• Az aláírások végeztével a Tél katonája von Doom és Amanda Madsen befolyása alatt különös kegyetlenséggel követte el a robbantást, mely sok száz riporter, képviselő (köztük T'Chaka király), valamint számos hős, illetve mutáns fiatal életét követelte. A sérültek egy részének sikerült kimenekülnie, majd Arkwood készenléti egységei elkezdték a lángok oltását, valamint a sebesültek helyszíni ellátását. Viszont a detonáció következtében az ENSZ Székház egy része váratlanul súlyosan roppan össze az épületben keletkezett károk miatt, ezzel elzárva a további mentés útvonalát. Az ENSZ-től Arkwood és Tony Stark fülébe is megérkezik a hivatalos parancs: - "Minden mozdítható erővel a benn rekedteket kell kimenteni! A Bosszúállók váljanak kétfelé! Az egyik csapat folytassa Barnes elfogását, de lehetőség szerint Hulk és Vízió térjenek vissza az épülethez!" Eközben a csapat már beérte a szökevényt...
» Szituáció: Tony közölheti a társaival, hogy milyen utasítást kaptak, így Hulk és Vízió kénytelenek lesznek otthagyni őket. Sharon, Tony, Rhodey és Wanda szállnak szembe Buckyval. A harc megkezdődik, viszont annak során Wanda és Rhodey súlyosabban, Sharon könnyebben megsérülhetnek. Miután Bucky ideiglenesen ártalmatlanítja őket, a tolószékes Tonyt veszi célba. Szándékában állhat a kis csapat élén állót egyetlen lövéssel kivégezni. Bucky teljes erejét bevetheti harc közben, hiszen Doom utasításai szerint mindenki halálos ellenségnek számít, aki a konferencián részt vett. A harcot a világ minden táján figyelemmel kísérik, hiszen Arkwood drónjai mindent vesznek a levegőből.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: James Barnes, Sharon Carter, Tony Stark, Wanda Maximoff - Becsatlakozhat: -
***
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Kedd 23 Aug. 2016, 14:39
Ugrás egy másik oldalra ∞
Törésvonal
Egy számomra ismeretlen férfitól kaptam meg a parancsokat, amiket végre kellett hajtanom. Részletesen felvázolta az elképzeléseit, hogy kik lehetnek az áldozatok, és még fegyverekkel is felruházott, hogy sikerrel hajthassam végre a küldetés minden egyes pontját. A helyszín Bécs volt, méghozzá az ENSZ konferenciája, ahol valamiféle egyezményt akartak aláírni. Azt nem osztották meg velem, hogy ez a megállapodás mégis miről szól, csak azt tudtam, hogy a nagyhatalmak vezetői, neves politikusok és hősök vesznek rajta részt, mint amilyenek a Bosszúállók. Nem ismertem azt a szervezetet sem, de a munkaadóm a kezembe adott pár róluk szóló aktát, így megtudhattam róluk pár dolgot, voltak feljegyzéseik a képességeikről, az erősségeikről és némileg a gyengéikről is. Így már nem csak a politikusok és vezetők arca égett az elmémbe, hanem az elpusztítandó, önjelölt hősöké is. Egy nappal korábban már a helyszínre érkeztünk, hogy felmérhessük a terepet és mindent előkészíthessünk a tökéletes mészárláshoz és a robbantáshoz is. A férfi ehhez mikrobombákat fejlesztett ki, amiket az esemény napján kellett feltűnés nélkül elhelyeznem az épületben. Kaptam egy álcázó maszkot, amit ha az arcomhoz illesztettem, le tudta másolni az utolsó 3 általam látott és megjegyzett arcot. Azt a parancsot kaptam, hogy fogjak el és ártalmatlanítsak egy CIA ügynököt, majd öltsem magara a ruháját, illetve a maszkkal másoljam le a férfi arcát, így feltűnés nélkül mozoghatok majd mind az épületben, mind pedig annak környékén. Ügynök képében hamar bent is találtam magam a konferencia székházában, így már semmi akadálya nem volt annak, hogy elkezdhessem a robbanószerkezetek telepítését. Odabent úgy kellett tennem, mintha csak a kamerákat ellenőriztem volna, közben pedig azokra szereltem fel a bombákat. A parkolóban és az épület falához erősítve is élesítésre kerültek a töltetek. Meg kellett várnom, amíg az utolsó ember is aláírja, csak akkor hagyhattam el az épületet. Odakint aztán meg kellett szabadulnom az álcázó maszktól, felfedve valódi kilétemet, mert ez is a férfi tervének a része volt. Ezután aktiválhattam a bombákat és az épület valóban fel is robbant. A falak egymás után dőltek össze, a tető omladozott, jó pár ablakon lángok csaptak ki, robbanások, sikolyok hangja szűrődött ki, majd pedig megindult kifelé a rémült tömeg, a menekülés közben szinte eltaposva egymást. Teljesítettem a küldetés első részét, így már csak az maradt, hogy mindenkivel gondolkodás nélkül végezzek, aki az utamba áll, akár szerepelt az aktákban, akár nem. A férfi azt mondta, ha őt és a nőt is megpillantanám, ne habozzak rájuk támadni, épp csak a sérüléseik nem lehetnek halálos kimenetelűek, ez szükséges áldozat ahhoz, hogy képesek legyenek fenntartani a hiteles álcájukat, hisz ők is a helyszínen tartózkodtak. A férfi nem avatott be a részletekbe, így nem értettem, hogy miért kellett ennyi embernek meghalnia, azoknak is, akik nem tartoztak az elit rétegbe, akiket holtan akart látni, de nem kérdezhettem, és igazából nem is foglalkozhattam a veszteségek, az áldozatok mértékével. Ez volt a dolgom, erre születtem, a sikeres küldetések éltetnek. Megmondják mit kell tennem, én pedig addig megyek, amíg a munkaadóm minden elképzelése valóra nem válik valamilyen formában. Nem menekülhettem, ennyivel nem ért véget a feladatom, várnom kellett, hogy a Bosszúállók legalább egy része felbukkanjon és ellenem vonuljanak. A tömeg igyekezett elkerülni engem, így hamar sikerült kiszúrnom azt a négy embert, akik viszont felém tartottak. Igyekeztem felidézni magamban a bemagolt aktákat és a hozzájuk társított arcokat. Sharon Carter, CIA ügynök. Tony Stark, a Vasemer, bosszúálló, amolyan vezető típus. James Rhodes, Vashazafi/Hadigép, szintén tagja a bosszúállóknak. Wanda Maximoff, a Skarlát boszorkány, bosszúálló. Nem különösebben foglalkoztatott, hogy kik ők, hisz azt a parancsot kaptam, hogy mindenkivel végezzek, ma mindenki ellenségnek számít, aki rám támad. A kis csapat tagjai meg is indultak felém, én pedig nem haboztam ellentámadásba lendülni. A fém karom jó szolgálatot tett, hogy háríthassam a támadásokat, felfogjam az esetleges lövedékeket, és közelharcban is kiváló fegyvernek bizonyult, felturbózott, mechanikus erejével hatalmas csapásokat intézhettem az ellenségeim felé, legyen szó bárkiről. Sharon Carter ügynök felé az épületből származó törmelékeket hajítottam, hogy távol tarthassam magamtól, remélve, hogy el is találhatom őt, ezzel egy embert kiiktatva. A biztonság kedvéért pár lövést még intéztem az irányába, amint a tár kiürült, a pisztolyt el is hajítottam, hogy a többiekre koncentrálhassak. A nagy zűrzavart kihasználva igyekeztem eltűnni a tömegben, hogy elkerüljem a bosszúállók figyelmét. Az egyik épen maradt épület tetejére vettem az irányt, hogy megszerezhessem az ott elrejtett nagy tűzerejű, páncéltörő rakétavetőt, nyomkövetős lövedékkel, amit pontosan a Vasember és Hadigép kaliberű fickók ellen hoztam magammal. Az épület teteje remek takarást biztosított a számomra, így mire Rhodes kiszúrhatott volna a páncél kereső technikájával, már likvidáltam is egy jól irányzott lövéssel, ami ártalmatlanította a páncélt, talán néhol át is hatolt rajta, a hajtóműveket leállítva, így azonnal a föld felé kezdett zuhanni. Kettő megvan. Mielőtt elhagyhattam volna a tetőt, szemben találtam magam a Maximoff ikrek női tagjával, akinek az erejétől óva intettek. Nem akartam sok lehetőséget hagyni neki, hogy a mágikus erejét használja, így felé hajítottam egy sokkolót, hogy a teste görcsösen összeránduljon, átmenetileg mozgásképtelenné téve őt, majd amint a földre rogyott, a hátamról lecsatoltam az egyik kisebb kaliberű fegyveremet, hogy lelőhessem a lányt. Amint a pisztoly elsült és a lány vére kiserkent törékeny testéből, magam mögött hagytam a tetőt, hogy a tolószékbe kényszerült Stark előtt landolhassak. Kimért, de határozott léptekkel indultam meg a férfi felé, rá szegezve a pisztolyt, amivel az imént Wandára céloztam. Minden szó és időhúzás nélkül meghúztam a ravaszt...
A hozzászólást James Barnes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. 24 Aug. 2016, 08:38-kor.
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Kedd 23 Aug. 2016, 16:24
Ugrás egy másik oldalra ∞
Törésvonal
A pulzusom szaporodik, a levegő megszorul a tüdőmben, csak kapkodok utána de alig jön, kétségbe esésében a szívem még rohamosabb ütemet diktálva pumpálja a vért az ereimbe. A képek beszövik a lehetetlent, úgy lüktetnek, mint egy vad ritmus. Megdermedve nézek magam elé, Ő pedig közeledik felém és magával hozza a telet. Elárulom saját magam, szegény, szerencsétlen nyomorék, azt sem tudom, mit csinálhatnék...
- 1 perccel korábban -
Sikerül helyet foglalnom a székembe végül, de megérkezik a parancs, és kénytelenek vagyunk még a csata előtt megválni Vízió és Hulk segítségétől. Azt gondolnám naivan, hogy elegek vagyunk egy bérgyilkoshoz így hárman, plusz a szőke nő, aki Rhodeyval érkezhetett meg, mikor én nem figyeltem. És tévedek, ha azt gondolom, hogy így van. Eltűnik a csoportképről a zöld óriás, meg a szárnyaló istenféle, és ott maradunk mi. A két hadigép, amiből az egyik tolószékhez van láncolva, a szőke nő, és Wanda. Szerintem mondanom sem kell, hogy kire bíznám a piszkos munkát, mondván - úgy sem hibázza el. A csonka csapatból először a szőke nő kapja a törmeléket, majd a golyókat a harcukat követően. Egy oszlop mögül nézem, és a bal karomra felvett órával bütykölök, mikor a nő eltűnik a képről, és nem látom hirtelen sehol. Rhodey a következő, aki bevetésre készen repül a férfi irányába, teljes harci felszerelésében. A férfi eltűnik, én meg kétségbeesve kapkodom a fejem. Elnyitom a szám, hogy Péntekért szóljak, vagy mondjak valami okosat, mikor újabb lövés durran el. Rhodey... oda föntről lefelé zuhan, a páncélja körül apró kék vibrálás jelzi, hogy az energiája kipattan... És lezuhan! - Ne… - üvöltök torkom szakadtából és megindulok a székemmel, olyan intenzíven hajtom a kereket, hogy versenybe szállhatnék a Forma 1-en - Rhodey! - kiáltom újra, de nem mozdul a páncéljában, és mire oda érnék, ... ő becsapódik. A vérem megáll, esküszöm érzem, hogy megfagy bennem. Nem lassítok le, míg el nem érem. - Ne, ne, ne, ne... - ismételgetem, könyörgőn, lemondón, miközben előre dőlök a székemből és a mellkasára fektetem a tenyerem, a másikkal a sisakját nyitom fel, hogy az arca levegőhöz jusson. - Uram, életjelet észlelek... - suttogja a fülembe Péntek, mire megnyugodva húzódom el valamivel jobban. - Azonnal küldj ide egy men...tőt... - akad el a hangom, mikor újabb lövés jön a tető felől, és a vörös fények kialszanak odafönn. Nyelnem kell. Remegve pillantok le magam elé Rhodeyra, majd tehetetlenül nézek ismét föl.
- Most -
A pulzusom szaporodik, a levegő megszorul a tüdőmben, csak kapkodok utána de alig jön, kétségbe esésében a szívem még rohamosabb ütemet diktálva pumpálja a vért az ereimbe. A képek beszövik a lehetetlent, úgy lüktetnek, mint egy vad ritmus. Megdermedve nézek magam elé, Ő pedig közeledik felém és magával hozza a telet. Elárulom saját magam, szegény, szerencsétlen nyomorék, azt sem tudom, mit csinálhatnék...
Idegesen vetem pillantásom a férfira, aki felém közeledik, miután előttem landol. Az arcomra kirajzolódik a dühöm, és egy percig sem áll szándékomban feladni. Wanda... Rogers, és a barátsága ebben a percben nem jelent számomra semmit. Felém nyújtja a karját, majd reflexből előre tolom karórás karom, abból előhúzva a páncélom egy darabját, mi védelmül szolgál a tenyeremre, és a golyó, amit irányomba lőne, abba fészkeli be magát. Eltátom a szám, és meglepett pillantással nézek a férfira, aki zokszó nélkül fejbe lőtt volna az imént... Túl sok esélyem nincs a székemből, így amint van egy pillanatom, úgy elhúzom a kezem, és tenyeremből rá lövök a férfira, aki körül hirtelen vöröslő fények jelennek meg...
