Hangos csattanással vágódik ki az ajtó, s megjelenek én, aki a hátizsákkal a vállán rongyol be az öltözőbe. Sietős mozdulattal nyitom ki a szekrényem, és kezdek kibújni a ruhámból. Vállamról lecsúsztatom a kabátom, s bedobom az egyik üres polcra, ezt pedig követi az összes többi ruhadarab. A szekrénysor túloldalán női beszélgetés, s azt körül öleli kuncogás szűrődik át. - .. és láttátok azokat a nőket, akik mindig a nyomában vannak? Valamiféle testőrök. - - Az még semmi sem! Makena szerint a szálloda nevében felajánlott ételt sem fogadták el, mert állítólag tartanak tőle, hogy megmérgezik. - - Egyáltalán hol van ez a Wakanda? - - Fogalmam sincs, de ha ilyen férfiak élnek ott, mint ez a királyocska, odaköltözök! - újabb nevetgélés hangzik fel, miután izgatottan, egymás szavába vágva cseréltek információt a szobalányok, akik az éjszakai műszakért feleltek. Egyetlen mozdulattal simítottam végig a fekete egyenruhámon, majd akasztottam le a bekészített hófehér kötényt, és kötöttem a derekamra, erősen meghúzva, s megkötve hátul a masnit. - Hé, Te találkoztál már vele? - bukkant fel Adama, a beszélgetés egyik résztvevője. Felesleges volt visszakérdeznem, kire is gondol pontosan. Kisebb túlzás nélkül mindenki a wakandai vendégekről beszélt, a királyukról, és az őket körül lengő titokzatosságról. - Nem, és különösebben nem is érdekel. - - Nem érdekel? - ismételte vissza döbbenten a szavaim, látszólag felháborodva. - Nem mindennap jönnek ide királyok, nem beszélve arról, hogy nem is egy vén aggastyán. - Szemeimet megforgatva igazítom meg a harisnyát a lábamon, s bújok bele a fekete cipőbe. - Yala beteget jelentett, és a főnök azt mondta, Te veszed át a helyét, és Neked kell rendbe rakni a lakosztályát. - - Remek. - - Nem is vagy izgatott? - - Nem. Miért, annak kellene lennem? - pillantottam rá, mire csak megrántotta a vállát, s hátat fordítva távozott. Pontosan ezt tettem én is, s jelentkeztem a felettesemnél eligazításon. A szállodában betöltött pozícióm inkább volt egy fedősztori a számomra. A civil életem pontja, melyet azért végeztem, mert a munkakörnek hála sok olyan helyre jutottam be, ahová másként nem sikerült volna, csak ha tilosban járok. Másrészt mert tökéletesen beleillett abba a képbe, melyet kialakítottam magamról. A szegény lányról, aki árvaházban nevelkedett, és bár iskolai végzettsége nem volt, a kemény munka nem állt tőle távol. Ezzel a mai nap sem lett volna semmi gond, de még mindig az Adammel kapcsolatos történtek jártak a fejemben. Gyanús volt az egész. Felbukkan a Párduc, amikor Wakanda királya is megérkezik a városba, béketárgyalásra. Vajon a király egyik testőre lehet? Kapóra jött az, hogy én mehettem a lakosztályba takarítani, így körbe szaglászhattam kicsit. Persze Yala is nagyon izgatott volt, amikor elújságolta nekem, hogy Őt osztották be a szálloda legfontosabb vendégéhez dolgozni. Nem sokkal később felajánlottam, hogy a műszak végén igyunk meg egy kávét, melyre én hívom meg. Késleltetett hatású hashajtót kapott, melynek köszönhetően az elkövetkező három napban képtelen lesz fél méternél távolabb kerülni a mosdóból. Szintén a lánytól tudtam meg, hogy egész délelőtt üres lesz a lakosztály, mert mindenki a megbeszélésen vesz részt. Azt is tudtam, hogy a főnök engem fog felkérni, hogy helyettesítsem Yalát, mert tudja, milyen jól dolgozom, és ez nem mondható el a teljes személyzetről. Így hát ha engem kérdeztek; nem, nincsenek véletlenek. A főnök szónokolását meghallgatva indultam az utamra. A lakosztályhoz érve az előírásoknak megfelelően többször is kopogtam, s mivel senki sem felelt, lehúztam a mágneskártyát és beléptem az ajtón. Sietősen néztem körbe, megbizonyosodva róla, hogy van e itt valaki. Az órámra pillantottam, s konstatáltam, hogy alig maradt időm. Látszólag semmi értékes nem volt elől, és több időre lett volna szükségem ahhoz, hogy átnézzek mindent. Ehhez azonban az kell, hogy holnap is beosszanak ide, tehát el kell végezzem a piszkos munkát. Nem rágódom, s hamar beletörődőm, hogy ez az alkalom csupán felmérés, nem több. A kötényem zsebéből előveszem a fülhallgatóm, hogy a helyükre helyezve bekapcsoljam a zenét. Kezembe ragadom a porszívót, és munkához látok, s ezt követi a felmosás. A fülemben szóló zene ütemére táncolom végig a szobákat, csillogóra varázsolva a márványpadlót. Közben figyelek, s nem nyúlok semmihez, csak a szemeimmel mérem fel a területet. Olyannyira belemerülök a munkába, s a zenébe és az ahhoz párosuló táncba, hogy észre sem veszem, ha valaki mégis visszatérne a lakosztályba.
