KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!

Megosztás
A topik címe: spiders, spiders everywhere - Peter&&Gwen

Gwen Stacy

∆ Hozzászólások száma :
27
∆ Tartózkodási hely :
new york



A poszt írója Gwen Stacy
Elküldésének ideje Hétf. 21 Május 2018, 18:18
Ugrás egy másik oldalra

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? ----------

Persze, hogy nem mentem el a randevúnkra. - Nem tehettem meg vele. Túlzásokba estem a legutóbb. Nagyot hibáztam. Hagytam, hogy a fantomom megkedvelje. Még egyszer nem fordulhatott elő. Ez után a baklövés után, olyan körzetekbe mentem vigyázni a békére esténként, amelyekről tudtam, hogy ő nem tenné be oda a lábát, vagy a hálóját.
Ma este úgy döntöttem, hogy szabira viszem a fehérpókcsajt és a szőkeátlagoscsajnak adom az estémet. Ebben a körzetben nem ismernek. Ha mégis ismerős arcra lelek, elfordulok. Lassú, vontatott léptekben szelem át az utcát, fagyit eszegetve a kelyhemből. Jól esik sétálgatni, érezni, ahogy arcomat cirógatja a szellő. A hűvös szellő felfrissít. De nem tart sokáig békességem. Pókösztönöm végig fut gerincem mentén, én pedig hirtelen rázkódom meg. Fejem rögtön a jelzett irányba kapom. Alig pár utcára lehet valami, valami nehéz és súlyos.
Oké. Emlékeztek, hogy azt mondtam szabira küldtem a fehérpókcsajt? Nos, hát ez csak annyiban nyilvánult meg, hogy nem volt fejemen a maszkom. Egyébként a rucim alatt nagyon is ott volt. Szóval befutok pihegve az egyik sikátorba, hogy eldobjam a kabátom, meg minden kellékem, s fehér-rózsaszín árnyként hasítsak az égen. - Bármiről is jelez a pókgyagyám, én elkapom!
- Francbah...  - utolsó nagy dobásom közben pillantom meg a fegyveres őrülteket, méghozzá egy kupacban. Ami nem baj, de a kupacot összecsavart kötélnek is alig csúfolható anyag, az háló. Pókháló. És nem az enyém. És hacsak nincs még egy eltitkol pókgyerek, akkor ez elég nagy szívás, mert épp a reflektorfénybe hasítok. Tekintetem rögtön Peter vörös-kékjét keresi, s már hátrálok is a legközelebbi tető peremén, nem enyhén káromkodva magamban. Amennyire csak tudok - imádkozom, hogy feltűnésmentes maradjak, majd a tetőre nyíló ajtót jelentő fal mellé húzódom, a téglákba olvadva - s, így maradok percekig.
Beleidomulok a téglafalba hátam mögött, szemeim lehunyom, s még levegőt is alig veszek. Próbálok hallgatózni, s csak akkor nyitom fel szemeim, hogy a peremre ácsorogva lekukucskáljak.., ha nem érzékelek mozgást magam körül. Kérlek Peter, legyél egy kicsit vak!




szia póksrác, mizu?   | s p i d e r s |

Vissza az elejére Go down

Peter Parker

∆ Hozzászólások száma :
47
∆ Kor :
24
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



A poszt írója Peter Parker
Elküldésének ideje Vas. 27 Május 2018, 18:58
Ugrás egy másik oldalra











Gwen & Peter
if it has to be over, we should end it nicely
Persze, hogy nem jött el. Egy darabig próbáltam magam meggyőzni arról, hogy számítottam rá és várható volt, de valahogy nem segített a magányomon, ahogy egyedül üldögéltem a tetőn, a lebukó Napot és a felvillanó csillagokat bámulva. Ha azt akartam volna, hogy megint a padlóra küldjön egy lány, elég lett volna kimennem a temetőbe - elkerülhettük volna ezt az egész mizériát Póklánnyal. Azóta egyszer sem láttam őt, és bár próbáltam megértetni magammal, hogy jobb is így, attól még rosszul viseltem.
Meglehetősen rosszul.
- És a világ újra megmenekült, hála a Pindúr Pandúroknak! - csapom össze a két tenyerem. Ritkán fordulok meg a város ezen részén, de az elmúlt pár napban sok olyan dolgot tettem, ami tőlem szokatlannak mondható. Ha nem ismerném saját magam, azt mondanám, Póklányt kerestem... De ismerem magam, így tudom, hogy nem kerestem - az esélyét növeltem annak, hogy véletlenül megint összefussunk. Talán már rég elhagyta a várost, nem tudom, csak azt, hogy muszáj még egyszer látnom. Így jutottam el ide, ahol most vagyok.
Még egy utolsó pillantást vetek a fegyveres kupacra, aztán kilövöm a hálóm és elvegyülök a téglák közt.
Elsőre észre sem veszem a fehér pöttyöt, csak amikor jobban felfigyelek a mozgásra. El sem hiszem, hogy itt van. Sebzett büszkeségem legszívesebben odamenne és lekiabálná a fejéről a maszkot, de még túl friss bennem a csalódás. Talán hagynom kéne az egészet és hazamenni...
Hosszú percekig töprengek azon, mihez kezdjek, végül döntök. Puhán érkezem meg a tetőre, az ajtó fölé, és hálómnál fogva, fejjel lefelé lebillenek a Pókcsaj mellé.
- Keresel valakit? - érdeklődöm, és ha sikerült felhívnom magamra a figyelmet, szabad kezemmel odaintek neki. - Hey - Nem szükséges levennem a maszkot ahhoz, hogy kiérezze a hangomból, épp a sértettet játszom. A reakcióját még megvárom fejjel lefelé, utána viszont átfordulok, és talppal a földre érkezem meg. Kinyújtóztatom elgémberedett karjaimat, de pillantásom le sem veszem a fehér sziluettről.
- Sajnálhatod, hogy pofára ejtettél legutóbb. Nagyon vad volt a buli - Ja, persze, szánalmas életemen sajnálkozva magamba tömtem mindent, amit kettőnknek hoztam, miközben elnyafogtam bánatomat a naplementének. Baromi férfias volt. Veszettül vad.
Nem mintha magyarázattal tartozna nekem, hisz nem ismerjük egymást, bár azok után, hogy megcsókolt - kétszer is -, azt hittem, az a minimum, hogy nem ver át. Rengeteget agyaltam rajta - meg a csókon -, és két dologra jutottam. Az egyik, hogy mostantól óvatosabb leszek és nem hagyom, hogy olyan könnyen elbűvöljön; a józan eszemnél kell maradnom. Kettő: tudnom kell, ki van a maszk mögött.
Úgy érzem, már tudom, és ez nem lehetséges. Lehetetlen. Mégis, egyszerűen tudom, és ez az ellentmondás lassan megőrjít. Az igazságot akarom, és ma este meg is szerzem, bármi is legyen az. Még ha képtelenség, akkor is.




 imagination | ... (nembeszélekveled)




 

Vissza az elejére Go down

Gwen Stacy

∆ Hozzászólások száma :
27
∆ Tartózkodási hely :
new york



A poszt írója Gwen Stacy
Elküldésének ideje Szomb. 09 Jún. 2018, 16:19
Ugrás egy másik oldalra

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? ----------

A falra próbálok felkenődni és bízni abban, hogy nem látott meg. Egyrészt. Mit keres ő errefelé? Másrészt. Hogy lehettem ennyire ostoba? Fehér színű ruha? Komolya, Gwen?! Ennél már csak akkor lehetnék feltűnőbb, ha neonfényben rohangálnék...
- A 'csudába! - ugrok egy egészen aprót, amikor a hátam mögött meghallom a hangját. Előbb az ijedtségé, csak utána a lebukás súlya zuhan rám. Érezted már, hogy vöröslik az arcod és ég a füled, mert lebuktál valamiben? És nem volt meg a magyarázatod. Legalábbis nem az, amit a másik hallani akart. Ugye milyen rossz? Köszönöm! Drámaian a mellkasomra tapasztom tenyerem, majd a sértett hangzásra ingatom fejem. - Durca van Mr. Mosolyszünet? - bökök felé állammal, közben fejem ingatva lágyan. Hangom dallamos annak ellenére, hogy elég szarul érzem magam. Figyelem, hogyan ugrik le, hogy aztán szemtől-szembe legyünk. Kissé zavar a közelsége, na meg az is, hogy elbújtam, lebuktam, ellógtam a randiról... elég égő az én szemszögemből ez a szitu.
- Oppá. - meglepettre vált mimikám. Nem tudom eldönteni, hogy ugrat-e. Ha mondjuk a pókcsajjal képes flörtölni, talán van más is a közelében. Ki tudja. Nem akarok belegondolni a vadbuli jelentésébe. - Ha így van, nem is hiányoztam. 'Pók a sarokba' téma amúgy sem gyere-be. - vonok vállat lazán. Hátrálok ki a fal árnyékából, a közvetlen és nyílt tetőtérre. Ha már lebuktam, minek bujkáljak? Őrület. Kész őrület ez az egész. Mégis, hogyan védjem meg őt ettől az egésztől? Távol kellett volna maradnom. Távol. Már az első alkalommal.
- A pasim nem engedett el. Örök-hűség, ilyesmi. Bocs. - a hangom megremeg füllentésem közben. Más jó érv, elég jó érv nem jut eszembe. Ahhoz, hogy megértse és ahhoz, hogy a jövőben távol maradjon, talán füllentem kell. És mégse hazudok. A pasim. Peter. Nem enged el. Nem engedi, hogy ezt tegyem, mert csak összetörném. Összetörnélek.
- Hiába mondtam neki, hogy nem vagy az esetem, tudod milyenek... - leintek felé, majd lehuppanok a tetőtér peremére, méghozzá úgy, hogy egyik térdem felhúzom, a külsőt pedig lelógatom. Onnan nézem őt. - Talán nem kéne többet találkoznunk, Póki. - nem nézek rá, nem tudok. A város fényeit bámulom, miközben tálalom zseniális-engesztelő ajánlatom.




