Ismered az érzést, amikor pezseg a véred és a szöveteid alatt minden egyes vénádban fülsüketítően verdes bíbor ketyegőd? Pontosan ezt érzem, amikor surranó árnyként masírozok faltól falig az éjszaka kellős közepén. Nos, meglehet, hogy nem vagyok egy fekete párduc és nincs meg hozzá a kellő ügyességem se, hogy a falakon másszak, de nem kell engem annyira félteni. A technika ugyanis kárpótolja ezen elmaradásaimat. És a lázadó vérem is! Természetesen megvártam, hogy az óra elhagyja az éjfélt. Biztos akartam lenni benne, hogy T'Hemba a fal túl oldalán már édesdeden szundikál és kis terroristákat gyilkolál ámában, vagy popcornokat robbant a tenyeréből a pattogatottfalva királya. - Amire egyébként való is volna! Sokkal inkább, mint hogy térfigyelőt játsszon a laboromban. De persze anyámat hol érdekelte a véleményem? A védelmi tanácsaimon kívül... Így hát még mielőtt elvonultam volna a szobámba (az egyetlen helyre, ahonnét T'Hembat kizárhatom - és itt a fürdőszobámra gondolj), gondoskodtam róla, hogy az M84-es készenlétbe álljon nekem. Jól tudom, hogy azzal, hogy Challa és anyám elvárásaival szembe ütközöm csak még inkább felcímkézem a hátamra a lázadó és hagyományokat nem tisztelő cetliket, de úgy vélem, hogy ha eddig nem fogadtak el, ez után sem fognak. És egyszer élünk! És legalább egyszer had merészkedjek Wakanda határain túlra. Egyedül. Kihúzott vázzal, büszkén felszegett állal lépek fel a fedélzetre, hogy elfoglaljam a pilótafészket. Őszintén szólva alig két perc telik el, s a gép már dorombol alattam. Ó, igen! Nem egy őr rohanna, hogy leszedáljon, csak hát felszereltem a kicsikét egy két plusszal. (És elfelejtettem erről szólni!) A gép orrából erős fény villan, ami átmeneti látáskárosodást okoz. Továbbá az alvázból szivárgó füstös félhomály eltakarja annyira a teljes gépmadarat, hogy ne láthassanak semmit belőle. - Csak azt mondom, S-h-u-r-i! Su-Su-Su- S-h-u-r-iiii! – eltáncolok (twerkelek) a fülkébe. Észre sem veszem, hogy nem vagyok egyedül. Még nem...
Miért van az, hogy az olyant, mint én, megáldanak egy olyan emberi lénnyel, mint a Törpe? Ahhoz képest hogy egy zseni…olyan a viselkedése mint egy tizenévesnek. A lázadó kamaszkorát élheti ki? Nem tudhatom. Mondták, hogy nehéz eset. Csak én nem hittem nekik. Most megkaptam élőben az igazi kiképzésemet. Nincs különösebb bajom a csajjal, sőt, Ayo hozott ide és azt hiszem, tartozom neki azzal annyival, hogy türelmet tanúsítok Shuri felé. Nem egyszerű feladat, minden képzeletemet felülmúlja… de túléltem már vele pár napot. Meg különben is, egy lánykáról beszélünk. Mi az nekem, nem igaz? A lány már ismeri a képességemet, nem minden oldalról, de tudja hogy mire vagyok képes részben. Egymás mellett léteznek a szobáink, éjszaka is figyelek rá, még ha ezt nem is tudja. Az ördög sose alszik, mondják ezt elég sokan! És milyen igazuk van. A lány már rég szökésben, szóval én sem lógatom tovább a lábam, a lány mellett a helyem. Látom a mozdulatait… a mindenhol ott levés, az mindenhol ott levés, szóval nem szegülök szembe a parancsokkal. A fény megzavar, de nem annyira, hogy ne tudjam megmászni a masinát. Ez a tervezés rá vall. Ki más lenne ennyire praktikus egy hadigépnél? Kinézem belőle, hogy ennél többre is képes. Hiszen Ő Shuri. Egy fiatal nő, kit elismertem azóta, hogy vigyázok rá. Csak ő ezt nem tudja, mást lát ebből az egész vigyázósdiból. Én meg olykor azt hiszem hogy óvodai felügyelő vagyok. A tenyeremet a gépezet oldalára helyezem, végig simítok rajta és elmosolyodva pillantok a lány irányába. A tervezés remek, de hagy némi kivetni valót a bejutási arány. Könnyű bejutni utána. - Tervezésből jeles, de jól meggondoltad, hogy nélkülem mész tovább? -hangom halk, karcos, de nincs bennem harag. Még. De ő tuti tesz majd róla, hogy ne így legyen. Nekem meg türelemből adtak eleget, nem hajt ki élből a határra.
