Lévén nem ismerem még olyan jól a palotát, mint a tenyerem, ezért talán segítséget kellene kérnem. Valakitől. Akárkitől. Bárkitől. Nem volna szerencsés, ha máshol találnám magam e kései órán. Nem vetne rám jó fényt. A lépteim csendesek, próbálok nem leverni semmit, továbbá a saját épségemre is figyelni. Úgy botorkálok, akár egy elveszett árnyék. Amikor végre meglelem az ismert-folyosót, elengedek egy megbékélt sóhajt és persze nyugtatom magam, hogy senki se volt szemtanuja az eltévedésemnek. Belépek az ajtón, s még a lélegzetem is visszafojtva haladok az ágy felé. Elég volt ebből a napból. Szinte mind egyforma. Egyedül vagyok, ha pedig nem, akkor épp Wrenor próbálja elvenni a maradék életkedvem. Lágyan dobom le magamról köntösöm, ami nem a széken landol - mintha hűlt helye volna - helyette a padlón. De mindezt nem veszem előjelnek, ahogy illő volna. És itt hibázom. Finoman és némán fekszem a puha matracra, elsüllyedve abban, kényelmesen felfedezve milyen a csendes békesség. Hagynám, hogy az álmok vihara beborítson, elvigyen egy világba, ahol boldog lehetek és szabad. A probléma csak az, hogy ahogy lehunyt szemeimmel oldalamra fordulok, nem az üres és megszokott magányosság fogad tárt karokkal, hanem valami jóval keményebb, és nagyon is élő. A másodperc töredékéig nem moccanok annak öleléséből, de amint eljut hozzám, hogy valószínűleg rossz ágyban, rossz szobában, rossz szárnyon vagyok, rögtön elhúzódom, s kipattanok mellőle. Elsőre nem is foglalkozva azzal, ki mellé feküdhettem. - Ó, kérlek ne haragudj! Bocsáss meg...– ahogy egy halovány fényhasáb beköszön közénk és láthatóvá válik az arcra, rögtön elszégyellem magam - még inkább. Nem bánnám, ha ketté nyílna alattam a föld, s betemetne. - Azt, azt gondoltam, hogy a saját szobám... Azt hittem, kérlek ne haragudj rám.– emelem védekezően kezeim, közben hátrálva, s felkapva a földről a levetett köntösöm. Mellkasomhoz szorítom azt, s az ajtó felé hátrálok. Rettegek tőle, hogy máris szól Wrenornak, az pedig ki tudja, mit talál ki, vagy hogyan reagál majd. Tudom, mennyire fontos számára a családja, főként az öccsei, főként Reimos. Éppen ezért inkább nem gondolnám el előre, hogy mi lesz a büntetésem. Próbálnám elsimítani a malőröm, kimenekülni ebből a helyzetből, de meg kell várnom a reakcióját ahhoz, hogy bárhogyan dönthessek. - Könyörgöm ne mondd el Wrenornak...– arcomon ott az őszinte megbánás és a friss döbbenet lenyomata. Le sem veszem róla szemeim. Szeretnék köddé válni, de tartok tőle nem úszom meg ennyivel...
Már megszoktam, hogy a szolgálókon, őrökön, tanítókon és a testvéreim vendégein kívül más nő nem jár a palotába. Egyik sem lakott itt, aztán jött Eleanne, Wrenor menyasszonya. Még nem is találkoztam vele amikor eldöntöttem, hogy utálni fogom. Féltem, hogy ő miatta Wren még kevesebbet fog velem foglalkozni, és teljesen befoglalja a szobáját. Nem akartam, hogy elvegye tőlem a bátyámat, mert már így sincs rám ideje. Azt hittem, hogy majd ha megérkezik minden megváltozik, és Wren minket teljesen elfelejt. Abból indultam ki, hogy apa és anya is boldogságban éltek, emiatt hittem azt, hogy az összes házasság tökéletes, boldog és szép. Ezért lettem szomorú, amikor megtudtam, hogy idejön. Wren ne szeressen másokat, csak engem, meg néha Zrenéket. Felkészültem a legrosszabbra, de minden teljesen máshogyan alakult. Eleanne és Wrenor még távolról sem szerették egymást, inkább tűntek ősellenségeknek, mintsem vőlegénynek és menyasszonynak. Onnantól kezdve nem utáltam a nőt, sőt. Az idő múlásával megkedveltem, és most már akkor se haragudnék rá ha megszeretné a tesómat. Kedves nő, és az csak plusz pont, hogy kibeszélhetem vele a testvéreimet. Nem adja tovább senkinek, de azért vigyázok, hogy mit mondok neki. Ki tudja mikor esik hirtelen szerelembe, hm. A felnőtteken nem lehet kiigazodni, remélem ha nagy leszek nekem nem lesznek ilyen furcsaságaim. Érthetetlen okokból mindig korábban le kell feküdnöm, mint a testvéreimnek. Akkor is, amikor