A könyvtárnak kialakított helységben leltem egy kis nyugalomra, ahová visszavonulhattam egy bögre kávéval, és az egyik frissen kiadott tanulmánnyal, melyet már akkor nagyon elakartam olvasni, amikor még csak szóbeszéd tárgyát képezte. Azonban most itt van a kezemben, kinyomtatott formában, s nem csak átfutni szeretném, hanem tüzetesen átolvasni is. Ez az időszak azonban korántsem a nyugalomról szólt az itt élő diákok körében, és bizony nem egy felnőttet is elkapott a halloweeni láz. A megszokott zsivaj a duplájára nőtt, én pedig szerettem volna ebből az őrültből kissé kiszakadni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem fogok a későbbiekben részt venni az előkészületekben, sőt. Most azonban szükségem van pár perc magányra. Mióta Ő elment, még nagyobb hévvel vetettem bele magam a munkába, és ezzel egyidőben sok plusz feladatot is elvállaltam a diákok kapcsán. Igyekeztem keresni mások társaságát, s mikor már mindenki nyugovóra tért, hosszantartó edzéssel fárasztottam le magam, hogy még véletlenül se keringjenek a férfi körül a gondolataim. A cél mindig ugyan az volt, lefárasztani magam olyannyira, hogy szinte beájuljak az ágyba. De még így is, nem egyszer kalandozott el a figyelmem az irányába, és sajnos többször is felütötte fejét az az érzés, hogy felkeressem a virágboltot. De nem. Az, hogy nem volt itt, és jóformán semmit nem tudtam róla, segített abban, hogy elnyomjam ezt az egészet. - Esther! Már mindenhol kerestelek! - s már megint nem az előttem fekvő könyvre figyeltem, hanem Rá terelődtek el a gondolataim, így igazán hálás voltam Ciklon felbukkanásának. Az azonban nem kerülte el a figyelmem, mennyire feszült a nő, s mielőtt bármit mondhattam volna, újra megszólalt. - Kaptunk egy hívást Austinból. A Szent Dympna Árvaházban két mutáns gyermek elszabadult, és a helyi hatóságok sem tudják megfékezni őket. Azonnal oda kell mennünk! - Amint elkezd beszélni, tudom, mi fog következni, így felállok az asztaltól, és sietősen elindulok felé, hogy aztán együtt induljunk el az alagsor irányába. - Oké. Ki jön még? - kérdezem, s beszállunk a falba mélyesztett liftbe, ami egyenesen a föld alá visz. - Te, Scott és én megyünk hárman. Reméljük, elegek leszünk így is, hogy segíthessünk. - A nő válaszát hallva csak bólintottam. Scottal egy ideje már elég rideg a viszonyunk, leginkább azóta, hogy Erik elment. A férfinak igaza volt, valóban kaptam kellemetlen kérdéseket, méghozzá Scottól, s bár egyikre se válaszoltam, a hallgatásom valószínű többet mondott helyettem is. Így hát a beszélgetéseink száma igencsak lecsökkent, s távolságtartóvá vált az irányomba, és én is hasonlóképp viseltettem iránta. Épp elég saját magam megküzdeni a gondolataimmal, nem fogok másoknak magyarázkodni. A fekete uniformisomat felvéve, léptem a Blackbird fedélzetére, ahol már Scott és Ciklon indulásra készen álltak. - Felkészültél rá? - morrant felém Scott, mire én csak értetlenül ráncoltam szemöldökeim. - Mégis mire? - kérdeztem vissza, ahogy helyet foglaltam, s bekötöttem az övemet. - Két fiatal mutánsra, akik nem tudják irányítani a képességük? Igen, szerintem megbirkózunk vele. - - Nem erre gondoltam. - válaszolt, s közben felettünk ketté nyílt a kosárlabda pálya, s a gépezet lassan felszállt, velünk együtt. - A telefonáló szerint a teljes hálózatuk leállt, és hatalmas betontömbökkel torlaszoltál el az oda vezető utakat, hogy a hatóság ne tudjon az árvaház területére, de még csak a közelébe sem bejutni. - Scott szavaira a szívem kissé hevesebben kezdett el verni, de az arcom mit sem tükrözött ebből. - Nem tudom, mire gondolsz Scott. - vontam meg a vállam. Természetesen tudtam, de nem akartam belemenni ebbe a beszélgetésbe, főleg nem Ororo előtt. - Szerintem bármelyikünk képessége bejuttat minket az árvaházba, és nem kell aggódnunk az ilyen akadályok miatt. - Nem néztem rá a férfira, de anélkül is tudtam, miféle arcot vág. Nem akartam belegondolni abba, amit mondott. Austin messze van, és Erik állította, hogy a közelben marad. Igaz, ennek már több hete, de ha logikusan nézem, kevés esélyt volt rá, hogy felbukkanjon. Remélem, így is lesz. A Blackbirdnek köszönhetően elég hamar odaértünk a helyszínre, bár az út kínos csendben telt el. Austin külvárosáig vezettek a megadott koordináták, egy hatalmas kúriáig. A mi iskolánkra emlékeztetett, csak ez sokkal ridegebb volt. Az impozáns épület szebb napokat is látott már, a birtokot körül ölelő kert sivár volt és halott. Az ablakok nagyrészét deszkák mögé rejtették, mintha csak nem akarták volna, hogy bárki lássa, mi folyik az épület falai mögött. Az egész nem keltett túl jó benyomást, sőt, határozottan rossz érzésem támadt. A hátsó kerthez közel landoltunk, és sietve hagytuk el a fedélzetet. - Váljunk szét, a kommunikátoron keresztül tudjuk tartani a kapcsolatot. - szólalt meg Ciklon, s a tenyerén lévő apró kis szerkezetet felém nyújtotta, melyet elvettem, s aktiválva azt, a fülembe helyzetem. Három különféle irányba indultunk el, én egy különálló melléképület felé vettem az irányt, ahová a nyitott ajtóknak köszönhetően könnyedén bejutottam. Onnan egy lépcső vezetett le, feltételezhetően az alagsorba. Habozás nélkül indultam el a lépcsőn lefelé. Amit először konstatáltam az az, hogy valaki volt itt, vagy járt már itt rajtam kívül, mert égett a villany. - Hallo? - kiáltottam bele a semmibe, s leérve a lépcső aljára, megálltam egy pillanatra, s úgy meredtem előre a hosszú folyosón. - Van itt valaki? - Vártam pár másodpercet, majd elindultam előre, végig a folyosón.
Napokkal ezelőtt érkeztem Austin-ba. A Szent Dympna árvaház rajta volt a listámon, ahol igen nagy esélye van annak, hogy mutánsokat nyomnak el. Könnyű az ilyet eltusolni, a gyámügynél meg kell kenni néhány alkalmazottat, és már senkit nem is érdekel az, hogy a mutáns gyerekeket, hogy akarják kigyógyítani Isten által a betegségükből. Ahogy kiszálltam az autómból, egyből a fejemre húztam a vörös sisakot. Jól tudom, hogy mi lesz a vége. Elfognak jönni, hogy megállítsanak. Vagy legalábbis, megpróbálják azt. Ahogy végig sétáltam a kúria udvarán, éreztem a rám szegeződő feszült tekinteteket. Az öltözékük alapján kertészek lehetek, és minden bizonnyal olvastak már újságot, mert jól tudták, hogy ki vagyok. Néhányuk eldobta azt, ami a kezében volt, míg mások hátráltak, néhányan pedig a zsebeikben turkáltak a telefonjukat keresve. Megtehettem volna, hogy megakadályozom őket ebben, de jobbnak láttam nem így tenni. Egy perccel később pedig meg is pillantottam a Kúriából kilépő revendás férfit, aki minden bizonnyal az árvaház egyik vezetője volt. Mögötte néhány pap és apáca jött, illetve egyenruhás biztonsági őrök, akik a kezüket a derekukra erősített pisztolyuk markolatán pihentették. - Uram, meg kell kérjem, hogy távozzon, itt nem látjuk szívesen a magaféléket! – az idős férfi kihúzta magát, ahogy megszólított és látszott rajta, hogy valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, de fölényben érezte magát. Talán Istent érezte maga mögött? Hamarosan a szemébe is nézhet. - Mégis sokat tartanak odabent, nem igaz, atyám? – pillantottam rá kíváncsian, majd egy legyintésemre kiszökkentek a fegyverek a pisztolytáskákból, félúton megállva köztünk, egyenesen őket véve célba. – Egyszerűbb, ha nem ellenkeznek. – jegyzem meg, ahogy teszek feléjük egy lépést, ekkor azonban egy robbanás rázta meg a földet, mire mindannyiunk egy emberként pillantott a kúria felé, aminek a jobb szárnyából csak füstölgő romok maradtak. Kétségbeesett kiáltások és halálsikolyok visszhangoztak. - Zárják le az épületet! – adta ki a parancsot a pap, azonban a két mellette álló őr-t meggátolta a teljesítésében a mellükbe fúródó golyó. A férfi ijedten és dühösen fordult felém, mielőtt azonban bármit is mondhatott volna a nyakához kapott, mert az ott lógó rózsafüzér fojtogatni kezdte. – A biztonsági rendszer … már értesítették a rendőrséget … - nyögte a szavakat, ahogy próbált kétségbeesetten levegő után kapni. - Üdvözlöm az Istenét! – pillantottam a férfira, mielőtt ökölbe szorítottam volna a kezem, ezzel egyidejűleg pedig a férfit fojtogató lánc még szorosabb lett, pillanatok múlva pedig elterült a földön az élettelen test. A kúria épületében pillanatok alatt lett teljes a káosz. A biztonsági rendszer lezárta az épületből kivezető utakat, hogy a mutánsok ne juthassanak ki, a bent lévő apácák, papok és őrök pedig mindent megtettek, hogy bent is tartsák őket. A főbejárathoz érve azonban a tömör vaskaput egyetlen intéssel téptem ki a helyéről, pillanatok múlva pedig a bent álló néhány őr egy emberként húzta meg a ravaszt, a kilőtt golyók azonban valahol félúton megálltak, el sem érve a kinyújtott kezemig, mielőtt visszafelé kilőttek volna. A sebesült őrök teste felett átlépve mentem beljebb az épületbe, ahol a káosz teljes volt. Hallottam a sikolyokat, kiabálásokat, hangosan vijjogott a riasztó fülsértő volt. A lépcsők felé indultam, miközben a bútorokat és a díszítést néztem. Mindenhol csupa vallásos holmi volt, nem kölcsönzött túl otthonos érzést ahhoz képest, hogy papíron itt gyermekek éltek. Hallottam már ilyen közösségekről. Mélyen vallásos emberekről, akik úgy gondolják, hogy Isten képes