jaj hiszti-miszti?  | s p i d e r s |

Vissza az elejére Go down

Peter Parker

∆ Hozzászólások száma :
47
∆ Kor :
24
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



A poszt írója Peter Parker
Elküldésének ideje Csüt. 28 Jún. 2018, 12:03
Ugrás egy másik oldalra











Gwen & Peter
if it has to be over, we should end it nicely
Sokáig kattogtam azon, hogyan kéne reagálnom erre az egészre (mármint arra, hogy egy vadidegen ígéretet tett, aztán meg felültetett), és hiába próbáltam meggyőzni magam arról, hogy 19 évesen már jócskán magam mögött hagytam a kamaszkort, és amúgy sem várhatok semmit valakitől, akit aznap ismertem meg... Végül mindig az emberi felem győzött, így hát úgy éreztem, minden jogom megvan hozzá, hogy játsszam a sértett felet. Játszottam is.
- Te talán örülnél neki, ha felültetnének? - Nem izgat, Póklány hogy játssza az eszét, nem adom meg magam a humorának. Egyáltalán nem. Még ha örülök is annak, hogy újra látom. Nem érdekel. Hiszti van.
A következő kijelentése viszont belemarkol a hangulatom közepébe és egy rántással kifordítja azt. Pasi. Hát persze. Csak azért, mert volt köztünk némi kémia és lesmárolt - kétszer -, még feltételezhettem volna, hogy foglalt... Lehet, hogy randira hívni valakit az első találkozásnál pont ezért nem ajánlott.
- Oh - bököm ki végül, és csak állok ott, ahova letettem magam, figyelve, hogyan sétál a tető széléhez és huppan le. Eltart egy darabig, mire feldolgozom az infót és életet lehelek magamba. - Oh. Oh! Értem, persze. Nyilván. Biztos hitt neked. Főleg, miután elmesélted neki, hogy a nője random pókmaszkosokkal smárol a város felett - Szemét mosollyal dörgölöm át a tarkóm, előadva a nagyfiút, aki épp eléggé seggfej ahhoz, hogy ne érdekelje, hogy amúgy mennyire az.
- Egyértelmű, hogy nem vagyok az eseted. Biztos póklány-szokás ez a lekapósdi. Bocs, hogy rosszul olvastam a jeleket - vágom még oda a lehető leggúnyosabban, de inkább sikerül dühösre a megjegyzésem, mint bunkóra. Ha a kezdetektől csak szórakozott velem, miért kellett ígéretet tennie? Meg miért kellett lesmárolni és lógva hagyni (szó szerint)?
- Talán. Igen. Igen, szerintem sem kéne - bököm ki végül, de nem ülök le mellé. Eszemben sincs! Elsétálok mellette és inkább kiállok 2-3-4-minélmesszebb lépésre tőle a tető szélére, és úgy teszek, mint aki elmélyülten tanulmányozza a várost. Ölbe tett kézzel, rosszkedvűen és csalódottan. Nos, ez amúgy sem valami szép része a városnak.
- Oké, a következő lesz. - fordulok végül a fehérruhás felé, amint sikerült dűlőre jutnom a gondolataimmal. - Elmondasz mindent, amit tudni akarok - hiszen megígérted -, aztán tőlem azt csinálsz, amit akarsz. Járhatod tovább a várost idegenekkel smárolva - türelmetlenül legyintek felé, próbálom mindkettőnkkel elhitetni, hogy így lesz a legjobb; hogy az, ami a minap köztünk történt, semmit sem jelentett a világon. Hiszen, még ha bennem meg is mozdított valamit, Póklánnyal láthatóan más a helyzet, én meg hülye leszek olyan gödörbe zuhanni, aminek beton az alja...
- Szóval, hogyan lettél pók? - lépek hozzá közelebb, leguggolva, hogy nagyjából egy szintre kerüljön az arcunk. Igyekszem a tárgyra koncentrálni, részemről a személyeskedés meg a magánéleti katyvaszok kibogozása itt véget is ért. Koncentráljunk az üzletre, aztán hagyjuk békén egymást...
Feltéve, hogy ez az, amit te is akarsz.





 live forever | chh (nemhisztizek!!!)




 

Vissza az elejére Go down

Gwen Stacy

∆ Hozzászólások száma :
27
∆ Tartózkodási hely :
new york



A poszt írója Gwen Stacy
Elküldésének ideje Vas. 01 Júl. 2018, 14:15
Ugrás egy másik oldalra

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? ----------

Tudatlan a történetben, ezáltal fogalma sincs arról, hogy a nagy egész képet tekintve, jót tettem azzal, hogy felültettem legutóbb. Szégyellném magam, ha valami jót tettem volna tönkre ezzel. A dühe, hogy sértett, hogy úgy fest haraggal teli a szíve, jól fog jönni ahhoz, hogy elérjem a lezárását kettőnk furcsa és groteszk (ha tudnád, mennyire groteszk) történetének.
- Attól függ mire. Egy óriáskerékre szívesen, egy ló hátára már kevésbé... - ingatom a fejem, sóhajt hallatva, mint aki tényleg elgondolkodik ezen. Őszintén szólva nem esik jól hallanom, hogy megbántva érzi magát, ahogy az sem, hogy egy ismeretlen csaj felültetése ennyire rosszul esik neki. De hát tovább léptünk, igaz Peter?
Abban bízom, hogy az aduászom célt ér és sikerül egy kicsit hárítanom rajta. Finoman mosolygok a maszkom alatt, hiszen én tudom, hogy nem hazugság, amivel védekezem. Neki viszont erről még sejtelme sincs. És azt kívánom, sose legyen. Leülök a tető peremére, onnan lógatom a lábam, majd vállam fölött pillantok rá, s figyelem, hogyan dolgozza fel az infót.
A szavai szúrósak, hirtelen nem is tudok mit kezdeni velük. Komolyan Peter? Egy ismeretlen csaj ennyire fáj? Érzem, hogy a harag virága mellkasomba kinyílik. A féltékenysége Gwennek odabenn a Póklányra elég erős ahhoz, hogy orromon át fújtatva, szúrósan nézzek rá. A maszkomtól persze nem láthatja, miközben makog, de azért én érzem, hogyan árad gyűlöletem irányába...
- Meghalt. - felelem közönyösen, aztán előre fordítva a fejem, mintha hétköznapi dolgot mondanék el. - Az emléke nem engedett el, de ha akarod, a temetőbe elmondom majd... - nem hazudok. Az más kérdés, hogy a saját síromhoz szólhatnék. Kihúzom magam, combjaim mellett letámasztva tenyereim, s úgy dőlök előre. Halott vagy számomra, Peter Parker.
- Azt hittem, ha újra találkozom veled, azzal valami szörnyűséget követek el. Azt hittem, hogy túl tudok lenni rajta. Hogy ha hagyom, hogy a jelen irányítson, akkor a múlt majd elenged. De ez nem fog menni. - talán számodra zavaros lehet, amiről beszélek, ezért is vonok vállat a végén. A szél finoman megcirógat még az anyagon keresztül is. Hogy aztán meghozzuk közösen a döntést, miszerint végeztünk egymással... Látom, hogy a várost tanulmányozza, így van időm átgondolni nekem is, hogyan fejezzem ki magam. De megelőz és megtervezi helyettem.
- Oké. - bólintok, magam sem túl kedvesen válaszolva. Kissé sarokba szorítva érzem magam. Meg kell találnom a válaszadás megfelelő útvonalát hozzá, hogy ne mondjak többet a kelleténél, de kevesebbet se, ami ne lenne elég számára. Mellém ereszkedik, mintha kihallgatni akarna. Ettől furcsa kellemetlenség futkos gerincem mentén, de szembe fordulok vele, átdobva lábam a peremen.
- A te DNSedből. - teljesen őszintén felelem. Lévén, véget ér a móka közöttünk, tudom, hogy helyes - miért fáj ez? -, s azt is tudom, hogy a tudományos oldal miatt érdekli ez. - Én... egy súlyos balesetet szenvedtem. - pillantok le magam elé, az ujjaimmal babrálva, hiszen az emlékeim ezen részébe nem szívesen nyúlok vissza. És csak az igazat akarom mondani, anélkül, hogy elárulnám, hogy ki vagyok, hogy te ki vagy, és azt az aprócska tényt, hogy egyébként meghaltam. Eltorzul arcom a pillanat felfestésére fejembe, hogyan zuhantam... - Igazából hat hónapja ennek... Tudod, a srác, akivel akkor voltam, szintén ott... Nem volt rá mód, hogy máshogy éljek, és a doktor, aki kezelésbe vett, azt gondolta, hogyha a sejtregenerálódás bekerül a szervezetembe, talán túlélhetem. - vonok vállat, szemeim megtelnek könnyekkel, de úgyse látja, ezért elpillantok a város felé. Tudod te mire kértél az előbb?!?
- Aztán arra ébredtem, hogy ez van. Őt elveszítettem. Én meg élhetem tovább az életem nélküle. Az egész kísérleti jellegű volt és ha engem kérdezel, megkérdezhettek volna róla téged. Ahogy engem is... - nem. Nem akartam volna élni. Így nem. Újra, nem. Egyedül. Mégis sikerül szipognom egyet, s az orrom igazítanom kézfejemmel - ismerős mozdulat?
- Nemet mondtam volna. - állok fel ülő helyzetemből, hogy hátat fordítva neki, maszkom alá nyújtsam hosszú ujjaim és megtöröljem arcomat. Mély levegővel telítem tüdőmet, de nem fordulok vissza hozzá. - Akarsz még valamit? - vállam fölé fordítom fejem, de nem fordulok hozzá. Hűvösen, távozásra készen kérdezem. A sebeim felnyíltak. És ezeket nem tudom begyógyítani a közelében Ha csak nincs még pár ehhez kapcsolódó kérdésed, hát távoznék, hogy békén hagyjuk egymást. Ahogy döntöttünk. Közösen...
- Nem akarom átvenni a helyed. Nem akarok ismert lenni, név nélkül dolgozom. Ha már van, élni akarok vele. Oké? - hangom a legkevésbé sem barátságos.
Elengedtelek...
Elengedtelek egyszer...
És ezerszer...
Többször nem leszek képes rá.