egyáltalán nem vagyok álmos. Sajnos hamar rájöttek, hogy mikor alszom és mikor színlelem, de nem értem, hogy hogyan tudják megkülönböztetni. Képesek leellenőrizni, hogy mikor aludtam el. Ezek után ne csodálkozzanak, hogy sose szoktam kopogni. Most hamar elaludtam, fárasztó napom volt. Szokásom teljesen magamra húzni a takarót, hogy csak a szarvaim látszódjanak ki. Semmi rémálom, mozdulatlanul feküdtem az ágyon és hangosan szuszogtam. Mostanában ritkán álmodok jó dolgokról, de szerencsére ma este egyszer sem riadtam fel. A békességből valami halk nesz szakította félbe az álmomat. A szemeimet nem nyitottam ki, inkább próbáltam visszaaludni. De aztán a nesz megszólalt! A szemeim hirtelen kipattantak, és mivel nem ismertem fel a hangja alapján az illetőt teljesen bepánikoltam. - Ááá! - A hangom jó pár oktávval feljebb csúszott, és még a szokásosnál is vékonyabban szólt. Szó szerint leugrottam az ágyról, majd guggolva kémleltem az ágy másik felénél álló betolakodót. Az ugrás közben a takarót félig magammal rántottam, legalább puhára érkeztem. - Eleanne? - Óvatosan felkeltem, és értetlen arccal meredtem a nőre. Egy kicsit még most is kómás voltam, egyik kezemmel a szememet dörzsöltem. - Mit keresel itt? Nem haragszom, de ez az én szobám. - Közben a takarómat visszalökdöstem az ágyra, még jó, hogy az őrök nem rontottak be a kiabálásom után. - Nem fogom, mert még ez is az én hibám lenne. - A szemeimet forgattam, olyan dolgokért is rám szól amiket nem is követtem el. - De szerintem nem fejezne le, ne aggódj. - Halványan elmosolyodtam, aztán ásítottam egy nagyot. Ennyit az álmosságról. - Szerencséd volt, hogy nem valamelyik másik bátyám mellé feküdtél be. Valószínűleg reflexből leütnek... - Vigyorogva csóváltam a fejem. - Te se mondd el senkinek, hogy ennyire megijedtem. Rontana a hírnevemen. - Bátor vagyok és félelmetes, az ilyen történetek nem vetnének jó fényt rám. - Nem vagy éhes? Vagy mutassam meg, hogy merre van a szobád? - Én a nagy ijedtségtől megéheztem. Amikor felébredek az éjszaka közepén kiszoktam menni valami harapnivalóért, de néha bezárják a konyhát, hogy ne juthassak be. Nem értem mi a baj az esti evéssel.
Nem volt beleszólásom azzal kapcsolatban akarom-e ezt a házasságot egy vadidegennel. Akarok-e új bolygóra költözni és egy teljesen új népet megismerni. A válaszom természetesen nem lett volna. A kötelesség, a nép védelme, sokkal fontosabbak, mint a vágyaink - erre megtanítottak. A vérünk az első, aminek engedelmeskednünk kell. Gyermek voltam még, amikor először találkoztam Wrenorral és a családjával. Előbbi mostanra sem nőtt a szívemhez, s gyanús, hogy talán soha nem is fog. A családa elég terebélyes, így nem is adódott még alkalmam mindannyiukhoz. Annyit vagyok képes beismerni, hogy a testvérei közül nem mindenkivel rossz a kapcsolatom. Reimos, a legkisebb herceg eleinte még hűvös, közömbös volt velem. Érthető, hiszen gyermek és tart tőle, hogy majd kitúrom. Ha ismerne, ha ismerné igazából a kapcsolatom a bátyjával, megnyugodna. Mostanra azért lazult a kötelék közöttünk, annyi bizonyos, hogy nem olyan feszült már mellettem. Ahogy én is megszokom majd szépen lassan őket. Most először történik meg, hogy nem térek majd haza. Fáradtan bóklásztam, abban a hitben kóborolva a sötétben, hogy a saját szárnyamban, saját lakrészemben, a saját szobámba érkezem majd meg. Nem gondoltam, hogy idegen kilincshez érek, hogy idegen szobába lépek, és hogy egy idegen ágyba térek nyugovóra, valaki olyan mellett, aki mellett nem volna szabad. Megriadtan húzódom odébb, hogy még véletlenül se keltsem azt a hatást, hogy szándékomban állt az ifjú herceg mellé bújni. A kiáltása olyan magas és vékony, hogy lemerném fogadni abban a percben ránk omlik a teljes palota. Behunyom szemeim, még a füleim is be kell tapasztanom. Csak amint már a nevemen szólít, akkor fordulok felé teljes bocsánatkérő ábrázattal. - Igen, igen, tudom. Eltévedtem...