meggyógyítani minket. Szobáról szobára jártam, nem foglalkozva azzal a káosszal, ami kitört. Csak némán bólintottam, mikor megláttam, ahogy néhány gyermek egy vasrúddal veri az egyik apácát, aki minden bizonnyal nem kevés szenvedést okozott nekik. Hagytam, hogy revansot vegyenek. Közben az egyik pap szobájába juthattam, ugyanis a falra ostorok voltak felfüggesztve. Közelebb lépve még azt is láttam, hogy némelyikről még a vért és a rá ragadt bőrcafatokat sem mosták le. Egy azonban hiányzott a helyéről. Pillanatokkal később pedig elcsattant mögöttem, azonban a hátam előtt pár centire megállt, a pap legnagyobb döbbenetére. A végére szerelt fém darabok, amik a fájdalmat voltak hivatottak elősegíteni, engem most megkíméltek attól. - Így gyógyít Isten? – pillantottam a férfira, közelebb lépve hozzá, mire hátrálni kezdett. – Vérrel és fájdalommal? Hány gyereket vert meg? – kérdeztem, ahogy a kezéből az enyémbe szökött az ostor. - A bűnökért vezekelni kell! – kiáltotta felém dühösen a férfi, majd a mellette lévő asztalhoz próbált volna futni, de kénytelen volt visszaszökkelni, ahogy odacsapatm. – Isten irgalmas, ha odaadók vagyunk! - Ha Isten irgalmas volna … - mondtam, ahogy közel lépve az arcába másztam, miután már egészen a falig hátrált. - … nem én lennék most itt. – ahogy pedig ezt kimondtam a férfi felkiáltott, az ablakokba vert szögek ugyanis onnan a tenyerébe fúródtak, a falhoz szögelve őt, épp úgy, ahogy a feje felett lévő feszületen ábrázolták azt. Hirtelen fordultam meg, ahogy mozgolódást hallottam magam mögül, majd a tekintetem kissé lejjebb vittem, és megpillantottam az ajtóban álló három fiatalt, akik egyszerre félve, de ugyanakkor látható elégtétellel nézték, hogy mi történik. – Vétkezett, atyám. – pillantottam a kifeszített férfira, majd az ostort a gyerekek lába elé dobtam. – A tiétek. – mondtam, ahogy a férfi mellett ellépve kiértem a szobából, pár lépés múlva pedig már hallottam is a csattanást, majd a fájdalmas ordítást, ami követte. Megéreztem, ahogy odakint megérkezett a Blackbird. A több tonnányi acélt, amit tartalmazott, államokkal odébb is talán éreztem volna. Sejtettem, hogy elfognak jönni. Csupán azt reméltem, hogy egy ismerős arccal kevesebbet látok majd. Gondoltam Esther-re, mióta eljöttem a birtokról, és bár szívesen láttam volna újra, de nem itt, nem most. Egy kiáltozó, félmeztelen pap rohant végig a folyosón, a feje búbjától a bokájáig csurom vér volt, a hátán pedig véres nyomok és sebek árulkodtak arról, hogy … vétkezett. -Kérem, kérem! – kezdett neki esdekelve könyörögni, ahogy megpillantotta Esther-t. – Én …. nem akarok … meghalni, kérem, segítsen! – könyörgött sírva, ahogy Esther felé csúszott a földön, irgalmat és segítséget remélve. -Hagyd! – szólaltam meg Esther mögött, mielőtt megpróbált volna segíteni a férfin. – Az áldozatai többet szenvedtek. – mondtam, ahogy undorodva pillantottam a földön vergődő férfi felé. – Most ő szenved általuk. – megtudtam érteni azokat, akik ezt tették vele. Arra a fiúra emlékeztettek, aki sok-sok évvel ezelőtt levadászta azokat, akik elvettek tőle mindent. – Nem kellett volna, hogy ide gyere Esther . – csóváltam meg a fejem. Ebből most ki kellett volna maradnia. Nem tápláltam az iránt hiú reményeket, hogy ne tudná, milyen ember is vagyok. De tudni mindig más, mint látni. – Az a két gyerek teljesen elvesztette a kontrollt. Megközelíthetetlenek, amíg ilyen állapotban vannak. – mondtam, kitérve arra, ami miatt ők is idejöttek. Ráadásul … ez még csak nem is a legrosszabb. – Ha nem állítjuk meg őket, nem csak itt fog mindenki meghalni. – lassan, nyugodtan beszéltem, de láthatóan egyáltalán nem éreztem magam komfortosan ebben a helyzetben. – Nem akarok harcolni Esther. Ne kényszerítsetek rá. – ahogy azonban ezt kimondtam, feltűnt a folyosó végén Esther mögött Scott, aki amint megpillantott engem és a földön fekvő alakot, egyből összetette a képet a szegényes kognitív képességeit kihasználva. -Esther, vigyázz! – ordította el magát, majd engem megcélozva megtette azt, amit minden bizonnyal már nagyon rég akart. A vörös sugarak pillanatok alatt értek el hozzám, épp csak annyi időm volt, hogy a falakból kiszakított fémpaneleket magam elé vonjam páncélként, mire hangos robajjal robbant fel minden több méteres körzetben ott, ahol nemrég álltam. Két emeletet zuhantam lejjebb, a törmelékek és romok alá, több helyen is összezúzva magam, ahogy igyekeztem tompítani az estést, míg végül az egyik nagyobb kődarabra esve végül nem zuhantam tovább.
Minél közelebb érek az épülethez, a nyomasztó csend felszakadozni látszik. A vastag falak mögül neszek szűrődnek ki, elhaló sikolyok, dicső kiáltással keveredve, groteszk egyveleget alkotva az olyan kívülállók számra, mint amelyek mi is vagyunk. Ororo javaslatára külön válunk, én pedig egy távolabbi pontot kiszemelve indulok el. A fülemben Scott és Ciklon duruzsolnak, leírva mindenfajta borzalmat, melyek a szemük elé tárul a feltáró útjuk során. Én képtelen vagyok megszólalni. A Virginiában történtek sejlenek fel lelki szemeim előtt, s félek, a történtek újra megismétlődnek, én pedig önként sétálok be a saját rémálmomba, melyet épp, hogy sikerült a szürkeállományom oly részére száműznöm, hogy csak ritka esetben kísértsen. Végig haladok a folyosón, s szinte hallom, ahogy a semmibe kiáltott kérdésem visszaverik az üres falak. Nesztelen léptekkel haladok tovább, amikor is befordulok, és egy újabb folyosón találom magam, ahol szinte a semmiből bukkan elő férfi bukkan elő, ki - vélhetően – a saját vérében úszik. Térdre borul előttem, megtorpanásra késztetve, s döbbenten hallgatom esdeklő szavait Éppen hajolnék le hozzá, kezem felé nyújtva, hogy felsegítsem a földről, de a mozdulat félbe marad, én pedig teljességgel lefagyok a mögöttem csendülő ismerős baritont hallva. Felegyenesedem, s megfordulva pillantok Rá, a legőszintébb döbbenettel az arcomon. Az, hogy tényleg nem számítottam Rá, vagy sokkal inkább homokba dugtam a fejem, és elhitetettem magammal, hogy nem lehet itt, nem tudni. - Erik. - halk leheletként szólítom a nevén, s ebben az egyetlen megszólításban a hitetlenkedés és a vágy egyszerre jelenik meg. A szavai, s undort tükröző vonásai azonban minden egyéb mondadód a torkomra forraszt. - Ez a Te műved? - Mutatok a földön vergődő férfira, s szemeibe nézve a férfinak kérdezem lemondóan, és csalódottan. Arckifejezésem mindent pontosan tükrözi, ahogyan a mélybarna íriszek is. A kategorikus kijelentése azonban, mely az itt létem firtatja, pofonként ér, s egyszerre elborít a düh. - Itt vagyok, mert ez a dolgom! - csattanok fel, s jelentem ki a nyilvánvalót, hisz itt állok előtte, tetőtől talpig feketében, magamon viselve az X jelzést, mely tökéletesen mutatja azt, hová is tartozom valójában. - Kaptunk egy vészhívást, s ezért jöttünk, hogy segítsünk. De semmiképpen nem így. - Hiába próbáltam nem tudomást venni a kettőnket elválasztó hatalmas szakadéktól, a mostani helyzetünk tökéletesen vázolja; más-más oldalon állunk. - A gyerekek miatt jöttél, vagy azért, hogy vérontást rendezz? - szegeztem neki a kérdést. Oka van annak, hogy itt van, de a sértettség, amit a férfi szavai és viselkedése okozott, erősen dolgozik. Nem ismerem ezt a helyet, korábban még nem hallottam róla, Vele ellentétben, hiszen hogyan érhetett ide hamarabb, mint mi? S akkor jönnek az újabb szavak, én pedig először hitetlenkedve meredek Rá, ami egy pillanat átcsap indulatba. Képes lennél ártani nekem? Fel sem teszem a kérdést, hisz én is tudom a választ, és anélkül is épp elég fájó, mintsem hangosan kimondja. - Most fenyegetsz? Hogy merészelsz.. - Szűröm a fogaim között, de nem jutok a mondat végére, mert a semmiből felbukkan Scott. Felé pillantok, s tudom, mire készül, de minden olyan gyorsan történik, esélyem sincs, hogy megakadályozzam. Scott céloz, Erik pedig védekezésképpen kiszakítja a paneleket a falakból, én pedig a földre kerülök, testem teljes jégburokkal vonom be, s oldalamra érkezve húzom fel a lábaim, karjaim pedig a fejem köré fonom. Összeszorítom a szemeim, de a hatalmas robajra kipattannak, és szinte azonnal felugrok a talajról, és Erik után ugrok, egyenesen a robbanás okozta lyukba. A lábaim alatt megjelenik a jégpálya, s karjaimmal a férfi után nyúlva, kapom el a csuklóit, és rántom magamhoz az utolsó pillanatban. Épp, hogy elkerüljük az egyik nagyobb kődarabot, ahogyan az általam létrehozott jégpályán csúszunk tovább, egy éles kanyart téve, s ennek következtében elveszítve az egyensúlyom, érkezünk a földre. Karjaim szorosan fonódnak a férfi alakja köré, s jégpáncélba vont testemmel védem Őt, tompítva az esést, miközben végig gurulunk a földön. Végül megállunk, s én kerülök alulra. - Nem esett bajod? - kérdezem kissé pihegve, jég formálta márványvonások mögül pillantva Rá. Először csak lazítok karjaim szorításán, végül el is vonom azokat, s amint legördül rólam, sietősen állok fel a földről, s pillantok a bennünket körülvevő törmelékekre, mely elzár a felszínen tartózkodóktól, köztük Scottól is. Mély levegő, s téve pár lépést, feltérképezem, hogy egy újabb alagútrendszerben kötöttünk ki. Szó nélkül indulok el, s fordítok hátat Eriknek, hogy megkeressem a felfelé vezető utat.
