Az érintés váratlanul éri, hiszen csak tétova mozdulat volt az, hogy kinyújtotta, olyan ösztönös, mintha azt várná, hogy a másik számára oda lenne kiírva a válasz a gondjaira. De amikor az ujjak érintik a kissé felhasadt, fájó bőrt, összerezzen. Mint holmi riadt vad, akit megzavarnak. Nem olyan nagy szokás az, hogy így viselkednek vele, ikre volt az, akit ennyire magához engedett, azóta pedig, hogy ő már messze van, nemigen foglalatoskodott ilyesmivel. Kukán bámul a kezére, mintha ezek után már semmi gond nem lenne. Ökölbe szorítja ujjait, de nem támadóan, azonnal ki is nyílik, azonban semmi sem változik, nem érez benne különöset, ami eddig ott vibrált benne. Elveszett? Meglehet. - Ez bizony a pokol, jól látod – jót mulat? Nem, dehogy. Valóban ismét egy adag kínszenvedés az egész helyzet, egy nagy adag, gőzölgő valami a földön. Mintha sosem akarna véget érni a csatározás, mintha csak egy nagy tervnek az apró fejezetei lennének. De a legrosszabbak. Amikor száműzte magát, és a csendes életet választotta, úgy hitte, ennek is vége. Egyszer majd a szabadságának is, mert nem hitt abban, hogy örökké képes lesz elbújni majd, de nem számított akkor épp, az adott pillanatot élvezte ki mindig is, már amennyire képes volt rá, és képes most is. Ahogy sikerül. De nem, mindig történnie kell valaminek. Jelenleg pedig ezeknek a fura kinézetű idegeneknek. Ó, hogy pont ma hagyta otthon az UFÓ-irtó szerelését! - Á..! Értem, értem, vagyis nem teljesen, de lényegtelen. Sok dolgot nem értek, azonban nem számít most. Ha te… tudsz bármit tenni, csak csináld azokkal a valamikkel. Elkél a többieknek! – esze ágában nincs menekülni, az első fegyvernek látszó valamit kapja fel, amely az egyik idegené lehetett. Ő nem ért hozzá, nem érti, hogyan kell működésbe hozni, de egy a biztos – súlya van. És aminek van, azzal lehet ütni. Nem figyeli, hogy annak idején barát volt-e, vagy épp az idegen, miközben azért a biztonságos zúg felé hátrál, bárki arcába odavág, erősen, amennyire emberi erejéből kitelik. Védekezik, nem adja olcsón a bőrét, nem ő, a megadás sosem a legjobb opció, főleg, mióta átpártolt, és teletűzdelték a fejét eme eszmékkel. Nem a legnagyobb segítség most, akik most érkeznek, a Kapitány, a Fémkezű, Póksrác, Thor, bárki, mind hatalmasabb, mint ő. Nem csatlakozik a fő csatához, ahhoz, hogy azt a lányt leszereljék, ahhoz messze van, lassan sarokba kerítik, de kitör. Kiabálva, káromkodva tudatja, hogy holmi idegenek nem verik szét a seggét egykönnyen. (…) Amikor ismét elé a vörös köd, úgy tántorodik meg, mint holmi részeg. Felbukik valamiben, vagy valakiben, és a földön köt ki. Egy idegen, akit már legyűrtek. A földön fekszik, a hátán, mint holmi felborult svábbogár, és az eget kémleli zihálva. Mi a franc volt ez megint..? Nem ismeri a lány erejét, futólag látta, annyit tud, hogy az ő műve volt. De hogy mi? - Kinyuvadok, ma biztosan.. – bámul a mozdulatlan idegen felé, és tehetetlen hisztijében annak fejébe rúg. Hogy most nyikkant még, vagy más teszi, már mindegy. Talpon van, és küzd tovább, fegyverével bárkit lecsap, és a nagy hévben észre sem veszi, hogy immáron ökleiben ott a kellemes bizsergés, a sebek nem sajognak annyira, az alkalmi baseball ütőjét erősebben és magabiztosan szorítja, mintha abba is erőt pumpálva, és minden ütéssel csókot küldene vele az áldozatok felé. Akik eddig ellenük voltak, értetlenül pislognak, és feladták a harcot. És még fejbe se lettek verve. Máraki. - Mi a fene – áll meg egy pillanatra, amikor a nőt befele cipelik, amikor megpillantja a négy keréken guruló alakot, és hirtelen jobban viszket a tenyere, de most nem fog utána rohanni. Aztán mire káromkodhatna, megérkezik a nagyobb baj. Az ENSZ emberei láttán fájdalmasan nyög fel, és vélhetően ez a jel, hogy ő most tűnjön el. De a többiek.. a többi üldözött.. Nem mozdulnak. Csak ő gyáva. Megint. Az idegeneket hátrálva jut az épülethez egyre közelebb. Terve szerint elbújik odabent, addig megtűri a takaros ház, hogy valahova bevackolja magát. Nem akar börtönbe menni, hiszen most is ezeket az idegeneket gyűri le. Viharvert külseje talán elsőre nem buktatja le, így mikor alkalma adódik, nemes egyszerűséggel olvad bele a Xavier-birtok lakóinak ölelésébe. Csak ő a gyáva.
