A Kapitány parancsán múlott minden, hogy harcba kezdünk-e vagy megadjuk magunkat. Biztos voltam benne, hogy az utolsó opció nem játszik, hisz nem adná csak úgy az ENSZ kezére a legjobb cimbijét, mikor épp annak a küszöbén áll, hogy kijuttathassa innen Barnes-t, akit a jelek szerint Nat-nek sikerült észhez térítenie, mert már nem a Tél katonájaként akarta letépni a fejünket. Rogers támadásba lendült, így mindenki mozgósította magát a katonák ellen, akiket az egyezmény főkolomposai felvonultattak ellenünk. A felhúzott íjam húrját végül elengedhettem, hogy a nyilam célba találjon. Igyekeztem kíméletesebb üzemmódra kapcsolni, hogy harcképtelenné tegyem ugyan őket, de senki ne sérüljön életveszélyesen, ha nem muszáj. Kiváló lövész vagyok, így tudtam erre ügyelni, nem szerettem volna a gyilkosok listáját díszíteni a nevemmel, mint aki kormányzati erőkkel végzett és még élvezte is. Nemrég még SHIELD ügynök voltam, egy államszerv, ami az emberek védelmét szolgálta, most pedig bűnöző vagyok, mert nem írtam alá az egyezményt, amiben korlátozni akarták, hogy kit és mikor menthetek meg. Hová fajult ez a világ!? Mintha az értékrend megváltozott volna. Akik aláírták, azok sem azért, mert egyetértettek a törvénykezés minden pontjával, hanem félelemből, hogy elfogadják őket, ne válhassanak bűnbakká. És ennek ellenére is, Wanda-t elfogták, mert mi meg mertük látogatni a kórházban a bátyjával. Ezek az ocsmány dolgok, nem az, hogy a Kapitány oldalán próbálunk megmenteni egy lényegében ártatlan fickót, aki minden gyilkosságot agymosás hatása alatt követett el. Ez volt Natasha-val a Vörös szobában, mikor Fekete Özvegy lett. Ez volt velem, mikor Loki az irányítása alá vont a jogarral. Vagy Selvig-gel. A HYDRA kihasználta a Maximoff ikreket. Thanos felhasználta Wanda-t. Akkor mégis miben különbözne tőlünk a Tél katonájaként elhíresült Bucky Barnes története? A nagy büdös semmiben. Meglehetősen túlerőben voltak az ellenünk bevetett katonák, így a tekintetem automatikusan Pietro-t kutatta. Ha küldetésen voltunk, ha harcra került a sor, mindig Sonic-kal dolgoztam össze, de tisztában voltam azzal is, hogy most nem használhattam ki őt az utolsó cseppig, hisz szinte a végletekig le volt merülve a mai akciói miatt. Mindig felgyorsított engem, hogy a megszokottnál jóval hatékonyabban szedhessem le a nyilaimmal az ellenséget. De ennél most ütősebb kellett, sokkal nagyobb erő, mint amit pár sokkoló vagy robbanó nyíllal elérhetek. A srác vette a célzást, hogy vele akarok megbeszélni valamit, így azonnal mellettem is termett, én pedig a fejemmel gyorsan Jennifer irányába böktem. -Őt kellene felgyorsítanod, ha Jennifer is benne van. Rövid idő alatt tömegeket tarolhatna le, ha összefogtok. Te gyors vagy, ő pedig rohadt erős, máris nyerő páros lennétek. Menni fog? -vázoltam fel neki az elképzelésemet, remélve, hogy megfelel neki, és van még benne annyi kraft, hogy végre is tudják hajtani az elképzelést, különben sosem jutunk ki innen, ha egyesével veszünk célba mindenkit. -Hé, Jennifer! -szóltam oda Hulk szebbik változatának. -Küldök neked egy kis plusz löketet a zúzáshoz. -kutattam a tekintetét az enyémmel, és ha Pietro részéről rendben volt, akkor már csatlakozhatott is Jenn-hez, hogy összehozzák a dolgot, én pedig visszatértem a Robin Hood-os játékhoz. A katonák soha nem akartak elfogyni, az egész csak rosszabodott, mikor az ENSZ parancsba adta az egységeinek, hogy legyen az elsődleges célpontjuk a Kapitány, elvégre ő számított a vezetőnknek, akitől az utasításokat kaptuk. A szememmel azonnal a felé irányított lövedékek útját követtem és legnagyobb döbbenetemre azok célba is találtak, így Rogers eszméletlenül zuhant a földre, mire a döbbenet ki is ült a képemre egy elkerekedett szempár formájában. Ööö.... De a csavarnak itt még nem volt vége! Ránk szegezték a fegyvereket, hogy sarokba szorítsanak minket, mire egy gép hangja hallatszott, a fegyverek pedig irányt váltva, a gazdáik ellen fordultak. Kisvártatva megjelent a váratlan dolgokért felelős alak is, akit Magneto néven mutogattak a TV-ben. Ő volt az, aki elkapta Ross-t, és most nekünk ajánlott másik alternatívát, hogy hajlandó kimenekíteni innen minket. Nem vonzott a gondolat, hogy egy radikális mutáns fickóval álljunk le jópofizni, de ha reálisan néztem a helyzetünket, akkor nem igen akadt más választásunk és ezt a többieknek is be kellett látniuk. -Ugyan én pont leszarom, hogy tovább harcolunk-e, akár reménytelenül, akár nem, de szerintem fontolóra kellene vennünk az ajánlatát, még ha nem is szívesen mondom ezt. Semmi kedvem épp vele angolosan távozni, de nélküle ki tudja, hogy meddig tartana az ENSZ egységek elleni küzdelem. Az egyezmény értelmében ugyanolyan bűnözők vagyunk, mint ő és a társai. Egy lapra tartozunk a gyilkosokkal, a szökevényekkel, mindenkivel. Így már nem igen oszt vagy szoroz, hogy miként is döntünk és kinek az oldalán mutatkozunk. Segítettünk Amerika kapitánynak megszöktetni a Tél katonáját, innentől nincs miben reménykednünk. -néztem a többiekre, kihasználva ezt a lefagyott állapotot, hisz Magneto sakkban tartotta a katonákat. -Rogers-nek is ellátásra van szüksége. És... nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem semmi kedvem megvárni, hogy Vasember, Hulk vagy Vízió akarjon elgyepálni, mert szerintük a rossz oldalon állunk. -tettem hozzá a legnyomósabb érvet. Még nem készültem fel arra, hogy Hulk az arcomba lépjen vagy Stark és Vízió a hátamba küldjenek egy lézercsóvát az igazság nevében. És ezzel kifejtettem az én véleményemet, innentől már rajtuk áll, hogy szerintük mit kellene lépni. De ha már idáig eljutottunk, akkor kár lenne hagyni, hogy Barnes újra a kezükre kerüljön, és vele együtt mi is mind bukjunk.
Egy karcsú félkört alkotva nézünk szembe az érkező egységekkel, mikor lépteim felgyorsulnak. Talán az én talpam hangja az első, mi irányt mutat. Halknak hat, mégis orkánként hasít fel, és zöld öklökben, vagy épp hegyes nyílvesszőkben végződik. Futásomból éles fék formálódik, mikor belecsapódom az első ellenfelembe. Minden oldalamról ütések sorakoznak fel, és miközben a túlerővel nézek szemben, egyre csak tekerednek gondolataim a lehetséges opciók körül. Jennifer hangja hallatszik fel, mire derűs, - talán kissé meglepett mosollyal pillantok a nőre. - Semmi mást sem kérnék Tőled. - nézek rá kisfiús huncutsággal, miközben Ő a csatornaváltásról beszél. Tovább időznék a képen, és elraktároznám, hogy tűnik el a kijelzőről a fickó, és a szivárványos lány, de jobban leköt, hogy a kiutat törjem magunknak. A katonák elszántak, de nem eléggé. Minden legyűrt férfi íriszeiben visszatükröződik az a kölyök, aki voltam. Mintha önmagammal szállnék szembe, és minden ütés, amit adnék, valahogyan elérne. Ha a fekete-macska ruhás férfi úgy dönt, hogy velem óhajt küzdeni, nem hátrálok meg. Minden ütését védeni próbálom, bár visszaadni nem szándékszom olyan sokat. Meglehet, hogy okkal harcol Bucky ellen, de nem engedhetem meg, hogy leszámoljon vele. Ha ok nélkül teszi, úgy annál inkább fékezésre szorul. A heves harc közben éppen csak kapkodom a fejem a hirtelen jövő kombók között, s ha úgy alakul, hogy valaki hátával mellém csapódik, úgy én sem vonom ki magam a kettős támadásokból, amennyiben a partnerem nyitott rá. Pár hullám, pár erőteljes löket, és hirtelen lelassul körülöttem mindenki. Pietro kékje hullámzik, miközben a tekintetem az egységek között ugrál sebesen. Hallom a fülükbe felcsendülő, recsegő hangot, de amint fejemben összeállnak egymás után az elismételt szavak, ... kétkedve nézek a katonákra.
A pajzzsal a jobbomon egyenesedem föl tartásomból, és feszülten figyelem az előttünk felsorakozó katonákat, mikor a tompa világot keresztül hasítja egy éles roppanás, majd újabb, és újabb. A szám eltátom, és a szemeim is kerekednek. Szemöldökeim összefutnak. Megtörténik a belassulás. A sokk, az értetlenség, a kérdések összefognak fejemben, és egész testem átalakul egy halovány folttá. Összeroppan a csillag. Hallom, ahogy megreped... Újabb roppanás. A fiú Brooklynból felveszi a puskát, és feltartja azt. Felém fordítja, és biztosítja. Az egérképű kölyök megengedi a golyónak, hogy Amerika szimbólumát találja el. Látom, ahogy az erőkifejtés miatt összerándulnak izmai. Őt követi a tőle jobbra álló, majd a balra álló is. Tétlenül húzódnak össze a pontok, ahol már nem tart többé össze, egyetlen csillag sem... Hirtelen leomlanak a falak, és a remény, amit eddig gondosan ápolgattam a rám célzóak szemeiben, most szertefoszlik, és tudom, hogy; ... Amerika Kapitány nincs többé.
Szédülök. Forog minden. Elmosódik a képe a felvonult seregnek. A pulzusom szaporodik, a levegő megszorul a tüdőmben, csak kapkodok utána de alig jön, kétségbe esve kapok mellkasomra. Érzem a forróságot, mi betelíti ujjaim. Kékjeim lefutnak, hogy keressék ennek okát, pedig magától értetődik, hogy a vérem fut fel ujjaimon. Lihegve esem féltérdre, mikor tenyereimmel sikerül kék egyenruhám pontjain megtalálni mind a négy bemeneteli nyílást. Mellkasra céloztak... A szívemre célzott mind... Nem egyszerű lefegyverzés... A szívem még rohamosabb ütemet diktálva pumpálja a vért az ereimbe, ahogy a féltérdből végül előre csuklok. Tenyereimre támaszkodom, és pusztán a másodperc töredéke alatt veszem tudomásul, hogy valahol, a tompa csattanások között, a csillagos pajzs kirepült a kezemből - most ott fekszik mellettem, megsebezve, megkopottan. Nem kellene arra gondolnom, hogy mit tettek vele, hogy mit tettek a Kapitánnyal, mert én döntöttem úgy, hogy Steve Rogers maradok. Őrültség, komplex agy kell hozzá és képzelet, semmi több, bár egyikkel se szolgálhatok többé. Elárulom saját magam,.. elárultam a kis embert Brooklynból, aki felesküdött a csillagokra.
A következő percekben profilba fordítom fejem, és az utolsó arc, akit látok, Buckyé. Halovány mosolyra görbítem szám vonalát, majd megadom magam a golyók hatalmának, és esetlenül hullok alá, hogy a porba temethessem arcom, és eszméletem vesztve kudarcot valljak egy háborúban, aminek vezényszavát én mondtam ki...
