Már negyed órája csak vezetek. Épp Benából tartok Bemidjibe. Az már nagyobb város, könnyebben összevásárolom a dolgokat, mint ebben a kis faluban. Már eltelt egy kis idő Thanos támadása óta. Az emberek gyászolnak. Rengeteg fekete zászló van kitűzve. Feketébe öltözött emberek, virágba temetett sírok... Magam is gyászolok. Az intézett nem egy gyermeket vesztett el. A szomorúság próbál mélyre rántani, de nem akarom hagyni neki. Nem csúszhatok le... Erősnek kell lennem. Vissza kellene menni.Nem, nem lehet.Egyszer szembe kell nézned a tetteid következményeivel... ez az a nap. Nem értettem... érezni kezdtem valamit... valakit. Nem, csak hiányzik. Nem lehet, hogy.... És ebben a pillanatban egy motoros robogott el a szemközti sávban mellettem. - Logan...? - suttogtam magam elé. Először a visszapillantó tükörbe néztem hátra, majd a döbbenettől botor módon az ülésben is, hogy a hátsó ablakon hátra nézzek. Dudálás rántotta vissza a tekintetem. Automatikusan eltekertem a kormányt jobbra, de hiába nyomta a féket, kisodródtam, egyenesen az árokba. Az autó először az orrára érkezett. A légzsák kinyílt. Csoda. Majd átfordult és a hátára állt. Az olaj, a víz, minden, ami lehetett, folyni kezdett ebből a tragacsból, miközben a motor halk, sziszegő hangot adott. Egy halk káromkodás hagyja el a számat. Kikötöm az övemet, így szinte a kocsi plafonjára zuhanok. Nyösszenve próbálom kinyitni a szedán ajtaját, de nem megy. A súlytól meghajlott a kaszni, és beragadt. Már épp használnám -újfent...- a képességeim, mikor sietős lépteket hallok. Nem tudom, hogy a másik, dudáló sofőr az, vagy más, de... inkább várok. Mostanában nagyon nem szeretik az emberek a mutánsokat. Nem jönne jól, ha egy autóbaleset túl élése egy lincselésbe futna át.
Kezdetnek jó? ❂ Zene majd lesz ❂ Szavakat nem számolok.
Aki azt mondja, hogy könnyű a Tanári élet, az hazudik. Nekem aztán bőven jutott minden „szépségéből”. Főleg, mikor egyedül maradok a Házban és egy csapat kiskorú bajkeverő szakad a nyakamba, vigyázni rájuk. Ha még nem láttatok ennyi „felturbózott energiabombát”, akkor fogalmatok sincs, miket meg nem csinálnak, csak azért, hogy bosszantani tudjanak. Nem vagyok egy végtelen türelmű, de feláll a hajam a sok csínytevésüktől, amivel egész nap fárasztanak. Arra meg már gondolni sem merek, hogy Ciklonék hosszabb időre távol maradjanak az Iskolától. Alig vártam, hogy leteljen ez a két nap felvigyázás, és végre csend legyen. Amint belépett Ciklon az ajtón, már a dzsekimet fogtam magamhoz és a motor kulcsát. -Majd jövök. - kurta választ vetettem neki oda, de többet nem is szoktam. Ismerhet már. Aztán egy lendülettel felültem a motoromra és elfordítottam a kulcsot. Kell egy kis levegő, hogy kiszellőztessem az agyam utánuk. Az arcomra pingált szemüveg, amit az egyik lánytól vehettek kölcsön, hogy ezzel éljék ki rajtam a kreatív hajlamaikat, de most ez volt a többi mellet, ami felrakta az i-re a pontot nálam. Csípem ezeket az „égetnivaló rosszaságokat”, de van az a pillanat, amikor már nekem is elég. Persze, tudják, hogy nem haragszom rájuk, de azért a morgásom visszatartja őket, ha már elszakad a cérnám. Most viszont felülök a motoromra és egy pár óráig nem is látnak. Majd amikor visszajövök, akkor kitalálok én is nekik valami kedves feladatot. Biztos vagyok benne, hogy értékelni fogják az elbűvölő tanári módszereimet, ha én is belelendülök. Amint a kapun átmentem, már egy hatalmas vigyorral vágtam neki az autópályának. Elképzeltem az arcukat, ahogy megtudják a büntijüket, amikor visszatérek. Már alig várom, hogy én is nevessek rajtuk, ne csak ők, rajtam. A mérföldeket lazán fogyasztottam magam alatt. Szinte minden gondolat kimosódott a fejemből, csak az útra koncentráltam. A forgalom közepes volt és még az idő is elég tűrhető. Csak mentem előre, nem figyelve másra, csak a felfestett vonalakra, amik ritmikusan villantak a kerekek előtt. Már csak akkor néztem fel a nagy táblára, amikor elhagytam a városhatárt. Szinte tudat alatt indultam el nyugat felé, bár biztos voltam abban, hogy egyhamar nem térek vissza bébi-csősznek. Legalábbis pár napig nem. Három napig tartott, hogy elérjek Wisconsinba, bár fene tudja, mit keresek itt. Az sokadik államhatárt átlépve, már meg se lepődtem, hogy Minnesota táblája tűnt fel előttem. Az persze kérdéses, hogy miért pont erre vezetett az utam, de nem tudnám megmondani. Mehettem volna délnek is, de egy érzést követve és a vakszerencsét, pont ide jutottam. Hajdanán ez a környék a 10 ezer tó elnevezést kapta, de még most is gyönyörű szép a több száz éves fáival és a tópartjaival. Szinte harapni lehet a friss levegőt és azt a felemelő érzést, ami a Természethez köthető. Az autópálya mellett a fák közül kibukkanó csendes víztükör megnyugvást hoz. Olyan érzés, mikor a végtelenbe bámulsz és nyugalom száll meg. Imádom a hegyeket, a völgyeket, a fákat. Minden olyan békés. Távol a nyüzsgéstől és az örökös zajoktól. Kanada is ilyen számomra, a végtelen csendességével és a nyugalmával. A város felé vezető útra kanyarodva már több autóval találkozom. Eddig simán és gond nélkül szeltem a mérföldeket, de lassan szállás után kellene néznem majd éjszakára, és valami harapnivaló se ártana. Visszább vettem a sebességből és kényelmes tempóban haladtam tovább. Lakott területhez érve, amúgy sem szeretnék a hatóságokkal összetűzésbe keveredni, mondjuk jobb a békesség. De aztán valami furcsa érzés fog el, és a visszapillantóban azt látom, hogy egy kocsi megpördül, és az árokba zuhan. Szinte gondolkodás nélkül ugratok át a korláton, hogy visszakanyarodjak a baleseteshez. Ahogy leállítom a motort és ugrok le az ülésről, valami furcsa érzés kerít hatalmába. Olyasmit érzek, mintha egy lehetetlennek tűnő dolog válna valóra, amit ezerszer elgondoltam, bár nem teljesen ilyen formán. De amint a roncshoz lépek, már kétségem sincs, hogy ki fekszik az összetört járműben. A karmaim azonnal előjönnek a kézfejemből, még az sem érdekel, hogy ha meglát valaki. Tudom, hogy a Kormány szigorú döntései megnehezítik az életünket, mint mutánsok, de most csak az érdekel, hogy kimentsem a szívem Hölgyét, szorult helyzetéből. A folyamatosan csordogáló benzin és egyéb olajok, nem sok időt hagynak, hogy megtegyem a szándékomat és egy mozdulattal szétvágjam a kasznit. Ahogy tudom, óvatosan hasítok bele a vázba, nehogy megsértsem vele Jean-t. Fogalmam sincs, hogy került ide, de most már tudom, hogy nem véletlen erre hozott ez az út. Óvatosan nyújtom felé a kezem, hogy kiemeljem a törmelék közül, remélve, hogy nem esett nagy baja. Szinte a szívem a torkomban dobog, amikor nagy nehezen formálja ajkam a szeretett Nő nevét. -Jean… gyere… kiviszlek innen… - szinte alig tudok megszólalni egybefüggően, de már csak pár pillanatunk lehet a tűz fellobbanásáig, vagy ne adj Isten, a robbanásig. Ha elfogadja a kezem, akkor már nem eresztem el többé. Vigyázok rá, ahogy mindig is ez volt a legfőbb vágyam. Most lehet, ismét a karjaimban tarthatom, ahogy minden éjjel ezt álmodtam, s most valóra válhat. Alig tudom elhinni, hogy ez valóság és tényleg Jean-t foghatom magamhoz pár pillanat múlva…
Már idejét sem tudom annak, mikor is jöttem el pontosan. Hónapok teltek el. Persze, a tanárságot, ha akartam volna se tudtam volna lerázni magamról. Szeretem a gyerekeket. Több dolog miatt is féltem visszamenni: az egyik ilyen volt Scott, a másik pedig Logan. Mindkettőjüket szerettem, így vagy úgy, de amikor kikerültem a tóból, tudtam, hogy már nem vagyok ugyan az. Éreztem. A katasztrófa bekövetkezése előtt lépnem kellett, de az elhatározás még nem volt meg. Akkor is féltem. De végül megtettem a kellő lépést egy idő után, és megkönnyebbültem. Mintha mázsás súlyokat vettek volna le a vállamról… hogy aztán visszategyenek egy egészen más milyet. Nem oldott meg semmilyen problémát az, hogy Minnesotába jöttem. De legalább nem ártottam senkinek. Befestettem a hajam, hamis iratokat csináltattam magamnak, és resumét, majd egy faluba költöztem. Szerencsére nyitottak voltak, befogadtak, randiztam is. Borzalmas volt, de megpróbáltam. Aztán szemezgettem másokkal, és mikor eljött a harc ideje, én papírlapok közé bújtam. Talán soha nem fogom megbocsátani magamnak, de már nincs mit tenni. Ha a baj megtörtént, már nem tudok segíteni. Azóta megint eltelt egy kis idő. A természet virágzik, az idő jó. Süt a nap, kellemes szél fut az emberek között. Lassan emésztenek, a kormány új rendeleteket hoz be. Még nincs boszorkányüldözés, de minden hősnek, mutánsnak meg kell húznia magát. Ez gyűlölet keltés. Nem fair.Biztos vagyok benne, hogy az X-men és az Avengers mindent megtett, hogy megvédjék a földet. Az emberek hálátlanok. Néha félek, hogy Erik eszméi igazolódnak be, de aztán emlékeztetnem kell magam, hogy ez nem én vagyok.