Még hallom, hogy a nevemet üvöltik a hátam mögött, de mit sem törődve vele, gyorsítok a lépteimen. Karcol a tüdőm, ahogyan levegőt veszek, s érzem, hogy a romok között beszívott füst egészen beleszívódott a tüdőm rózsaszín szöveteibe, csúf módon elszürkítve azt - s persze mindezt költői túlzás övezi természetesen. Mindenesetre nehezebbé teszi minden lélegzetvételem. Megrázom kissé a fejem, majd egy újabb próbát teszek arra, hogy úrrá legyek a gondolataimon, miközben oldalra pillantok, és kissé önkényes módon a Bosszúállók maroknyi csapata mellé csapódom. Már nem csak gyorsan szedem a lábaim, hanem egyenesen szaladok! Az adrenalin mintha újabb löketet pumpálna az ereimbe, elárasztva a teljes érhálózatot a testemben, ezáltal egy olyan doppingot fecskendezve az izmaimba, melytől egy pillanatra azt hsizem, hogy megállíthatatlan vagyok.
Nincs tervem. Szerintem egyikünknek sincs, de a cél szentesíti az eszközt - legalábbis sokan ezt mondják. A cél pedig az, hogy a Tél katonáját likvidáljuk, s ha valaki, hát én pontosan tudom, hogy ez majdnem felér egy lehetetlen küldetéssel. Nem mintha tisztában lennék, mire képes a férfi, de az aktáinak tartalmát felidézve, melyeket volt szerencsém elolvasni, nos.. khm, vannak elképzeléseim. Arról nem is beszélve, hogy az elsődleges célom nem az, hogy földbe döngöljem, hanem hogy válaszokat keressek a kérdésemre; miért? A szívem hevesen dobog, és amikor megpillantom a sziluettjét, pontosan tudom, hogy újfent két tűz közé kerültem. Nehezen fér a fejembe, hogy a a marcona pasas, akit megismertem, és akivel megosztja Natasha a lakását, képes lenne ilyesmire, de ezzel a tézisemmel szemben ott állnak a zord tények, melyek megmásíthatatlanok. De akkor mégis mi ez az egész? A közelébe kell férkőznöm.
Meg kell állítanom.Válaszokat kell találnom.
Akkor is, ha ezzel egy olyan ember ellenszenvét vívom ki, aki az utóbbi időben igazán fontossá vált a számomra. Csak bízhatom abban, hogy megérti annak indokait, amire most készülök. Kérlek, értsd meg.. ez az egész nem ellened irányul. Hiszen ismersz. Soha nem lennék képes ártani Neked. A kettőnk közötti távolságot is futva teszem meg, egyenesen Felé tartva, egy pillanatra sem tántorodva el a célomtól, s lendülök támadásba. - James.. mi.. a .. fene.. történt Veled? - szűröm a szavakat akadozva a fogaim között, ütések és rúgások közé beszúrva a mondandóm. Semmi reakció. Mintha nem is ismerne. Pedig ez egyszerűen lehetetlen. Játszi könnyedséggel hárítja minden próbálkozásom, végül a lábamnál megragadva hajít arrébb, mire nyekkenve érek földet. - .. ez nem lehet igaz. - Hörögve ejtem a szavakat, ahogy felpillantok, és több nagyobb törmelékdarabbal találom szembe magam, ami felém repül megállíthatatlanul. Összehúzva magam, gördülök arrébb a betonon, majd miután csattanva a földre érkezik közvetlenül mellém, felpattanok. Nem adom ám olyan könnyen magam, és nem is adom fel a harcot sem. Igen, ezzel nyugtatom magam, leginkább azért, mert képtelen vagyok a fegyveremért nyúlni, és tüzet nyitni Buckyra. Ellenben Vele, mert hiába próbálom megközelíteni, esélyem sincs rá. Mire feleszmélnék, a fegyverét rám célozza, és habozás nélkül tüzet nyit. Két golyó pedig egyenesen a mellkasomba fúródik, én pedig nagy lendülettel esek hátra. Sötétség. Percekig eltarthat, mire egyáltalán magamhoz térek. Egészen addig ernyedt testem a törmelékek között terül el a földön, látszólag élettelenül. Olyan ez, akár egy filmszakadás. A mellkasom erősen lüktet, mintha egy egész gyereksereg ugrálna rajta éppen. Kapkodva nyelem a levegőt, miközben lassan a mellkasomhoz nyúlok egyik kezemmel, s megkeresem a két lyukat, amely a ruha alatt elrejtett, vékony, bőrszerű golyóállómellénybe fúródott. Ujjaim az enyhén füstölgő lyukba mélyesztem, majd kiszedem a golyókat, s ujjaim közé csippentve próbálok a kis töltényre kuszálni, de nehezen megy. Lehet bevertem a fejem esés közben, azért forog ennyire a világ. Mégis oldalra pillantok, s ekkor látom, ahogy James Mr. Stark felé közeledik. Próbálok felülni, de minden porcikám tiltakozik ellene. Mély levegő. Meg kell tenned, Sharon. Sajnálom Steve, ne haragudj. Ez még mindig a kisebbik rossz, talán elkerülhető, hogy James egy mészárszékre kerüljön, ha még most likvidáljuk. De ennek vajmi kevés esélye van. A combomra erősített pisztolyért nyúlok, majd felemelve a karom célzok. Látom a vöröslőfényt megjelenni. Wanda! Nem eshet a lánynak baja, amíg én itt vagyok, biztos nem, s ha kell, akkor a kezemben lévő fegyver eldördül. [A fegyver elsülése opcionális, hogyha Wandát veszély fenyegetné James részéről. Sorsát a Kalandmesterre és a csodálatos Wandusra bíznám! :$]
Hirtelen feltűnik Sharon, miközben Vízió, és Hulk újabb feladatot kapnak. Megdermedten figyelem a nőt, ahogy szélmalom harcot vív a fémkarú idegennel. Elnyílnak ajkaim, és már készítem is a vöröslő felhőt csuklóim körül, mikor hirtelen a férfi elsodorja a nőt. Törmeléket hajít utána, minek egy részét sikeresen elsodrom, de a továbbiak elől Sharon tér ki. Alig telik el egy pillanat, és lövések zaja dördül fel. Rémülten kapom a fejem, és a nő elterül...
Sharon élettelenül fekszik...
Megindulnék, de a férfi még nincs lefegyverezve, ezért a lábaim más útra indulnak. A fickó a tető fele indul, és Rhodeynak több sem kell, hogy páncélostól utána induljon. Én követem Őt, bárhová! Együtt üldözőbe vesszük, azonban mire én feljutok egy vöröslő-ugrás kíséretében, Rhodey lövést kap, és lefelé zuhan... A tekintetem végig követi. Hallom Mr. Stark üvöltését. Előrelendítem a karjaim, hogy a vörössel elérhessem a férfit, de akkora már a Tél katonája észrevesz engem is.
Rhodey lezuhan...
A következő percben velem néz farkasszemet. Az áramló skarlátot rávetítem, de mire elérnék vékony szálaim, hirtelen elér a fegyvere, és a feszültség, ami belém mar, arra kényszerít, hogy görcsösen, egészen apróra rángjak össze, lehullva a tetőre. Magzatpózba fekve próbálom leküzdeni a fájdalmat, miközben belesikoltok a vörös burokba. Haloványan izzik körülöttem, mint a kialvó utcai lámpa. Felnyitom szemeim, miközben fogcsikorgatva, könnyek közt felpillantok a férfira. Rám tartja a fegyverét, ami el sül ...
A hasamba golyót kapok...
A hátamra fordulok, és érzem, hogy a hasfalam másodperces pontossággal összehúzza, majd szétengedi izmait. Én pedig öklendezve a sokktól a hátamra fordulok. A skarlát menedékem elillan fejem fölül. Riadtan nyúlok a fájdalom forrásához, és miután elhúzom tenyerem, már látom a sötét folyadékot. A testem körvonala körül, mindenféle formában megindul a vérem, én pedig tehetetlenül, fuldokolva a kétségbeeséstől fordítom fejem a férfi irányába. A Tél katonája elillan, és az utolsó célpontot veszi célba.
Tony...
Felpattannak szemeim, és némán beleüvöltök a pillanatba. Tonyn nincsen páncél! Tolószékben ül. Meg kell mentenem Őt. Nincs semmi esélye. A gyilkos hullám, ami félelmet szül a testembe, mostanra átformálódik mélyről jövő gyűlöletté. Rhodey, Sharon, és Tony... Édes istenem! A halovány, elmosódott csík szemem sarkából forrón távozik, és megperzseli a bőröm. Pietro és Clint járnak a fejemben. Erősen felvillannak emlékek, érzések. Azt kívánom, hogy bárcsak mellettük maradtam volna, bár ne történt volna mindez... Átfordulok a hasamra, és a fájdalom, amit érzek olyan erősen beletép a húsomba, hogy érzem, nincs tovább. - Clea, adj nekem erőt... - suttogom, miközben alkaromra támaszkodva, végig húzom magam a tetőn, hogy eljuthassak annak peremére, és láthassam, mi történik. Talán Hulk, és Vízió megmentik, és Ő túlélheti ezt a... Újabb lövés. - Ne!... - kiáltom el magam, és a hasamra maró tenyeremmel felegyenesedve rohanok az épület szélére. A fejemben a legrosszabb rajzolódik ki. Tony, amint kiesik élettelenül a székéből, és többé nem nyitja ki a szemeit. Azonban valami megismételhetetlen csoda folytán, a férfi még életben van, és valamilyen módon hárította a másik lövését. Több sem kell nekem... Szabad kezem előre nyújtva elküldöm a Skarlát fényeim, hogy öleljék át a Tél katonáját, olyan erősen, amennyire csak telik tőlem. Kissé görnyedve állok a tető peremén, úgy nézem meg magamnak Tonyt, majd közvetlen a mellette ébredező Sharont. A szívem megkönnyebbülten felsóhajt, de nem találja a békét. A szorongatott katonát végül egyetlen fogással a markomban tartom. Mindez nem elég... A következő pillanatban a vörös áramlás egy sötétebb árnyalata jut el a férfi fejébe. Ő, és én is ugyanazt látjuk ebben a percben. Ki kell kapcsolnom...
***
...A kép örvénylően elmosódik körülöttünk. Többé már nem a tetőről nézem. Mellette állok. A skarlát elillan, füstölgő felhő kering előttünk. Tehetetlen az emlékeivel kapcsolatban. Fel-fel sejlenek arcok, akik kétségbeesetten néznek őrá. Látják őt. Engem azonban nem. Hihetetlen sebességgel haladunk a múltban. Látom a doktort, és látom, ahogy fájdalmában felüvölt. Túl sok emléke kavarog, amíg egy éjjelen megragadunk. Érzem, hogy izmaim megfeszülnek, és talán túlságosan mélyre ásom magam a fejében. Nem kizárt, hogy ezt követően mindketten hosszú időre összeesünk, de láttatni akarom vele, és... ... egy autó mellett állunk. A kocsi kicsapódik az út szélére, a benne ülő férfi kipattan. Végig nézzük, ahogy egy másik formája odalép és lelövi az embert. Ez mind semmit nem jelent neki, és nekem sem. Épp mélyebbre ásnék, de ahogy megkerülöm az autót, ott hagyva őt tétlenül, a kocsi hátulján ott a Stark Industries felirat. Az időről fogalmam sincs, de azonnal visszasietek a férfi mellé, akit az imént lőtt le. A víz kiver, ahogy a fejemben óvatosan összeáll a kép. Egy nő könyörög az életéért az autóban. Megdermedve fordulok az irányába, miképpen látom, hogy fojtogatni kezdi Őt. Egyszerű dolgozóknak kell lenniük, nem lehetnek... Emlékben nem kutathatok mások fejében. Bíznom kell abban, hogy nem azok, akiknek hiszem őket. Hiába a kísérteties hasonlóság. A férfi elé lépek, aki távolabb állva nézi végig mindazt, ahogyan én. A múltbéli önmaga ekkor feltartva kezét, bele lövi hasító lövedékét egy kamerába. A sötétben nem hinném, hogy bárki meglátta volna, amit tett. Nyelnem kell. Odakintről felerősödnek hangok, és hirtelen kicsúszik kezeim közül az irányítás...
Odafentről látom, ahogy katonák fogják közre a férfit, és a vörös haloványan elillan. A tekintetem Rhodeyt követően Sharonra, majd Tonyra... irányul. Az utóbbi férfi az utolsó kép, mielőtt lecsukom szemeim és átadom magam a fáradtságnak.
• Miután Wanda sikeresen megállítja a Tél katonáját, a férfit Arkwood katonái a Bécs határvidékén lévő titkos, szigorúan őrzött ENSZ bázisra szállítják. Az ott maradtak közül Rhodes ezredest, Sharon Cartert, és Wanda Maximoffot sürgősségi alakulatok a központi kórházba viszik. Sharon könnyebb sérülésekkel viszonylag hamar elhagyja az épületet, ugyanis telefonjának kijelzőjén ott villog a körözött Steve Rogers neve. Bruce Banner, Tony Stark és Vízió a kórházban tartózkodnak sebesült társaikkal. Rhodey állapota instabil, az orvosok egyelőre nem tudják megmondani, hogy mi lesz a férfi sorsa, és hogy egyáltalán magához tér-e.
