Hiába a hangos zihálás, a macskakövekről hangosan visszaverődő léptek zaja, senki nem hallotta, ahogy a férfi halálra rémülve futott sikátorról sikátorra. A történtek után, nem ez az egyetlen város, ahol kijárási tilalmat rendeltek el. A világ rendje felbolydult, ebben viszont sokan lehetőséget láttak. Egy létrát, megmászni a káoszt. Könnyű volt lekövetnem a férfit. Amint ráijesztettem, egyből futásnak eredt, nekem pedig nem volt más dolgom, mint követni. Így mikor végül valósággal betörte az ajtót, és megnyugodott volna végre, hogy biztonságban van, ott teremtem előtte, útját állva a további menekülésben. Könnyedén kaptam el a felém lendülő kézben tartott csövet, hogy egy könnyed csukló mozdulattal csavarjam azt ki a kezéből, mire ő maga is bukfencezett egyet a levegőben. A bokájánál megragadva emeltem fel a földről és akasztottam fel a plafonból kiálló nagyobb kampóra. - Tudod, mit akarok. – pillantok a férfira, hátrébb lépve, majd miután továbbra sem mond semmit, a karmaimat az oldalába vájom, mire már kénytelen felüvölteni. – Beszélni fogsz. Te döntöd el, hogy mennyi marad belőled a végére. – mondom a férfinak, mire már vadul bólogat. Nem lelem örömöm a fájdalma okozásában, de nincs más lehetőség. Emberek haltak meg, mert rossz emberek kezébe került a mi örökségünk. A szeretteik fájdalmához képest, az övé … elenyésző.
Kairó, Egyiptom
A Wakandában történtek után, a világ, ami eddig nem ismert minket, ellenségessé vált velünk szemben. Tulajdonképpen, az egész világ haragban állt most, a bizalom, ami eddig meg volt, eltűnt, helyébe a gyász lépett, a kilátástalanság. Több ilyen utam is volt már szerte a világban. Ezekben az időkben is, össze kell tartanunk. Mind szenvedtünk el veszteségeket. Ezeknek nem szétválasztania kéne minket. A megérkezésem után egyből a szállásomra vittek. Jártam már gyerekként, apám oldalán itt. Akárcsak azon városok többsége, melyek a történelem során kiemelkedő szerepet játszottak, Kairó sem változott sokat. Azonban nem városnézni jöttem. Miután igyekeztem minél békéltetőbb mód fellépni az itt összehívott konferencián, minden egyes megjelenő állam képviselőjével beszélni, még nem tértem vissza a szállásomra. Az etiópiai utam végül kifizetődőnek bizonyult. A férfi ugyan nem sok mindent tudott mondani, de épp eleget, hogy ide vezessen. Egyetlen ember van, aki tudja, hogy lopjon tőlünk, és ő nem elég ostoba, hogy egymaga újra próbálkozzon. A férfi csak a hajót tüntette el a hivatalos nyilvántartásokból, de emlékezett a nevére: Cleopatra. Illetve két nevet, amit hallott. Szellem, bizonyára egyfajta kódnév. A másik egy óvatlan ember neve. Adam. A kikötőben sétáltam, az öltözékemet tekintve igyekeztem a tömegbe olvadni. Nem hoztam testőröket, amely ötletet Okoye nem értékelt, de csak felesleges feltűnést keltettem volna. Kairó nagyváros, még így is sokan maradtak itt. Én pedig bár király vagyok, nem szerepelek magazinok és újságok címlapján. Név szerint mostanra talán igen, az arcom alapján azonban kevesen ismernek fel. - Oh, a francba! – sóhajtott fel egy férfi, miután belém ütközött és elejtette a táskáját. Csak futó, elnéző pillantást vetettem felé, lehajolva, hogy segítsek neki, mikor egy női hang is felsejlett mögötte. - Adam! Gyere már! – a férfi hátrapillantott, én pedig meglepve emeltem a tekintetem, ahogy meghallottam a nevet, majd még mielőtt visszafordulhatott volna, a karkötömről az egyik gömböt a táska egy kisebb zsebébe rejtettem, mielőtt felálltam volna és átnyújtottam volna azt. - Kösz. – bólintott a férfi, mielőtt hátat fordított volna, és megfogva a nő kezét elindult volna a mólón a hajók felé. Egy ideig még mozdulatlanul álltam, követve a szememmel az alakjukat. Nem lehettem biztos benne, hogy ő az, akit keresek, bár a valószínűsége nagy volt. Ahogy azonban felszálltak az egyik kisebb, lakhatásra és szállításra is alkalmas hajóra, már nem volt bennem kétség, elolvasva a hajó oldalán: Cleopatra.