Ha megütnek, visszaütünk, ha meghalunk, kiheverjük! Ez volt az utolsó dolog, amit hallottam, mielőtt meghaltam volna. Leszámítva azt a pár mondatot, amit Wanda-val váltottam. De a harcba hívó szavakat akkor is ugyanaz adta meg nekem, mint most. Steve mindig is a parancsnokunk volt és én biztos vagyok benne, hogy most is jól döntöttünk. Hiába a katona által elkövetett szörnyűségek, hiába a húgom ellenszenve, hiába... minden. Bízom Rogers ítélőképességében, így amint megkaptuk az utasítást a harchoz, azonnal bele is vetettem magamat a csatába és lendületet véve igyekeztem lefegyverezni a katonákat. De a nagy rohangálásom közepette azt sikerült levennem, hogy Barton engem kutatott a szemeivel, így azonnal oda is siettem hozzá, hogy meghallgassam, mit talált ki itt nagy hirtelen. De amint a fejével a mi gyönyörű, zöld hősnőnk felé bökött, azonnal rá vezettem a tekintetemet, hogy így figyelhessem őt, amíg hallgattam az elképzeléseket. -Még álmomból felkeltve is... -küldtem Clint felé egy idióta vigyort, majd amint Jennifer is fel lett készítve lelkiekben arra, hogy mellette leszek, azonnal oda is értem, ami az én képességemmel nem is olyan nagy kihívás, majd szinte azonnal karoltam át őt a vállainál, hogy melléérve küldhessek neki egy mosolyt. -Ha elég ügyesen zúzol, rajzolhatsz rám cicabajuszt... -adtam meg neki a lehető leggázabb motivációt a feladatunk és elképzelésünk megvalósítása előtt, hogy aztán a felgyorsított tempóban kezdhessünk bele a zúzásba. A környezetünk lelassulása miatt azonban sikerült kiszúrnom a golyókat, így hirtelen fékeztem le, biztosan húzva magamhoz Jennifer-t, hogy ne legyen semmi baja a sok irány, illetve tempóváltástól, majd elkerekedett szemekkel meredtem a Kapitányra, aki a földre zuhant, én pedig szinte úgy éreztem, hogy azok a golyók rajtam hatoltak át. Én tudom milyen, ha szitává lőnek, amikor a füledben zúg a vér, hirtelen forróságot, majd hideget érzel, hogy aztán elgyengülve zuhanj a földre, megadva magad a tehetetlenség húzóerejének. Viszont amikor szembenéztem a ránk szegezett fegyverekkel, még az ütő is megállt bennem és behunyt szemmel igyekeztem kizárni az emlékét annak, hogy én belehaltam azokba a lőtt sebekbe, amiket szereztem. Viszont Steve még esélyes arra, hogy túlélje, így amint a katonák pisztolyai és más fegyverei a gazdáik ellen fordultak, csak nagy szemekkel meredtem a TV-ben látott fickóra, majd Barton-ra. Furcsa érzésem lett ettől a fickótól, mintha ismernem kéne, de nem tudom, honnan. Nem a levetített videóból, nem is azért, mert Magneto-ként mutogatták... ez más volt. -Clint-nek igaza van... ha másért nem is, Steve miatt mindenképpen mennünk kell... most! -értettem egyet az előttem szólóval, majd finoman el is engedtem a mellettem lévő nőt, hogy ne mondhassa rám senki, csak kihasználtam a helyzetet, hogy a gyönyörű MiniHulk közelségét élvezhessem.
Steve úgy döntött, hogy harcba szállunk a minket körülvevőkkel. Tetteivel is megerősítette szavait, így futólépésben indult meg a katonák ellen, és végül mindenki csatlakozott hozzá, egyetértve a szavaival. Nem dobott fel a gondolat, hogy mind miattam kerültek ebbe a sarokba szorított helyzetbe, miattam sérülhetnek meg, veszíthetik el a szabadságukat. Nem ismerem őket és ők sem ismernek engem, és talán már én sem magamat, fogalmam sincs, hogy ki vagyok igazából. Nem az a Bucky Barnes, aki régen, de nem is a tél katonája. Soha többé. Egészen jól kezdtek alakulni a dolgaim, egy pillanatra komolyan elhittem, hogy ha meghúzom magam és nem keltek feltűnést, hanem a lakás rabja maradok, akkor nem fordulhat elő újra és újra, hogy elveszítsem az irányítást és ártatlanokat öljek meg. Aztán egy szempillantás alatt hullott minden darabokra körülöttem. Viszont sem a hely és sem az idő nem volt alkalmas arra, hogy magamba zuhanjak, így fel kellett vennem a harcot, ahogy azt Steve kérte tőlünk. Újra követhettem őt, de most az egyszer azt éreztem, hogy talán nem ő a jó oldalon állunk. Bár ebben nem tartom szakértőnek magam, elvégre a HYDRA-ról is azt hittem, hogy a jótevőim, akik segítenek megváltoztatni a világot, elhozni a békét és átírni a történelmet. Hazudtak... én pedig naív voltam és nem volt választásom sem. Ez volt az utolsó mentsváram, amibe kapaszkodhattam. De most. Nem egy hamis eszmét követtem, hanem hidegvérrel megöltem volna a társait, és most ő mégis ellenük akar vonulni. Szereztem fegyvert magamnak, hogy azzal gyorsabban szedhessem le a ránk támadókat, a fém karom pedig újfent jó szolgálatot tett a lövedékek elhárításában és hogy párakat jó messzire hajíthassak, akik túlságosan közel merészkedtek. Csatlakoztam Natalia-hoz, hogy együttes tűzerővel ritkítsuk a minket körülvevők hadát, mint a régi "szép időkben". Az összhang mindig megvolt köztünk, és ebben most sem volt hiány. Elég jól alakultak a dolgok, amíg az ENSZ erői Steve-et célba nem vették és le nem lőtték. Nem csak megfékezni akarták, feltartani őt, egyértelműen az volt a céljuk, hogy likvidálják, bízva abban, hogy akkor minket is megadásra tudnak majd kényszeríteni. Azok után amik velem történtek, csak az tartotta bennem a lelket, hogy Natalia és Steve ott voltak nekem, hittek bennem és próbáltak rajtam segíteni, még akkor is, mikor híján voltam a hasznos emlékeimnek. Csak ők számítottak, erre elveszíthetem Steve-et csak így. Ilyen szánalmas és idegesítő módon. Lelőtték Amerika szimbólumát, mi a garancia, hogy nem fognak így tenni a nővel, akit szeretek? Nem veszíthetem el a legjobb barátomat. Célkeresztben voltunk mindannyian. Szerettem volna Steve-hez sietni, de tudtam, hogy ha megmozdulok, akkor lelőnek engem, minket, nem fognak válogatni. Bűnözők vagyunk a szemükben, már nem csak én, hanem ők is. A fegyverek aztán mintha csak önálló életre keltek volna, a gazdáik ellen fordultak, sakkban tartva őket. Nem értettem, hogy lehetséges ez, de a világ teli volt olyan dolgokkal, amiket még sosem láttam vagy nem tapasztaltam. És különben sem érdekelt a miértje, csak az, hogy lehetőségem nyílott, hogy Steve felé vehessem az irányt, nem akartam, hogy így érjen véget. Miattam. A lövések okozta sérüléseket igyekeztem elszorítani, amennyire csak lehetett, meg akartam akadályozni, hogy sok vért veszítsen, de elég reménytelen vállalkozásnak tűnt ez így. Ketten is felszólaltak, hogy el kellene fogadni a számomra ismeretlen férfi ajánlatát és velük tartani, el innen, főleg Steve miatt. -Steve-nek orvos kell, és most azonnal. -jegyeztem meg csak ennyit. Nekem a világon a legkevesebb jogom van itt az észt osztani, pláne, hogy nemrég még a konferencia robbantója voltam és miattam tartunk ott, ahol, de Steve-nek ez volt most az egyetlen jó megoldás, hogy túlélhesse ezt az egészet. Nem hagyhatják meghalni. Remélni mertem, hogy egységesen olyan döntést hoznak majd, ami kedvező lesz a Kapitányra nézve, én mindenesetre a karjaimba nyaláboltam a férfit, hogy a gépre cipelhessem, mert itt nem maradhat, és nem én leszek az a személy, aki aláírja a halálos ítéletét. Nem tudnám megtenni, akármilyen árat is kelljen fizetni érte. A testvérem.
Ha azt hiszitek, én leszek az új mentorotok, tévedtek. Ne gondoljátok azt,hogy bármiféle hasonlóság köt össze engem, és Charlest. Még akkor sem, ha egykoron részt vettem a diákok toborzásában, engem egészen más célok mozgattak. Ahogy most is. Nem fogok könyörögni, hogy maradjatok, hisz Nektek kell tudnotok, mi a helyes út. S azok, akik úgy döntenek, válaszolnak Charles hívó szavára, és hátat fordítanak a mi közös ügyünknek, szabadon távozhatnak. - Azonnal a megadott koordináták felé kell vennünk az irányt. - adom ki a parancsot Varangynak, miután az utolsó áruló is elhagyja a gépet, az általa választott módon, és csapódnak fel a rámpák. Így a lehallgatás által megszerzett információknak köszönhetően elindulunk, hogy a Bosszúállók segítségére siessünk. Segítség.., milyen önzetlen tett is lenne tőlem, ha valóban ily nemes érzelmek vezetnének! Megsegíteni valakit aki bajban van.. Sajnálom, de el kell keserítsem azt, aki azt feltételezi, a nem létező lelkiismeretem szólalt fel elszenesedett szívem mélyén. Nem. Ez csak a terv következő része, mellyel ismételten keresztül húzhatom a számításait azon szerveknek, kik a mutánsok pusztulását akarják! Hisz mindannyian eszközök vagyunk csupán.., de nem mindegy, kinek a kezében pihen a sorsunk!
☬ ☬ ☬
- Úgy látom, nem csak mi vagyunk a váratlan vendégek. - a szavak felismerése kelletlen fintorba rántja arcom apró izmait. A még mindig rejtőzködő üzemmódban lévő gép rámpája lenyílik, én pedig pár lépést téve tárom szét a karjaim, majd emelkedek a levegőbe. A fegyverek, melyek a körbe vett csapatra irányulnak, egy pillantás alatt az irányításom alá kerülnek, s kitépve magukat a katonák kezéből, emelkednek enyhén fel. A cső vége most megfordul, így azt veszi célba, aki másodpercekkel ezelőtt még azt hitte, nála van az irányítás. - Emberek és az ostoba fegyvereik, melyekkel azt hiszik, megnyerhetnek egy háborút. - köpöm a szavakat, miközben egyre közelebb kerülök a körbezárt gyűrőhöz, végül megérkezek a földre. Ebben a pillanatban a fegyverek kibiztosításra kerülnek, hangos kattanó hang kíséretében. Elég egyetlen mozdulat, hogy a kivezényelt egységek élettelen teste a földre hulljon. Ilyen közelről senki sem él túl egy főbelövést. Távolabbról sem. Saját szememmel láttam, hogyan vezényelték le a nácik a kivégzéseket a táborokban.. - Ez most nem a valódi harc, amelyet meg kell vívnotok. Legalábbis nem itt és nem most. És nem is vagytok egyedül. - fordulok a csapat felé, miközben teszek pár lépést, és tekintetem körbejáratom a jelenlévőkön. Az ENSZ küldöttei miatt nem aggódom, hisz kézben tartom a helyzetet. - Biztosan sokan nem értetek egyet mindazzal, amit én képviselek, de az egyezmény mindannyiunkat érint, és a világok kormányai pontosan tudják, hogy ha valódi összefogás születik, legyőzhetetlenek leszünk, legyen szó mutánsról, vagy hősről. - Tekintetem találkozik egy fiatal fiúéval, kinek tekintete sokkal többet mutat gyanakvásnál. Bizonytalanság lenne? Felismerés? Egy hasonlóan szürke szempárban, mint a sajátom. - Ezennel felajánlom a segítségem Nektek, Bosszúállóknak. Hosszú utat tettetek meg idáig, és minden bizonnyal fáradtak vagytok, Neki pedig láthatóan segítségre van szüksége. - kezemmel a Kapitányra mutatok, közben pedig tovább folytatom a beszédet.- Folytathatjátok még ezt a kilátástalan küzdelmet, vagy velünk tarthattok a gépen. Aki az egyezmény ellen harcol, a mi testvérünk is. - S ahogy az utolsó szót befejezem, megjelenik mellettem Azazel, kinek a megjelenése már önmagában igen csak feltűnő. - Azazel és én mindenkit felviszünk a gépre, hogy elvigyünk benneteket innen. Velünk tartok hát, vagy értelmetlen halált haltok? - a kialakult helyzet nem éppen rózsás, és biztos vagyok benne, hogy újabb erősítés fog érkezni, egészen addig, amíg az itt összegyűlt maroknyi csapatot le nem gyűrik. De van más választásuk! Én!