Csak egy megvető pillantást vetek a férfiakra és nőkre, akik segítségért rimánkodva fekszenek a földön sérülten és próbálnak a lábam után kapni, mind hiába. A Virginiában magukat mutánsvadásznak hívó emberekből is minden bizonnyal akad néhány, aki ehhez a vallási szektához tartozott. Tűzzel-vassal irtani a mutánsokat … a történelem során annyiszor megtették már, miért pont most ne sikerülne? Ezt gondolták, egészen eddig a napig. A gyűlölet végül mindig utat nyit magának. Felkapom a fejem a kiáltás hallatán, és ahogy kilépek a szobából, hogy kövessem azt, majd megtorpanok, mikor felismerem az ismerős sziluettet. Ezúttal azonban nem civilben van, vagy fehér köpenyben, hanem az uniformisban, amit egyszer én is magamra öltöttem még sok-sok évvel ezelőtt. Nyelek egyet, ahogy szembefordul velem és az arcom bár jórészt szenvtelen marad, érezhető a testbeszédemen, hogy egyáltalán nem örülök a jelenlegi helyzetnek. – Nem. – felelem, ahogy futólag a férfira pillantok Esther keze mentén, majd tekintetem újra a nőre emelem. Nem hazudtam neki eddig sem. A férfit a saját áldozatai kínozták meg. Ahogy én tettem az én kínzóimmal, évekkel ezelőtt. - Ő kínzó. – böktem a fejemmel a földön fetrengő férfi felé. – Az áldozataikon kell segíteni, nem rajtuk. – ráztam meg a fejem, Esther-rel ellenben nem emelve fel a hangom, hanem nyugodt maradva. - Komolyan kérdezed? – húztam el a szám, a hangszínem pedig visszafojtott ingerültségről árulkodik. Azt hittem, ennél jobban ismer. Segíteni akarok, a gyerekeken, azokon, akik viszont kínozták őket egészen eddig a percig … nem, rajtuk nem. Valahol megértem, hogy azt hiszi mindez az én művem, elvégre, így gondolnak rám, ha eszükbe jutok, nem igaz? De tőle nem ezt vártam. Hibázhattam. Megacélozódik a tekintetem, ahogy kiejti a szavakat a száján. Szóra nyitnám a szám, hogy elmondjam neki, a szavaimmal ennek épp az ellenkezőjét akartam mondani, de ekkor társaságunk akad, amint pedig Scott keze megemelkedik, én is kinyúlok oldalra, hogy valamiféle páncélt vonjak magam elé. Pillanatok múlva következik be a robbanás, és utána minden más. Érzem, ahogy a robbanás ereje ellök, érzem, ahogy semmivé válik a föld a lábam alatt, és érzem, ahogy megégeti a bőröm a robbanás hője. Maga tehetetlenül esek hátra, elveszítve az egyensúlyom, és a szemem lehunyva készülök reflexszerűen a zuhanásra, de kipattannak a szemeim, ahogy megérzem a csuklómra fonódó hideg érintést, majd pillanatok múlva már a földön heverünk, és ahogy lefelé pillantok Esther néz vissza rám. - Neked? – kérdezek vissza, ahogy félrehúzódok, hogy felállhassak, majd miután ő egyből feláll, néhány pillanat múlva én is feltápászkodom. – Esther … Esther! kapok a keze után, hogy magam felé fordítsam. – Már elszabadult, mikor ideértem. – mondom, ahogy a szemébe nézek, majd néhány pillanat múlva elengedem a karját. Magam sem tudom pontosan, hogy miért is bizonygatom az ártatlanságom neki ebben. Szóra nyitom a szám, hogy mondjak még valamit, de végül lenyelem azt és elindulok a beomlott folyosón. - Látod? – bökök a fejemmel oldalra az egyik kinyitott ajtó felé, ahol egy villamosszék van. – Még mindig úgy gondolod, hogy nem érdemlik meg, amit kaptak? – kérdeztem, ahogy beléptem a szobába. Sötét volt és rideg, de az elől lévő eszközök miatt könnyű volt kitalálni, hogy nem olyan rég még használták a helyiséget. – Van itt valaki. – mondtam, ahogy megfordultam majd a szoba végén lévő fémszekrénynek az ajtaját egy intéssel nyitottam ki, az onnan kirohanó csuhásnak elkaptam a nyakát, még mielőtt messze juthatott volna és a villamosszékbe löktem, ahonnan hiába próbált volna felállni, a kar-és lábpántok egy pillanat múlva már közrefogták. – Itt az idő, hogy választ kapjunk néhány kérdésre. – pillantottam Esther-re, és tudtam, hogy mi jár a fejében. Nem fogja hagyni, hogy megkínozzam a férfit. - Én nem beszélek, mocskos, alávaló … kezdett fröcsögni a férfi Esther felé, de kénytelen volt abbahagyni, ahogy az öklömmel jó erősen orron ütöttem, eltörve az orrát, amiből ömleni kezdett a vér, miután hátrabicsaklott a feje. - Gondolja meg, hogy mit mond. – pillantottam a férfira, ahogy elléptem a villamosszéktől az asztal felé, ahol különféle eszközök voltak felsorakoztatva. A többséget jól ismertem közülük. Mikor én voltam egy laboratóriumi asztalhoz szíjazva, jópárat rajtam is kipróbáltak. - Talán ki kéne menned. – mondtam halkan, ahogy óvatosan felemeltem az egyik eszközt az asztalról. – Nem akarom, hogy lásd. – pillantottam lassan hátra a vállam felett Esther-re, és a tekintetemből kiolvashatta, hogy valójában azt nem szeretném, ha engem látna mindeközben.