Őszintén nem kedvelem T'Hembát. Kedvelném, ha nem azért élne, hogy pesztráljon. Ha nem azért lenne, hogy minden mozdulatomat megfigyelje. Ha nem lenne ennyire jóképű. (Jó, ez kevésbé baj.) De, ha nem lenne ennyire idegesítő. Ami én vagyok. Ő inkább csak alkalmazkodik hozzám, de túl erősen pulzál az életembe. Ha lemennék a gyerekekhez, ő ott van. Ha felsétálok a hegyvidéken élő állataink megcsodálni, ő ott van. Ha elmegyek a mosdóba, ő ott van. Miért? Wakanda nem bizonyította be, hogy képes magát megvédelmezni? A védelmi rendszerünk talán nem elég jó? Sértő rám nézve, hiszen a két kezem munkája van benne. Ráadásul elég nekem, hogy nem léphetek a határainkon kívül. És, ahogy most megszólal a hátam mögött, miközben trillázva táncolom körbe a tengelyem, egyáltalán-nem-kedvelem-T'Hembát. - Jesszus! – dermedek le, arcomon ott a kérdőjel, a kétségbeesés. Ha neonfénnyel világítanának, nem csak a fogaim, de a homlokomra írt "MIÉRT?" is világítana. Láthatja az arcomon, hogy nem akarom elhinni, hogy itt van. Még a homlokomra is csapom tenyereim, úgy guggolva le előtte. - Komolyan? – felpillantok rá, résnyire szűkült szemekkel, gyanakvóan. - Van rajtam egy chip? Vagy hogy lehet, hogy te mindig mindenhol ott vagy? – tárom szét a kezeim, vállaim felhúzva, látványosan nem örülve a jelenlétének. A gép orra felé baktatok, a koordinátákon állítva, majd elrejtem magunkat. - Hé! Ott a sarok ki van párnázva, mehet a tente. Én nem köplek be, ha te sem. – villantom felé hercegnős, lehengerlő mosolyom, pilláim rebegtetve. - Vaaagy, tudok még ajánlani ejtőernyőt! Rakétát is szerelek rá, még a koordinátákat is beütöm neked. – lépek közelebb hozzá, továbbra is mosolyogva. Gyilkos mosolyommal. - Vagy csak ugorj ki. – kiszélesedik mosolyom, ördögire. Biztos, hogy nem fogja elrontani ezt nekem. Biztos, hogy eljutok a partra. Az óceánhoz... Sablonos igaz? De, ha egyszer többre nem volnék képes egymagam. Egyelőre.
Saját magam is meglepődők a nőnemű döbbenetén. Nem számított rám, ez azt jelenti. Ismét találtam egy rést a pajzsán. Ismét van miért utálnia. Na nem mintha megkedvelt volna már valamiért is. Nem, nincs rajta chip, de kérlek, ez lenne a dolgom, ezt a feladatot tűzték rám, nem akarok senkinek sem csalódást okozni. Kivéve persze a lánynak, mert ha meglát már csalódik bennem… Így jártam, nem lesz ünnepnapom sem. Túlélem. Plusz Shuri hisztijeit is, az eddigieket is lesöpörtem magamról, a többinél is menni fog. Eskü! Nem válaszolok, mindez csupán költői kérdés tőle. Tudom hogy az, nem kell felvilágosítania senkinek sem. A lány a gomboknál teker-pötyög-pöröl valamit és közben magyaráz…sajnos tudhatná, hogy nem futamodom meg előle. Sem most, sem akkor, sem máskor. Nincs értelme visszakoznia egyikünknek sem. Hagyom, hogy elregélje a velem kapcsolatos utasításait, majd mellé indulok, hogy megnézem merre a célpont, bólintok ezt látván, magamban csak somolygok. - Ajánlatot teszek! – pillantok rá, nem mozdulok el onnan, majd visszatekintek a gép kütyüire, koordinátákra, majd az útra terelődik figyelmem. Kezdődik. - A mai nap... nem leszek a megmászni való falad, nem foglak megvédeni semmitől, ezúttal magad maradsz…de veled megyek. Csak…hogy ne unatkozz. – magam elé meredve várom a válaszát, majd oldalra pillantok egy akkor is tudom, hogy engem választasz pillantással. Nincs más választása. Ahogy nekem sincs. Tudom, hogy megtudja magát védeni, mégis kell valaki mellé, aki támogatja őt. - Nem állok az utadba… DE! – és itt tartok egy pár másodperces hatásszünetet. - Ha bármi balul sül el… visszarángatlak a szobád 4 fala közé! Vili? – kacsintok egyet jókedvűen, még ha az utóbbi nem is látszik rajtam, vagy csak megjátszott féle van rajtam, nem számít. Küldjön el melegebb éghajlatra. Az sem számít! De tudom, ha nem lennék itt, már hiányolna! Azzal pedig hátrébb léptem, visszatértem a gép közepére, oda tettem le a seggem, közben figyeltem a lányt, figyeltem arcának a vonását. Dühöngj. Az legalább jól áll!