Mindig is a harc mellett éreztem magam jól, hisz a véremben, a családomban ez már hosszú esztendeje benne lakozik. Noha régebben úgy csatáztam hogy nem láttam át, s csak pusztítottam, mostanra ez megváltozott. Midgardon vagyok, jól tudom hogy csak azért veszik fel a harcot, mert úgy gondolják jó az amit tesznek a birodalmukkal. Barnes nem önmaga ahogy tudom, s nem megbocsájtható amit tett... De jó magam is voltam befolyásolva, és ha ráébred, ő is alátámasztja azt hogy nem csinálná azt amit. Egyszerűen olyan kezekben szükségleltetik lennie, ahol nem fordítja senki ártalmas dolgokra az erejét. A kapitány úgy vélem, erre megfelelő. Végtére nem lennénk itt ha ő nem lenne. Pártatlanul jöttem ide. Nem felelek az itteni katonákért, úgyanúgy felveszik velem a harcot, mint én velük, s ezáltal magukra vannak utalva ha olyan ostobák hogy azt hiszik van ellenem esélyük. Jennifer elindult hát a fekete ruhás párduc irányába, s felvette vele a harcot. Jó magam a rengeteg katona ellen maradtam. Mókásnak tartom ezt az egészet. Azt hiszik minél többen vannak, annál nagyobb az esélyük ellenem. Ifjú tudatlan korom óta megharcoltam több száz hasonló kaliberű mardalóccal. Nem tudható be ezek ellenfélnek. Csak arra jó hogy lefoglaljanak. De úgy vélem ezt ők is tudják. Meglehet hogy ez a valódi céljuk is. Ha meg nem, akkor csak szimplán ostobák. Sorjában iktatom ki a katonákat, már jó ideje nem számolom, de úgy vélem nem nagyon fog a következő hullám átjutni az ott fekvő tömeg miatt. Jennifer-re tekintve, látom hogy jól szórakozik, így gondoltam maradok a katonáknál. Hirtelen megjelent Barnes. Ő az akiért itt vagyunk, így legalább nem kell keresnünk. Mjölnirt felemelve energiát összegyűjtve elinditottam a katonák felé egy olyan villámcsóvát ami átment a testükön, ezáltal lebénultak. Noha nem örökre, mert nem szeretném hogy ennek az egésznek lenne halálos áldozata. Nem szünetel a katonák jötte, pedig látják hogy akárkit ide küldenek, a földön végzi... Hirtelen megjelenik egy hologram. Egy férfi beszél benne, s kérlel hogy fejezzük be a harcot. Első sorban kapitányhoz fűzi szavait, majd felém fordulva engem is belevon társalgásába. - Egy csatában mindkét fél jelen van! Úgy tűzi hozzám szavait, hogy nincs jelen... Társaimnak, barátaimnak segítek ezen küldetésen. A kijelentett egyezmény felett pártatlanul állok. Nem nézhetem ölbe tett kézzel hogy Midgard a maguk ostobasága által elfajzik. Ezért vagyok itt! Barnes, a kapitány mellett jó kezekben lesz! Ezért vagyok itt! - Szólok a hologram felé. - Nem vagy tisztában a személyemmel, csak a nevemmel! Asgard hercege vagyok, a kilenc birodalom védelmezője, és rend fenntartója! Midgard védelméért vagyok jelen, halandó! Álj félre te! S a sereged, amíg megteheted! - Közlöm fenyegetve, majd hirtelen megjelenik a hologrammon Allison is. - Allison! Rád szövetségesként tekintek! Nem szeretném ha az utamba állnál! - Jelzem felé, majd elmosolyodom. - Ha ennek az egésznek vége.. Lehet Daryl-ről szó. - Jegyzem meg. Allison-nak tovább jár a szája, megállás nélkül. Nem tudom hogy ő mit keres a hologrammban, de nem hinném hogy értékelni fogják eme megmozdulását. Kapitány szavai a harcot jelenti, s amíg nem lesz mellette Barnes, addig mellette állok. A mjölnirt elhajítva szétzúztam a drónokat, így a férfi és Allison is eltünt. - Ideje véget vetni ennek kapitány! - Ordítok fel, majd előre ugorva lesújtok a pöröllyel amitől katonák sokasága elhull. Megfordulva csak annyit látok hogy Rogers a padlón van. - Kapitány! - Szólok felé, miközben védem ki a lövéseket. Féltérdre ereszkedve a kapitány mellé elkezdem a Mjölnirt meghajtani, ezáltal a talaj törmelékei, szembe a katonák felé repülnek. Hirtelen azt veszem észre hogy a katonák fegyverei a magasba szállnak és feléjük szegeződik. Tekintetem meglepődést tükröz. - Vigyétek el Rogerst! Én itt maradok! Menjetek! - Jelentem ki haraggal teli hangon. Pont ettől féltem a legjobban hogy valaki közölünk megsérül... Az újonnan érkezett férfi szavait hallom, s ennyi elég is volt belőle. Ők háborúra készülnek, én már most befejezném azt. Nem engedhetem hogy más is megsérüljön, így nem számolva a kárral elindulok a többieket otthagyva, és elkezdem ostromolni a katonákat. Megyek előre, addig amíg meg nem találom azt a férfit aki a hologrammon keresztül jelent meg. Lesz hozzá pár szavam.
Megkaptuk Steve-től a parancsot a harcra, így azonnal a fegyverem ravaszáért nyúltam, hogy használhassam és vele, illetve a többiekkel együtt vethessem bele magamat a harcba. Én készen álltam rá, hogy kiverekedjem magamat innen. És nem csak azért, mert most nem volt más lehetőségünk, hanem azért is, mert James nekem fontos. Tényleg, igazából a lehető legfontosabb. Mellettem volt, mikor személyiségem, eredetiségem és önálló akaratom sem nagyon volt. Megértette a helyzetemet és nem vetett meg, hogy gyilkoltam és elárultam azokat, akikkel barátságokat kötöttem. Azért sem gyűlölt meg, hogy lényegében az én hibám is közrejátszott abban, hogy a HYDRA kezébe kerüljön, hogy elvették az emlékeit, mindenét. Ő nem élhetett a múlt luxusával, soha. Abban a pillanatban, hogy emlékezni kezdett és sikerült volna kialakítania valami köztes személyiséget, ami se nem a régi Bucky, se nem a Tél katonája, ismét mások befolyása alá került. Így azt hiszem, mindenki, aki össze tudja rakni magában a képeket, az nem ítélné el mindezért. Megtette, de nem volt önmaga. Bár ismerem már annyira, hogy ő nem azzal a részével foglalkozna, hogy agymosott állapotban volt, hanem azzal, hogy megint gyilkolt. De amilyen higgadt tud lenni az éles helyzetben, amiatt nem aggódtam, hogy az önmarcangoló politika átveszi felette az irányítást. Miután csatlakozott hozzám ő is, azonnal összefogtunk és sikerült ismét előásnunk a kettőnk közti összhangot, hogy hatásosabban szedhessük le a minket körülvevő katonákat. Másokkal ellentétben mi sokkal kevésbé voltunk óvatosak és finomkodóak, de azt hiszem, nekünk ez már a vérünkben van. De ezt a kis magánakciót megakasztotta az, amikor lövedékek találták el Steve-et, aki ennek hatására összeesett és a padlóra zuhant. Belefagytam a mozdulatomba és döbbent arccal néztem a földön fekvő Kapitányt, majd a ránk szegezett fegyverek csövébe meredtem. Nem hatott meg a gondolat, hogy golyót kaphatok a fejembe, ez benne volt a pakliban, az egész életemben, de a tény, hogy képesek voltak ezt tenni Rogers-el, feldühített és kétségbe is ejtett. Szerettem volna a katonákra támadni, hogy visszakapják ezt az egészet, de nem voltam abban a helyzetben, ráadásul amikor egy újabb alak bukkant fel a helyszínen, nem tudtam eldönteni, hogy barát vagy ellenség képében jelent meg közöttünk. De amint megszólalt, azonnal világossá vált a számomra, hogy most az oldalunkon áll, pedig azt hittem, amilyen radikális embergyűlölő, minket is kivégez. De tévedtem... -Ha itt maradunk... végünk van. -jegyeztem meg csak ennyit halkan, majd figyeltem, ahogy James összekaparta Steve-et a földről, hogy aztán a gép felé vihesse. Ez a legjobb döntés... mindannyiunknak.
– Maradok és harcolok – adja tudtára Magnetonak és a mellette lévő mutánsoknak, hogy továbbra is a Testvériség oldalán áll az egyezmény ellen foglal állást. Választott egy utat, azt most végig kell járnia, bár tisztán látja, mi történik, tisztán látja, hogy Magneto nem Xavier. Tisztán látja, hogy Ross kivégzése volt a bot, mellyel megbolygatták a darázsfészket és most ide jöttek, hogy a felzavart, méregfullánkos rovarok közé ugorjanak – megfelelő védőruhában remélhetőleg. – Professzor, vigyázzanak magukra, vigyázzon a gyerekekre, vigye ki őket innen. Kérem! – tette hozzá ő csak gondolatban a kérését, bár meglehet ez is kihatott mindenkire, így, hogy az Intézet vezetője kiterjesztette rájuk a telepatikus kommunikáció képességét. A lányra a fejében/fülében egyszerre hallott pro és kontra érvek mégsem úgy hatottak rá, ahogy szerette volna. Zavart volt, a gyomrában az a fajta rossz érzés kavargott, mely egyszerre okozott lelkifurdalást, megbánást és dacot, hogy idefent kell maradnia.
Szerintük terrorista vagy. Ha lemész, egy életen át kísérleti nyúl leszel az emberek kísérleti laborjában. Feltéve ha most életben hagynak.
Ez adott némi löketet, s Vadóc igyekezett mindezt végtelen szomorúság, s eltökéltség formájában tolmácsolni egykori mentora felé. Nem mellesleg Xavier érezhette azt is, hogy Vadócnak milyen sokat jelent, hogy így gondol rá, s hogy a lány milyen mérhetetlen megkönnyebbülést érez, hogy legalább ők életben maradtak, még ha vélhetően sok ismerős arc oda is veszett. Ennek ellenére fontos személyekre nem kérdezett rá, akik máskor napi szinten zsongtak ilyen-olyan gondolatokkal körbefonva az agyában. Bobby, Kitty, Jean, Logan, Ciklon, a rá bízott gyerekek – hogy nem bukkantak fel, hiszen az ideút utolsó fél órájában ismét fel-felbukkanva ott nyüzsögtek a fejében mindannyian? Óriási löketet adott neki az is, hogy James továbbra is mellette áll. A fiatal nő pár napja még szentimentálisnak gondolt volna egy efféle dicsértet, de ebben az időben az efféle gesztusok értékké válnak, s amennyiben James szavai kimondása pillanatában a lány közvetlen közelében volt, úgy Vadóc kesztyűs kezével finoman meglapogatta a fiú kézfejét, s hálásan rámosolyodott, igaz, mindez csak pár szívdobbanásig tartott..
Varangy persze előbb reagált Magneto kérdésére, s darálni kezdte a kiszűrt rádióadásokból származó információkat, ebbe ugyanúgy vegyültek a szenzációra éhes médiások tudósításai, valamint kódolt frekvenciák katonai parancsai, melyek egy része ugyan még megfejtésre várt, de a Bosszúállók helyzetéről így is szereztek tájékoztatást. Amíg ez a Testériség feje és beosztottja közt lezajlott, addig Vadóc maga is a fegyvertárba ment és szerzett magának egy golyóálló mellényt, egy nagy kaliberű pisztolyt, egy kisebb golyószórót, s hozzájuk töltényeket. Ezekkel felszerelve fáradt vissza a pilótafülkébe. Számára evidens, hogy senki nem hagyja itt a Bölcs Vezért, hiszen akik megtehették volna, hogy hezitálnak, azokat a férfi első körben áldozta volna fel. Minden esetre megtisztelő, ha mindez neki szólt. Vadóc szerint Mistique és Vasököl szilárdabb meggyőződéssel áll Magneto mellett, mint ő; sokkal durvábban vettek részt Ross kiiktatásában, míg ő csak a kamerákat figyelte és semmit sem tett a látottak ellen. Varangy és a többiek pedig... miért most mennének el?
Ahogy Magneto figyelme a bajba jutott Bosszúállókra irányul, Vadóc a mellette ülő Varangyra néz, majd az egyik monitoron ő is megpillantja a pácban lévő csapatot. A gép ajtajának kinyílása kellően nagy huzatot reményez, ebből, is tudni lehet, hogy a Vezér elhagyta a hajót. A lány az összes külső kamerát a csapatra irányítja (már amelyik a gép megfelelő oldalán van), majd – miután Magneto kiiktatja/feltartja a veszélyt – lassan leereszti a gépet. A külső mikrofonoknak túl sok haszna még nincs, de sejti, hogy Lehnsherr egyezkedik a csapattal, akik közül az egyikük súlyos sérültnek látszik. Vadócnak gőze nincs, hogy mennyire gyorsan regenerálódik az illető. Ezért maga fordul ki a székkel, s intézi szavait az utastérben lévőkhöz. – Az egyik Bosszúálló súlyosan megsérült, ahogy látom. Fel kell készülnünk, hogy el tudjuk látni a sérüléseit – elsősorban Mistique-hez intézi a szavait, feltéve, hogy a nő a közelben van.
