Jóságos, igazságos. Így nevezik. Nimellos gyermekkora óta naivan viseltetik faja iránt. Hűséget táplál irántuk és befogadná mindüket otthonába, csak azért, mert köze van hozzájuk. Atyjával ellentétben igazságot szolgáló és a halál büntetést ritkán alkalmazza. Kegyes. Befogadja megmaradt fajtársait, kiknek otthonát lerombolták ebből adódóan jószívű és segítőkész. Okos, de türelmes. Ebből fogva kimért és előbb tervez, mintsem lépne. Arienne elvesztése miatt rettentően keserűvé vált az utóbbi években, ennek köszönhetően kissé nyers. Egyedül fia mellett élénkebb és életrevalóbb. A fiát mindennél jobban szereti és óvja. Earnen számára a mindene. A királyságát sem becsüli jobban tehetséges gyermekénél. Rendkívül jó apa és barát. Kevesebb barátja van, ám azok igaziak és lojálisak hozzá. A népe szereti őt és ez erővel ruházza fel őt a továbbiakra. Kétségek gyötrik a bevésődése miatt, az utóbbi években ugyanis felélénkült benne a vonzás és ezzel nem igazán képes mit kezdeni. Fél tőle, de akarja. Tisztában van vele, hogy mihelyst megtörténik a fele talán fontosabbá válik számára, mint hőn-szeretett fia és ettől retteg. Tudatában van annak is, hogy ha megtalálja őt, a közelségére lesz szüksége, de a királyságáról a népéről nem mondhat le. És mind e mellett azt is jól tudja, hogy ha ellenáll, ha nem hajt fejet az ősi kötelék előtt, fizikailag megbetegszik és fiát magára hagyja. Talán ő is elvész, mint a királyné.
Kételyek övezik magán életét, de a közszférában kiegyensúlyozott és jó király.

Hosszú a szőke tizenhat árnyalatában pompázó hajzuhatag. Ég-kék tekintet. Határozott arcvonal. Kemény arcperem. Dús szemöldök. Hegyes fülek. Magas, széles váll. Erős csontozat és izomzat. Sápadt bőr. Viseletét tekintve fából készült korona, amit időnként visel. Ruházata hosszan végződnek, gyakorlatilag húzza léptei nyomán őket. Harci felszerelésében páncélt hord. Fegyvere képességei mellett a kardja és a tőrei.
képesség »

Palástja pereme magával vonta a lehullott gyémánterű borostyán leveket, de léptei olyan könnyedén szelték át a keskeny peremű hidat, hogy ez fel sem tűnt számára. A szíve reménykedve küzdött, az elméje el-elhalványult, ő pedig elfelejtette, milyen is az élet, és mi is az értelme. Azt nem vallotta volna be, hogy feladta a küzdelmet, tulajdonképpen tudatában sem volt annak, hogy egyre gyengül. Eltűnt a fájdalom, de az üresség oly kínzónak tűnt, hogy felért az előző, elhaló gyötrelemmel.
Váratlanul az utat találó levegő villámsebességgel megérkezett a tüdejébe. Tiszta, friss szellő illatát, a tavaszi mező zamatát, életet hozott. És még valamit, amiről jól tudta, hogy mennyire veszélyes. Elkeseredetten próbált menekülni előle, minél messzebb tőle. Szíve egy erdőbe ért. Késő este volt, a hold sápadtan ragyogott az égen. Megcsillant fénye az ezüstös páncélon. Forróság és mámor kúszott vénáiban, az ellenállása hasztalan volt.