de, de, ez határozottan a toporzékoló-téma!  | m y |

Vissza az elejére Go down

Peter Parker

∆ Hozzászólások száma :
47
∆ Kor :
24
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



A poszt írója Peter Parker
Elküldésének ideje Szer. 18 Júl. 2018, 17:59
Ugrás egy másik oldalra











Gwen & Peter
if it has to be over, we should end it nicely
Hazugság lenne azt állítani, hogy tényleg csak az bánt, hogy a Póklány ültetett fel, nem pedig maga a tény, hogy átvert. Igazából 50-50 a dolog. Fogalmam sincs, hogy az a röpke kis flört, amit az első találkozón levágtunk, hova vezethetett volna, de azzal, hogy elvette az esélyét és bekavarta a képbe a pasiját is, sosem tudjuk meg. Hosszú hónapok kegyetlen gyötrődése után mintha végre kinyílt volna egy új ajtó előttem, ami némi boldogsággal, némi felejtéssel csábítgatott, és hiába gyűrtem le a bűntudatom, hogy belépjek rajta, ha a Póknőci az utolsó pillanatban az orromra vágta azt.
Megdermed az egész vázam a válasza hallatán. Egyetlen szó, és átformálja a beszélgetésünk hangulatát. A haragom, amit nem csak irányába, hanem a fantom-srác irányába is táplálni kezdtem, rögvest semmivé foszlik, és a helyét újból a vaskarmokkal gyomromba markoló bűntudat veszi át. Mint amikor tudod, hogy örök szomorúságra kárhoztattál, ám mégis hiú ábrándba ringatod magad, hogy aztán a valóság sokkal erősebb pofonnal józanítson ki. Hülye voltam, hogy azt gondoltam, tovább kéne lépnem. Sosem fogok, és sosem leszek képes rá.
- Sajnálom - Őszintén felelem, mégsem érzem magam tőle jobban. Mintha minden egyes szavával engem korholna, mintha Gwen szelleme ott lebegne a fejem felett. Hihetetlen, mennyire hasonló szituációban vagyunk mindketten, csak míg az én fejemben az járt, hogy esélyt adjak a jövőnek, őt visszahúzta a múlt. Ennyire elengedtem volna a múltat? Nem, nem valószínű, sokkal inkább a jelenben is őt kerestem. Bármennyire is próbáltam kettéválasztani a fejemben a maszkos nőcit Gwentől, a szívem mélyén jól tudtam, hogy ebben a kapcsolatban is őt kerestem.
A Póklánynak igaza van. A múlt nem ereszt el minket ilyen könnyen.
Ezek után a következő téma inkább már csak amolyan kötelesség-szagú. Ez volt köztünk a feltétel, az egyezség, és hallani akarom, noha amilyen merengőn bámulom a várost, úgy tűnhet, nem is nagyon figyelek. Pedig igen, csak közben a gondolataim még mindig a múlt árnyai közt raboskodnak, próbálván helyet szorítani az újaknak.
- Hogy szerezte meg az én DNS-emet? - értetlenül ráncolom a homlokom, de igazán részletkérdés az egész. A története elég megrázó, összeszorítja a szívem, ám az agyam nem dől be teljesen, a racionalitásért felelős központom értetlenkedésre okot adó, zavaros jeleket küld. Hat hónapja... Hat hónapja annak, hogy Gwent elvesztettem. Hat hónapja, hogy megsérült. Hat hónapja, hogy a fiúja... És az én DNS-emmel. Kis puzzle darabok kergetik egymást a fejemben, próbálnak egységes képpé összeállni, és nem hagyják, hogy az érzelmeim teljesen elmossanak magukkal. Érzem, hogy valami fontos még hiányzik a képből, mégsem tudok rájönni, mi lehet az.
- Nem mindig van választásunk - felelem végül, az ölemben babráló kezeimet bámulva. - A holtak elmennek, a túlélők meg... Egy életen át cipelik a terhet. Ha választhattam volna, én is kiszállok ebből az egészből. Én is nemet mondtam volna. - Nagyot, nehezet sóhajtok, az egész vázam beleremeg, ahogy az érzelmek feltörnek belőlem. - De nem volt választásom nekem sem - kapom össze magam, megkeményítve bensőmet, és feltápászkodom a párkány széléről. Megkaptam, amit akartam, és nincs okom maradni. Nem akarok maradni. Túl sok ez az egész, túl zavaros, és valami nagyon nincs rendben.
A hátát figyelem, azt, ahogyan ő is összeszedi magát. Fogalmam sincs, mit érzek. Túl sok mindent és semmit; a robbanás szélén állok, közben meg teljesen kiüresedtem.
- Oké - Határozottan bólintok a kérdésére, hisz nem célom megszabni az életét. Elég nagy ez a város, hogy többet ne találkozzunk, ha én sem keresem. Mégsem indulok még, csak tovább figyelem, az ismerős sziluettet, az ismerős mozdulatokat, az ismerős hangot, az ismerős ízt, illatot, érzést, bizsergést... Bele fogok őrülni a fantomomba, ha nem ejthetem ki itt és most a nevét, ha nem csaphatom hozzá az utolsó darab kirakóst a képhez.
- Gwe... - Hatalmas robbanás szakít félbe, ahogy a súlyos fém belecsapódik a falba odalent. Az egész épület beleremeg, s mielőtt még felfoghatnánk, mi történik, megismétlődik a robaj. Egy három méteres, fém skorpió-robotszörny zúz odalent, méretes, kígyózó farkát újra és újra beleverve az épület oldalába. Valószínűleg az a célja, hogy lecsaljon minket, és jó úton halad, mert az alattunk rázkódó párkányon alig sikerül talpon maradnom.
- Vigyázz! - A lányhoz ugrok, akár ura a helyzetnek, akár nem, és a derekát elkapva már rántom is magammal. A szemközti ház falára lövöm a hálóm, hogy a szörny felett elrepülve biztonságos távolságban landolhassak a fehér kapucnis nőszeméllyel. - Maradj itt! - adom ki az ukázt, és anélkül, hogy egyáltalán megvárnám a válaszát, már ismét a levegőbe rántom magam, egyenesen a robot skorpió felé repülve. Elég ilyet láttam már ahhoz, hogy tudjam, a vastag fémréteg alatt az egészet egy ember irányítja, habár mielőtt sikerülne megközelítenem, fém farkával felém vág, és a gyomromon eltalálva a szemközti ház falához csap.




 take a look at me | jó, jó, na, jól van...




 

Vissza az elejére Go down

Gwen Stacy

∆ Hozzászólások száma :
27
∆ Tartózkodási hely :
new york



A poszt írója Gwen Stacy
Elküldésének ideje Szer. 01 Aug. 2018, 21:26
Ugrás egy másik oldalra

