki. Gyengeség ennyire szeretni valakit, hisz’ az ellenség úgyis mindig megérzi… Gyötrelmes üvöltés hasítja ketté a csatatér moraját. Keresem a hang forrását. Aztán rájövök, hogy én vagyok az, aki üvölt. Elemi erővel mar belém egy hibridszerű szörny – a teste, akár egy jaguáré, a feje pedig olyan, mint egy kígyónak. Mérget fecskendez az ereimbe a halálos agyarak közül, míg végül valaki le nem szedi rólam. De nem tudom, hogy ki az – én addigra már a földön fetrengek, miközben kínkeserves belső láz égeti a testemet. Nem érzékelem a külvilágot immár, hallucinációk gyötörnek. Az elmém megadta magát a méregnek, a szervezetem még próbál küzdeni ellene – és cserébe pokoli kín gyötör. Vérben forgó szemekkel meredek magam elé, de semmit, semmit nem látok. Csak önmagamat szemlélem kívülről, ahogy vergődő testtel szenvedek. Hallom… a fejemben hallom a szeretteim fájdalmát, sikolyait. Az atyám, az anyám, a testvéreim… Loki… mind a fejemben vannak, és segítségért kiáltanak, de én nem tudok nekik segíteni. Nem tudok talpra állni. Éppen ezért nem látom Odin halálát sem – csupán érzem, a szívemmel. Érzem, hogy valami zsigeri szinten megváltozott körülöttünk. És mind a kilenc világban. Valami véget ért. (…) Ekkor pedig olyan erő szabadul elő belőlem, mely évekig elnyomásban részesült. Megbéklyózva. Elzárva. Védtelenül és kiszolgáltatottan. De ennek most vége. Szabadjára engedem minden fájdalmamat, ami gyötör – a testemet és a lelkemet egyaránt. S engedem, hogy az érzelmeim úgy folyjanak, mint a víz. Tomboló, háborgó, féktelen, vad áradat. Mindent elnyel. És mindent maga alá temet. Kitárom a kezeimet, mindkét a tenyerem az ég felé fordul, ahogy a tenger habjai felcsapnak körülöttünk, elmosva ezzel a csatatér véres mocskát. De a természet nem válogat, a hullámok magukkal ragadják a démonokat, a harcosokat. (…) mindent, ami az útjába áll. Nem tudom, hogy a szervezetemben, valamint az agyamban munkálkodó méreg-e az oka, de azt akarom, hogy vége legyen. A harcnak. A háborúskodásnak. Asgardnak. Úgyis elvesztünk már, nem igaz? Úgysincs már tovább… Haljanak hát akkor velünk ők is, akiket a Pokol tüze okádott erre a világra!
kicsit Nehezen tudtam már felvenni a fonalat, úgyhogy tényleg szóljatok, ha valami nem jó!
Megkésve érkezek a harcok helyszínére, ahol elképedve látom milyen pusztítás megy végbe. Thanos csatlósai feltartottak ezért nem tudtam hamarabb a palota közelébe érni. Egy űrhajó által ütött lyukon belépek a palotába. Ezért most nem fognak megdicsérni... Koncentrálok a földben megbújó növényekre és azokat megnövesztve a palota kőpadlóját rendesen feltöröm, úgy hogy a feltört növény mellett látszik a termékeny föld is. Egy konkrét magra gondolok, egy tüskésre, egy kúszónövényre. Ritka és kellemetlen ha valaki belebotlik de nekem most pont ez kell. Amint kigondoltam benyúlok trükkös kis magtáras erszényembe és kezem ügyébe akad az a bizonyos mag. Nyomban a földhöz vágom, úgy hogy bele is fúródik. A képességemmel a magból hamar, hatalmas tüskés kúszónövény lesz. A törzse erős és viszonylag jól bírja a tüzet is a vastag kérgének köszönhetően. Az egészen vékony indáktól a hatalmas fa vastagságú törzsig tudom növelni a nagyságát. A rés amelyen bejöttem hamar eltűnik amint a tüskés inda szépen befonja a nyílást. Ennyivel is kevesebb behatolási pont. A főkapuhoz igyekszem ahol feltöresztem a padlót a tüskés növényemmel és a kaput fonom be vele jó alaposan. Kívülre és belülre egyaránt jól ránövesztem és megerősítem vele. Titán legyen a talpán aki ezt beszakítja. Deréknyi vastag indák több rétegben védelmezik most a kaput. Az esetleges ellentámadók köré gyorsan indát tekerek. Nem is kell nagyon rájuk szorítanom mert a tüskék eleve halálra szúrják őket ahogy valakit körbe növesztek. Nem csak magamra figyelek. A menekülőkről is levakarom a támadókat. Odin halála felkavaró érzéseket kelt bennem. Éreztem, ahogyan a holló testet ölt és felülről ragyog le ránk. Szörnyű dolog, hogy így esnek el a királyok, dicső uralkodók. Odin nagyon bölcs volt és bátor. Védelmezte a kilenc világon, de Thanos és Hela elbántak vele, legyőzték Őt. Sajnos a gyászra most még nem áldozhatunk időt. Addig meddig csatangol a palotában sebesültek után kutatva, hogy végül eljut a Tesserract közelébe. - Black Dwarf! Ejtem ki a nevét amint meglátom. Ismerem Őt, vagyis csak a hírét. Thanos egyik szövetségese és az hírlik róla, hogy a bőre áthatolhatatlan. Körbenézve meglátok még néhány lehetséges segítőtársat. A drága kis növényemet felbújtatom nagy robajjal a padló alól és rátekerem Black Dwarfra. Jó szorosra húzom a tüskés indákat, hogy ne legyen esélye menekülni.
| 