A mai nap viszont izgalmasabban indul, mint vártam. Egy érzelmi hullámvasúton haladok át, ahogy elhaladok egy motoros mellett: Logan. Figyelmetlenségem okán nem sikerül a sávtartás, a balesetet elkerülendő elrántom a kormányt. A motor pörög, a kerekek a levegőben kavarnak, a kocsi orra, majd tetejére esik. Olaj, benzin és vízgőz szaga éri el az orrom. Léptek. Még a lélegzetem is visszatartom, ahogy látom megjelenni a két, már ismerős csizmát a kocsi ablakánál. Ő az. Remegni kezdek. Nem a fájdalomtól, vagy a sokktól, dehogy. Túl sok veszélyes helyzetet éltem át ahhoz, hogy egy ilyen baleset kikészítsen. Azért remegek, mert most, ha akarom, ha nem, számot kell adnom. Összerezzenek, ahogy a már rég ismert karmok elmerülve, megjelennek előttem a kaszniban. Két mozdulat. Ennyibe telik, és egy akkora lyuk keletkezik, hogy kiférek rajta. A hangja… a látványa… arca… Nem akarom... De muszáj. Mozduljak már! Lassan, óvatosan teszem remegő kezem a férfi erős, meleg markába. Épp időben, mert a motorból füst száll fel. Az elektronika lassan, de biztosan gyújtja be a kocsit. Kimászok, felkelek a segítségével. Ránézésre sokkosnak tűnhetek, szemeim könnyesek, testem még mindig remeg kicsit. Nem tudom, mit mondjak. Akaratlanul is érzem, amit ő. Hát még nem szeretett ki belőlem. Szóra nyitom a számat, de nem tudom, mit mondjak. Mondani akarok valamit. - Ne… – sutyorgom halkan. Végre, ha nem is tudom még, hova akarok kilyukadni, kinyögtem valamit. - Nem lehet. – Ez már határozottab. Tekintetem oldalra siklik. A férfi, aki rám dudált, ott áll nem messze és telefonál. Hallom fejében a csevegést. Rendőröket hív. Jaj ne… Logan bajba fog keveredni. Visszapillantok a férfire és nehezen, de eltolom magamtól, ösztönözve, hogy induljon, és ennek hangot is adok. - Menj innen! El kell menned! Jön a rendőrség. Menj! – úgy gondolom, őt ismerve ez pont annyit fog hatni, mint halottnak a csók. De talán, most az egyszer hallgatni fog az értő szóra. Talán ki is csavarhatná a helyzetet. Elmehetne, de nem messzire… Talán sugallnom kéne neki ezt.Nem… csak nagyobb lenne a gond, mint eddig.Badarság. Itt az ideje, hogy a lábamra álljak. Legalább annyira, hogy megtudjam, mit gondolnak a többiek. Hátha van még helyem otthon.Ez végül is nem rossz ötlet… ~ Találkozzunk a tónál este. Sötétedés után… Nekem úgy is meg kell várni a rendőröket, és a mentőt. – szólalok meg kobakjában, miközben félre állok az égő kocsi mellől. Amekkora füstje van, a tűzoltók is jönni fognak. Ide nem elég egy poroltó.
Imádtam *-* ❂ Zene: Still here❂ Szavakat nem számolok.
Amint az ujjai a kezemhez érnek, már nem olyan távoli álomnak tűnik, hanem valóságnak. Egy határozott mozdulattal segítek neki kimászni a roncsból, bár nem sok idő maradt minderre. A folyamatos szivárgása a tanknak és a szikrák, amik a vezetékekben felgyülemlett, már csak percek kérdése, hogy a levegőbe repítse az autót, már ami megmaradt belőle. Nem érdekel semmi más, csak az, hogy megbizonyosodjak, nem esett semmi nagyobb baja. Szinte remegő kézzel nyúlok felé, hogy a fején lévő sebből kisimítsam a haját. Alig merem elhinni, hogy ismét itt áll előttem. Könnyes szemeibe nézve már nem is tudom, mit mondhatnék. -Jól vagy? Nem fáj semmid?- buta kérdések áradata szalad ki belőlem, bár még számtalan szó jut eszembe, de az ajkam alig mozdul. Csak nézek rá és elveszek a pillantásában. Csak akkor mozdulok ismét, ahogy meghallom a fékező autót, s belőle kiszálló alakot, aki a mobilján beszél. Szinte letaglózott a felismerés, és aztán Jean szavai. Miért mennék el? Hogy hagyhatnám magára? Miért kér tőlem ilyet? Ha tudná, mik járnak a fejemben, mint gondolatok, akkor meg se említette volna ezt a dolgot. Dehogy hagyom magára, most, hogy végre megtaláltam. Olyan csekély esély volt erre, mintha egy Karácsonyi kívánságot Húsvétkor mondana el valaki. Szinte fel sem fogom, hogy ez a valóság és most elküldene megint maga mellől? - Gondolod változtam valamit ezen a téren is?- billentettem a fejem kissé oldalra, bár a hatóságokkal nem igazán akartam összetűzésbe keveredni, de arra még jobban kíváncsi lennék, hogy ki hinné el rólam, hogy adamantium pengékkel a kezemben sétálok pont egy baleset helyszínére? Azt meg végképp kizártnak tartom, hogy egy szétroncsolt kocsin észrevennék a hasításaim. Főleg, hogy nemsokára a tűz martaléka lesz mindennek. -Nem hagylak magadra! Ezt felejtsd el! –nyújtom felé a kezem ismét és magamhoz húzom, ha engedi. Nem érdekel semmi és senki, csak az, hogy mellette legyek a bajban, ahogy az örömben is. -Itt maradok. Nem tudsz lebeszélni erről. A kocsid amúgy is ripityára tört és nem hagylak magadra, bármit is mondasz! – néztem rá, majd újra átkaroltam, ha nem bontakozik ki az ölelésemből. A roncstól távolabb lépek és remélem engedi, hogy arrébb vigyem. A motorom ülésére segítem, hogy leüljön kicsit és így várjuk meg a segítséget. Tudom, hogy az emberek kiszámíthatatlanok, de az még biztosabb, hogy felejtse el azt, hogy én most elmenjek bárhová nélküle.
Nem is tudom, miért gondoltam azt, hogy hallgatni fog rám. Soha nem hallgat senkire. Konok módon csak a saját feje után megy, hiába nézi valaki az ő érdekeit. Tesz mindenre és mindenkire. Ha nincs igaza, akkor is. Többek között ezért is szeretem. Vagy szerettem. Próbálok túllépni a dolgon. Így kevés sikerrel. Kicsit még zavarodott vagyok, próbálom a ruhám megigazítani. Fejemen lévő seb fel sem tűnik, de később biztos, hogy fájni fog a fejem: most még az adrenalin hat. - Jól vagyok, Logan. – mondom halkan sóhajtva, bele törődve abba, hogy én bármit tehetek, úgy sem fog innen elmenni. Halálosan komolyan gondolta azt, hogy velem marad innentől, legyen bármi. Hagyom, hogy arrébb vezessen, visszanézek a kocsira. Úgy érzem magam, mint Éva. Mintha valami tiltott dolgot csinálnék, amiről tudom, hogy nem szabad, de még is jó érzés. Hiába. Magányos voltam. Rettentően magányos. Hiányzott az az érzés, az az érintés, amellyel csak Logan tud szolgálni. Ő nem olyan lovagiasan szerelmes, mint Scott. Ő nem a tipikus hősszerelmes. Ő inkább… a bestia a szépség és a szörnyetegből. Ha nem nézek hátra, csak el mentünk volna egymás mellett és nem történik semmi. Miféle gúnyt űz velem az élet? Mekkora az esélye, hogy erre jön? Hát elég kevés. Lehet, hogy nem magától jött. Lehet, hogy küldték. Nagy az esélye, ha a professzor megérzett, és betudta lokalizálni a pozícióm. Mostanában nem nagyon törődtem azzal, hogy leplezzem magam: mindenkinek volt elég dolga. Nekem is. De nem is éreztem, hogy a fejembe hatoltak volna. Pedig Charlest megérezném. - Mit keresel te errefelé…? Charles-ék küldtek…? – na, ennek ellenére jól kezdem. Nem ezt akartam mondani. Nem is tudom, mit akartam. De még is mit kellett volna mondanom? „Ó szia, jó hogy látlak, hogy vagy?” Jézus, Jean.. Szedd már össze magad. Leülve a motorjának nyergére és láthatóan kerülöm a szemkontaktust. Nem akarok rá nézni, nem akarok szembesülni vele. Azt akarom, hogy megjöjjön a mentő és elvigyen kivizsgálni, ő pedig… Nem fog elmenni. Magamat átölelve nézem a lángoló kocsit. A férfi, aki hívta a segítséget, nem mer közelebb jönni. A bárányok ösztönösen félnek a farkasoktól. Megszállnak az emlékek, a nosztalgia. Az a sok kaland, veszély, és vágyódás, amelyen keresztül mentünk. Habár amikor megláttam, féltem, lassanként kezdek megnyugodni. Lassan kezdek örülni, hogy itt van, ahelyett, hogy azon pánikolnék, merre szaladhatnék el a helyzetből. Tudom, mi fog következni. Tudom, hogy mire próbál majd rávenni. Nem fog menni. Halkan sóhajtok. Mivel a város alig negyed órára van, ezért körülbelül 10 perc alatt érnek majd ide. Ha sietnek. Megakarom én azt várni? Vagy csak eltűnni szótlanul? Megint…? Nem. Nem bűnöző vagyok, akinek rejtőzködnie kell. Arról nem is beszélve, hogy kezdem iszonyatosan érezni a fejem. A gyomrom pedig felfordul. Egy agyrázkódás tipikus tünetei. Nagyszerű, másra sem volt szükségem.
