Külső ismertetőjegyek: ivarérett, kifejlett fényelf férfi. 182 cm magas mezítláb, humán mértékegység, 70 kg humán mértékegység, hajszín: vörös, szemszín: zöld fűsárkány-zöld, családi állapot: nőtlen bevésődött, tartás: sokszor görnyedt, járás: ruganyosolykor imbolygó, öltözet: egyszerű, a humán divatot kedveli, beszéd: kiegyensúlyozott suta egyéb ismertetőjegy: szeplők

Belső ismertetőjegyek: üres
jegyzet: külső megfigyelő bevonása javasolt, a vizsgálatot végző alany önismereti problémákkal küzd - önnön megítélése szubjektív

A külső megfigyelő feljegyzése: Ori, mi ez a zagyvaság? Találj már magadnak valami rendes elfoglaltságot és ne nyaggass folyton!
jegyzet: másik külső megfigyelő keresése

szerk.: másik megfigyelő nem találtatott, további jellemet lásd: család, képesség, előtörténet

képesség »

A kócos fürtjeit marcangolja a szél, miközben keresztül gázol London zsúfolt utcáin. Lehetőség szerint megfigyeli a halandók viselkedését. Igazándiból egy állatért jött. A Föld bolygón honos, bizonyos házi macskát vásárolná magának, hogy Alfheimbe vihesse a jószágot. Nem is igazán magának. Egy újonnan érkező földi leánynak lenne, akit bevésődése fele alig egy hónapja hozott magával. Vannak elfek, akik nem néznek jó szemmel az ott élő midgardiakra. Orion ellenben velük, még áthatóan meg is figyeli testközelből, hogy mi zajlik le bennük. Tanulmányozza őket, ha úgy tetszik. Gondolataiba lubickolva járatja tekintetét a boltokon. Nem sok tapasztalata van arra vonatkozóan, hol lelheti fel a négylábú macskák élőhelyét. Talán, ha megkérdezne valakit. Lelassít, hogy így tegyen. Éppen szóra nyitná a száját, de a szívébe mar egy erőteljes dobbanással a szándék, hogy irányt és célt változtasson. Mellkasára kell kapjon, kissé beesik gyomra, ahogy döbbenten megkapaszkodik az utcai fényt tartó oszlopba. Felvezeti arra pillantását, majd le az ember tömegre. A gyomrában pillangó horda robban fel, amikor lelép a padkáról. Kissé csetlő-botló a járása. Tekintete a testét húzó irányba fut és az érzés egyszerűen áthatol időn, távolságon és olyan erővel csapódik teste minden egyes sejtjébe, hogy képtelen elfordítani fejét, behunyni a szemeit, vagy csak arrébb lépni. Hiszen mindössze egyetlen méterre tőle elválasztanák őket az úttesten áramló, széles vasjárművek. Mégse mozdul. Meg sem rezzen. Akár a lágyan ringó tenger hullám hódítása a homokos tengerparton, úgy indul meg a halandó leány felé. Léptei nesztelenek. Pislogni is elfelejt. Ajkai szűk távolságot írnak. Hiába az erős szavak, amik jobbról-balról csapódnak irányába, a közlekedő eszközökből felüvöltő vékonyka, de éles hang. Eszébe sem jut lassítani, vagy megváltoztatni az irányt, de gyorsabban sem képes közeledni hozzá. Képtelen rá. Nem teheti. Amíg ő teljes tudatában van annak, hogy mi zajlik körülötte, hogy ki a lány, hogy mit jelent, hogy mivé vált ebben a szent  minutumban, addig neki elképzelése sem lehet róla, hogy miért érez erős húzást iránta. Hogy ez az érzés, miért nem szűnik meg soha többé...