Ha azt hitte, hogy Kate csak a kezdet volt, rosszul hitte. Nem szívesen tette, hogy kiüti a lányt, de néha szükség törvényt, illetve most elveket bont meg. Elnézte ahogy Clint lefekteti. Van elég bajuk még! Csak térjen magához hamar, és legyenek egy fővel többen. Idegesnek kellett volna lennie, azonban hideg nyugalom áradt szét benne, jól ismerte ezt. Legtöbbször azokban az időkben viselkedett így, mikor még a bérgyilkosok egyike volt a díszes sorban… annyira a szerves része volt az életének a harc, a pusztulás, a halottak látványa, most mégis valami új erő öntötte el, amit már régen eltemetett. Célpontokat látott és lehetőségeket. – Vigyázz rá! – intett Clintnek, de nem is kellett sokat várni, Kate magához tért, és észrevehetően történt valami más is. A többi mutáns akik eddig az iskolába tartottak, most mégis visszajöttek és a képességeik is. Víz, levegő, telekinetika, és még lehetett volna sorolni. Ez az! Van esélyük, nagyon is van esélyük. A vörös máris a kree katonák közé vegyült, sorban egymás után esett nekik, ahogy jöttek. Ha egy kidőlt, máris egy másik került a helyére, mintha nem akarnának elfogyni. Távolban lehetett látni Barnest, Stevet is. Többször is Clintékre tekintett, de úgy tűnt a két íjász jól helyt áll, tudják mi a teendő. Mintha a harc menete kezdett volna megfordulni. Eddig eléggé ellenük dőlt, noha ezt Natasha soha sem ismerte volna be, hiszen New Yorkot is megnyerték anno Loki és az elszabadult bandája ellen… Ez hagyján is volt, egészen addig, míg mások színre is lépnek. Azonnal felismerte az érkezőket. ENSZ. Mit keresnek itt? Ilyen hamar? Senki sem vétózta meg az ötletet, hogy kimasíroztassák őket? És Tony sehol! Körbenézett, ahogy lassan realizálta, hogy Steve, Clint, Barnes, Pókember is… ha őket most elkapják, vissza a börtönbe, és ki tudja, hogy a kormány mit talál ki… nagyon-nagyon remélte, hogy Tonynak semmi köze sincs az egészhez, különben többszörösen megüti. De nem hitte, hogy a playboy keze benne lenne abban, hogy az ENSZ megjelent. És ezek nem fognak segíteni, ezek azért vannak itt, hogy Steveéket elvigyék. Enyhén szitkozódott, Barneséknak most azonnal el kell tűnniük, ha lehet. Maximum a harc végéig ússzák meg, és onnantól a kormány emberei… átverekedte magát a katonákon, addigra szája felrepedt az egyik ütés miatt, és nagyon tompán sajgott pár izma. Fel kell tartani őket, és beszélni kell a csapat vezetővel most azonnal, nem nagyon érdekelte, ha most ő rá is bilincs kerül, minthogy Steveék egy börtönben, a maximoffok még itt tartózkodás miatt is rászívnak, és akkor nincs az az ember, aki kihúzza őket legálisan… hacsaknem bevetik a telepatákat, hogy módosítsanak pár tudatot, viszont az azzal is jár, hogy felsőbb vezetések még jobban pikkelni fognak a mutánsokra. Mint egy domino, ha egyszer eldől az indító, akkor utána nem nagyon lehet megállítani, és a baj csőstül jön. Elsődlegesen maradjunk első tervnél, neki még volt átjárása a katonák között és tud hatni a felettesre, addig a többiek intézzék az egész kócerájt, ami itt van. Mintha a világ a feje tetejére állt volna újra. - Beszélni akarok a felettesével – mormogta az egyiknek, aki azonnal vette a lapot és mutatta az utat,.