Imádtam *-* ❂ Zene: Still here❂ Szavakat nem számolok.
Még mindig nem tudom felfogni, hogy miből gondolta, hogy magára hagyva, elmenjek? Szinte pattanásig van feszülve minden izmom és érzékem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy jól van. De azt, hogy elküldene maga mellől, nem értem. Lehet, a Nők másként látnak mindent, de azt jól tudhatja rólam, hogy nem vagyok egy szabálybetartó, ahogy ezt elvárnák sokaktól. Soha nem azt néztem, hogy dacból vagy akaratosságból vágjak vissza azoknak, akik ítélkeztek felettem, hanem „megmutatni”azt, hogy saját akarattal rendelkezem. Nem hinném, hogy bármi is változott rajtam, akármennyi év is telik el az életemből. Sorra akadtak olyanok, akik direkt kötöttek belém, hogy provokáljanak, de többségük megtanulta egy életre, hogy nem mindig van igazuk. Jean-t nézve és a szavait hallgatva kezdek semmit sem érteni. -Gondoltam egyet és útra keltem. Két napig voltam felvigyázó a kicsik mellett és kiakasztottak…. – kezdtem el mondani az ittlétem előzményeit, majd csak később figyelek fel arra a mondatára, hogy a Prof-ék küldtek volna engem erre… -Várj!- rázom meg a fejem. – Hogy mi?! Egy jó fenét küldtek engem erre!- nézek rá kissé értetlenül, bár halvány lila gőzöm sincs, miért mondja ezt nekem. Szerintem, ha tudná valaki a Birtokról, hogy én több mérföldre vagyok onnan, akkor nem ez jutna az eszébe a tanári karnak, hogy erre vetődtem direkt és ráadásként az ő utasításukra. De aztán mielőtt folytatnám a monológomat, látom, hogy elsápad és aggódni kezdek érte. -Minden rendben? Jean? – nézek rá, majd közelebb lépek hozzá. -Nézd, Jean! Nem tudom, hogy honnan veszed ezt a képtelenséget, hogy a Professzor küldött volna ide engem, hogy megkeresselek, de ezt a baromságot nagyon gyorsan felejtsd el! Még most is alig tudom felfogni, hogy itt vagy velem! Gondolod, hogy nem mondok igazat? Nézz a fejembe! Meglátod, hogy minden szavam igaz! Jean! Kérlek! Ismersz már annyira, hogy tudd, nem vagyok hazug. Sőt! Inkább te tőled kérhetnék válaszokat, de nem teszem. Tudom, hogy okod lehetett rá és nem firtatom. A világ végéig követlek, bárhová mész! Nem érted?! – nézek rá és a pillantását keresem, de látom, hogy kerüli. –Kérlek, Jean! … Aztán ismét falfehérré változik az arca, bár érzem a szívverése ritmusán, hogy zaklatott, de lehet, hogy komolyabb a sérülése. A fején lévő sebből szivárog a vér, de inkább azért aggódom, hogy ismét elveszíthetem. Nem bírnám ki még egyszer azt a fájdalmat, amit akkoriban éltem át. Most itt van velem, és rám mindenben számíthat! Azt akarom, hogy értse és megértse, hogy mindenben támaszt adok neki, legyen az bármi. De azt ne kérje, hogy mondjak le róla és hagyjam magára.
Olyan fura érzés. Nem nézek az elméjébe. Mindig is megtartottam ezt a távolságot. Bár az régen volt. A dolgok változnak. Én változtam. Rengeteget. Én vagyok-e én? Ő nem haragszik? Miért nem haragszik rám? Ott hagytam csapot papot, minden oka meg lenne rá. Terheltem őt is, hisz az én feladataim így szétoszlottak azokon, akik maradtak.. neki is több gondot okoztam. Átruháztam a felelősségem! Mérgesnek kéne lennie… nem dédelgetnie kellene, hanem kiabálni velem, hogy tehettem ilyet. Miért tettem. De nem… és ez összezavar. Végre felnézek rá. Nem küldték és nem keresett. Kirándult. Értetlenül nézek, és csak bámulok rá. Miért..? Nem sok kell ahhoz, hogy megértsem: Logan önzetlenebb, mint bárki gondolná. Nem a saját érzései fontosak számára. Megérti, hogy az embernek néha mennie kell, és ez a tudat akkora megkönnyebbüléssel tölt el, hogy úgy érzem, ismét feltörnek belőlem a könnyek. Visszatartom őket lélegzetemmel együtt, viszont amikor közelebb lép, megragadom felsőjét és úgy kapaszkodok a férfibe, mintha csak életemnek utolsó szikrája volna. Mintha attól félnék, hogy egy ábránd, ami tova suhan, amint meglazul a fogásom. Hogy gondolhattam róla, hogy önző lenne? Talán Scott miatt. Scott egészen biztosan kiabálna már velem. - Sajnálom! – ebben az egy szóban többre gondolok. Arra, hogy cserben hagytam őket, arra, hogy elmentek, arra, hogy nem mentem vissza, arra, hogy itt van és elküldtem, arra, hogy önzőnek gondoltam. A saját önzőségemért. Mindenért. Mindenért bocsánatot akarok kérni. Felpillantok rá, felemelve a fejem és halkan sóhajtok. - Ne haragudj! Meg tudsz nekem bocsátani, Logan? - kérdezem halkan, miközben egy lázadó könnycsepp gurul le jobb szemem sarkából. Valahogy szükségem van arra, hogy kimondja, még ha eddig, ha máshogy is, de közölte ezt. Tudnom kell, hogy nem bánja, hogy magukra hagytam őket a legnagyobb pácban, és hogy akkor sem mentem vissza, mikor a segítségem kellett volna. Ez a legnagyobb folt, amit bánok. Ez miatt, ha nem is vallom be, de gyűlölöm magam és a választásaim. És nem csodálkoznék, ha mások is gyűlölnének miatta. Közben a tűzoltó hangját már hallani messziről. Ők nem sokára ide érnek, hogy a már hatalmas máglyarakásként égő autót eloltsák. Nem sokára ide érhetnek akkor a rend őrei, és a mentősök is.
Imádtam *-* ❂ Zene: Still here❂ Szavakat nem számolok.
Minden idegszálam feszült és aggódom Jean-ért. Ahogy érzem pulzusának egyre gyorsabb ritmusát és sápadt arcát, már látom, hogy nagyobb lehet a baj a sérülésével. Szinte ugrásra kész vagyok, hogy támaszt adjak neki és érezze, mellette állok mindenben. Amint megragadja a dzsekim kihajtóját egyszerre érzem magam zavartnak és boldognak. Tudom, hogy ismer és azt is tudja rólam, hogy mindent megteszek érte. Legszívesebben magamhoz ölelném és ajkairól innám édes csókját, hogy éreztessem vele, hogy nem változtam meg semmiben. Tudatom és akaratom is a régi, ahogy azt is érzem, hogy nagy fájdalommal van most a lelkében. Ki tudja mit nélkülözött és egyedül kellett mindennel szembenéznie. Látom rajta, hogy vívódik önmagával, és ahogy eddig is számíthatott rám, ezután sem lesz másként. -Jean… soha nem haragudtam rád! Egy percig sem hittem, hogy így kellene gondolnom. Hidd el… nagyobb fájdalom volt átélni a veszteséged, és nem akarlak elveszíteni ismét…- fogom meg a kezét gyengéden. - Veled vagyok, ahogy ezt tudod már rég. Nem tettél semmi rosszat! – hajolok le hozzá, hogy a szemébe nézzek és letörlöm a könnyet az arcáról. - Minden jóra fordul majd! Hiszem, hogy érzed te is. Kérlek… Most az a legfontosabb, hogy meggyógyulj. Mindjárt itt a Mentő. Aggódom érted. Itt vagyok melletted. Nem megyek sehová nélküled. – magamhoz húzom, hogy átöleljem, ha nem ellenkezik. Érzem, hogy a teste remeg, ahogy a szívverése is szaporább. Leveszem a dzsekimet és a vállára terítem. -Itt vagyok veled…. vigyázok rád. – suttogom halkan a fülébe és belefúrom az arcom a hajába. Oly rég vágytam, hogy ilyen közel érezhessem magamhoz, és most valóra vált az álmom. Ezt az érzést, meg csak az tudja, aki igazán szeret valakit.