spiders
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? ----------

Ahhoz, hogy pontot tegyek az ügy végére,- melynek igazából el sem kellett volna kezdődnie, - úgy hiszem őszintének kell lennem vele. Az információ híg masszája átáramlik a szitán, de a lényegesebb pontok, mint nevek, vagy hogyanok, rajta maradnak. Uralkodok magamon. Az érzelmi sokk, ami érné őt, túl veszélyes volna. Nem tudom elbírná e a terhét a valós igazságnak, ahogy én sem tudom, valaha képes leszek e elviselni, hogy el kellett engednem őt. Aztán elérkezünk a ponthoz, ahol úgy érzem, talán működhet.
Olyasvalamire kérdez rá, amire tudom, hogy csak Peter volna kíváncsi ezek után, így hát erősítek a vázamon és megpróbálok továbbra is konkrétumok nélkül felelni, de kielégítően. - Az Oscorp. Az Oscorpnál meg van a DNS-ed, onnan szerezte, ha jól emlékszem. Egyszer azt említette, hogy egy küzdelmed során is volt szerencséje megfigyelni téged, de nem hiszem, hogy ott lett volna alkalma rá... - vállat ejtek puhán. Igazából sosem kérdeztem rá, hogy honnan szerezte. Azt mesélte, hogy követte Henryt. Úgy tudom, jelen volt, amikor én... Amikor a Gwen, akit szerettek és ismertek meghalt, így aztán van rá némi esély, hogy ott a helyszínen szedte össze Pókember DNSét.
Háttal állva hallgatom a szavait. Nem látom őt, sem a maszkján arcjátékát. A hangját hallgatom és ez olyan erővel töri billió darabra a szívem, hogy szilánkjai végezhetnének vele. És velem is. Lehajtom a fejem, nyelnem kell. Ajkaim résnyire elnyílnak, amikor azt mondja, ment volna... ha teheti. Ó Peter...
Elmondom, hogyan gondolom a továbbiakat, ő pedig elfogadja. Pontot teszünk közös erővel az ügyünk végére. Lezárjuk. És most tényleg el kell őt engednem, bármennyire fáj is nekem. Ahogy felé vetem utolsó pillantásom, látom a mosolygós fiút a folyosón, gördeszkával a hátán... El kell fordulnom, el kell tűnnöm a közeléből. Így hát indulnék is, de meghallom, hogyan szólítana és leblokkolok. Leblokkolok. Hiába dörög a világ és bomlik a tér a támadónk miatt, én nem mozdulok.
- Peter... - olyan halkan súgom a hangzavarban, hogy nem hallhat, de felé fordulok és ezzel talán épp eléggé leleplezem magam. Miért? Miért? És hogyan jöttél rá? Zavartan nézem őt, képtelen vagyok mozdulni, akár egy tehetetlen báb. Az épület megbicsaklik alattunk és én talán le is zuhannék, ha nem vetődne értem. Átölel, hogy elvigyen a veszélytől, de én még mindig pihegek a maszkom alatt. A könnyeim ömlenek. Ha tudja, ha... ha rájött, miért nem üvölt velem?
Reflexből ölelik karjaim a vállát, a hátát, belesimulok a fogásába. Hagyom, hogy oda vigyen, ahová csak akar. Amikor a talpaim alatt már érzem az újabb helyzetem, elhúzódom. Kevésbé tempósan, ahogy ő teszi. Elmondja mit vár tőlem és hátrahagy... Ez annyira jellemző rá! Annyiszor megtette velem! Annyiszor hagyott hátra!
- Peter!? - kiáltok utána, de amint megteszem számra tapasztom kezeim. Ezúttal nem azért, hogy más ne hallhassa meg Pókember nevét, hanem hogy Pókember ne hallja meg, hogy én tudom a nevét. Esküdnék rá, hogy elkéstem ezzel... így aztán hátrálok pár lépést, ám ahelyett, hogy eltávolodnék, vagy engedelmeskednék, neki rugaszkodom és levetve magam a házak között, az ellenfelet célzom meg hálóimmal. - Ne dönts helyettem! - rivallok a vörös sziluettre, ha látószögembe kerülne és már harcba is kezdek ellenfelünkkel.
Én döntök...
Mindig én döntök...






megnyugodtál? | my choice |

Vissza az elejére Go down

Peter Parker

∆ Hozzászólások száma :
47
∆ Kor :
24
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



A poszt írója Peter Parker
Elküldésének ideje Szer. 29 Aug. 2018, 11:57
Ugrás egy másik oldalra











Gwen & Peter
if it has to be over, we should end it nicely
- Oscorp - közömbösen forgatom a nyelvemen ezt a szót, ízlelgetem, próbálom kiszűrni a valóságtartalmát, de a maszk minden rejtelmével együtt őszintének tűnik. Hihetőnek, legalábbis, és egyelőre ennyi elég. A gyanakvásom ugyan nem altatta el, de a válasza kellően kielégítő ahhoz, hogy ne legyen ürügyem még mélyebbre ásni. Így sem tudok azonban szabadulni az érzéstől, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel az egész helyzettel - sem pedig Póklánnyal.
Csillagok ütköznek és robbannak egymásba a szemem előtt, a lármájuktól semmit sem hallok, hosszú pillanatokra megvakít a fényáradat. Az egész vázam beleremeg a felismerésbe, de az agyam még blokkolná, minden idegsejtem mohón dolgozik azon, hogy megcáfoljon. Mert nem lehet igaz. Kizárt, hogy az legyen.
Pókösztöneim kiélesednek és felráznak a merengésből. Egyszerre tisztul ki előttem a kép, ahogy a veszély bekúszik a bőröm alá, és reflexből érte ugrom, testemmel védve, minél messzebb sodorva őt az alattunk romboló, furcsa szerzettől. Amint biztonságban van, nem sok időt pazarlok rá, nem csak azért, mert égetőbb problémánk is akad jelenleg, hanem mert képtelen vagyok szembenézni vele - bárki is legyen.
Lepattan az ajkáról a nevem, épp olyan ismerősen és otthonosan, hogy egyből eloszlatja vele minden kételyemet; csak kérdések maradnak hátra, és agyam elhaló, hitetlen nemjei. Ez a pillanatnyi figyelmetlenség pont elég hozzá, hogy a lény farka eltaláljon és felkenjen a szemközti falra. Nagyot, fájdalmasat csattanok, kell egy kis idő, hogy összekaparjam magam, de addigra már Pók... Gwen... Lány is beleveti magát a harcba. Felháborodott megjegyzésében pontosan Őt hallom.
- Óh igen?! Ahogy te sem döntöttél helyettem az elmúlt fél évben?! - kiabálok neki vissza a tér másik végéről, hangomat átmossa a düh. Hálót lövök a szemközti villanyoszlopra, félreugrok a támadás elől és beszállok én is a harcba. - Ott maradsz, te melák! - Annyi hálót lövök a szerkezetre, ami elegendő ahhoz, hogy mindene összeragadjon és nyugton a földhöz tapadjon. Van most fontosabb dolgom is, mint elvadult városlakókkal harcolni - a barátnőm, a nagyon is halott barátnőm épp most osztja nekem az észt.
- Amúgy mikor óhajtottad közölni velem? Nem gondoltad, hogy szólhattál volna... Mondjuk... Nem is tudom... Mielőtt eltemettünk?! - Biztos van erre valami hihető magyarázat. Kell lennie. Próbálom visszaidézni, miket mesélt arról a bizonyos napról, meg a halott fiújáról. Próbálok értelmet adni a történeteinek, de nem megy. Egyrészt az ellenfelünk kiszabadul a hálókból, másrészt a dühtől és a sokktól alig tudok gondolkodni. Csak az jár a fejemben, hogy verhetett át így, azok után, mennyit gyászoltam őt, és milyen sokáig okoltam magam a halála miatt (még a mai napig). Tényleg te vagy az? Akkor mondj valamit! Bármit! - Gwen! - Mit számít, hogy a harc közepén vagyunk éppen, vagy hogy még nem is láttam az arcod. Csak mondj valamit!




 surrender your heart | igen. most már higgadtan összeveszhetünk




 

Vissza az elejére Go down

Gwen Stacy

∆ Hozzászólások száma :
27
∆ Tartózkodási hely :
new york



A poszt írója Gwen Stacy
Elküldésének ideje Szomb. 08 Szept. 2018, 16:21
Ugrás egy másik oldalra

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? --------------------------

Teljesen elment az eszem. Abban a pillanatban, hogy először megpillantottam, tudtam, hogy hiba lesz, ha szóba elegyedünk. Tudtam jól, hogy ha összemaszatolom a múltat a jelenünkkel, abból majd nem sülhet ki semmi jó. És mégsem voltam képes távol maradni tőle. Nem volt erőm hozzá. Addig játszottam a szálainkkal, amíg mindent össze nem zavartam. Az imént kis híján a teljes történetembe beleavattam, most pedig a karjaiban tartva helyez épp biztonságba, mégis úgy érzem most vagyok csak igazán veszélyben. Parancsszóval tartana távol engem a küzdelemtől, ezzel pedig kirángatja belőlem a nevét. Annyit érek el, hogy a vörös folt a falba csapódik, így aztán levetem magam az emeltről, hogy kivegyem a részem magam is. Mindegy, hogy mi történik éppen kettőnkkel, kettőnk között - az életünkkel nem játszhatunk. Azt hiszem nem volna több aduászom a mentésre.
- Nem én döntöttem így! - kiáltom vissza, miközben egy csapás elől bukfencezek el. Látom, mibe kezd bele Peter, így a segítségére sietve én is fehér fonalaimmal igyekszem hozzájárulni a fickó lebilincseléséhez. Úgy tűnik jól is megy. A legközelebbi ugrásom közben elégedett sóhajt fúvok, majd megtapadok a szemközti ház oldalán. Onnan kapom fel a fejem a hozzám intézett szavakra. Gombóc feszíti a torkom. Annyiszor átéltem már fejben ezt a pillanatot, nem kéne felkészületlenül érnie egyetlen kérdésnek sem, mégis úgy érzem, mintha hirtelen mély vízbe merülnék...
- Hónapokig nem tértem magamhoz, ha akartam volna se tudtam volna visszamenni... - kiáltom felé, de aztán elnémulva fordítom el a fejem. Ennek a beszélgetésnek semmi értelme nincs. A fájdalomtól eltorzult arccal döntöm homlokom egy pillanatra a hűvös téglafalnak. Megérdemli a magyarázatot. Én pedig a haragot, amit táplál irántam, de semmi sem olyan egyszerű és könnyű, ahogyan azt ő gondolja.  A nevemet kiáltja, én pedig felé fordítom a tekintetem, enyhén oldalra billentett fejjel. Elnyitom a szám, hogy szóljak, de a fickó úgy dönt, hogy lecsapná Petert, így a karjára lövöm hálóim és a háta mögé ugrom, hogy úgy rántsam el - megvédve vele őt. - Nem én döntöttem így! Nem én akartam ezt. És mikor már mehettem volna, nem tehettem. Nyugodtan haragudj csak, őrjöng és hibáztass, hogy milyen nehéz volt neked. De nekem is nehéz volt! - sodrom bele a lerombolt tömbbe a pasast. - Egyedül voltam. Egyedül kellett megbirkóznom vele, hogy egy halott lány életét éljem. Bujkálnom, menekülnöm, hogy ne kapjanak el, hogy ne legyen belőlem kísérleti alany. - hevesebben ver a szívem, mint bármikor - leejtve magáról azt a rengeteg nehezéket. Aztán a vállaim megereszkednek. - Sajnálom. Oké? Sajnálom, hogy nem mondtam el. - lépek közelebb, kezem védekezően feltéve - derékszögbe hajlítva. Talán mást is mondanék, de  egy gerendát hajít felém a fickó. Sikerül kitérnem előle, de a következő kettő már nehézséget okoz. Főként a negyedik, ami eltalál és elsöpör. Pár métert gurulok vele a betonon, felkavarva a port. Vontatottan ülök fel, s ahogy az oldalamra pillantok, látom, hogy lövedékekkel céloz Peterre, és rám is.