- Én nem akarok nevetni rajtad, mint a többiek. Ám még szerintem is mulatságos, hogy pont te, aki időtlen idők óta ellátogatsz a bolygójukra, még nem hoztál haza senkit sem... - hangja még így a távolból is karcolgatni kívánta Orion szívének felszínét. Elég sok időt töltöttek együtt ők ketten, annak ellenére, hogy náluk különbözőbb elfek aligha létezhetnek. Elas rendre ellátogatott a királyi udvarhoz tartózó kertbe, ahol a férfi szorgosan tevékenykedett. Nem csak hogy a növényeket, de a különböző alfheimi lényeket is ő gondozta. Épp egy hat lábú anthiet gondozott, amikor a harcosok megérkeztek a kertbe.
- Sejtelmem sem volt róla, hogy te már meglelted őt... - nem fordítja fejét a szőke harcos irányába. Leguggol az állattal szembe, hogy egyenlő feleként kezelje, elfogadja a következő mozdulatokat tőle. A lény mélyen búgó hanggal előre dől. Hét ágú farka jobbra-balra leng.
- Hahh. Azt mondják csak a gyengéknek adatik meg, hogy a nyakukba vegyék a halált. Az erősek évezredeken át elélnek nélkülük... - pattant fel a sövényt tartó állvány oldalára, ott lógatta a lábát, rángatta a vállait. Orion már az állat oldalán állt, de egy pillanatra ledermedt, amikor halálnak nevezte Elas Őt.
- Meglelni Őt nem egyenlő a halállal, Elas. Éppen hogy ellenkezőleg. Valami elképzelhetetlen csoda... - fejet rázott, elidőzött az állat szőrében ujjaival. Az energiát nyelő sörényével babrált percekig. Hangján sztoikus nyugalma érződött, semmi más.
- Csoda? Amint betoppan nem jut időd semmi másra és tök gyagya leszel. Ráadásul meg vannak számolva a napjaid. Abban a percben, hogy megtámadna ez az élősködő, elvágnám a saját torkom... - csapkodott hevesen gesztikulálva a karjaival. Orion ekkor felpillantott rá.
- Élősködő? - nevette el magát. - Ő a lelked hordozója. Benne leled meg mindazt, ami eddig hiányzott. Őérte meghalni a legszebb halált jelenti. - mosolya kedvessé formálta arcát, hiába lázadt elméjében minden a másik ellen. Derűs képpel folytatta munkásságát.
- Lehet, hogy egy fickó lesz az, Ori. Akkor mit csinálsz?- nem kellett ránéznie a szőkére ahhoz, hogy tudja milyen fültől fülig érő a mosolya. (Az irónia ebben a történetben az, hogy később Elas bevésődik majd egy midgardi férfival.)
- Tisztelem és megbecsülöm, amíg a halál el nem választja őt tőlem. - pár paskolást ejtett még az állat oldalára, hogy aztán útjára eressze. Kezét kezdte mosni, nem törődött a nevetéssel háta mögött. - Nem lesz tökéletes. - aztán, ahogy megszólalt a szőke arca elnyúlt. - Nem az lesz, akinek megálmodtuk Őt. Sőt, rosszabb lesz, mint bárki, akit elképzeltünk. - fordult a harcos felé. - De abban a percben, hogy befogadod és ő befogad téged, ez a világ egy még csodásabb hely lesz majd. Mert nem csak, hogy a lelked részét érintheted... Ő ott lesz majd veled mindig. Sosem leszel egyedül és nem is akarsz majd egyedül lenni. Ő nem egy élősködő. Ő lesz az életed. - megszakítja a szemkontaktust, lehajtja a fejét egy pillanatra. - Amikor Ő meghal, te sem akarsz tovább élni többé, mert vele együtt elvesztettél mindent. Mondd, hogyan lehetne a beteljesülés rossz dolog? - kissé tétován, lassan szegte állát. Elas ekkor már teljesen maga alá zuhant, mert most először megértette, mit jelent egy halandóval eggyé válni.
- Mi van, ha előtte esek szerelembe és ő közben érkezik?- hangján hallatszott a tényleges kétségbeesés. Orion csak sóhajtott egyet, megrázta a fejét. Nem felelt. Erre a kérdésre egyetlen elf sem tudta a választ. Éppen ez tartotta őket vissza attól, hogy felfedezzék Őt. Féltek, hogy elveszítik, amijük van. Orionnak nem volt semmije. Veszítenivalója meg a legkevésbé sem. Annál többet nyerhetett azonban...


