Hogy is kezdjem.. több alakom van. Kezdem azzal, amivel először mutatkoztam mások előtt rendben? Akkor még nem igazán tudtam, hogyan mutassam magam. Nem is nagyon voltam magamnál. Ezt magamtól vettem fel, ösztönös reakcióként a zuhanásra. Alapjáratom testemnek inkább csak körvonala van. De még a hajamnak is. A körvonalon belül pedig mintha csillagködben fénylő csillagok szikráznának. Egy élő éjszakai égbolt vagyok. Hajam ritkán enged a gravitációnak, csak akkor, amikor én akarom. Általában úgy lebeg körülöttem, mintha vízben lennék. A szemeim ilyenkor fehéren izzanak, de arcvonásaim még így is látszódnak. És ezek ritkán mutatkoznak gondterheltnek, vagy barátságtalannak. Igazából nagyon barátságok próbálok lenni! Persze ebben a formában ruhát se hordok, mert.. minek? Nincs mit takarni. Csak formák és körvonalak látszódnak.
A másik kinézetem, amit mostanában felveszek, már sokkal jobban hasonlít a humanoidokra. Ugyan a fekete hajamban még mindig látni a csillagok halovány, finom csillogását, de most már sokkal kevésbé meghökkentőbb. A bőröm halvány, a szemeim ilyenkor pedig kékek, ajkaim rózsaszínek, az orrom pisze. Az alakomon nem változtattam, de ruhát azért természetesen ilyenkor nem felejtek el magamra applikálni. Legjobban a szoknyákat és lezser ruhákat kedvelem. Szeretem a hajam kiengedve hordani, hol röviden, hol hosszan mutatni, ami gyakran megzavarja azokat, akik ritkán látnak ebben a formában. Sportos és vékony vagyok, igazi energia bomba. Nem beszélek egyébként túl sokat, de amikor még is megteszem, akkor kedves és segítőkész vagyok. És játékos, mindenekelőtt. Imádok játszani! És hadarni, ami miatt már most bocsánat. És még jobban szeretem, ha másokat megmosolyogtathatok. A gyerekeket például nagyon szeretem. Sokan engem is gyerekesnek tartanak. Talán az is vagyok, de amikor baj van, én is megkomolyodom. Mások épségét mindig komolyabban veszem a sajátomnál, mert eddig nem volt semmi, ami különösebben nagy hatással lett volna rám, vagy kárt okozott bennem. Ezért vakmerő is vagyok, és nem félek egy nagy horda zombi közé repülni, hogy a bajtársaimat segítsem.
   képesség »

Nem tudom, honnan kellene mérnem a születésem. Minden bolygónak, minden népnek, minden világnak meg van a maga mértékegysége. Ha a világmindenség létrejöttétől nézzük, igencsak fiatal vagyok. Ha emberi szemmel, akkor pedig mérhetetlenül öreg. Igazából életem legjavát egyedül töltöttem. És nem zavart. Amíg nem ismered, milyen a társaság, addig nem hiányolod. Nem volt anyám, apám, testvérem. Csak én, és a játékos űr. Születő csillagok fényével versenyeztem a világűr távolába, fekete lyukak peremvidékén hintáztam, sziklás bolygók felszínén rajzolgattam, óceánbolygók vizében úsztam, csillagködökben fürödtem. Aztán hangokat kezdtem hallani. Messziről, nagyon messziről. Csak csendben, óvatosan közelítettem meg azokat a hatalmas entitásokat, akiknek gondolataira felfigyeltem. Nem azért hallottam meg őket most, mert ők jöttek később, dehogy... azért, mert csak akkor merészkedtem elég közel. Hamar kiderült, hogy picike törpecsillag vagyok a nagy világűrben. Inkább elkerültem őket, de a kíváncsiság még is közel tartott hozzájuk. Tudták, hogy ott vagyok, de mivel nem zavartam meg őket, ezért nem foglalkoztak velem.
Őket követve ismertem meg sok időnyi létezés utána humanoid és más egyéb létformákat. Bolygójukat messziről néztem, tanulmányoztam őket. Hamar meg is tanultam szinte minden nyelvet. Egyik kedvenceim az asgardiak voltak. Voltak... Jaj szegények! Azután ismerkedtem meg velük jobban, mikor segítettem egy midgardi és asgardi csapatnak legyőzni egy másik asgardit, nevezetesen Lokit. Iszonyatosan nehéz lenne lefesteni, más dimenzióban voltam, mint ti. Ott például Loki nő volt! Később tudtam csak meg, hogy ebben a dimenzióban, amiben most is vagyok, ő igazából férfi. Igazából kellemeset kacarásztam rajta. De mindegy, mert az a világ.. az már nincs.
De aztán ismét történt valami borzalmas. A telepátiámnak köszönhetően sok hangot hallok. Sok ismerősét, akikkel barátkoztam, újakét, akikkel lesz lehetőségem barátkozni. Aztán... olyan csendes lett minden. Egyik pillanatról a másikra mintha halkabb lett volna az univerzum. Körbe jártam, és a Földre érve láttam meg a hatalmas harc nyomait. Én nem tudtam, hogy itt ilyenek történtek! Bárcsak hamarabb tudtam volna... Most igazából járom a bolygókat, világokat. Nem igazán tudom, mihez kezdjek. Minden olyan, mintha... mintha megbolydult volna. Eddig is hallottam jajveszékelő hangokat, de azután a pillanat után ez szinte elviselhetetlen mértékeket vett. Ki bántana ennyire ennyi népet, egyszerre? Thanos... mintha hallottam volna a nevet. De fellépni ellene? Miértelme lenne? Már végre hajtotta a tervét. Inkább felvettem magamra egy álnevet, a Doriana Tavarest. Általában csak a Dorianat használom, de a legtöbb helyen szeretik magukat megkülönböztetni az egyedek családnévvel is, így választottam magamnak azt is. Most próbálok helyről helyre, bolygóról bolygóra, világról világra utazni, és segíteni akit lehet, menteni a menthetőt. Hátha tudok a fennmaradóknak segíteni valamiben.
Bármiben.