Kivártam, hogy leszálljon az éj, ezúttal azonban már tiszta feketében mozogtam az épületek között. A nyomkövetőt, amit a táskába raktam végig nyomon követtem és az óvárosba vezetett, egy kisebb lakáshoz. Alkalmas volt ahhoz, hogy elkerüljék a feltűnést. Az épület oldalán kapaszkodtam fel, de nem rontottam rájuk egyből. Felhúztam magam a tetőre, és a széléhez léptem, ahonnét egyetlen lépésre voltam a lakás erkélyétől. Néhány pillanat múlva pedig a férfi ki is lépett oda, én pedig ezzel egy időben leléptem a tetőről, pont a férfi mögé érkezve, akit a vállánál megragadva dobtam be a lakásba, ahogy azonban beléptem utána, a vele lévő nő egyből a pisztolyáért nyúlt és lőtt volna, de még időben vágtam ketté a karmaimmal a pisztolyt. Ezt kihasználva a férfi megpróbált rám támadni, de csak annyit ért el vele, hogy a karját elkapva a háta mögé csavartam azt és a falnak löktem. - Klaue. Beszélj! – azonban akárcsak Etiópiában a férfi, úgy ő is hallgatott. – Szellem. – kérdeztem a másik névről, amit Addisz-Abeba-ban megtudtam, majd elrántva a faltól az asztal lapjára löktem és a karmaimmal szegezve ahhoz a torka körül. – Nem kérdezem még egyszer. – pillantottam a férfiról a nőre, aki csak mosolyogva állt egyhelyben, majd mikor ismét lepillantottam, a férfi már nem volt ott. - Meglepődtél? – lépett a nő mellé vigyorogva a férfi, akit az előbb még a karmaim között láttam. Mielőtt azonban tehettek volna bármit is, az asztallapra támaszkodva lendültem előre, feléjük rúgva, ami miatt kénytelen voltak hátrálni egymástól. Kisöpörtem a nő lábait, mielőtt használhatta volna újra a képességét, akinek a földre esve nagyot koppan a földön a feje. A férfi felé futna, de megakadályozom benne, ahogy a nyaka köré fonódnak az ujjaim és a fal felé lököm. - Ahogy mondtam … nem kérdezem még egyszer. – ismétlem magam, ott folytatva, ahol abbahagytam.