» Szituáció: Az orvosok közlik a csonka csapattal, hogy Rhodes ezredes ébredésére bizonytalan időre ne számítsanak, azonban a Maximoff lány eszméletéhez tér a kórtermébe, miután Cody Vance, Xavier egyik ifjú, gyógyító mutánsa segít neki az életmentő műtétet követő gyógyulásban. A fiú ezt követően elhagyja a termet. A lány mellett Vízió tartózkodik, majd ő az, aki közli Bruceal és Tonyval, hogy felébredt Wanda. A lány sok vért veszített, ezért rendkívül gyenge még, de nem tudja magában tartani azt, amit a Tél katonájának emlékeiben látott, így megosztja Tonyval. A férfinak nem kell sok idő, hogy összerakja, az ő szüleit ölte meg azon az éjszakán James Barnes. Feldúltan Stark úgy dönt, hogy végez a férfival, de mivel börtönbe szállította az ENSZ, szükség lesz rá, hogy kitudják onnan hozni. Tonynak emberek kellenek! Közli a csapattal a tervét, valamint azt is, hogy New York utcáin leng egy bizonyos fiú, akit Pókemberként emlegetnek a Hírharsona írói!
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: Wanda Maximoff kezd. - A felvonás résztvevői: Tony Stark, Wanda Maximoff, Bruce Banner, valamint opcionálisan Bucky Barnes, amennyiben elfogásának és elhurcolásának körülményeit szívesen kijátszaná. - Becsatlakozhat: Vízió
***
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Szer. 31 Aug. 2016, 20:01
Ugrás egy másik oldalra ∞
Törésvonal
I can't control their fear.
A búgás lassan felerősödik. Sípolás, és apró kattogások mindenhol. A kézfejemen hűvös, hosszú ujjak simítanak végig, majd homlokomhoz érnek. A hideg miatt kissé összeszaladnak szemöldökeim, és az orromat is felhúzom. A kábaság nem akar elengedni. Hallom az ismerős hangot, ahogy nevemen szólít, és kérlel, hogy nyissam fel szemeim. Olyan láthatatlan súly nehezedik hasfalamra, és a mellkasomra, hogy arról sincs ötletem, hol lehetek. Az emlékek halovány foszlányként rajzolják maguk lelki szemeim előtt, és már felvillan a képe a vörös csillagnak az acélvállon. A férfi arca felsejlik előttem. Az ENSZ, és a kék toll, amit olyan habozva fogtam meg. A láng nyelvei, a halott kislány. A sípolás felerősödik, és a kéz, ami olyan puhán cirógat elszakad tőlem. Fizikailag fájdalmat okoz az elválás. Sietve csapódik az ajtó, és a nevem harsogva siet el. Hallok mindent. És látom a képét a földön fekvő Sharonnak. A zuhanó Rhodeynak, és végül a tolószékben ülő Tonynak. Ekkor felnyílnak a szemeim.
Sűrűn kell pislognom, hogy a hosszú pihenés után a szemem megszokja a fényt, és a képét az elviharzó doktornak, miközben az ágyam végében álló Bruce Banner vállát veregeti. Mellette ott ül Mr. Stark, és valamivel közelebb a fejemhez Vízió. A tekintetem közöttik cikázik, végül halovány mosoly költözik ajkaim szegletébe. - Sziasztok... - melegséget érzek, amiért ők élnek, de az arcom kissé elkomorodik, ahogy eszembe jut másik két társam legutolsó helyzete. Az arcom érzem, hogy rögvest megváltozik, és a gép, amire apró csövek kötnek, újra élesen sípolni kezd. - Sharon?! Rhodey?! Hol vannak? - ha akarnám sem tudnám leplezni az aggodalmat, ami a hirtelen eszméletlenség utáni nyugalmam után érkezik, mint hideg zuhany. Érzem, hogy megbicsaklik tüdőmben a levegő, és felkészül szervezetem a legsokkolóbb hírekre kettejükkel kapcsolatban. Mindenféle magyarázatot várva nézek a három férfira, és türelemmel a szemeimben várom, hogy elmondják a másik két, - számomra nagyon fontos - személy állapotát.
Eltelik pár perc, mire az információ áramlat masszája végül átfolyik azon a bizonyos szitán, és fenn maradnak rajta az értékes, számomra fontos részletek. Hirtelen apró darabokra hullom, és esküszöm érzem, hogy bizonyos részeim élesebbek a kelleténél. Elfordítom fejem a teremben lévőkről, és miközben oldalra bújva elhiszem, hogy azért, mert én nem látom őket, ők sem látnak engem... Elengedem arcizmaim. Hagyom, hogy Rhodey eszméletlenségének gondolata megremegtesse az ajkaim, és újra felhevítse bennem a pillanatát zuhanásának. Miközben átélem, azzal együtt átélem a katona emlékeit is. Ekkor elnyílnak ajkaim, és óvatosan, puhán Tonyra emelem tekintetem. Kiver a víz, és egyszerűen összeroppanok a képtől, amit fejembe zártam, mikor megbénítottam a Tél katonáját. Nyelnem kell. Újra és újra úgy érzem kiszáradok, ahogy a gondolat felvillan fejemben, hogy a mellettem tolószékben ülő férfi szülei lehettek ott, azon az estén... - Én... - olyan halkan szólalok meg, hogy nem is éri el őket hangom. Látszólag elbeszélik a percet, és nem foglalkoznak velem. Miért is tennék? Rhodey sokkal fontosabb. Meg persze a férfi, akit elkaptunk. Én mégis úgy érzem magam, mint aki még mindig a süllyedő hajón hánykolódik. Tudván a rengeteg dolgot, ami összeköti fejemben a múltat a jelennel, nem lenne szerencsés elmondanom, amit láttam, de mégis... Ha az én szüleimről lenne szó, tudni szeretném, hogy miért haltak meg. - Nekem... - kezdek bele ismét határozottabban, de a hármas még mindig nem szentel rám elég figyelmet. Vízió úgy határoz, hogy megnézi Rhodeyt, aki egyedül van ezekben a percekben. Az elmondása alapján még nem járt nála. Végig mellettem volt? Apró bólintással mondok köszönetet, majd figyelem, ahogy behúzza maga mögött az ajtót. Tony kifordul, hogy követné, de már nem bírom lenyelni a képét az idős házaspárnak. - Az utolsó pillanatban, mikor a fejében voltam, én... láttam valamit. - Brucera rövid pillantást ejtek, ezzel közölve némán, hogy amit mondok, ahhoz szükségem lesz rá is. Az arcom szomorú, és bocsánatkérő. Annyira féltem, annyira óvni akarom a maradék embert, aki a környezetemben családként épült össze, hogy nem tudom elmondani azt, ami a kötelességem volna. Újra nyelnem kell. Kissé sziszegve, nem törődve az ellentmondással, felülök, és úgy nézek Mr. Starkra. - Lehetséges, hogy egyáltalán nem fontos. Lehet, hogy olyan emberekről van szó, akik nem jelentettek többet egyszerű... dolgozóknál, de... tudnod kell. - nézek a férfira határozottan, és a hangom olyan mértékben reszket, amire korábban még nem volt példa - Azzal igyekeztem megállítani a férfit, hogy a lelkiismeretébe kapaszkodtam. A múltjába nyúltam vissza. Áldozatokat... áldozatokat keresve. Az egyik ilyen képen egy... autóbaleset jelent meg előttünk. - ajkaim vékony vonallá formálom, mintha az agyam racionális része, még mindig küzdeni akarna a szívemmel, az érzéseimmel - A kocsi oldalán ott állt, a Stark Industries felirat, és... és... esküszöm, hogy az arca... az arcuk... - habogva nyögöm fel a szavakat, mert a lehetséges 'ha' belemar a szívembe, és úgy érzem mindazt én követtem el, és teszem meg újra azzal, hogy kinyitom a szám - A férfit, és a nőt is a katona gyilkolta meg. - fejezem be ennyivel és lehajtom a fejem. Nem tudok a szemébe nézni, egyszerűen képtelen vagyok rá. A rettegés eluralkodik rajtam olyan hévvel, hogy észre sem veszem, mindkét kezemről lehámoztam beszéd közben az infúziót, és a csöveket, mindent. Áramütés szerűen ugrom le az ágyról, de nem számítok rá, hogy ennyire sikeresen megmaradok a talpamon. Egyszerű halandóként jobban meg kellene viselnie, hogy olyan sok vért veszítettem, azonban örülök annak, hogy nincs így. Mégis az ágy szélébe kapaszkodva támolygok felé, mikor hirtelen a telefonjából előkapar egy képet azokról az emberekről... a szüleiről.
A képen boldog, idilli családként mosolyognak vissza rám, és a szívem apró darabokba zúzza szét a bordáim, mikor némán bólintok. Többre nem telik tőlem. Érzem, hogy a fájdalmát átveszi a szervezetem, és nem akarok mást, csak összeroppanni gyerekként, és megsiratni a szüleimet. - Annyira... sajnálom. - reszket a hangom, és nyúlok a férfi után, aki a következő percben már ki fordul a kerekesszékével és megindul a folyosóra. - Tony, Tony! Kérlek! - szólok utána, de végül megállok. Mezítláb elég hűvös a padló, de meg sem közelíti azt, amit a mellkasomban érzek. - Menj utána, kérlek, nyugtasd meg. - fogok Bruce alkarjára, majd a tekintetem hol az ajtó, hol a férfi között cikázik. Senki másban nem bízik annyira, mint a mellettem állóban. Tudom, hogy közöttük különleges kötelék feszül. Bízom benne, hogy képesek abba kapaszkodni. Kétségbeesetten kapkodok levegőért, mikor Bruce is eltűnik. A sípolás, ami mindeddig fel sem tűnt, most idegesítően felhangosodik körülöttem.
Like yesterday... A zokogás remegése átöleli a törzsem, és reszketve indulok meg a folyosóra. A kék beteg ruhában, amiben gyanítom megműtöttek, felkötött hajjal az emberhullámmal szemben, egyedül. Előre török, és semmi másra nem tudok gondolni, csak a korábban elhangzottakra. Arra vágyom, hogy Brucenak sikerüljön megnyugtatnia Tonyt, és ez az egész legyen egy rémálom. Miközben elveszve a betegek és orvosok között keresem a két férfit, a tekintetem egy kórterem üvegfalán akad meg. Megközelítve azt, látom az odabenn fekvő Rhodeyt. Vízió feszülten ül mellette, és szinte minden meggyötört másodpercben a műszerfalra figyel a feje mellett. Újabb megingás, újabb halk csattanás, ahogy a bordáimról újabb szívrobbanás visszhangzik. Kiszárad a torkom. Sebezhetővé válok, és nem tudom, hogyan tovább...
*a reagom Bruce&Tony userekkel megbeszélés után íródott*
Ülök a nyikorgó bőr ülésen, és ujjaim folyamatosan ritmustalanul dobolnak a kerekeken, miközben nézem az üvegen túl fekvő eszméletlen Rhodeyt. A nyüzsgés túl nagy ahhoz, hogy nyugalmat próbáljak pumpálni a mellkasomban robogó motorból a szervezetem többi pontjába, és a tekintetem folyamatosan Wanda ajtaja elé terelődik. Megoszlik a figyelmem. A kijelzőn a vonal egyfolytában emelkedik, de a barátom nem nyitja fel a szemeit, és még az ujjai sem rándulnak. Állkapcsom megfeszül. A torok ércesre száradva kaparja a nyelőcsövemet. Érzem, hogy az aggodalmam torz képet fest képemre. Amint megérkezik Vízió a hírrel, hogy Wanda ébredezik, egy utolsó pillantást veszek Rhodeyra mielőtt elgurulnék a lány szobájába, Banner oldalán. Kellemetlen, hogy nem jönnek szavak belőlem. A mellkasom intenzíven megfeszül örömömben. Amint áthajtok a küszöbön és megpillantom a lányt, kiengedem az addig benn tartott extázist. Nem sokat pihen, egyre csak forgolódik, ki-és belépve az öntudatlanság kapuján, én pedig nem tudok enyhíteni a kínján. Valamikor, mikor már egy ideje ébren van, váratlanul köszönt minket egy sápadt mosollyal. A mellettem álló két férfi szorosabb kapcsolatot ápol a lánnyal, de ennek ellenére megindulok az ágyához, hogy a tenyereim közé foghassam az övét. A súly, amit a látványa emel a mellkasomra elképesztően hasít bele a tudatomba. Egy pillanatra, ... egy hosszú pillanatra, mikor a tetőn összecsuklott vérbe fagyva, én azt hittem, hogy többé nem kavarog majd a vörös. - És még van képe mosolyogni, miután a szívrohamot hozta ránk. Ezért nem hozunk Neked fincsi zsírban tocsogó kaját, be kell érned az itteni koszttal. - grimaszolok rá, felhúzva az orrom, és engedve egy mosolyt, miután kijátszom magamból, amit akarok. Wanda hirtelen megváltozik, és hiába nem ismerem túl jól, a jelen helyzetben pontosan tudom, hogy mi villan fel szemei előtt. A kérdésével beigazolódik gyanúm. A gép mellette sípolni kezd, mire a székemmel még közelebb nyomulok az ágyához. - Sharon... nem is tudtam, hogy így hívják... könnyebb sérülésekkel megúszta. Egy, vagy két emelettel lejjebb van. Rhodey... - veszek egy mély- gyomorig ereszkedő levegőt, mielőtt belekezdenék - Ő még eszméletlenül fekszik pár teremmel arrébb. Nem tudunk róla semmit. - nézek rá határozottan, majd a kezeinkre. Bízom benne, hogy Banner jön a lelkifröccsel, mert ő elvégre doktor. Még ha nem is fejben turkáló doktor, ért a biokémiához, így biztosan azt is tudja, hogy mit kell ahhoz mondani, hogy a lány aggodalma ne feszítse túl azt a határt, amit még az állapota elviselhetne. Csendesen nézek rá a férfira vállam fölött, majd figyelem őket.