én dobom a tányérokat! stipistopi | back from dead |

Vissza az elejére Go down

Peter Parker

∆ Hozzászólások száma :
47
∆ Kor :
24
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



A poszt írója Peter Parker
Elküldésének ideje Pént. 21 Szept. 2018, 20:23
Ugrás egy másik oldalra











Gwen & Peter
if it has to be over, we should end it nicely
Gwennel vitatkozni olyan, mint... Á, még csak megfelelő hasonlatot sem tudok hozzá társítani. Nem ér fel egyetlen vitaszakkörrel sem, a legvehemensebb tudományos versenyek bíráival. Gwen érvei darabokra szednek, a földhöz vágnak, és amikor azt hiszed, semmi gond, még talpra tudsz állni, beveti azt a gyilkos pillantást és akkorát rúg beléd, hogy game over. Örökre.
- Jó, de... Jó... - Végül is mit mondhatnék? Hogy oldhatta volna meg, hogy eszméletlenül értesítsen? Ezzel nem tudok vitába szállni, mégis ugyanolyan mérges vagyok, és ugyanúgy őt hibáztatnám mindenért.
- Akkor is el kellett volna mondanod. Fel kellett volna keresned! - Hiszen véletlenül futottunk egymásba kétszer is. Nem keresett. Nem keresett! - és ahogy ez tudatosul, úgy igazán értelmet nyer bennem, teljesen lefagyok. Az sem érdekelne, ha a város darabokra omlana körülöttünk, csak állok ott, Póklányt, az én PókGwenemet nézve, és próbálom feldolgozni a tényt, hogy bár életben van, egyáltalán nem tervezett a jövőjébe. Sőt, átvágott a találkánkkal is, tehát még erőfeszítést is tett, hogy ne kelljen látnia többet.
Ez fáj, ez jobban fáj, mint kéne, mint kellene, és észre sem veszem, hogy felmarkolom a mellkasomon a vöröst. Úgy érzem, ha nem kapaszkodom a ketyegőmbe, darabokra hullik. Ha Gwen nem kapja el a rosszfiút, ketté is csapott volna, az sem hatna meg. Miértekre van szükségem, de attól tartok, a miértek sem szárítják már fel a maszkom alatt a könnyeket.
Minden egyes szavát elhiszem, s bár nem sokat enyhítenek a helyzeten, de a melegség, ami az elmúlt fél évben sosem szűnt meg igazán, csak temérdek hó takarta be, egyre inkább fellángol a bensőmben. Bárhogy is érez irántam jelenleg és bármilyen oka is volt annak, hogy kerüljön, én még mindig szeretem. Akkor is, ha épp haragszom rá, ha úgy érzem, cserben hagyott, megbántott - szeretem. Az érzéseim iránta erősebbek a sértettségemnél. - Én is sajnálom... Hogy nem tudtalak... Hogy miattam... - Közelebb jön, én is közelebb lépek, szeretném a tudtára adni, hogy még nem késő, még meg tudjuk menteni a múltunkat, a jelenünket, és lehetne jövőnk is... De az ellenfelünk ismét aktivizálja magát, félre kell ugranom, nehogy a gerenda elsodorjon. Látom, hogy Gwen is így tesz, de a lény tovább sorozza.
- Na-na! - Hálót lövök a lány felé tartó gerendára és centikkel előtte megállítom azt, majd nagyot rántva rajta visszaküldöm a feladónak. A következő adag hálómat az egyik épület párkányára lövöm, és úgy repülök, hogy menet közben Gwent is felkaphassam. Falba csapódó lövedékek sora kísér minket, nehéz kitérni előle.
Kissé odébb, egy konténer tetején landolok.
- Ez így nem fog menni - közlöm, állammal az ellenfelünk felé bökve. - Próbáljuk meg ketten, egyidőben. Látod a hátán azokat a kábeleket? - mutatom, mire gondolok, és a kézfejemmel közben megtörlöm a maszkom alatt a szemem. Tiszta könny az arcom, így nem tudok rendesen harcolni. - Elterelem a figyelmét, te ugorj a hátára és  tépd ki a kábeleket. Akkor talán az egész izé leáll - osztom meg vele a tervem. Ha van jobb ötlete, meghallgatom, de ha nincs, akkor feltartom neki a hüvelykujjam, mielőtt levetődnék az ellenhez, hogy szemtől szemben idegesíthessem. A magánéletünknek várnia kell; nem beszélhetjük meg rendesen, ha közben meg akarnak minket ölni...




 surrender your heart | én a földhöz csapom a kedvenc bögréd!




 

Vissza az elejére Go down

Gwen Stacy

∆ Hozzászólások száma :
27
∆ Tartózkodási hely :
new york



A poszt írója Gwen Stacy
Elküldésének ideje Hétf. 24 Szept. 2018, 20:51
Ugrás egy másik oldalra

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? --------------------------

Láthatatlan hullámokkal csapkod felém, hogy érezzem a dühét, hogy lecsapódjon és még jobban fájjon. Igazából megértem őt, el is fogadom, hogy mérges és gyűlöl engem, csak épp a pillanat nem megfelelő, amit választottunk erre az értelmetlen vitára. A múltunk nem fog megváltozni csak azért, mert most civakodunk róla, hol rontottam el. Az én hibám. Mindig az lesz. Nem kellett volna oda mennem, de ha nem megyek, talán Peter már nem is élne. Nem bántam meg, hogy a segítségére siettem. Az én döntésem volt. Ahogy azóta is magam döntök.
- Nem akartam, hogy... - látom a felé közeledő veszélyt, s ennek nem tudok hátat fordítani, sem pedig nyugodt szívvel vitázni tovább, hogy baja essen. Látom, nem kerüli el a figyelmem, hogyan marcangolja harci hacukáját, hogyan dermed meg. Kénytelen vagyok felvenni a kesztyűt és megvédeni, megküzdeni érte. Darabokra hullik, de semmi gond! Pókhálóim vannak, felkapkodom őket. Kérlek, tarts ki még egy kicsit...
Közelebb mozdulok hozzá. Segítenék, elmondanám a világom, beengedném repedt szívembe, lássa az én szemeimmel a képet, mert én már olyan régen ismerem az övét. Hallom, hogyan kezd magyarázkodásba, s rögtön csóválni kezdem a fejem. - Az én döntésem volt. - pihegem fáradhatatlan mottóm, de nem sikerül közelebb érnem hozzá, vagy neki én hozzám, hogy folytassuk a nyugalmi állapotba került vitánk, mert az ellenfelünk közbeavatkozik. Meggátolom, hogy a szerkezet lesújthasson ránk és sikeresen magamra vonom a figyelmét. Így van lehetőségem elterelni Petertől. Ő most nem áll rá készen, hogy harcoljon. De én igen! Én minden egyes nap, mióta felébredtem.
A gerendákat kerülgetem, manőverezek, s hallom, hogy megszólal az oldalamon. Tekintetem, figyelmem odakapom. Megakadályozza, hogy az utolsó faoszlop eltaláljon, s nekem időm sincs levegőt venni, már átölel és magával sodor. A lábaim elengedik a talajt, fel, egészen felfelé haladunk, majd hirtelen landolunk. Lágyan húzódok arrébb, félszegen figyelem. Hallom remegő hangján, hogy összetört. És látom is, hogyan törli meg a könnyeit. Nehezen kapok levegőt, szorul a tüdőm. Talán fel sem fogtam eddig, hogy mit tettem. Aprókat bólintok, csendben, feszülten figyelve a szavaira. Igaza van. A kettőnk közötti viszony tisztázása még ráér, de az ellenségünk nem igazán türelmes velünk kapcsolatban, vagy éppen sietős az elesésben.
- Rendi. - bólogatok tovább, majd a konténer szélére állok, s onnan figyelem hogyan távolodik el tőlem. Én pedig követem. Újra, megint a nyomába szövöm a hálóm, ezúttal azonban más irányba. A falakra tapadva próbálom megkerülni az ellenségünket. Ha elég idő telt el, hogy Peter a pasas figyelmét sikeresen magára vonja, akkor vetődöm. Durván dobál, de megkapaszkodom és addig mászom, amíg meg nem találom a tápegységét. S, amint az megvan, már tépem is kifelé... És ez ellen tényleg nem tehet semmit. Szikrákat szór és őrült mód pattog alattam, nehezen kapaszkodom meg, végül le is ugrom róla, hátrafelé szaltózva.

A porfelhő fátyolosan borul ránk, amíg apró darabjaira pottyan és még robban is. A pasas kissé összezúzottan mászik elő, de hanyatt is vágódik a sérüléseiben. A szirénázó hangokból pedig nem nehéz kiköveztetni, hogy a rend őrei már itt is vannak, hogy elvigyék. Én valahol az árnyékban, a biztos távolból figyelem Pókembert. Peter Parkert.

