A napok Chicagoban mindig gyorsan elteltek, mintha csak gúnyolódna az idő, hogy mennyire sokat voltam távol. Azonban azt a helyet sose éreztem igazán otthonomnak, bármennyire is szerettem anyuval lenni. Bár legalább mostanra felhívott, és ha nem is örült velem, megértette az érzéseimet, és ezúttal rám bízta a döntést. Ez megnyugtatott, sose szerettem haragban lenni a szüleimmel, még, ha apa tett is olyasmit, ami miatt képtelen voltam már bízni benne.
A professzor viszont nagyon furcsán viselkedett az utóbbi időben, ami aggodalomra adott okot. Mindig olyannak ismertem, aki folyton a távolba réved, majd valami nagyon okosat mond, de persze olyan burkoltan, hogy mire megérted, talán már késő is. Kivéve, ha tanításról volt szó, akkor minden világos volt, ezért is szerettem nagyon, hogy itt tanulhattam. Sokkal felkészültebben jelentkeztem az egyetemre, mint bármelyik másik velem egykorú. De a lényeg most az volt, hogy a filozofikus csendességénél is csendesebb volt, egyenesen szomorúnak láttam.
Sok minden történt vele, velünk, mindenkivel, a világgal. Talán éppen ezért gondoltam azt, hogy jó lenne kicsit feldobni, legalább egy apró mosoly erejéig! Szívesen rendeztem volna egy partit, de azt hiszem, nem a táncmulatság lenne az első dolog, ami eszembe jut a professzorról. Ha valakinek születésnapja lenne, az remek ürügyként szolgálna, de ilyesmiről sincsen szó, így muszáj lesz rögtönöznöm valamit.
Végül a spontán piknik mellett döntöttem, mert ennie mindenkinek kell, a birtok pedig csodálatos ilyenkor, és egyébként is jó idő van! Szökdécselve indultam a konyhába, és összeszedtem pár dolgot, a kérdő tekintetekre csak kacsintottam, és készítettem néhány szendvicset, lévén ez az egyetlen étel, ami nem torkollik katasztrófába, ha én készítem. Aztán megterítettem az egyik fa alatt, gondosan egy pokrócra, ahogy a filmekben szokás. Már csak egyetlen kérdéses probléma maradt, mégis hogy lephetném meg a professzort, aki képes olvasni a gondolataimban? De felrémlett elmémben a kép, hiszen a fémsisakok, az a megoldás!
Nem, mintha ilyesmit tartanék bárhol, nem szorultam rá, azonban szükség törvényt bont, így visszanyargaltam a konyhába, és egy nagyobb lábast neveztem ki eme nemes feladatra. Alig látszódtam ki alóla, azonban a cél szentesíti az eszközt, és nem is kell ez sokáig, nincs igazi titkolni valóm, csak egy apró meglepetés…
- Xavier professzor! – Kopogtam be az irodája ajtaján, és ha engedélyt kaptam, a kilincs használata nélkül be is léptem. – Sajnálom, hogy zavarom, de egy nagyon fontos dologban kell kérnem a segítségét! – Úgy mondtam el mindezt, mint a fejemen lévő fazék teljesen mindennapos volna, rá se nézve. – Kérem, kövessen gyorsan! – Azzal ki is léptem a szobából, és a parkos rész felé vettem az irányt, ahol a fa alatt megterítettem.
Biztos voltam benne, hogy követni fog, hiszen mindig segített, ha bajban voltam. Jó, sok magyarázatom nem volt a fazékra, és nem feltételeztem, hogy csak úgy olvasna a fejemben, de néha olyan hangosnak érzem a gondolataim, hogy olyan is hallja, aki nem is olvas benne. A fazék legalább az arcom is eltakarta, így az se volt árulkodó, lehet le kellene védetnem ezt az ötletet.
- Meglepetés! – Fordultam aztán a professzor felé, amint elértük a fát. Biztos evett már a birtok minden pontján, de nem velem, és nem az általam készített szendvicset, szóval ez igenis különleges alkalom! – Remélem legalább egy kicsit éhes, mert rengeteg szendvics van! – Dobtam el magam, amitől megkondult a fazék, és csak úgy rengett alatta a fejem, így megszabadultam tőle hamar, és a szendvicses tálat a férfi felé nyújtottam. – Nagyon sokat dolgozik, úgy gondoltam, hogy egy kis pihenés nem árthat meg! – Mosolyogtam fel rá, majd beleharaptam egy szendvicsbe. – Sajnálom a fazekat, de legalább egy kicsi meglepetést szerettem volna… nem kiabálnak ilyenkor a gondolataim? Az én fejemben nagyon hangosan szólnak, szóval néha félek, hogy olyan, mintha a professzorral kiabálnék, pedig nem is akarok. – Magyaráztam, miután lenyeltem az első falatot. – Remélem nem valami fontosban zavartam meg… tudja, kicsit elveszettnek érzem magam mostanában, és arra gondoltam, hogy talán önnek ennél is nehezebb. Tudom, hogy a szendvicsek ezt nem oldják meg, de nagyon finomak! – Mondtam lelkesen, szinte elpusztítva az egész szelet kenyeret.


❈ We could put the past away! ❈