KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!

Megosztás
A topik címe: Willingly Damned - Elektra & Matt

Matthew Murdock

∆ Hozzászólások száma :
5
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
hell's kitchen



A poszt írója Matthew Murdock
Elküldésének ideje Szomb. 20 Okt. 2018, 14:02
Ugrás egy másik oldalra

Felébredni. Lélegezni. Életben maradni.
Erre a három apró, de nehéz célra zsugorodott le a világom miután valamennyire magamhoz tértem a robbanás után. A primitív túlélés legapróbb mozzanatai, mégis irtózatos energiát felhasználtam, hogy egyáltalán kigondoljam őket, nem hogy végig is vigyem. Valami csoda folytán viszont sikerült mind a hármat teljesítenem, míg megtaláltak.
Felébredni. Lélegezni. Életben maradni.
Már nem emlékszem, de lehet, hogy hangosan is kimondtam a szavakat, ahogy az ágyra dobtak. Közben pedig apám visszhangja jött a másik szobából: a Murdock fiúk mindig felállnak, ha a földre teperik őket, még, ha veszítenek is, érted, Matty? Te csak tudnád, apa, a legtöbb mérkőzésedet elveszítetted; nevetni volt kedvem, pedig semmi vicces nem
volt a helyzetben, ha valamit, hát inkább sírnom kellett volna. Valaki belekezdett egy imába felettem, és egy pillanatra megnyugvás öntött el, mert biztos voltam benne, hogy az utolsó kenetemet adják. Tévedtem, pedig talán itt lett volna már az ideje, hogy találkozzak a Teremtőmmel.
Felébredni. Lélegezni. Életben maradni. Valami hiányzik…
A gyógyulás nehéz, ha olyan vagy, mint én, és nem bírsz várni, amíg összeforr a legutóbbi seb, mielőtt újakat szereznél. Ahogy az sem segített, hogy a még működő érzékszerveim össze-vissza lengtek minden irányba, hisz semmit sem tudtam beazonosítani. Fel kellett kelnem, hogy megtudjam, hol vagyok, de nem könnyű úgy navigálni, hogy fogalmam sincs, merre van a fent és a lent. Az arcom a hideg kőpadlóhoz csattant, a fogaim összekoccantak, a sós vas ízből ítélve pedig ráharaptam a nyelvemre.
Felébredni. Lélegez… Hol van Elektra?

Reggelire egy maroknyi Aspirint és szilárd eltökéltséget veszek magamhoz; még azelőtt távozom, hogy a nap teljesen felkelne, még mielőtt bárki is vissza tudna tartani - nem mintha tudnának, de jobb elkerülni a felesleges konfliktust. Azt mondják, biztosan odavesztél, hogy nem találtak mást a közelben, de én pont ezért gondolom az ellenkezőjét. Úgysem fognak megtalálni, ha nem akarod, igaz? Talán nekem sem kellene vakon bíznom a képességeimben, főleg úgy, hogy épphogy csak visszaálltak rendesen működni, de tudnom kell, biztosra kell mennem, hogy igazam van. Legalább annyiban, hogy még odakint vagy, valahol, mindegy hol, csak az számít, hogy nem veszítettelek el... megint. Azt valahogy már én sem bírnám ki. És igen, lehet, hogy csak egy kósza álomba kapaszkodok csupán, lehet, hogy tényleg nekik van igazuk, de ahhoz túlságosan önfejű vagyok, hogy ezt elfogadjam. Talán csak áltatom magam, hogy legyen mi miatt két lábra állnom, de amíg ez az apró remény is fenn áll, addig nem engedem el.
Önkéntelenül is azon a helyen találom magam, ahol először elveszítettelek, a tető szélén, csukott szemmel figyelem a környéken elrejtőző apró moccanásokat. Egy hajléktalan az egyik sarkon olcsó rádión zenét hallgat, a statikus interferenciája, mintha halálsikoly lenne számomra, egy rövid pillanatra kifordul önmagából a világ. Tudatosan koncentrálnom kell, hogy kizárjam, mintha megint újra kellene tanulnom a lépéseket, hogyan uraljam az adottságaim. Ez sem tántorít vissza. Ott vagy valahol a levegőben pattogó szikrákban, érzem, még akkor is, ha csak egy halvány jel, felismerem, mint semmi mást a világon.
Ennyinek elégnek is kéne lennie, most meg kéne fordulnom, és hagynom kéne, hogy elmenj, hogy azt csinálj, amit szeretnél; de képtelen vagyok rá. Talán csak ez az egy lehetőségem van, hogy betarthassam az ígéretem, amit neked tettem, egy egész élettel ezelőtt, ezen a helyen. És mintha csak annyi kellett volna, hogy szépen kérjem, megérzem a jelenléted. Megkönnyebbült mosoly kúszik arcomra, hogy tényleg nem csak bebeszéltem magamnak, hogy még élsz. Mindketten túlélők vagyunk.
- Tudom, hogy itt vagy – jelentem ki, teljesen feleslegesen, miközben erősen rámarkolok a botomra, de még nem fordulok meg. Ha mégiscsak a képzeletem játszik velem, és egy szellemmel beszélgetek, akkor legalább még egy darabig hadd érezzem valósnak a helyzetet.