”Adam veszélyben van. A Szellemet akarják. Siess, mielőtt túl késő lesz.” Fathiya idegessége a rögzítőn keresztül is szinte tapintható volt. Másodjára játszom le a felvételt, melyet a hangpostámra érkezett. Pontosabban Szellem hangpostájára. A név nélküli, lenyomozhatatlan SIM kártyára, melyet egy lebutított, bemérhetetlen telefonban tartottam, és csak ritkán kapcsoltam be. Többnyire csak a vevőim kerestek rajta, s próbálták felvenni velem a kapcsolatot egy új megbízás végett. S olykor új, potenciális vásárlók is jelentkeztek. Egykori csapatommal már régen nem tartottam a kapcsolatot. Azzal tisztában voltam, hogy Adam és Sifa még itt vannak valahol, Kairoban. A botrányt követően Dibia és Fathiya a gyors távozás mellett döntöttek, és a saját biztonságuk érdekében nem árulták el hollétüket. Pontosan ezért lepett meg, hogy most mégis kaptam ezt az üzenetet. A lakás csendje nyomasztó, s a gondolataim egyre csak kattogtak a rövid üzenet tartalmán. Semmivel sem tartoztam Adamnek, sem Sifának, ezt Fathiya is pontosan tudta. Éppen ezért nem evidens, hogy ha az életük veszélyben van, én azonnal ugrok, hogy megvédjem őket. Átvertek, és tettükre nincs mentség. Itt inkább az volt a kérdés, nem e kell újabb árulástól tartanom? Ők ketten tisztában voltak a személyazonosságommal, és nem tudhattam biztosan, hogy a szorult helyzet esetén nem adnak ki, csak azért, hogy az írhájukat mentse mindkettő. A gyors döntésemet a kényszer szülte, és felpattanva az asztal mellől, indultam, hogy felölthessem az uniformisként funkcionáló ruhám, és elinduljak felkeresni Adaméket. Némi időbe telt, de sikerült. Ismertem őket annyira, hogy tudjam, az egyik olyan lakásban húzzák meg magukat, melyet a csapatunk egykor vész esetére tartott fent, hogy ha egy megbízás balul sült el, és meg kellett húznunk magunkat. Az éj leple alatt surranok át az óvároson, majd az épülethez érve felpillantok az ablakra, melyek nyitott szárnyaikkal ásítottak bele az éjszakába. Ebben a pillanatban dulakodás zaja üti meg a fülem. Nem várhatok tovább, így behatolok az épületbe. Adam a robosztus alak lökése által a falhoz csapódik, s annak aljába zuhan, s mielőtt ismét neki iramodna, kettejük között bukkanok fel, egyenesen a padlóból, s farkas szemet nézek a maszk mögül a Fekete Párduccal. Természetesen felismerem, s most már pontosan tudom, miért akarja Szellemet. - Azt csiripelték a madarak, hogy engem keresel. - szólalok meg, s bár nem fordulok meg, a kezemmel intek Adamnek, hogy álljon fel. Nem kell rá nézzek, hogy tudjam, az őszinte döbbenet és az öröm egyvelege ül ki most a vonásaira. - Az első randira rózsával szoktak meglepni, nem éles karmokkal. - Jegyzem meg kelletlenül, miközben végig mérem. Folyamatosan éber vagyok. Ha esetleg felém nyúlva, keze csak áthatolna anyagtalan testemen. - Tehát mit szeretnél? - térek lényegre. - Lopjak el Neked egy macskákkal kapcsolatos ókori relikviát? Nem látom akadályát, ha megtudunk a fizetségben állapodni, kedves. -
-Nem lesz könnyű. A Wakandában történtek után ezt könnyű magukra húzni. Nem igazságos, de … - tárta szét a kezét az egyiptomi külügyminiszter. - … ilyen a politika. Nem szerettem a politikát. Baba igyekezett kitanítani, maga mellett tartott, hogy lássam a tárgyalásokat, lássam közben az embert a másik oldalon, hogy a szavai mögött megtaláljam az igazságot, amit rejtegetni próbál előlem. Wakanda mindig is elszigetelt ország volt, mióta ezt megváltoztattam, az érdeklődés is nagyobb irántunk. A közelmúltban történtek pedig … végzetesek voltak. - Beszélni fogok az elnökkel. Addig is … nézzen körül Kairóban, lenyűgöző város. – mosolyodott el a férfi, ahogy felállt a székből, majd a kezét nyújtva felém búcsúzott el. Ayo. – léptem oda a testőrségem vezetőjéhez, miután megvártam, míg rajtunk kívül senki nem maradt a szobában. Az utolsó egyiptomi őr távozásával magunkra maradtunk. – Megnézem a kikötőt. Menjetek vissza a szállodába, készüljetek arra, hogy talán gyorsan kell majd távoznunk. – nem kellett telepatának lennem ahhoz, hogy lássam Ayo arcán az ötletem okozta kellemetlenséget, hiszen a parancsom az esküjével ellentétes volt. – Nem lesz gond. – rázom meg a fejem, a mellkasom felé bökve, ahol az ingem alatt ott pihent a fogakból készült nyaklánc, amibe Shuri a páncél technológiáját telepítette. – Ha nem beszél, elfogom és könnyen lehet, hogy sietve kell távoznunk. Az, hogy kaptunk egy szép szobát, nem jelenti, hogy szívesen látott vendégek vagyunk. – mondtam, miközben már a lépcsőn lefelé a távozásra készültünk. A mostani helyzetben Wakandán kívül sehol sem igazán biztonságos. Főként egy wakandainak.