Pár pillanattal később hátratolatok a menő székemmel, hogy levegőt hagyjak a lánynak, majd Vízióra szökik a tekintetem, róla tovább Brucera. Nehéz percek ezek mindannyiunknak. Az acélkarú férfi elég nagy galibát okozott, de már jó helyen van, fogságban, és a többi engem nem érdekel. Bár Rogers arcára kíváncsi lennék, hogy mégis mi a fene járhat a fejében. Elvégre Péntektől tudjuk, hogy jó barátságot ápolt ezzel a fazonnal. - Mi lesz Rogerssal? Tudjuk, hogy barik a katonával. Fűti a hazafiasság, meg a lojalitás. Van olyan eszement, hogy meglátogassa? - nézek közvetlenül Brucera, meg Vízióra. A kérdésem inkább nekik szólt, mint az ágyban fekvő lánynak. Sőt, ha létezik ilyen, egy pillanatra megfeledkezem róla. Talán azért, hogy pihenni hagyjam. A társalgást végül Vízió bejelentése szakítja meg. Azt mondja, átmenne Rhodeyhoz, mert még nem volt alkalma mellette lenni. - Menj csak. De ne vigyél virágot, van amire allergiás. - vonok vállat félmosollyal a képemen, miközben figyelem, ahogy elbúcsúzik Wandától. Arra jutok, hogy jobb, ha magam is elhúzok a két csíkot, és magára hagyom Bannert meg a lányt. Biztos őrá van most leginkább szüksége a csapatunkból. Nekem pedig fel kéne hívnom Pietrot, annak ellenére, hogy a gyerek ki nem állhat, tudnia kellene, hogy mi van a lánnyal. Ki tudja, hogy a médiából mit szűrt le. Nem kéne, hogy tovább őszüljön a feje az aggodalomtól, ha megmenthetem ettől...
Wanda hirtelen megszólal, én pedig satuba nyomva a széket fordítok magamon, hogy lássam őt. Brucet nézi bociszemekkel, közben pedig olyan arcot vág, amitől engem is kiver a víz. Egyik kezemmel beljebb tekerem magam, míg a másikkal behajtom az ajtót, és visszagurulok az ágyához, közvetlen a lábai elé. Épp mondanám, hogy ne kelljen fel, mikor végül csak fel ül, és úgy néz ránk. Tartok tőle, hogy Rogerst látta a férfi fejében. Némán gyártom az összeesküvés elméleteimet. A lány végül az én szemeimen állapodik meg, és ettől furcsa, szokatlan érzésem támad. Arcizmaim megfeszülnek, és a figyelmem lekorlátozódik. A hang a fejemben elnémul, ahogy azt mondja, hogy tudnom kell. Türelmetlenül mocorgok a székemben, figyelve a lányra. Bannert kizárom ebben a pillanatban. Bármit is látott, biztosan nagyon fontos, ha ennyire szenved tőle. Rogers nagy bajban lehet... Wanda lassan folytatni kezdi, és elmondja, hogy a férfi áldozatai között nézelődött a fejében, mikor egy autóbaleset mellett megállapodott. Ha a szüleid autó-balesetben halnak meg, természetes, hogy erről a kifejezésről mindig ők jutnak majd eszedbe! A lány következő szavai kifacsarják a szívem, és ha eddig kényelmetlenül mocorogtam, akkor most megállás nélkül fészkelődve csóválom nemlegesen a fejem. Elhangzik a Stark szó, és úgy érzem keresnem kell kapaszkodót. Wanda szavai az agyam régóta elzárt emlékei között kezdenek furakodni, és kénytelen vagyok mindkét kezemmel a szék kartámlájára fogni, marokkal, intenzíven. Azt mondja, hogy a férfi, az acélkarú, Barnes, Rogers nagy barátja végzett azzal a két emberrel. Örvénylő kábulat tör rám. Az elmém elborul, és keresem azt a pontot, ahol még meglelem magam. - Pé..péntek. Keress nekem egy képet anyuékról, most. - szavalom a telefonomba, miközben reszketve figyelem a kijelzőt. Valahogy beleremeg minden, ami odabenn van. Nincs meg az a váz. A belső egyensúly felborul. Érzem, hogy szédülök, miközben szeretnék visszatalálni magamhoz. - Azonnal Uram! - suttogja a fülembe, és a következő percben egy közös pillanatkép ugrik fel a kettesükről. Howard, a zseni, aki sosem tett igazán önmagán kívül senkit boldoggá, persze a nemzeten túl, és Anyu. Egy másodpercig figyelem a képüket, majd határozottan oda fordítom a lány felé, előhúzva nagyobb, virtuálisabb méretbe őket. - Ők voltak azok? - ádámcsutkám ugrik. Kérdeznem is nehéz. Zaklatott állapotba kerülök, és esküszöm a régen elhagyott pánikroham megkörnyékez. Tévedésnek kell lennie. Nem lehetséges, hogy ilyen kicsi legyen ez a tetves világ.
Bólint. Leengedem a kezem a nyomorék combjaimra, majd a tekintetem és leereszkedik. Sűrű pislogás, eltorzuló arcjáték. A hevesedő szívverés. A fájdalmasan eltompuló hangok. A villanások Anyuról a fejemben. Bólogatni kezdek, és próbálok mosolyogva felpillantani a lányra. Ekkor már Bannerre is felnézek. Érzem, hogy a tekintetem homályosul egy fénylő csíkban alul. Tudom, hogy mi következik, de nem akarom. A fenébe az egésszel! Eltemettem őket. Hibáztattam mindent, és mindenkit! Magamat! Mindenkit! És most kiderül, hogy soha nem a véletlennek köszönhettem, hogy elveszítettem őket?! - Nem... nem... jó. - bólogatok hevesen, mikor a lány megindul felém. Nem akarok vele lenni. Nem akarok itt lenni. Nem akarok semmit. Kifordulok a székkel és hajtani kezdem magam, minden megmaradó erőmmel. Reszketve igyekszem minél távolabb kerülni. A nyugtalanságom átformálódik és a harag felül kerekedik bennem. Barnest akarom! Olyan hallottan akarom látni, ahogy a szüleimet. Pont úgy. Megtorpanok és a tekintetem, a székem össze-vissza ugrál, mikor Banner hirtelen megjelenik a semmiből és mellettem terem. - Megölte Anyut. - nézek fel a férfira zaklatottan, majd köszörülök a torkomon - Kihozom onnan. És addig verem, még bele nem hal. - határozottan nézek a férfi szemeibe, miközben ökölbe fonódnak ujjaim - De ehhez szükségem lesz még valakire. New Yorkba kell repülnöm. Igen, oda. - hadarom határozottan, miközben a tekintetem úszik a fájdalomban. Megölte a szüleimet! Te megbocsájtanál valakinek, aki megöli őket? - Péntek! Azonnal keríts egy gépet. - nézek közben Brucera, majd egy utolsó mindent elmondó pillantással elfordulok tőle, és haladok tovább.
Hulk megtette amit rábíztak. Az égből leereszkedő csapatok befejezik a romok eltakarítását, a könnyebben sérülteket a helyszínen ellátják, míg a rohammentők a súlyosabb eseteket azonnal a kórházba szállítják. - Valami történt... - néz Vízió meredten abba az irányba, ahonnan nemrégiben parancsra megindultunk. Tonyt, Sharont, Wandát és Rhodeyt hagytuk néhány biztonsági őr jelenlétében Bucky közelében. Szinte biztos vagyok abban, hogy épségben megúszták a támadást. Nem ismerem a Tél katonáját, csupán elcsíptem néhány részletet róla korábbról. Még ha annyira veszélyes is, ahogyan azt mondják, csekély esélye van a Vashazafi és a Skarlát boszorkány ellen. Közben pedig ott van még a mindig felkészült Tony és egy képzett ügynöknő is... Reményekkel telve hagytuk el a helyszínt, most viszont ahogy Hulk a magaslatokat szeli, mentőautók fényeit látom megvillanni szemein keresztül. Rögvest a helyszínre érünk, és egy véres harctér képei fogadnak. Vér és puskalövések ütötte lyukak, leszakadt acéldarabkák... Megmeredek, ahogy szemeimmel társaim után kutatok. Barnest már nem látom a helyszínen, de néhány elit katona tűnik fel pár méterrel odébb. Valószínűleg elfogták, és elszállították már a Tél katonáját. Azonnal útnak engedem Hulkot, s csontok és izmok ropogásával néhány másodperc leforgása alatt ismét önmagam leszek. Mikor kinyitom saját szemeim, látom, ahogy Wandát a mentőbe rakják. A hasfala vérben ázott. Időm nincs felfogni a dolgokat, mire Vízió azonnal mellé röpül, s a mentő megindul a lánnyal. Rhodeyt mentősök állják körbe, s próbálják megemelni a súlyos páncélba rejtett férfit. Mivel nem sikerül nekik, oda rohanok, hogy néhány mozdulattal lehámozzam róla a ruhát. Szerencsére tudom, hogy mit és hol kell aktiválni, hogy a súlyosan megrongálódott ruha elengedje a mozdulatlan sérültet. Tonyra pillantok aggódón, s ő lesüti tekintetét. Rögtön tudom, hogy nagy a baj...
Pár perc múlva Rhodey és Wanda már a műtőben vannak, de mi csak a folyosó végéről aggódhatunk értük. Egy hosszú és fájdalmasan néma óra után végre a közelükbe mehetünk. Ahogy közlik velünk, hogy Rhodes állapota jelenleg még nehezen behatárolható, s ne számítsunk az ébredésére, kezem Tony vállaira helyezem. Szinte megdermedek, de minden bizodalmam a katonába fektetem. Erős a szervezete, fel kell épülnie! Muszáj! Szinte a csontomig hatolva fáj így látni, mozdulatlanul, gépekre kötve bajtársunkat, s szomorú tekintettel adózom a legjobb barátjára meredő Tonynak. Vízió Wada mellett van, mióta a mentőbe ült, követlenül mellé. A semmiből jelenik meg, majd a súlyosan megsebesült lány állapotáról informál minket. Az életmentő műtét sikeres volt, és egy ifjú mutáns közbejárásával már stabilak az életjelei. Ha a fiú nem használja el minden erejét, lehet hogy Wanda...
Csöndben bámulom a lányt, ágyának lábainál megállva. Soha nem leszek képes megbocsátani magamnak, hogy engedelmeskedtem egy felelőtlen parancsnak. Az ENSZ-től jött, akik elhamarkodott döntést hoztak. Mi lesz, ha felelőtlen parancsok sorozatát hozzák meg, mindaddig, amíg már nem lesz, ki végrehajtsa azokat? - Hála az égnek! - suttogom, letuszkolva egy hatalmas gombócot a torkomon, mikor kinyitja szemeit, s halkan ránk köszön. Képtelen vagyok normálisan reagálni, hiszen alig ment el Thanos, Wandát ismét életveszélyben kellett látnom. Mennyi mindent kell még elszenvednie? Bárcsak én kaptam volna azt a lövést! Összeszorítom tenyerem, majd meglágyul tekintetem, ahogy társainkról kérdez. Ő zaklatott, de nem hiányzik neki, hogy én is ezt sugározzam. - Wanda, kérlek nyugodj meg! - helyezem tenyeremet hozzám közelebb eső lábfejére, majd hallgatom, ahogy Tony informálja Őt. - Csúnyán elbánt Veletek. Neked köszönhetik, hogy élnek még. Ahogy Tony mondja, Sharont még vizsgálják, de ő jól van. Megvédte a mellénye. Most voltunk Rhodeynál. Erős ember, a páncél is rajta volt a zuhanás pillanatában. Szinte biztos, hogy túléli. Imádkozzunk érte, sajnos többet nem tehetünk ebben a pillanatban. - Biztatón indult, de végül egy lesújtó monológgal zártam. Nem hazudhatok, hogy Rhodes felépül. Leszegem államat, majd ismét rájuk pillantok. Bocsi Tony...