Vékony ágról lógatja a lábát, miközben figyeli apja seregei elvonulását. Ismét háború dúl a dhái - földeken. Elmerül a gondolatban, hogy miféle háború az, hol fajtársát gyilkolja esztelenül a katona. Ő csak kétszáz éves, nem szólhat atyjára, nem küzdhet mellette. Ő nem tehet semmit. Halk dallamot búgnak ajkai, végül énekelni kezd. Jól tudja, hogy nem elf nyelven énekel, még az anyja tanította neki ötven éves korában. Valami okán ő vonzódott a halandókhoz, bár ezt sosem kérdezte tőle.
-... És legalább szépeket énekelsz? - markolt az ágra közvetlenül az ifjú herceg mellett egy tej-szőke hajú elf lány. Nimellos elvigyorodott, de énekét nem hagyta abba.
A lány arcára derű és öröm költözött, szinte leválaszthatatlanul csillogó íriszeitől. Mindig is körbe rajongta a fiút és életének minden percében a közelét kereste. Arienne egyike Nimellos életének puzzle darabkáiból, ami elkíséri őt míg ideje le nem áldozik.
- Fülbemászó. - fészkelődött a leány, közben lábait ingatva és a fiú hosszú tincsei után nyúlva, hogy fonatot készíthessen belőlük.
- Igen, az. - szólalt meg végül a herceg.
Puha csend ült közéjük. A fiú a távolba révedt, a mesevörös fák lombjai fölött fürkészve az eget, míg a lány az ő tincseivel játszott finoman.
- Haza jön. - duruzsolta a lány kellemes hangján, amitől Nimellos szívét különös meleg járta át.
- Tudom. - tüdeje végre kieresztette a benn játszott levegőt és a lány íriszeibe pillantott. Arcán éktelenkedni kezdett egy mosoly. És ez a mosoly tükröződni látszott Arienne ajkai ívében. Mindketten érezték, de nem öltöztették szavakba.

Sejtette, hogy így lesz. Reményét vesztve lépett a hídon egy újabb elnyúló lépést, miközben feltételezni próbálta, hogy csupán téved. Az érzés, ami körbejárta melegebb és pusztítóbb volt, mint ezer sötét elf támadása. Láthatatlan kézként hasította fel Nimellos király páncélját pofátlanul betörve a szívéhez, s oly erősen megmarkolva azt, hogy fizikai sebeket ejtsen rajta. Légszomj, szédelgés. Jól tudta, hogy mivel jár, ha bevésődő fele megszületik a Föld bolygón, ám elfordította tőle figyelmét és tovább harcolt.

- Egyetlen csillag fénye sem ragyog jobban, mint a szívem. - súgta Arienne átkarolva Királya jobbját. A férfi gépiesen emelte rá tekintetét feleségére.
- És egyetlen élet sem kötődik szebben a másikhoz, mint enyém a tiedhez. - súgja a férfi álomittas bariton hangján szerelme fülébe. Lágy csókot lehel annak puha hajába. Karját emelve ragadja derekán kedvesét, hogy a közelebbnél is közelebb húzza.
- Büszke vagyok rád! Alfheim történetében még senki nem lett király ilyen fiatalon. Alig háromszáz esztendőt betöltve. - a nő arcára felfoghatatlan boldogság tévedt. Nimellos figyelmét a felesége szemei sarkában megbúvó könnyek sem kerülték el.
- Nem olyan nagy érdem egy bukás miatt uralkodóvá válni. - felelte a férfi mély hangján, miközben teljes testével szembe fordult szíve szépségével és arcperemét kezdte cirógatni sápadt bőrbe bújt ujjaival.
- Ada nagyon büszke lenne rád! - bátortalan mosoly ült a nő arcára, amitől a férfi késztetést érzett rá, hogy megcsókolja. Puha, óvó, mégis szenvedélyesen, ölelve karjaiban. És talán most is így lenne, ha egy élesen kiáltó, vékony hang meg nem szakítja őket.
- Én. - szólalt végül szerelme ajkaiba a férfi. Nem látott mást Arienne arcán csak mély köszönetet, mielőtt elfordult volna és kecses járásával elbúcsúzott volna a férfitől.
Nimellos sietősen érkezett a pompában fürdő, Kránisz* kővel beragyogott terembe, ahonnan a hang érkezett.
- Itt vagyok. - szólt halkan, majd karjaiba vette szívének egyetlen királyát. Oly aprónak találta, oly törékenynek, hogy attól félt ölelésében összeroppantja a fiút.
- Earnen. - súgta melegséget áradva kellemes hangján, amitől a gyermek sírása elhallgatott és íriszeivel nyugalma forrását kutatta - Itt vagyok, fiam. - boldog, féltő mosoly ült a király arcára, amit más azóta sem tapasztalhatott tőle, s talán nem is fog - Semmi baj. - súgta és mellkasához ölelte a szipogó, sűrűn pislogó apróságot.