- Ha megölsz, nem tudsz meg semmit! – emelte fel a kezét a férfi, egy pillanatra megnyugodva, hogy a tudása kihúzza őt ebből, de ahogy mellkason vágtam és a falnak csapódott, már csak próbált nem megfulladni a hirtelen a tüdejét ért ütéstől. Mielőtt azonban megragadhattam volna őt, hogy felállítsam és folytassam a kikérdezését, félbeszakított a lentről felbukkanó alak, én pedig akaratlanul is hátráltam egy lépést a meglepettség következtében. Ahogy megszólal, eloszlik minden kétségem azt kizáróan, hogy ő az, akit keresek. Hiábavaló lett volna a vonásait figyelnem, hátha ismerősnek hat, a maszk ugyanis nem engedtetett látni az arcát. - Emberek haltak meg a fegyverek miatt, amit elloptatok. Jó emberek. – a fegyverek, amit elloptak, Klaue vevőköréhez kerültek, akik pedig kormányoknak, terrorszervezeteknek adják azokat el, és mivel most Wakanda célpontként szerepel több nemzet térképén is, ez kioltott wakandai életeket jelent. – Felelni fogtok érte. – jelentem ki, nem felelve a megjegyzésére, aminek hallattán összeszaladnak a szemöldökeim. Ugyanakkor, ahogy az ő maszkja, úgy az enyém is gátja az igazságnak. - Egyensúlyt. – felelem a kérdésére. A bűnért a bűnöst. Vagy, a bűnösöket. A mi vérünket ontják, az én népem szenved az ő hibáikért. – Állj félre. – mondom, felajánlva a lehetőséget, de én sem gondolom, hogy élne is vele. – Sokba került ez nektek. – felelem aztán, ahogy teszek egy lépést előre, majd a jobbommal előre rúgok, át Szellemen, ugyanakkor rajta keresztül mellkason rúgva a mögötte álló férfit, aki időközben óvatlanul közelebb merészkedett. A fal már nem bírta tovább, ahogy a test újabb nagy erővel nekicsapódott, így megadva magát szakadt át, ahol egy emberként pattant fel a négytagú család, ahogy megpillantott minket. Felugorva a falba vájtam a karmaim, majd felhúzva és átlökve magam a nő felett értem földet, bukfencezve gördülve tovább, majd rugaszkodva előre a feltápászkodó férfi felé, hogy elkapva a lábát visszatudjam rántani, mielőtt még kimászhatott volna az ablakon. - Menjenek a hálószobába. – pillantottam a közben szoborrá fagyott család felé, akik némi habozás után eleget tettek a kérésemnek, az ajtó hangosan záródott mögöttük, én pedig tettem egy lépést a férfi felé, de a tekintetem a nőre emeltem. - Hol van Klaue? Kihasznált titeket. Ha elmondjátok, amit tudni akarok, kevésbé fog fájni. – ahogy kimondtam ezeket a szavakat, kiugrottak a karmaim. A férfi nem volt semmiféle erő birtokában az eddigiek alapján, az illúziót keltő nő eszméletlen, a jele szerint anyagtalanná váló Szellem nevet viselő nő volt az egyetlen, aki felvehette velem a harcot most. Én pedig nem azért utaztam idáig, hogy üres kézzel távozzak.