Az óvárosban történtek után igencsak nagy feszültség keletkezett, így a maradás mellett döntöttem. Wakandát így is épp elegen szeretnék keresztrefeszíteni, nem kell, hogy ehhez még eszközt is szolgáltassak nekik. Adam-et Wakandába vitettem, mostanra egy cellában van, és ott is marad, míg haza nem érek, hogy döntsünk a sorsáról. Ayo ragaszkodott ahhoz, hogy a testőrség továbbra is velem maradjon nagyobb számban a keletkezett feszültség miatt. Bár nem volt köztudott, hogy mi történt, legalábbis az egyiptomi kormány nem nyilatkozott róla, biztos vagyok benne, hogy az utcán előbb-utóbb híre kél annak, hogy kik is voltak a történet szereplői. - Van valami hozzáfűznivalója? – pillantott rám az egyiptomi külügy miniszter, ahogy a tárgyalóban az asztalhoz vágott egy vaskos mappát. Minden bizonnyal az óvárosban történt összecsapásról szóló jelentéseket tartalmazta. – Nem tudom, hogy ki ez alak maguknak. Testőr, katona, teljesen mindegy, Egyiptom területén támadt egyiptomiakra, ezt nem nézzük csak úgy el. Gratulálok, taccsra vágta a tárgyalásokat, mielőtt még elkezdődhettek volna. – mérgelődött a férfi, ahogy helyet foglalt velem szemben. - Úgy tudom egyetlen ott lakó sem sérült meg. Az információim szerint a helyszínen letartóztatott zsoldosok nagyobb része egyiptomi volt. Tehát, egyiptomiak támadtak egyiptomiakra. – pillantottam a férfira, nem nyúlva a mappa után. A kormánya persze ezt az információt megtartja magának, hisz most ez a számukra célszerűbb. – Akik zömében illegálisan jutottak az országukba, lopott fegyverekkel felszerelve, amiket Ulysess Klaue-hoz lehet kötni. Én úgy látom, hogy terroristák jutottak az országukba, akiket egy wakandai fékezett meg, mielőtt komolyabb károkat okozhattak volna. – a szavaimat a férfi feszülten hallgatta. Ismeri ő is Klaue múltját, és pontosan tisztában van azzal, hogy amit mondok igaz. Nem is lehetne ez másképp, tekintve, hogy az információim az ő információik. Shuri egyik lehallgatókészülékének köszönhetően nyomon követhettem azt, hogy mit tudnak meg az elfogottaktól. – Nem szeretnék botrányt. – jelentettem ki, ahogy felálltam a székemből. – Mondja, hogy Wakanda segítségével gátoltak meg egy terrorakciót. – és ez még csak nem is lenne hazugság. A kezem nyújtottam a férfi felé búcsúzóul, aki azonban csak fintorogva pillantott rám, így inkább visszahúzva azt távoztam a szobából, és nem sokkal később az épületből is. Az autó már várt rám, hogy visszavigyen a szállást adó hotelba, ahová kissé lassabban ment a bejutás, köszönhetően a hotel előtt felsorakozott kisebb tömegnek. Az utcán úgy tűnik gyorsan szárnyra kapnak a hírek. A lakosztályba lépve levettem a zakómat és a kanapé karfájára dobtam azt, majd a hálószoba felé menet kioldottam a mandzsetta gombokat és a szekrény tetejére ejtettem őket, mikor felpillantva megláttam a szobában táncoló alakot, aki látszólag teljesen kirekesztette a külvilágot. Az ajtófélfának dőlve figyelem, ahogy dolgozik és szórakozik egyszerre, míg nem szembe kerül velem és észrevesz ő is. - Miattam nem kell abbahagynia. – feleltem, mosolyra húzva a szám. – Zene nélkül kissé fura, de ügyesen mozog. – biccentettem elismerően, ahogy elléptem az ajtófélfától és a nyakkendőm kioldva közben léptem a ruhásszekrényhez, hogy aztán eltűntessem a ruhadarabot az egyik fiókban. – Azt hiszem, hogy még nem találkoztunk. T’Challa vagyok. – mutatkoztam be, ahogy elfordultam a szekrénytől. Minden bizonnyal ő ezt tudja, így előnyben van velem szemben. Nem emlékezhetek persze mindenkire, akivel találkozom, de jó az arcmemóriám, emlékeznék, ha őt is láttam volna már az itt dolgozók közül. – Remélem nem volt itt nagy rendetlenség. – mondom, ahogy körbepillantok a szobában. A rendetlen szó nem jellemző rám, és egyébként sem sokat tartózkodtam a lakosztályban, habár ez nem volt nyilvános információ. – Egy embernek kissé nagy, de otthonos. – tagadhatatlan, hogy a hotel rászolgált a hírnevére, ugyanakkor ez számomra csak sokadlagos volt. Nem város nézni érkeztem Egyiptomba, hanem válaszokat keresve. Most, hogy a legégetőbbekre választ is kaptam, hamarosan távozom, amint az egyiptomi kormánnyal elsimítjuk az Óvárosban történteket. Nincs sok választásuk, mint belemenni abba, amit ajánlottam. Egyébként sem túl jó a közbiztonság az országban, ha elmondanám a nyilvánosságnak azt, amit tudok, ez csak hatványozódna.
Mindenkinél eljön az a pont, amikor az agya kikapcsol, s az állandó kattogás a háttérbe szorul, s a halk morajló hang egyszerűen csak elhallgat. Az én esetemben ezúttal elnyomom. Az elmúlt események történései belém ívódtak, ahogyan Adam és az idegen szavai is. Mázsás súlyként nehezedett rám a felelősség egy, még meg nem született élet miatt, s mert nem volt garantált az, hogy nem kerül napvilágra, ki rejtőzik a Szellemnek becézett név mögött. Némi fondorlatosság kellett ahhoz, hogy ott lehessek, ahol éppen most vagyok; Wakanda királyának lakosztályában. Még sem tehettem azt, hogy azonnal feltúrok mindent, pedig szívesen tettem volna. Apránként kell felmérjem a terepet, s persze a lehetőségeim, mert első ránézésre nem igazán bármi olyan ebben a lakosztályban, ami bármiféle információval szolgálhat a fekete ruhás alak kilétéről. Pontosan ezért, mikor az egyik kedvenc számom csendül, elengedek minden ezirányú görcsösséget, s egyszerűen csak hagyom, hogy a dallam vezessen. A felmosót újra és újra belemerítem a vízbe, kinyomkodom a vizet a mopból, és lábbal pattintom vissza, majd mosok tovább. A számok egymást követik, a lábaim a zene ritmusára visznek, játékos táncot járva a felmosóval, ring a csípőm, s éppen egy nagyobb ívben fordulok meg, amikor szembe találom magam Vele. Olyannyira ledöbbenek, hogy ha akarnék, se tudnék az arckifejezésemen uralkodni. Szemeim elkerekednek, az egész arcom megnyúlik, még a szám is eltátom. A kezemből