Kate, Clint, Nat, Cap, Bucky, Póki Vs Kreek és ENSZ hadsereg
Apa felé repül a vessző, de a következő pillanatok után. Minden fel gyorsul körülöttem. Natalia ott terem mellettem. Megpróbál kiütni és.... Percek esnek ki, hisz ájult állapotba vagyok, de mikor kinyitom a szemem, minden kitisztul. Bár nem ott vagyok, ahol előzőleg voltam, azóta egy fa alatt feküdtem. Első, aki láttok, az Clint, ahogy lő és véd engem. Mit tettem? Döbbenek rá a tetteimre. Hatalmas bűntudatom lett hirtelen. Clintre és Natashaára támadtam Ártatlanokat is célba vehettem volna. Mit mondtam, Clintnek?Milyen szavakat vágtam a fejéhez? Olyat, amit nem kellett volna. Feltápászkodok az fa alól. Gondolataim azon jártak, hogy megakartam ölni a mesteremet. Megakartam gyilkolni Natashát. Az íjamat keresem, meg is találom a közelben. Clint szemébe se merek nézni, mikor felveszem az íjat. Kissé remegő kezeimbe fogom. Nem vagyok még magam. Hány ártatlannal történt meg ez, ami velem is történt? Látom, ahogy a gyerekek és a velem egyidős fiatal mutánsok visszakapták az erejüket és teljes erőjükkel mellettünk vannak. Végre egy jó dolog. A kree hadsereg, folyamatosan támadnak, de úgy látom túl erőben vagyunk ellenük. Fegyelmezem a gondolataimat. Nem engedhetem, hogy tovább uralják az érzéseimet, a félelmeim azt hogy célt tévesszek. Mielőtt lőnék és a vesszőt a húrra tenném annyit mondok a mesteremnek: - Bocsánat, Clint.- bűnbánó szavaim után. Egy kicsit úgy érzem, jobban vagyok. Mesteremhez közel, állok fel és harcolok a katonák ellen. Fogynak és van remény arra, hogy mi nyertük meg ezt a csatát. Az ENSZ érkezik meg a helyszínre. Én nem írtam alá, ahogy az a társaim az akadémia többi része se írta alá, hisz egy titkos suli vagyunk, még az ENSZ se ismeri a S.H.I.E.L.D. új akadémiáját. A régi akadémiát a Hydra tette tönkre ahogy a belülről a Shieldet is, de az árnyékban újjá alakult az akadémia és erről jobb ha nem tudnak más kormány szervek, mert mostanában kétes a híre szervezetemnek. Clintre tekintek tudom, hogy szökevény, ahogy a Kapitány és a Tél Katonája is. Az ENSZ hadserege ellen mégsem fordulhatok, de Clint ellen sem. Két tűz közé kerültem. Már megint. Peches vagyok ma. Hamar megszületik a döntés a fejemben, nem bukhatok le és remélem, ebben mindenki más is segít és így talán megint rossz oldalra állva mesterem és régi csapata mellé állok. Látom, a szeme sarkából, ahogy Natasha a földi katonák felé megy. Remélem, valami eredményt ér el. Clint mellett maradok és mellette állok fel az újból kialakult csata téren. Nem ezért jöttem, hogy emberek ellen küzdjek, mégis a szükség nagy úr és én most azokban bízom, akik tudják, hogy sokkal nagyobb veszély közeledik felénk, mint az, hogy vannak itt olyanok, akik szabadok akarnak lenni és amiatt körözik őket, hogy egy egyezményt nem írtak alá, ami nem adja meg nekik a szabadság jogát.