– szemöldökeim szomorkásan, aggodalmasan felfutnak, ajkaim egy vékony vonallá formálva figyelem őt. Lepillantok magam elé, rettegek tőle, hogy szólítja a fivérét. Wrenor és köztem van elég probléma. Így hát megpróbálom puhán és gyöngéden arra kérni, inkább ne tegye. - Kétlem, hogy téged vádolna, inkább csak még eggyel több oka lenne haragudni rám... – ejtek vállat puhán, bár a férfi érzelmei nem izgatnak. - Szerintem megtenné, de talán jobb lenne nem kockáztatni. – finom mosolyt engedek felé, majd az ajtó felé pillantok. Ideje volna távoznom, ha már így felsültem. Biztosan szóban forog majd a testvérei között ez a baklövésem, talán még az őrök is erről fecsegnek majd. Előbb-utóbb biztosan eljut majd Wrenorhoz és akkor kapok... - Akkor szerencsés vagyok, hogy hozzád tévedtem be. – finom mosoly, majd lágyan megcsóválom a fejem. - Nem mondom, nehezen tudnám elmesélni anélkül, hogy ne néznének rám a megszokottnál is furábban. – ismét egy könnyű vállvonás. Az igazat mondom, a palotában vagy lenéznek, amiért nem tartozom közéjük, vagy kinéznek, mert nincsenek szarvaim és nem vagyok elég magas. Nem vagyok idevaló, de ez rajtam kívül senkit sem érdekel. - Hálás lennék, ha segítenél, de nem kerülnél bajba, ha ilyen kései órán kinn találnának?– kérdőn, őszinte kíváncsisággal érdeklődöm, miközben a köntösömbe bújok és az ajtó felé lépkedek. - Nem vagyok éhes. Úgy hallottam, hogy te viszont mindig tudnál enni...– mosolyogva figyelek rá, megigazgatva az öltözékem. Nem sok alkalommal sikerült társalognom errefelé, de ennyit tudok róla. Wrenor elmesélte, meg aztán emlékként őrzöm, milyen gyermekek voltunk. Állandóan evés közben ültettek le minket, s ha nem tudtam ülni a fenekemen, nézhettem ő hogy evett. Talán ez is jupiteri vonás.
Sose fogok megházasodni, nekem nem kell feleség. Osztoznom kéne vele az ágyamon, a kaján, és minden máson. Nem is tudom, hogy egy feleséggel mit lehet kezdeni, a házasság is tök értelmetlen. Majd megmondom Wrennek, hogy engem hagyjon ki ezekből a hülyeségekből. Utálok osztozkodni, és biztos mindenhová együtt kéne mennünk. Brrr. Együtt fürdés, fúj. Néha hallom Enorost, miközben valaki van vele a fürdőben, és azokból a hangokból ítélve ölik egymást, vagy valami hasonló. Én El helyében addig menekülnék amíg van rá lehetőségem. Amúgy is, Zrennek és Enorosnak sincs menyasszonya, mégis boldogok. Remélem ha Wrenor lesz a király változtat ezeken az ostoba törvényeken. Egyszer alszom békésen, de akkor is történnie kell valaminek. Mellém nem szoktak csak úgy befeküdni, általában én megyek át a testvéreim szobáiba. Mélyen aludtam, így először fel se tűnt, hogy van mellettem valaki. Nem láttam, hogy ki ő, s a hirtelen ijedségtől kiabáltam egy nagyot. A hangom még nem olyan mély, mint a bátyáimé, és Zren előszeretettel cukkol emiatt. Wren után ő a leggonoszabb ebben a palotában, de azért szeretem őket. Hevesen bólogattam, nagyon-nagyon eltévedt. Részben érthető, ez egy nagy palota. A főváros is hatalmas, de a legtöbb pontjáról még így is látni lehet a palota tetejét. Khm, nem mintha én erről bármit is tudhatnék. - Ne vedd magadra, Wrenor mindenkire haragszik valamiért. Neked mi a bűnöd? - Nem is rossz, hogy nincsenek jóban a bátyámmal. Eleanne egyszer elvihetne a saját bolygójára, a többieket nem is kéne megkérdeznünk. - Csak ide feküdtél, ez nem nagy dolog. - Megvontam a vállam és nem értettem, hogy miért reagálja ennyire túl. Nem megfojtani akart, hanem csupán aludni. El kinézetre nem sokban különbözik a jupiteri nőktől, esetleg annyiban, hogy jóval alacsonyabb. De hiába a sok hasonlóság, fogalmam sincs, hogy hogyan nyugtathatnám meg. Valószínűtlennek tartom, hogy Wren egy ilyen semmiség miatt megbüntetné. Itt én vagyok az egyetlen, aki mindenért kikap. Eszembe se jutott árulkodni, mert hiszen nem is lenne mit elmondanom. Húú, befeküdt az ágyamba, fejezzük le! Ez hülyeség. - Igen, de lehet, hogy Enoros még örült is volna neked. - Hozzá szokott a legtöbb nő bejárni, fura, hogy ennyi ismerőse van. - De hát rám se néznek furán, pedig