majdnem kiesik a felmosónyél, de gyorsan utána kapok, s másik kezemmel kirántom a fülhallgatót. - Én nagyon sajnálom, elnézést, hogy.. - kezdek el magyarázkodni, de a szavai, s a mosoly az arcán arra enged következtetni, hogy nem fog panaszt tenni a főnökségnél, az itt leadott kisebb magánszám miatt. Nem tudhatom, mennyit látott belőle, és mióta áll ott az ajtóban. - Köszönöm. - Szaladnak össze kissé értetlenül a szemöldökeim a dicséret hallatán, de végül halovány mosolyra görbülnek ajkaim. A fülest, a kötényembe mélyesztem, és a lejátszót is kikapcsolom, majd ismét a férfira pillantok. - Tudom, ki maga. - csusszan ki ajkaimon a megjegyzés a bemutatkozását hallva, s hirtelenségem miatti pír fel is tűnik az arcomon. - Bocsánat. - Rögvest folytatom is, és kérek elnézést a kissé udvariatlan viselkedésemért. - Igazából.. mindenki tudja. Mert mindenki magukról beszél. - vonom meg finoman a vállam, s ismét elmosolyodom. - Én Zaila vagyok. Zaila Fumnaya. - Mutatkozok be én is, majd még mindig egy helyben ácsorogva, kissé oldalra billentett fejjel nézem a férfit, pontosan olyan vonásokkal, mint akit nagyon foglalkoztat valamiféle gondolat. - Nem tudom, most jön e az a rész, hogy meghajolok vagy ilyesmi? Nem mindennap találkozom valódi királyokkal, így nem igazán ismerem az etikettet. - szavaim őszinték, és nem csak a hangszínem, hanem a vonásaim is erről árulkodnak. Valóban érdekel, mi a következő lépés, vagy éppen mi az elvárt. Elvégre nem tudhatom, nem ismerem a szokásaikat. Pár másodperc után tovább folytatom a felmosást, a lakosztály azon területén, ahol eddig még nem jártam. Immáron tánc nélkül, normál üzemmódban. - Egyáltalán nem, de ha lett is volna, sem jelentene problémát, hisz ez a munkám. - Mosolyodom el, majd gyorsan végezve a kimaradt területtel, merítem be a mopot, és vizezem újra. - A vezetőség biztosan örül, hogy jól érzi magát nálunk. - bólintok, majd ismét megállok egy pillanatra. - A felettesem azt mondta, nem fog itt tartózkodni a délelőtti órákban, és éppen ezért mostanra kell időzíteni a takarítást. Nem szeretnék zavarni, így ha szeretné, visszajöhetek később is. -
Mosolyogva figyelem, amit a hirtelen feltűnésem és látványom okoz pillanatnyi cselekvés zavart nála. A Bécsben történtek előtt kevesen ismerték Wakandát, még kevesebben Apámat, és engem. Azonban az elmúlt években történt események megismertették a világgal nem csak Wakandát, de engem is. Sokkal nehezebb így láthatatlannak lenni az akciók során, ha nem ölthetem fel a páncélom, de szerencsére közel sem vagyok olyan ismert, hogy ez komolyabb problémákat okozzon. Nem a címlapokon élem az életem, ha erre lehetőség is volna. Wakanda továbbra sem átjáróház, de nem kirekesztünk, csupán alkalmazkodunk. A történelmünk során először nem vonjuk ki magunkat abból, ami körülöttünk történik. Még szoknunk kell. - Semmi baj. – csóváltam meg a fejem, ahogy belekezdett a magyarázkodásba, ugyanakkor az felesleges volt. – Gyakorlottnak tűnt. – jegyeztem meg mosolyogva, ahogy elléptem mellette. Felteszem, hogy ez egyfajta … rituálé nála. Nem, mintha ezzel gond lenne, valamivel el kell ütnie az embernek az időt. - Sokat kér bocsánatot. – fordultam felé, de nem láthatott rosszallást az arcomon. – Azt tudja, hogy mi vagyok. – tudja honnan jöttem, a nevem, a címem. – De azt nem, hogy ki. – vontam meg a vállam. Nem, mintha tudhatná, valószínűleg alig van ember a Földön, aki tényleg tisztában lenne azzal, hogy … milyen ember is vagyok. Apám jó embernek gondolt, de most, elsősorban jó királynak kell lennem. - Ha elmentünk, már nem fognak. – rántottam a vállamon, halovány mosolyra húzva a szám. A következő királyról, hercegről beszélnek majd, aki ide jön. Soha nem volt jellemző rám az, hogy a dolgok középpontjában akartam lenni. Épp ellenkezőleg, kerültem a feltűnést, ha tudtam. Az utakon, amikre magával vitt atyám, a tárgyalópartnerei azt hitték a testőre vagyok. Ha az emberek tudják, hogy ki vagy, ahhoz igazítják a mondanivalójukat. A tudatlanság őszinte. - Szép név. – bólintottam. De nem egyiptomi. Ugyanakkor igencsak illetlen lett volna ezt megjegyeznem, tekintve, hogy nem ismerem. Sokan menekülnek a kontinensen, talán csak régi sebeket tépnék fel. – Ne, nem kell, nálunk nem szokás az ilyesmi. – csóváltam meg a fejem. – Nem valódiakkal gyakran találkozik? – kérdeztem aztán, kíváncsian, de mosolyogva pillantva rá. Sokan azt hiszik, hogy egy királynak egyszerű a dolga. A rossz királynak valóban. Apám azonban úgy nevelt, hogy ne csak azt lássam, mit kapok a korona révén, hanem azt is, hogy mit várnak el miatta. A kettő pedig van, ahol találkozik. Felelősség, áldozat. Az uralkodás erről szól. Nem a hatalomról, vagy annak fitogtatásától. Hatalom az, mikor lehetőségünk erre, de nem élünk vele. Baba azt akarta, hogy tudjak könyörületet mutatni. Olykor úgy érzem, cserbenhagyom őt. Nagy király szeretnék lenni, de nem járhatom az ismert utakat. - Bizonyára. – bólintottam, habár korántsem voltam benne biztos, hogy örülnének az itt létemnek. Az óvárosban történtek óta én is érzékelek az irányunkba egyfajta … távolságtartást, amit egészen eddig nem tanúsítottak a vendéglátóink. – Nem zavar. – csóváltam meg a fejem, ahogy kigomboltam az ingem legfelső gombját, szabaddá téve a nyakam, ahogy a lakosztályban lévő bárpult mögé léptem. – Felteszem, hogy hallott a napokban történtekről. – pillantottam a nőre, miközben a bárpult takarásában olybá tűnhetett, hogy épp italt készítek. Valójában épp csatlakoztattam Shuri egyik kódtörőjét a szálloda hálózatához. – Nem neheztel ránk? – siklott a tekintetem át a szobán, kíváncsian állapodva meg rajta. Odalent egész szép tömeg gyűlt össze, hogy tudtunkra adják mit gondolnak. Nem állítom, hogy ne lett volna jobb módja a dolgok rendezésének, de nem számoltam azzal, hogy Klaue két legyet ütne egy csapásra.