- PÉNTEK valóban tájékoztatott minket, hogy hozzánk, és legfőképpen Stevehez köthető a férfi. Ezzel van tele az internet és a média. De nem hiszem, hogy megkockáztatná a többiek biztonságát, csakhogy láthassa Barnest. Ő ennél óvatosabb... Kész agyrém az egész! - suttogom Tonyn felé, kissé halkabban a megszokottnál. Nem szeretnék ráijeszteni Wandára... különben is, fő a nyugalom! - Menj nyugodtan, nézz rá Rhodesra! Itt maradunk Wandával! - beszélek most Vízió felé fordulva. Mintha Wanda halkan szólt volna, ezért fejem kissé felé fordítom. Vízió megindul az ajtó irányába, hogy elhagyhassa a helyet. Végig Wanda mellett volt, s látszik rajta, hogy ő is nagyon aggódik Jamesért, így egy biccentéssel elköszönök tőle, s arrébb állok, hogy útjára engedjem. Csupán hárman maradunk a helyiségben. Ahogy végig pillantok az elgyengült lányon, mimikái egyértelműen aggodalmat sugároznak, ezért közelebb lépkedek hozzá. Ekkorra már a második szót is kiejti fáradt ajkain. "Én...", "Nekem..." ... Wanda minden erejével megpróbál Tonyval közölni valamit. Annyira próbálkozik, hogy tudom, nagyon fontos dologról lehet szó. Karnyújtásnyira állok tőle, s leguggolok az ágya mellé, majd megfogom a kezét. Minden figyelmem a lánynak szentelem már mikor határozottan belekezd. - Wanda, nyugodj meg! Ne félj! Beszélj nyugodtan! - suttogom neki, amikor végre elhatározza magát. Némán figyelem kettejük tekintetét, ahogy egymásra néznek, s hallgatom Wanda halk szavait. Egy látomásról beszél, vagyis inkább azt mondja, hogy látott valamit valaki fejében. Szemem kettejük között ingázik, s próbálom fejtegetni mondatról mondatra. Aztán lassan kitisztul a kép. Barnes fejében volt, és látott dolgokat. Egy kép a múltjából, talán jelentéktelen, talán nem. Autóbaleset, egy férfi és egy nő. A tél katonája gyilkolta meg őket. Egy tézist felállítok a fejemben arról, hogy talán Tony szülei vagy rokonai lehettek, de várom a megerősítést az illetékestől. Wanda villámütés szerűen kipattan az ágyból, én pedig nyúlok utána, nehogy beüsse magát. Ám mindenki meglepetésére képes megállni mindkét lábán. Azért óvatosan mögötte maradok, s minden apró lépését figyelemmel követem, hogy ha mozdulni kell, időben reagálhassak, és karjaimba zárhassam. Amikor Wanda megerősíti a kijelzőn látottakat, már bizonyossá válik, hogy Tony szüleit a Tél katonája ragadta el, s miatta kellett szülők nélkül olyan fiatalon megállnia a lábán. A gondolat, hogy minket egy lapon említenek ezzel a férfival, s hogy őmiatta lett a barátom ilyen, szinte minden izmomat összerántja. Fájó így látni a lányt, ahogy mardossa a lelki ismeret, és fájó így látni Tonyt, akinek ilyen körülmények között kell megtudnia, hogy eddig hazugságban élt. - Tony! - kiáltom utána, ahogyan otthagy minket minden szó nélkül. Amikor Wanda arra kérlel, hogy menjek utána, még pár másodpercet hezitálok, hiszen nem szívesen hagyom itt, de tudom, hogy a barátomnak most jobban kellek, mint eddig valaha. És nem hagyhatom azt sem, hogy valami meggondolatlanságot csináljon. - Rendben! De kérlek feküdj vissza! Most pihenned kell! Utánamegyek, nehogy valami butaságot csináljon! - préselem ki, majd végig simítok felkarján, s gyorsan szedem egyik lábam a másik után, hogy időben utol érjem.
Már egy folyosóval odébb találok rá, mikor végre megállítom. A szívem megszakad, ahogyan könnyes szemekkel hozzám szól. - Én.. nagyon sajnálom, Tony! - helyezem kezeim vállára. Nem tudom mit mondhatnék. Iszonyatosan dühít ez az egész helyzet. Miért kell emiatt a férfi miatt ennyi mindenen átmennünk? - Ha bármiben segíthetek... - fűzöm még hozzá, mielőtt előáll eszement tervével. Kihozni Barnest? Ha megöli, nem leszünk jobbak nála. Bár teljesen megértem az érzéseit, s talán később megnyugszik, így lehatározom, hogy mellette leszek, s megvédem mindentől. Még attól is, amit később megbánhat. - Veled tartok! Számíthatsz rám! - préselem ki fogaim közül, majd némán követem Őt. Elköszönnék Wandától, de szerintem nem számít arra, hogy visszatérünk a szobába. Vigyázz rájuk, Vízió!
• Miután Steve Rogers és társai megérkeznek Bécsbe, Sharon Carter menedékházba invitálja őket. A nő elmondja, hogy a Tél katonájával megküzdöttek között Rhodes ezredes és Wanda Maximoff is súlyosan megsérült. Emiatt Clint Barton és Pietro Maximoff úgy dönt, hogy leválnak a csapattól, és célirányosan a kórházba mennek. Nem számolnak az ott tartózkodó katonákkal, és a kormány embereivel, hiszen a fiatalabb férfi sebesen átszeli a távolságot, és meg sem állnak amíg a lány szobájába nem érnek. Wanda, közvetlen azután, hogy Tony és Bruce magára hagyták őt, a szobájába megy vissza. Bízik benne, hogy előbb-utóbb hírt kap a két férfiról, és nem számít rá, hogy helyettük másik két szerette lepik meg.
» Szituáció: Pietro és Clint meglátogatják Wandát. Miközben örülnek egymás épségének, megoszthatják az információkat.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Pietro Maximoff, Clint Barton, Wanda Maximoff - Becsatlakozhat: -
***
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Szer. 07 Szept. 2016, 15:59
Ugrás egy másik oldalra ∞
Törésvonal
Engem innentől kezdve sem az egyezmény, sem pedig a Barnes ügy nem tudott foglalkoztatni, amint Sharon kiejtette a száján, hogy Wanda súlyosan megsérült és kórházban van. Látnom kellett őt... a saját szememmel meggyőződni arról, hogy rendben lesz. Persze sajnáltam Natasha-t és Rogers-t is, egyikőjük helyében se lettem volna most. Rogers múltjából lényegéből csak a legjobb barátja, Bucky maradt, aki még nagyobb ellenséggé lépett elő a tél katonájaként, mint amilyen eddig volt. Romanoff meg volt olyan zseniális, hogy belezúgott a fickóba, ráadásul már a Vörös szobában, így az ő helyzete sem volt épp egyszerű. Szerettem volna segíteni neki, de elég nehéz volt bármi használhatót kitalálni, mikor a pasija kis híján kinyírta Wanda-t, aki jelenleg a világomat jelenti. Remélem, hogy sikerül észhez téríteniük a fazont, de ha nem, akkor biztosan nem fogok haverkodni vele, hogy jaj szegény Barnes nem önmaga. Pont leszarom! Akkor ugyanazt fogja átélni, amit ő tett Wanda-val. Amint lehetőségem adódott rá, hogy rám tudjon szerencsétlen Sharon figyelni, azonnal le is támadtam, hogy hol van Wanda, melyik kórházban, mert akkor mi Pietro-val lemondunk a Télapó látogatásról és inkább oda vesszük az irányt, ha senkinek sincs ellene kifogása. És persze nem volt. Carter elmondta, hogy a központi kórházba vitték és mindjárt meg is keresi nekem a pontos címet, de arra készüljek fel, hogy nem fognak minket tárt karokkal várni. Pietro közölte, hogy majd ő villám gyorsan bejuttat oda, amit én nem tartottam annyira jó ötletnek, mivel épp most zsigerelte ki az erejét az utolsó cseppig, hogy azt a gépet felgyorsította a Kapitányon keresztül. Tiltakozni akartam, de Sharon szerint meg kellene fontolnom az ajánlatot, ami szerintem továbbra is öngyilkosság. Észrevétlennek kell maradnunk, így nincs más választásunk, és ez eléggé idegesített. Nem akartam a végsőkig kisajtolni mindent Sonic-ból, bár szerintem inkább kinyiffanna még egyszer, csak láthassa a húgát. És valahogy én is így voltam ezzel, szóval meg tudtam érteni, hogy mi játszódhat le benne. -Kösz, Sharon. -küldtem felé egy hálás mosolyt, pláne miután a pontos címet is a kezembe nyomta, ezek után azonnal Pietrohoz fordultam, hogy akkor most mi legyen. -Figyelj, kölyök. Legyen az, hogy a kórházig elvergődünk valahogy, addig gyorsan pihend ki magad, és így csak az épület környékén és azon belül kell a gyalogkakukkot játszanod. Nélküled nem menne, de nem akarom hogy fullra lemerülj és a húgod kórházi ágyánál patkolj el, mert akkor még meg is verlek mellé. -jegyeztem meg a dolgot, majd részemről készen is álltam az indulásra. Pietro-val együtt hagytuk el a Sharon által biztosított menedékházat. Mivel már amúgy is bűnözőnek számítottunk, így mindenféle bűntudat és szívfájdalom nélkül kötöttem el az első kocsit, ami az utunkba került, hogy gyorsabban a kórház környékére érhessünk, ahonnét már csak a bejutás volt hátra. Csak Wanda legyen jól...
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Csüt. 08 Szept. 2016, 19:19
Ugrás egy másik oldalra ∞
Törésvonal
A külső eseményekből annyit sikerült felfognom, hogy Wanda életveszélybe került a Tél katonája miatt, akit most legszívesebben agyon vertem volna még akkor is, ha tudtam, hogy amúgy fizikai valómban nem érek fel a szuperkatonához. Az erőnlétem jobb, mint a szuperkatona szérum biztosította állóképesség, de az a fémkar már kevésbé biztató dolog. Nem is érdekelt igazából, engem csak a húgom foglalkoztatott, így hálás voltam Barton-nak, hogy helyettem is aggódott, mivel én még mindig a levegőért kapkodtam a földön ücsörögve, mint valami légszomjjal küzdő, bundás kiskutya. Vagy kiscica, ha már egyszer Jennifer szerint jól állna nekem a cicabajusz. Mikor aztán a szőke nőnek volt egy kis ideje ránk, azonnal megosztotta velünk, hogy a kórházba bejutni nem lesz egyszerű, mivel bűnözővé avanzsáltunk az egyezmény drágaságos hatása nyomán, így jó lenne, ha észrevétlenül jutnánk be oda. Nekem erre támadt egy zseniálisan öngyilkos ötletem, hogy majd én felgyorsítom őt is magammal, így könnyedén be tudunk jutni a kórházba és senkii sem fog észrevenni minket, hisz teljes mértékben láthatatlan vagyok, ha a gyorsaságomat használom. Persze láttam Barton-on a tiltakozás szándékát, de mire kinyithattam volna a számat, már meg is előztek és közölték vele, hogy fontolja csak meg, mert nélkülem lehetetlenség lenne észrevétlen bejutni oda. És őszintén szólva engem nem érdekeltek a következmények és az, hogy mi lesz velem. Én még egyszer meghaltam volna, ha a húgommal lehettem volna, újra, Hiányzott és aggódtam érte és biztos voltam benne, hogy Barton is ugyanezt érezte. Tudtam, hogy szereti a testvéremet és azt is, hogy mennyire aggódhat érte. Az pedig, hogy nem Natasha-val tartott, hanem a kórházba, biztosíték volt nekem, miszerint a szándékai és az elképzelései tényleg komolyak és nem csak úgy mondta azokat a dolgokat Wanda-ról és a hozzá fűződő viszonyáról. Egy röpke pillanatra elgondolkodtam a Natasha és Barton barátságán és azon, hogy a nő miért állt minden áron a katona mellett, de nem akartam ezen túráztatni az agyamat, azután meg pláne nem, hogy Barton hozzám intézte a szavait. -Parancs értettem... -emeltem a kezemet az orromhoz, hogy tiszteleghessek, mivel annál feljebb az istenért sem akart jönni a karom. Az épületet együtt hagytuk el, majd az első kocsit eltulajdonítottuk, hogy azzal mehessünk a kórházhoz, ahol aztán le is parkoltunk. -Vigyázz, nehogy megránduljon az öreg nyakacskád... -küldtem felé egy idegesítő vigyort, majd végül a kezemmel megtámasztottam a nyakát, hogy egy nagy levegőt követően bejuthassunk és meg sem álltam addig, míg meg nem találtuk Wanda-t. Barton-t gyorsan elengedtem, hogy ő így teljes valójában állhasson meg a húgom előtt, míg én gondosan bezártam magunk után minden ajtót, amit kinyitottam. Ez csupán másodpercnyi dolog volt, így a huzatnak is be lehetett tudni, majd miután visszatértem, közelebb sétáltam, hogy alaposan szemügyre vehessem a másik felemet, de aztán inkább ledobtam magamat a földre, hogy kiliheghessem magamat.