A darab, melyet kezeim közé kapok végül célba ér és eltünteti a hologramo(ka)t, ezáltal megszűnik a kellemetlen, bizsergető utálat, ami a gerincem mentén az agykérgem piszkálva arra ingerelt, hogy ellenszenvvel tekintsek a roppant valósnak tűnő képekre. Ki tudja, honnan figyelnek bennünket... Viszont maroknyi csapatunknak nagyobb gondja is van annál, mintsem a szőke herceget és a szivárvány csatlósát kutassuk, habár tudom, a pasasnak a parancsain múlik, mennyire hamar jutunk ki innen - így aztán bizonyára nem leszek a szíve csücske, amiért véget vetettem a csacsogásnak. Tűnjünk el innen!
Arra már rájöttem, hogy elég strapabíró teremtmény vagyok zöld formámban. Klassz, hogy nem fog rajtam a golyó (...de az már kevésbé, hogy nemrég a feketeruhás párduc képes volt összekaristolni!). Az sem rossz, hogy az emberi erővel elbírhatatlan nehezékek nekem meg sem kottyannak, és egyáltalán nem hátrány, ha akkorákat vagyok képes ugrani, amire nem sokan képesek rajtam kívül. Annyi, de annyi lehetőség lapul zöldbe bújtatott vázamban, de a mellkasom közepén mégis félelem lappang. A sajátjaink ellen megyünk, s mindegyik katona pusztán parancsot követ, hiszen a szemükben most mi vagyunk az ellenség. Megszöktetni valakit... Kész téboly. Ám teszem a dolgom, abban a hitben, hogy hamarosan vége lesz a rémálomnak. Barnest tisztázza a Kapitány, és minden happy lesz, meg cukiság és rózsaszín ízű... Igen, elment az eszem, de muszáj belesüllyednem ebbe a szőke nős naivitásba, talán így könnyebben sújtok le újra és újra, miként a katonák közé lendítem magam berobbantva, bár valahányszor egyet lecsapok, újabb lép a helyére. Aztán Clint hangja szólít, s a kezemben tartott katonát már úgy hajítom, hogy nem figyelem, merre tart. Nem érdekelhet, itt most a társaim védelme a fontosabb saját mérlegelésem szerint.
- Lekötelezel vele! - Kezem csípőre billen, állam oldalra feszül, ajkaimon cinkos mosoly Barton felé, mely aztán átvándorol a gyors tempós Pietrora - aki hozza a formáját! Felvont szemöldökkel kapok az inspirációjából és megint rádöbbenek, hogy ennek a pasinak hamarabb kellett volna születnie! Imádom, na. - Szavad ne feledd, ugyanis be fogom robbantani ezt a kócerájt! - Sokatmondó vigyor, mielőtt biccentéssel jelzem, hogy készen állok. - Most büntetlenül ölelgethetsz, szépfiú, ráadásul senki nem fogja látni! - Tekintve mi sülhet ki belőle, már előre élvezem amire készülünk, ám már elképzelni, milyen lesz a száguldás, már nincs időm, ugyanis társam már cselekszik is és beletelik pár pillanatba, mire hozzászokok. Woaaah! Az erő és a gyorsaság új színe a zöldeskék. Tudtátok? Ezzel az ötvözettel pedig jelentős ellenfelet takarítunk el az útból, de egy hirtelen mozdulattal megállunk, s egy pillanatra nem értem, miért. Aztán leesik, hogy csak kímélni akar, és tényleg, bele kell kapaszkodjam, hogy a szédüléshez hasonló hatást leküzdjem, márpedig muszáj lesz, hiszen folyamatosan kapjuk az ellentámadást. Még Pietron is fordítanom kell egy hirtelen rántással, mikor lövések dördülnek, de rájövök, hogy nem a ránk szegezett fegyverek dörrentek el...
Ha a karok nem tartanának, egyszerűen összeesnék. A testem előre mozdul, a szívem kihagyja az ütemeket. A lövés becsapódása alig több a gondolat sebességénél, s a fejem az utána görnyedő test felé kapom. Elrugaszkodom, de nem érek oda. Most nem vagyok elég gyors. Világosan rémlik, ahogy a nevét kiáltom és a rohanásból térdre érkezem. A pajzsra kapok szemmel és pokoli fájdalmat érzek közben. Mintha törne bennem a lélek. Nem lehet, hogy Ő... hogy a Kapitány... Megint a nevét nyögöm ahogy fölé hajolok, de a tekintete túlnyúlik rajtam. A feje alá nyúlok jobbommal, s balom a mellkasához kap. A vére az ujjaimon... Nem kapok levegőt. - Steve, maradj ébren, kérlek! Barnest nézi még, de a kékjei... azok a kékek most üvegesen csillannak a fájdalomtól. Megremeg az alsó ajka, a szám sírásra fakadva préselődik vékonnyá. A karjaimba húzom, nem engedhetem el, mégis Natasha az, aki igyekszik elállítani a golyó ütötte nyomokból dőlő vért. És én? Ahelyett, hogy őrjöngve esnék neki mindenkinek, melyet a szívem súg, leblokkolva meredek a sápadt férfiarcra. Nem tudom elengedni. A francba! - Eszedbe ne jusson itthagyni, Kapitány! - Az állam a feje búbjára hajtom és érzem, hogy szorul a mellkasom a kétségbeeséstől. Reszket minden porcikám. A bosszú az, ami perzseli az idegszálaim... A Barnes nevű férfit kerítem látóterembe. Miatta kerültünk ebbe a helyzetbe. Miatta kapta a golyót. Miatta... A gyűlöletem tovább terjed, de elkapom a tekintetem az érkező felé. Egy gép, majd egy férfi és egy ajánlat. A katonák ellen fordítja saját fegyverüket és én azt kívánom, süljön el mind. Nehezen jutnak el hozzám a külvilág hangjai, de a lényeget felfogom, ahogy azt is, hogy közben változom. A Miss úgy hagy itt, mintha sosem létezett volna. És bármit megtennék, hogy orvoshoz jussunk... - Húzzunk el innen, minél gyorsabban. - Meredek az ismeretlen felé, noha ő az, aki Rosst eltette láb alól. Lenézek a kék uniformist tartó vértől vöröslő ujjaimra. Türelmetlenül sürgetem az időt.
Bármi is történjen, nem leszek hajlandó elmozdulni mellőle, akkor sem, ha végre megpróbálják ellátni...
Alkalmazkodnunk kell, a túlélők viszik tovább az életet, a hősök meghalnak.
Hosszas csönd következett az ultimátumot követően. Több katona is idegesen markolászta a fegyverét. Sokan a ravasz holt játékát próbálgatták. Mindenki türelmetlenül várta a végkifejletet. Egyedül Artemisia állt meredten, összefont kézzel, enyhén unott arccal. A körülötte lévő katonák, már a szemfülesebbek akik ezt észlelték, ők is némi megnyugvást éreztek. Mondhatni magabiztosabbak lettek. A nő végig futtatta tekintetét a körülötte lévőkön majd ismételten a kis ablakon keresztül szemlélte az eseményeket. A feszültség szinte pattanásig feszült. Ekkor a nő füléhez emelte a kezét és bekapcsolta a rádiót de még nem szólt bele. Steve vonásait fürkészte. Amikor elhangzott a végszó, Artemisisa szinte azonnal parancsot adott. -Nem hallották? Szedjék le... Orvosi csapatot kérek, azonnal. Hangja rideg, ellentmondást nem tűrő volt. A döbbenet szinte érezhető lökéshullámként telepedett a katonákra. -Most. Nyomatékosította a parancsot. Meg is hozta az eredményét. Kisvártatva a csapat fejét több találat is érte. A morál megtört. A lelki terror lassan fejtette ki a hatását. Sok katona hite is megrendült, érezhetően. Néhányan le is engedték a fegyvert. Rájuk komoly tárgyalás vár Artemisia szemszögéből. -Különítsék el és... Mondatát azonban nem tudta befejezni, a látvány ami a következő pillanatban fogadta még neki is meglepő volt. Az emelkedő fegyverek látványa egyértelmű volt számára. -Lehnsherr... Uram, túlerőbe ütköztünk... Mindenki, tegye amit mond. Senki ne csináljon ostobaságot. A délceg fekete nő arckifejezése bosszússá válik. Végig néz az emberein. Akik a közvetlen közelében vannak nem mernek lépni, de a kint lévők közül, néhányan a renegátok felé kacsingatnak. Megrendítő volt látni/hallani ahogy hidegvérrel lelövették Amerika szimbólumát. Ez sokakban olyan ellenszenvet váltott ki, hogy dacolnak a dezertálás gondolatával, illetve, hogy a másik oldalt választják. Köztük van egy Barry Smith nevű katona orvos, aki még nem tudja eldönteni, hogy az orvosi eskü az előbbre való és segítsen a kapitánynak, vagy a parancs és a lojalitás. Idegesen kapkodja a fejét, hezitál több katonatársával együtt. -Uram, a Kapitány kicsúszott a kezünk közül. Hamarosan visszatérek a bázisra. Artemisia, vége.
Gondolatban nagyon messze jár. Kezében fegyverek, mellén golyóálló pihen, de mégsincs teljesen itt. Teljesen szívvel a jelenben. Agya valahol kíméli őt, és bár valószínűleg azért, hogy a magasságban keletkezett szorongását kezelhesse, ezzel csak megmenti őt a teljes összeomlástól. És lefoglalja magát. Gyorstalpalót kap, pár szóban, hogy mit, és hogyan fogjon, mit húzzon, mit nyomjon. Olyan idegen kezében ez a súlyos fémdarab, ez, ami oly könnyedén ki tudja oltani bárki életét. Hamar, szinte visszavonhatatlanul. Az arzenál a kezébe akad, sokat Vadócról lesett, mivel úgy néz ki, neki több tapasztalata van ebben, és amúgy is. Legalább valakire muszáj figyelnie. Sohasem késő.. Nem tudja kiverni ezt a mondatot a fejéből. Hallotta a professzor szavait, akivel sosem volt olyan mély kapcsolatban, szorosban. Ő már a kezdetek kezdetén elhatárolódott a csoporttól, és külön életet kezdett élni, csendesen. Ő már akkor különc volt, mondhatni kívülálló. De azt sem mondhatja, hogy most olyan nagy híve a férfinek, annak, aki most a gépen van vele, és terelget. Nem, csak egyszerűen egyezik a gondolkodásuk, és a hovatartozásuk ebben a dologban. Semmi több. Elmehetne, igen, de hová? Az ikrét elküldte, az öccse talán.. mindene romokban. Ha kilépne innen, elmenne akármerre, elfognák, bezárnák, és nem tudna semmit sem tenni. Vagy lehet egyenesen levadásznák őt, hacsak nem sikerülne elbújnia. Ha. Azonban jelenleg nem képes békésen gondolkodni, a történtek hatására. Hajtja őt minden, de főleg a harag. És a harag erőszakot szül, amit most nem képes átlátni, és kezelni. Csak működik, mint valami gép. - Maradok, természetesen. – foglal állást hamar, tömören, amikor visszaül, elfoglalja ismét a helyét, és a körülményekhez képest kényelembe helyezi magát. Pár pillanatig lehunyja a szemeit, és átadja magát a zúgolódásnak. A professzor nem említette az öccsét, nem mondta, merre van, mit csinál, él-e még. Emiatt kicsit dühös, azonban nem adott hangot neki, és nem is fog. Vadóc biztató érintése húzza vissza a valóságba, és keresi meg ismét a pillantását. Szeretne valami értelmeset, valami bátorítót, vagy bölcset mondani, de csak tekintete válaszol; fél, retteg, de elszánt, és vad. A cél immáron adott, és egyre türelmetlenebb. Amíg oda nem érnek, a fegyvert piszkálja, nézegeti. Természetesen nincs megtöltve, nem akar senkire sem veszélyt jelenteni, de kell valami, amivel lefoglalhatja magát. Maga a tény, hogy most egyenesen a Bosszúállók felé haladnak, mit sem változtat. Egyelőre ő csak egy valamit akar megtudni, de azt nagyon. Azonban, mivel ő kicsi hangya csak, nem fogja egykönnyen megkapni. Meg kell tennie, amit elvárnak tőle, és ő megpróbál nem csalódás lenni. Küzd. Valahol mélyen lehet, hogy született harcos. - Hát itt aztán van felfordulás.. – jegyzi meg, amikor már a kamerákon keresztül figyeli az eseményeket. Mivel nem tud repülni, mint Magneto, a fenekén kell maradnia, és mozizni. A látható képek minden szegletét vizsgálja, de csak azokat látja, akiknek a segítségére érkeztek. Amit akar, azt nem. Dühösen fújtat kicsit, azonban gyorsan kapcsol, és elrejti érzelmeit, mélyen. Tudja, hogy ez is egy fegyver ellene. Figyeli hát a többieket, azokat, akiket eddig csak képernyőn láthatott. Az asgard-i, akit akkor ismerhetett meg, mikor a világ felfordult, a kapitány, aki ramaty állapotban van, és aki a legtöbb pizsamáján, kölyökkori ruhadarabján szerepelt. Valakinek ez illúzióromboló lenne, hogy a hatalmas hős elesett, de neki inkább keserű, fájdalmas. Hogy azok, akik miatt ez az egész kirobbant, így esnek annak, akit sok évig egy emberként imádtak. Ez a világ egy fertő.. - Ki tudok pucolni sebet, és össze is varrni. Ha ez számít valamit.. A testvérem vegyész igaz, de ragadt rám valami. – ajánlja fel magát is, hátha ér valamit a tudása, minden számít.