Éppen csak egyetlen lépést tesz a párduc bőrbe bújt alak, mikor felemelkedem a padlóból. Általában így reagálnak Szellem felbukkanására. A név sokat sejtet arról, mire is vagyok képes, mégis sokként éri az ismeretleneket, kik először találják szembe magukat a mutációmmal működés közben. S ez még nem is minden, van pár trükk a tarsolyomban. - Nem ez az első a világtörténelemben, hogy ártatlan emberek halnak meg elnyomó hatalmak radikális nézetei miatt. - válaszom szenvtelen, s ezt hangszínem is tökéletesen tükrözi, nem kell hozzá a maszkot levetnem, mely természetesen nem fog megtörténni. Ha valaki, hát én saját bőrömön tapasztaltam mindezt. S pontosan ezért tartottam távol magam a feketepiac ezen részétől, egészen addig az estéig, amikor is óvatlanul cselekedtem. - Ó, már értem! - Sóhajtok fel színpadiasan, mint akit valóban megütött az isteni szikra, és világossá vált számára minden. - A cél szentesíti az eszközt, igaz? Így Te felmentést nyersz az önkényeskedésed okozta teher alól. - a szarkazmus sosem állt tőlem távol, s most sem gondolom, hogy vissza kellene fognom magamat. A fenyegetés, Adamék életére törése nem sokban különbözik más bűnözők viselkedésétől, csak éppen a célok mások. - Wakanda védelme nemes cél, menynek oltárán számtalan élet feláldozható. Ez valóban úgy hangzik, mint az a bizonyos egyensúly. - Gondolatmenetemet hangosan fejezem be, ezzel reagálva a kérdésemre adott tömör válaszára. - Parancsolj. - állok félre, karjaimmal egy tessékelő mozdulatot mímelve, s pillantok Adamra, kinek a teljes kétségbeesés rántja össze a vonásait. A felbukkanásom azt az illúziót kelthette bennem, hogy elfeledtem mindazt, amit velem tettek. Nincs így, de nem is kívánom a halálát. Azonban ahhoz, hogy megmenthessem az életét, magabiztos tárgyalásra van szükség, s nem akarom, hogy a Párduc azt gondolja, a szobában lévő másik kétszemély az én gyengeségem. Az alak még így is keresztülrúg rajtam, hogy nem teljesen álltam ki a képből, s lábai könnyedén haladnak át a karjaimon, hogy végül mellkason találják a férfit. A fal átszakad, s percekkel később egy négytagú családdal találjuk szembe magunkat. - A helyetekben én hallgatnék a fickóra. - lépek át a romokon, és szólítom meg én is a családot, akik földbe gyökerezett lábbal néznek minket, végül a másik szoba felé veszik az irányt. - Ugyan kérlek. Tényleg szükség van erre? - Tárom szét a karjaim, s láthatóan roppantmód kezdem unni ezt a társalgást. A maszk mögül Adamet figyelem, aki a következő pillanatban hangos zokogásban tör ki, s közben érthetetlen hangon kérlel engem arabul, hogy bocsássak meg neki, s mentsem meg az életét. - Klaue átverte őket. A rengeteg pénz mellett olyat ígért nekik, ami a magunk fajtának valódi kincs. S mint utóbb kiderült, valóban nem is létezik. - könnyedén haladok át a törmelékeken, a kettősük felé. - Soha nem üzleteltem Klaueval, s éppen ezért keveset tudok róla, így nem tudom megmondani Neked hol van. De vannak kapcsolataim, melyeket feltudok ajánlani Neked, az Ő életükért cserébe. - Az, amit mondok, s ahogyan beszélek, talán összezavarhatja jobban a szálakat, s a Párduc gondolatait, elvégre az információk egyre kuszábbak.