Felemelő, és megnyugtató minden szava. A gyengédség, amellyel megfogja kezeim, a finom érintés, ahogy könnyem törli lefelé. Habár veszteség alatt pontosan nem tudom, mit ért. A sós-tót? Vagy talán azt hitte, hogy Thanos támadásakor magam is az enyészeté lettem? Bárhogy is... Nem akarom felszaggatni a sebeit ennél jobban. Tudom, hogy neki nehéz gyógyulnia. Amilyen marconának és mogorvának tűnik, épp annyira szerethető és érzékeny belül. Örülök, hogy úgy gondolja, nincs miért bocsánatot kérnem, bár szerintem ez hamis ábránd. Felelősséggel tartoztam a Xavier gyermekekért. Nem védtem meg őket. Nem tenni semmit pedig épp olyan rossz, mint meghúzni a kart az akasztáson. Csak hallgattam mély, aggodalmas hangját, élveztem ölelését. Lassan elengedtem kifehéredő ujjaimmal ruháját, hogy visszaöleljem. - Meg sem érdemellek. - suttogom vissza halkan, és őszintén ezt gondolom. Logan sokkal jobb, kedvesebb, törődőbb nőt is találhatna nálam. Hiszen mit tettem én eddig? Csak vívódtam két férfi között, majd elszöktem, mint egy rossz tinédzser. Játszottam az érzelmeikkel, majd az egomra hallgatva elhagytam mindkettőt. És még is... Ahogy ölel, aggódik, nyugtat... Hogy lehetséges ez? Mit tettem, amivel kiérdemeltem ezt? - Semmi baj. Csak agyrázkódásom van. Nincs nagy bajom. Nem kell aggódnod. Bevisznek, megvizsgálnak, CT, és választhatok, hogy 24 órás felügyeletben maradok, vagy saját felelősségre haza megyek. - ismerem a rendszert. Magam is orvos volnék, ám még is közelebb érzem magamat a gyerekekhez. Logan válla felett elpillantva látom, ahogy megáll a tűzoltó. Figyelem, ahogy sietősen neki állnak oltani a tüzet. Alig egy perc, és megjelenik a mentő és a rendőr is. Az utat lezárják. Mit mondjak nekik, mi történt? A teljes igazságot nem mondhatom. Majd megoldom. Nem akarok velük foglalkozni. Csak is Loganre akarok koncentrálni. Amikor a rendőrök megjönnek, érdekes mód nem foglalkoznak velünk: mintha észre se vennének minket. A mentős viszont közelebb jön, hogy létünk felől érdeklődik. Ha Logan elenged, megvizsgálja a fejemen a sebet, kikérdez, fáj-e valamim. Csak túl akarok lenni az egészen. Megsürgetem a dolgot, felkelek. Kicsit megszédülök, de erős karok tartanak meg: az egyik oldalról a mentős, ő számított hasonlóra. - Bevisszük a hölgyet. Maga a hozzá tartozója? - kérdezi a férfi Loganre nézve. Megadom neki a választás lehetőségét, hogy eldöntse, minek akarja megnevezni magát velem szemben.
Imádtam *-* ❂ Zene: Still here❂ Szavakat nem számolok.
Alig akarom elengedni a karjaimból. Szinte érzem, a teste remeg és az enyém is, de olyan jó érzés megint a közelében lennem. Hányszor elképzeltem ezt a pillanatot, majdnem minden éjjel, és néha nappal is, amikor a gondolataimba fészkelődött a pillantása, a hangja, a mosolya. -Nem lesz semmi baj…- mondom halkan a fülébe suttogva ismét és lassan elengedem magamtól. Minden egy pillanatra megváltozott, amikor megéreztem abban a roncsba szorulva. Ahogy az én szívem is szorongással volt tele, az elmúlt hosszú hónapok alatt. De most minden vágyam és kívánságom teljesült és nem fogok félreállni, ahogy eddig se akartam. Tiszteletben tartom a döntését, és nem kérdezgetek mi történt akkor.. amikor… De egy napon, majd ha akarja, elmeséli. A Mentősök, amikor közelebb jöttek, éreztem, hogy Jean egyre gyengébb, és nincs olyan jól, mint mondja. Ezt tanúsítja az is, hogy megbillen egyensúlyából, mikor feláll a motor üléséről. Támaszként emelem karom, hogy elkapjam és segítsek neki. Tudom, hogy nem vallaná be, hogy nincs jól, de Orvos ő is és tudhatja, hogy mi a baj. A gyors közlése, hogy agyrázkódása van, szinte fejbe csapott. Aggódom érte, és ezt nem is tudnám tagadni, ha akarnám se. Ahogy nézem, amint besegítik a Mentőbe, egyszerre fog el a rémület és az aggodalom. Egy percre sem hagynám magára, még ha a Kórházba is viszik kivizsgálásra. Hirtelen feltett kérdésre, hogy hozzátartozója vagyok-e, nem is gondolkoztam egy másodpercig, egyből rávágtam, hogy igen. - Közeli hozzátartozója vagyok. –mondtam határozottan és néztem Jean-t, ahogy ráfektetik az ágyra, majd bekötik a fején a sebet. A szívem szorul össze, ahogy látom mindezt, de tudom, hogy vigyáznak rá. Ahogy én is vigyázom mostantól minden lépését, ahogy csak tőlem telik. A motoromra pattanok, és követem a szirénázó mentőautót. Nem érdekel, hogy átlépem a megengedett sebességet. Most ez érdekel a legkevésbé.
Logan mantrázása, hogy nem lesz semmi baj, valószínűleg önmagának is szól, mint nekem. A sérülésem nem súlyos... szerintem. Nem tört el semmim, nem tört be a fejem. Nem szivárog más folyadék belőlem, csak a vér, felszakadt a bőr a fejemen. Igazából csoda, hogy kinyílt a légzsák ebben a tragacsban, de ezt inkább nem teszem hozzá. Persze, agyrázkódás ilyenkor elkerülhetetlen, de egyébként az a csoda, hogy nem vesztettem el az eszméletem, és itt volt Logan, különben a kocsiban is éghetnék. Logan is, és a mentős is karjaim alá nyúl, mikor megbillenek. Felültetnek, majd lefektetnek a betegágyra, szememmel "egykori" szerelmem nézem. Persze a mentős kérdésére egyből rávágja, hogy "közeli" hozzá tartozó. Nem is lepődök meg ezen, de végül is nem hazudik akkorát. - Követhet minket, de tartsa meg a kellő távolságot. Nem akarunk még egy balesetet, igaz? És nyugalom, a hölgy jó kezekben van. - teszi kezét Logan vállára a férfi. Láthatóan ő is észrevette, hogy Farkas kétségbe esettebb nálam. - Oda bent találkozunk. - szólalok meg halkan, de tudom, hogy akinek szól az üzenet, az úgy is hallja. Ezután beszáll a mentős, ránk csukják az ajtót és már megyünk is. Szirénáznak, csak azt nem értem, minek. Nem vagyok súlyos eset, és az út se lehet annyira forgalmas. Logan motorjának a hangját azért hallom. Gyönyörű gépezet, illik hozzá. Emlékszem még, mikor Scott sport kocsijait, az emlék halovány mosolyt csal az arcomra, de aztán el is tűnik. Mi fog történni ezután? Mit akar majd tőlem? Hogy menjek majd vissza? Nem kéne most ilyen gondolatokkal foglalkoznom. Halkan sóhajtok és behunyom a szemem, ahogy ellátják a fejsérülésem. A mentős szerint valószínűleg nem kell varrni, de majd az orvos kitisztítja, jobb, ha ő ítéli meg. 10, 15 perc alatt bent vagyunk a kórházban. Logan kitartóan követett minket, hallottam a motort, azonban a kórháznál már nem engedik be a mentős bejárón. Innentől már a civilek útját kell követnie. Tartok attól, hogy papírokat fog kitölteni nekem, és a "régi" vagy mondhatnánk úgy, hogy eredeti adataimat adja meg, tekintve, ő nem ismeri a hamis azonosságimat. Elhúzom a számat, miközben betolnak az ággyal a CT elé. Még vizsgálnak bent valakit. Addig is az orvos oda jön, megnézi a pulzusom, vérnyomásom, megvilágítja a szemeim. Kérdez párat: mire emlékszem, mi történt, fáj-e valahol. Persze elmondom neki, hogy emlékszem mindenre, kisodródtam az útról és hogy a fejem majd meghasad. Kitolják az előző pácienst a teremből, és én vagyok a következő. Betolnak, átöltöztetnek betegruhába, majd átültetnek a CT ágyára, és megvizsgálnak.
Logannek nagyjából fél órát kellett várnia ahhoz, hogy végre elhelyezzenek egy üres kórteremben, és beengedjék őt. Tényleg nincs nagy baj, ami -az orvosok szerint- csoda, szerintem pedig valahogy automatikusan védhettem magam az erőmmel. Nekik erről nem kell tudniuk. A bőrszakadást összeöltötték, már nem vérzik, bár véraláfutásos a környékén. Amikor beengedik a férfit, én már az ágyon ülök és az orvossal beszélek. - Biztos, hogy ezt szeretné? Nem ajánlott ilyenkor... - Tudom, hogy mi ajánlott, és mi nem. Értek hozzá. Akkor is szeretnék haza menni. - vágok a szavába határozottan. - Csak kérem a ruhámat, és itt sem vagyok. - az orvos sóhajt, bár és biccent. - Akkor intézkedem. - mondja, és elindul kifelé, én pedig a kórházi köpenyt babrálom magamon. Még nem vehetem le, pedig iszonyatosan zavar. Úgy érzem magam benne, mint valami kísérleti nyúl. Zavar... Zavar, nagyon-nagyon zavar. A tárgyak kissé meg is remegnek körülöttem az idegességtől.