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Szomb. 10 Szept. 2016, 23:09
Ugrás egy másik oldalra ∞
Törésvonal
My family ~
Bruce még felém intézi szavait, amikre alig marad erőm figyelni. Reszketve pillantok fel sötét szemeibe, és megpróbálok nyugalmat kérni tőlük, miközben felvillanyoz a félelem, amit Tony reakciója váltott ki belőlem. Hevesen bólogatva nézem a férfit, majd figyelem ahogy távozik és az ajtaja a termemnek lassan becsukódik utána... ...Mire visszaérek a kórtermembe már egy nővér ott szaladgál nyomok után kutatva. Nehezen értetem meg vele, hogy nincs bajom. Szót fogadok, s ledobom magam az ágyra. Semmi kedvem most egy ismeretlen parancsaira hallgatni, főként nem úgy, hogy fogalmam sincs Rhodey, de még csak Tonyék helyzetéről se. Ahogy a nővér magamra hagy, a szekrénybe csomagolt cuccaim után nyúlok, hogy a telefonom után kutassak, de nincs a szakadt, véres holmik között. Visszaejtve azokat leülök az ágyra. Képtelen vagyok elfeküdni. Olyan sok minden kavarog a fejemben. Egyrészt rettentően aggódom azért, hogy Rhodey észhez térjen, és ne essen komolyabb baja. Másfelől, fogalmam sincs, hogy Brucenak sikerült e megnyugtatnia Tonyt, és hogy hol lehetnek ezekben a percekben. Vízióról sem tudok egy ideje. Ráadásul nincs telefonom, ezért az otthoniakkal sem tudok kapcsolatot létesíteni. A világom hirtelen ezer darabjára hullik, én pedig hiába kapkodok azokért a szilánkokért, mélyen felszántják a bőröm, és fájdalmat okoznak... Eldőlök, bele süppedve a párnába, és hagyom, hogy a visszatérő nővérke visszadugja a kitépett infúziót a karomba. Mindenféle gyógyszereket pakol mellém, és nyomatékosan megkér rá, hogy ne kelljek fel legközelebb. Bólogatok, és persze barátságosan nézek rá. Nincs erőm vitatkozni vele. Nincs kedvem elmagyarázni, hogy a jelen állapotomon a szaros gyógyszereivel semmire sem megyek... Lecsukom a szemeim egy pillanatra, miután egyedül maradok. Veszek egy mély levegőt, és mire újra felnyitom a szemeim, az ajtaja a termemnek kicsapódik. A fejembe villannak képek, hogy Rhodey.., de a szám is eltátom a látottak miatt. Nyelnem kell, és sűrű pislogásba fogok, mikor eljut tudatomig, hogy mit... illetve kit, kiket pillantok meg. Clint áll az ágyam előtt, majd Pietro valamivel arrébb csapódik neki a falnak. A kék még éppen izzik, de olyan lemerültnek tűnik. Nem bírom ki. Nővérke ide-oda, nem érdekel. Újra kitépem az infúziót, és felpattanok, hogy a testvéremhez siethessek. Közben persze Clintre eresztek egy hálás, 'Annyira örülök neked!' - kissé talán túl érzelgős - mosolyt is. - Pietro... - suttogom, majd átölelem. Amennyire csak tudom, amennyire bírja, és engedi, megcirógatom és magamba szívom az illatát. Olyan sokat jelent nekem, hogy itt van. Az állapotából nem nehéz rájönnöm, hogy nincs valami kipihent helyzetében. Bele sem akarok gondolni, hogy miket tett meg azért, hogy eljusson hozzám. Mardos a bűntudat, hogy nem kerítettem egy telefont valahonnan, de egyszerűen a rengeteg probléma között ez a lehetőség olyan mélyen aludt, hogy hiába akartam volna elérni, nem lett volna hozzá elég erőm. Hagyom, hogy kifújja magát és óvatosan ellépve tőle Clint felé araszolok párat, majd belevetem magam a mellkasába, hogy Őt is legalább olyan erősen magamhoz édesgethessem, mint a testvéremet az imént. - Nem szabadna itt lennetek! - suttogom bele a mellkasába, mielőtt puhán elhúzódom, majd az ablakhoz lépek, hogy megigazítsam a redőnyt. Nem volna szerencsés, ha illetéktelen személyek észlelnék a jelenlétüket. - Ha valaki észrevesz titeket... - nézek rájuk csalódottan, majd megfogom Clint kezét egy pillanatra, amíg ellépek mellőle, és Pietrohoz sietek, hogy finoman az ágy felé tessékeljem, hogy üljön le - Semmi bajom. A műtét sikeres volt, és az egyik mutáns fiú meggyógyította a sebeimet. - nézek rá ellentmondást nem tűrően - Te viszont pocsékul nézel ki. - szomorkás a mosolyom, amivel átsegítem A-pontból B-pontba. Amint megvagyok vele, onnan nézek Clintre. - Kérlek mondd, hogy Steve nem jött veletek Bécsbe. - nézek rá, majd Pietrora. Tudnom kell, hogy a Kapitánynak nincs köze hozzá, és nem fog a megmentésére sietni. Ha így lesz, nagyobb baj lesz belőle, mint gondoltam. A tekintetem jár Pietro és Clint között, bár az arcomról nem olvashatnak le semmi jót sejthetőt. Hiszen ők nem tudhatják, hogy Tony szüleivel a katona végzett. Ha az ellentét megfeszül a Kapitány és Mr. Stark között, biztos, hogy kő kövön nem marad. Megfogom Pietro kezét, és valamivel talán erősebben szorítom, ahogy lejátszódik a fejemben a képe, ahogy a fejemben említett két férfi egymásnak esik... Élvezni akarom a percet, hogy együtt lehetek velük. Ők ketten a legfontosabbak nekem ezen a nyamvadt világon... világokon. De annyira féltem mindezt, olyan törékeny, és most annyira sérülékeny. Szeretném megragadni őket, és elvinni valahová messzire. Távol ettől az egész katasztrófától.
• Clint, Pietro és Wanda folytathatják a megkezdett párbeszédet.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Pietro Maximoff, Clint Barton, Wanda Maximoff - Becsatlakozhat: -
***
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Szer. 14 Szept. 2016, 11:43
Ugrás egy másik oldalra ∞
Törésvonal
Pietro-val egyenesen a kórházhoz vettük az irányt, magunk mögött hagyva a Tél katonájával kapcsolatos őrületet, nekünk ugyanis Wanda mellett volt a helyünk. Leszarom Bécset, leszarom a világot, engem csak Wanda hogyléte érdekelt, és szerintem a testvére is így volt ezzel. Szükség volt a képességeire, hogy észrevétlenül, gyorsan bejussunk, anélkül, hogy a katonák, az őrség kiszúrhatna minket, mivel mi az egyezmény értelmében a jelek szerint bűnözőnek számítottunk, ami azért elég gáz, tekintve, hogy hosszú évekig a SHIELD-nek dolgoztam, de a képmutatásban nem veszek részt. Mikor Sonic közölte, hogy vigyázzak, nehogy megránduljon az öreg nyakacskám, kedvem lett volna jól megverni őt, hogy mégis hány ezer évesnek gondol engem. A kis rohadék megragadott, majd a húga szobájába vitt, aztán villám gyorsan visszament ajtókat csapkodni, mintha csak a huzat műve lett volna, aztán ledobta magát a földre, hogy végre kifújhassa magát. Viszonoztam a Wanda-tól kapott mosolyt, majd csak figyeltem, ahogy az infúziót kitépve a testvéréhez sietett, aki alapból ramaty állapotban volt, most pedig sikerült rátennie még jó pár lapáttal. Amint megvolt a testvéri üdvözlés, hozzám lépett, hogy átölelhessen, én pedig szorosan magamhoz vontam, lágyan simítva végig a hátán. Annyira jó volt őt látni, átölelni, hallani a hangját, érezni a finom illatát. Közölte aztán, hogy nem szabadna itt lennünk, majd igazított a redőnyön, hogy ne lehessen belátni a helyiségbe. Ő mondja, hogy nem kellene itt lennünk, mintha a jól megérdemelt nyaralását töltené a kórház falai között, nem tudom, hogy hármunk közül ki tartózkodott a felrobbanó épületben. -Jól vagy? -néztem rá kérdőn, végigsimítva a karján, ahogy ellépett mellettem, és ő is az enyémhez ért. Kijelentette, hogy semmi baja, sikeres volt a műtét, és egy mutáns meggyógyította a sebeit. Aha, ez nagyszerű hír, de mégis milyen műtét!? Sharon nem tudott pontos felvilágosítást adni. De nem akartam kukacoskodni, pláne, hogy Pietro igazán megérdemelte a húga figyelmességét. Boldog voltam, hogy jól van, hogy nem esett komoly baja, amin ne lehetett volna segíteni. Nem tudom mit csináltam volna, ha súlyosan megsérül vagy ha... rosszabb... Nem akartam elfogadni, hogy bármi rossz történhetett volna vele, és ez még csak az egyezmény aláírása volt. Mik lesznek itt még később, amikor kiéleződnek az ellentétek!? Aztán ismét hozzám fordult, hogy megtudakolja, hogy Amerika Kapitány ugye nem jött Bécsbe, hát nem tudtam jó hírekkel szolgálni a számára. -Rogers itt van. A tél katonája a legjobb barátja, képtelenség lett volna New York-ban tartani őt. Itt akar lenni, hogy kihozza Barnes-t az agymosott állapotból. -osztottam meg vele a valóságot, hogy mi is a helyzet. -Viszont veled mi történt? A robbantást még láttuk a TV-ben és hogy Barnes volt a felelős, de utána nem volt hírünk rólatok. Sharon csak annyit tudott mondani, hogy kórházba kerültetek. És mi van a többiekkel? -néztem rá kérdőn, szerettem volna válaszokat rakni, hogy a morzsákból összerakhassam, hogy kivel mi is történt pontosan.
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Szer. 14 Szept. 2016, 20:17
Ugrás egy másik oldalra ∞
Törésvonal
Aminz beértünk a kórházba, Clint-et lepakoltam a húgom szobájában, majd visszamentem egy-két ajtót jó alaposan és persze villám gyorsan bevágni, hogy azt higgyék a huzat műve volt a egész. Amikor én magam is beértem a szobába, a falnak sikerült megállítania, majd a földre huppantam, hogy kicsit összekaparjam magamat. Nem is tudtam hirtelen mit mondani, hisz Wanda szinte azonnal kikapta a kezéből az infúziót, amiért biztosan leálltam volna vele vitatkozni, ha éppen nem azon lettem volna, hogy a tüdőmet a helyén tartsam. Egy halvány mosollyal a képemen figyeltem a másik kettőt, ahogy óvatos, mégis őszinte mosolyt váltottak egymással, majd amint a testvérem átölelt, az egyik kezemet köré fontam és az egyik szememet becsukva dugtam ki a nyelvemet, ami megfelelt egy amolyan "jól vagyok, te dinka" megnyilvánulásnak nálam. -Na, amnéziád biztosan nincsen. Bár amilyen király vagyok, akkor sem tudnál elfelejteni, ha akarnál... -jegyeztem meg ennyit két levegővétel között, amikor kimondta a nevemet. Ahogy ellépett a közelemből, felhúztam a térdeimet, hogy a kezeimet azokon lógatva, lehajtott fejjel ücsöröghessek tovább a padló hűvös felületén. Csak nagyjából jutottak el hozzám a mozdulatok, ahogy átölelték egymást és ahogy Wanda a redőnnyel babrált. Amikor aztán ismét magam mellett tudhattam és elkezdett az ágy felé tessékelni csak sóhajtozni meg grimaszolni tudtam, hogy megint játssza az idősebb testvért. -Ugye tudod, hogy 12 perccel idősebb vagyok nálad? -néztem rá még mindig grimaszolva, majd amikor Clint megkérdezte tőle, hogy jól van-e és erre a válasz a sikeres műtét szókapcsolatot is tartalmazta, azonnal aggódóan kezdtem el végigmérni. -Milyen műtét?! Normális vagy???!!! Műtétek után kommandózol itt ilyen infúzió kitépésekkel meg hasonlókkal. Nem vagy normális... és én még azt hittem, hogy én vagyok az ostobább iker. -sóhajtottam lemondóan, ahogy a légzésem kezdett visszaállni az eredetijébe, majd ahogy megéreztem az erős kézszorítást, azonnal a kezünkre, majd az arcára pillantottam. Nevezhetjük megérzésnek, de a kis boszorkány titkol valamit, így nagy nehezen törökülésbe vágtam magamat, hogy a testvérem kezeit a számhoz emelhessem és egy apró puszit adhassak rájuk, úgy, mint mielőtt elindultak volna. -Mit nem mondasz el, Wanda? Ez a "tudok valamit, de nem mondhatom meg" nézésed. Mi a baj? -néztem rá kissé aggódóan, majd Clint-re pillantottam.