Nem menekülök el, itt vagyok. ~



nem mered! ne merészeld! alku? | only human |

Vissza az elejére Go down

Peter Parker

∆ Hozzászólások száma :
47
∆ Kor :
24
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



A poszt írója Peter Parker
Elküldésének ideje Szomb. 20 Okt. 2018, 19:35
Ugrás egy másik oldalra











Gwen & Peter
i want to see your face and forget everything
Mintha kívülről figyelném magam, ahogy a gépszörny elé pattanok, kézzel-lábbal kalimpálva idétlenkedek és kiabálok neki, hogy magamra vonjam a figyelmét, fürgén el-elugrándozva heves csapásai elől, míg Gwen leszereli a fickót - szó szerint -, a lelkem viszont a Póklány mellett maradt. A maszk alatt még mindig nedves az arcom.
Egész jól dolgozunk együtt; már régebben is remek párost alkottunk, de sosem adtam igazán helyet Pókember mellett Gwennek. Peter Parkerként büszkén felvállaltam őt, de Pókember mindent megtett, hogy távol tudja a kedvesét a csatamezőtől. Hiszen amikor egyszer beengedtem, tragikus vége lett... Pedig talán több teret kellett volna adnom neki. Tény és való, így, hogy szert tett a képességeimre, már sokkal inkább meg tudja védeni magát. Régen a bátorságán, az eszén és az éles nyelvén túl teljesen sebezhetőnek láttam.
A por már régen elült, de én még mindig Gwent figyelem. Megérkeznek a rendőrök, és mivel nincs kedvem ismét magyarázkodni, sem pedig erőm most tovább játszani a szerepemet, ezért az árnyak közé sétálok, be a sikátor mélyére, ahol a szirénák fénye már csak el-eltévedt, tompa sugárban téved erre, a hangok pedig távoli morajlásnak tűnnek. Olyan mélyre, ahol már csak ketten vagyunk.
A tarkómra marok, egy szívdobbanás, majd lehúzom a fejemről a maszkot. Nem igazítom meg összekócolódott fürtjeim, nem rendezem a vonásaim, nem törlöm át az arcom. Csak halkan szipogok és a kezemben szorongatott maszkra pillantok, és amint úgy érzem, felkészültem rá, megfordulok, szembe Gwennel. Tudom, hogy anélkül is érti, mit kérek tőle, hogy szavakba önteném azt.
Látni akarom maszk nélkül. Látnom kell, hiszen ő is így lát most, sebzetten, megtörten és lecsupaszítva, egyszerre rettegve és reménykedőn.




 I love you | alku? miféle?  Cool  




 

Vissza az elejére Go down

Gwen Stacy

∆ Hozzászólások száma :
27
∆ Tartózkodási hely :
new york



A poszt írója Gwen Stacy
Elküldésének ideje Hétf. 22 Okt. 2018, 18:50
Ugrás egy másik oldalra

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? --------------------------

Úgy ácsorgok a sötétben, mintha a része lennék. Hiába hófehér a jelmezem, egyáltalán nem vehető ki a sziluettem. És igazából nem is akarnám, hogy az legyen, nem akarnám, hogy észrevegyenek. A vörös-kék fények elől is csak óvatosan rejtőzöm. Mozdulatlanul állok és várom, hogy észrevegyen Peter. Amint ez megtörténik - a szívem megreped. A ketyegőm hangzatos dobogása attól félek megsüketít, amíg nézem, hogyan közelíti meg a sikátort. Felkészülök a viharra. Tudom, hogy elérkezik, felhasít majd mindent maga körül, hogy dörög és zúz majd, ezer darabra. A világom szétrobban és apró mozaikokra pattan szét, elveszve a süllyesztőben, nem hagyva majd, hogy felépítsem. Megint.
Háttal áll meg nekem. Nem sürgetem, nem lépek közelebb, elnyelem a hangom. Némán és hevesen emelkedő mellkassal ácsorgok. A mozdulat, ahogy a tarkóján összegyűri a maszkot és lehúzza a fejéről - megkínoz. A térdeim reszketni kezdenek, ahogy a belső vázam is összeomlik. Nem láthatja, de gyengén csóválom a fejem. Nem akarnám, nem akarom, nem lehet... A barna tincsek, a tincsek, amik a négy égtáj mindegyike felé görbülnek feltűnnek. Én pedig elfelejtek levegőt venni azok láttán. Olyan rég érinthettem, s annyira hiányzik azok selymessége. Felhúzom az orrom egy pillanatra, próbálom a torkomban feszítő gombócot lenyelni, de a próbálkozásom sikertelen kudarcként végződik, mert szembe fordul velem. Én pedig farkasszemet nézek vele. Ajkaim rögtön beszívom, leejtem pillantásom a lábfejeimre, lágyan csóválva azt. Összetörtelek, miért kéred ezt tőlem?
A város hangos, a fények egyébiránt élesek, most én mégis mintha szürkefoltban ácsorognék egy olyan helyen, ahol nem létezik senki és semmi más. Látván arcod, meggyötört szíved lenyomatát azon, a nedves szemeid, egy kicsit ismét belehalok. De nem futok el. Nem ellenkezem. Kezeim engedelmesen a fejemre öltött maszkom szegleteibe kapaszkodnak, hogy aztán levezetve azt, végig húzva a szőke kiomló zuhatagon át, végül leejtsem a hasfalam elé zuhanó kezeimbe gyömöszölve. Egyik tenyeremmel hajamba túrok, hogy hátrasöpörjem és szemtől szemben állhassak vele, jól láthatóvá téve az arcom, a szemeim, mindenem. Bocsánatkérően pillantok le közénk, szégyenkezve, megadóan. Nem titkolva többé előled, hogy élek.
- Sajnálom, Peter. - ajkaim remegnek kissé, de megtartom az egyensúlyom, nem zuhanok ki határozottságomból. Lefogom minden izmom, megacélozom idegeim. Hagyom a szívemnek, hogy feltárulkozzon előtted, s neked pedig engedem, hogy felfedezd.




három kívánság - a bögrém életéért cserébe?   | exactly like hell |

Vissza az elejére Go down

Peter Parker

∆ Hozzászólások száma :
47
∆ Kor :
24
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



A poszt írója Peter Parker
Elküldésének ideje Szer. 31 Okt. 2018, 23:01
Ugrás egy másik oldalra











Gwen & Peter
i want to see your face and forget everything
Muszáj látnom őt, még ha tudom is, hogy fájni fog; különös kettősség ez, hisz amilyen hevesen menekülnék a fájdalom elől, épp olyan szorosan húznám közel magamhoz. Szükségem van rá. Szükségem van rád. Muszáj, hogy meghaljak kicsit, mert csak így tudom utána beengedni mindazt, ami te vagy - örömöt, fényt, boldogságot.
Jelenleg csak a sötétséget látom, noha könnyeim elmaszatolják a világot, elmossák a kontúrokat és fehér egyvelege szinte táncol előttem. Kézfejemmel sután áttörlöm az arcom, koncentrálok, hiszen látni akarom, nem akarom lemaradni egyetlen apró mozdulatáról sem. A maszk végre elindul lefelé, hiába őrjítő lassúsággal, mégis úgy érzem, minden megáll arra a néhány pillanatra; a levegő, a zajok, a képek, a szívem... Csak a keze mozog, meg a szőke fürtök, amik közé olyan sokszor temettem az arcom, és amelyek illatára még mindig emlékszem. Ott van a sáladon. Az egyetlenen, amit elloptam és megőriztem...
Bocsánatot kér, de igazából mást is mondhatna, ugyanis egyetlen szó sem jut el a tudatomig. Megszűnnek a zajok, egyedül a látvány marad, a szeretett lány arca, aki a karomban halt meg, és aki most elevenen áll előttem... Egészségesen. Kivirulva. Szinte már gyönyörűen.
Hevesen megindulok felé, aztán rájövök, hogy gyors, kapkodó, durva mozdulataim megijeszthetik, ezért rögvest visszalépek. Mintha megriadt őzt közelítenék meg, annyira rettegek a tudattól, hogy fogja magát és elmenekül, kicsusszan a kezeim közül és soha többé nem látom... Épp ezért lassú, óvatos léptekkel közelítem meg, de a pillantásom egyetlen szívdobbanásra sem ereszti az övét. Idejét sem tudom, mikor pislogtam utoljára.
Amint karnyújtáson belül érek, emelem a kezem, szelíden, meg-megtorpanva, ha ezzel megriasztom. De ha ellenállás nélkül engedi, akkor tenyerem egyből az arcához vezet, gyengéden rásimítom, és a puha bőrt érezve ujjbegyeim alatt halk, apró sóhajjal fogok rá jobban. Két tenyerem közé zárom az arcát és közelebb lépek, annyira közel, hogy érezzem az illatát, a teste melegét, az ujjaim közé szorult, puha fürtöket.
- Életben vagy - suttogom a nyilvánvalót, ami számára talán természetes, de én még képtelen vagyok megemészteni. Mosolyom kiszélesedik az arcomon, szerelmes, gyengéd ívbe hajlik, könnyekbe fut. Hüvelykujjammal a járomcsontja alatt cirógatom, és csak nézem, mintha most látnám először és utoljára. - Életben vagy... - ismétlem, mert többre nem futja, és ha nem ezt, akkor a nevét ismételgetném. Hangom sírásba csuklik, és ha Gwen engedi, átölelem, a nyakába borulva szorítom magamhoz, karommal erősen körbefonva. Nedves arcom befúrom a nyakához.
Nem érdekel többé a Póklány, nem érdekel a hogyan és a miért. Ebben a percben csak az érdekel, hogy életben van, és hogy hálát adjak ezért istennek, hálát mindenkinek, de legfőképp neki, amiért visszatért hozzám - még ha csak búcsúzni is.




 hurts the most | áll az alku! :x jövök majd az első kívánsággal  




 

Vissza az elejére Go down

Gwen Stacy

∆ Hozzászólások száma :
27
∆ Tartózkodási hely :
new york



A poszt írója Gwen Stacy
Elküldésének ideje Csüt. 01 Nov. 2018, 20:29
Ugrás egy másik oldalra