Imádtam *-* ❂ Zene: Still here❂ Szavakat nem számolok.
Ahogy követtem a Mentőt, nem tudtam másra gondolni, csak Jean-re. Hosszú idő telt el a Sós-Tó-i eset óta és szinte minden idegszálam feszült. Miken mehetett keresztül, és mi vezette rá, hogy itt maradjon, ahelyett, hogy hazatérne?… Ismerem már annyira, hogy megértsem a döntését, de azt nem fogom fel, hogy miért nem adott életjelet magáról. Legalább a Professzornak „küldhetett” volna üzenetet. Talán félt, hogy miként várjuk? Vagy már elfelejtett minket? Az nem lehet! Jean soha nem hagyott minket cserben, még akkor sem, mikor minden sötétségbe borult. Hatalmas erő lakozik benne, talán ezért?- merengek el a lehetséges okokra, de nem találok magyarázatot. Talán Scott bántotta meg? Szíjat hasítok a hátából a fickónak, ha bántotta Jeant. Nem is tudom mit evett azon a vörös szemű félnótáson, arról nem is beszélve, hogy idegesítően és tenyérbe mászón viselkedik. De ezt most hagyjuk… A kórteremnél már csak az Orvos szavaira értem oda. Tudom, hogy nem fedné fel ő sem magát, ahogy én se reklámoznám magamat a CT-vel, bár ha jobban belegondolok, furcsa is, hogy nem riasztott be a mágnes-kapu, amint beléptem az ajtón. Tudja a fene, hogy miféle érzékelőket szereltek fel egy Kórházban, de nem is akarom tudni. Jean-ért aggódom, de ahogy látom, jobban érzi magát. Azt viszont érzem rajta, hogy nagyon feszült. Ezt mutatja az is, hogy a kórteremben mozogni kezdenek a bútorok és a berendezések. Nem tudom, mit tegyek. A Doktor után nézek, ahogy elhagyja a szobát, majd a folyosón belép egy másik terembe. Most úgy állok itt a félig nyitott ajtó előtt, mint egy rakás szerencsétlenség. Legszívesebben bemennék hozzá és magamhoz ölelném, de az illem úgy kívánja, hogy egy hölgy ajtaján kopogni illik, ha be szeretnél lépni. Így egy kis hezitálás után bekopogok, és várok a válaszára. De azt hallottam, hogy menni készül innen, és én rendelkezésére állok a motorommal, hogy elvigyem. Szerintem van mit mesélnünk egymásnak, ha ő is el akarja mondani, hogy mi történt vele. De nem erőltetem. Mindennek eljön az ideje, ahogy a Prof is mindig ezt hangoztatja. Csak győzzem kivárni… Hogy milyen sok bölcsességet tud mondani, én meg a türelmemről vagyok híres. Naná! -Jean? Bemehetek? – szólalok meg végül, és várakozom odakint, ha éppen öltözne vagy hasonló. Még mindig zavarba tud hozni, pedig nem sűrűn fordul elő velem, de a közelében olyannak érzem magam, mint egy kamasz, aki izgul a találka előtt. Pedig koránt sem vagyok fiatalnak mondható.
Feszült voltam. Örültem is Logannek, meg nem is. Habár nem célzottan értem jött, talált rám, azonban nem tudhatom, hogy mire akar rávenni, miután kicsit megnyugodtak a kedélyek. Ez is idegesített, és az is, hogy balesetet szenvedtem, hogy vizsgáltak. Fel vagyok dúlva. Arról ne is beszéljünk, hogy hasogat a fejem... A halántékom dörzsölve mozdulnak meg körülöttem a tárgyak, miután az orvos kiment. Alighogy ez megtörtént, kopogást hallok. A tárgyak mozgása abba marad, én pedig az ajtó felé nézek. Uralkodnom kell magamon. Próbálom a legkedvesebb arcomat előkapni, mert tudom, hogy az ajtó mögött Logan áll, de a fájdalomtól azért még van rajtam egy kis fintor. - Nyugodtan gyere be. - szólok ki a férfinek, miközben felülök az ágyon és annak szélére ülök. Oda pillantok, meglátom aggodalmas arcát, és tényleg elmosolyodom halványan. Még mindig fél. Felesleges. - Megmaradok. Nem rosszabb ez a baleset, mint bármelyik Testvériség tag. - próbálok egy kis humort csempészni közénk, illetve ezzel bizonyítani Logannek, hogy TÉNYLEG jól vagyok. Nincs semmi baj. - Mindjárt hozza az orvos a ruháimat. Utána... - megakarnám kérni, hogy vigyen haza, de... Nem is tudom. Nehéz kimondanom. Nehéz a közelében is lennem. Az emlékek, amelyeket elakartam temetni, egyszeriben itt állnak előttem, életnagyságban. Legszívesebben megérinteném, de tudom, hogy ez valóság. Akarom is, meg nem is, hogy itt legyen. Örülnék a társaságának, de miatta csak az elhalasztott lehetőségek és felelősség jár a fejemben. - ...hívok egy taxit. - bököm ki a mondat végét. Nem így akartam, de így jött ki. Persze tudom, hogy Logan ellenkezni fog és ragaszkodik majd ahhoz, hogy ő vigyen haza, de tényleg... én nem akarom. Vagy is akarom, de még sem. Ki érti ezt...? Az egyik felem akarja, hogy jöjjön, a másik meg nem. Bármit válaszol, bármire kér, én inkább csendben maradok és gondolkodom azon, hogy legyen. Halkan sóhajtok, majd végre visszatér az orvos az összehajtogatott ruhámmal, és cipőmmel, majd lerakja őket az asztalra, amely a bejárattól pár lépésre van. - Ha rosszul érezné magát Kate, azonnal hívjon minket. - mondja, majd biccent búcsúként és kilép az ajtón. Én azonnal felkelek és oda sétálok a ruhámhoz. Körbe nézek, és szerencsére van egy térválasztó függöny a két ágy között. Oda sétálok, elhúzom a függönyt, hogy Logan ne láthasson, majd elkezdek öltözni. A szédülés csökkent kicsit, de nem múlt el teljesen, így az ágyrácsnak dőlve. Miután magamra kaptam a ruhám és a cipőm, kiléptem a függöny mögül és Loganre pillantottam. Megint ott tartok, hogy mondani kéne valamit. Bármit. De inkább csak csendesen elindulok kifelé. Lassan. Gyorsan nem is tudnék az enyhe szédülés miatt. Az ajtóban rá pillantok, és halkan sóhajtok. - Akkor haza viszel? - kérdezem.
Imádtam *-* ❂ Zene: Still here❂ Szavakat nem számolok.
Az a pár pillanat annyinak tűnt, mintha órák lennének. A gondolataim össze- vissza jártak. Kerestem a válaszokat, amiket eddig nem tudtam, vagyis nem mertem feltenni magamnak sem. Igaz, most is csak a fejemben kergetőznek a kérdések, de nem is hinném, hogy ezeket valaha megosztanám mással. Főleg nem Jean-nel. De azért kezdek nyugodtabb lenni, hogy látom, jobban érzi magát. A gyógyítás terén nem tudok sok mindent, csak azt, ami bennem van. Amint meghallom a hangját és beleegyezik, hogy belépjek, nem haboztam. Az ágyon ülve még törékenyebbnek látszott. Régóta megjelenik az álmaimban, és olyan érzések kerülnek felszínre bennem, amikről már nem is tudtam. A balesetnél véletlen voltam ott, de ha nem arra indulok? Ha Dél felé veszem az irányt és nem Illinois felé? –kicsit megrázom a fejem ezekre a gondolatokra, és hallgatom a szavait. Gondoltam, hogy sokáig nem időzik itt a Kórházban, de mikor szóra akartam nyitni a szám, hogy elviszem bárhová, akkor hirtelen meglepett a mondata. Taxi? Taxival akar elmenni?- emelkedett fel kissé a szemöldököm. Talán ez egy kicsit váratlanul ért és kérdő tekintettel néztem rá. De aztán meghozták a ruháit és a paraván mögött öltözött. pár lépést tettem a szobában, de csak úgy toporgás szinten, amíg vártam, hogy elkészüljön. Aztán megint feltűnt előttem alakja, és nem értettem, miért ilyen ridegen utasítja el a segítségemet. Ahogy ellép mellettem, még mindig ott állok csendben, mert nem tudom, mit mondhatnék. Végül rám pillant, és végre kimondja a kérdést, amit eddig is természetesnek vettem. -Elviszlek. Mondd a címed. - bólintottam és előre engedve léptem ki utána az ajtón. Láttam, hogy fátyolos a szeme a szédüléstől, de rám támaszkodhat. Mellette megyek a folyosón, figyelve nehogy megbillenjen és elessen. A karom pillanatok alatt elkapná, ha megszédülne, vagy bármi ilyesmi történne. A motoromhoz kísérem, és felülök rá, majd várom, hogy elhelyezkedjen. -Kérlek kapaszkodj, Jean.. – fordulok kissé oldalra felé, majd ha felült mögém, akkor beindítom a motort.
