Körülményes és nem túl kifizetődő a huszonegyedik században régészként munkálkodni. Ezzel tisztában van Audrey Wallace is, aki épp az imént vívott főnökével egy igen csak kellemetlen szópárbajt arra vonatkozóan, s többnyire halkan üvöltözve, hogy támogatniuk kéne az eddig érintetlen területeken való kutatásait. A nőnek még nem sikerült túl sok
eredményt az asztalra tennie, de talált már dinoszaurusz maradványokat, s egy fáraó letűnt korabeli szarkofágjára is rálelt.
Van már a háta mögött, csak a lábai elől tépték ki a biztos ösvényt. Éppen ezért hasít keresztül a tömegen, hogy belefeledkezve a motyogásba, a felforrt dühébe elfelejtse mindazt, ami az imént történt.
Otthon. Nem mintha otthon várná bárki, de legalább a saját szentélyében kesereghet egy erősre lefőzött kávé és egy kedves könyv mellett. S nem csak a sziporkázó dühe miatt lehet szüksége még rá.
Az idő borús kissé. Újabb tényező, aminek hálás lehet. Alapvetően szereti az esős időt, de a hangulatához simuló időjárás sokkal inkább taszítja bánatba, mint egyéb, esetleg derűsebb érzelmek irányába. Kissé szédül, a szívverése gyorsul. A homlokának érinti kézfejét. Érthetetlen, hogy lehet ilyen magas a hője. Vérnyomás, bizonyára. Igen. (
Egyébként nem.) Lelépne a járdáról, ám kissé figyelmetlen, ezért éles duda szó szakítja meg mozdulatsorát. Ugrik egyet, finoman visszalép a gyalogosoknak szánt vékony résnyi lehetőségre. Teljes letargiában enged magának egy percet, hogy megálljt parancsoljon minden létező sejtjének, s megpróbáljon erőt meríteni az univerzum adta lehetőségekből. Csakhogy ahelyett, hogy felfedezné a szétáramló energiát, helyette megpillant egy férfit.
Egy férfit, akinek tekintete belekapaszkodik övébe, s bárhogy szeretné is, nem mozdul meg. Nem fordítja el a fejét. Még csak nem is pislog. Mintha lecsökkenne a távolság és hirtelen érinthetné. Elmosódik a háttér, a fények kialszanak, a színek fakulnak, semmi más nem marad erőteljes és vonzó, csak a
fürtös angyal. Nyelnie kell, nedvesítenie kiszáradt torkán. Mellkasára simul jobbjának puha tenyere, még így a kabáton át is érezni mennyire zakatol a szíve. Hirtelen érzelmek árasztják el. A lelke szárnyalni kezd. Olyan érzése támad, mintha valami bizarr és groteszk módon belesimulnának szöveteibe a férfi emlékei, ugyanis rendre, percről percre csak azt látja, mi történt vele. Nevek, helyek, furcsa szerzetek és lények villannak fel lelki szemei előtt. A fejét lágyan megcsóválja, amikor tudatosul benne az
öröm, a kétségbeesés, a hihetetlen boldogság és a rettegés egyvelege. Kihez tartoznak ezek az érzelmek?
-
Ké... kérem, ne ijedjen meg! - természetesen megrezzen tőle. A rengeteg inger és új élmény hatása maga alá söpri, s rendesen összekuszálja a fejében a dolgokat. Elnyílt ajkai fölött bogár szemekkel pislog a fickóra és szeretne, nagyon szeretne ellépni tőle, de a lábai nem engedelmeskednek. -
Audrey, ugye? - nyelnie kell. Az lepi meg csak igazán, hogy nem lepi meg, hogy a férfi tudja a nevét. Ajkai összehúznak, aztán elnyílnak, keresi a szavakat, de azok görcsösen ragaszkodnak a torkához, véletlenül se hagynák el az ajkait. A felé nyújtott kézre pillant, majd arról fel a férfira ismételten. Nos,
idegenekkel nem állunk szóba, kivéve, ha a nevünkön hívnak és rögtön vonzódást keltenek bennünk. Igaz? Igaz?? -
Orion vagyok. Ha, ha lenne rá mód... Elkísérhetem? - hirtelen fel sem fogja a kérdést. A lábaiba kúszó bíbor életelixír igyekszik cserben hagyni elméjét, ami hát kicsit sem meglepő. Figyelembe véve, hogy egy utca kellős közepén ácsorognak, talán mondhatnánk, hogy nevetséges pillanat. Mégsem érzi annak, ahhoz súlyos és komoly.