A társadalmi ranglétrán elfoglalt helyem megköveteli ezt a fajta viselkedést. Hisz ha valamit megtanított nekem az élet az az, hogyan alkalmazkodjam, s miként védjem a titkaim. Alázatosnak kellett mutatkoznom, hiszen én is egy voltam azon nők közül, kik az alsórétegben foglaltak helyet, s meg kellett dolgozniuk a mindennapi betevőért. Pedig megtehettem volna, hogy egy sokkal jobb életet élek, hatalmas lakásban lakom, és felfogadok egy embert, aki főz nekem. Igen, megtehetném. Feketén űzött munkámnak hála rengeteg pénzem volt, különféle offshore számlákon. Kairoban könnyű volt céget alapítani, és azokon keresztül tisztára mosni a pénzt. A látszat fenntartása azonban fontos, én pedig csak egy szegény, civil nő voltam, aki takarítónőként dolgozott a város legfényűzőbb szállodájában. - Tudja, a kellemeset a hasznossal. - vigyorodok el. Elvégre nem kell beledögleni a munkába, s teljesen belefásulni, ha úgy is végezheted, hogy kicsi mókát csempészel bele. Bár nem vagyok abban biztos, hogy pont Ő lenne az, aki ezt a helyzetet teljesen megértené. A taposómalom nem a királyoknak valók. - Igyekszem nem hibákat véteni, vagy ha mégis, azokat korrigálni, még ha csak egy bocsánatkéréssel is. - Ő sem tudja, hogy ki is vagyok valójában, hiszen ez is most csak egy szerep - legalábbis részben -, amit eljátszom. Így hát csak bólintok egyet, és inkább a munkámmal foglalatoskodom. A bocsánatkérés egyébként nem feltétlen az erősségem, de most úgy érzem, nem véthetek több hibát, ha azt akarom, hogy a Wakandaiak itt tartózkodása alatt én lehessek az, aki bejárhat a király lakosztályába munkavégzés céljából. Hivatalosan. - Igaz. Ahogy a mondás is tartja, minden csoda három napig tart. - látszólag nem érdekelte ez az egész felhajtás, s ez engem őszintén meglepett. A híres emberek, vagy akik a felsőrétegbe tartoztak, kikövetelték a különleges elbánást. - Köszönöm. - A bemutatkozás letudva, én pedig rákérdezek a szokásokra, legalábbis ami a király üdvözlését illeti. Újabb olyan válasz érkezik, mely őszintén elnyeri a szimpátiám. Meglepetten pislogok, de végül csak bólintok, és a felmosót belemerítem a vízbe, majd kicsavarom, és folytatom tovább a felmosást. - Ami azt illeti.. - vigyorodok el a kérdésén. - Elég sok férfi próbálkozik be azzal, hogy letűnt országok királyainak a leszármazottja, vagy egyenesen visszavezeti a családfáját Tutankhamonig. Mindezt azért, hogy nagyobb sikereket érjen el a nőkkel való ismerkedés során. - Nevetem el magam halkan, s a fejem is kissé megcsóválom, majd leteszem a vizes felmosót, és egy száraz mopot levéve a takarítós kocsimról, elkezdem felszárítani az imént felmosott területet. Hiszen az imént hangzott el, hogy nem zavarom a jelentlétemmel, tehát befejezhetem az itt elkezdett munkát. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem bánom, amiért szóba elegyedett velem a királyi sarj. Kitudja, akár megtudhatok számomra érdekes dolgokat is. - Igen. - felelem rezzenéstelen arccal, egy pillanatra sem megakadva a munkámban. Meglepődhetnék, hogy felhozza ezt, de valójában nem okoz újdonságot a dolog. Lehet a férfi is tapogatózik. - Neheztelni? Én? Nem, nem mondanám. - Egyenesedem fel, s megtámaszkodva a felmosónyélben, nézek rá, s rázom meg a fejem. - A szóbeszéd szerint nem történt haláleset, sem személyi sérülés. Ez a legfontosabb. Az meg, hogy mi történt ott pontosan, csak azok tudják, akik ott voltak. - vonom meg a vállam, majd tovább dolgozom a padló felszárításán. - Én biztos vagyok benne, hogy a háttérben sokminden folyik, amit a kormány, nos.. nem köt a mi, vagyis az állampolgárok orrára. Így aztán nem ítélkezem a helyzet teljes ismerete nélkül. Meg egyébként sem vagyok olyan fontos személy, hogy a véleményem mérvadó lenne. - Mosolyodom el, és végezve a padló felszárításával, a portörlő rongyot veszem elő, s neki látok letisztítani a lakosztály berendezési tárgyait. - Az itt dolgozók azt mondják, sokat tárgyal. Volt már ideje szétnézni a városban? - háttal vagyok neki, mert éppen a kanapé fafaragású karfáját tisztítom le nagy gondossággal. - Tudja, olyan turistásan. -
Csak mert királynak születtem, nem vettem jogomnak azt, aki vagyok. Apám felkészített engem, a legjobb tudása szerint. Mindig is olyan akartam lenni, mint ő. Jó ember, nagyszerű király. Olyan, akinek adnak a szavára, akit néma csendben hallgatnak, mert tisztelik, éppúgy az ellenfelei, mint a barátai. Királynak születtem, de ugyanúgy játszottam a többi gyerekkel a sárban, fára másztam, futottam a szavannán, tanultam és pórul jártam, amikor valami rosszat csináltam. Apám azt akarta, hogy ne csak tudjam, de lássam is, ismerjem azokat, akiket meg kell majd védenem. Király leszel. Szolgálni fogsz, és ez az, ami miatt követni fognak téged. Egy jó király kivívja ezt a jogot, nem követeli. Én pedig igyekszem nem követelni ezt. - Nem hangzik rosszul. – bólintottam a szavaira. Nem mondom, hogy teljesen átérzem a helyzetét, mert nem tudnám. Egy másfajta ország királya vagyok, habár közel vagyunk egymáshoz, szokásaink, a vallásunk, és oly sok minden más eltér. Wakanda nem vállalt eddig közösséget, így nem is ismerhettek meg minket sokan. A kultúránk a miénk volt, a hagyományaink. Nem szenvedtünk, de talán kellett volna. Én nyitottam, és most még inkább szenvedünk, mint valaha. – Olykor hibázni is kell. – vontam meg a vállam. Apám sokat mondogatta ezt. Szerinte aki nem hibázik, nem is csinál semmit sem jól. A hibáink még inkább meghatároznak, mint a sikereink. A sikerek előbb-utóbb feledésbe merülnek, de a kudarcaink … azok örökké velünk maradnak. - Már nincs sok hátra belőle. – mosolyodtam el. Nem igényeltem azt, hogy szolgákkal vegyenek körbe, hogy szobalányok álljanak a rendelkezésemre a nap minden percében. Direkt megkértem a hotel igazgatóját, hogy ne tegyen így. Sokfajta király van, én nem vágyom arra, hogy minden másodpercben érezzem ezt. - Nagy munka ez ahelyett, hogy egyszerűen csak … bemutatkoznának. – mosolyodom el. Kettőnk közül úgy érzem, hogy ő az, aki ebben a témában igazán otthon van. Korábban sem volt rám túl jellemző az, hogy sokat ismerkednék, ennek meg voltak a maga okai. Abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy az ismerkedés terén ő sokkalta előrébb jár, mint én. Elvégre, neki adják magukat elő királynak, nem igaz? Nekem még nem kellett ezt a kártyát kijátszanom. - Igen, én is így tudom. Szerencsére. – bólintottam a szavaira. Könnyen megsérülhettek volna mások is. Klaue-t ez persze nem érdekli, számára az a legjobb, ha Wakanda minél nehezebb helyzetben van, úgy könnyebb kijátszania minket. Habár, ő sem olyan ostoba, hogy a legutóbbi próbálkozása óta egyedül próbálkozzon. Közvetve, másokon keresztül, ahogy tette azt legutóbb is. Ennek pedig egy férfi, egy nő, és a még meg nem született gyermekük lett az áldozata. Aki, ha nem is marad apa nélkül, de soha nem fogja őt látni. – Minden vélemény számít. Az öné sem kevesebb, mint másé. – ráztam meg a fejem. Ő itt él, én nem. Vendég vagyok az országában, mondhatni az ő vendége is vagyok ezáltal. Érthető lenne az, ha neheztelne rám. Mint királyra, vagy épp, mint a Fekete Párducra. - Sokat beszélnek rólam? – kérdeztem kíváncsian. Eddig nem igazán gondoltam ebbe bele. Sok király, herceg, elnök és társaik fordulnak meg itt, nem hinném, hogy nagy kuriózumnak számítanék itt. – Még nem. Talán majd máskor. – vontam meg a vállam. Nem sokáig leszek már az országban, amint elült a por az óvárosban történtek miatt, visszatérek Wakandába. – A közelmúltban történtek miatt … mostanában sokat kell tárgyalni. – ami Wakandában történt, az az egész világot érintette, és épp emiatt mindenkinek a célkeresztjébe kerültünk. A mi veszteségeink is épp úgy nagyok, mint bárki máséi, de az, hogy mindez nálunk történt, tett célponttá minket. – Új vagyok még a politikában, emiatt pedig még többet. – vontam meg a vállam. Nem szerettem a politikát, de szükségszerű. Baba remek volt benne, én minden igyekezetem ellenére, inkább látom sokszor akadálynak, semmint mankónak.