Nem hadakozott a taxi ellen. Pedig szerettem volna. Vagy is Phoenix akarja, én meg... ajh. Könnyű mindent rá fogni, hogy aztán eszembe jusson, én ő vagyok, ő pedig én. Nem szólt az alatt se, míg öltöztem. Kíváncsi lettem volna gondolataira, de nem. Nem akarok a fejébe nyúlni. Az az ő dolga. Mikor azonban elindulok kifelé, még is rákérdezek, hogy haza visz-e. Mint aki erre várt, már egyből reagál is. A lelkesedése apró mosolyt csal az arcomra. - Bena. Abba az irányba kell mennünk, amerre alapjáraton mentél, aztán jobbra fordulni az egyik háznál. Igazából egy apró falu. Nehéz eltéveszteni. Mondom majd, merre. - Oda kint a motorjához lépünk, persze azok a nővérek, akik tudják, miért voltam bent, most kapnak szívrohamot, hogy ilyen állapotban motorra ülök. Logan aggódására bólintok egyet és felszállok mögé. Kissé kényelmetlen ebben na ruhában, de erre a negyed órára kibírom. Átkarolom a férfi derekát és szorosan tartom magam. Érintésemben, fogásomban semmi kutakodó, vagy ilyesmi nincs, tényleg csak kapaszkodok, ahogy kérte. A motorozás egyébként viszonylag új is nekem. Nem igazán ültem még ilyenen, szóval kissé szokatlan, ahogy a szél bele kap a fekete loboncomba. - Jól vannak a gyerekek? - kérdezem végül de csak annyira hangosan, hogy a menetszél ellenére is hallja a férfi a kérdésemet. Kétségtelen, hogy ez a dolog már régóta nyomja a szívemet, és szeretnék rá választ kapni. Szeretném, ha a gyerekek jól lennének... Ha Logan azt mondaná, "mintha mi se történt volna." Szeretném, de kétlem, hogy ne hagyna nyomot rajtuk egy ilyen tragédia. Az önmarcangolás ismét előtérbe kerül. Ott kellett volna lennem. Ott kellett volna lennem, és megvédenem őket. Késő bánat. Már nem tudok változtatni rajta. A rosszalló pillantásokkal viszont együtt élni se tudnék. Ezért maradok. - Mit csináltak, hogy több napos utazásra volt szükséged? - ismerem azért Logant. Ha neki utazásra van szüksége, akkor nem csak szimplán vigyázott a gyerekekre, hanem konkrétan az agyára is mentek. Szánt szándékkal. Persze, tudom, hogy az első percekben mérges, de egyébként megbocsájtó. Oda-vissza szokták adni ezt a gyerekekkel. Valamilyen szinten beszáll a játékukba.
Imádtam *-* ❂ Zene: Still here❂ Szavakat nem számolok.
Végre megindult a lábam, ahogy Jean elkészült és aztán mögém ült a motoron. Ahogy elhagytuk a Kórház kijáratát, nem érdekelt a sok kíváncsi és rosszalló pillantás, ami követett minket. Megszoktam már, hogy különcnek tartanak, de ez most is így van. Ahogy átkarolja a derekam kapaszkodva, kicsit megnyugszom. Amint felbőg a motor, már csak a címet várom, majd haladunk Bena felé. Nem kapcsolok nagyobb sebességre, ahogy egyébként szoktam utazni, mert most óvatosabban vezetek, hogy Jean-nek ne legyen megerőltető. Igazából nem is tudom mit mondjak, amikor a gyerekek kerülnek szóba. Mély fájdalom kúszik a lelkembe, ahogy visszaemlékszem az elvesztésükre. Minden emlékkép bevillan, ahogy a halál is, ahogy tartom némelyiküket a karomban, de már nem mozdulnak többé… -Kevesen maradtunk. Sokan eltűntek, de talán egy napon ismét tele lesz gyermekzsivajjal az Iskola. –mondom ki halkan a szavaim, de nem szeretném elkeseríteni a történtekkel. Lehet, ha a fejembe nézne, láthatná azt a sok szenvedést és reményvesztettséget, amit éreztek és éreztem én is. Tudja rólam, hogy nem vagyok a szavak embere, de mindent, amit látok és hallok, ismét átélem, ahányszor az eszembe jutnak a történések. Nem szeretném, ha érezné azt a fájdalmat, amit én érzek. Van biztosan sok olyan emlékképem, amit inkább eltemetni kellene, mint újra feleleveníteni. A másik feltett kérdésének inkább adtam választ, mint az előzőre. -A kicsik két napon keresztül próbababának néztek, és a létező összes csínyt rajtam gyakorolták…- mondom válaszként, de ahogy most visszaemlékezem a bosszantó tetteikre, inkább vigyorgok már rajta. - Tudják, hogy nem haragszom rájuk, de jobb a békesség, ha nem vagyok a közelükbe pár napig. Addig meg Ororo-t fárasszák csak egy kicsit. - tettem még hozzá megjegyzésként. Tudnivaló, hogy én nem vagyok egy bébi-csősznek való. és ne is szokjanak rá, hogy mindig otthon vagyok. Hamarosan megérkezünk a megadott címre és leállítom a motort. Ha Jean engedi, akkor lesegítem róla. - Itt vagyunk, ahová kérted. - eresztem el a kezét és nem is tudom, mit mondhatnék. Legszívesebben szorosan magamhoz ölelném, de talán már nem jelentek számára sokat. De az én szívem érzelmei semmiben nem változtak meg irányában. De most nem tudom, mit gondolhat rólam, nem vagyok telepata… Inkább csendben várakozom. Nem szeretnék tolakodónak tűnni. De elmenni sem akarok.
Logan nem nagyon akar a kérdésemre válaszolni. Megértem. Halkan sóhajtok és a hátát figyelem. Könnyen megtudhatnám, mi történt, hogy történt, de... Ezzel sem akarok szembesülni. Elég volt, amit mondott. A másik kérdésem már kicsit vidámabb téma. Érzem is a hangján, hogy vigyorog, erre pedig magam is elmosolyodom. Ezek az apró harcok azért hiányoznak. Bár mi az, amely ne hiányozna..? Halkan sóhajtok, ismét. Honvágyam van. De annyira nincs, hogy haza menjek. Haza. Otthonom egyáltalán a birtok..? Ostoba kérdés. Csak azért akarom bele magyarázni, hogy nem az, hogy ne hiányozzon annyira. Ororo említésére elmerengek. Vajon ha ő talált volna meg, és nem Logan, ő mit mondana nekem? Míg csendben elmélkedek, Logan letesz a kis házikóm előtt. Amikor ide jöttem, szerencsém volt. Eléggé le volt pusztulva, de az itteni emberek segítettek. Egészen csinos lett kívülről is, és belülről is. Kicsi, kompakt, de minden meg van benne, ami kell. Amikor megállunk, leszállok a motorról. Logan segít picit, majd megáll, és néz. Pár másodpercig, kissé kínos csendben figyeljük egymást, aztán megköszörülöm a torkom. - Kérsz egy kávét? - mutatok a ház felé. Ha igen mond, bemegyek vele. Habár a kulcsom a kocsiban maradt, a tartalék itt van a bejáratnál. A lábtörlő alatt, mert klisé. Nem mintha itt félnem kéne attól, hogy betörnek hozzám. Kicsi helység, mindenki ismer itt mindenkit. És tudom, noha az utcán alig vannak most, az ablakokból minden szempár az idegent vizslatja. Tipikus közösség. Oda bent lerakom a kulcsot a pultra, aztán becsukom Logan után az ajtót, ha bejött. - Érezd otthon magad. - mondom, miközben lerúgom magamról a cipőt az ajtóban. Azonnal elkezdek csinálni egy kávét. Kézzel. Semmi telekinetika. Amint felraktam a főzőbe, azonnal elő is veszem a gyógyszeres dobozom. Mivel orvos valék, minden fontos dolog meg van benne: egy lórúgásnyi fájdalomcsillapító is, amit vízzel beveszek. - Nézz körbe nyugodtan. - mondom a férfinek, miközben két főre elkezdem előkészíteni, a csészéket. Persze, ha ő nem kért kávét, akkor csak magamnak csinálok.
Imádtam *-* ❂ Zene: Still here❂ Szavakat nem számolok.
A háza és Ő előtte állok, de nem tudom, mit mondhatnék. Pár kínos pillanat után végül megszólít és behív a lakhelyére. -Köszönöm, jólesne egy kávé. – bólintok és követem. Kicsi, fából készült házikó, a régmúltam egy darabját idézi, amikor a szomszédos birtokon játszottam gyerekként. Egyáltalán nem fényűző, inkább szerény, amilyen az enyém is Kanadában a hegyen. A kedves szavaira egy bólintással felelek, bár még mindig nem tudom mit is mondjak. Valamit kellene, de nem jönnek a szavak a számra. Ahogy kezdi készíteni a kávét, addig körbenézek. Egyszerű bútorok és ízléses miliő. Szinte alig tudom elképzelni, hogy itt töltötte ezt az időt, amióta nem hallottunk felőle. Érezni lehet a házban az illatát, pont, mint amikor először megláttam a Prof házában. Minden érzékem akkor mondott „csődöt”, ahogy a szemeibe néztem. Valahogy most is ezt érzem, de a szívem még mindig érte dobog. Lehet, hogy már nem jelentek számára semmit, vagy régen elfelejtette, mit érzek iránta. Talán időre van szüksége, hogy ismét megtalálja magában az egyensúlyt, de nem tudom, mit gondoljak, vagy higgyek. -Szép ház!- tekintek körbe, majd ha a csészékkel megérkezik, akkor elveszek egyet. -Takaros. - nézek rá, és a tekintetét keresem, közelebb lépve hozzá. Lehet, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat, de megint azokba a csillogó pillantásokba akarok „elveszni”. Nem akarom elveszíteni többé, ahogy nem szeretném átélni azt a kínokat sem, amiket akkor éreztem a hiánya miatt. Most itt áll mellettem és alig tudok egy értelmes mondatot kinyögni. Nem tudom, hogy mit érez vagy gondol. Félek, hogy valami rosszat mondok, és megbántanám. Soha nem ártanék neki… mert, mindennél jobban szeretem. De talán jobb, ha nem mondom ki, amit érzek, mert nem tudom, hogy fogadná, ha megtudja, én semmit sem változtam az érzéseimmel felé.