A szócsatáink kimerülnek annyiban, hogy én oltogatom, ő meg nemes egyszerűséggel állja. Mintha egy elefánt bokáját rágcsálná a bolha, sokszor érzem így magam. Épp olyan tehetetlen és a számára lefegyverezhető vagyok. Nekem pedig tűrnöm kell. Kellene. Most mégis, meglep. Mellém lépdel, leellenőrzi a célirányt. Úgy pillantok fel rá, mintha legalábbis fertőző betegséget hordozna magán. - Kezdődik... – sóhajtok egy egész tüdőset, majd felegyenesedem az ülésemből. Így pont mellé sikerül állnom. Kissé unottan nézek fel rá - elvégre magasabb tőlem. - Szóval, ha jól értelek, akkor segítesz meglógnom? Nem hiszem, hogy ennek örülni fognak. – csillan a remény a szememben. Ha tényleges támogatómként lesz jelen, úgy az igazság az, hogy talán majd nem találják érdemesnek rá, hogy mellettem maradjon és megszabadulunk egymástól. A további szavai sértik a füleim, s még rám is kacsint! - Legyen. – forgatom meg a szemeim, majd előre fordulok, mintha a műszerfal annyira érdekes lenne. Próbálom lefojtani a mérgem. - Te figyelj már, miért vállaltad el ezt a marhaságot? Wakanda a legbiztonságosabb hely az egész világon, amit amúgy szívesen! A felvigyázásom hasztalan így és felesleges is. Csak mondom. – vállat rántok, majd afölött pillantok felé egy hozzám méltó utálatos, elégedett és gyerekes mosollyal. Igazából tényleg nem értem őt. Annyival hasznosabb dolga is lehetne, meg persze nem korlátozna engem sem. - Csinálok egy selfiet. – a karperecem megemelem és úgy villantok, hogy a pasas is rajta legyen. Finom mosollyal nyugtázom, majd lementem. Nos, kell a bizonyíték, hogy ő is itt volt. Ha úgy alakul, majd azt hantázom, hogy én kísértem el őt. - Igazából, nincs veled akkora baj, de... -ekkor előre zuhanok az ülésből, enyhén megfejelve a műszerfal peremét. A gép fenekébe csapódó lökőerő miatt. Tehát lőnek ránk. Komolyan?! Picit megszédülten húzódom hátrébb, a halántékomhoz érintve az ujjam, s máris figyelem a kijelzőn megjelenő fekete gépeket. Hogyan vettek észre?! És kik ezek?