still feel | hát ... majd nagyon kreatív leszek: P
- Nem teljesen érti, igaz? - pillantottam hátra a vállam fölött, s vigyorodtam el. Azt gondoltam volna, hogy ha valaki, hát Ő, az Ő pozíciójában már csak tudja, miről is beszélek. - Sokan azt gondolják, az ilyen hazugságokkal hamarabb célt érnek. Épp, hogy a kevés munkáról van itt szó, a minimális energiabefektetésről és a gyorsan elért sikerről. Sok lány álmodozik arról, hogy jön a herceg, aki beleszeret, és együtt elnyargalnak a napmenetébe, majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak. - Színpadiasan sóhajtok egyet a végén, s kezem a mellkasomra teszem, majd rögtön utána elvigyorodom, s csak megcsóválom a fejem. - Aztán felébrednek másnap, és az ágyban nem a herceg hanem a béka várja őket. Feltéve ha még ott találja a férfit, és nem szívódik fel azonnal, amíg alszik. - tárom szét a karjaim, de rögtön utána folytatom is a munkámat. - Volt olyan barátnőm, aki bevette az ehhez hasonló maszlagot. Pedig én előre szóltam neki. - Bólogatok a szavaim végén, amolyan „én megmondtam” arckifejezést felöltve. Engem a legkevésbé sem hatnak meg az ilyen férfiak. Sőt, egyenesen tartanak tőlem, és még csak meg sem közelítenek. Szerencséjükre. Felismerem a fajtájukat. Azonban ez az érem egyik oldala, s ott a másik, ahol a férfihoz hasonlóan más férfiak, akik magas pozícióban vannak, visszaélnek vele. Éppen ezért nem gondoltam volna, hogy a Wakandai király számára ily módon kell elmagyarázni az egész helyzetet. Nehezemre esik elképzelni, hogy valaki, az Ő rangjával ne élt volna vissza. Lehet, ezúttal tévedek. - Tényleg? Ez igazán kedves magától. - mosolyodom el ismét, majd fordulok a falon lévő festményekhez, hogy a gondosan kidolgozott, arannyal bevont kereteket áttöröljem. - Ezt a meglátását mondhatná a szálloda vezetőségének is, mert egyébként nem sokra tartja az alkalmazottainak a szavát. - Jegyzem meg mellékesen, bár az is igaz, hogy engem ez kevésbé veszélyez, hiszen az egész nem több, mint egy alibi, viszont látom a többieken az ellenkezőjét. - Na nem mintha panaszkodni akarnék, mert ezt leszámítva jól bánnak velünk. - lépek el a képtől, és megyek át a másikhoz. Hamar végzek vele, majd visszamegyek a kis kocsihoz, ahol a takarító eszközeim sorakoznak. Pár dolgot elrendezek, a munkanaplóra írok pár sort, s akkor érkezik a következő kérdés, mire felpillantok a férfira. - Igen, elég sokat. - Vigyorodok el, majd folytatom a munkát azzal, hogy a minibárhoz lépek, s futom át a tartalmát, s szükség szerint fel is töltöm a hiányzó elemeket. - Biztos felmerül a kérdés Önben, hogy miért olyan nagyszám az itt léte, mert hát elég híres ez a hotel, és sok fontos ember megfordult már nálunk. - sandítok a férfira, bár nem várok megerősítést a szavaimra, pedig az is lehet, hogy simám mellé trafálok. Nem vagyok gondolatolvasó, így ez is előfordulhat, de ritkán tévedem. - És ez így is van. De a legtöbb elnök, király esetleg más uralkodó hát.. hogy is mondjam. Többnyire idős, meglett ember. Ráadásul elég sokat lehet róluk tudni, a hírekből, újságokból. - Próbálok szofisztikáltan fogalmazni, és nem tiszteletlen módon kijelenteni, hogy senkit sem érdekelnek különösebben a vénemberek, akikről amúgy is tudunk mindent, hisz a nyilvánosság előtt élik az életüket. Másnem, elég pár keresőszót beírni a keresőbe, és mindent kiad a google. - Ön viszont más, alig lehet tudni valamit magukról, és az országukról. Titokzatos, és ettől és ettől válik igazán érdekessé. Nem beszélve arról, hogy fiatal, és szexi. - a végére egy újabb vigyort villantok, s nem kevésbé pimasz módon kacsintok is a férfira. Nincs okom a pironkodásra, hisz Ő kérdezett, én meg válaszoltam, őszintén. Nem sokan tennél meg ezt a helyemben. - Ez igazán kár. - A bárpulthoz sétálok, majd annak felületét kezdem el fényesíteni, s ha még mindig mögötte tartózkodik a férfi, akkor most így, valamivel közelebbről nézek Rá. - Nem töltheti minden idejét tárgyalótermekben, meg itt. - mutatok körbe a lakosztályon. - Megszöktetem én, ha szeretné. Szerzünk valami átlagos ruhát, kap egy sapkát, és egy szemüveget, és segítek meglógni innen. Sőt! Nálam senki sem ismeri jobban ezt a várost, remek idegenvezető is vagyok. - Húzom ki magam, miután megteszem ezt a remek ajánlatot, majd ismét elmosolyodom. - Mindenkinek jár egy kis lazítás. -
