Apró vagyok és törékeny, legalábbis látszólag. Könnyen hihetnék, hogy a saját árnyékomtól is megijedek és sokszor ki is használom ezt az előítéletet: a legtöbben nem tudják, hogy a két pici kezem és 165 centim többször volt már vérrel borítva, mint ahányszor egy átlagos ember pudingot eszik desszertre. Hogy bánom-e? Nem. Belém kódolták az érzéketlenséget. 12 éves koromban öltem először: automatikus mozdulat volt és csak azért ijedtem meg, mert a fiú megölésének következményeképpen megvolt az esélye annak, hogy az én torkomat is elvágják. Ma már ez sem zavarna,  hiszen ahogy a kivégzésemet forszírozó férfi is mondta, veszélyes vagyok és tisztában is vagyok a képességeimmel. Senki sem mondhatja meg, hogy mit tegyek, az önfejűségem és makacsságom vetekszik a kegyetlenségem magas fokával. Mindig megszerzem, amit akarok, legyen szó bármiről, nem állhatnak az utamba sem személyek, se a pénz vagy éppen morális útvesztők. Nem szeretek osztozkodni és gyűlölöm, ha el akarják venni, ami az enyém, egyszóval végtelenül önző vagyok. Könnyen és jól hazudok, néha még én magam sem hiszem el, amit mondok. Utálom a szürkeséget és az unalmat, szükségem van a pörgésre, a játszmákra és a szórakozásra... ha nem mókaként fognám fel az életemet, a harcokat és mások átverését, akkor régen belehaltam volna a kettészakadt lelkem fájdalmába. Elterelésben kiváló vagyok, sokkal kellemesebb korlátok nélkül élni és mindent megengedni magamnak, mint átadni magam a konvencióknak és szenvedni attól, amiket tettem.
Van-e bennem bármi jóság? Kételkedem benne. Egyetlen emberért viszont bármit megtennék, ha ő kérné, boldogan dőlnék kardba, fogadnék örökbe kiskutyákat és nyitnék hajléktalanszállót. Csakis akkor érzem, hogy van szívem, amikor mellette vagyok. Ilyenkor elhiszem, hogy több vagyok, mint egy gyilkos és egy velejéig romlott nő, aki azt érdemelte, hogy bábuként rángassa egy ősi szervezet. Vannak napok, amikor felébredve csak arra vágyom, hogy elmosolyodhassak és teljesen hétköznapi dolgokat csinálhassak a férfivel, aki talán képes arra, hogy jobbá tegyen. Aztán rájövök, hogy a természetem soha nem fog alapjaiban megváltozni és jobb, ha ismét megbékélek azzal, aki vagyok.
képesség »

Semmi másra nem figyeltem, csak az ütéseim koppanásaira. Egy, kettő, három. Mély levegő. Már nem hunytam le a szemeimet, amikor ujjaim bütykei találkoztak a bokszzsákkal, tágra nyílt pupillákkal figyeltem a zsákból felszálló és az öklöm körül táncoló porszemcséket. Annak ellenére is koncentráltam, hogy évek óta minden egyes nap püföltem ezt a zsákot, ami szinte a legjobb barátommá vált. Velem volt a kezdetektől fogva: a első pillanatokban csak a finom simogatásomat érezte, aztán elkezdte felfogni a gyenge, kissé erőtlen ütéseimet és szépen, fokozatosan neki is fájni kezdtek a próbálkozásaim. Szerettem a kettősünket, azt viszont gyűlöltem, ha valaki megzavart a magányos tréningem közben. Nem akartam figyelni a léptekre, de mivel a fiú a látókörömbe is bekerült, nem maradhattam szótlan. Nyeltem egyet és bocsánatot kértem tőle a korábbi viselkedésemért, mire ő kést rántott. Hirtelenjében élő ellenféllel találtam szemben magam, akinek az arcára kiült a reváns vágya, aminek köszönhetően a zsigereimben éreztem, hogy innen csak akkor kerülhetek ki élve, ha legyűröm őt. Idősebb volt és tapasztaltabb, de eszembe jutottak Stick szavai: senki sem veheti el tőlem, hogy született tehetség vagyok. Minden erőmet összeszedve ugrottam neki és fél perccel később már arról kellett döntenem, hogy elvágom-e a torkát vagy sem. Végül megtettem. Megöltem és ezzel egyetemben az eddig a mellkasomon ücsörgő kő egyszeriben legördült, szinte hallottam, ahogy apró darabokra törik. Vártam, hogy elöntsön a bűntudat, remegni kezdjen a kezem, kiessen belőle a kés és elhányjam magam, de semmi. Az arcomon meleg vércseppek gördültek végig és csakis azért fordultam hátra, mert rájöttem, hogy valaki végignézte, mit tettem.