Sajgó szíve megrándult az emléktől. Milyen törékenynek gondolta fiát és milyen erős lett. Az első pillanattól kezdve úgy kötődött gyermekéhez, mint egy igazi sárkány. Óvta őt és minden kérését teljesítette. Bármit megtett volna érte. Gyakran kimosolyogta magát, mikor úgy gondolta, hogy az ő bevésődő fele, a fia. Hűséget, határtalan szeretet és féltést érzett iránta. Jó apja volt. És ebben az is bizonyosságot mutat, hogy a fia úgy szerette őt, ahogy teszi most is. Ajkai íve felfelé görbülnek a meleg gondolatra, míg végül a híd peremén megtorpan. Eszébe jut, hogy felesége mit élt át és milyen csúf véget ért.

- Nem lehet! - kiáltott hangjával megtörve és elpusztítva a királyt.
- Kérlek. - súgta, ám tekintetét nem emelte a szeretett nőre. A nőre, aki elhagyva magát, sápadtan, lila karikákkal szeme alatt üvöltött vele. Indulatosan, megrémülve. Úgy, ahogy ezelőtt soha.
- Könyörgöm. - lehunyta szemét a férfi és próbálta elfojtani könnyeit - Gondolj a fiadra, kérlek. - nehezen préselte ki a szavakat, miközben lélekben elpusztult.
- Nem! Nem! És nem! - üvöltött hangosabban a nő, mire a boltív alatt három őr jelent meg. Nimellos könnyben úszó, elkeseredett tekintetéből megértették, hogy nincs helyük a királyi párbeszédben, de nem mentek messzire. Alfheimben mindenki meghallotta a hírt, hogy a királynőjük bevésődő fele vonzotta a nőt, ám az megtagadta. És, ha ebből még nem született volna elég konfliktus az elmúlt negyven esztendőben, megtörtént vele az a sötét ritkaság, amitől az elfek jobban féltek, mint bármi mástól. Bele bolondult a vonzásba, s ezt azzal magyarázta Nimellos, hogy másik fele haldoklott.
- Kérlek. - elcsukló hangon szólt fel végül a király és tekintetét vontatottan a nőre emelte, aki már nem volt több a szemében, mint egykori árnyéka annak a lánynak, aki az ágon üldögélt vele.
- Nem. - válaszolta dühödt, izzó tekintettel, majd lépteivel a király felé indult és tőrt rántott a nő. Nimellos ajkai elnyíltak, orcája hold sápadtan engedett a könnyeknek, amik forró nyomot égettek bőrébe, mikor fia végül betoppant és felkiáltott.
- Ne! - a nő tőrét a férfi mellkasába vájta, amitől a király hátrált és összecsuklott. Nem a fizikai fájdalom okozta benne a törést, sokkal inkább a nő elvesztése.
- Nem megyek! Nem megyek! Sehova! Nem! - rikácsolt, ahogy az őrök közre fogták és elvonszolták az asszonyt. Earnen apja oldalára sietett és kétségbeesetten ugrált tekintete atyja íriszei és sebhelye között.

Mellkasára szorít öklével. Nem végezheti úgy, mint a Arienne. Neki élnie kell. Neki meg kell óvnia a népét. A fia mellett a helye. Mégsem bír szívével. Egyenesen a lejáróhoz igyekszik. Az útjába kerülő minden elf tisztelettudóan hajol meg előtte s ő viszonozza mindezt. Céltudatosan közelíti meg a helyet. Végül óvatosan feltérképezi környezetét, s mikor nem látja senki, a földre utazik. Meg kell őt találnia. A felét. Mindig erről álmodott, ám azzal hitegette magát, hogy túl fiatal lehetett, mikor fele életben volt, s ezért nem érzékelte annak vonzását, ám most mindennél biztosabb benne, hogy életben van a fele. És megakarja ismerni. Csak egy dologtól fél jobban annál, hogy felesége sorsára jut. És az az, hogy sosem ismeri meg Őt.