A kérdését hallva kissé zavartan mosolyodtam el, ahogy felpillantottam rá, ugyanis remekül látta meg a lényeget. Valóban nem értettem. - A szavaiból úgy veszem ki, hogy Ön nem fecsérli az idejét a …hercegére várva. - mosolyodtam el, megvonva a vállam. – Nálunk ez … nem szokás. Hencegni, visszaélni mindezzel. Az apám … - itt egy másodpercre elhallgattam. Talán ez az első alkalom, hogy egy mondhatni, vadidegennek mesélek apámról és rólam. Jó néhány dolog történt azóta, hogy az apám a kezeim közt halt meg, mégis tökéletesen emlékszem minden pillanatára, mintha csak tegnap lett volna. - … ő úgy gondolta, hogy nem leszakítani kell a kert minden virágát, míg rá nem lelünk a tökéletesre. – meséltem, lesütve néhány pillanatra a tekintetem, mielőtt újra rápillantottam volna. – Csukott szemmel is rá lehet bukkanni, ha tudjuk, mivel keressük. A szem erre ugyanis vak. – enyhén rántottam meg a vállam, sóhajtva egyet. – Higgye el, nem olyan nyálas ez, mint hangzik. – nevettem fel halkan, tudva azt, hogy mit is mondtam az előbb. – Az apám elvárta, hogy a rangomnak megfelelően viselkedjek. – ebbe pedig nem fért bele az, amit az előbb mesélt. Biztosan megtörtént már, hogy visszaéltem a hatalmammal, de úgy gondolom, hogy egyszer sem az önön örömszerzésem céljából. - Sajnálom. – feleltem halkan, és bár szívesen hozzátettem volna még valamit, nem tudtam, hogy mit mondjak. Tisztában vagyok, hogy az itteni hagyományok és kultúra miként is szorítja háttérbe a nőket. Nem vagyok ennek támogatója, de sajnos nem is változtathatom ezt meg. – Hátha jobb belátásra tudom majd őket bírni. – bólintottam aztán, egy a szám sarkában megbúvó mosoly kíséretében. Elvégre, ez a legkevesebb, amit tehetek, igaz? - Igen, ez megfordult a fejemben. – bólintottam a szavaira, halovány mosollyal nyugtázva a szavait. Az ilyen helyeken rendkívül sok előkelő származású egyén szál meg, egyesek méltók a címükre, mások kevésbé. Figyelmesen hallgatom őt, zsebre dugva a kezem, miközben tettem felé néhány lépést. Való igaz, hogy nem lehetne azzal vádolni, hogy a New York Times címlapjain tengetem a magánéletem. Hirtelen kapom fel a fejem az utolsó néhány szavát hallva, ugyanis nem épp erre számítottam, de pár pillanat múlva már csak egy zavaromat leplezendő mosolyra volt időm, ami talán inkább illet be nevetésnek. – Hát …öhm …- köszörültem meg a torkom, ahogy a padló szőnyegről ismét a nőre pillantottam, habár éreztem, hogy továbbra sem sikerül lepleznem a szavai okozta zavarom. – Köszönöm, ez … köszönöm. – ismételtem aztán magam, ahogy több pillanatnyi kínos gondolkodás után sem találtam a megfelelő szót, és mivel azelőtt léptem hozzá egy-két méternyire, hogy zavarba hozott volna, a helyzetet számomra csak még kínosabbá tette így a zavartság szülte szótlanság, miközben ő mindezen valószínűleg remekül mulatott. - Mi baja a ruhámmal? – vontam fel a szemöldököm, de elmosolyodtam. Való igaz, hogy kicsit talán túlöltözött vagyok egy átlagos itteni lakoshoz képest. – Felteszem, én lennék az első király, akit megszöktet. – mosolyodtam el, habár a korábbi szavaiból kiindulva … nos, talán mégsem. – Épp … nincs dolgom. – vontam meg a vállam, ahogy körbehordoztam a tekintetem a szobán. – Örülnék, ha rám szánná az idejét. Egy pillanat! – emeltem a kezem, ahogy az asztalon lévő telefonért nyúltam és tárcsáztam a vezetőség által megadott számot. Röviden közöltem arabul a hotel vezetőjével, hogy igényt tartanék egy Zaila nevű lány társaságára, amit a munkaideje sínylene meg ”sajnálatos” módon. – Nos, ha ön vállalta a kockázatot, hogy megszöktet, én sem tehetek kevesebbet. – mosolyodtam el, letéve a kagylót, miután a hotel vezetője egyből beleegyezett a kérésembe. – Attól tartok, hogy … a bőröndömben nem átlagos ruhák vannak. – jegyeztem meg, ahogy a hálószobám felé pillantottam, ahol az említett tárgy hevert. – Jöjjön, kérem! – biccentettem a fejemmel, ahogy kinyitottam az ajtót, majd előre engedve becsuktam azt magam mögött. Az ajtó előtt állók egyből felém fordultak, de a szavaimra némán bólintottak. – Megmondtam nekik, hogy most az Öné vagyok. – magyaráztam Zaila felé pillantva, mielőtt a liftet hívtam volna, néhány perc múlva pedig a szálloda belsejében helyet foglaló kissé talán drága, de mindenképp közel lévő ruházati boltba léptem. – Az ízlésre bízom magam! – pillantottam mosolyogva a nőre, mielőtt beléptem volna a boltba. – Próbálja fel, ha megtetszik valami. – tettem aztán még hozzá, és ha esetleg ezzel vitába szállt volna, gyorsan hozzátettem. – Ragaszkodom hozzá.