Oda bent csendben vagyunk. Én a kávét csinálom, ő körbe néz. Csak néha pillantok fel rá, egyébként a magam dolgával foglalkozom. Gyerekek régi házijai, dolgozatai hevernek az asztalon rendezetten, az egész ház pedig ontja magából azt a kellemes faszagot, amit csak egy faház visel magán. Mikor lefő a kávé, tejet töltök egy mini-kancsóba, előveszem a cukrot. Mindent kihelyezek a pultra, a csészealjakat és a csészéket is. Mindkettőt megtöltöm. Még matatok a pultnál, bele teszem a mosogatóba a kiürült kancsót, kidobom a szemetesbe a zaccot. Közben a férfi szép, és takaros jelzőkkel illeti a házat. - Köszönöm. - válaszolom, és ahogy megfordulok, már a pult felém eső oldalán áll, és felém közelít, tekintetével az enyémet keresi. Ó ismerem én már ezt. Nem először csinálja velem. Akkoriban volt okom nemet mondani.Most azonban nincs. Még is, gyorsan ismét hátat fordítok és próbálom lefoglalni magam a pulton... mintha valami tennivalóm lenne, a tekintetem pedig inkább a velem szemben lévő ablakon túl legeltetem. - Örülök, hogy tetszik a ház. A helyiek segítettek benne. Ezermesterek élnek itt. Ott van tej és cukor, ha kérsz a kávéhoz. - böktem ujjammal a cukortartó és tejeskancsóka irányába. Ha már a mosogatónál álltam, el is kezdtem nagyon lassan elmosogatni. Kínzóan lassan, csak hogy ne kelljen megfordulnom. - Mikorra kell visszaérned? - nem mintha el akarnám küldeni, vagy hasonló, de azért érezhetően ezzel a kérdéssel puhatolom ki, hogy meddig szándékozik itt maradni. Nyilván nem fogom kidobni, és nem is akarom. Maximum akkor, ha elviselhetetlen lesz a társasága. - A többieknek... ugye nem mondod majd, hogy megtaláltál...? - állok meg a mozdulatban, hogy válaszára koncentrálhassak. Ez fontos. Át is írhatnám az emlékeit, de inkább... én csak bízni akarok benne.
Imádtam *-* ❂ Zene: Still here❂ Szavakat nem számolok.
A házikó egyszerű és ízlésesen berendezett, ahogy minden egyes bútordarabon érzem a keze nyomát. A kávé illata is belengte a helyiséget, ahogy gőzölgött a csészében. -Köszönöm, ne fáradj miattam, kiszolgálom magam. – tettem bele egy kis cukrot a tartóból, bár igazán inkább a mozdulat volt bennem. Ahogy azt is észrevettem, hogy szándékosan kerüli a tekintetem. Ismerem már annyira, hogy tudjam, most nem akar beszélni semmiről. Talán még az időjárás téma lehetne, de annyira elzárkózik előlem, hogy szinte elutasít. Nem akarom, hogy miattam kellemetlenül érezze magát. Aggódom érte, és nem szeretném magára hagyni ebben az állapotban, amit a fejsérülése is indokolttá tenne, de érzem, hogy ha elmennék most, azt se bánná. Talán még idő kell neki, hogy érezze, én mellette állok és támasza vagyok, de erőltetni semmit sem akarok. Ha azt akarja, hogy elmenjek, akkor vonakodva bár, de eleget teszek a kérésének. De a szívem belül erősen tiltakozik ez ellen. -Nem vagyok időhöz kötve. Ahogy eddig is akkor mentem-jöttem, mikor én akartam. - mondom a kávé felett válaszként. - De ezt te nagyon jól tudod. Nem változtam semmit… - néztem rá, majd tovább kortyolgattam a feketét. Ahogy ott látom matatni és minden „mást” csinál, s ne kelljen felém fordulnia a pulttól. Kicsit elszomorodtam. Talán olyasmi történt vele, amit fél megosztani velem? Pedig soha nem adtam okot arra, hogy ne bízzon bennem… - Nem. Nem fogom elmondani senkinek, hogy ha ezt szeretnéd. - bólintottam és a tálcára tettem a kiürült csészét. - Köszönöm a kávét. Remek volt. –néztem rá egy futó mosollyal, de éreztem, hogy nem igazán akarja, hogy itt legyek vele. Nehezen jöttek a szavak az ajkaimra, de végül megszólaltam. - Jean. Ha azt akarod, hogy menjek, akkor elmegyek. Csak egy szavadba kerül…- sóhajtottam halkan, de felkészültem rá, hogy kitessékel az ajtaján. A legnehezebb lenne a szívemnek, de ha nem akarja, hogy most mellette legyek, akkor keresek valami szállást éjszakára és kiszellőztettem a fejem. Neki kell eldöntenie, hogy mit szeretne, és én bármit megteszek, amit csak kíván, de azt az egyet nem, hogy örökre hagyjam magára, most, hogy végre rátaláltam. De úgysem megyek messzire, még ha ki is dob a házából.
Már mindent elmosogattam, már mindent eltörölgettem. Nem volt mit csinálni, még is nehezemre esett megfordulni. A kávém még ott gőzölgött a tálcán, nem nyúltam még hozzá. Azt sem tudom, megakarom-e inni. Megkínálom a dolgokkal Logant, és látom a szemem sarkából, hogy kiszolgálja magát, ezt szóban is megerősíti. A kérdésemre válaszolva mondja, hogy nincs időhöz kötve, és hogy nem változott semmit. Egy halovány mosoly kerül az arcomra. - Régebben merészebb voltál. - emlékszem azért azokra az időkre, amikor nyíltan flörtölt velem, és éhes farkasként közeledett. Igaz, azóta már nem ilyen, de a lényeg, hogy változott, ha lassan is. - Én sem vagyok már ugyan olyan. - teszem hozzá halkan. - Nincs mit, egészségedre. - mondom, mikor megköszöni a kávét, majd mikor közli, hogy nem mondja el senkinek, hogy rám talált, ha így szeretném, bólintok egyet. - Úgy szeretném. Köszönöm. - tényleg hálás vagyok. Lehetne ez másképp is, de úgy érzem, bízhatok a férfiben. Nem nyúlok a fejéhez. Se most, se később. Amikor szinte "kifakad", hogy csak küldjem el, ha nem akarom, hogy itt legyen, lesütöm a pillantásom. - Nem akarlak elküldeni Logan. A látszat ellenére... jól esik a társaságod. - mondom és végre megfordulok. Megfogom a kávés csészém és azt kezdem el vizslatni. A kávé tükrében nézem magam, miközben gondolkodom. Beavassam? - Nem azért érzem magam kellemetlenül, mert nem akarom, hogy itt legyél. Hanem mert olyan gondolatokat ébresztesz, amivel nem akartam szembesülni. De a Murphy törvénye szerint ennek előbb utóbb meg kell történnie. Ha most hallgatok is róla, ha most nem is gondolok rá, később muszáj lesz. De téged legalább biztonságban tudlak. - pillantok fel rá végül. Tudom, hogy utolsó szavaimhoz magyarázat szükségeltetik. Bele kortyolok a kávéba. Feketén, erősen. Most jól esik a keserű íz. - A Sós-tói eset óta... Megváltozott valami. Kiszámíthatatlan lett az erőm. Megnövekedett. Illabilis. Veszélyes lettem. Az volt a csoda, hogy nem sérült meg senki az iskolában. Pedig volt alkalom rá, hogy elvesztettem a kontrollt. Nem kockáztathatom emg ezt újra. Megfogadtam, hogy nem használom az erőmet. - fejtem ki neki dióhéjban a dolgot, még mindig a csészét bámulva. Szégyellem a dolgot. Az egészet. Hogy taníthatnék a birtokon, mutánsok között, ha magam nem használhatom az erőm? A mindennapi élethez is használtam, gyerekek oktatásához, fegyelmezéséhez. Három lépés hátránnyal indulnék, ha így mennék vissza.
Imádtam *-* ❂ Zene: Still here❂ Szavakat nem számolok.