• A csapat közös erővel úgy határozott, hogy elfogadják az érkező Magneto és csapata segítségét. Miközben a férfi lefoglalja a katonákat, a Bosszúállók könnyen feljutnak a gépükre. Amint megérkezik a fedélzetre Erik is, az ENSZ és/vagy Arkwood fegyveresei parancsra rálőhetnek a gépre.
Az egyik hajtómű és a géptest súlyosan károsodhat, aminek következtében többen is megsérülhetnek! A menekülők kénytelenek lesznek kényszerleszállást végrehajtani, egy új gép reményében. A legközelebbi ilyen optimális pont, a reptér!
Az eszméletét vesztett Steve sebeit James Vance elláthatja. (Amennyiben Ő nem teszi, úgy egy másik mutáns megteheti.)
Thor megérkezhet a Chronoson tartózkodó Arkwoodhoz és csapatához. A felek között párbeszéd alakulhat ki.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Jennifer Walters, Scott Lang, Thor, Artemisia (Mesélő), Natasha Romanoff, James Barnes, Steve Rogers, Alison Magdalen J., Leonard J. Arkwood, Clint Barton, Pietro Maximoff, Magneto, James Vance, Marie D'Ancanto, - Becsatlakozhat: Raven Darkholme, Sam Wilson, T'Challa
A szükség nagyúr, nem igaz, kedves Bosszúállók? Ti, kikkel most egy mederbe terelt az élet sodrása, rákényszerültök arra, hogy egy olyasvalakivel lépjetek szövetségbe, kit messziről elkerülnétek. Tudom, hogy ez így van, nem kell telepatikus képességekkel rendelkezzem ahhoz, hogy felmérjem a helyzetem a most kialakult körben. Ha vajmi esélyetek lett volna arra, hogy a szorult helyzetből kiszabaduljatok, biztosan meg sem fontoltátok volna az én ajánlatomat. Lehet, hogy nem ugyan azon mozgatórugók hoztak most minket ugyanazon helyre, a célunk mégis közös, s én kegyesen szemet hunyok a csapat összetételét illetően, hiszen nem mindenkinek adatott meg az, hogy igazi mutánsvér csörgedezzen az ereiben.. - Látom, kellő gyorsasággal felmértétek kilátástalan helyzeteteket. Biztosíthatlak mindannyitokat arról, hogy jó döntést hoztatok. - apró mosolyra rándul ajkam szeglete, de csak egy kósza pillanatnál nem tart tovább, hisz nem a legalkalmasabb az idő, hogy kiélvezzem az üresen tátongó lelkemben pislákolni kezdő fényt, mely az elégedettség melegével járja át rideg bensőm. Minden a terv szerint alakul, a csapat pedig zavartalanul és sértetlenül jut fel a gépre, miközben én továbbra is sakkot adok a kormány által mozgatott báboknak. Utolsóként lépek a fedélzetre, és mindezidáig eljátszom a gondolattal, hogy az uralmam alatt tartott fegyvereket elsütöm. Ó igen!.. nagyon is kedvem lenne eme fejleményhez, elvégre nem is lehetne ennél szebben megkoronázni Ross tábornok halálát, ám félő, hogy feléledne Bennetek az a bizonyos túláradó emberszeretet, melynek ugyan most ideiglenesen hátat fordítottatok, és a hősökből váltatok üldözött bűnözőkké.. Az ezekben a percekben létrejött egyezmény túlságosan is érzékeny, s egyelőre még igencsak pengeélen táncolok. Hogy a bizalmatokba akarnék férkőzni? Szó sincs róla, csupán az egyezsségünk eme képlékeny látszatát igyekszem fenntartani, pusztán taktikai szempontból. - A gépen mindent megtaláltok, ami Amerika Kapitánynak ellátásához szükséges. Azonban ha kérhetem, a golyókat inkább bízzátok rám.. - A rámpa felcsapódik mögöttem, s remélhetőleg egyikkőtöket sem kell arrébb tessékelnem, kik oly védelmezően álljátok körül az eszméletlen testet. Megállva Steve Rogers porhüvelye mellett, emelem fel a kezem, tenyérrel lefelé, lassan haladva végig a test fölött a levegőben, hogy a lehető legnagyobb óvatossággal szabadítsam meg az oda nem illő daraboktól a sérültet. Újabb vér serken, és ha Te fiam James, magadra vállalod a gyógyító szerepét, akkor én ezzel hátrébb is lépek.
S mivel nem léptem a tettek mezejére, s nem rendeztem azonnali vérrontást, az irányított fegyverek most a földre hullnak, gazdáik lába elé ebben a pillanatban. Az élet pedig – mint már oly sokszor -, most is engem igazol, hiszen az első adandó alkalmat megragadják a lentiek, hogy ellentámadásra lendüljenek, a golyózápor pedig egyenesen a gép oldalába fúródnak. - Mindenki kapaszkodjon!- kiáltom el magam, miközben a mágneses mezőt használva enyhén felemelkedek, és a gépezet megsérült oldala felé fordulok, hogy amennyire csak lehet, a fémeket összeforrasszam, s egyben tartsam. - Azonnal indulnunk kell, és keresnünk egy helyet, ahol kényszerleszállást tudunk végrehajtani! Vadóc, mi a legközelebb hely? - A vezérlőpult minden lámpája vörösen izzik, és a hangomat megemelve próbálom a vészjelző hangját túlkiabálni.
Kényelmetlen érzés fut végig a hátamon, ahogy a lány szavai beütnek az éterbe. A próbálkozása megkapó csak éppen belőlem csinál bolondot egy seregnyi ember előtt. A gondok azonban mélyebben gyökereznek, mint azt elsőre vélni lehetne. Számoltam azzal, hogy Rogesrs nemleges választ ad és szembeszegül az emberek akaratával, na de, hogy Thor sem méri, fel mekkora kárt okoz agresszív jelenlétével? És hogy jön ahhoz az ENSZ, hogy az embereimnek parancsot adjon? Ők az én embereim. Igaz kissé meglepődtem Lensherr hirtelen megjelenésén, de ezért van ott Artemisia, hogy akkor cselekedjen, amikor én esetleg nem tudnék. nem szeretem kockáztatni az embereim életét, de ha az életük árán megakadályozható, hogy elszökjön Barnes és a kapitány akkor már nem hiába haltak volna meg. Ám ez a gondolt jóval odébb volt az után, hogy az az asszony állat elpusztította szólásom eszközét. Lassan fordultam meg tengelyem körül megsemmisítő pillantást vetve a lányra. - Attól tartok ez az a pont, amikor bocsánatos a gyerekverés! - Adtam tudatára a lánynak gondolataimat, majd visszakézből erősen arcon ütöttem a lányt, hogy az érezze a helyzetének súlyosságát. Persze visszafogtam magam. Tisztában vagyok a szérum adta fizikai fölényemmel és nem állt szándékomban a lányt jobban bántani, mint az szükséges. De érett már egy ideje ez a tett, már a lány neveletlenségéből és pimaszságából adódóan is. Persze a hatás nem maradt el. Egyik másik technikus azonnal felpillantotta a csattanás hangjára. A lányra tekintek vehemens, de fékezett dühömmel, majd oldalvást tekintek a technikusok felett az egyik tisztem felé. – A kapitány eldöntötte a sorsát! Továbbítsák a koordinátákat az ACR Drónoknak. Lőjek le azt a gépet! – Adtam ki az utasítást, olyan leplezetlen gyűlölettel, ami már-már szinte valami megalomán gonoszt idézhet. Visszatekintettem a lányra, aki talán csak most realizálta, hogy olyan embernél játszotta el az esélyét, aki nem kifejezetten a megbocsájtó típus. – Artemisia! – Nyitottam meg a kapcsolatot a földi csapatom vezetőjével. – Új feladatom van a számodra! Két ACR drón megkíséreli lelőni a gépet, ha lezuhannak, irányítsd a megmaradt egységeket a zuhanás helyére! Barnes és a kapitány kivételével öljetek meg mindenkit! – Adtam ki az utasítást lelketlen nyugalommal a lány szemeibe nézve. – Ez parancs! – Nyomatékosítottam a korábbiakat, majd hátat fordítottam a lánynak. A hajó kapitány hirtelen megszólalván figyelmeztet, hogy Thor éppen a földi egységeket tiporja. Asgard hercege éppen embereket öl. Ez volna hát védelmünk érdeke? - Álcázást kikapcsolni! – Adtam a parancsot határozottan. Ám lassan cselekedtek, időbe telt felfogni, hogy épp meg akarom invitálni a „hatalmas” Thort egy eszmecserére. Ha a gépet le is lövik, Artemisiának időbe telik a csapatokat oda vezényelni, de most, hogy az álcázást kikapcsoltuk Thort jobban fogja érdekelni a személyem, mint sem Artemisia és a csapata. Így lesz idejük elérni őket. És amíg így van lesz időm lesz időm észhez téríteni az őrült herceget.
A katonák körbekerítettek minket, ráadásul Steve-re is rálőttek, nem is egyszer. Neki orvosi ellátásra volt szüksége, és ha a harc mellett döntünk, akkor azt aligha fogja időben megkapni, már ha egyáltalán el is jutnánk odáig. Barton fel is vázolta ezt nekünk, többieknek, hogy fontolóra kellene venni az ismeretlen alak ajánlatát. Szerinte esélytelen küzdelem lenne, ráadásul mind bűnözőnek számítunk valamilyen szinten, akár az egyezmény miatt, akár anélkül is. Ő is kifejtette, hogy Steve-nek segítség kell, amit itt nem kaphat meg, a repülőn viszont elképzelhető, hogy igen. Amint a felbukkanó fickó hatástalanította a fegyvereket és a katonák ellen fordította őket, kihasználtam az alkalmat, hogy Steve-hez siethessek, elszorítva a sérüléseit, amennyire lehetséges volt a körülményekhez képest. Nem akartam elveszíteni őt, a legjobb barátom, még azok után is hitt bennem, hogy fel sem ismertem. Nem akartam elveszíteni, mikor szinte még vissza sem kaphattam őt igazán. Újra az ő oldalán akartam harcolni, nem pedig elveszíteni a sajátomon. Egyetértettem a felszólalókkal, akik azt támogatták, hogy menjünk a gépre. Végül egyöntetű döntés született, hogy mi is lenne a legjobb, így azonnal felnyaláboltam a Kapitányt, hogy felvihessem egy biztonságosabbnak tűnő helyre, ahol talán valaki el tudja látni megfelelően a sebeit. A Magneto-nak nevezett mutáns feltartotta a karonákat, így biztonságosan léphettünk a fedélzetre. Csak arra tudtam gondolni, hogy miattam keveredett ebbe a helyzetbe, engem akart megmenekíteni, és most csak saját magát sodorta bajba, ez olyan, mintha én vettem volna őt a célkeresztbe, én lettem volna a ravasz másik oldalán, én húztam volna meg. Én ölném meg... de nem halhat meg! Azt nem tudnám elfogadni. Amint érkezett valaki, hogy Steve-vel foglalkozzon, félreálltam az útból, hogy ne én legyek az a személy, aki megakadályozza az ellátását. Natalia mellé léptem, kérdőn nézve rá, mintha csak tőle várnám a megoldást és a megnyugtató szavakat, hogy nem lesz semmi baja, meg tudják menteni, még nem késő. Sosem késő. Amint a gép a magasba emelkedett, hamar támadásba lendültek ellenünk, hogy leszedhessenek minket a levegőből. Semmiféle eszköztől nem riadtak vissza. Jött az utasítás, hogy kényszerleszállást kell végrehajtanunk és ott találni egy másik gépet, amivel tovább menekülhetünk. A Magneto oldalán álló lány kijelentette, hogy a legközelebbi erre alkalmas hely a repülőtér lesz, így arra kell vennünk az irányt. Az egész aztán nem tűnt túl zökkenőmentesnek, se a gép levegőben tartása, és még továbbra is támadás alatt álltunk, így azonnal magamhoz húztam a vöröst, hogy a karommal megvédhessem mindenféle esetleges sérüléstől, ami egy kisebb zuhanás esetén érhetné. Steve mellett nem eshet még neki is bántódása...