***

Világjáró, gazdag, felelőtlen nőcskének lenni majdnem annyira jó volt, mint megbüntetni azokat, akik megérdemlik. Gyönyörű ruhák, elbűvölően szép helyek, luxuslakások, gyors kocsik, koncertek, színház, fesztiválok és elegendő keret a felső tízezer számára furcsának tűnő hobbijaim eltitkolására. Aztán ott van még a számtalan tanulási lehetőség: nyelvek, jog, közgazdaságtan, orvosi vagy éppen diplomácia pálya, bármit választhattam volna és nagyon sok mindenbe bele is kóstoltam. Stick kérése, miszerint kutassam fel egy korábbi tanítványát, felettébb egyszerűnek bizonyult. A türelem soha nem volt az erősségem, gyorsan unni kezdtem magam a férfira való várakozás közepette, úgyhogy azonnal mosolyra is húzódtak az ajkaim, amikor mellém lépett. A nyakamat tettem volna arra, hogy bár nem lát, nem fog tudni elsétálni mellettem. Férfiból van és a férfiak képtelen kikerülni engem.  Azt hittem, ő is ugyanolyan lesz, mint a többi, de elég volt pár szót szólnia ahhoz, hogy a mosoly az ajkaimon tényleg őszinte legyen és ne csak a szerepnek szóljon. Soha nem bíztam az ellenkező nem képviselőiben és megrögzötten állítottam, hogy a szerelem az idiótáknak való, erre én voltam az, aki akkora nyilat kapott a szívébe attól a bizonyos szárnyas csecsemőtől, hogy mindent elfelejtettem, ami addig fontos volt számomra. Csakis Matthew létezett. Nem kellett sok idő, hogy kiderüljön, ő is pontosan olyan, mint én. Defektes, sérült, romlott és éppen ettől vált szerethetővé. Megértett engem, osztozott a sötét lelkem legmélyebb bugyrain, egyszerre éreztem magam mellette élőnek és halálosan nyugodtnak. Életemben először hittem abban, hogy valaki azért szeret, amilyen vagyok, felüdülés volt, hogy nem kellett álarc mögé rejtenem az igazi személyiségemet. Minden vele töltött másodpercben bizsergett a bőröm, bármit megtettem volna érte: természetes, hogy felajánlottam neki a lehetőséget, amivel bosszút állhatott volna az apja gyilkosán. Soha nem fogom elfelejteni a tekintetét, mikor arra buzdítottam, ölje meg azt a mocskot... kegyetlen tőrként fúródott szívembe az ítélkezésének fájdalma és abban a szent pillanatban értettem meg, hogy számomra nincs kiút a saját személyiségem alkotta ketrecből.

***

Évek teltek el és bár a tükörből az a nő nézett vissza rám, aki látni akartam, valami mindig hiányzott. Akkor lettem újra egész, mikor ismét találkoztam vele: eszembe sem jutott volna, hogy örülni fogok a halál szele érintésének, de mivel az ő karjaiban közelített felém a vég, mosollyal az ajkaimon hunytam le a szemem és adtam át magam a visszafordíthatatlannak hitt sötétségnek. Fogalmam sem volt, ki vagyok, hol vagyok és mi történt velem, amikor fekete ragacsos anyaggal beborítva kiugrottam egy koporsóból. Nincs rosszabb, mint emlékek és éntudat csökevényének jelenléte nélkül kezdeni a napokat és ugyanígy lefeküdni aludni. Annyit tudtam, amennyit Alexandra mondott nekem és biztos voltam benne, hogy a szavaiban nincs hazugság: megérintve a fegyvereket éreztem, hogy gyilkolásra termettem és miért ne teljesítettem volna annak a nőnek a kívánságait, aki életet adott nekem? Fokozatosan bizonytalanodtam el a szavaiban, számomra ismeretlen, mégis magaménak tűnő emlékek és érzések kerítettek hatalmukba. Zavart voltam, de minden értelmet nyert Alexandra megölése után, amikor az általa áhított titkos fegyver felkutatása közben ismét találkoztam Matthew-val. Minden egyes ütésnél és esésnél megerősödött bennem, hogy ez a férfi nem más, mint a másik felem. Ismételten megmutatkozott lelkének tiszta része, én pedig rájöttem, milyen is élni, hiába táncoltunk a halál küszöbén. Azt hittem, ismét vége lesz mindennek, mégis, valamilyen felsőbb hatalom úgy döntött, életben kell maradnunk. És nekem semmi sem volt fontosabb, mint hogy Matthew biztonságban legyen.