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? --------------------------

A félelem rettenetes karmaival belém mar, lázgőzös fátyol borul rám. Kiszakadok a valóságból, ahogy némán arra kér, mutassan magam neki. Reszket minden porcikám, a térdeim félek felmondják a szolgálatot. A megacélozott váz összeomlik, engem pedig alá temet. Teljesen átadom magam neki, ahogy végül engedelmesen lehúzom fejemről a hófehér maszkot, hogy felfedjem előtte magam. Vállalom. Vállalom mindazt, ami ezek után következik. Lehetséges, hogy én magam vagyok a felelős mindezért, talán a sors, talán a doktor, talán csak így volt megírva... de nem futok el többé előle. Hagyom, hogy azt lássa, aki vagyok. Tudjon rólam, ismerjen meg újra és megint. Vagy mondjon le rólam. Bármivel is segítenk neki ebben a pillanatban, az biztosan mérföldkő kettőnkre nézve. Így hát, amint leejtem kezeimben a maszkom és teljes szőke, kócos,  az érzelmektől megtépázott arcom lecsupaszítva pillant vissza rá - meglátom, hogyan homályosul el a világ. Szemtől szembe nézek vele. Megérinthetném, újra átölelhetném, de nincs jogom rá. Így csak lehajtom a fejem és hagyom, hogy megeméssze a látványomat.
Hirtelen neki lendül, ami megriaszt, így vele egyszerre lépek - én azonban hátrébb. Ajkaim elnyílnak, a szemeim elzárhatatlan csapként ontják magukból a könnyeim, arcom pedig akár egy emberi kaleidoszkóp, hagyja, hogy az ezer érzelem tónusai egy egészen furcsa maszata költözzön előtérbe. Végül lassan, vontatottan indul felém. Én pedig szólok hozzá, próbálok szólni, beszélni, vállalni önmagam, azt, ami most vagyok, de mire összeszedhetném szerte széjjel szaladó gondolataim, már kezei közé fogja arcom. Túl közel merészkedik hozzám, hallom, hogyan sétál a szívemen, hogyan törnek még kisebb darabjaira a szilánkjaim.
Két szó. Két szó elegendő ahhoz, hogy megborítsa az elszántságom törékeny acélvárát. Megrogyok kissé a közelében, szipogva csóválni kezdem fejem, amennyire kezei engedik nekem. Megtörten emelem remegő kezeim, hogy az arcának ívéhez érintsem ujjbegyem, éppencsak. Elvonom, majd ismét megpróbálom, tartok tőle elillan előlem, de nem. Ismétli a két szót, mire még jobban csóválnám a fejem, a gombóccal küzdve torkomban. És átölel. Karjait körém fonja, én pedig a mellkasához simulok, engedve gyönge kérésének. Megszeppenve, gyengén ölelem át. Egyik kezem a hátára pihen meg, míg a másik tenyerem a barna fürtök közé fut, hagyom, hogy a nyakamba fúrja arcát, hagyom, hogy sírjon. Együtt sírunk, mert ez épp úgy fáj nekem is, ahogy neki. Érinthetlek...
- Peter... - a finom ölelésem talán túl hirtelen vált, de erősebben kapaszkodom belé. Jobban szorítom magamhoz, szerelmesen, mint aki most látja először és utoljára. Arcához fúrom az enyém, s hagyom, hogy a néma könnyek elnyeljék a pillanatot. Hagyom, hogy a szívem meglelje az övét, s hagyom, hogy a lelkem a lelke köré építse támaszát. - Kérlek, bocsáss meg... El kellett volna mondanom. Igazad volt, el kellett volna mondanom, de féltem. Azt mondták nekem, hogy nem mondhatom el senkinek. Hogy megkavarnám az életed, mindenkiét. Azt hittem, könnyebb neked így. - simogatom, ölelem, nem eresztem el. Talán akkor sem, ha elhúzódna tőlem. - Úgy sajnálom. - szorítom magamhoz. Most először, mióta újra élek, végre Gwenként érinthetem. Végre nem a maszk, nem egy titokzatos lány az, aki ilyen közel van hozzá, hanem én. Az, aki én vagyok. S végre tudod a titkomat. Innentől már a tiéd a választás...




előre félek - miért vagyok ilyen meggondolatlan?!?   | soulmate |

Vissza az elejére Go down

Peter Parker

∆ Hozzászólások száma :
47
∆ Kor :
24
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



A poszt írója Peter Parker
Elküldésének ideje Kedd 06 Nov. 2018, 22:52
Ugrás egy másik oldalra











Gwen & Peter
i want to see your face and forget everything
Ha csak némán ölelhetném, az is elég lenne, de visszaölel. Érzem a kezét a hátamon, a könnyeit a nyakamon, a leheletét a fülem tövénél; hallom a sóhaját, érzem az illatát. Nem illúzió, nem pedig báb, hanem valóban él, és ez a tudat az, ami végül eltöri nálam a mécsest. Annyira jól esik ölelnem őt, de ezerszer is boldogabbá tesz az, amit ő tesz velem. Az érintése a hátamon az elmúlt fél év minden egyes percét semmissé teszi, és ha csak ezért tért vissza, erre az egyetlen ölelésre, akkor is életem végéig hálával gondolnék erre a napra.
Persze nem állok készen rá, hogy elengedjem. Most, hogy visszakaptam, nem veszíthetem el megint, és ahogy a félelem lassan bekúszik a bőröm alá, úgy válik szorosabbá az ölelésem is. Féltőn, ragaszkodón ölelem magamhoz, az öröm, a fájdalom és a hitetlenség könnyei összemosódva potyognak a szememből. Nem félek sírni; képtelen lennék visszafojtani. Felrobbannék belülről, ha nem adhatnám ki ezt a rengeteg érzelmet, ami felgyülemlett bennem a közelségétől.
A nevem ejtve szorít az ölelésünkön ő is, és a sírásomat a boldogság halk sóhaja töri meg, egy apró nevetés. Karjai fehér fénybe vonják az egész mellkasom, és gyógyulok, forr minden sebem, azok is, melyekről azt hittem, örökké vérezni fognak. Arcommal törlöm le övéről a könnyeket, s bár egészen idáig arra vártam, hogy megválaszolja a kérdéseimet, elmagyarázza, mi ez az egész és magára vállalja a felelősséget, most, ahogy magyarázkodni kezd, csak a fejem rázom gyengén, hadd érezze ő is az ellenállásom.
- Cssshh... - Azt hittem, szavakra van szükségem, válaszokra, de ahogy a karomba zárhattam, ráébredtem, hogy nem így van: egyedül Gwenre van szükségem. Az ölelésére, az érintésére, a hangjára, a nevetésére, a csókjára... A csókja. Mintha álomból ébrednék, úgy húzódom hátrébb, épp csak annyira, hogy a szájára nézhessek. Tompult agyam hátsó szegletében felmerülnek bizonyos etikai kérdések, például hogy egy temetés és fél év szünet után pontosan mi is van köztünk, és hogy ez a Gwen mennyiben ugyanaz a Gwen, mint akit én ismertem... De nem kellenek többé a válaszok. Szeretem őt, ez semmit sem változott, ahogy az együtt töltött idő sem, sem pedig az, hogy érte sírok, ő pedig értem. - Csshhh - ismétlem, ajkammal lágyan simogatva az övét. - Minden rendben van, Gwen. Szeretlek! - S bár szeretném hallani, hogy ő is kimondja, képtelen vagyok tovább várni. Kérem őt, szinte könyörgök, hogy adja át magát nekem, úgy kuncsorgok a csókja után, mintha már csak ez tarthatna életben, és ha megadja, mohó szenvedéllyel esek neki, fél év minden fájdalmával és hiányával, keményen és hevesen, a tarkójánál fogva húzva közelebb magamhoz.
- Hiányoztál... Annyira hiányoztál...  - Fojtott suttogásokra használom levegővételnyi szüneteinket, hogy aztán kifulladva, újra és újra visszazuhanhassak a szájára, hacsak és egészen addig, míg el nem lök magától. Én nem tágítok...




 hurts the most | lehet köze ahhoz, hogy a barátnőm vagy 




 

Vissza az elejére Go down

Gwen Stacy

∆ Hozzászólások száma :
27
∆ Tartózkodási hely :
new york



A poszt írója Gwen Stacy
Elküldésének ideje Vas. 11 Nov. 2018, 13:27
Ugrás egy másik oldalra

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? --------------------------