Vissza az elejére Go down

Elektra Natchios

∆ Hozzászólások száma :
3
∆ Kor :
37
∆ Tartózkodási hely :
●● new york



A poszt írója Elektra Natchios
Elküldésének ideje Vas. 21 Okt. 2018, 22:20
Ugrás egy másik oldalra

you would risk everything for me?


Az épület peremén ülve, lábaimat a mélybe lógatva bámulta a még alvó, de hamarosan ébredező várost. Néztem, viszont nem láttam, mindössze elmosódott toronyházak, korán kelő pacsirták, néhány autó sziluettje és hangyáknak tűnő madárkák ugráltak előttem, egyetlen éles vonal sem rajzolódott ki. Hideg volt, szorosabbra húztam a kabátomat; azt hittem, hogy a csípős idő kitisztítja a fejem, a merengés végre segít elhatározni magam, hogy magam mögött hagyjam New York-ot és új életet kezdjek valahol. Igazi, tiszta lapos új életet. Képes lennék rá egyáltalán? Hogy irthatnám ki a lényem mélyéből, amit kisgyermekkorom óta belém tápláltak és ami annyira fontos volt, hogy a halálom után is megerősítették bennem? Egyáltalán szeretnék változni, egyedül rálépni erre a nehéz, rögös, talán értelmetlen ösvényre? Kiért változzak? Magamért? Minek? Én már elfogadtam, ki vagyok. Akkor ki marad? Akiért kifordulnék a bőrömből… őt nem tehetem kockára. Éppen csak túlélte, az én vágyaim nem érnek annyit, hogy neki ismét baja essen. Láttam őt néha, fél szemmel, kerülve a feltűnést, vigyázva, hogy elkerüljem a lebukás lehetőségét és olyankor arra gondolok, milyen szép napokat tölthetnénk együtt. Néha még mostanában is zavarosak az emlékeim, a bennem lejátszódó filmek és az érzelmeim, de azt senki sem vehette el tőlem tartósan, amit Matthew irányába suttogott a szívem.
Mintha a gondolataim önállósodtak volna, az összes érzékszervem egyetlen, apró pontra csoportosult, ami az épület aljában mozgott: Matthew. Ide jött. Nekem pedig el kellett volna tűnnöm… ám nem akartam. Vagy mégis, de annyira nem, hogy elszaladjak. Muszáj volt látnom, azt hinni, hogy egyetlen karnyújtásnyi távolságra van tőlem é mindezt egy szánalmas rejtekhelyről kellett tennem. A lélegzetemet visszafojtva figyeltem őt, mikor megjelent. Nem moccantam, csupán a kezem simult a hideg téglafalra. Ujjaim a téglákat kötő cementbe fúródtak, elfehéredett a végük, éreztem, hogy ugyanolyan hideggé váltak, mint a kemény agyag. Homlokomat szintén a falhoz támasztottam és egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy rendezzem a szívverésem. Hiába minden, úgyis észre fog venni. Mindig észrevesz. Rá fog jönni, hogy itt vagyok és hacsak le nem ugrom a tetőről, nem fogom tudni elkerülni a találkozást. Pedig milyen egyszerű őt csupán a biztos távolból figyelni! Megtört, sebesült, összezavarodott, világtalan, mégis annyira gyönyörű! Figyeltem, ahogy rámarkolt a botjára, néztem a száját, ahogy kiejtette a szavakat és éreztem, ahogy izmaim engednek a feszülésen. Mintha hazaértem volna. Megkönnyebbülés járt át, a szívem átmelegedett és halvány mosoly húzódott az ajkaimra. Matthew, hol voltál eddig? Annyira hiányoztál… mégsem kellene itt lenned!
- Miért jöttél ide? – Erőt vettem magamon és előléptem a takarásból. Soha, semmitől sem féltem, mindig készen álltam a halálra és szint vártam, hogy a velem harcolók rám támadjanak, ám csak toporogni voltam képes a férfi előtt, aki mindennél többet jelentett nekem. A lábai ólomnehézségűnek bizonyultak, lépteim lassúak voltak, pedig legszívesebben a karjaiba szaladtam volna. Ám annak is mi lett a vége? Majdnem mindketten meghaltunk és ebből az egyenletből a rosszabb rész, hogy neki bántódása esett. Ott maradt velem, megpróbálta előcsalogatni az emlékeimet, fogta a kezem, arcon csapott, megcsókolt; nem volt, amit ne tett volna meg értem. Az épület ránk omlott, de ez sem számított… ő velem volt és szívesen táncoltam volna mellette a halálba. Úgy tűnik, más sorsot szántak nekünk. Elszakadtunk egymástól és az ő érdekében bíztam abban, hogy többé nem keresztezik egymást az útjaink: csakhogy szentimentálissá váltam és naponta órák hosszat időztem a tetőn, ahol először elhittem, hogy nekünk kettőnknek lehet közös jövőnk. Most is ezer százalékig biztos voltam benne, hogy észrevesz, mégis maradtam. Igazából, pont ezért maradtam.