A rozsdavörös fürtök, a szerény, csodálattal kivilágított íriszek örvénye, az ódivatú öltözék, a kellemes hang... -
Igen, nem. Igen.. Miért? - lehűlve ácsorog előtte, bogár szemeivel a másik szemeiben kutatva. Szemöldökei szomorúan futnak össze, arcának mégis minden jegye arról árulkodik, hogy fél. El nem tudja képzelni, hogy mi a frászkarika történik vele, hogy ez a pasas miféle-kiféle.
Le nyeli a kikívánkozó kérdéseket, mert ahhoz túl introvertált személyiség, hogy csak úgy ráförmedjen egy idegenre,
aki tudja a nevét.-
Csak... Sétáljunk, jó? Erre, jöjjön, sétáljunk. Vagyis... Maga tudja, merre. - kezeivel irányokat rajzol a levegőbe, de semmi konkrét célpont felé nem indul meg, így a nő csak tétován jobbra lép, majd balra, végül inkább egy helyben marad. A szemkontaktus megszakad, ő pedig alaposabban szemügyre veheti az ártalmatlannak tűnő ismeretlent. Feje lágyan oldalra billen, de továbbra is kétkedve nézi, hogy mit produkál a másik.
-
Maga valami kísértet? - halkan, alig hallhatóan préseli rózsaszín szirmai között. Bár retteg a választól, látott már olyan filmet, amiben megszállták az embereket. Lehet, hogy rokonságban állnak, vagy álltak. Sok mindent magyarázna.
Igazából semmit. De hát az agy természetesen nem engedi meg a luxust, hogy valóságnak higgye, amit lát és tapasztal.
-
Nem, nem, azok nem ilyen magasak és jóval áttetszőbbek. Elf vagyok. Fényelf, egész pontosan. - derűs ábrázata és őszintesége csak még inkább összezavarja a nőt. Természetesen érzékelte ő is a világban történő katasztrófákat, de elég kicsi és szürke volt ahhoz, hogy testközelből megtapasztalja a borzalmas jelenségeket, így aztán most eléggé hihetetlen és megismételhetetlen csoda, hogy egy efféle "lény" észreveszi.
-
Elf? ... Mint Legolas? - zavartan bukik ki a kérdés, bele is sápad, veszít úgy egész pontosan három árnyalatot. Nagy szemei úgy vizsgálják a másikat, mintha csupán nézéssel követelhetné a válaszokat.
-
Nem ismerem őt személyesen, így nem tudhatom, de biztosan remek fickó, ha bemutatkozott kegyednek. - aligha nem ez az pillanat, hogy kételkedni kezd a valóságban és olyan hétköznapi és emberi ellentmondások és tagadások jutnak eszébe, mint hogy ez igazából álom, képzelet, nem a valóság. Ennek jelét adva még görbére is fordulnak ajkai, ahogy hátrálni kezd.
-
Szórakozik velem? ... Mik ezek a képek a fejemben? - feltámad benne a kontra és pro érvek háborúja, amik aztán háborgó tengerként mossák el észérveit. A hullámok alatt kapálózik, körbe is tekint maga körül, hátha egy járókelő majd magyarázattal szolgál, vagy lebuktatja a húgát, bárkit, csakhogy semmi nem lenne elég alapos magyarázat arra vonatkozóan, hogy miért
érzi őt.
-
Igen, nos, azok az én... Azok emlékek, az én emlékeim. Bocsásson meg, kérem, sétálhatnánk? Mindent elmagyarázok... - ledöbbenten áll, fejét enyhén oldalra billentve hallgatja a másikat. A tekinteteik összekapcsolódnak, s csupán szívveréseik szimfóniája erősebb és hangosabb az utcai zajoknál. Audrey esküdne rá, hogy szédül a tökéletes dallamot hallva.
-
Nem érzem jól magam... - elindul, de nem tudná megmondani, hogy merre. Sőt, ha valaki kérdezné, azt felelné éppen álomsétát jár a teste, s a lelke valami csillogó és puha masszába tapadt valahol, valakivel. Olyan érzése támad, hogy e kettősség benne széthúzza, s csupán a józan esze próbálja együtt tartani mindezt. -
Maga igazából nem létezik, igaz? - pillant sápadt színében a férfi felé, aki ekkor még úgy bámul rá, mintha a válaszokat épp kapná, s nem adná a nőnek.
-
Legjobb tudomásom szerint határozottan létezem. Mi keltett magában ellenkező benyomást? - úgy fest, a férfi komolyan veszi a kérdést, mert tapogatja sziluettje peremeit. Audrey pedig már csak ennyitől úgy érzi, hogy a józan ész, melyre oly' büszkén gondolt mindeddig, most végleg távozik azon a bizonyos ajtót, s búcsút se mond felé, magára hagyja őt.