Az, hogy mit mondok és mit teszek, az az én dolgom, lehet hogy most ezt mondom, de lehet máshogy cselekszek. Még magam sem tudom, hogy megtudom-e állni a dolgokat amúgy… hogy neki baja essen. Még kiderül. Szavaira már most nem reagálok, meghallgatom és ennyi, választ meg maj ha úgy van, akkor kap. Én is tudom mi lesz ha most mellette állok. De mit tehetnék. Csak úgy tudom megvédeni a seggét, ha vele vagyok. És ha nem tudom visszatartani? Hát akkor ott loholok ahol ő… Lepillantok a lányra, mikor közli azt, mit én is tudok egy jó ideje, viszont a választ már akkor meglelte, mikor ebbe a csotrogányba menekült előlem. Ám mire egy válasszal szolgálhatnék felé, már villant is a karperece, felhúzott szemöldökkel meredtem rá, végül csak fejet ingattam. - Mondták, hogy nehéz eset vagy, csak én nem hittem nekik… - nem, kicsit sem vagyok bunkó, csak igazat s szóltam nem mást. Ha meg nem tetszik neki, akkor lőjön ki katapulttal. Anélkül nem lépek le a hajójáról! De aztán az események felgyorsulnak, hátulról lökést kapunk, mindketten esünk kicsit, a lányra pillantok, nincs nagy baja, szuper. Nem ugrok a segítségére azonnal. Minek? Mert megáll a lábán így is. Nem egy szikláról zuhanunk lefelé, így nem teszek óvintézkedéseket a jólétét illetően. A kijelzőre pillantok, látom amit látok és nem tetszik… nagyon nem. Mégis csak jó, hogy eljöttem hát? - Ha tud ez a buldózer valamit, akkor nyomasd neki! - utasítanám? Nem, de túlakarja élni, nem? Akkor tegyen érte. Mondtam, hogy nem mozdítom a kisujjamat se a mai nap. Most védje be ő a seggem. Na jó ez így még nekem is erős. Segítek én ha arról van szó, ha oda fajul a helyzet, ha túlerőben van az ellenség…ha túlzottan is túlerős lenne neki a dolog… akkor egy kérlekkel megoldhatja a dolgokat. - Harcolunk, vagy menekülünk? - nagy kérdés és nagy jelentőséggel bír. Neki kell választania és az megfogja határozni őt. Mindenben.
Ha anyám azt mondja, hogy szükségem van rá, el kéne hinnem. De anyám nem tudja azt, amit én. Nem ismeri Wakanda védelmi rendszerét, sem pedig az enyémet. Nem egyszer érkezett már sértő gúny, vagy alighanem tettekig feszülő perpatvar miattam és a személyiségem miatt. Eleinte elég naiv voltam ahhoz, hogy ezek felkészületlenül érjenek, de már nem. Baba halála óta minden percben kész vagyok rá, hogy megküzdjek azért, ami a legfontosabb. Az életemért. - Nehéz eset? Aki így fogalmazott, kamuzott neked T'Hemba. - búj meg egy sunyi mosoly ajkaim szegletébe. Elégedett vagyok magammal, bár nem tudom, hogy mégis mire fel. És nem is sokáig gondolkodhatok ezen, mert a gép előre lök bennünket, amikor annak a fenekébe lőnek hátulról. Egy aprócska fejeléssel köszönök a műszerfalnak, mert hát illik, de egyébként nem sérülök meg. Felegyenesedve rögtön a kijelzőn keresem a válaszokat. A vállam mögött kezd el utasítgatni, mire intek felé egy értetlen pillantást. - Akkor nem ártana kapaszkodnod... - kihúzom a sebességünket, hogy csak úgy suhanjunk az égen. A gép csóvát hagy maga után, ha tudnánk, felvághatnák az eget két darabra olyan erővel áramlunk. Igazából elhagytuk Wakanda határait, tehát lényegében akik üldöznek bennünket, valószínűleg terroristák. - Előbb felmérjük az ellenségünk erejét, Morcos. - miközben manőverezek, figyelek hányan követnek minket és miféle erőkkel tüzelnek ránk. Ezt elfojtatom pár percig. Négy gép van mögöttünk. S nem is lenne gond az égi párbajjal, csakhogy a rakéták, amik nem találnak el bennünket, lakott területekre csapódnak be. - Nem lesz ez így jó... - morgolódom, majd a következő percben leállítom a hajtóműveink függőlesbe, hogy egy helybe álljon meg a gépünk. Wakanda, légy áldott! - kézmozdulattal az eddig begyűjtött lökőerőt, a nanotechnológia segítségével visszaküldöm rájuk, máris négyből csak kettő marad körülöttünk. - Robotpilótára kapcsolom. A koordináta meg van adva benne, egyenesen bele repül majd a vízbe. Ott pedig várakozik. A karperecről pedig figyelem, mikor lesz tiszta, aztán értünk jön a kicsike. Mi pedig ugrunk most. - hagyom el a helyem, hogy a gép ajtajához sétáljak. - Meg kell néznünk a lezuhant két gépet, hogy kik ők, és mit akartak tőlünk. Jössz, vagy inkább eljátszod G. I. Joet magad? - kapok fel egy ejtőernyőt a hátamra, s a kezébe nyomok egyet neki is, ha elfogadja tőlem. Továbbra is lőnek ránk, szóval igyekeznie kell.