Bah. Éppen ezért utálom ennyire ezt az országot. Nem az ocsmány időjárás, az alapjaiban elcseszett közlekedés, vagy a konyhaművészet hiánya az, ami a legrosszabb, ó nem! Nem! Az a fellengzős önteltség, ahogy mindezt előadják az ilyen jól szabott öltönybe bújtatott, karót nyelt, sápkóros... Egyáltalán, ki a fene ez az alak, aki megálljt parancsol Amerika Kapitányának? Kinek hiszi magát? Egyáltalán fodrásznál mikor volt utoljára? És a mellette álló törpe? Olcsó fintorral nézem végig a műsort, az egyik sötét kabátos ellenfél vállára leheveredve. ÁLLJ! - hangzott fel a parancs. Nem vagyok szófogadó, szóval leültem. A minisrác fel sem tűnik senkinek. Se a hiánya, se a jelenléte. A tekintetem folyamatosan az érkező - suhanó - haladó bajtársaimra tekeredik. A zöld bőrbe bújt, állatira dögös (Hope, vakságot nem esküdtem...) nőszemély, ahogy összegyurmázza a drónjait Draculának. – Csúcs vagy! – kiáltom a nőnek, de az meg sem hallhat. A Kapitány szava dönt! Előre rohan, én meg felnagyzolva arcom beverem pofáját a korábbi percekben még pihenőt nyújtó kanapémnak! Nem mondom, - minden másodpercben eltátom a szám, ahogy egy-egy hős bazi nagyot belecsap az ilyen semmirekellő zsoldosnak tűnő katonákba. A fémkarú célszemélyre konkrétan csigaszemeim nőnek, a vörös özvegyre pedig a nyálam is kibuggyan. A gyorsan elsuhanó kölyökre pedig nem győzöm kapkodni a szemeim. Ó, bassza meg, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! ... könnyezem meg a percet, mikor feldörrennek a lövések.
Elgyengülve nézem, ahogy a Kapitány testét átszabják a golyók, és térdre rogy. A mellettem álló katona rosszkor van, rossz helyen. A pajzs, mi oly sokak (közöttük nekem is lelkiváram) a földre hull, és csattanása összetöri a szívemet! – Kapitány... – hát nem vagyok egy éljátékos, ezért a következő másodpercben mindenki arcán kutatom a következő lépést. Jó, tény, hogy a Madárka csörrentett, de végül az tette az i-re a pontot, hogy rohadt nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy Mellette harcolhatok! Barnes rohanva indul meg az eleső vezetőnk felé, közvetlen vele egy pillanat alatt a zöld nőszemély visszaalakul emberibb kinézetűvé, és a férfi mellé térdel. Ó, a francba! A francba! A francba! - mantrázom, majd szélsebesen nekifutok a hármasnak, mintha jogom lenne ott ácsorogni, türelmetlenül ugrabugrálva, hogy megtudjam él-e. Lelki szemeimmel már látom, ahogy hozzák a sárga szalagot, meg a krétát, hogy körbe rajzolhassák ezek a mocskok. Fogcsikorgatva követem a történéseket, és próbálom felfogni, ami éppen zajlik. Az események lelassulnak, egészen addig míg a mágneses-Miska meg nem érkezik, és lebegve felajánlja a segítségét. Szavam nem lehet, így némán kapkodva a fejem csupán a többiekre hallgatva hagyom, hogy döntsenek. Hirtelen füstfelhőkké válnak a többiek, és egyedül én maradok magam a katonasággal szemben. Hát persze, ki más?! Annyira gyorsan válnak köddé, hogy nem marad időm agyalni. Azonban a PAJZS ott marad a földön, így magamhoz veszem. A következő percben egy vörös ördög átölel.– Mi a fa...? – megilletődve húzódom kisebbre, de a következő percben már a gép fedélzetére teleportál az alak, majd eleresztve egy gunyoros mosollyal elandalog mellőlem, én meg melleim fogdosva próbálom felmérni testhelyzetem, hogy egyben vagyok-e. A sisakom levéve figyelem a többieket, szorosan fogva bal karomban a csillagost.
A férfi, aki a megmentésünkre sietett, most egyetlen kéz fölé tétellel kirántja a golyókat a férfi testéből. A szám eltátva nézem a jelenetsort végig, majd nedvesítek a számon, mert marhára kiszáradt. A Kapitány eszméletlenül fekszik továbbra is. Páran körbe veszik, és ellátják. Én csendesebbre véve a formát, hátrébb húzódom a gép egyik oldalának támaszkodva, és onnét figyelem végig, mi történik. A bal karomra erősítem a Kapitány fegyverét, majd azt bámulva gondolkozom el... A viking isten elhagyott bennünket. A Kapitányt kis híján szitává lőtték. Megdörzsölöm homlokom kézfejemmel, és kibámulok az ablakon, mikor a gép előre borul, és felhangzik az a bizonyos vészjósló kürt, hogy valami topára ment. Ezért ne utazz soha olyan repülőn, ami nem lélegzik alattad! – Marha jó... – kezdek pánikolni, mikor füstölni kezd ez a fos talicska. Megmenteni jöttek, erre fel lezuhanva fogunk meghalni! Komolyan mondom... A kislányom, és Hope jutnak eszembe, ahogy a verandán ücsörögve hazavárnak! – Semmi pánik. Nem lesz gáz. – kapaszkodok két tenyérrel az egyik kiálló részbe, miközben hallgatom, hogy kényszerleszállást kell végrehajtaniuk a repülőtéren – ...miért nem az egyik plázába megyünk, hogy még feltűnőbbek legyünk? – rázom meg a fejem türelmetlenül, majd rugózni kezdek, mikor a vállam fölött az eszméletlen Kapitányt kezdem figyelni. Élettelennek tűnve fekszik, nem reagálva semmire. Bizarr látványt kelt olyasvalakinek, mint én... – Azta... – süt fel bennem a megvilágosodás, mikor halkan magam elé révedek az ablak irányába – Egy lehet még a sírom veled..! – mikor az ablak tükrében meglátom magam kiélesedve, egy rettentő mosollyal nézek vissza magamra, azonban hamar eltűnik, mikor elképzelem, ahogy Scott Lang, majd említésre kerül... de ekkor eszembe jut, hogy az én nevemet aligha fogja bárki is tudni. Szuper! Dühödöm el.., ahogy eltűnnek a felfelé ívelő vonalak arcomról. Hősi halált halhatok, de senki nem fogja tudni, ki ez a maskarás nyomorék! És egyébként is, miért akarnék meghalni? A rázkódás alatt végig a Kapitány pajzsára fogok rá, és fejem lehajtva várom, hogy véget érjen ez a borzalom. Nem tudok a többiekre koncentrálni. Egyszerűen akármilyen önző dolog is a részemről, csak a saját életem féltem, mert tudom, hogy vár haza valaki. Valaki, akinek marha nagy szüksége lesz az apjára, és ezt nem adhatom fel... Ujjaim már bevéreznek a kesztyűk alatt, olyan erősen próbálok egy helyben maradni. Bár sikerülne megúsznom...
Nem sokkal aztán, hogy a gép felemelkedik, találatot kap. Ez erőset lök a madáron, s Vadóc nyaka is megrándul a váratlan lökés következtében. A rázkódás felér egy durva földrengéssel, s a lánynak, valamint Varangynak komoly erőfeszítésükbe kerül, hogy a gépet egyenesben tartsák, s erre még rá kell erősítenie Magnetonak is. Enyhe hangvételű szitok követi a keserves nyögést, mellyel Vadóc a fájdalomra reagál, de a nyilallás elmúlik, nem úgy a vöröslő szirénázás a műszerfalon. A kijelzők hirtelen válnak ellenséggé, s Varangy kétségbeesve, de határozottan sorolja, hogy mi minden ment ki, szállt el, folyt el, gyulladt ki, s közben igyekszik a károkat enyhíteni, s a maradék érzékelők mutatta képet behozni a monitorokra… talán meglátják Arkwood felsejlő erődítményét, talán nem, Vadóc gondja azonban nem ez, sokkal inkább a gép egyenesben, illetve levegőben tartása. Ahogy a lány meghallja Magneto hangját, csak egy pillanatra sandít a férfi felé. – Varangy, kapcsold ki a vészjelzőket! – adja ki a parancsot, hiszen már mindenki tudja, hogy gebasz van, felesleges a rémületet halláskárosodással is tetézni. – A reptér az erre alkalmas hely a közelben. De biztosan várni fognak ránk, terrorcselekmények esetén minden városból kivezető utat és állomást ellepnek a fegyveresek – hangja egyértelműen Magnetonak szól, de ezen a hangerőn az utastérben ülők is hallhatják. De még nem táplálja be a fedélzeti komputerbe a koordinátákat. – Le fogjuk tenni a gépet, amennyire tudják, rögzítsék hátul a Kapitányukat, nagyon rázós lesz. És továbbra is kapaszkodjanak! – majd csak Magneto felé intézi a szavait immár halkabban. Azt sem jelenti ki, hogy a reptér lesz az a hely. – A toronytól nem kérhetek leszállási vektort, segítenie kell, hogy biztosan ne csapódjunk a földbe, illetve ne állja semmi az utunkat, ha a reptér mellett döntünk. És ha tanácsolhatom, nem ártana felrobbantani a gépet… mondjuk a reptér váróterme fölött, hogy egérutat nyerjünk. Gondolom, van időzített önmegsemmisítő… – jegyzi meg, bár tudja, hogy a döntés végül Magnetoé lesz. De no, most már ideje volna a Vénembert is büszkévé tennie egy civil homo sapiensek elleni merénylet ötletével… bár a civileket sanszosan kimenekítették már… Vadóc sokkal inkább számít fegyveres erőkre fogadóbizottság gyanánt.
A kép sötét. Fényfoszlányok próbálnak bejutni a lehunyt szemhéjak mögé, miközben halkan duruzsoló hanghatások ütik fel figyelmem. Szédülök. Erőtlennek érzem magam. Még így, fizikailag teljesen kimerülten sem tudom nem felfogni, hogy a fájdalomforrás, ami ennyire lebénít, az nem a golyók karcolása, és hústépő szaggatása miatt történik velem, hanem azért, hogy megtették. A kormányok, az emberek, akiket védelmeztem ezidáig ellenem fordultak, és hagyták, hogy akár közszemlére téve mindezt, elhulljak a porba. Hogy tehettek ilyet? Hallom a hangokat, de képtelen vagyok felnyitni a szemeim. A sötétségbe kapaszkodom, miközben jól tudom, hogy nem engedhetem meg magamnak ezt a fajta kábaságot. Egyszerűen nem lehetek ennyire kiszolgáltatva senkinek, és semminek sem, ha olyan sokan állnak mögöttem, mint most. Fogcsikorgatva küzdöm. Kezek fognak, és tartanak. Visznek valahová. Újra letelepszem. Fejem hátravetem a puhaságba. Nem idomul koponyám formájához, így könnyen betájolom, hogy valakinek az ölében lehetek. Hallom hangját. Hallom a szívverését. Érzem kezének melegét. Tudom, hogy ki Ő. Mosolyognom kellene. Szeretnék. De nem tudok... Vakon rándul meg jobbom, hogy a nő kezére fogjak. A golyók felszakadnak testemből. Valakinek köszönhetően, kit csupán szemréseim keresztül, homályosan látok. Egy férfi az. Tenyerét fölém tartva hívja magához megsebzőim. Elmondanám, hogy köszönöm, és próbálom is, de csupán csak annyi hallatszik, hogy 'Köhmöömmmm...' Nem tudok koncentrálni, nem tudok gondolkozni, nem akarok foglalkozni az ég világon semmivel. Sharont elveszítettem. Sharon?! Mi lehet vele? Mit tehettek vele a katonák? Sikerült vajon megszöknie? Nem. Biztosan nem. Ficánkolni kezdek, és csapkodni. Mintha valaki a sebeimmel babrálna. Az Ő jelenléte az, ami meggátol a további durvulásban, hogy egy helyben maradjak továbbra is. Fel-fel nyitom a szemeim. A füst, ami lejut tüdőmbe jelzi, hogy valami nincs rendben. Hirtelen biztosabb helyen érzem magam, és nincs lehetőségem elmozdulni onnan. Mintha rögzítene valaki, vagy valami...