Azt hittem, ha nem keresem Őt, nem veszem fel Vele a kapcsolatot, és messzire elkerülöm a virágboltot, melynek címe ott szerepelt a telefonomban, akkor sokkal könnyebben megy majd a felejtés. S ha újra szemtől szembe állunk majd, nem csapja fel fejét az a bizonyos éhség, ami egészen a szobájáig hajtott azon az estén, s nem múlt el nyomtalanul a távozását követően sem. És most itt állsz előttem, annyi hét eltelte után. Egyetlen pillanat erejéig szeretném, ha elnyelne a föld, mkor szembe találom magam a szenvtelen vonásokkal. Keserédes viszontlátás. - A kínzó? - tudom, hogy nem hazudik, hisz a korábbi beszélgetéseink alkalmával mindig szenvtelenül a szemembe vágta a saját igazát, és vállalta a tetteit is. Éppen ezért hiszek neki, amikor azt mondja, a földön fekvő férfi kritikusállapota nem az Ő műve. De lehetne. Látszik rajtam, hogy nem értem a helyzetet, és sokkal kevesebbet tudok, mint Ő, s erre utal az, hogy visszakérdezek. A sértettségből és csalódottságomból táplálkozó dühöm bántó szavakat mondat velem, és vehemensen helyeselnék felvetésedre az imént elhangzottak komolyságát illeti. Itt azonban belép egy újabb szereplő a történetbe. Ösztönös reakcióként jelenik meg testemen a jégburok, és hezitálás nélkül vetem magam a mélybe, Erik után, hogy zuhanását megakadályozzam. Földet érünk, én pedig mintha csak abban a percben eszmélnék rá, mi is történt az imént. Újra megtenném. Bármi is ez az egész közöttünk. A kérdésre csak röviden bólintok. Nincs bajom, hisz a mutációm ezúttal is megvédett. Felpattanok, s még akkor sem torpanok meg, mikor a nevemen szólít, csak mikor megragadja kezem, s finom erőszakkal fordít maga felé. A jég eltűnik, s immáron tiszta tekintettel nézek ismét rá. Állom a pillantását, s így állunk pár pillanatig. Mindkettőnk mondana valamit, végül a hallgatás mellett dönt Ő is, velem együtt. Követve Őt, indulok el a folyosón. - Kérlek mond el nekem, mi folyik itt. - szakad ki belőlem a kérdés, s ezúttal nem a düh beszél belőlem, hanem a teljes értetlenség. Szörnyülködve nézek körbe a szobán, melybe belépünk. - Mi az, amire céloztál az előbb? Mi szabadult el, és.. mi ez a hely? - Tárom szét a karjaim tehetetlenül. Jól látod, egy kivezényelt katona vagyok, aki nem tudja, mivel is áll szemben. Karjaim a testem mellé kerülnek, és már épp tennék egy lépést, amikor megszólalsz, én pedig visszafojtott lélegzettel várom, hogy felfedje magát a harmadik fél. A következő percben a szekrény ajtajai kinyílnak, s felbukkan egy pap, kit Erik durván megragadva akadályoz meg abban, hogy megfutamodjon. Földbe gyökerezett lábakkal állok, s mereven figyelem, ami történik. Olyan, mintha átéltem volna már ezt az egészet. Szaporábban veszem a levegőt, s a férfi kérése is csak nehezen jut el hozzám, s eltelik pár másodperc, mire felfogom, mit is mondott az imént. - Én pedig nem akarom, hogy ezt tedd. Magaddal. - ha a feltételezésem helytálló, és a kirakós darabjai helyesen álltak össze, egy újabb olyan emberrel találom szembe magam, aki attól sem riadt vissza, hogy ártatlan gyerekeket kínozzon. Tágra nyílt szemekkel nézek Erikre. - Mit akarsz tőle tudni? Ha mond is bármit, mit érsz el vele? Semmit sem. - Valószínű a fájdalom megtörné, de csak azt ismerné be, amit eddig is tudtunk. - Két fiatal elveszítette a kontrollt a képessége fölött. Miattuk vagyok itt. - felelem végül, s várok pár pillanatot, végül lemondóan sütöm le a szemeim, s elfordulva megyek ki. Lemondok arról, hogy velem jön. S ezúttal nem állok meg, s nem várom Rá. Határozott léptekkel haladok tovább a folyosón, egészen a végén található lépcsőig, ahol kettesével szedve a fokokat, haladok felfelé. Két szint között, a fordulóban összefutok két tinédzser sráccal. - Hé, csak nem egy X-men? - mért végig mustrálva, ujjai között játékosan forgatva a kést. - Azért vagyok itt, hogy segítsek. - emeltem fel a kezeim megadón, de szavaimra megvető horkanó hang volt a reakció. - Süketduma! Hol voltatok eddig?! - dörrent rám a másik, s ujjai a kezében tartott botra szorultak. Láttam, milyen sok bennük az elfojtott harag és gyűlölet, s képesek bárkin kitölteni, aki elsőként szembe találja magukat velük. - Úgy tudom, két társatok.. nincs jól. Értük jöttünk, és értetek. Vége az egésznek. - beszéltem óvatosan, de láthatóan bármit mondhattam, az csak felbőszítette őket. A késes felém szúrt, de kitérve a támadása elől, fagyasztottam meg a fegyvert, majd egy jól irányzott rúgással rúgtam ki a kezéből, majd hajoltam le, és a fejem fölött süvített el a bot. A földre guggolva gáncsoltam ki mindkét srácot, és mikor a földre kerültek, átugorva rajtuk, futottam tovább. - Hiába menekülsz, elkapunk! - üvöltötték, s míg haladtam tovább, magam mögött csúszós jégpályát hagytam, további nehezítésként. Ha valakinek, akkor saját mutáns társaimnak nem akartam ártani.
Egy rövid ideig, magam sem tudom, hogy miért, de vártam arra, hogy felbukkanjon. Hogy a virágbolt tulajdonosa jelezze nekem, hogy kerestek. Viszont, miután ez nem történt meg,úgy éreztem, hogy nincs oka annak, hogy a közelben maradjak így nem kötöttem magam továbbra is egy helyhez. Több kis- és nagyvárosban is megfordultam, igyekeztem minél inkább fű alatt tevékenykedni, miután egyre biztosabbá vált az, hogy az úgynevezett hősködést és önbíráskodást ezúttal nem csak korlátozni akarják, de meg is szüntetni. Elvenni tőlünk, mutánsoktól ezáltal mindenfajta eszközt, hogy törvényes úton , az ő szabályaik szerint védjük meg magunkat. - Ez nem árvaház, hanem egy átnevelőközpont. Flagellánsok és mutánsgyűlölök, akik azt hiszik, hogy Isten munkáját végzik. – mondom, ahogy haladok és belépek a szobába, ami jól láthatóan mostanában volt utoljára használva. – Két gyerek elszabadult, nem urai az erejüknek. – mondtam, mielőtt megéreztem volna a szekrényben kuporgó férfin viselt láncot, amit minden bizonnyal most némán, imádkozva tartott maga elé, hogy Isten megóvja őt … tőlem. – Nem igaz, atyám? – pillantottam a férfira, miután a nyakánál megragadva löktem őt a székbe, ami pillanatok múlva foglyul is ejtette őt. - Nem ismerjük a mutációjuk természetét. – feleltem halkan, csakis Esther hallhatta a szavaim. Egy ilyen helyen pedig nem valószínű, hogy számítógépeken tárolnák az adatokat, sőt, az sem valószínű, hogy egyáltalán … tárolnak, bármiféle adatot is ezekről a gyerekekről. Az ilyen helyeken dolgozó papok és apácák többnyire évtizedek óta dolgoznak itt, jól ismerik az összes kölyköt, tudják mire képesek, ahogy azt is, hogy mi az, ami gátat szab nekik. Esther szavait hallva felpillantok rá, de már csak azt látom, ahogy megfordul és kimegy az ajtón, érezhetően azzal a szándékkal, hogy egyedül halad tovább. - Korcsok, azt hiszik, hogy tűrni fogjuk, hogy … - a férfinak a torkán akadnak a további szavai, ahogy az asztalról az egyik szike ki lő felé és mindössze pár milliméterrel áll meg a levegőben a torka előtt. - Egyetlenegyszer fogom megkérdezni. – fordultam a férfi felé. – Mit tud az a két gyerek? – tettem fel a kérdést, és a férfi eleinte határozottan állta a tekintetem, de ahogy tettem felé egy lépést, majd ahogy a szike ennek nyomán a torkába vájt, már érezhetően inába szállt a bátorsága, majd azelőtt, hogy a szike átvágta volna a légcsövét, végül megadta magát és elmondta, amit tudott. - Most pedig … engedjen el. – követelte, kétségbeesetten rángatva a foglyul ejtett végtagjait. - Nem ölöm meg. – ráztam meg a fejem, ahogy letettem a szikét az asztalra, ami a torkába szúrt. – De végképp nem fogom megmenteni. – pillantottam a férfira, ahogy kiléptem a szobából és elindultam arra, amerre Esther-t is láttam menni. Mögöttem persze a férfi ordibálva szórt átkokat utánam, de rövidesen elhallgatott, miután rájött, hogy ezzel halálra ítéli magát. Ahogy a lépcsőhöz értem felfelé indultam a hallott zajok után, néhány pillanat múlva pedig meg is pillantottam a zaj forrásait. Két tinédzserkorú gyerek szitkozódott, ahogy feltápászkodtak a földről, majd a lépteimet hallva egyből felém fordultak, de az addig dühtől eltorzuló vonásaikon most … valami örömféle lett úrrá. - Hé, maga az a tag, a hírekből! – mutatott rám, oldalba bökve a barátját. Nem különösebben foglalkoztam velük, a tekintetem róluk a mögöttük lévő jeges talajra vándorolt inkább, Esther nyomait felfedezve. – Hallottunk arról, ahogy azt a sok embert megölte … talán nem kellett volna, de furcsállottam a fiú hangjában megcsendülő ámulatot. A vonásaim azonban megkeményedtek, ahogy a földön megpillantottam a megfagyasztott kést. - Merre ment? – kérdeztem, nem foglalkozva azzal, amit mondtak. - Mi? Az a hülye liba? Arra! – bökött a fejével a folyosó vége felé. – Megöli? – pillantott rám a kölyök túlontúl is felbátorodva. - Ezt akartátok? – pillantottam rájuk, mire bólintottak és láthatólag valami elismerésfélére vágytak. – Az a nő többet tett a mutánsokért, mint ti ketten valaha is fogtok – mondtam nekik, ahogy fenyegetően közelebb léptem, és még mielőtt bármit is tehettek volna a folyosón lévő fűtőtest a falnak préselte őket. – Azt hiszitek, hogy egyszerű megölni valakit? Hogy elég egy kés? – bár dühös voltam, nem emeltem fel a hangom. A fűtőtest egyre inkább a falhoz nyomta őket, így hiába akartak bármit is mondani, csak nyöszörgésre futotta tőlük. – Megmentenetek kéne a tieiteket, nem fenyegetni! - talán már ők is elhitték, hogy összezúzom őket, de végül a földre dobtam a fűtőtestet, mire ők is a padlóra zuhantak és hangosan zihálva néztek fel rám. – Tűnés! Vigyetek ki innen minél több gyereket! – utasítottam őket parancsolóan, és néhány pillanat múlva végül csak bólintottak, mielőtt eltűntek volna a lépcsőfordulóban, én pedig pár pillanat múlva tovább haladtam, követve Esther nyomait, míg be nem léptem egy igencsak nagy, de kihalt és feldúlt terembe, ami első ránézésre az étkező lehetett. A tekintetem azonban az egyik asztal tövénél gubbasztó kislányon állapodott meg, aki a kezével görcsösen szorította az oldalát. - Állj! – parancsolt rám egy férfi, aki az egyik felborult asztal mögül lépett előre, kezében egy pisztollyal. – Ha még egy lépést tesz, akkor … - kiabálta felém, ahogy követte az alakomat a pisztollyal, ahogy a lány felé sétáltam, majd elég közel érve hozzá már láttam a véres ruháját, és éreztem, hogy a pisztoly tárjában eggyel kevesebb golyó lapul meg. Kinyújtottam a kezem a férfi felé, mire a fegyvere nálam landolt, majd figyelmeztetés nélkül lőttem mellkason kétszer, mire elterült a földön. - Nem foglak bántani. – emeltem fel a kezem, félredobva a pisztolyt, ahogy közelebb léptem a kislányhoz és leguggoltam mellé. – Ő sem fog már. – pillantottam a vállam mögött a lelőtt férfira, aki épp a saját vérében fuldoklott. – Ahogy senki más sem. Hadd nézzem! – kértem a lányt, aki végül elhúzta a kezét, látni engedni a lőtt sebet. – Ez most fájni fog. figyelmeztettem, ahogy a kezem a seb felé emeltem, majd pillanatok múlva az összeroncsolódott golyó már nem benne, hanem a tenyeremben volt. – Szorítsd rá! – mondtam, ahogy az asztalról egy törülközőt lerántottam és átnyújtottam neki. - Nem fogják hagyni, hogy elmenjünk. – mondta a kislány, ahogy felpillantott rám. - Kénytelenek lesznek. Gyere! – segítettem felállni neki, miután rögzítettem a törülközőt az oldalához. A férfi szerencsére elég rosszul célzott, hogy ne találjon el fontos szervet. – Maradj mögöttem. – pillantottam a lányra, aki bólintott ugyan, de mivel a baljával az én jobb kezemet markolta, ez nem igazán volt megvalósítható. Ahogy azonban kiléptem az étkezdéből valamiféle kápolna félébe juthattunk, aminek a végén egy oltár állott. Mielőtt azonban beléphettem volna az ujjamnál fogva húztak vissza. ”Gonosz hely”, tátogta a kislány, úgyhogy végül visszaléptem és a folyosón lassan haladva indultam meg előre.