sokszor átmegyek esténként a testvéreimhez. - Ezt a barátaimnak nem szoktam hangoztatni, hogy a rémálmaim miatt nem tudok elaludni, csak ha valamelyik bátyám mellettem van. A legtöbbször Wrenhez osonok át, ő tud a leggyorsabban megnyugtatni. Nem tudom, hogy hogy csinálja, de jó érzés. El-nek csak azért árultam el ezt a nagy titkom, mert nincsenek barátai, nem tudná kinek továbbadni. - Ha halkak leszünk nem fognak észrevenni. - Az őrök nem fogják felkelteni a hercegeket csak azért, mert nem alszom. Tudják, hogy szeretek bejárni a konyhába. Remélem most nem zárták be. - Naaa, nem mindig. - Vigyorogva néztem rá, miközben én is elindultam kifelé a szobából. - Jól tudok lakni, a baj inkább az, hogy hamar megéhezem. Főleg ha undorító ételekkel akarnak megetetni. A testvéreim mindig azt esznek amit akarnak, nekem meg még ez is meg van szabva. - Miután becsuktam az ajtót a konyha felé vettem az irányt, és igyekeztem minél halkabban lépdelni. - Egyszer elmehetnénk a te bolygódra, az is szép hely, nem? - Talán ő nem tartja szépnek az otthonomat, de szerintem igenis az.
- Létezem. – felelem nemes egyszerűséggel, enyhén vállat rántva hozzá. Az igazság tényleg az, hogy azért nem kedvel, mert létezem, mert az atyja és az én atyám úgy döntöttek a házasság révén szereznek szövetségest maguknak. Éppenséggel nekem sem sokkal kellemesebb őt elviselni. Semmit sem kedvelek benne, nincs olyan része, amit kedvelhetnék - és ez borzasztó. Kötelességeim vannak, felelősséget vállaltam, de az, hogy én egy nap majd tiszta szívvel gondoljak Wrennorra, valószínűleg esélytelen. Megértem hát az ő oldalát is, de épp emiatt ne is várjon mást tőlem. Ő sem. Reimossal más a helyzet, bár a testvérei se igazán kedvelnek, talán vele nem gyűlölködünk annyira. Egész kis koromtól fogva járom a palotát, a Jupitert, így megszokhattak engem, én is igyekeztem őket. Ez a helyzet senkinek se könnyű, de azzal, ha görcsösen gyűlölöm, nem lesz jobb. Így próbálok nem minden napot a szobámban tölteni. Sajnos úgy fest, pedig jobban tenném... - Szerencse, hogy így gondolod. – vallom be őszintén. Ha felháborodott volna rajta, vagy a testvére után kiáltana, más lenne a helyzetem. Wrenor valószínűleg maga tekerné ki a nyakam... Vagy valami. Mindenesetre hálás vagyok és próbálnék is távozni, minél előbb. Még vissza kell találnom a saját szárnyamba. Enoros említésén lefojtok egy mosolyt. Az igazság az, hogy Reimos még gyerek, sok mindent nem érthet. A szavai kapcsán eszembe jut a kérdés, vajon Wrenorhoz hány nő szokott bemenni, s ha bemennek, hogy élik túl? De ezt persze nem osztom meg a fiúval, helyette csak egyetértően bólogatok, mosollyal az ajkaimon. - A testvérük vagy, természetes, hogy nem néznek rád furcsán. – hangom kedves, megértő. Igazából nem volnék benne biztos, hogy bármelyikük örülne nekem, de hát nem is készakarva történt ez az incidens sem. Most örülök, hogy ennyivel megúsztam. Óvatosabbnak kellene lennem. Rosszabbul is történhetett volna. Mi lett volna, ha Wrenorhoz nyitok be?! - Jól van. – bólintok aprót, majd követem őt a szobából kifelé. Mosolygósan összehúzom magamon a köntösöm, s igyekszem nem lemaradni mellette. Nem is értem, hogy az őrök miért nem kaptak el, amikor befelé osontam... - Szerintük mit kéne enned? – kérdőn pillantok rá, meglep, hogy beleszólnak abba, mit ehet. Ezt én sem viselném jól. Szerencsére a Rián azért erre nem került sor. Gyerekként is ehettünk bármit a testvéremmel. Csendesen ballagok mellette, a kérdését meghallva nosztalgikusan somolyogva nézek előre. - De igen, az is szép bolygó. Kisebb, mint a tiétek és több a zöld rajta, de elmaradottabb is. Nálunk nincs ilyen sok fejlett kütyü. – pillantok felé őszintén, majd előre. Figyelnem kell, nem lenne szerencsés belefutni olyanba, aki nem örül nekünk. - Jártál már a Jupiteren túl? – érdeklődöm tőle, nem arra gondolok, hogy ő egyedül, hanem a családjával, bármikor. Látott-e világot? Nem mintha én a két bolygó közi ingázásom annak nevezhetném.