Az a pár pillanat, amíg vártam válaszát egy örökkévalóságnak tűnt. Már szinte éreztem, hogy nagy lendülettel kidob az ajtaján, de mégsem lett így. Mintha a levegő is könnyebben haladt volna át a tüdőmön, ahogy a szorítás elmúlt a mellkasomban a szavai hallatán. -Nem mondom el senkinek. Szavamat adom. - bólintottam, és figyeltem a mozdulatait. Ahogy megfordul felém és a csészét bámulja, érzem, hogy el is akar mondani valamit, meg nem is. A testbeszéde aggodalomról árulkodik, bár nekem mindent elmondhatott eddig is és ez nem változott meg azóta sem, és nem is fog. -Jean…- néztem rá, ahogy hallgattam a mondatait. Szinte megleptek a szavai, de az utolsó pár szó tényleg váratlanul ért. A szemöldököm kicsit megemelkedett, bár igyekeztem nem közbevágni a mondandójának. Miért mondja, hogy „téged legalább biztonságban tudlak”? Miféle veszélyre gondolhat? Türelmesen és szótlanul végig hallgatom, amit mondd, és figyelem az arcát. De aztán nem állom meg, hogy mikor befejezte, én is hozzátegyek valamit. -Figyelj Jean!- lépek elé szinte centik választanak elegymástól, és a szemébe nézek. Tudom, hogy aggódik értem és mindenki másért, az ereje miatt és attól retteg, hogy elpusztít vagy semmissé tesz bárkit, legyen az ember vagy állat, vagy növény.. De így látva szomorúságát az én szívem is belesajdul. A csészét kiveszem a kezéből és leteszem mellé a pultra, hogy megfoghassam a kezét, ha nem ellenkezik. - Értem az aggodalmad, ahogy tudod jól rólam, hogy én sem vagyok „átlagos” mutáns. De az erőd benned van és megtalálod az egyensúlyt magadban. Hidd el, hogy mindenkiben van kétség és bizonytalanság. De azt te is tudod, hogy néha kockáztatnunk kell a sikerért, hogy elérjük, amit akarunk. Ne okold magad! Én melletted leszek és rám számíthatsz mindenben, ahogy eddig is! - nézek a szemébe, és tudom, hogy mi játszódik le a lelke mélyén. Ismerem minden mozdulatát, tettét és pillantását. Csak a gondolatait nem látom, de minden mást tudok róla. Legszívesebben magamhoz ölelném, és megcsókolnám, de ily merészséget lehet, nem bocsátana meg nekem. Én ezelőtt sem voltam soha kiszámítható a tetteim következményeire, de ha nem ellenkezik, akkor magamhoz húzom gyengéden és közel hajolok hozzá. Minden vágyam az, hogy érezze, mellette állok, s nem hagyom magára, bármennyire is „küzd” saját maga érzéseivel, ahogy én is tudom nagyon jól, hogy mi zajlik le benne. Érzem szapora pulzusát és amint a szeme csillogásában elmerülök, már csak egy „mozdulat”,és ha ő is érzi, akkor ajkunk eggyé válik, amiről már nagyon régen álmodom...
Szavát adta, hogy nem beszél rólam senkinek, így nyugodtan és kétségek nélkül, röviden, és félig összefoglaltam Logannek, hogy túl veszélyes vagyok ahhoz, hogy az iskolában legyek. Nem próbált meggyőzni arról, hogy nem vagyok az, és arra sem biztatott, hogy menjek vissza. Közelebb lépett, egy pohár nem sok, annyi se fért volna el közénk. Ki is vette a kezemből a csészét, le rakta. Felpillantottam rá és annyit mondott: megfogom találni az egyensúlyt. Minden rendben lesz, rá pedig számíthatok bármiben. Jól esett végre valakivel megosztani ezt a terhet.Ugyan nem gondoltam, hogy Logan lesz az, de nem bánom. Sőt, ez így van jól. Köszönetképpen megöleltem. Jól esett ez is, szívemről mintha egy mázsa súly esett volna le, s éreztem, ahogy felmelegedik a bensőm. De neki ez nem volt elég. Tisztában voltam azzal, hogy Logan hogy érzett irántam, és hogy hogy érez most. Nem kell gondolatolvasónak lenni hozzá. És mondta is, hogy ez nem változott. Ahogy közelebb hajolt, a pulzusom az egekbe emelkedett, torkomba gombóc jelent meg. Ez nem jó ötlet.De nem érdekel. Figyeltem bátortalan, gyengéd pillantását. Meleg keze a derekamon pihent, szorosan magához húzott úgy, hogy már egy ujj sem fért volna közénk. Amikor ajka az enyémhez ért, pillám megrebbent egy pillanatra. Olyan meleg, gyengéd, szeretetteljes érintés volt ez, amit rég nem éreztem. Szememet behunyva viszonoztam a csókot. A sós-tó óta ez régi, még is új érzés volt. Scottal sokat veszekedtem azután, hogy "haza tértem". Ő nem akarta azt felfogni, amit Logan. Felszusszanok. Túl jól esik ez ahhoz, hogy abba hagyjam. Ölelésem szorosabb lesz nyaka körül, mintha csak attól tartanék, hogy elenged és elmegy. Újra és újra megcsókolom. Elképesztően magányos voltam az utóbbi időben, Logan pedig valami olyasmit vált ki belőlem, amit más nem ezidáig. Úgy érzem magam, mint egy ragadozó, amely a zsákmányába mélyesztette karmait és nem engedni. És ha más csak ráakar nézni, közeledik hozzá, megtámadja.Ilyen lett volna régen is..? Scottal máshogy éreztem régen. Ott nem volt ez a vad uralkodási vágy. Valami... valami nem stimmel. Nem akarok megvadulni tőle. Ezekkel a gondolatokkal húzom el a fejem. Félek. Ha elvesztem a fejem, és a végén megjelenik Ő, akkor nagyobb gondom is lesz, mint a fejfájás.
Imádtam *-* ❂ Zene: Still here❂ Szavakat nem számolok.
Ez a pár pillanat, ahogy a karomban tartom, szinte remegéssel tölt el. Amint megérintem puha ajkait az enyémmel, megszűnik minden körülöttem. A gyengéden ölelem magamhoz és a karja ráfonódik a vállamra. Az egekben érzem magam vele, s olyan nyugalom száll meg, mint még soha. Érzem, hogy ebben a csókban benne van minden. Vágy, érintés, megnyugvás és izgalom. Úgy vagyok most, mint aki egy álomképben lenne, és nem is akarom elengedni az ölelésemből. Vigyázni akarok rá és segíteni minden erőmmel, hogy éreztessem, rám számíthat. Legyen az bármi. Ahogy lassan távolodik arcunk egymástól, még nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat. Mélyen a szemébe nézek és két tenyerem közé veszem kedves arcát. Lágyan simítva egy rakoncátlan hajtincsét, amit a füle mögé igazítok. Tudom, hogy merészség volt ez tőlem, de a szívem ezt sugallta és nem akarok küzdeni ellene. Mindennél jobban vágyom az érintéseire, ahogy a csókjai édes ízére. Legszívesebben, még szorosabban ölelném és csókolnám egész este. A mindent jelenti számomra és végre rátaláltam, itt az Isten háta mögötti helyen. Álmaimban mindig megjelent, de most, hogy valósággá vált a képzeletem, nem akarom soha többé elengedni. Gyengédséggel tartom karomban, de a szívem hevesebben ver. Ha most a gondolataimba látna, lehet, elpirulna. De semmi olyat nem akarok tenni, amit ő nem akar. Érezheti vágyam, de uralkodok rajta. Szeretném boldognak látni és mosollyal az arcán. Sok küzdelmen mehetett keresztül, de most itt vagyok mellette, nem akarom magára hagyni ma éjjel, s az elkövetkezendőkben sem. Csak remélni tudom, hogy nem küld el maga mellől, amiért megcsókoltam. Bármit vállalok, hogy a közelében maradhassak. Nem akarom elengedni a karjaimból, majd lassan fölé hajolok ismét, közelítve ajkait, hogy a vágyaknak engedelmeskedjek, ha Jean is akarja…
Megcsókolt. Nem úgy, mint rég, hanem máshogy. Óvatosan, de határozottan. Félve, de reménykedve. A szavak meg is szűntek közöttünk. Nem volt már rá szükségünk, ha már a csókok erdejébe gabalyodtunk. Még akkor se volt mit mondanunk, mikor pár másodpercre elszakadtunk egymástól. Meleg kezének érintése az arcomon nagyon jól esett. Megfogtam az erős, dolgos markot, és finoman megsimítottam, míg ott tartotta. Azonban végül elhúzta és a derekamra tette, hogy közelebb vonjon magához, és újra ajkaimra zárja a sajátját. Testéhez idomultam a finom késztetésre, és észleltem rajta, hogy kíván. Fontos tudni, hogy nem vagyok új ebben a világban. Érett, felnőtt nő lévén nem először érzek ilyet, kapok ilyen reakciót. Magamnak is meg vannak a fura dolgaim, amitől izgalomba jövök, amivel fel lehet húzni az agyam. A lényeg, hogy most még is egy kissé zavarba jöttem ettől az egésztől. Nem mondom, hogy soha nem fantáziáltam arról, hogy a férfivel legyek. Még úgy is, hogy Scottal voltam, néha megfordult a fejemben. Ez teljesen normális, emberi dolog. A baj akkor van, ha kicsúszik az ember kezéből az irányítás, és valósággá teremti az ábrándokat. Régóta nem voltam már férfivel, és valahogy izgatott vagyok attól, hogy arra gondoljak, hogy most vele lehetek, de nem akarok azért vele lenni, mert "kancás" vagyok. Ha vele leszek, azt az érzelmek miatt akarom megtenni, és most még bizonytalan vagyok. Nem akarom kihasználni. Egy alkalmas pillanatban elhúzom a fejem és hangosan szusszanva nézek rá. - Logan... - szólítom meg suttogva, ajkát nézve, majd feltekintve szemeit fürkészem. - Erre még nem vagyok kész. - szólalok meg halkan, és finoman megsimítom az arcát, tekintetem követi ujjaim útját. Így, fejfájósan, szédülősen nem is lenne jó ötlet, hacsak nem akarok "róka dzsucut". Valahogy így mondta régen az egyik diák, aki túl sok animét nézett akkoriban. Máig nem tudom, hogy mi az a dzsucu, de azt igen részletesen kifejtette, hogy ez a szókapcsolat a hányást jelenti náluk fiataloknál. Mindezek ellenére nem távolodok el tőle. Jól esik az érintése, az ölelése. Sőt. Hozzábújok. Fejem vállára hajtom, arcom nyakához szorítom, karjaimmal közre fogom. Az a nyugalom, biztonság és erő, amelyet sugároz magából... az kell most nekem is, hogy megnyugodjak.
Imádtam *-* ❂ Zene: Still here❂ Szavakat nem számolok.