Átnevelőközpont. A férfi szavai olyanok, akár egy erős pofon, mely hatalmas erővel csattan az arcon, ezernyitű szúrására emlékeztető érzést hagyva maga után. Döbbenet, düh s bűntudat ismerős egyvelegét tartalmazó fiola roppan szét bennem, méreg módjára terjeszkedve, s bekebelezve lüktető lelkem. Egy újabb szégyenfolt, melyet nem vettünk észre, vagy nem akartunk. S itt nem egyetlen fiatal lányról volt szó, hanem több tucatnyi gyermekről, kikről lemondtak a szülei, az állam, a világunk. Ateistaként nem vagyok Istenfélő ember, s nem is ítélkezem azok fölött, kik valamiféle természetfeletti erőbe kapaszkodnak, s hisznek. Az viszont, hogy egy teória mögé bújva kínozzanak ártatlan gyermekeket, megbocsáthatatlan. Mégsem akarom, hogy Erik bemocskolja a kezét, s arra a szintre süllyedjen, mint ők, az elkövetők. Ezt pedig ki is mondom, hangosan, s a halk választ hallva csak csalódottan ingattam meg a fejem. Van igazság abban, amit a férfi mond, de túl nagyár ez egyetlen információért cserébe. Mit számít, mire képesek? Hisz itt vagyunk mi, Ő. A folytatás már rajtunk áll. Pontosan ezért fordítok hátat, és meg sem állva, megyek tovább, mert nem akarok ebben részt venni. Lassítva lépteimen, állok meg egy pillanatra, s a falnak támaszkodva kapkodom a levegőt. Messze magam mögött hagytam a két fiút, kik az imént megtámadtak. Nem hibáztathattam őket, hisz csak az erőszak nyelvét ismerhették meg ezen a helyen, s nem volt másra lehetőségük sem. Azt azonban mégsem hagyhattam, hogy fölém kerekedjenek, s az én testiépségem kockára tegyék. Összeszedve magam, indultam tovább, végig járva a termeket. - Az első csapattal elindultam a Blackbird felé. - csendült Scott hangja a fülemben lévő kommunikátorba. - Ha úgy döntesz, hogy csapatot váltasz, akkor még most közöld. - - Nem én vagyok az, aki hirtelen felindulásból felrobbant másokat. Arra gondoltál, hogy akár az épület egyik fő támfala is megsérülhetett volna? - tőlem szokatlan vehemenciával vágtam vissza a férfinek, mire jó pár keresetlen szóval felelt. A vitának végül Ciklon vetett véget. - Ne most! Erre nincs idő! Esther, megtaláltad már őket? - - Még nem. Rajta vagyok. - tudtam, hogy az erejüket kontrolálni képtelen fiatalokra céloz. Miközben beszélek, hosszas idő után egy irodához hasonlatos helyiségben kötöttem ki. Az íróasztalhoz lépve sietősen húztam ki a fiókokat. Miután itt semmi érdemlegeset nem találtam, a falnál álló irattartó szekrényeket húztam ki, ahol megannyi akta volt abc sorrendbe helyezve. Egyiket lapozom fel a másik után, s mikor olyanra bukkanok, ahol a kínzásba belehalt fiatalok testét ábrázoló fényképek szerepelnek dokumentáció során egyenesen felfordul a gyomrom. Döbbenten hátrálok pár lépést, a képek némán hullnak ki a kezemből. Mély levegőket kell vegyek, s csak egy hajszál választ el attól, hogy elhányjam magam. Fogalmam sincs, mennyi idő, mire sikerül összekaparnom magam, s még mindig kissé szédelegve lépek ki ismét a folyosóra, mikor is nem is olyan messze elsül egy fegyver, majd még egyszer. A csattanó hangokra összerezzenek, s sietősen a hang irányába megyek. Egy étkezőbe lyukadok ki, ahol nem kerüli el a figyelmem a holttest. Te voltál, s innen visszafordulhatnék, de most én leszek az, aki a másik nyomát követi. Eközben a folyosón, ahol Erik halad a kislánnyal. A semmiből három alak bukkan fel, két férfi reverendában, és egy apáca. Kezükben hegyesre faragott fát tartanak, s láthatóan nincs rajtunk egyetlen fém eszköz sem. Fenyegetően lépnek a kettős felé, mire a lány mindkét karjával belekapaszkodik Erik kezeibe, s zokogásban tör ki. - Most megdöglesz, a lánnyal együtt! – hörgi az egyik artikulálatlanul, s éljenzően emelik magasba fegyvereiket a másik kettő. Futásnak erednek, de mielőtt Erik bármit is tenne, a hármas mögött hófehér tejködhöz hasonló felhő jelenik meg, majd nyeli el a két férfit és a nőt, de nem érik el Eriket és a lányt. Mintha egy láthatatlan fal tartaná távol a füsthöz hasonlatos jelenséget. Másodpercekkel később feloszlik, és ott áll jégbe fagyva a három alak, s mögülük elő lépek én. Nem a megszokott barna íriszekkel nézek Erikre, szivárványhártyám jégkéké változott, pont mint a Virginiában az erdőben, mikor a mutációm igen magas szintet ért el. Ahogy ott, most is valami elpattant bennem. Tekintetem a kislányra siklik, s az oldalára szorított törülközőre. - Súlyos? - kérdezem, miközben odalépek hozzájuk. - Minél hamarabb a gépre kell vinnünk Őt is, a többiekkel együtt. - Beszéd közben leguggolok, és finoman megérintem a lány vállát. - Minden rendben lesz. Elviszünk innen Téged, és a többieket is. Jó? - beszélek hozzá halkan, miközben óvatosan az idegilenes kötés alá pillantok, miután a fejével bólintva engedélyt kapok a kislánytól. - Esther! Hát itt vagy, és.. Maga is. - felbukkan Ciklon, s hangosan konstatálja, hogy nem vagyok egyedül. Erikről a mögöttem húzódó jégszobor csoportra vándorol a tekintete, s szemei jól láthatóan kikerekednek. - Mit tettél? - - Megvédtem a lányt. Sürgősen el kell jutnia a repülőre.- a válaszom láthatóan nem nyeri el Ororo tetszését, s még ha nem is megy most bele a vitába, látom rajta, hogy ha ennek vége, ezért számolnom kell. - Elkíséred? Őt is még akik lent várakoznak? - - Persze. - a kialakult kínos helyzet ellenére mosolyt erőltet magára, s kezét a kislány felé nyújtja, bíztató szavak kíséretében. - Azonnal jelezz, ha rájuk találtatok. Az erősítés már úton van ide. - Némán figyelem, miként távozik Ciklon a kislánnyal az oldalán, majd ismét Erikre nézek. - Mehetünk? - ezúttal nem fordítok hátat, s hagyom faképnél, bár nem csak a tekintetem hűvös, hanem az egész lényem. Vélhetően Vele együtt indulok tovább. - Mit tudtál meg? -
Ahogy a két fiúra néztem, láttam a tekintetükben az ifjonti tüzet, a sértettséget, amit a szavaim és a tetteim okoztak nekik. Láttam a tekintetükben azonban a félelmet is. Könnyű a gyilkosság gondolata. Átadjuk magunkat egy erős, szélsőséges érzelemnek. De ez csak érzés, nem elhatározás. Ezt ők is pontosan tudták. Van, aki hiába gyűlöl, hiába kiált minden porcikája bosszúért, képtelen megtenni azt. És van, akinek a szeme se rebben, ha el kell vennie egy életet. A gyilkosság megtöri az embert, megsebzi a lelket. Én együtt tudok élni azzal, amit tettem. Nem büszkének kell lennem rá, nem szégyellenem, kell, hanem viselnem azt. Ez a háború a túlélésről szól. - Tudják, ki vagy. – pillantott fel rám a kislány. Tudják, ki vagyok … tudják, mire vagyok képes. – Láttak a tévében. – tettem hozzá halkan. Az lett volna a csoda, ha nem láttak volna. Nem is olyan rég, még a világ legkörözöttebb bűnözői között voltam, hogy aztán most, miután a világot ilyen súlyos csapás érte, újfent elfelejtsék azt, hogy kik mentették meg őket. Érzem, ahogy a kislány körmei a karomba vájnak, amint feltűnik a két csuhás alak, kezükben karókkal, amit minden bizonnyal egy keresztről törthettek le. Úgy volt, ahogy mondta. Tudják, ki vagyok, épp ezért eltökélten futhattak felénk, abban a biztos tudatban, hogy nincs rajtuk semmi, amivel megölhetném őket. A kezemmel magam mögé terelem a lányt, aki továbbra sem enged el, így a szabad kezem emelem fel és már azon gondolkodom, hogyan is fegyverezhetném le őket minél egyszerűbben. Összehúzom a szemöldököm, ahogy megpillantom a ködszerű képződményt, ami köztünk és köztünk áll, majd hosszú