Léptei addig vezetik, amíg meg nem érkezik a nő elé. Testközelből már csak szégyenkezve lop magának pár pillanatot, hogy megjegyezhesse a nő arcának vonásait. Emlékek, érzelmek hada robban fel a koponyájában, felvésve annak vásznaira azokat.
- Ké... kérem, ne ijedjen meg! - zavartan kapkodja tekintetét a közöttük tátongó űr és a nő szeme között. Kihúzza magát, megköszörüli a torkát. - Audrey, ugye? - nyújtja a kezét a finom alak felé, őszinte ábrándozással, valós kíváncsisággal, kevés pírral az arcán. - Orion vagyok. Ha, ha lenne rá mód... Elkísérhetem? - kérdi zavartan, csendesen. Mintha szégyellné kérni. Az igazság az, hogy bár félénken teszi fel a kérdést, a választól függetlenül cselekszik majd. Mostantól...
- Igen, nem. Igen.. Miért? - A nő lehűlt dadogása mosolyt csal Ori arcára, melyet hamar elken az enyhe zavar és kétségbeesés. Hogy magyarázhatná ezt meg, az utca kellős közepén? Noszogatni kezdi hát a nőt, kínosan ügyelve rá, hogy még csak véletlenül se érintse udvariatlanul, szemkontaktust is csak rá-rálesve tart vele.
- Csak... Sétáljunk, jó? Erre, jöjjön, sétáljunk. Vagyis... Maga tudja, merre - Hiába hessegeti azonban, Audrey meg sem moccan, egyre kellemetlenebbé téve Ori számára a helyzetet. Mi jön most? Kiabálás? Hozzávág valamit?
- Maga valami kísértet? - Forróság árad szét az elf mellkasában, merev tartása fellazul kissé a nő könnyed reakciójától és a szórakoztató felvetéstől.
- Nem, nem, azok nem ilyen magasak, és jóval áttetszőbbek. Elf vagyok. Fényelf, egész pontosan. - Már-már vidáman dalolja feleletét, örül neki, hogy beszélgetésük kezd könnyedebb hangvételt megütni. Naivan abban bízik, talán mostantól már jobban megértik majd egymást Audrey-val.
- Elf? ... Mint Legolas? - érkezik a kérdés, mire Ori töprengeni kezd a szülőföldjén élők és tágabb ismerősei közt.
- Nem ismerem őt személyesen, így nem tudhatom, de biztosan remek fickó, ha bemutatkozott kegyednek. - Ritka ugyanis, hogy egy fényelf olyan nyitott legyen az emberek iránt, mint ő. A bevésődés persze más, természetes, hogy érdeklődik Audrey iránt, ám már jóval azelőtt is szerelmese volt a britek kultúrájának, hogy találkozott volna a nővel.
- Szórakozik velem? ...Mik ezek a képek a fejemben? - A nő hátrálni kezd, mire Ori arcáról egyből lefagy a mosoly. Reménykedő görbéje kisimul, riadtan emeli fel kezét Audrey felé, mintha megriadt állatot nyugtatna.
- Igen, nos, azok az én... Azok emlékek, az én emlékeim. Bocsásson meg, kérem, sétálhatnánk? Mindent elmagyarázok... - Fölfelé fordítja tenyerét, tekintetét ezúttal a nőébe fonja, hagyja, hogy pillantásuk eggyé olvadjon néhány fürge szívdobbanásra.
- Nem érzem jól magam... - Audrey elindul, Ori pedig rögvest mellé szegődik, noha a "mellé" alatt tisztes távolságot kell érteni, legalább karnyújtásnyit. A szeme sarkából azonban végig a másikat nézi, vágyakozón, mintha az egész világa mellette sétálna... - Maga igazából nem létezik, igaz?