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Szomb. 17 Szept. 2016, 16:07
Ugrás egy másik oldalra ∞
Törésvonal
My family ~
A legmerészebb álmomban sem hittem volna el, hogy az egyezményt követő legelső órákban ennyi tragédia követheti egymást. Abban a hitben fogtam ujjaim közé azt a nyomorult tollat, hogy a világot még egy fokkal majd jobbá tehetjük, és nem katasztrófák sorozatát idézzük majd elő vele. Tévedtünk. Felrobbantottat, meglőttek, és kis híján belehaltam ebbe az egész baromságba. A többiekről nem is beszélve... Megpillantva Pietrot, és Clintet, kezdtem úgy érezni, hogy a világom egy távolabbi pontján még mindig rendben van minden. A kettejük felbukkanása megnyugtatott, akkor is, ha közben veszélynek tették ki a saját testi épségüket azzal, hogy eljöttek. Persze, próbálják csak meg bántani őket! Nem hogy íjakat, meg kék hullámot, még a vörös áramlást is az arcukba kapják. Ezt őszintén garantálhatom! A testvérem összecsuklik. Remegve figyelem, mennyire kimerült állapotban bicsaklik össze a fal mellett. Odasietek hozzá, és kiejtem a nevét, mire jön az elmés megjegyzése az amnéziáról, ami nincsen. Nevetnem kell, de csak egy halovány kuncogásra telik tőlem. Pár perc mellette, majd Clint ölelésébe kötök ki. Szükségem van arra a szeretetre is, amit csak és kizárólag tőle kaphatok meg. Ahogy beleolvadok a karjaiba minden aggodalmam elillan, de azért a redőnyön még igazítok. Nem szeretném, hogy bárki meglássa őket. Pietrohoz sietek, hogy felsegíthessem, és az ágyra pakolhassam. Szüksége van a pihenésre, ha beismeri, ha nem. Bár előttünk pont nem kellene előadnia a kemény legényt*. Ha mégis megtenné, szerintem Clinttel gond nélkül rátelepedünk a fejére. - Attól, hogy nyomatékosítod, még nem leszel kevésbé fontos nekem... - grimaszolok vissza nyelvet-öltően, ahogy ő tette pár perce. Miközben elhaladok Clint mellett, és végig simítok puhán a karján megkérdezi, hogy vagyok. Elmondom, hogy minden rendben, a műtét is jól ment, és a mutáns kölyök is meggyógyított. Alig érzek fáradtságot! Ami azért jó jel, tekintve, hogy a tetőn elvéreztem, mikor James fejébe másztam. Pietro arca eltorzul a műtét szó hallatán, majd kiakadva kérdezi tőlem, hogy mégis mi a francért kommandózok. Elmosolyodom, majd megcsóválva a fejem végig simítok az arcán, mintha egy kiskölyök lenne. - Túl sok vért veszítettem, és több létfontosságú szervem károsodott a golyó által. Bár inkább a vérveszteség miatt kellett a műtét... Nem most először téptem ki az infúziót. Egyébként meg nem azok miatt fogok talpra állni. - nézek rá bocsánatkérőn, majd megfogom a kezét, hogy megnyugtassam. Nem akarom a testvéremet felzaklatni, nem akarom, hogy aggódnia kelljen többet értem. Ezt az egészet gyűlölöm. Erős akarok maradni, küzdeni, és túlélni. Túlélni azt, ami még ránk vár. Mert vár ránk még ... olyan sok minden. Kissé talán túl aggódva szorítok rá Pietro ujjaira, miközben folyamatosan Clintet pásztázom. Felteszem a kérdést, hogy a Kapitány merre van, de mikor jön a válasz, úgy érzem képes lennék helyben összeesni. A lábaim elgyengülnek, és esküszöm, hogy a lövés fájdalma újra marcangolni kezdi a bensőségeim. Nem akarok belegondolni a szavak valódi jelentésébe. A férfi visszakérdez, én pedig ajkaim vékony vonallá formálva keresem a megfelelő szavakat, de akkor Pietro megelőz. Megpuszilja a kézfejem, mire szomorkás mosollyal pillantok le rá. Ahogy arról beszél, hogy tudok valamit, amit nem mondok el... a szívem a torkomba ugrik! Tudniuk kell mindenről. Szeretném, ha együtt tudnánk megoldani. Viszont félek, hogy az oldalválasztás most tényleg elszakítja majd a kezeinket. És ezt nem akarom... - Igen, öhm,... - pillantok valamivel határozottabban Clintre - A robbanás. Igen, a robbanás. Hulk, Vízió, meg én megtudtuk gátolni, hogy a szűkebb kört elérjék a lángok, de sokan... sokan benn maradtak. Ahogy kijutottunk, megkaptuk a fülest, hogy Barnes tette. Én... én voltam, aki elakarta kapni őt. Tudom, hogy mit gondoltok, de nem láttátok azt a sok kisgyereket odabenn, akiken nem tudtunk segíteni... Ahogy beértük, Hulknak és Víziónak más parancs jött. Akkor csatlakozott hozzánk Sharon. Ő támadt a férfira először, de elbukott. Aztán, aztán eltűnt a tetőn és Rhodeyt lelőtte. - megbicsaklik a hangom, és lepillantok a lábfejeimre - Ő még nem ébredt fel... - megköszörülöm a torkom, ahogy felvillan bennem az emléke a férfi zuhanásának, majd Pietrora pillantok, hogy belőle merítsek erőt a továbbiakhoz - Aztán mentem én, de lesokkolt, és hason lőtt. Viszont erről tudtok már. Ott hagyott, hogy Tonyval végezzen. Tolószékben ült, nem volt fegyvere, nem hagyhattam, hogy... - csóválom a fejem, ahogy felvillan az emlék - Akkor elkaptam a vörössel. Belemásztam a fejébe, és... - csóválni kezdem a fejem, még intenzívebben. Nem tudom, hogyan mondjam el, mit érezzek most. A Kapitány eljött érte. Tony pedig biztosan bosszút akar majd állni. Steve nem tudhatja, hogy a szüleivel a barátja végzett. Ugye nem tudja? - Amikor a fejébe másztam, én láttam Tony szüleit... - pillantok fel szomorúan, lemondóan Clintre, majd Pietrora - A Tél katonája gyilkolta meg őket azon az estén, és nem baleset volt. Ha a Kapitány kihozza őt, ... - úgy érzem nem kell befejeznem, mindketten tudják, hogy mi lesz ebből az egészből. És bár belekarcolja a szívembe a fájdalom ezt a pillanatot, én tudom, hogy hova kell állnom, és ki az, aki hunyó ebben az egészben. Tudom, hogy ki jelent tényleges veszélyt. És azzal is tisztában vagyok, hogy nem csak egy férfi szüleit vette el tőlünk, Rhodeyt is súlyos állapotba sodorta, és velem is majdnem végzett. Ennek fényében nem tudom követni a Kapitányt többé. - A kérdés az... hogy most, hogy élesedik a helyzet, ti ... hogyan, és miképpen fogtok dönteni. Az én álláspontom, ezek után... - simítok végig a hasfalamon, majd Pietrora nézek fájdalmasan - ... gondolom egyértelmű. - Tony mellett leszek a végsőkig. Láttam, hogy fejbe lőtte volna őt, mikor tolószékben, védtelenül volt. Több nem kell ahhoz, hogy tudjam, hogy nem beszámítható, és közveszélyes. Rohadtul nem érdekel, hogy kinek a mije. Erre esküdtem fel.
• Vízió megindul, hogy közölje Wandával, hogy Amerika Kapitány és csapata ezekben a percekben szöktetik meg James Barnest. Amint belép a terembe, szembesül Pietro és Clint jelenlétével. Vízió félreérti a szituációt, és rögtön erőszakot alkalmaz, hogy megszabadítsa a lányt a két férfitól. A helyszínen tartózkodó egységek Vízió segítségére sietnek.
» Szituáció: Clint és Pietro a helyzetet felmérve, dönthet úgy, hogy nem szállnak harcba Vízióval, és az érkező katonákkal, tekintve, hogy nagy valószínűséggel börtönbüntetés lesz a következménye. Éppen ezért elmenekülhetnek, hogy ne történjen közelharc, és senkinek ne essen bántódása, vagy harcba elegyedhetnek, közben keresve a kiutat az épületből.
Wanda nem tűrve azt, hogy Vízió a két férfira támad, úgy dönt, hogy szembeszáll vele, hogy időt nyerhessen nekik. A lány részéről személyessé válik a közelharc, és ennek következményeképpen a kormány ellenségévé lép elő. Az épületben tartózkodó X-menek értesülnek az eseményekről, méghozzá az ellentámadásban megsérülő civilek sikolyait hallva. Charles Xavier parancsára Jean Grey (akár Logan támogatásával) tetszése szerint lefegyverezheti a lányt, miután az legyőzte Víziót.
Azzal, hogy Wanda Vízióra támad, és nem adja fel a hozzá érkező két önjelölt igazságosztót, akik nem írták alá az egyezményt, szembe szegül az első paranccsal, ami az általa is aláírt egyezményben állt.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: Wanda Maximoff kezd. - A felvonás résztvevői: Pietro Maximoff, Clint Barton, Wanda Maximoff, Jean Grey - Becsatlakozhat: Vízió
***
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Hétf. 19 Szept. 2016, 20:57
Ugrás egy másik oldalra ∞
Törésvonal
My family ~
Érzem a remegést, ami vénáimon keresztül áramlik, miközben a mellettem ülő Pietro ujjai köré fonódnak enyémek, és szüntelenül Clint íriszeiben keresem a válaszokat. Talán sorsdöntő válaszúthoz értünk, talán képesek lesznek kirántani ebből, talán nincs is szükség rá, hogy válasszunk. Mi hárman itt leszünk egymásnak, nem igaz?
Érzem, hogy az egyébként is vérveszteségtől sápadt bőröm kifakul, mikor az a szobám ajtaján felvillanó zöld fények jelzik Vízió érkezését. A szám eltátva nézek rá, és próbálok racionális magyarázatot keresni a fejemben, miközben minden gondolatom szét széled, mint a megriasztott apró rágcsálók. - Mr. Stark éppen most értesített, hogy... - a mondandója levegőben marad, mikor tekintete Clintre, majd Pietrora, végül rám terelődik. Elnézve az arckifejezését, és a hallottakat egyértelmű, hogy mi jár a fejében. Eleresztem puhán a testvérem kezét, hogy léphessek az érkező felé, és megnyugtathassam afelől, hogy itt nem történik ilyesmi, és senkinek sem áll szándékába elrabolni, megszöktetni engem. - ... Vízió, ők csak azért jöttek, hogy... - kezdek bele nyugodt, barátságos hangon, mikor már Clint mellé érek. Nem hinném, hogy egyébként bárki kérdőre vonhatna azért, mert a testvérem, és Clint eljöttek hozzám. Főleg nem olyasvalaki, aki tud róla, hogy mennyire fontosak nekem. - ...hogy magukkal vigyenek?! - kérdőn, kissé talán csalódottan pillant róluk rám. Rázni kezdem türelmetlenül a fejem, majd nedvesítek ajkaimon, hogy újabb mondandóba foghassak. Természetesen a mellettem álló férfi felé integetek közben a hozzájuk közre eső tenyeremmel, hogy egyáltalán nem bánnám, ha megindulnának, és magunkra hagynának minket, hiszen megérthetik, hogy bár nekem nem- Víziónak kötelessége az egyezményben megírtak szerint cselekedni, ezáltal az is a feladatunk, hogy elkapjuk őket. Nem beszélve arról, hogy most még azt is a nyakukba magyarázhatja, hogy a részeseik a Kapitány őrült tervének. - Félreérted... - kezdenék bele, de akkora már előre mozdul, hogy lefegyverezze előbb Clintet. A lábaim földbe gyökereznek, és egyszerűen nem tudom, hogy mi tévő legyek. Nem tudok hinni a szemeimnek! Vízió képes azért rájuk támadni, mert eljöttek hozzám? Komolyan képes egy papír ekkora éket verni közénk? Tényleg feladjuk egymást a világért? Hátrébb mozdulok a dulakodás közben, de mire cselekedhetnék kicsattan az ajtó, és pár katona is megindul befelé. Értelemszerűen engem elkerülnek, viszont Pietrot is célba veszik. Én... én ezt nem engedhetem... A tekintetem ugrál a dulakodók között, és képtelen vagyok megindulni. Ahogy elhaladnak mellettem a fekete mellénybe bújt fegyveres alakok, és megpróbálják bekeríteni őket... az ujjaim hullámzóan előhívják a vöröset. Bár nem hinném, hogy segítségükre lehetek, szétfeszítem a két karom, és Vízió teljes formájába beköltözöm. Leblokkolom a mozdulatait, és átveszem az irányítást. A homlokától, egészen a talpáig, én uralom őt! - Menjetek!! - szólok közben kétségbeesve Pietronak, majd Clintre pillantok, miközben szétfeszítem Vízió vázát. Egyetlen mozdulatsorral képes vagyok leválasztani a karjait a kezében tartott félről, amennyiben bármelyikőjüket ott tartotta. - ...ha ezt most megteszed, félni fognak tőled. - préseli ki ajkai közt Vízió, és érzem, hogy minden egyes szó egy karcolást alkot a szívemen. Tudom, hogy az oldalán lenne a helyem, de nem árulom el azokat, akik a világomat jelentik, csak mert ő, és a kormányok azt képzelik, hogy ezt eljátszhatják velem. Az érkező egységek hatástalanítva lesznek általuk, gyanítom, mert nekem nincs más dolgom, mint Víziót elereszteni. - Kérlek... - pillantok a testvéremre kérlelőn, majd egy erőteljes mozdulattal térdre kényszerítem az előttem vörös lepel alatt feszengő Víziót. Több sem kell, hogy pár másodperc múlva közelebb induljak, és lenyomjam őt, át a betonon. Tovább, és még tovább. Nem törődve azzal, hogy a kórház miattam egy ponton hosszú folyosóban torkolva összeomolhat. Vízió még a földszinten is túl zuhan, ahogy a vörös elnyeli. S, nincs kiút a számára.
A tekintetemmel Pietrot, és Clintet kutatom, miközben kimerültségemben pihegve az ágynak zuhanok. Ha még mellettem vannak, akkor láthatják, ahogy könnyeimmel küszködöm, és hallhatják a kérésem, amibe összefoglalom, hogy Nekik menniük kell!, Nem maradhatnak itt!... - A matracra zuhanva kapom fel tekintetem az érkező idősebb férfira, aki különösen morcos pillantást vet rám. Ökleiből fém karmok törnek utat maguknak. Állom tekintetét, majd elnyomva magam az ágytól, megpróbálok talpra állni, és a vöröst előhívni, hogy elküldhessem az utamból. Így is teszek! A férfi neki zuhan a háta mögötti falnak, de nem vagyok képes olyan távolságra küldeni, mint Víziót, mert az utamba lép egy nálam jóval -szintén- idősebb nő, és egyik kezét felém nyújtja. A szoba forgásba kezd körülöttem, és egy lágyan csilingelő hang közli velem, hogy nincs tovább. A fejembe szökik, és egy pillanat alatt elzárja tőlem a külvilágot. A padlóra érkezem, és nyugodt, mély álomba merülök...