pillanatok múlva teszek egy lépést előre, miután olybá tűnik, hogy a támadóink eltűntek. Pár pillanat múlva pedig ki is derül, hogy miért. A tekintetem Esther-re siklik a szoborrá fagyott alakokról, és a szemöldökeim összeszaladnak, ahogy a szemeibe pillantok, de nem teszem azt szóvá. Ellenben a mögöttem álló, még mindig a karomat szorongató lány érezhetően nem könnyebbült meg, ugyanis nem enyhült a szorítása a karomon. - Sok vért vesztett. – mondtam, ahogy a lányra pillantottam, aki továbbra is bizalmatlannak tűnt. – Bízhatsz benne. – bólintottam a lánynak, aki ekkor kissé tétován, de elengedte a kezem és engedett Esther-nek. - Üdv. – biccentettem a megérkező nő felé, ahogy rám esett a pillantása, majd tettem egy lépést oldalra, hogy hagyjam őket beszélni, amíg én úgy tettem, mintha valami elképesztően érdekes dolgot fedeztem volna fel a falakon lógó képeken. Egyedül az ”erősítés” szó ütötte meg a fülem, amit hallva feléjük sandítottam. Még több X-Men … A kérdésére bólintok egyet, ahogy róla, majd a távolodó kislány és Ciklon alakjáról a tekintetem a folyosó végére siklott és elindultam. – Gabrielnek hívják a fiút. Megsérült, valószínűleg haldoklik. – nem pillantottam oldalra, miközben beszéltem. – Az ikertestvére, Juan csinálta ezt a káoszt. A fiú … radioaktív. – mondtam ki aztán a lényeget, vetve egy pillantást Esther-re. – Az állapota miatt a sejtjei lebomlanak, gyorsabban, mint ahogy regenerálódni tudnak, ezért instabillá vált. Olyan, mint egy atombomba. – mondtam ki aztán leegyszerűsítve a lényeget. – A testvére pedig senkit nem enged közel hozzá. Foglyul ejtett legalább … öt gyereket és néhány papot. – mondtam, ahogy befordultunk a folyosón. A fiúnak ijesztően hasonlít a képessége azon emberére, aki fegyverré formázott engem. – Porig akarja rombolni a helyet. A benne lévőkkel együtt. – tettem hozzá, ahogy haladtunk. Sokan szenvedhettek, most pedig, hogy az egyikük haldoklik, úgy döntöttek, hogy … nem számít hány életet vesznek el, nem számít, hogy kik halnak meg, csak érjen mindez véget. – Hányan jöttök még? – váltottam aztán témát, ahogy egy fémráccsal lezárt folyosóra értünk, amihez egy kulcskártyára lett volna szükség, hogy bejussunk. A kezem az ajtóra téve azonban elég volt meglöknöm azt, hogy kirepüljön a helyéről, beengedve minket. A folyosó mentén végig ajtók sorakoztak, amik kis, két és háromszobás szobákba torkollottak. A berendezés elég szegényes volt, de lerítt róluk, hogy gyerekek voltak itt. Ez lehetett a hálókörletük. – Itt a szobájuk. – böktem a táblára, amin három név volt. Gabriel, Juan és David. Belépve a szobába egy alig pár négyzetméternyi helyre jutottunk. Három kisebb ágy volt, illetve egyetlen szekrény, amiben alig volt néhány ruha. Pár rajz volt szétszórva a földön, illetve a falra felragasztva. – Begyógyszerezték őket. – mondtam, ahogy az egyik fiókot kihúzva több használt fecskendőt is találtam. – Így próbálhatták meg visszafojtani a mutációjukat. Hallottam hasonló kísérletekről. Elnyomja a képességeket ideiglenesen. Ha most tört ez ki belőle először … - nem fejeztem be a mondatot, de Esther könnyen kitalálhatta, hogy mire is gondolok. Az egyenesen katasztrófát jelent. Egy mutánsnak, akit egy erős érzelmi helyzetben ér az ereje első megnyilvánulása, azzal csak még inkább felerősíti azt.
Erik a jégbe zárt alakokról rám pillant, s ugyan azon fájdalomtól megfeszült vonásokat láthatja viszont vonásaimon, mint az erdőben, mikor is a lány s saját életem védelmére keltem. Még mindig nem békéltem meg teljesen a személyiségem ezen oldalával, mely a képességem mikénti használatát is érinti, de önelemzésre most nincs idő. Azok az alakok képesek lettek volna karóba húzni egy ártatlan, aprócska kislányt. Ezt pedig nem engedhettem. Odaléptem kettősükhöz, s azonnal a gyermek elé guggolva vizsgáltam meg a sebet, melyet sebtében tekertek be. Időközben Ciklon is befut, s láthatóan nincs kibékülve a kialakulóban lévő helyzettel. Scott már egyszer megpróbálta kivonni Eriket s forgalomból, s én megakadályoztam ennek sikerességét. Így hát sokkal inkább tűnhet úgy a nőnek, hogy szövetségre akarok lépni a mellettem álló férfival, aki az X-menek egyik ellenlábasa. Ororo távozik a lánnyal, én pedig Erikkel elindulok a fiú feltételezhető tartózkodásihelye felé. Beszélni kezd, én pedig némán hallgatom, s egészen addig Rá sem pillantok, míg el nem hangzik a radioaktív szó. - Soha korábban nem hallottam még ilyen képességről. - találkozik a tekintetünk, s szemöldököm aggodalmasan futnak össze homlokomon. - Elkeseredettek, de még nincs késő ezen változtatni, ha időben odaérünk. - Állkapcsom megfeszül, s ezzel a kijelentésemmel sokkal inkább magam akarom megnyugtatni, mint a férfit. A fémrács, mely útunkat állja, hamar kiiktatásra kerül, s így haladunk tovább, egyre mélyebbre hatolva az épületegyüttesben. - Feltételezem a csapat többi tagja. Öten, esetleg hatan. Valakinek a gyerekekkel is kell maradnia az iskolában. - válaszolok a kérdésére, s bár több hozzáfűzni valóm is lenne, inkább nem teszek cinikus megjegyzéseket. A saját érzéseim félre kell tennem, és az ügyre kell koncentrálnom. Megtaláljuk a fiúk szobáját, s ketten hamar körbejárjuk. Nem nehéz feladat, hisz egy aprócska helyiségről van szó. - Nem csak gyógyszerezték őket. - Szólaltam meg szárazon a férfi szavait követően, de nem teszek hozzá többet, megmagyarázva az iménti kijelentésem hátterét. Úgy gondolom, ha valakinek, mint Ő, ki annyi borzalmat átélt, talán nincs szükség bővebb magyarázatra. - Tudom, mit akarsz ezzel mondani, de szeretném már most a legelején letisztázni, hogy.. - fordulok a férfi felé, s teszek egy lépést közelebb, mikor is egy hatalmas robbanás rázza meg az iskola falait, másodpercekig elnyújtva azt. Mint a földrengések során tapasztalt érzés, egyszerre remeg bele a föld, s a falak is. A robbanást tompa üvöltések zaja követi, én pedig elkerekedett szemekkel nézek Erikre. Közben Scott a fülemben lévő kommunikátorban megszólal, s megadja a pontos helyét a keresetteknek. - A nyugati szárnyban vannak, az egykori bálteremben. Eltorlaszolták a bejáratokat.- Adom tovább az információt Eriknek, s az épület remegése is alább hagy. - Sietnünk kell. - teszem hozzá, s elindulok a szobából - feltételezve, hogy a férfi is velem tart -, s végig szaladok a folyosón, mely egy lépcsőházba torkollik, s hacsak senki és semmi nem akadályoz meg bennünket, percekkel később a bálterem bejárata előtt találjuk magunkat. Pontosabban feltételezzük, hogy a felhalmozott bútorok mögött az ajtó bújik meg. Scott már ott van, mire mi odaérünk. - Be kell jutnunk. - mondom pihegve, a futás okozta légszomjjal küzdve. - Tisztában vagyok vele, de ezeket a tárgyakat valami erő ott tartja, s hozzájuk sem lehet érni. – morogja Scott, és mér emeli jobbját, hogy a szemüvegén lévőszabályzót beállítsa, amikor elkapom a karját. - Ne! Nem robbanthatod fel ezt az egészet! Kitudja, mennyi kár keletkezett már ebben az idős épületben. - akadályozom meg Scottot, hogy bármit is tegyen, majd Erik felé fordulok. - Tudsz vele valamit kezdeni velük? - Nézek a szemeibe, s bökök a fejemmel a kupacra. - Nem kell az Ő segítsége! Jobb lenne, ha eltakarodna innen.. - - Fogd be Scott, ez most nem rólad szól, hanem a gyerekekről. - torkollom le a dühöngő alakot, s tekintetem még mindig Rajta pihentetem, várakozóan.
