Az utcán sétálva tornádóként hasít el melletted egy égi jelenésként definiált szépség. Daisy mindig is fitt, tiptop és szörnyen céltudatos személyiség volt. Felnőttkorára ez pedig csak hatványozódott. Már egészen kislány korában sem volt hajlandó össze nem illő ruhákat felvenni, ahogyan meghunyászkodni is elég hamar elfelejtett szülei előtt. Egy ideig csak a meg nem értés és meg nem értettség érzése kódorgott fejében, mi rosszat tehetett ő, gyönyörű bongyori fürtös kislány, mellyel elűzte maga mellől szüleit. Erre a talányra már csak fiatal felnőttként, tinédzser éveiből kilépve jött rá, mikor pszichológia szakos egyetemi hallgató lett. Szüleit csak névlegesen használja, pusztán anyagi háttérnek minősülnek a lány életében, mialatt a dadus tölti be a minden szerepét a lelkében.
képesség »

Mindig mondom a betegeimnek, hogy írják ki magukból az érzéseiket, ha beszélni nem megy, írjon verset, novellát, elbeszélést vagy akár anonim íróközösség tagja legyen. A formátum mindegy, csak az érzelmek kifejezésén van a hangsúly. Egyesek emiatt is kezdtek el naplót írni, hiszen sokak féltik a problémáikat a nagy egész előtt megbeszélni. Sokszor még velem sem merik, a négy fal csöndes magányában sem. Ezen kell nekem, mint szakembernek dolgoznom, ezért kell folyamatosan fejlesztenem magam, újabb módszereket és embereket megismernem, hogy mindezt kamatoztathassam a munkámban. Segítenem kell nekik. Segítenem kell azoknak, akik nem tudják miként, hogyan tovább. Számomra ez a saját terápiám. Ha már a szüleimnek nem kellettem, kelleni akarok a világnak. Kell a tudat, hogy szükség van rám, kell a meggyőződés, hogy az én segítségem kellhet másoknak, hogy jó vagyok én is valamire.

Ha magamat kellene vizsgálnom azt mondanám, ez a bizonyítási kényszer juttatott el arra a helyre, ahol most vagyok. Nevem van a szakmában, mindenféle ember keres meg a problémáival én pedig abból élek, hogy segítek nekik. No nem úgy, hogy üres fecsegés mellett biztosítom magam be azért, hogy minél többször visszajöjjenek. Épp ellenkezőleg, számomra az a siker, ha a páciensem lelke újra összeáll és már csak baráti csevegésre keres meg, esetleg küld egy sms-t, hogy jól van. Számomra ez a siker, igaz teljesen meggyógyítani ritkán lehet a sebzett lelkeket, de segíteni nekik elfogadni és együtt élni ezekkel, az az én munkám veleje. Dr. Cutter rendelője nyitva állt bárki előtt, halomra halmozva a sikeres visszaintegrálásokat a társadalomba. Talán ez volt az a pont, ahol a S.H.I.E.L.D felfigyelt rám, tekintve, hogy az ő soraikban is akad néhány idevágó delikvens. Szakmai sikerként és kihívásként éltem meg, amikor felkeresett egy ügynök, hogy munkát ajánljon a szervezeten belül. Egy előzetes átvilágítás, alapvető önvédelmi fogások elsajátítása után pedig hivatalosan is a részük lettem, mint pszichológiai támpillére a csapatnak. Nem éreztem túl nagy változást, bár a munkamorálomat nagyban megdobta, hogy nem magától a szenvedő lélektől kaptam a pénzt, hanem egy "cégtől". Így sokkalta könnyebben tudtam a munkámra koncentrálni és nem kellett a lelkiismeretemmel hadakozni emiatt.