"a józan ész miattad jelentett beteget" awhh  // shallow


Vissza az elejére Go down

Matthew Murdock

∆ Hozzászólások száma :
5
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
hell's kitchen



A poszt írója Matthew Murdock
Elküldésének ideje Kedd 23 Okt. 2018, 23:08
Ugrás egy másik oldalra

Meghallom szívének kissé egyenetlen dobogását, és minden külső tényező, ami eddig elvonta fegyelmem (a kocsik türelmetlen dudálása, a közeli virágboltból jövő illatok keveréke, az étkezőből jövő tányérok csörömpölése) egy csettintéssel szűnik meg. Egy gyenge pillanatomban még én is elhittem, hogy nem fogom többé hallani, hogy épp mikor visszakaptam, megint elveszik tőlem, de nem így lett. Mintha elvágták volna a drótot, ami eddig felém sodorta a zajokat és minden mást, amit eddig könnyűszerrel vettek fel az érzékszerveim. Emiatt pedig hirtelen minden olyan természetellenesen könnyűvé válik, egy hatalmas súly omlik le a hátamról, végre tudok normálisan levegőt venni. Szinte azt kívánom, bárcsak visszavehetném, és tudom, hogy ahhoz csupán annyit kellene tennem, hogy szépen elsétálok, mielőtt megbizonyosodom arról, hogy nincs semmi baja, mintha semmi sem történt volna. Talán egy évvel ezelőtt meg is tettem volna, bűntudat és kétségek nélkül, de ma már nem.
Az első szavak, amik elhagyják Elektra száját, rögtön egy követelőző kérdéssé formálódnak, de mégis sikerül kihallanom a mögöttes tartalmát. Muszáj visszafojtanom egy fáradt félmosolyt a szám szélén; nem akarom, hogy azt higgye, enyhén szórakoztatónak találom, ahogy akaratlanul is elárulja saját magát, még, ha ez is az igazság. Miből is gondoltam, hogy könnyű lesz majd vele? Sosem könnyű vele, ahogy velem sem, de épp ezért működünk olyan jól. Még akkor is, mikor minden ellenünk van, mikor épp meghal, vagy egy épület szakad ránk, a legutolsó pillanatban egymásba kapaszkodunk. Kár, hogy mindig az utolsó pillanatban kell észhez térnünk, hogy mindig történnie kell valami tragikus eseménynek, hogy rájöjjünk: összetartozunk.
Ha tehettem volna, jöttem volna sokkal előbb is, de nem voltam épp olyan állapotban, hogy a szomszéd szobáig eljussak segítség nélkül, nemhogy tetőkre mászkáljak.