A béke sosem volt opció. Egy hazugság, amivel az ember elhessegeti maga elől a háború rémeit. A szörnyűségeket, amiket el fog követni. Azt hiszik, hogy a háború romantikus, hogy van benne valami magasztos, de aki ezen hitbe rángatja magát, még sosem látott igazi háborút. Egy háborúban mindig az ártatlanok halnak meg először. Az erkölcsök, a tisztesség, az ember lelke, ami mocskos lesz a vértől. Újjászületik, bizonyos értelemben. Hogy is lehetne béke, mikor oly sok testvérünk szenved. A segítségünkért kiáltanak, de nem halljuk őket, csak mikor már késő. - Ha volt is hasonló, kétlem, hogy sokáig élt volna – jegyzem meg kissé borúsan. Vannak veszélyes mutációk, amik magára a mutánsra is életveszélyesek, nem csak a környezetükre. Egy ilyen természetű mutáció pedig … nem lepne meg, ha akadt volna már hasonló, csak csupán nem élte meg, hogy ez ki is derüljön. Esther szavaira nem feleltem, miközben szabaddá tettem az utunkat. Sosem késő. Mennyit hallottam már ezt Charles-tól is. Számukra ez a két szó talán jelent valamit. Az én számomra azonban nem más, mint egy ígéret, amit soha senki nem tudott betartani. - Arra számítsak, hogy harcolnom kell? – kérdezem rá pillantva, mielőtt belépnék a szobába. Talán Charles is rájött arra, hogy a fiú mutációja miatt jobb, ha minél többen vannak, de az is lehet, hogy … bennem látnák az okát, amiért csapatostul kell jönni? Az egyikük már próbálkozott. Most majd én fogok következni. - Nem csoda, hogy végezni akarnak velük – jegyeztem meg, ahogy visszadobtam a fiók aljára az injekciós tűt. Emlékszem, mikor engem szíjaztak egy asztalhoz, mint egy kísérleti patkányt. Elvettek tőlem mindent, a tudomány és a hatalom nevében. A jövőt szolgálod, ezt mondogatták. Mikor azonban évek múltán meglátogattam őket, akik sikeresen elszöktek, már nem voltak túl beszédes kedvükben. A halál közelsége hirtelen elvette a kedvüket a beszédtől. Kérdőn felvonva a szemöldököm fordultam Esther felé, ahogy felém lépett, kíváncsian várva, hogy mit is akar mondani, milyen feltételt szabna. A hirtelen megremegő föld a lábunk alatt azonban belé fojtja a szót. Egyik kezemmel Esther felé kapok, a másikkal megkapaszkodtam a falban, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom, és készen állok arra, hogy megvédjem magunkat az esetlegesen ránk omló mennyezettől, de szerencsére erre nincs szükség. Esther szavaira csak bólintok, és vetek még egy utolsó pillantást a vállam fölül a szobára, mielőtt utána erednék. Nem szólok közbe a beszélgetésükbe, pár pillanatra találkozik a tekintetem a férfiéval, de míg ő képtelen rá, én megállom, hogy bármit is mondjak. Később majd foglalkozom vele. Esther-re pillantva bólintok, közelebb lépve a torlaszhoz. A legkülönbözőbb tárgyak alkották, amiket hirtelenjében a közelből összetudtak szedni a bent lévők, de kivétel nélkül mindben volt fém. A kezem magam elé emeltem, majd előrébb toltam a levegőben, mire az addig torlaszként használt holmik faltörő kosként törték be az ajtót, félrelökve azt a fiút is, aki minden bizonnyal a torlaszért felelt az ajtó másik oldaláról. Elsőként léptem be a terembe, és egyből a fiú felé intettem, mire a kezét a háta mögött bilincsbe fogta egy rácsavaró vasfém, mielőtt próbálkozhatott volna bármivel is. A teremben rajta kívül a színpadon voltak megkötözve a felnőttek, míg a gyerekek távolabb ültek a földön, láthatóan rosszbőrben. Két gyerek volt mindössze eszméleténél. - Ne jöjjenek közelebb! – kiáltotta a fiú, felpillantva testvére ölében pihenő arcáról. – Megölöm őket, ha próbálkoznak! – mutatott az ápolók és gyerekek csoportja felé. - Ez valamilyen erőtér lesz. – mondtam Esther-re pillantva, mikor megéreztem a közelségét. Nagyjából húsz méter választhatott el minket a fiútól, de úgy tíz méterre furcsán vibrált a levegő, mintha csak valami láthatatlan függönnyel választották volna el a terem ezen részét a másiktól. – A fiú radioaktív. Minél tovább van ott bent a többi gyerek, annál betegebb lesznek. – de ezt aligha neki kell magyaráznom, valószínűleg pontosan tudja, és látja is rajtuk, hogy miféle tüneteket produkál a sugárfertőzés.
beautiful corruption | ami drága, megcsalja az ember szemét, azt szokták mondani: P
A férfi szavai teljesen reálisak, mégsem adom bármiféle egyetértésem, még orvosként sem. Számára a remény, mint fogalom, nem létezik, én pedig még mindig próbálok belekapaszkodni, s most is ezt teszem. - Úgy gondolom, hogy nem lesz szükség rá. - adom meg a választ, de nem megszokott módon nem azonnal vágom rá a választ, eltelik a férfi kérdésének elhangzása után némi idő, mire megfontolom, mit is mondjak. - Egészen addig, amíg az ügy mellett állsz, velünk együtt. - Egészítem ki, s egy jelentőségteljes pillantást vetek Rá. Ellenkező oldalakon állunk, a célunk azonban közös, a megvalósítás módja azonban merőben más. Valamiért úgy érzem, ezt szükséges bővebben is kifejtenem, legalábbis azt szeretném letisztázni, hogy legyen bármilyen veszélyes is a fiú képessége, azért jöttünk, hogy kimenekítsük, nem pedig végezzünk vele. Mielőtt azonban bármit is mondhatnék, földrengéshez hasonló erő rázza meg az épületet. A talaj kicsúszna a lábam alól, de Erik értem nyúl, én pedig hezitálás nélkül belé kapaszkodom. Percekkel később már a folyosón haladunk keresztül. Summer és a köztem forrongó vita tovább parázslik, de most nincs idő erre. Eriknek köszönhetően bejutunk. Elsőként Ő lép be a szobába, én pedig követem, s szemeimmel felmértem a helyzetünket. Sok túsz volt, nem kevés a sajátjai közül is. A férfi mellé lépve pillantok rá, majd bólintok a szavaira, közben pedig Scott és a visszaérkező Ciklon is megérkezik a terembe. - Minél hamarabb el kell hoznunk a gyereket. – szólalt meg Ciklon. - Minél több időt töltenek itt, annál több kárt tesz bennük a sugárfertőzés, és.. bennünk is. - pillantok végig a csapatom, és állapodik meg a tekintetem Eriken, majd ismét a fiú felé fordulok. - Talán nyerhetek egy kis időt. - Suttogom halkan, s a következő pillanatban érezhetően lehűl a levegő a szobában - de korántsem olyan mértékben, hogy az veszélyt jelentene a többiekre -, majd egy jégképződmény jelenik meg a fiúkat körbe ölelve, ami pillanatokkal később jégkupolaként zárja be őket, ezzel némiképp csökkentve a sugárzás mértékét. Az atomok folyamatosan bomlanak, így nekem folyamatosan koncentrálnom kell, újra és újra leképezve a jeget. Scott a képességével egy apró, ajtó méretű lyukat lő, nem messze a gyerekektől, Ciklon pedig megpróbál keresztül vágni a termen s kiterelni őket az új kijáraton. Karjaim láthatóan megremegnek, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy a kupolában tartsam a kettőst. Egy lépéssel közelebb megyek hozzájuk, majd még egy és egy újabb. - Segíteni jöttünk, nem ártani Nektek! De ehhez az kell, hogy együttműködjetek! Kérlek.. - kiáltok hangosan, de nem várt válasz érkezik, mikor egy lökéshullám szétrobbantja a jeget, s vele együtt engem is hátrébb lök. Mielőtt földet érnék, intek a kezemmel, hogy a jégdarabok elolvadjanak, s ne érjenek el senkit, de még így is lehet, hogy a felnőttek közé repül pár darab. Nyekkenve érek földet, s a fejem beverve nyilall éles fájdalom a testembe, s a tüdőmbe.