Nem könnyű a szituációt felfogni sem. Én a mai napig küzdök vele, hogy megértsem, hogy elfogadjam, hogy élek, hogy mi lett belőlem. Rá kell jönnöm, hogy mennyi maradt meg belőlem, abból a Gwenből, akit Peter is ismert, s mennyit rakott hozzá a születése annak a Gwennek, akit most Peter átölel, aki miatt zokogásba robban fel a szíve. Minden egyes könnycseppje feldíszíti lelkem, felvértezett acél rétegeimre téve a bizonyosságát afelől, még most is van helyem a világában. Reszketegen ölelem viszont, magam is megtébolyodottan kissé, a tragédia olyan élénken zúzza ránk árnyékát, hogy újra zuhanok - félek, ha nem kapaszkodom belé, megint hallom a hideg tompa csattanást a fejem mögül és elveszíthetem...
Elmondanám, szeretném elmondani az egész általam megismert történetet, miközben ő arcával enyémet bújja. Felszívja a könnyeim, vagy csak maszatolja az övével, nem is fontos. Úgy bújom én is, mintha mindig is ez lett volna a dolgom. Elnémít. Arra kér, hogy hallgassak, így csupán gyenge rázkódással kísért suta próbálkozást vetek rá, hogy mégis beszéljek, hogy szóljak, amikor elhúzódik tőlem. Fátyolosan nézek utána, katonásan hátrébb húzva, mintha csak a távolság, amit közénk szült arra késztetne - így tegyek. Hiszen nem tudom, mi vagyok én neki, hogyan vagyok én most jelen. Mit is jelenthetek pontosan?! Aztán ajkaival simogatni kezdi az én szirmaim, én pedig lehunyt szemeim alatt zokogok. Érzem, hogy a lelkem szárnyra kap és azt is, hogy ha most elveszíteném, ha most felébrednék, ha elnyelne a valódi örök nyugalom, boldogan lebegnék benne.... Zokogásom nem enyhül, de próbálom remegő ajkaimmal becézni övéit. Kimondja a nevem. A nevet, ami hozzám tartozik. És az érzéseivel elborít... Úgy érzem, mintha a hirtelen szürke világ színeket kapna, a némaság hangokat és a sötétség fényeket. Kissé tétován, de csókját fogadom, mire ő hevesen, szenvedélyesen reagál. Belesóhajtom a szívemre nehezedő fájdalomtól való felszabaduló dobbanás minden erejét ajkaiba, s elveszek a csókunkban. Szeretlek, szeretlek, szeretlek, annyira szeretlek, mesélik ajkaim, minden egyes porcikám. Minden sejtem, ami él, csak érted mozdul...
- Te is... Hiányoztál nekem. - súgom, búgom, talán belevágva szavaiba, mit sem törődve vele, elveszem benne. Nem eresztem el, cirógatom, hívom magamhoz, minden mozdulatom szerető és arról árulkodik, mennyire kell nekem, mennyire szükségem van rá. - Szeretlek. - jóval csendesebb vallomás, mint az övé, talán csak tátogás, de meghallhatja, hiszen ő a Pókember. Bárhogyan is óvatosan, csak pár perc ölelkezés és csókolózás után húzódom hátrébb, hogy a szemeibe nézhessek, mert látnom kell, látnom és megértenem, hogyan tovább. Bármi is következik - az ő döntése kell, hogy legyen. Egyik tenyerem arcára simít, ott felejtem, amíg szomorkás, továbbra is sírós arccal nézem őt, de már puha mosollyal megperzselt ajkaimon.




sőt...   | soulmate |

Vissza az elejére Go down

Peter Parker

∆ Hozzászólások száma :
47
∆ Kor :
24
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



A poszt írója Peter Parker
Elküldésének ideje Pént. 30 Nov. 2018, 15:54
Ugrás egy másik oldalra











Gwen & Peter
i'm so so so so so in love with you, gwen
Amint csóktól duzzadt ajkaink elcsendesednek, hogy egészen más nyelven fessék fel egymás szívére az érzéseinket, a valóság lassan elkezd visszakúszni a lezárt ajtó alatt; fényt hoz elmémbe, éleset, bántót és túlságosan korait, arra késztetve, enyhén grimaszoljak erejétől. Elszakadunk egymástól, pillantásom egyből Gwenét keresi, bódult mosollyal tudatom vele, mikor megtalálom. Olyan ez, mint legszebb álmaim egyike, csak sokkal, sokkal valóságosabb... Így mikor tenyere az arcomra simul, behunyom a szemem és mély levegővel magamba szívom a valóságot.
A mutatóujjamra harapok, fogam közé csippentem a kesztyűm bügykét, megszabadítom kézfejem a vörös anyagtól. Hagyom, hogy ajkaim közt csüngjön tovább, inkább kihasználom a lehetőséget és én is megérintem Gwen arcát, csupaszon, hűvös tenyerem gyengéden simítom a puha bőrre. Meleg. Finoman lüktet. Mosolyom rögtön kiszélesedik, még ha bárgyúvá is teszi a fogaim közé csippentett anyag - elveszem hát és zsebre gyűröm inkább.
Megfogom az arcomon nyugvó kezét - szigorúan a kesztyűtlen kezemmel! - és a mellkasomra húzom, kettőnk közé ejtem, összekulcsolva az ujjainkat. Hiányzott ez, hogy csak állhassak vele szemben és gyönyörködhessek benne anélkül, hogy bármit is kéne mondanom. Pedig valamit nagyon is kell mondanom.
- Nem tudom - vonok vállat végül, noha nem kérdezett semmit, és nemlegesen megrázom a fejem. - Tudom, mire vagy kíváncsi, de nem tudom... Fogalmam sincs, innen merre tovább - Halk sóhaj szakad fel belőlem. Két tenyerem közé fogom az övét és csak nézem; az egyik csupasz, teljesen emberi, a másikat vörös, fekete hálós anyag fedi. A két világom, a két énem, és mindkettőnek ő a közepe, ő fogja össze... - Nem fogsz eltűnni, ugye? - Kiszárad a torkom, köszörülnöm kell rajta. Tekintetem makacsul a kezünknek szegezem, azt fürkészve, hüvelykemmel puhán nyomorgatva várom a válaszát. Nem akarok ránézni, félek, hogy miféle válasz várna.
- Folytathatnánk... Szerinted folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk? - Talán naivitás azt remélnem, hogy ennyivel minden rendbe is jött köztünk, de szeretném azt hinni, hogy semmi sem változott. Ő él, én is élek, és újra együtt vagyunk... Miért ne lehetne minden olyan, mint azelőtt? Miért kéne, hogy az bármit is számítson? Lett néhány extra képessége, na és... Majd úgy teszünk, mintha csak új frizurát vágatott volna magának. Apróság, amit könnyen meg lehet szokni.
Igen, határozottan biztos vagyok benne, hogy ez így működni fog.




 hurts the most | sőt! =^-^=




 

Vissza az elejére Go down

Gwen Stacy

∆ Hozzászólások száma :
27
∆ Tartózkodási hely :
new york



A poszt írója Gwen Stacy
Elküldésének ideje Szomb. 15 Dec. 2018, 13:42
Ugrás egy másik oldalra

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? ----------

Belefeledkezem a világba, elúszik a tér, elmosódik az idő, híg masszaként elfolyik körülöttem a múlt, nem hallom a szirénázó autókat, sem New York folyamatos morajlását. Semmi más nem tölti ki a pillanatom, csak Peter. A világom. Hirtelen, a hosszú és magányos idő után, a fáradhatatlan bujkálás, a végeláthatatlan rettegés egyszerűen tovaillan. Engem nem Pókember ment meg, sosem ő mentett meg. Engem Peter ment meg, mindig is ő mentett meg. Úgy húzódok hozzá, mintha az életbe, az életbe magába kapaszkodhatnék. Karjaim gyöngén, alig-merve érintik közben, de ajkaim falják, szerelmesen ismerkednek, új és újabb érintéseket lopnak övéiről. Ahogy elhúzódik tőlem, félve nyitom fel szemeim, még arcomon ott a pír, a rettegés, hiszen olyan sokszor álmodtam ezt, annyiszor képzeltem el, de nem gondoltam, hogy végül majd megtörténik.
Ahogy lehúzza a kezéről a kesztyűjét és megérint szabad tenyerével, belesimítom arcom hűvös tenyerébe. Kell, hogy felébresszen, hogy a rideg valóság végül lázgőzös rémálomként karmaival felmarja a kettőnket közre záró buborékfelhőt és pofátlanul elénk tárja azt, hogy ez van. Figyelem, hogy vonja el arcáról az én kezem, s hová érkeznek végül szerelemfonatba futó ujjaink. Elmosolyodom szelíden azokon, majd felpillantok Peterre. Biztos, hogy arcomon a kétkedés, mert válaszol, anélkül, hogy bármit mondhattam, vagy kérdezhettem volna.
- Persze... - bár fájnak szavai, pontosan ezt és így gondolom én is. Nincs terv a fejemben, sem elképzelésem, hogyan tovább. Lehajtom fejem, szőke fürtjeim arcom köré omlanak, onnan tekintek fel kezeink csomójára. Lágy mosoly terül szét ajkaimon, finoman bazsalyogva figyelem őt.
- Nem. Nem fogok eltűnni. - fejem enyhén oldalra billen. - De nem is mutatkozhatok Gwenként. - halkan, bizonytalanul, nem túl magabiztosan jelentem ki egyéni törvényem. Ennek ellenére muszáj vagyok, ezt a szabályt nem szeghetjük meg. A millió ember között ugyan nem tűnne fel senkinek, de May néni? A családom? Az apámat ismerő rendőr hadsereg? Nem lehet.
- Szerintem adnod kellene magadnak egy kis időt, hogy ezt átgondold, Peter. Én nem megyek sehová, megadom a címem is, ha szeretnéd, de hirtelen ne dönts. Ez túl bonyolult ahhoz. - finoman emelem meg kezeink, hogy az egyik kézfejére puszilhassam bánatom és minden bocsánatkérésem. Olyasmi játékot játszik velünk a sors, ami azt hiszem bárki megőrjítene. Kész csoda és szinte hihetetlen, hogy nem bolondult bele ő, sem pedig én. Ennek ellenére nem akarom, hogy megbánja.
Lágyan odébb húzom magammal az árnyékba, ha engedi nekem. - Szeretlek, mindig szerettelek, ne érts félre. Én csak nem ismerek még minden következményt, amivel ez... - mutatok végig magamon, majd felpillantok rá. - Jár. - fejem szomorkásan oldalra pihen, de azért masszírozom kézfejeit tenyereim között.



huncut vagy  | like this |

Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

spiders, spiders everywhere - Peter&&Gwen

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: New York :: Utcák, terek, stb.-