Vidám, kíváncsi természetnek tartom magam, aki nyitott a világra, szeret új embereket és dolgokat megismerni. Egész nyugodt jellem vagyok, ami a képességem miatt sem hátrány, persze azért az én türelmemnek is van határa. Jó tanács: ha egyszer eléred, inkább menekülj. Ha segítségre van szükséged, hozzám bármikor jöhetsz, meghallgatlak egy jó kis saját készítésű eperturmix mellett, vagy találunk rá együtt valami megoldást, csak fel a fejjel! Mindenkiben igyekszem meglátni a jót, még ha nem is könnyű - arról meg inkább ne beszéljünk, hogy ez a túlzott nyitottságom, némi naivitással megfűszerezve hányszor vezetett ahhoz, hogy úgy visszaéltek vele mások, mint a sicc.
Ami a kinézetemet illeti, mondhatni, India utcáit járva tök átlagos lennék a mogyoróbarna íriszeimmel és a hosszú barna tincseimmel, vagy az ott egészen világosnak számító bőrszínemmel - igaz, ez utóbbi Amerikában már inkább húz a kreol felé. Amúgy alulról súrolom a 170-et, és egy valamire is való nagymama biztos azt hinné, hogy éheztetnek otthon, az alakomat látva, pedig szimplán csak jó géneket örököltem, és szemrebbenés nélkül legyőznélek hamburgerevő versenyben. Ruhából inkább a kényelmesebb darabokat preferálom, farmer-póló szettben ugyanúgy láthatsz a suli folyosóján, akárcsak hagyományos, indiai viseletben.

képesség »

 

"Öröm és fájdalom nem választhatók szét egymástól, noha egyik után folyamatosan futunk, míg a másikat megpróbáljuk elkerülni."


Ahogy nem létezik a fény sem sötétség nélkül, úgy az öröm sem a bánat nélkül. Ha csak az egyik létezne, hogyan érzékelhetnénk a dolgok mélységeit. Ellustulnánk, elkényelmesednénk, nem tudnánk értékelni a jó dolgokat úgy, ahogy egy-egy nehezebb időszak, vagy életünk egy borongósabb szakasza után tesszük. Nem lenne, ami előre mozgasson, tartsa bennünk a lelket, megcsillantva a remény lehetőségét.
Ilyen árnykorszak volt az is az életemben, amikor a képességem először ütötte fel a fejét, számos kellemetlen, nehéz helyzetbe sodorva, miközben tanácstalanul próbáltam valami kapaszkodót keresni a nagy ismeretlen közepette, amibe csöppentem - és ilyen reménysugár volt az, amikor végül Charles Xavier iskolájába kerültem, egy rakás, hozzám hasonló diák társaságába. Igaz, mind mások voltunk, ahogy falevélből sem találni két egyformát, hiába az a megszámlálhatatlan fa a Földön, de egyvalamiben mégis hasonlítottunk, a különleges képességeink meglétében, ez pedig akarva, akaratlanul is összekötött minket.
Számtalan további bukás, ügyetlenkedés, mire megtanultam használni az erőmet, semmivel össze nem hasonlítható érzés, amikor először sikerült úgy irányítanom, ahogy azt én akartam. Akár az, amikor új barátokra teszel szert ebben a furcsa, színes társaságban, vagy az a semmivel össze nem hasonlítható érzés, amikor először leszel szerelmes. Egyszerre csodálatos és félelmetes, örömmel teli és kiszolgáltatott, valakivel megosztani a legféltettebb titkaidat, gondolataidat, valakiben feltétel nélkül megbízni. Hogy aztán az élet ismét közbeszóljon, hisz az élet törvénye, hogy a vidám, felhőtlen, boldogságban sütkérező napok után ismét beboruljon az ég... szép is lenne, örökké csak a felhők fölött járni, és rózsaszín szemüvegen át csodálni a körülöttünk lévő világot!
Különös, hogy a dolgok milyen gyorsan képesek megváltozni, sokszor egy-egy kimondott szó, vagy kimondatlan érzés is elegendő ahhoz, hogy az ember a tökéletes biztonság után teljesen elveszetten omoljon magába, mint ha már végképp nem hinne a holnap ígéretében. Lesz még egyáltalán? Szeretnék hinni benne, hogy igen, az agyam tudja, hogy igen, de a szív mégis mást sugall...
Talán ennek az elveszettségemnek köszönhető az is, hogy úgy döntöttem, útra kerekedek. Magam mögött hagyva az intézetet szülőhazám, India felé indultam, hogy a gyökereimhez visszatérve önmagamat is jobban megismerjem, megtanuljam más szemmel figyelni a világot. Hiszen ahány ember, ahány kultúra, szokás, annyi nézőpont, szemlélet, néha pedig pont ott találunk megoldást a gondjainkra, ahol a legkevésbé sem számítunk rájuk.
Visszatértem volna hamarabb is, ha tudok, de a Sors ismét közbeszólt. Végül hosszabb időre ragadtam Indiában, mintsem terveztem, ám közben végig tartottam a kapcsolatot egykori iskolatársaimmal... és lehet, hogy egyesek gyávaságnak tartják, hogy nem siettem egyből vissza segíteni, ahogy rosszra fordultak a dolgok, Amerikában és Európában már így is olyan sokan voltak, hogy minden erejüket bevetve segítsenek... nagyobb szükség volt a segítségre a világnak eme elhanyagolt, és sokszor méltatlanul elfeledett, szegényebb felén, amit szintén nem került el a baj, egyszerűen csak nem a "rivaldafényben" tündökölt, ez volt minden bűne. És pedig két fontos leckét is megtanultam az élettől: az első, hogy segítségre mindig, mindenhol szükség van, a másik pedig, hogy akárcsak az orvosok esetében, fontos megjegyezni - akármennyire is szeretnénk, képtelenek vagyunk mindenkit megmenteni. Ha istenek lennénk, talán még úgy is, de halandóként még embert próbálóbb.
És hiába az önzetlen segítség, idővel azt is kénytelen vagy belátni, hogy egyedül képtelen vagy megváltoztatni a világot. Nem hiába, hogy együtt, összefogva nem csak több mindenre, de jóval nagyobb dolgokra is képesek vagyunk, arról nem is beszélve, hogy a léleknek is több erőt kölcsönöz az, ha olyan arcok közelében vagy, akik kedvesek a szívednek. Így hát néhány év után, de ismét döntöttem, és repülőre szálltam, hogy visszatérjek New Yorkba. Hisz lehet, hogy a családom ide köt, a mindennapi csodák és misztikum országához, de X-menként mégis csak Amerikában a helyem, a többiek mellett... Úgy is kell valaki, aki helyre teszi az éjszaka, a suli folyosóján cigiző, meg titokban alkoholizáló fiatalokat (és tanárokat), hogy a rosszfiúkról már ne is beszéljünk!