Wanda úgy mesélt a dolgairól, mintha teljesen természetes lenne, hogy a Tél katonája rálőtt, sok vért veszített és több létfontosságú szerve is károsodott. Megműtötték, nem először tépte ki az infúziót, és különben is ő jól van és nem ezek miatt fog talpra állni. Hitetlenül néztem rá, hogy képes ezt az egészet ennyire félvállról venni, mikor ebbe bele is halhatott volna, ha nem kap időben segítséget, vagy Barnes máshol találja el. Nem jó ilyenbe belegondolni és nem számít, hogy mi lett volna, ha... de ez nem az a pillanat volt, amikor ennyire nemtörődöm tudtam volna lenni a történtekkel kapcsolatban. Ő az életem, és akkor ilyeneket mond, meg kisokkolja a félhulla öccsét is, mert neki most éppen ilyenje van. Szóba hoztam a dolgot, hogy a robbantást még épp csak összeraktuk a TV-ből, de az utána lévőket már csak sejthettük, vagy még azt se. Sharon sem tudott konkrétat mondani az állapotukról. Főként ő érdekelt, de azért rákérdeztem a többiekre is, elvégre egy csapat lennénk vagy mi a fene... vagy csak voltunk és éljen az egyezmény!? Beavatott, hogy Hulk, Vízió és ő is próbálkoztak, hogy ne sérüljenek annyian, de mégis sokan bent maradtak, elérték őket a lángok. Amint kijutottak, akkor tudták meg, hogy Natasha pasija tette, akik most tutira nagy bajban lesznek majd ezután. Megkapták a parancsot, hogy kapják el a Tél katonáját, de épp csak sikerrel jártak. Mindenkire rátámadt, meg is ölte volna őket, ha arról van szó, Tony-t is ki akarta nyírni, aki még mindig a tolószékhez van kötve, ráadásul fegyvertelen is volt, ami azért elég ocsmány dolog, ezt Nat-nek is be kell látnia. Ezt nem fogják kimagyarázni azzal, hogy néha bekattan pár varázsige hatására. A fickó fejébe mászott és talált egy emléket, hogy ő ölte meg Stark szüleit, mire eléggé meghűlt bennem a vér. Amerika Kapitány vs. Vasember. Meg még ha Romanoff is tudott róla, akkor Rogers-szel mindketten mennek a bitófára. Az érdekelte, hogy ezek után mi hogy fogunk dönteni, mert az ő álláspontja egyértelmű. -Én nem szeretnék dönteni sehogy. Nem állok se Rogers, se Stark, se Barnes, senki oldalán. Szétverném azt a tetvet, amiért ezt tette veled. De ott a másik oldala a dolgoknak, hogy nem volt önmaga, így nem feltétlenül felelős a tetteiért. Kiálltam Natasha mellett, amikor az oroszok agymosott zombija volt és Fekete Özvegyként bérgyilkos kémnek használták, ma Bosszúálló. Nem hagytalak Xandaron vagy hol a francba se Fury szánalmas és igazságtalan parancsára, hogy Thanos irányít téged és nem lesz jó vége, nem mondtunk le rólad. Bosszúálló vagy, aláírtad az egyezményt is. Így a világ legnagyobb képmutatója lennék, ha nem adnék egy esélyt Barnes-nak, hogy visszatérjen a helyes útra és vállalja a tettei következményeit, de nem az a megoldás, hogy kivégezzék vagy bezárva tartsák, mint egy állatot. -fejtettem ki az én véleményemet, ha már egyszer kíváncsi volt rá, és pont leszarom, hogy ki mit gondol. Mindig különc voltam, a Bartonizmust követve, akinek nem tetszik, lépjen be másik szektába, általában úgyis egyedül tengődök a szeánszokon. Aztán megérkezett Vízió is, aki az elejétől kezdve teljesen ellenszenves volt a számomra, és most is úgy nézett ránk, mintha jogtalanul lennénk itt, bűnözőkként, akik veszélyt jelentenek Wanda-ra. Hahó paradicsomképű! Neked nem kellene itt lenned. Wanda próbálta menteni a helyzetet és távozásra inteni minket, amibe talán bele is mentünk volna nagy kegyesen, ha ez a földönkívüli nem pécézett volna ki magának. -Szerintem valamit nagyon benéztél, újra kellene programozni. -engedtem meg magamnak egy grimaszt vele szemben, majd csak pislogtam, mikor minden ütésem (próbálkozásom!!!) átment rajta. -Mi a...!? -pislogtam párat értetlenül, majd egy nyilat lőttem felé, de az is csak a falba fúródott, áthaladva a fura haverunk testén. -Szóval már szellem is vagy. -jegyeztem meg elmésen, hát ha egy rúgással célba találhatok, de hiába. Kifújtam a levegőt lemondó célzattal, hogy ennek így nem lesz jó vége, erre végszóra bemasírozott pár katona, hogy Pietro-t vegyék célba. Sajnos esélyem se volt a kölyökkel foglalkozni, mert Vízió igencsak piócának bizonyult, egészen addig míg meg nem merevedett. Újabb értetlen kifejezés ült ki az arcomra, majd a tekintetem Wanda-ra vándorolt, akinél látszott, hogy bevetette a vöröset, mire azonnal a tenyerembe temettem az arcomat, hogy ezt NEM HISZEM EL!!! Azzal, hogy beleavatkozott és minket mentett, Vízióra támadt, megszegte az egyezményt akár több pontban is, így még nálunk is rosszabb státuszba került. Valódi bűnöző lett, nem csak valami ellenálló, hanem lázadó és felbujtó egy személyben. -Wanda... -néztem rá nem is tudom hogy, de minden érzésem benne volt, hogy miért kellett ezt csinálnia. Megértem, hogy fontosak vagyunk neki és menteni akart, de ez túl nagy áldozat volt a részéről és pontosan az a még rosszabb vár rá, amit egyszer nekem már elővetített. -Szeretlek és sosem fogok lemondani rólad, bármi is történjen. -jegyeztem meg keserűen, emlékeztetve rá, hogy ezt már vagy ezerszer elmondtam neki és most is komolyan gondoltam. Az örökös kitartásom még mindig érvényes rá nézve, levakarhatatlan vagyok, de most semmit sem tehetek érte, ezt be kell látnom. Mennünk kell, vagy mi is vele együtt leszünk bezárva, ahonnét végképp nem lehetünk a hasznára, csak ezt még valahogy be kell adagolnom Pietro-nak is. Azonnal mellé léptem, hogy besegíthessek az őrök lefegyverzésében. -Igaza van. Mennünk kell, most! Itt nem segíthetünk neki, érted ugye? -préseltem ki a nehéz szavakat a fogaim között, hisz nekem sem tetszett az ötlet, de nem volt más választásunk, a két iszonyatos rossz közül a kisebbik mellett kellett döntenünk. Miután sikerült jobb belátásra bírnom Pietro-t, hogy Wanda-nak ezzel segíthetünk a legtöbbet, a gyors képességére bíztam magam, hogy a lehető legsimábban kijuttasson innen mindkettőnket, így épp csak felfoghattuk, ahogy a két mutáns megjelent a helyiségben...
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Szomb. 24 Szept. 2016, 22:53
Ugrás egy másik oldalra ∞
Törésvonal
I'm so sorry
Igyekszem összeszedni minden erőm, és teljességgel a mellettem ülő Professzorra koncentrálni. Tudom, hogy hall engem. Kár is volna blokkolnom. Miért tenném? Keserű pillantással jutalmazom a férfit, miközben megköszörülöm a torkom, és mosolyra húzódnak ajkaim. Nem tagadom, egyáltalán nincs kedvem semmihez sem. A robbantás, a rengeteg áldozat, a sok fájdalom annyira elszívta az energiáim. A férfi hangjára lélektükreit kezdem fürkészni, majd lehunyva szemeim elfordítom róla a fejem. Veszek egy mély levegőt, majd egy újabbat, és még egyet. A férfi ujjait homlokomra csúsztatja, mire tekintetem ráemelve engedek irányába egy megfáradt pillantást. Fizikailag úgy érzem, hogy erőre kapok, de lelkileg összeroppanok. Oly' sok élet maradt odabenn, oly' sokan váltak a tűz martalékává, hogy képtelen vagyok többet kipréselni magamból, egy bánatos, megtört nő tekinteténél. Hallva szavait csóválni kezdem a fejem, majd önkényesen fészkelődöm annyira, hogy vízszintes pózomon emelkedjek, és valamivel feljebb kerüljek. Figyelemmel, és csenddel hallgatom Charlest. Nyelnem kell, ahogy azt mondja, hogy majdnem feláldoztam magam Őértük. Hogyne tettem volna meg Érted? Nézek rá szomorkás elszántsággal a szemeimben, majd figyelem, ahogy megfogja a kezem. Próbálom felfelé fordítani a tenyerem, hogy közrefoghassam övét. Szeretettel figyelem a kézfogásunk. Annyira boldog vagyok, hogy velem van most. Tudom, hogy önzőség, és nálam sokkal rosszabb állapotban is vannak, de élvezem, hogy együtt lehetek egy kicsit Vele. Némán kapom fel a fejem, mikor Magneto hirtelen megszólít minket, és Logan beront a szobába. Látom arcán az őszinte aggodalmat, de minden porcikámmal igyekszem csillapítani. Amíg a Professzor Erikkel foglalkozik, én Mariet igyekszem elérni. Fontos nekem. Fontos, ahogy mindenki, aki azon a gépen tartózkodik. Fokozott tempóban ülök fel, amíg a Professzor beszélget velük, és észhez próbálja téríteni őket. Lelógatom a lábaim, és lassan felegyenesedem. Az első lépés bukósan sikerül, mire hirtelen erős karok fonódnak körém. Felpillantva meglátom Logant, amint morcos mosollyal pillant le rám, és elsegít a szekrényig, majd bekísér a fürdőbe, hogy felöltözhessek. - Ugye nem gondolod, hogy...? - nézek rá megjátszott rosszallással, mire még az ajtóban állva értetlenül néz rám. Amint eljut hozzá, hogy az öltözködésemről beszélek, összekapja arcizmait, és csóválni kezdi a fejét. Egészen olyan, mint egy kamasz fiú. Megmosolyogtat ez a fajta bája. - Nem. Nem jó az időzítés. - pillant rám keserű, mégis kaján képével, majd elfordul, és behúzza az ajtót maga után. Egy darabig bazsalyogva révedek az ajtóra, majd öltözködni kezdek. Nincs túl sok időnk, és egyébként is arra gondoltam, hogy...
... hirtelen megrázkódik az épület, és a falak porlani kezdenek. Felhúzom a szoknyám, és épp az oldalán cipzárazom, mikor Logan berobban őszinte kétségbeeséssel, és aggodalommal az arcán. - Jean! - ejti ki a nevem, majd sietősen összekapom magam, és egy félmosollyal elhaladva mellette megérintem a felkarját, és megállok a Professzor előtt, aki egyértelmű utasítást ad rá, hogy Wanda Maximoff az incidens elkövetője, és meg kell fékeznünk. Loganre pillantok, aki látszólag felhevül a vágytól, hogy harcolhasson, miközben én értetlenül állok a tények előtt. Hiszen a lány formálta a vörös burkot... miért lenne most veszélyes? Némán elfogadom a Professzor kérését, és sarkon fordulok. Szemeim Scottot keresik, de nem találom sehol. Mikor azt hiszem, hogy egyedül vonulok szembe az emberáradattal, Logan védekezőn tolja félre az utunkba állókat. Félmosollyal, féllesajnálással pillantok a férfira cselekedetei miatt, de végül megállapodik tekintetem a lépcsőn. Túl sokan haladnak ott, ezért a liftet választom. Felmegyünk az emeletre, ami gyakorlatilag hemzseg a némaságtól. - Meg kell állítanunk, és szerintem bízd rám... - nézek a férfira, aki útközben megtorpan az egyik automatánál - Logan?! - nézek rá rosszallóan, mire észhez tér és csatlakozik. De az észhez térése éppen csak addig ér el, amíg fel nem tűnik az a bizonyos szoba. Oda siet, lehagyva engem, és előrántja karmait. - Logan? Ne! - szólok utána, mostanra sietősen szedve lábaim, mikor megjelenik teste körül a vörös fény, és neki csapódik háttal a falnak. Ijedten kapok a számhoz, majd nem törődve semmivel lépek az ajtóba, ahol már feltárul elém a képe, amint hatalmas luk tátong a szoba közepén, és a lány ártatlan képpel próbálja leküzdeni Logant. - Úgy sajnálom... De nincs tovább! - suttogom, majd amint elillan a két férfi a szobából, jobbom előre nyújtom, s ezáltal belejutok a lány fejébe. Éppen, ahogy a Professzor tanította nekem. A kontaktusnak hála, hamar összeroppan, és eszméletét veszti. Az utolsó centiméterek alatt elkapom, hogy ne üsse nagyon meg magát, majd finoman lerakom. Megkerülöm a keletkezett lyukat a padlón, és Wanda mellé térdelek. Ekkor robban be vad üvöltéssel Logan. Megint megkapja azt a bizonyos nézésem, mire visszahúzza karmait, és elszégyellve magát lép oda, hogy karjaiba fogva a lányt, vissza indulhassunk vele együtt a Professzorhoz. - Óvatosan. Vigyázz rá. - nézek a férfira, majd összeszorítom ajkaimat - Tartok tőle, hogy a kormány nem nézi el neki azt, hogy a korábbi társait bujtatta... - csóválni kezdem a fejem, majd felpillantok a lift előtt állva Loganre. - Szarok rá. Kicsit sem a mi gondunk. - von vállat morcosan, mintha olyan nehéz lehetne a leányzó. Elmosolyodom, majd belépve megnyomom az emelet gombját, hogy visszatérhessünk a mieinkhez, immáron a lánnyal Logan karjaiban.
• Miután Clint és Pietro elhagyták a helyszínt, Wandát Jean Grey és Logan próbálták megállítani. A férfi ugyan kudarcot vallott, de a nőnek sikerült elaltatnia a Skarlát Boszorkányt. Kezükben az ájult mutánssal indultak vissza a Professzorhoz, ám a Maximoff lány lépése már nem tartozik az ő hatáskörük alá. Az ENSZ különleges egysége az Atlanti Óceán vízalatti, "Raft" nevű börtönébe szállítja, amely az önjelölt igazságosztók és szuperbűnözők fogságban tartására lett kifejlesztve és megépítve még Ross irányítsa alatt. Az ENSZ tervei szerint az egyezményt elutasítók legtöbbjét ide fogják bezárni, ugyanis a szuperbiztos cellák áthatolhatatlanok, és biztos védelmet nyújtanak a legerősebb mutánsokkal szemben is. Hiába volt meg a szándék Wandában, hogy a kormány utasításait kövesse, az egyezménnyel szembe ment, segítette Clintet és Pietrot, ráadásul Víziót is bántalmazta...
***
- Wanda Maximoff és Jean Grey számára a kaland most egy kis ideig szünetel. - Pietro Maximoff és Clint Barton ITT folytatja a játékot.
» A 9. felvonás véget ért! Köszönjük a játékot Nektek!