t h r o n e | az ártatlanság vélelme a magamfajta tolvajokat is megilleti. :-* | •
∆ Hozzászólások száma :
64
∆ Kor :
39
∆ Tartózkodási hely :
Wakanda ... or not
A poszt írója ∞T'Challa
Elküldésének ideje ∞Szomb. 15 Szept. 2018, 17:12
Ugrás egy másik oldalra ∞
Zaila & T'Challa
- Ahogy ti sem az elsők lesztek, akik felelnek ezért. – feleltem a nő szavaira. Nem ők az elsők, és nem is ők lesznek az utolsók. Wakanda éppen azért maradt ki eddig a világ dolgaiból, mert nem adott volna az mást, csak halált és fájdalmat. Én láttam, hogy hova vezetett mindez. Ez egy új világ, mi pedig segíthetünk benne egyensúlyt teremteni. Ezt akartam, mégis, mióta a világ jobban megismert minket, csak egyre több a halottunk. A haláluk nem lehet értelmetlen, elárulnám őket. A védelmükre esküdtem fel, és nem tettem ennek eleget. Nem hagyhatom futni a bűnösöket. Helyre kell hoznom a hibákat, ahogy az őseimét, úgy a sajátjaimat is. - A barátod még él. – feleltem a szavaira, megvilágítva a különbséget aközött, amit én teszek, és amit ők tettek. – Az enyémek már nem. A kapzsiságotok miatt családok szakadtak szét, gyerekek maradtak árván. Ellenben veletek, én nem a felmentést keresem. – zártam rövidre a témát, mielőtt keresztül rúgva a nő mellkason találtam a férfit, aki a szomszéd lakásba átzuhanva zavarta meg az ott éppen televíziót néző család nyugalmát. A kérdésére nem felelek, ugyanakkor mindent tökéletesen értek, amit a férfi könnyek közt mond a nőnek. Ennek viszont nem adom jelét, egyelőre jobb, ha ezt nem tudják. Atyám fontosnak tartotta, hogy kommunikálni tudjak a körülöttünk lévőkkel, legyen az ellenség, vagy szomszéd. Úgy gondolta, ez a tisztelet egy jele, és a tiszteletet egy igaz és becsületes ember viszonozza, bármi is legyen a szándéka. Enyhén oldalra döntöm a fejem, ahogy kimondja az utolsó szavakat és a férfira pillantok, aki nem sokkal a lábam előtt fekszik továbbra is. – Úgy tűnik, akkor ők is átvertek téged. – vonom le a következtetést, ahogy a férfiról a nőre pillantok. – Klaue gyilkos, életekkel kereskedik. A barátaid pedig segítettek neki. – mondom, ahogy közelebb lépek a férfihoz és bár megpróbál ellenkezni, a vállába marva emelem fel a földről és nyomom le a földre, hogy térdre kényszerüljön. – Anyák, apák, gyermekek, haltak meg, mert a rossz emberben bíztak meg. A barátaid bűnösök. – nem tehettem meg, hogy ezt a tényt figyelmen kívül hagyjam. A barátai tudták, hogy mi fog történni, ha fegyverek ellopásában segédkeznek egy olyan alaknak, mint Klaue-nak. Azonban nem foglalkoztak vele, mert a saját életüket többre tartották, mint huszonegy wakandaiét, akiket megöltek azokkal a fegyverekkel. – A barátod magammal viszem, Wakandába. Ha tartod a szavad, és megkapom Klaue-t, a tárgyalásakor ezt figyelembe fogják venni. – ez az ajánlatom. Az egyetlen. Csak azért, mert Klaue a leginkább rossz, nem hagyhatom futni a kevésbé rosszakat. Az egyiküknek vállalnia kell a felelősséget azért, amit tett. A Tanács dönteni fog a sorsáról, és igazságos ítéletet fog hozni. – Egyiküknek vállalnia kell a felelősséget. Döntsd el, hogy melyiknek. – pillantok a nőre várakozva. Nem kétséges, hogy nehéz döntés ez a számára, és nem is igazságos. Nem az. Ahogy az sem, hogy a barátai pénzért és ígéretért dobták oda az enyémek életét. Egyetlen barátja, aki igazságos tárgyalást kap majd, szemben huszonegy halottal, akiknek esélye sem volt. Nem érzem igazságtalannak.