Nagyon igyekeztem, tényleg....nem akartam senkit se felkelteni, de nem bírtam tovább. Hangosan elnevettem magam, aztán a szám elé kaptam a kezem, hogy valamelyest visszafogjam a hangom. Szegény El, hamar megízlelte Wrenor világát. - De nem értem, ha ennyire nem kedvelitek egymást akkor minek házasodtok össze? Tudom, törvény meg ilyenek, de Wren nemsokára király lesz. Simán eltörölheti a régi szabályokat. - Értetlenül néztem a nőre, miközben nagyokat pislogtam. A felnőttek sokszor nagyon buták, és mindent túlkomplikálnak. Én szerencsére okos vagyok, ezért sem lesz soha menyasszonyom. Olyan unalmasan hangzik, én pedig utálom az unalmat. Azt hittem, hogy talán Eleanne az izgalmas felnőttek közé tartozik, de alig szoktam látni. Várom már, hogy felnőjek, de megrémít, hogy én is olyanná fogok válni, mint ők. - Ha elmondanám neki akkor se harapná le a fejed. - Megvontam a vállam és megpróbáltam lezárni a témát. Egy jó dolog van abban, hogy ennyire fél a bátyám reakciójától. Hmm...ha esetleg egyszer...egyszeeer elszeretnék menni valahová, El falazhatna nekem. Cserébe azért, amiért tartottam a szám. Nem jó dolog a zsarolás, de néha jól jön. Ezzel csak az az egy baj van, hogy a testvéreim lassan már azt se hiszik el, amit kérdezek. Lehet nem is hinnének nekem, bár aki ránéz a nőre láthatja, hogy mennyire elveszett. - Ez igaz. Jó velük aludni, sokszor ha nincsenek a palotában, vagy későn érnek haza az ő ágyukban alszom el. Leginkább Wrenoréban, mert hozzá megyek át a legtöbbször. - Egy párszor megtörtént már, hogy begyűjtöttem a testvéreim párnáit és takaróit, amikor mindhárman távol voltak. Elrejtettem őket, de sajnos hamar megtalálták. Találhattam volna jobb helyet is nekik, mint a saját ágyamat. Végül elindultunk kifelé, lusta voltam cipőt felvenni, így mezítláb csoszogtam a folyosón. A palota hideg köve még jól is esett a talpamnak, ha koszos lesz az meg nem érdekel. Utálok fürödni, mi értelme van, ha utána meg kell ismételni? Ha király lennék, betiltanám a fürdést. - Valami mást, nem mindig ugyanazt. Az a bajuk, hogy én csak a húst imádom, de azt nagyon. Mindegy, hogy hogyan készítik el; nyersen, főzve vagy sütve. Nem számít. A mogo húsa a legfinomabb szerintem, és nem nehéz beszerezni. Gondolom nem láttál még egy mogo-t sem. - Kicsit félredöntöttem a fejem, biztos, hogy eggyel sem találkozott. - Ezek szőrös, agancsos lények amik szinte az összes város körül megfordulnak. Elég buták és szelídek, csordákban élnek. A fejüknek és a lábuknak van a legjobb íze. - Már csak a gondolatától is összefutott a nyál a számban. A ropogós csontjuk...ahhj, amilyen szerencsés vagyok biztosan nincs valami mogo maradék a konyhában. - Deeee... - Elnyújtottam a szót, miközben gondolkoztam. El annyira kedves, nem lenne jó ha baja esne. - Ezeknek az élőhelye ugyanott van, mint egy másik állatfajé. Azoknak sose menj a közelébe. A mogo egy szinte teljesen védtelen élőlény, de a wogra, na az valami más. Nagyok. - Mindkét kezemet magam fölé emeltem, és még ugrottam is egyet, hogy valahogy megmutathassam mennyire is magasak. - Egy kifejlett bika Wrennél is nagyobb, két lábra állva pedig...hát még magasabbak. - Nem tartottam szünetet beszéd közben, beleéltem magam a mesélésbe. Általában én vagyok a hallgatóság, ahogyan a felnőttek történeteit hallgatom, ezért örülök annyira amiért én vagyok itt a bölcsebb. - Nagy szarvaik vannak, a hátsó lábaik patásak, de az elülsők mancsok. Őket nem esszük