- A csodás kilátásért, nyilván. – válaszolok az ostoba kérdésre, ostoba válasszal, miközben megfordulok, hogy szemben lehessünk egymással. Talán nem láthatom, legalábbis nem úgy, mint ahogy mások, de érzem a jelenlétét, és ahogy vibrál körülötte a levegő, hallom bizonytalan lépteinek koppanását a földön.
- Tudom, mit akarsz csinálni, Elektra, ismerlek, és nem fogom engedni. Most nem.majd a holttestemen keresztül, de ezt már csak inkább magamban rakom hozzá, túl élénk még az élmény. Két hosszú lépéssel átszelem a maradék távot is köztünk, eléggé ahhoz, hogy csak egy karnyújtásnyira legyek tőle. Már szinte ugyanazt a levegőt szívjuk, ami egyszerre áldás és átok. Áldás: Nem kellett még egyszer elveszítenem. Átok: a levegő közénk áll. Hirtelen kiszáradt ajkaimat gyorsan megnedvesítem, mielőtt folytatnám. Egy egész szöveggel készültem erre az esetre, de most azt se tudom pontosan, hogy hol is kéne kezdenem; a lényeget választom végül, hisz az a legfontosabb. - Nem fogod előhúzni a mártír kártyát, vagy hiszed azt, hogy bármiről is tehetsz. Ezen most lépjünk túl, rendben? - az ostoba bot egyszeriben kihullik jobbom szorításomból, földre csattanása egy pár pillanatig még visszhangzik, de a legfontosabb, hogy egyszerre mindkét kezem szabaddá válik. Mintha egy mágnes húzna, Elektra arca felé nyúlok, végighúzom jobb kezem hüvelykujját állkapcsa szélén, az ismerős bőr érintése keveredik az illatokkal. Nem, tényleg nem egy szellem. - Nem voltam benne biztos, hogy kijutottál. - nyelek egy mélyet, mert önkéntelenül is megváltozott a hangszínem. - Jól vagy? – ahogy én sem úsztam meg ép bőrrel, gyanítom, hogy neki is akadnak karcolásai, hisz elég nagy isteni beavatkozás kellett már csak ahhoz is, hogy egyáltalán túléljük. És túléltük, itt vagyunk.

maradjon is beteg jajj  II loving you's a bloodsport.
Vissza az elejére Go down

Elektra Natchios

∆ Hozzászólások száma :
3
∆ Kor :
37
∆ Tartózkodási hely :
●● new york



A poszt írója Elektra Natchios
Elküldésének ideje Vas. 04 Nov. 2018, 19:52
Ugrás egy másik oldalra

you would risk everything for me?