Már látatlanban is megtalálom azt a női kezet, mi korábban tartott. Szorítom, és húzom magamhoz. Jennifer, most mellettem kell, hogy legyen. Túl erős lennék? Nem. Nem eléggé. Egyre jobban kell, egyre elviselhetetlenebbül nyom el a tompaság, egyre nehezebb ébren maradnom, egyre inkább fel akarok kelni és minél inkább vágyakozom, annál inkább csak fájdalmasabb minden pontom, hol megsérültem. Nehéz szembe néznem azzal, amit tapasztalok. - Jenn... - nyögöm fel a nevét kérdő hangsúllyal - Köszönöm.. - ejtem ki erőtlenül a szót annak, ki ellát, ha van előttem valaki. Érzem, hogy zuhanunk. Egy gépen vagyunk. De hol? Ki vezethet? Biztosan Barton. És a többiek? Őket is lelőtték? Tudni akarom. - A többiek? - fogcsikorgatva préselem ki a két szót, majd erőszakosan felülve nem törődöm a rázkódással, semmivel. A sebeim, ha ellettek látva, úgy, ha nem, akkor pedig anélkül hasítanak fel. A nőt kutatják szemeim, aki nagy valószínűséggel mellettem térdel továbbra is. Ahogy a fém meghajlik, ahogy az ismert- és ismeretlen arcokon végig nézek, látom, hogy mindenki felkészül. Bucky Natashát öleli magához, tőlük valamennyivel távolabb ott áll a férfi, aki elkapta Rosst. Bólintok irányába mélyen, ezzel megköszönve a segítségét. Jenniferért nyúlok. Tudom, hogy Ő ezerszer erősebbé válhat nálam, de támogatni, óvni akarom. Jobbommal átölelem, és magamhoz húzom. Ha csapódni fogunk, megfogom védeni őt... Miközben mellette próbálok feltérdelve megkapaszkodni látom Langet a pajzzsal, és hallgatom az ifjú lányt, kinek fehér tincsei lobognak, miközben a vezetőjükhöz beszél. Tekintetemmel Bartont, és Pietrot keresem. Nyilván egy helyen találom őket. Tovább futtatom szemeim, de Thort nem találom. - Thor...? - kérdezem a karommal óvott nőtől, miközben próbálom a gép falához szorítani. Talán annak menedéke alatt kevésbé leszünk bajban, ha becsapódunk. De az sem kizárt, hogy éppen majd az zúz össze minket, ha a zöld oldala nem kel védelmünkre. Samet keresem az arcok között. Bízom benne, hogy erősen kapaszkodik valahol. -Hagyd, hogy én... - nézek a nőre határozottan, majd megpróbálok minél kisebbre húzódni, hogy egész alakommal védhessem őt. A rázkódás egyre erősebb, én pedig minden erőmmel óvni próbálom.
Bárhogy is cselekszem, semmi nem gátolja meg az embereket abban hogy letegyék a fegyvert. Úgy véltem ha megmutatom hogy felesleges ellenem támadni, akkor leteszik, s tárgyalhatok az illetékessel. Noha ez nem így fest, de reménykedek benne még. A többieket otthagyva tovább mentem az úton, bízzanak meg a segítségben, hisz szükségük van rá. Válasszák a biztonságukat, s mentség meg Rogerst is, hisz most az a legfontosabb. A mentésben nem vehetek részt, mert akkor soha nem fogunk előrébb jutni. Épp ellenkezőleg... Csak hátrébb. Ahogy haladtam előrébb, a szembejövő egységeket folyamat hatástalanítottam a Mjölnir, s kezem erejével egyaránt. Kárba veszett erő, az amit ők ellenem vetnek be. Noha atyám tiszteli az embereket a maga módján, jó magam is igyekszem az ő szavai után hajtani a fejemet, de... Minő ostobaság az, ha látják hogy jó magam megállás nélkül terítem őket le? Csak beszélgetni szeretnék a katonával, s nincs ami megállíthat ebben! Őt akarom! Nem harcolni akarok a halandóval, de ha arra kerül sor, hát legyen. Minden elképzelésem kezd szertefoszlani, aminek nem örülök, s haragom kezd előre törni. Természetesen úgy vélem, még van annyi bennem hogy megpróbáljam én megtenni a lépéseket... De ha veszett ügy, az esetben drasztikus lépéseket kell megtennem, a következménnyel nem számolva. Nem engedhetem hogy az eddigieknél is jobban elfajuljon. Ahogy haladtam előre, a riasztás által felfedezni véltem egy eddig nem látott dolgot. Elindultam az irányába, s megérkeztem a helyiségben ahol a bizonyos férfi volt, s mögötte a szivárványlány, Alison. - Elég legyen! - Jelentettem ki fenyegető hangnemben miközben vele szembe álltam. - Nem engedhetem hogy ennél is jobban elfajuljon a jelenlegi helyzet! Bármit is tervezel, én tárgyalási céllal érkeztem ide! - Szólok felé, s körülnézve felmérem a terepet. Jobb körültekintőnek lennem, hisz itt Midgardon sokan képesek az aljasságra, s nem engedhetem hogy akár tőrbe csaljanak. Lassan indultam meg a férfi felé, majd felmértem Alison állapotát. - Amit a lánnyal tettél nem példaértékű! - Jegyzem meg felé. Alison jó ember, nem ezt érdemli... De háborús körülmények sajnos sokszor megkövetelnek efféle áldozatokat. - Engedd el a lányt! Barátomnak, és szövetségesemként kezelem, s Asgard védelme alatt áll ő is! - Jelentem ki. Egyenes katona, ez látszik rajta... Attól tartok nem tudom vele úgy megbeszélni a dolgokat ahogy szeretném, de míg a válaszát vártam a Mjölnirt leengedtem, jelezvén hogy nem akarok háborút...
Nem érdekel, mi célból kapar össze minket a nagy erejű mutáns. Nem érdekel, hová kíván eljutni velünk. Az események rettentő lassúak lesznek, mintha órák telnének, holott mindössze percekről van szó. Reszketnek vörösbe mártott ujjaim, s mikor Steve sápatag arcáról leemelem a tekintetem, ajkaim is követik a kezek példáját. Az egész testem feszülve szorítja magához a Kapitányt, Amerika egyetlen, igazi Kapitányát. Téged nem akarlak eltemetni, Steve, kérlek... Felvillan előttem a kép a csöndes, fehér temetőről és arról a keserű, szívet tépő érzelemhalmazról, mely közös sebként tátongva könnyeket csalt az arcunkra. A fehér apró kis szárnyas galambról, amit én készítettem. Steve elcsukló hangjáról. Te nem hagyhatsz itt, Kapitány... Legszívesebben felkiáltanék, mikor végül meglátom a pajzsot Scottnál. - Vigyázz rá. - Ejtem színtelenül, majd mint egy elveszett apró gyermek nézek fel a másik alakra, aki elvonja karjaimból a hősöm. Megfogadtam, nem fogom magára hagyni, ám mielőtt követném a csapatot, az ujjaim elfehéredve szorulnak össze, s egy kis ideig elveszítem a kontrollt a rám zúduló színtiszta bosszúvágy miatt - úgy pillantok végig a tehetetlen támadókon, hogy közben nem vagyok biztos benne, képes leszek e megálljt parancsolni a sötét gondolatok sugallatának. Hányszor téphetném szét mind egy szálig azt, aki ellenünk indult csatába? Ijesztően sok lehetőséget látok a lehetséges pusztításra.
Már a fedélzeten belül teszem magam arrébb, miközben pontosan látom, miként fektetik el a Kapitányt és magasodik felé az ismeretlen "jótevőnk" is. Pietro felé vetem kétségbeesett ábrázatom, de olyan ideges vagyok, hogy érzem, már ropognak a csontjaim. Elvonulok valahol hátul, hogy megpróbáljam mérsékelni magam, de nem megy. Két percen belül kétszer történik meg a zöld átalakulás, méghozzá elég gyorsan ahhoz, hogy élénk fájdalmat érezzek miatta, mikor harmadjára sikerül visszarántani és győzelmet aratva végül odabenn tartom a Minit. Feszülten karolom magam, ám ha közben a sebes kék társam mellett is elhaladok, megpróbálok erőt meríteni belőle, viszont én képtelen vagyok arra, hogy nyugton maradjak, vagy a gépen lévőkkel túl sokat kommunikáljak azon kívül, hogy jegyzem az állapotukat. Csak egyetlen cél lebeg a szemeim előtt, s ha a gyors kezek ellátják a kiemelkedő golyók ütötte sebeket, ott termek Steve mellett. Lehet, hogy megszállottság, lehet, hogy természetellenes ragaszkodás, de rohadtul nem érdekel, csak az, hogy életben van. Nagyot nyelek, ahogy tétován helyezkedem, nem lesz baja, hiszen Ő a Kapitány... Pár kibaszott golyó nem állíthatja meg! És mozdul a keze, s mozdul az enyém. Legszívesebben ráborulnék, ha nem félnék, hogy szétszakadna a mellkasa, persze... A sóhaj reszelősen buggyan torkomból, és bár nem láthatja lehunyt kékjei alól, megrázom a fejem. - Shhh! Ne pazarold az erőt! - Ujjaimmal szorosan tartom és közelebb húzódom hozzá, bár ennek az oka részben a hirtelen döcögőssé váló légi közlekedés lesz - próbálom ám szépíteni, hogy találat ért minket és a géptest egyik fele mint a behorpadt konzervdoboz, bassza meg! Zúgó, vad akadások, majd tisztán hallatszik, hogy berobban az egyik hajtómű... A szám eltátom, a fejem pedig Clinték felé kapom, mikor tudatosul, hogy ennek finoman szólva sem lesz jó vége. Ahogy tud, mindenki kapaszkodót keresve igyekszik felkészülni a felkészülhetetlenre, Steve viszont ahelyett, hogy nyugton maradna... - Mindenki jól van, maradj veszteg, még nem állt el a vérzés! - Kapok felé, de a mellkasára fektetett kötés máris átázik a fészkelődés miatt, így az első reakcióm, hogy a mellette maradt gézdarabot ujjaim közé ragadva nyomom rá. - És nem is fog, ha... A picsába már! Az esélyeink megint megcsappanni látszanak, de be sem fejezem a mondatot. Ő is elég makacs tud lenni, ha a helyzet megkívánja, és most kötve hiszem, hogy visszafeküdne, miközben zuhanni kezdünk. Múlnak a pillanatok, közeleg a becsapódás, és ha nem igyekezne sebesülten elhelyezkedni az óvásomra, én magam igyekeznék védeni őt. - Elvesztettem szem elől. - Vallom gondterhelten a sebére vetett pillantások közepette a föld felé száguldó káoszban, mikor Thor felől kérdez. Aggódom a szőke hercegért, bár vigasztal a tudat, hogy könnyű szerrel képes ropogóst csinálni bárkiből. Sokkal inkább a gépen tartózkodókat kell féltenünk, bár Steve alakja eltakarja őket előlem, így szinte csak a felém forduló profilja az, amit látok, és a kérése... Jellemző, hogy még sérülten is ő akar mást védelmezni. Nem engedhetem. Nem hagyhatom. Hiszen a mutáns még csak most szedte ki belőle a golyókat, jóformán regenerálódni sem volt ideje, ennek ellenére már térden van, készen arra, hogy ráomoljon a repülő. - Hagyd, hogy én is...! - Emelem feljebb az állam hozzá és röviden elmosolyodom. Tudja, mit gondolok, és mit mondanék. "Nem vagyok cukorból!" A hátam a gépnek préselődik, és amellett, hogy igyekszem stabilan kapaszkodni belé (és tartani, úgy, hogy kevésbé tűnjön fel neki), minden idegszálammal ara koncentrálok, hogy igazán figyeljek a Minire. Hogy én védhessek, ha nem sikerül épségben landolnunk. A szív felpörög, mégis lehunyom a szemeim. A mellkasán kötést tartó kezek egyike lecsúszik a hátára, a másik pedig megfeszülve simul a gép falának. Felkészülök, és ha bekövetkezik a legrosszabb, a gerincem mentén szétárad a bizsergés...