meg, nem is ízletes a húsok. A sereg a harcokban használja őket, de sok időbe telik mire valaki megtanul megülni egy wográt. Nehéz megszelídíteni. Én egyre se ülhettem fel még. - Csalódottan sóhajtottam egyet. Jó, Wrenor egyszer volt annyira kegyes, hogy megfoghattam egy borjút. Pff. Egy borjút! - De visszatérve a hús témára, nem kényszeríthetnek rá, hogy leveleket és gyümölcsöket egyek. Fúj. Te miket szoktál enni? - Hiába hasonlít egy kicsit ránk, a szokásaik biztosan nagyon eltérőek. Megborzongtam, nem szeretem a zöld dolgokat. - Majd lesz. Vagy ti szerettek elmaradottak lenni? Menjünk el hozzátok, mondjuk holnap. - Kedvesen mosolyogtam, hátha megesik rajtam a szíve és elvisz a bolygójára. - Dehogy, a palotát se hagyhatom el. Kivéve ha valamelyik testvéremmel vagyok. Néha elvisznek a kiképzőholdra, de az nekem nem számít a Jupiteren túlinak. Anya sírját megnézhetem, de az is itt van a közelben. - Miután beértünk a konyhába elkezdtem kutatni mogo hús után. - Ne mondd el senkinek, de ritkán kiszököm a barátaimmal. - Valójában az egész palota tudja, de nem beszélhetek róla, mert az olyan mintha beismerném. - A családod miért nem költözött ide? - Elfordítottam El-ről a tekintetem, felmásztam az asztalra és a polcok közt mutattam. Talán van itt valami tiltott, valami finom. Megpróbáltam tovább mászni, ráálltam az egyik alsó polcra, reménykedve abban, hogy nem fogok lezuhanni. Erre már felébrednének. - Kerítek neked is valami El, ne aggódj. - Neki is ennie kell, hát milyen vékony már szegényke. Felhizlalom.
Szomorkás mosollyal hallgatom Reimos szavait. Bárcsak ilyen egyszerű volna... Nem róható fel a számára, hogy ilyen könnyelműen gondolkodik, hiszen még csak egy gyermek, bármennyire is megtévesztő a szemnek a külleme és a magassága. Lágy fejcsóválással jelzem csupán, mennyire reménytelen a helyzet. - Fel fogom vetni neki legközelebb. – jegyzek meg csupán ennyit egy lágy félmosoly keretében. Sajnos semmi sem olyan egyszerű, mint ahogy ő gondolja. Bár gyerek lehetnék még én is, s lehetnék olyan naiv és álmodozó, mint ő. Irigylem, hogy abban a korban van, amikor még lehet. Ha fel is nő, majd másként fogja látni a helyzetet, ebben biztos vagyok. De ez nem most lesz... Némán hallgatom, amikor mesél. Nincs túl sok hozzáfűznivalóm, csupán egy mosoly. Látszik, hogy mennyire szereti a testvéreit és hogy miféle biztonságot nyújtanak a számára. Ez úgy hiszem természetes. Én is a húgom is hasonló kötelékkel bírunk, bár lányok között azért teljesen más. Hiányzik... Kifelé haladva csendben próbálok osonni, nem szívesen hívnám fel a figyelmet magunkra. Ahogy elkezd mesélni a húsról, rögtön felfut egy mosoly az ajkaimra. Látszik, hogy mennyire szereti a hasát. Lágyan csóválom meg a fejem, mikor azt mondja nem láttam még olyan Mogot, vagy mit. Lehet, hogy láttam, hiszen elég régóta járok már a Jupiterre, de nem jegyeztem meg a lények neveit. Valahogy lekötött, hogy egyáltalán itt kell lennem. Elkuncogom magam, amikor még ugrik is, hogy még inkább fel tudja festeni, miféle lény a vadabb. Fejem oldalra billentve hallgatom a mesélését. Amikor megkérdi, hogy mi mit szoktunk enni, elmosolyodom. - Mindenevőek vagyunk. Egzotikus gyümölcsöktől kezdve, a vadhúsokig és az isteni nyalánkságokig megeszünk bármit. – lepillantok magam elé, nem szívesen beszélnék erről, csak még inkább honvágyam lenne. Szomorkás mosollyal fordítom fejem az ablak mögötti látkép felé. Bár otthon lehetnék... - Ha