- Legjobb tudomásom szerint határozottan létezem. Mi keltett magában ellenkező benyomást? - tapogatja magát végig csodálkozva a férfi, hiszen megjelenése nagyon is valóságos. Talán valami gyanakvásra okot adó csúszott bele az öltözetébe? Választ azonban nem kap, hacsak nem tud olvasni a nő arcán szétáradó kétségbeesésből.
- Álljon meg egy pillanatra. Miért tudok én a maga emlékeiről? Miért érzek ilyen kétségbeesett reménykedést? Mit művelt velem? - Minden kérdés jogos, és Ori nagyon szeretné elmagyarázni ennek okát, ám fogalma sincs, hogyan kezdhetne hozzá. Annyit ábrándozott erről a pillanatról, s most, hogy eljött, tehetetlenebbnek és felkészületlenebbnek érzi magát, mint valaha.
- Nyugodjon meg! Minden rendben! - emeli kezét, hogy bátorítón megcirógassa a nő vállát, ám keze végül félúton megáll. Nem mer hozzáérni, nem szeretné még jobban felzaklatni. - Mondja, ez a Legolas mesélt magának a bevésődésről? Ez egy ősi hagyomány a népemnél... - Mégis csak különös, hogy Audrey találkozott már elffel, mégsem tud semmit a szokásaikról!
- Legolas? Nem. Ő egy fikció. Egy nem létező karakter... egy ... Miről? Mi az a vésetés?... Aha, nagyon vicces. Szóval ez valami régészes beugrató? - A beszélgetés kezd ismét kisiklani, és ez arra készteti a férfit, hogy megtorpanjon. Szembefordul a nővel, szabadkozón tárva szét karját. Hogy tudná megértetni vele, hogy sorsuk, lelkük mostantól egy? Szívünk ugyanarra a ritmusra dobog... Nem érzed?
- Nem, kérem, dehogy, nem kell beugrania sehova! Bocsásson meg, megengedné, hogy elmagyarázzam? Valahol... Négyszemközt - Ez az utolsó reménye, ha meg akarja győzni a nőt a szándékai tisztaságáról. Mégis, miközben olyan epekedve várja a válaszát, elréved a tekintete, belefeledkezik a nő gyönyörű, lángoló íriszeibe...
-  Ha megtámad, kiszúrom a szemét! Tanultam önvédelmet... ahj, igazából nem. Kérem, ne bántson Mr. Orion! Én nem vagyok jó áldozati alany... - Míg a nő arcán átsuhan a felismerés, Ori beleborzong a gondolatba.
- Biztos vagyok benne, hogy az nagyon fájdalmas lenne... - Ekkor eszmél csak rá, milyen édesen csengett neve a nő ajkán. Hát érzed! Ha nem is tudja, de érzi, és ez a gondolat bárgyú, derűs mosolyt mázol arcára, szinte fülig húzza ajkait. - Sosem lennék képes ártani önnek. Soha. - közelebb lép, elszántan, mégis gyengédebben, mint bármelyik kedvencéhez. - Bízzon bennem, kérem! Adjon egy esélyt, hogy megmagyarázzam. - Talán szavakkal képtelen többet kifejezni, de bízik benne, hogy a köztük felépült kapocsnak köszönhetően Audrey megérti. Ha összeakad a pillantásuk, nyitott könyvként olvashat Oriból, annak egész életéből, és az égbolton ragyogó csillagok tisztaságával szemlélheti a lelkére festett, éjszín vászon színeit.
-  Jó, jól van. Akkor, jöjjön utánam... - A beleegyező választól felderül a férfi arca, a boldogság kismadara dalra fakad a lelkében. Audrey kikerüli ugyan, de az elf nem követi egyből, néhány pillanatig csak áll ott és próbálja feldolgozni a mellkasában szétáradó, meleg boldogságot, mielőtt sarkon fordulna és utána eredne. Követi őt - most és mindörökké. "Mint a légvétel..."