Remény. Ő ebben hisz. Én nem. Reménykedtem. Sokat, vég nélkül. Reménykedtem, hogy nem veszik el mindenünk, hogy nem aláznak meg minket, hogy nem veszik el tőlem azt a keveset is, ami maradt. Elvették az apám, elvették az anyám, elvették a jövőm. Láttam, ahogy meghalnak azok, akik nem voltak hasznukra. Emlékszem minden egyes szúrásra, vágásra, amit rajtam ejtettek, próbálva rájönni arra, hogy miért is tudom azt, amit tudok, és hogy ezt miként használhatják fel. Reménykedtem benne, hogy a bűnösöket elkapják, de nem tették. Elszöktek, eltűntek a világban és rajtam kívül senki sem tett semmit azért, hogy úgy szenvedjenek, ahogy mi szenvedtünk miattuk. Megrándul néhány arcizmom, ahogy rápillantok. Amíg az ügy mellett állok… velük együtt. – Nem én vagyok az, aki nem tudja, hogy hol áll – jegyzem meg, kissé hűvösen pillantva rá, mielőtt elfordulnék, hogy átkutassam a szobát. Én pontosan tudom, hogy ki vagyok, és hol állok a világban. Ő vajon tudja? Ez volna az ügy, amiért harcolni akar? Mutánsokért, akiket emberek kínozhatnak? Ez volna a reményük? Nem teszek semmit, csupán némán figyelem, ahogy előbb Esther, majd a társai próbálkoznak a gyerekek megmentésével. Ő azonban nem akar megmenekülni. Ismerem ezt a tekintetet. Nem akar mást, csak úgy távozni, hogy minél többeket ránt magával a mélybe. - Jól vagy? – lépek Estherhez, és segítek felállni neki, hacsak nem tolja el a kezemet. – Nem akarja, hogy segíts neki – pillantok aztán rá, majd Scott és Ciklon felé pillantok, akik hasonló problémába ütköztek és kénytelen hátrálni. – Megfogja ölni azokat a gyerekeket. Úgy akar elmenni innen, hogy nyoma se maradjon ennek a helynek – magyaráztam tovább, miközben a karom magam elé emelve védtem magam az egyre erősödő hőtől, ami a haldokló fiúból áradt. Nincs sok időnk. - Menjetek innen! – pillantok Estherre, majd előre lépek. – Kiviszem őket innen, de menjetek el. - Francokat! Nem fogom a kölyköket itt hagyni ezzel a … Tűnés! – akasztottam meg egy ingerült kiáltással Scott-ot. – Megteszem, amire nem vagytok képesek. Most pedig tűnj innen! – löktem félre a vállát, ahogy elléptem mellette. - Megakarja ölni! – hallottam mögöttem Scott hangját, és most nem hagytam neki időt arra, hogy cselekedjen. Mielőtt felemelhette volna a kezét, kinyújtottam felé az enyém, a kezembe reptetve a szabályozót, majd egy intésemre az egyik nehezebb betontömb nekiment, a falnak lökve őt. Láttam a szemem sarkából, hogy Ciklon is megmozdul, és még mielőtt bármit tehetett volna, kirántottam alóla a fémlapot, amin állt, majd azt hozzávágva löktem őt félre. - Ne harcolj velem! – pillantottam Estherre, és az épület tetejének maradékát letépve húztam fel köré egy falat. – Vagy ők, vagy mindenki más! – kiáltottam neki, majd elfordulva tőle Ciklon és Scott felé fordultam, akik feltápászkodtam. – Ti nem vagytok rá képesek … - mondtam, majd a betomtömbőkből kilógó fémrudakkal szegeztem neki a falnak Scott-ékat, figyelve arra, hogy arccal egymás felé legyenek kénytelenek nézni. - … én pedig megteszem, amit kell – ezt már inkább csak magamnak mondom, ahogy hátat fordítok nekik, majd lehunyva a szemem szembe állok a fiúval, aki értetlenül néz felém, de továbbra is dühösen. - Sajnálom – mondom, és ezzel egyidejűleg a körülöttük lévő majdnem minden fémtárgy feléjük repül, de kétméterre tőlük megállnak, és hangos robajjal esnek vissza. - Csak ennyit tud? – kiáltja felém dühösen a fiú, de a következő pillanatban már az ölében fekvőre néz, akinek bár a szeme nyitva volt, a teste ernyedtem lógott. A mellkasán egyetlen apró seb mutatta csak azt a helyet, ahová egy kicsi, de éles fémszilánkkal keresztüldöftem a szívét, gondoskodva arról, hogy egy pillanat alatt meghaljon, szenvedés nélkül. Az erőtér megszűnt, én pedig közelebb léptem a fiúhoz, aki nem vette egyből észre, hogy közeledek felé, azonban mikor a szeme sarkából meglátott, dühösen felordítva támadt volna rám, de ekkor a nyakát felsértette egy fém darab, mire önkéntelenül is odakapott. Egy pár pillanatba beletelt, mire rájött, hogy nem fog ebbe belehalni, de ez épp elég időt adott nekem, hogy arcon üssem a fiút, aki eszméletlenül terült el a földön. - Sajnálom – ismételtem magam, ahogy leguggoltam a halott fiú mellé, és ujjaimmal az arca felé lehunytam a szemeit, amik eddig üvegesen meredtek az ég felé.
Szavai felmérnek egy jól célzott gyomrossal, melyet akkora erővel érkezik a gyomorszájamba, hogy azzal a lendülettel csapódok a mögöttem húzódó falnak. Mindez nem történik meg, csupán a fájdalom, s a csalódottság az, ami kiül a vonásaimra, s láthatatlan kéz szorítja össze mellkasomban dobogó szívem. Az igazság olykor fájdalmas, és a férfi szavai ebben a helyzetben, ebben a kontextusban nagyon is kínzóan hatnak. Az, hogy pont Ő az, aki ezt a szememre veti, sokkal rosszabb, mint mikor Scott kérdőjelezi meg hovatartozásom. Nem is felelek semmit, nincs szükség rá. Percekkel később pedig már nincs idő ezen agonizálni, hiszen az időnk vészesen fogy, s végre rátalálunk a fiúra is. Elfogadom a felém nyújtott kezet, s kissé elkínozottan állok fel, s csak röviden biccentek a férfi kérdésére. Igaz, voltam már jobban is, de rosszabbul is kijöhettem volna ebből az egészből. - Mert azt hiszi, már késő, de.. ezen még tudunk változtatni. - rázom meg a fejem, s szemöldökeim összeszaladnak a homlokomon, miközben Erik szavait hallgatom. - Nem lehetsz ebben olyan biztos! - Erik védte magát a hőtől, ahogyan én is, miként teljes alakomon megjelent a jégburok. Scott és a férfi között már így is izzott a levegő, a szó nem jó értelmében, s az idegek most pattanásig feszültek a felfokozott idegállapotunkban. Minden hirtelen történik, s döbbenten nézem, miként szerelik le a társaim. - Mit művelsz? - dörrentem Erikre, miközben kezem emeltem, s a Ciklonnak vágódó fémlapot megfagyasztva állítottam meg a levegőben, majd dobtam félre. Nem voltam elég gyors, mert a következő pillanatban egy másik fémdarabbal kényszerítette Ororot a meghátrálásra. - Te vagy az, aki ellenünk harcol! - Fenyegetően tettem egy lépést Erik felé, s ahogy a jobb lábam a földet éri, ott megjelenik egy jeges pont, mely ösvényként terjed tovább, egészen a férfi alakja felé, de mielőtt még a lábfejei jégbe borulnának, kizökkent. Falak kerülnek körém, én pedig tehetetlenül kezdek el rajta dörömbölni. - Eressz el!- kiáltottam, s hiába fagyasztottam meg az egész szerkezetet, ellenállt az erőmnek. Erik sokkal erősebb volt nálam, és hiába feszültem neki a fémlapoknak, nem eresztett. Nem láttam, mi történik, csupán az aggasztó zajok szűrődtek át a falakon. Vettem egy mély levegőt, s jégtömböket képeztem a lábaim alatt, épp csak annyit, hogy elérjem a kalitka tetejét, s megkapaszkodva, húzzam fel magam. Látom a mellkasba fúródó fémdarabokat, s szinte arcul csap, mikor a láthatatlan erőtér semmivé foszlik. - Ne! - Hiába kiáltottam már, teljesen felesleges volt. Újabb jég keletkezett a lábam alatt, egészen kiemelve a fém falak mögül, hidat képezve szabadultam ki, s ugrottam a földre. A két fiúhoz rohantam, s térdre rogyva nyújtottam a kezem, hogy megvizsgáljam mindkettőt. Az egyikük még élt, de a másik belehalt a sérüléseibe. A fémszilánkok egyenesen átfúrták a szívét. Erik biztosra ment, s nem hagyott esélyt. A tehetetlen düh hatalmas lánggal lobbant fel bennem, s lehunyt szemeim alól egyetlen könnycsepp talált utat magának, végig szántva a megpróbáltatásoktól piszkos arcom. Kezeim ökölbe szorulnak, s a vér olyan erővel zubog ereimben, hogy teljesen eltompítja az érzékeim, s nem dübörgésétől nem hallom a távolban felharsanó szirénákat, melyek egyre közelednek. Lassan engedem ki a tüdőmbe szorult levegőt. Nem tudom, mi történik velem, soha nem éreztem ehhez foghatót. Képtelen vagyok megszólalni, s még csak Rá sem nézek Erikre, mégis érzem a jelenlétét, egészen közel magamhoz, még ha a fizikai távolság a valóságban több is. Észre sem veszem, miként aktiválódik a mutációm, s veszem célba Lehnsherrt, láthatatlanul a bőre alá férkőzve, sejtszintekre hatolva, s az ereiben zubogó vért molekulákra bontva, fagyasztom meg azt, egyiket a másik után.