a bátyád engedélyezi... – vetem fel az elkerülhetetlent egy suta mosollyal. Wrenor háta mögött biztos, hogy nem vinném el Reimost. Meg egyébként sem szívesen. Egyedül biztosan nem. - Csak féltenek, ez az oka. – fejem oldalra billen, úgy figyelem. A konyhába lépve alaposabban körbenézek, még nem jártam ebben a helységben. Amikor megoszt egy titkot velem, somolyogva nézek rá. - Nem mondom. Messzire szoktatok elmenni? – ha nem lenne a felelősségérzetem, biztos magam is meglépnék valahová messzire. Lesütöm pillantásom mosolyogva a gondolatra, hogy szabad lehetnék. A családomról kérdez, szomorkásan pillantok fel rá. - Édesanyám pár száz éve elhunyt, apám már idős ahhoz, hogy költözzön. A húgom fogja átvenni tőle a királyságunk. Nem tudnának velem tartani. – figyelem, ahogy felmászik Rei, közben tekintetem az ajtóra vezetem, ha jönne valaki, akkor szólhassak időben. - Köszönöm, de csak ha már magadnak találtál valamit. Én nem vagyok olyan éhes. – mosolygok fel rá, majd közelebb lépek, ha leesne, el tudjam kapni, bár az biztos, hogy nem esne jól a súlya. - Sűrűn szoktál esténként nassolni? – kiszélesedik mosolyom, vállaim enyhén felhúzom a kérdésem közben.
Megértem azokat, akik nem bírják Wrent. Kívülről - és sokszor belülről is - ridegnek tűnhet, gonosznak és...hát Wrennek. Szóval érthető, ha El nem kedveli, de azt nem értem, hogy Wren mit nem bír a nőben. Eddig teljesen kedves volt, nem úgy, mint a jupiteri nők akik néha meglátogatják a palotát. Főleg Enoros vendégei. Kikészítenek, már csak a jelenlétükkel is. Egyszer véletlenül meggyújtottam az egyik nő haját, de tényleg véletlen volt, mert csak a hajvégeket szerettem volna megpörkölni. Enoros és Zren vendégei ezután egyre jobban elkerültek, amit nem is csodálok. Én is félnék magamtól. Lehet, hogy a legidősebb bátyámnak az nem tetszik, hogy Eleanne szőke. Vagy hogy nem jupiteri. A felnőtt észjárást nagyon nehéz követni, én nem akarok ilyen lenni. - Jól teszed, de ne áruld el neki, hogy az én ötletem volt. - Az kéne még, hogy mérges legyen amiért törvényeket akarok módosítani. Engem nem fog tudni rákényszeríteni, hogy bárkivel is összeházasodjak. Legyen neki három felesége, de engem hagyjon békén. Azzal nyugtatom magam, hogy még nem király...vagyis nem hozhat királyos döntéseket. Khm, általában nem. Belemerültem a húsfajták kivesézésébe. Ha már itt él tudnia kell pár jupiteriséget. Valószínűleg a fivéreim ilyenekbe sose avatták be, pedig az étkezési szokások igenis fontosak, főleg ezen a bolygón. Szeretünk enni, a felnőttek még inni is. Nem akartam untatni, de úgy tűnt, hogy érdekli amit mondok, vagy csak jó színész. Nekem ez nem megy, ha tanulnom kell képes vagyok elaludni, miközben a tanár beszél. - De a gyümölcsök színesek, rossz a szaguk és az ízük is. Brr. A hús a legjobb. Ha felnövök el fogok látogatni az összes bolygóra, és mindenkit, mármint mindent megkóstolok. Az összes ételt, és akkor kiderül, hogy melyiktől tudok a legjobban jóllakni. Az asgardi húsok jók lehetnek...