A minket körülvevő katonák nem riadtak vissza semmiféle eszköztől, amivel megálljt tudtak volna nekünk parancsolni. Szerencsémre végig James mellett voltam, így megint össze tudtunk dolgozni, mint régen annyiszor. Tanultam tőle, sokat. Minden, amit arról tudok, milyen is a megfelelő taktika, harcstílus és hasonlók, tőle származik. De ez a dolog csak addig tartott, míg rá nem lőttek Steve-re. Szerencsénkre a TV-ben is mutogatott Magneto a segítségünkre sietett, hogy a fegyvereket, amik közül egy, vagy talán több is eltalálta a Kapitányt és ezáltal a csapatunk szívét is, hatástalanítsa. Minden jó csapatba kell egy irányító és nálunk ez a valaki ő volt. Az egészen eddig mellettem ácsorgó férfi azonnal a barátjához sietett, hogy elszoríthassa a lőtt sebeket, bár nem igazán hittem benne, hogy ez segíthetne valamennyit. De a szándék a fontos és az, hogy próbálkozott és próbálkozik még mindig. Clint aztán kifejtette, hogy mennünk kell és ezzel többen, közöttük én is egyetértettem. A tekintetem ugrált James, Clint és Pietro között, de utóbbi kettő szerencsére nem sérült meg, így együtt indulhattak meg a gépre, én pedig követtem a többieket, hogy aztán a repülőre lépve megállapodhassak nem messze Steve-től és onnan nézhessem, hogy mi is lesz a férfi sorsa. Rogers fontos nekem, nagyon jóban lettem vele, Clint mellett talán még rá tudnám azt mondani, hogy a barátommá vállt. Nem sok embert engedek közel magamhoz, de akit igen, azt mindennél jobban szeretném megvédeni, még a saját életem árán is. Amint megérkezett a fogjuk rá, hogy szakszerű segítség, James mellém lépett és olyan tekintettel nézett rám, hogy szinte már komolyan megsajnáltam. -Steve túlélő... nem lesz baja... -jegyeztem meg csak ennyit halkan, egy halvány, megnyugtatónak szánt mosoly kíséretében. Nem mondhattam neki, hogy minden szuper és semmi komoly baj nincsen, mert az nem lenne igaz. Keresnek minket, talán a saját társaink ellen kell majd vonulnunk, de nem bántam meg a döntésemet. Ebben az egy dologban biztos vagyok. Viszont, amint felszálltunk, szinte azonnal célkeresztbe kerültünk és el is találták a repülőt, így megkaptuk az utasításokat, hogy mindenki kapaszkodjon, mert nem egy zökkenőmentes utunk lesz a legközelebbi állomásig, ami a reptér volt. Amint a mellettem álló férfi magához húzott, készségesen simultam bele a karjaiba, hogy a lehető legkevésbé következhessen be az, hogy valamilyen formában bajom essen. Akármennyire is jónak tartom magamat, ő sokkal ellenállóbb nálam, és nem csak a fémkarja miatt...
Az adás megszakadását követő rövid hatásszünet után, ami kezdett kínosan hosszúra húzódni, tettem egy fél lépést hátrébb. Arkwood is megmoccant. Tekintete vérfagyasztó volt. Hamar konstatáltam magamban, hogy amit az imént tettem igen csak elvetette a sulykot. Így utólag átgondolva valahol érthető. Nyeltem egy nagyot, tekintetem idegesen cikázott ide oda, de mindig visszatért a baljós tekintetéhez. -Én öhm... Próbáltam motyogni valami jó kifogást de ha tudtam volna se valószínű, hogy hatott volna rá. Először fel se fogtam a szavait aztán az idő mintha lelassult volna, de nem azzal az impulzussal amit a karórám hoz létre. Ez az adrenalin, egy relatív idő lassulás. Ahogy moccant lelki szemeim előtt felvillantak az izmok amik vélhetőleg megfeszültek. Ahogy lassan lendült a keze éreztem, hogy ez a tempó nem fog menni a testemnek. Lehunytam a szemem, abban a pillanatban a sötétben szinte láttam kettőnket, szaggatott vonal jelölte a kezének várható útját, elmosódva láttam, hogy milyen testtartás fog következni. Magamban már számoltam vissza a becsapódás pillanatát. Ahogy az elképzelt képen Arkwood keze közelítette az arcom, már éreztem is a szelét abban a pillanatban az idő visszagyorsult és már éreztem is ahogy a fejem elszalad a testem felül. Két lépéssel alá szaladtam. Tágra nyílt szemekkel meredtem magam elé. Lassan felemeltem Arkwoodra a tekintetem. Egyik kontaktlencsém el is csúszott és a lila alatt szinte világított a zöld íriszem. A pofon helyére emeltem a kezem. Forró volt az ütés helye. Valahol jogosnak éreztem. De fájt, ne mis fizikailag, inkább lelkileg sértett. Pislogtam párat gyorsan és a lencse a helyére került. Csillogni kezdtek a szemeim, fogaimat össze szorítottam és próbáltam visszafogni a sírást. Egy kósza könnycsepp legördült az arcomon. Némán hátrébb lépdeltem. A rádióból közben kihallatszott az ENSZben történtek, Amerika szimbólumát lelőtték. -Ez hülyeség volt ugye tudja? Európában lelövetni az országuk példaképét... Demokrácia példaképe. Alig, hogy ezt volt merszem kimondani két nagyobb biztonsági ragadott karon. De nem vezettek ki. Felételezem ennyit a szabad lábról. Onnantól kezdve néma és tehetetlen szemlélője voltam a történéseknek. Végül Thor fogadta Arkwood invitálását. A remény visszatért belém is. Miután diplomatikusan szabadságomat kérte a szabadságom leráztam magamról a két szorító kezet és mellé sétáltam. -Köszönöm. Majd elmagyarázom. Ő a telómat meg az órámat is visszakaphatom?
Alkalmazkodnunk kell, a túlélők viszik tovább az életet, a hősök meghalnak.
Artemisia füléshez emeli a kezét a bejövő hívásra. Végig hallgatja a parancsot. -Uram Rogers kapitány vélhetőleg nem fogja túlélni, vagy feladni a harcot. Ennek ellenére igyekezem eleget tenni. Kézjelekkel magához int egy 5 fős csapatot majd a másik kommunikátorba továbbítja a parancsot. Minden mozdítható egység kimasíroz az épületből. Percekkel később egy csapatszállító gép ereszkedik le, nyitott rámpával. -Maga és maga szedjék össze a mozgás képes egységeket és segítség a sebesült ellátást. Szólít fel két lestrapált katonát akik szintén a csapatszállítóra igyekeztek. Fejével biccentett majd a rámpán felmasírozott. A katonák a gép belsejében lihegve ugyan de bekötik magukat a falhoz. Artemisia végig dübög középen egésze n pilóta fülkéig ott a két pilóta mögött középen megáll karba tett kézzel. -Nyisson egy csatornát a technikusokhoz a hajóra.... Kérem a gép lehetséges landolási helyeit, röppálya, becsült lebegési magasság és vélhető sebességet. Továbbá küldjenek egy drónnal műanyag fegyvereket, nem érdekel, hogy még tesztelni kell...Kapitány induljunk. Többen már nem leszünk. Ahogy megemelkedik a gép kisebb terpeszbe áll majd ahogy a fedélzeti komputer jelez odalép a falhoz és lehajt egy panelt. Egy klaviatúra és egy monitor jelenik meg a kért adatokkal. -Emelkedjen magasabbra, hogy látótávolságba kerüljenek. Északnak mentek. Teljes meghajtás. Felcsukja a panelt és hátrasétál a katonákhoz. -Uraim, szeretném leszögezni, hogy akit ez elmúlt pár perc eseményei érzelmileg, vagy morálisan kompromitálta az most jelezze, adja le a fegyverét és szolgálati azonosítóját. A világ biztonsága forog kockán. Nincs szükségünk olyna emberre aki ezt nem képes belátni. Célpontjaink a renegát bosszúállók és Magneto csapata. A Kapitányt és Barnest, azaz a tél katonáját élve kell elfogni. Aki nem érzi magát késznek a feladatra az most lépjen ki. Fegyver oda, jelvény amoda. Mutat két dobozra majd biccent és visszatér a pilótafülkébe.
Az események pörögnek, de olyan gyorsan, hogy mikor az egyik pillanatban még kimondja a szavakat, a másikban pedig már szinte érvénytelenek is. Kicsit túl sok, de mindegy is. Nem marad a harcvonalon, inkább hasznossá teszi magát. Odakint ők a hasznosak, saját maga pedig csak úttorlasz lenne. Tekintetével az orvosi ketyerék, és szerek felhozatalát keresi, és amint megleli, beleveti magát. Nem egy képzett ember, de tud, ha akar. Sorra emeli ki a kis fiolákat, üvegcséket, és amennyire gyorsan tudja, azt keresi, amely hasznos lehet. Morfium, vagy azoknak a bonyolult változatai, amiket kimondani nem tud, de felismeri, ha látja. Sorba lepakolja őket, erősebbet, kedvesebbet, de már folytatja is. Háta mögé pillant, de csak futólag. Megkezdődött a „berakodás”. Csupa idegen, csupa olyan arc, akiket látott, azonban képernyőn, és fogalmuk sincs arról, hogy ő kicsoda. Mint valami rajongás? Nem, nem érez ilyesmit. Végigfuttatja a felkerült alakokon a tekintetét, majd jön a művelet, amit meg kell tennie. Haemovalami. Ikre órákig gyömöszölte a fejébe, hogy mire való, mi pihen benne, és a vérzéscsillapítóra nagy szükség lesz. Ki tudja, mikor hasítod fel magad, és én nem vagyok ott! Bármi megtörténhet, sosem figyelsz. Hallod amit mondok?! Elmosolyodik az emlékre, ami átfut az elméjén. Kerül végül még pár szer elé, amiket nem akar használni, de vész esetére szükséges. Fecskendőt, katéter, akármi. Ezek ismereti sorozatok, saját kórházi élményeinek tudománya. No meg azé, hogy rengeteget látogatta azokat, akiket bántott.. Elképed magán, mert eddig nem ismerte ezen képességeit. Meglepő, mit hoz ki az emberből a stressz, és az anarchia. Magneto vissza a fedélzetre, és a Kapitány is velük van. Mindent előkészített, még kesztyűt is húzott. Azonban kezei remegnek, jobban, mint mikor azt kellett tennie Ross-al. Egyre nehezebben visel mindent, és nagy levegőket kell vennie. Nem ájulhat el, pont ő nem..! - Szerettem volna kérni.. – hálásan pillant Magneto felé, és bár vett elő csipeszt, hogy a lövedékeket eltávolítsa, mielőtt mindent összeroncsolnak, mégis örül, hogy nem neki kell bénáznia vele. Neki azért némileg szebb munka adódik belőle, mint az ő bénázása. Csak ártana. Újabb sóhaj. Szédül. Nem lehet.. - Akkor.. ha nem gond.. – szól azoknak, akik körülötte állnak, akik a Kapitánnyal jönnek. Kissé ügyetlenül kezdi el kezelni a sebeket, vágja meg, pusztítja a seb körül az ikonikus egyenruhát. Bűntudata van, de hozzá kell férnie. Csendben ügyeskedik, adagol, szúr, nyom, sebet zár be, mint egy kis szanitéc. Hall mindent, mindenkit, de nem csatlakozik be a beszédbe. Ha a Kapitány tenni akar, megáll a mozdulatban, hagyja. Erős ő, látja a sok sebet, a sok nyílást. Ha nem ő lenne, most már csak a halál beálltát tudná megállapítani. De ő erős. A keze egyre jobban remeg. - Az a jó hírem, hogy Rogers kapitány rettentő szívós, és nemsokára már csak vagánykodni fog a sebhelyivel. A rossz hír az, hogy ez nem profi munka, de a vérzést elállítottam, azonban minél előbb kellene egy olyan orvos, aki ért is hozzá. – vagy egy gyógyító. Az öccse. A gyomra összeszorul a gondolatra. Folytatná a dolgot, de elveszti az uralmát, és a haldokló gép uralmának hódol be. amint zuhanni kezdek, amint találatot kapnak, amint cselekednek odakint. Felordít, oldalra zuhan, fejét pedig abba veri, amin ápoltja fekszik. Szemei előtt csillagok peregnek, kezében szétrobbant az üvegcse, amelyből a fájdalomcsillapítót akarta kiszipolyozni, és most az ő vére festi pirosra a fehér kesztyűt. De végül nincs robbanás. Megmenekültek. A reptér üzenete nemigen ér el hozzá. Az ütéstől még mindig szédül, miközben felül, a füle cseng, felnéz, de keveset lát. Eltalálták őket, ez tiszta, de mi lesz ezután. Semmit sem tud előre, csak azt, hogy résen kell lennie. Megtette azonban, amit kellett.
• Steve Rogers Kapitányt súlyos találat érte, ám a csapat Magneto segítségével megmenekült a szorult helyzetből. Erik Lehnsherr eltávolítja a lövedékeket, míg James Vance ellátja a sebet. A szérumnak és a gyors segítségnek köszönhetően Steve állapota minden pillanatban javul. • A gépet Arkwood parancsára súlyos találatok érik, így kénytelenek a legközelebbi repülőterén kényszerleszállást végrehajtani, egy új gép és a gyors továbbjutás reményében. • Thor eközben megérkezik Arkwoodhoz, hogy jobb belátásra bírja, valamint Alison szabadságát kéri.
***
» A 11. felvonás véget ért! Nagyon köszönjük a játékot mindannyiótoknak!