still feel | akkor lehet direkt belebukok a feladatba: P
A megszokott formális beszélgetés, mely köztem és a szállodában megszálló vendégek között esik meg, egészen másképp zajlik, mint ez a mostani. A legkevésbé sem bánom, hisz kitudja, milyen információra tehetek szert Wakandáról, vagy a feketeruhás alakról. Elég egy ködös utalás, véletlenül elejtett megjegyzés. Nem vagyok telhetetlen. - Valóban nem. - mosolyodom el lassan, s emelem tekintetem a férfira. - Ha nekem kell valaki, akkor megszerzem magamnak. - Kijelentésemet követően sem sütöm le a szemeim, pironkodva, mint holmi bakfis, sokkal inkább kihívóbbá válik a tekintetem. Soha nem voltam az a virág lelkű lány, aki a hercegre vár - vagy bárki másra -, hogy megmentse. Az, hogy miként fog ez az információ lecsapódni a királyban, láthatóan nem zavar. Sok titkot rejtegetek, de a valódi személyiségem nem rejtem véka alá. Nem szólok közbe, mikor az apjáról beszél. Én is ismerem a történteket, s ennyi idő elteltével nem érzem szükségét, hogy részvétemet kifejezzem. Idegennek érzem ezt, s nem szeretném magamra erőltetni. Azonban én is elnevetem magam, Vele együtt, a virágos hasonlatot hallva. - Pedig elég nyálasnak hat első hallásra. - vigyorodom el. - De ezzel együtt kedvesnek, és romantikusnak is. - Szelídül a gesztus az arcomon egy mosollyá. Minden kemény embernek - aki nem sérült érzelmileg, tehát nem egy degenerált -, van romantikus oldala, még nekem is. Ennek intenzitása azonban eltérő, de ettől függetlenül értem az elhangzottak mögöttes tartalmát. - Egyszer majd elmesélhetné, milyen is az a viselkedés pontosan. - tényleg érdekel, s ezzel a megjegyzésemmel kilátásba helyezem a további ilyen csevejt. Miért ne? Gyanítom, sokan lábujjhegyen közelítik meg, pont a rangja miatt, s másképp tekintenek Rá. De nem én.- Nem kell, tényleg. - Biztosítom még mindig mosolyogva, majd egy biccentéssel is megtoldom. - Vannak nálam, nálunk sokkal rosszabb élethelyzetben élők is. - teszem hozzá, hiszen az előbbi „panaszos megjegyzésem”-et sem kell véresen komolyan venni. De legalább Rajta látom, hogy valóban sajnálja. - Ettől függetlenül pár jó szó mindig jól jön. - S ezzel lezártnak is tekintem ezt a témát. Önmagában az, hogy van munkalehetőség, ráadásul egy ilyen neves helyen, ez is sokat jelent. Persze az ember mindig többre vágyik, s ezzel nincs is semmi baj. Azonban azzal is tisztában vagyok, hogy egy egész ország hozzáállását még Ő, egy király sem tudja megváltoztatni, vagy befolyásolni. No de ennél sokkal kellemesebb téma felé evezünk, melyet még nem is én hoztam fel, hiszen Ő az, aki konkrétan érdeklődést mutat a téma iránt. Én pedig nem vagyok rest megválaszolni. Mondhatni, leplezetlenül adom meg a választ, s nem kevés elégedettséggel az arcomon figyelem a reakcióit. - Zavarba hoztam? - szegezem neki szenvtelenül a kérdést, mely sokkal inkább költői. - Egyébként szívesen. - Valóban jót szórakozom T’Challa reakcióján, de korántsem kárörvendően. Nagyon is aranyos ez a pironkodés a férfi részéről, sőt. - Semmi. Nagyon is csinos és különleges ami azt illeti. - mérem végig a férfit, és természetesen a szóban forgó ruhadarabot. - Csak éppen ezért képtelenség ebben a hacukában észrevétlenül elvegyülni. - Adom meg a problémámat a wakandai divattal kapcsolatosan, hiszen itt Kairoban ez legkevésbé sem hagyományos, és még csak nem is turistás. - Igen. Tudja, nincs apakomplexusom, szóval nem jönnek be az öreg férfiak. - vonom meg a vállam lazán. A valódi személyiségem tényleg nem szöktetett még meg királyt. Az más kérdés, hogy Szellemként kellett már terroristáktól kimenekítenem méltóságokat. - Ezt most komolyan mondja? - Én vagyok most az, aki őszintén meglepődik a válaszát hallva, s széles mosolyom az örömöm hírnöke. Több szempontból is okom van rá, hiszen a nyomozásom nem ér véget, ráadásul tényleg igazuk volt az öltözőben fecsegő nőknek. Tátott szájjal nézem végig, ahogyan telefonál, és elér a főnöktől. - Ez nagyon menő volt.- Bólintok elismerően, majd a takarítós kocsi felé siklik a tekintetem, s el is döntöm, hogy magam mögött hagyom szeretett munkaeszközöm. - Még hogy kockázat, remekül fogunk szórakozni! - nem is kell többet kérlelnie, szó nélkül követem, miközben lejtek pár örömtánchoz hasonlatos mozdulatot. - Áldott legyen Egyiptom minden istene. Nem hinném, hogy tudok olyan gyorsan futni, hogy ők ne érjenek utol. - Mutatok az őrökre, akik szintén szóbeszéd tárgyát képzik a szállodánkban, de erre már nem is térek ki. Percekkel később a szálloda egyik neves ruhaüzletében kötünk ki. S mindketten eléggé kilógunk a környezetből, még én is a szobalányos ruhámmal. Körbe vezetem a tekintetem a ruhákon, s amikor felajánlja, hogy én is válasszak magamnak valamit, már nyitnám a szám, hogy ellenkezzek, de Ő megelőz. - Nagyon kedves, de hadd kérdezzek valamit. Szoktak magának nemet mondani? - pillantok rá hunyorogva, s megpördülve a tengelyem körül vágok bele a ruhák válogatásába. Olykor vissza vissza pillantok a férfira, hogy megállapítsam a méretét, s hamar leakasztok pár vállfát, majd a kezébe nyomom. - Tessék, ez az első kör. - S megragadva a karját finoman, de annál határozottabban, vezetem oda a próbafülkéhez. - Én pedig itt megvárom. - lépek oda a fülkék előtt lévő kanapéra, s vágom le magam.
A szavait hallva kissé elnyílnak az ajkaim, de aztán, ahogy észreveszem magam csak bólintok egyet és megköszörülöm a torkom. – Ez …gondolom, általában ez sikerülni is szokott – szemrevaló nő, aki úgy tűnik, hogy az önbizalomnak sincs híján, minden bizonnyal nem teljesen alaptalanul mondja azt, amit mond. Ezért hibáztatni aligha lehet, természetes dolog, hogy az ember kihasználja az adottságait. - Igen, tényleg annak tűnik – értek egyet vele, elmosolyodva. – De sokáig együtt voltak, úgyhogy valamit jól csináltak – vonom meg a vállamat. Mindmáig együtt lennének, ha előbb észreveszem a furgont, amiben a bomba robbant. Tudom, hogy a történtekért felesleges magamat okolnom, mert nem visz előre a bűntudat, de olykor akaratlanul is belegondolok, hogy mi lett volna akkor, ha jobban idefigyelek, ha nem siklik el a figyelmem a veszély felett. - Egyszer talán inkább megmutatom – feleltem elmosolyodva, ahogy a nőre pillantottam. Talán jobban élveztem ezt a csevejt, mint kellett volna, de az ember nem az a fajta lény, aki gátat emel annak, ami jó érzéssel tölti el. Ez a fajta önkontroll soha nem volt jellemző ránk. A világban sokan szenvednek, tudtam eddig is, de a közelmúltban történtek csak még inkább felhívták erre a figyelmem. Igyekszünk a segélyközpontokkal minél inkább enyhíteni a mély szegénységben élők kínjain, de … ez nem elég. A világ gyerekfejjel egyszerű, fekete és fehér, jó és rossz. Ahogy azonban felnő az ember, meglátja a színeket, az árnyalatokat, és rájön arra, hogy a világ, amelyet addig olyannak látott, mint a mesék, valójában egy rémálomhoz hasonlít inkább. - Egy kicsit – bólintottam, zavart mosolyt eresztve meg a nő felé, és megmagyarázhatatlan kényszert éreztem, hogy valahogy lekössem a kezeim, így az arcom kezdtem dörzsölni. - Igaz, ebben van valami – adtam igazat neki, ahogy én is végigpillantottam magamon. Úgy tartja a mondás, hogy aki elakar rejtőzni, maradjon szem előtt, azonban ebben az esetben ez aligha állt volna meg. - Sok öreg király bánatára, minden bizonnyal – pillantottam rá mosolyogva. – Halálosan – bólintottam, mielőtt a telefonért nyúltam, hogy a hotel vezetőjével megbeszéljem a részleteket, igaz, igen nagyvonalban. Királyként a kérések egyik előnye, hogy elég csak kérni, minden további nélkül. – Igyekeztem, örülök, ha sikerült – húztam széles mosolyra a szám, ahogy Zailara néztem, majd mikor már elegánsabbnál elegánsabb és drágábbnál drágább ruhák közt voltunk pillantottam felé megint. Biztos vagyok, hogy a választék igen nagy része igen jól festene rajta. - Nem – feleltem őszintén, halovány mosolyt varázsolva az arcomra. Ami azt illeti, valóban ritka, hogy akadályokba ütköznék. Szótlanul figyelem, ahogy a ruhák közt válogat, míg végül a kezembe nem kötnek ki a próba elé állította darabok, nem sokkal később pedig már egy próba fülkében állok, pár perccel később pedig kilépek onnan, miközben az ingujját igazítom, amit felpróbáltam. – Kicsit úgy érzem magam, mint … Bob Marley – jegyeztem meg, ahogy az igencsak színes ingen végig néztem, majd Zaila-nak oldalt fordulva a tükörbe néztem. – Ne mondja, hogy így kevésbé lennél feltűnő – jegyeztem meg mosolyogva, ahogy felé pillantottam. Úgy éreztem magam, mint egy szivárvány a sivatagban.