-
Álljon meg egy pillanatra. Miért tudok én a maga emlékeiről? Miért érzek ilyen kétségbeesett reménykedést? Mit művelt velem? - kétségbeesve, nagy levegőkért kapkodva pihegi a kérdést. Valószínűleg most csapódik le benne a felismerés, miszerint mindaz, ami megtörténik, s aminek a része most, valós és tényleges. Nincs kapaszkodó, nincs kibújó. Ez a fickó pedig nem egy fikció, csupán csak képtelen elhinni mindezt.
-
Nyugodjon meg! Minden rendben! - Orion keze megemelkedik, amire Audrey tekintete rögtön odatapad, ám a tenyér nem érkezik meg a vállára, elhúzódik. S emiatt a nő nem is tudja eldönteni, hogy ez a mozdulat segített volna-e. -
Mondja, ez a Legolas mesélt magának a bevésődésről? Ez egy ősi hagyomány a népemnél... - valószínűleg ez az a pont, ahol a nő válla leereszkedik, mert a beismerés irányába végérvényes és el kell fogadnia, hogy a férfi nem hazudik.
Túl ártatlannak véli...-
Legolas? Nem. Ő egy fikció. Egy nem létező karakter... egy ... Miről? Mi az a vésetés?... Aha, nagyon vicces. Szóval ez valami régészes beugrató? - a kételkedés csíráját nem képes még gyökerestől kiirtani, így aztán minden egyes felreppenő gondolatba belekapaszkodik, hogy tiltakozzon, hogy nemet mondjon, hogy ellenálljon. Az, hogy Orion végül szembe fordulva vele kezeit tárja, feltéve nyíltan és őszintén önmagát ebbe a beszélgetésbe, nem csak hogy minden kétségét elsöpri -vélhetően véglegesen-, de egyfajta bensőséges intim és mély pillanatot is teremt.
Ismét azok a szívdobbanások...-
Nem, kérem, dehogy, nem kell beugrania sehova! Bocsásson meg, megengedné, hogy elmagyarázzam? Valahol... Négyszemközt. - arcán emberi kaleidoszkópként áramlanak keresztül az érzelmek ezrei. Elsőre megretten a gondolatától, hogy kettesben maradjanak, aztán mindössze értetlenségének adna teret, végül egy egészen apró részében vágyna is rá, hogy hallhassa még-még-még Orion hangját.
-
Ha megtámad, kiszúrom a szemét! Tanultam önvédelmet... ahj, igazából nem. Kérem, ne bántson Mr. Orion! Én nem vagyok jó áldozati alany... - próbál, tényleg próbál megküzdeni vele, de a felismerés és a ráérzése legyőzi őt. Úgy fest szavai elérik hatásukat, mert a férfi látványosan borzong.
-
Biztos vagyok benne, hogy az nagyon fájdalmas lenne... - épp elnevetné magát, nem túl látványosan és nem is igazán gyomorból, inkább csak a stressz és a felgyülemlett ideg oldójaként, amikor megváltozik a férfi arca. Annak játéka hirtelen fátyolossá válik, egészen olyan, mint egy örvénylő csillagtenger, ami hívja, vonzza magához, csak arra várva, hogy lubickoljon benne. -
Sosem lennék képes ártani önnek. Soha. - megrezzen, amikor a távolság hirtelen lecsökken kettejük között. Igazgatja öltözékét, a tarkóján a szálakat, de a tekintetét nem vonja le Orionéról. Ajkait morzsolgatva próbál egyenes vázzal állni előtte. -
Bízzon bennem, kérem! Adjon egy esélyt, hogy megmagyarázzam. - a szavak elhagyják, de még a gondolatai is, akár a pitypang elfújt szárai elreppenve a széllel, vissza sem néznek a nő felé. A tekinteteik egymásba fonódnak, most közelebbről, mint eddig, s a férfi teljes élete, minden érzelmével együtt hirtelen beleivódik a nő vénáiba, egyszerre lesz tőle melege, s riadt jégvirág nyitja szirmait mellkasában őtőle.
-
Jó, jól van. Akkor, jöjjön utánam... - megköszörüli a torkát, hiszen a hangját félresöpörte egy határozott lépéssel a férfi, amikor elé lépett, méghozzá igen csak közel hozzá. Ahogy elhalad mellette egyre melegebb és boldogabb tőle, s ahogy hátrahagyja úgy nyújtózik lustán benne a magányosság érzése. Értetlenül áll ezelőtt, de nőiesnek nem nevezhető trappolása közben azért átgondolja, hogy épp hová is tart. A pír rögvest arcán terül szét. Az csak hab azon a bizonyos tortán, hogy arra gondol, a telepátia működhet-e kettejük között!?
Jó ég! A szárítón felejtette az alsóneműit!
Ezer hála a fantasztikus Orionnak,
amiért hozzájárult a lap érdemi tartalmához!