és a még távolabbiak is. A gyümölcsök nem, legszívesebben az összeset kiirtanám. - Sajnos Asgard már nincs, így az ő ételeiket sose fogom tudni megkóstolni. Örültem, hogy Eleanne népe mindent megeszik, mert furcsa lenne egy jupiteri herceg és egy növényevő nő házassága. Nem vagyok előítéletes, de most na. - Előbb vágná le a saját kezét, mintsem hogy elengedjen. Olyan szigorú, pedig tudom védeni magam. De nem engedi, hogy bebizonyítsam, így meg elég nehéz. - Tudom, hogy élnek még jupiteri harcosok, akik a nagyapánkat követték, és nem szeretik a családunkat, de ez engem nem érdekel. Megölöm az összeset ha kell. Eleanne bolygója egyébként is a szövetségesünk, vagy valami hasonló, de Wren úgy is kitalálna valami kifogást. Nem erőltettem tovább a bolygólátogatás témát, mert nem tudnám meggyőzni. Hiába kedves, mégiscsak egy felnőtt. Mondhatok én bármit, egyszerűen nem értik meg. - De nem kéne félteniük, tudok vigyázni magamra. - Néha azt kívánom, hogy bárcsak én lennék az idősebb, és nem kéne engedelmeskednem nekik. - Nem igazán, még a fővárost se jártuk be teljesen. Elszoktunk menni vadászni, vagy megnézni pár elhagyatott helyet. - Megbízom a nőben, ha továbbra is ilyen lesz a bátyámmal, akkor még barátok is lehetünk. De jó lenne, mi lehetnénk a Wren-ellenes szövetség. - Ó... - Nem tudtam, hogy az ő anyukája is meghalt. - Legalább te ismerhetted őket... - Feleltem, miközben felmásztam a polcra. Mivel El gyümölcsöket említett, így undorodva és fintorogva, de kerestem neki párat a legszínesebbeket közül, majd beledobtam őket az egyik asztalon lévő kosárba. Én megelégedtem a hússal, s miután megszereztem ami kell halkan visszaereszkedtem a földre. - De enni mindig kell. - Elárulta magát, mert nem azt mondta, hogy nem éhes, hanem hogy nem OLYAN éhes. Mmm..szóval ha úgy vesszük akkor éhes. A gyümölcsöket a kosárból egy tálba pakoltam, és odanyújtottam a nőnek. Nekem nem kell tányér, most senki se szólhat rám. - Mostanában nem, mert rám szólnak. Ha mindenfélét összeeszek, akkor fáj a hasam és nem tudok elaludni. Bár sokszor még így is felkelek a rémálmaim miatt. A te szobád is olyan nagy, mint az enyém? - Kérdeztem kíváncsian, de volt itt egy másik kérdés, ami sokkal jobban foglalkoztatott. Lehet, hogy nem ő a legmegfelelőbb személy erre, nem is tűnik valami tapasztaltnak, de egy próbát megér. - Az egyik barátom mesélte, hogy az egyik ismerőse mondta neki, aki hallott egy jupiteri párról, akik... - Közelebb léptem hozzá, nehogy valaki meghalljon minket. - ...csókolóztak. - Megborzongtam, már csak a szó kimondásától feláll a szőr a hátamon. Vagyis ha lenne, akkor felállna. - És összeragadtak, nem tudták őket szétválasztani, ezért le kellett vágni a szájukat. Szóval...te is ragadtál már így össze valakivel? Mindig szólok Zrennek, hogy ne csinálja, de kinevet... - Szomorúan néztem rá, remélve, hogy ő komolyan veszi a kérdésemet. Közben elkezdtem enni, nem volt kedvem most leülni.
Már megszoktam, hogy a szolgálókon, őrökön, tanítókon és a testvéreim vendégein kívül más nő nem jár a palotába. Egyik sem lakott itt, aztán jött Eleanne, Wrenor menyasszonya. Még nem is találkoztam vele amikor eldöntöttem, hogy utálni fogom. Féltem, hogy ő miatta Wren még kevesebbet fog velem foglalkozni, és teljesen befoglalja a szobáját. Nem akartam, hogy elvegye tőlem a bátyámat, mert már így sincs rám ideje. Azt hittem, hogy majd ha megérkezik minden megváltozik, és Wren minket teljesen elfelejt. Abból indultam ki, hogy apa és anya is boldogságban éltek, emiatt hittem azt, hogy az összes házasság tökéletes, boldog és szép. Ezért lettem szomorú, amikor megtudtam, hogy idejön. Wren ne szeressen másokat, csak engem, meg néha Zrenéket. Felkészültem a legrosszabbra, de minden teljesen máshogyan alakult. Eleanne és Wrenor még távolról sem szerették egymást, inkább tűntek ősellenségeknek, mintsem vőlegénynek és menyasszonynak. 
| 
| 