Mindössze egy sokatmondó mosolyt kap a férfi válaszként a sikerességemet firtató feltételezésre. Nem hiszem, hogy szükséges lenne belefolyni egy olyan témába, amit akár prezentálni is tudok. Hiszen már most is azt teszem. - Csak győzzem kivárni. - vigyorodtam el, mikor már az Ő viselkedését firtató téma van a terítéken. Nem ismerek hozzá hasonló, kékvérű embereket - ha nevezhetem így -, a világa teljesen ismeretlen a számomra, hiszen én mindig is csak egy kívülálló voltam, s mai napig hiszem azt, hogy az is maradok. Kedvemre való a királyocska pironkodása, melyet nem is tudott véka alá vetni. Egészen kellemesen alakul ez a szituáció most, kettőnk között. Jobban, mint amire számítottam volna, hisz terveim között nem szerepelt egy egésznapos program azzal a személlyel, akinek átakartam kutatni a lakosztályát. Ez utóbbi elmaradt, de a szemmel látható óvatosságuk arra enged következtetni, nem is találtam volna semmi érdemlegeset. - Sejtettem. De ez ma másképp lesz. - pillantottam kihívóan a másikra, egyetlen pillanatra elfordulva a ruháktól, egy igen elszánt mosoly kíséretében. Én sem szeretem túlzottan, ha nemet mondanak nekem, ahogyan azt sem, ha velem ellenkeznek. - Én nem vagyok az alattvalója, így mondhatok nemet. Vagy.. ez az alattvaló elnevezés túl régimódi? Beosztott? Őslakos? Wakanda polgára? - Sorolom fel szórakozottan a lehetséges opciókat, majd a következő pillanatban ruhákat nyomok a kezébe, és a próbafülke felé. - Már csak a raszta hiányzik. - vigyorodom el, miközben felpattanok a kanapéról.- - Turistásan feltűnő, de igaza van. Hozok mást. - Azzal el is tűnök, de nem kell sokáig várakoznia, hiszen újabb ruhákkal a kezemben bukkanok fel, egy pár fehér sportos fazonú cipő társaságában. - Ez lesz a tuti befutó. Ígérem. - adom oda a felsőt, nadrágot és a lábbelit, majd hátrálok pár lépést, és várakozóállásban megállok. S mikor végre előlép, végigmérem tüzetesen, s elégedett mosollyal nézek ismét rá. - Tökéletes. Hogy érzi magát benne? Ó várjon, még hiányzik valami! - A próbafülkétől nem messze az egyik állványhoz lépek, ahol némi válogatást követően leveszek egy pilótalencsés napszemüveget, és a férfi elé lépve, adom fel rá, majd belekarolva, húzom a tükör elé, ahol megnézheti magát tetőtől talpig. - Ez pedig az én választásom. - teszem fel magamra ugyan azt a napszemüveget, melyet neki is kiválasztottam, csak a női megfelelőjét. - Egyenszemüveg. Menő, mi? Na, mehetünk is, ne késlekedjünk tovább! - Paskolom meg a vállát, majd mutatok a fejemmel a kijárat felé, s ha kell, megint belekarolok, hogy magammal húzzam. - A szobájához irattam a hacukákat. A ruháit, pedig amiket levett, felviszik majd. Jó lesz? Most pedig eljön velem, hátra a személyzeti részhez, mert nekem is át kell öltöznöm. - bár nem mondtam nemet az ajánlatára, ami a ruhaboltban való vásárlást illeti, de megtaláltam a kiskaput a szemüveg képében. Van nekem saját ruhám, amit hordok, nem szükséges bevásárolnia nekem. A gesztust mégsem akartam otromba módon semmibe venni. Keresztülvittem a hallon, s mostanra jóval kevesebb kíváncsi szempár tapadt rá, ezekben a teljesen átlagos ruhákban. Hamar egy folyosón lyukadunk ki, ahonnan nyílik ajtó a mosodára, konyhára és nem kis hangzavarba csöppenünk bele. Itt zajlik minden olyan háttérmunka, ami a vendégek - ezáltal ő számára is – teljesen láthatatlan. - Zaila, ide nem hozhatod be a pasidat! - harsan egy hang, s előbukkan egy testes, zömök alak a konyhából, s egy zellerszállal fenyegetően felém int, miközben arcán hatalmas vigyor terpeszkedik el. Csak nevetve legyintek, s haladunk tovább, bekanyarodva jobbra, s megállva az utolsó ajtó előtt. - Várjon meg itt. Ez itt a női öltözős részleg, és sikító frászt kapnának magától. Több szempontból is. - Vonogatom meg a szemöldököm, majd tűnök el az ajtó mögött. Sietősen magamra kapkodom a ruháim, s a vállamra dobva a táskám, engedem ki a hajam is, hogy a fonatok szabadon hulljanak alá, s dobom a napszemüveget vissza a fejemre. - Mehetünk. - bukkanok fel újra, majd a hátsó kijárat felé vezetem, ami a személyzeti bejárat is egyben, így a hotel eldugott részén bukkanunk ki, az udvaron. - Van konkrét elképzelés, hova menne szívesen, vagy improvizáljak? - Teszem fel a kérdést előzékenyen, miközben a parkoló felé veszem az irányt, végig haladva az autók mellett, megállva a legutolsó parkolóhelyen álló motor mellett. - Limuzinom sajnos nincs, de ezzel akármilyen dugót kikerülünk. - vigyorodom el, majd veszem elő a slusszkulcsot, és kirúgva a kitámasztót, vetem át a lábam, majd ülök rá. - Na pattanjon fel mögém, nem harapok. Csak ha kéri. - kacsintok rá, majd a következő pillanatban berúgom a motort, s az felmorranva jelzi, készenáll az indulásra.