Legszívesebben ordítottam volna: menj el, ne foglalkozz velem, ne halld meg a lélegzetem, fordíts hátat és gubózz be a burokba, ahová száműzted magad; a tiéd voltam, a tiéd vagyok, te az enyém voltál és az enyém vagy, de nézd, mi lett belőlünk! Összeszorult a szívem látva őt és biztos voltam benne, hogy tökéletesen hallja létfontosságú szervem szeszélyes küzdelmét, amit az ő megjelenése váltott ki. Éppen annyira szerettem volna hozzászólni, mint amennyire kívántam elkergetni magam mellől. Matthew volt az egyetlen személy ezen a poros bolygón, aki számított, mégsem tudtam egyszerűen elé lépni, átfonni rajta a karjaimat, megcsókolni és örülni annak, hogy végre találkozhattunk. Sohasem érzett szorongás járt át, látva félmosolyát pedig fokozódott bennem az igény, hogy a mellkasába bokszoljak. Vajon van fogalma arról, mennyire hiányzott? És arról, milyen kusza gondolatok cikáztak a fejemben az elmúlt hetek minden egyes másodpercében? Majdnem meghaltunk. Ismét. Mert mi már csak ilyenek vagyunk… amint megfoghatnánk egymás kezét, jön egy halálos fenyegetés, nindzsa hadsereg, önön feltámadásom, egy ránk omló épület; válogatott eszközök, amelyek egyszerre szakítanak el minket egymástól és kovácsolnak össze olyan módon, ami egy normális ember számára már a beteges kategóriába tartozott. De, nincs mit tenni. Összetartozunk, fájdalmasan csodálatosan.
- Honnan tudnád? – Néha még én is kételkedtem abban, hogy ismertem magam… viszont Matt-nek igaza volt, ő pontosan tudta, milyen vagyok. Ismerte a hibáimat, a vétkeimet és az esetleges jó tulajdonságaimat. Szeretett, vigyázott rám, fogta a kezem, megütött, megrántotta a hajam, a földön tartott vagy éppen velem együtt rugaszkodott el a talajtól, a lényeg, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal, ám lehetetlen volt kikerülnöm a bűvköréből. Hosszú ideig voltam büszke arra, hogy találtam valakit, aki osztozik a bennem rejlő sötétségen, aztán rájöttem, hogy Matt varázsa abban rejlik, hogy különbözik tőlem. Ő jobb. Tisztább. Bármennyire szeretné tagadni, van benne valami angyali, amit a leggonoszabb erő sem lenne képes kiölni belőle. Mi másért aggódna még mindig értem?
- Mártír-kártya… Matthew! – Halk kuncogás tört elő belőlem. Nem tudtam visszafogni magam, megcsóváltam a fejemet. Amint közelebb lépett ismét levegőhöz jutottam, mintha eddig elzárták volna előlem az oxigén csapját és az ő megjelenése szükségeltetett volna a kinyitáshoz. Kezei az arcomra siklottak, az én ujjaim pedig átfonták a kézfejét. Bőrének érintésére parázslani kezdtek az ujjbegyeim, szívem hevesebben vert. Ujjaim kezéről a nyakára siklottak, ádámcsutkájának mozgása szinte megnyugtatott. – Meg se próbáljalak elküldeni? – Jelentőségteljes pillantást vetettem rá. Nem láthatta, de így is száz százalékig meg voltam győződve arról, hogy tisztában van azzal: megpróbálnám. Igen, ismét eszembe jutna eltaszítani, védeni őt és saját magamat, csakhogy jelenleg leheletnyi erőt sem éreztem magamban erre a mentális és fizikális harcra.
- Te is kijutottál, nekem miért ne ment volna? – Felvontam a szemöldökeimet, de a szám szélében apró mosoly bujkált. Az más kérdés, hogy az emlékeim homályosak és hiányosak voltak az életben maradásom tekintetében. - Kutya bajom. - Jelentettem ki. Sajgó végtagokkal, véraláfutásokkal, tátongó sebekkel tértem magamhoz, éppen annyi erőm volt, hogy elvonszoljam magam az Ő lakásáig. Ott töltöttem pár napot; a testem gyorsabban regenerálódott, mint amihez hozzá voltam szokva és az ágyneműjének illata is biztosan sokat segített a gyógyulásban.  - De te pocsékul nézel ki. Hol voltál? - Kerestem őt. Igaz, nem teljes erőbedobással, mert akkor megtaláltam volna... és valószínűleg egy csendesebb, nyugodtabb környezetben találkozhattam volna vele. Pont, mint most.

esély sincs a gyógyulásra awhh  // shallow
Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Willingly Damned - Elektra & Matt

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Elektra Natchios

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: New York-