Egy mesterséges létformaként, ami pusztán félig mondhatja el magáról azt, hogy ember… Vannak dolgok, amikre rácsodálkozom. Még mindig annyi új vesz körül, hogy sokszor csodálkozásra kényszerít az élmény, ami aranyló szemeim előtt játszódik le. De az, ahogyan Wanda arca eltorzul rám pillantva, teljesen másként hat rám. Mintha a láthatatlan erő mellbe vágott volna, benn akadnak az előre kigondolt szavak. Az a hamis gondolat kerülget, hogy lábaim földbe gyökereztek- óvatosan mozdítom meg őket és lépek közelebb, figyelve a környezetre. Nem hagyhatom, hogy bárkinek a közelemben baja essen. Itt már nem csupán Wandáról van szó- ugyan a lányra fókuszálok és minden rezzenését feszült, hosszú, mély pillantással követem, nem kerüli el figyelmemet az, ahogyan az ajkain kiejtett szavak hatására néhány diák, tanár, pozíció nélküli mutáns összeesik, és nem mozdul többé. Tekintetemet végül visszafordítom az ájult nőre, akit karjaimba emelek, amikor elveszíti az eszméletét- és miután Pietro kisikította haját az arcából, igyekszem úgy tartani, hogy az ne legyen számára túl kényelmetlen. Ahol kültakaróm felszínét nem vibránium borította, oda simítottam fejét, a mellkasomnak támasztva fejét. Meglepően könnyű volt tartani őt- ezen minden alkalommal meglepődöm, amikor van ahhoz szerencsém, hogy megemelhessem. Annak ellenére, hogy a professzor behatolt tudatának legárnyaltabb rétegeibe is és ébredésre szólította föl, bizonytalan vagyok. Elsötétülő pillantással figyelem ébredezését, a homlokomba ékelődött kő halvány derengéssel ragyog, ahogyan elpillantok a kree katonák és az érkező ENSZ sereg felé. Wanda mozdul, erőtlenül súgja társaságom hárítását. Lesüti a szemét. Egy fanyar mosoly kíséretében bólintok és kinyújtom karjaimat, tartva őt, a fényt- hadd ragadja el az érkező fémember. Ő vajon hasonló hozzám? Érdeklődve figyelem a mutánst, majd hátrébb lépek. Ismerem Wandát. Látom a terhet, ami vállait nyomja és a kétségbeesett igyekvést, hogy mindenkitől eltávolodva falakat emeljen maga köré, eltaszítva mindenkit. Mert mindaz, amit tett szörnyű volt és képtelen volt elfogadni. Annak idején, amikor elveszítve irányítását ereje fölött kárt okozott abban az épületben, az volt az első alkalom, hogy megingott a hite magában- legalábbis ennél régebbre nem emlékszem. Tárolok információkat JARVIS révén korábbi eseményekről, de ezek pusztán adatok, puszta számok. Amit megtapasztaltam- tengernyi vér tapadt a kezeihez és biztos voltam benne, hogy bele fog roppanni a bűntudatba és gyűlöletbe. De legyen bármi is az ára, azt nem fogom hagyni, hogy börtönbe zárják, vagy megöljék Wandát. Ahhoz, hogy bántsák... először engem kell elpusztítaniuk. Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy magára hagytam- még egyszer nem fogom. Wanda a barátom, a legfontosabb és őszintébb személy számomra- a kapcsolat, ami hozzá kötött mély és erős volt, képességeink eredetének okán talán. - Legyen, ahogyan akarod. Nem hagyjuk, hogy bajod essen, Wanda.- Bátorítóan simítottam meg fejét, majd hátat fordítva elemelkedtem a földtől és a távolban csoportosuló mutánsok, istenek és ENSZ katonák felé sodródtam a levegőben. Rogers és Barnes elé ereszkedtem. - Uraim. Attól tartok, sokkal komolyabb problémáink vannak jelenleg, mint az, hogy ki írta alá az egyezményt és ki nem.- Lábaim könnyedén érintették a talajt, rezzenéstelenül figyeltem a fegyvereket. Úgy helyezkedtem, hogy ha tüzet nyitnának, testemmel védeni tudjam a mögöttem elhelyezkedőket- nekem ettől nem valószínű, hogy bántódásom esne, képes vagyok megszilárdítani lényemet annyira, hogy ellenálljon a golyóknak. - Nem engedhetem, hogy bárkit is elvigyenek innen. Az… nem lenne helyes.- A homlokomba éjelődött kő sárgán izzott fel, ahogyan felkészültem a védekezésre.
• Wandát elvezette Kolosszus és Küklopsz a Xavier Intézet alagsorába. Hozzájuk csatlakozik Raven és Charles is. Natasha megindult, hogy tárgyaljon az ENSZ által küldött osztag egyik vezetőjével. Az utolsó kree harcos is meghalt. Az erejüket visszanyert mutánsok és védelmezőik felsorakoznak, hogy ha kell, felvegyék a harcot a katonákkal.
***
» A 3. felvonás véget ért. Köszönjük szépen mindenkinek a játékot!