Eddig minden szép és jó, ugyebár. Szükség van rám, a munkámmal járó elismerés és visszaigazolás szinte mindennapos.  Aztán... aztán landolt egy akta az asztalomon, azzal a feltétellel, hogy vállalnom kell némi pluszt, ha kell az ügy. Konkrétan a szemem közé lett mondva, hogy EHHEZ az aktához én így kevés vagyok illetve ha képtelen vagyok rá, akkor megkapja valaki más, valaki, aki jobb nálam. Hogy a dac vagy a düh volt magasabb szinten bennem, a mai napig nem tudnám megsaccolni se. Kipirult orcával csaptam az aktára s szinte macskás ösztönnel vezérelve görcsöltek rá az ujjaim.
Ez. Az. Akta. Az. Enyém. 
A fekete leves csak ezután jött... csak a kitételek teljesítése után nyithattam ki. Egészen addig a pillanatig fogalmam se volt róla, hogy mibe ártom magam. Késő már ezt mondani, de múltbéli én, igazán átgondolhattad volna a dolgot... Igazából, ha nem vakított volna el annyira a megfelelési kényszer, talán feltűnt volna, hogy miért is kell nekem érteni a közelharchoz és a fegyverekhez? Miért is edzek együtt az ügynökökkel? Ez a gondolat még akkor sem fogalmazódott meg bennem, amikor a lőtéren csőre töltött Glock 17-essel céloztam az emberformájú papírfigurákra.

Szemüveget feltesz, fegyvert kibiztosít. Beáll a boxba, célra tart. Kürtszó, csigás vonó hangja. Első lövés. Vállba. A képzelt ellenség itt kiejti a kezéből a gépfegyvert. Második lövés. Térdbe. Ordítva rogy térdre a delikvens. Harmadik lövés. Fejbe. Buggyanó hang után elterül és nem mozdul többé. Én pedig leeresztem a fegyvert, és a közeledő zseléfigurámat nézem.  A gyakorlatot szépen zártam, kezemben a fegyvertartási engedély, illetve kapok egy saját fegyvert tokkal együtt. Mihez is kellene ezekkel kezdenem? Nem jut eszembe megkérdezni. Kezet rázok a vizsgabiztossal, majd ütemes léptekkel haladok egy bizonyos ügynök irodájába. Kopogás és mindennemű köszönés nélkül engedem be magam és a frissen szerzett engedélyemmel egyetemben csapok az asztalra. Szúrós tekintetem és fújtatástól kitágult pupilláim kellő elhatározást nyújthattak, mert egy széles mosoly keretében megkaptam az aktát. Gyanakodhattam volna, abban a mosolyban volt valami rendellenes, de annyira el voltam telve a saját győzelmemtől, hogy megint csak nem tűnt fel. Felvillanyozva siettem vissza az irodámba, magamra zártam az ajtót, hogy kicsomagolhassam életem ügyét.

Két üveg whiskeyvel később is még mindig balta arccal meredek az aktára. A képre. A névre. Szóval miattad... miattad kellett az alapokon túl is megfelelnem. Miattad kellett időre pisztolyt szét és összeszerelnem. Miattad kellett bábukra lövöldöznöm, kondiznom és verekednem a többiekkel. Atyaég, mibe tenyereltem... Nyúlok a harmadik üvegért.

Vissza kéne adnom. Minden még értelmes gondolatgóc a fejemben ezt szajkózza agyam csontbörtönének. Ez túl... nem is tudom, van -e erre szó egyáltalán. Már csak az aktát olvasva is a szívem facsarodik el és rogy össze a bordáim között. Szinte egy gép, embernek aligha mondható valami, mely egykoron olyan volt, mint bárki más. Majd' 100 évvel ezelőtt. Idegesen kaparom a halántékom, könnyen veszélybe kerülhetek, ha vagyok annyira jó, hogy megnyíljon nekem. Márpedig... vagyok annyira jó. Ezért is kaptam meg _én_ ezt az ügyet. Megdolgoztam érte, olyasmiket tanultam meg, melyre az életben nem lett volna egyébként szükségem. Felkészültem, meg tudom csinálni. Mindent meg tudok csinálni. A földre lököm az üveget, és mélységeiben merülök el az aktájában.

Meg kell mutatnom a nyarat a Tél katonájának.