A felelősségre vonás említése egyben egy burkolt fenyegetés is. Vagy sokkal inkább ígéret. Elég csak arra gondolom, mit meg nem mozgathatott ez az alak, hogy megtaláljon engem. Nem kis erőfeszítésbe kerülhetett, és gyanítom Adam könnyelműsége és túlzott magabiztossága okozta felelőtlenség eredményeképpen vagyunk itt most mindannyian. - Még. De elnézve a csinos kis karmaid, ez bármelyik másodpercben megváltozhat. - söpröm félre flegmán az általa kiemelt különbséget. - Ez már rég nem a kapzsiságról szól, de ugyan mit tudsz Te. - Rántom meg a vállam, szavait javarészt elengedve a fülem mellett. Az országáról eddig semmit sem tudtunk, és azok is csak félinformációk voltak. Hosszú évszázadok múlva végül megtörték a csendet, és egyre több információ szivárog ki. A fák sűrű lombjai korántsem egy harmadik világbeli országot rejtenek, hanem annál sokkal többet. Elég csak rá néznem arra az öltözetre, amit most is visel. Elég árulkodó, ahogyan az ereje is, mely átlag fölötti. A falak vékonyak ugyan, de nem olyan egyszerű áttörni őket, de ő mégis játszi különbséggel teszi ezt, s csakhamar egy másik család nappalijában kötünk ki. Lehetséges, hogy ez az a pont, amikor tudatosul Adamben, milyen nagy is az a baj, melybe került. Könyörög az életéért, s a maszk jótékonyan eltakarja a fájdalmasan megránduló vonásaim. Az árulása ellenére is fontos még nekem. - Így is mondhatjuk. - meglep, hogy az alak milyen könnyen összerakja a kirakós apró darabkáit, s bár nem kap így sem tökéletes képet, valamelyest árnyalja a valóságot, ami a háttérben húzódik. A kép azonban még így sem teljes. - Beragadt a lemez? Túlléphetnénk már ezen az anyák, apák árva gyermekek című műsoron? Erről akarsz szavalni egész este, vagy megakarod találnia Klauet? - Morranok Rá türelmetlenül. Igazán nem mondhatja senki, hogy nem voltam türelmes, de most már felettébb unom a fickó gyászbeszédét. Úgy károg, mintha csak Ő, és a népe lenne tisztában azzal, mi is az a veszteség. S az sem éppen az ínyemre való, hogy úgy rángatja Adamet, mintha egy rongybaba lenne. Ennek jelét azonban nem mutatom. Inkább megteszem az ajánlatom, s nem is kell sokat várnom a fekete alak válaszára. Miközben beszél, Adam sírva fakad, én pedig teszek pár lépést jobbra, majd pár lépést balra, s közben a másik lakásban fekvő női test felé pillantok. - És ha halálra ítélik? - kérdezem, s ismét a férfi felé fordulok. - Az a szóbeszéd járja, hogy elég barbárok, ami a törvénykezést illeti. - Talán ildomos lenne jobban megválogatnom a szavaim, de eddig sem úgy tűnt, hogy a Párduc kedvében akarok járni. Különben is, csak szeretném körül járni az ajánlat pontos részleteit. – Nem hagyhatod, hogy magával vigyen. - szólal meg arabul Adam, mire megtorpanok, s teszek felé pár lépést. - Így is sokkal többet teszek értetek, mint az elvárható lenne tőlem. Nem tartozok Nektek semmivel sem. - - Tudom, de.. miért nem vagy képes megbocsátani? - - Megtettem, de azt ne kérd, hogy felejtsek is. Hozzám kellett volna fordulnod, nem felrúgni mindent, és elfogadni annak a szarházinak a mocskos pénzét. - fogalmam sincs, mennyit ért ebből a helyiségben lévő harmadik fél - feltételezésem szerint semmit, mert jelét nem láttam az ellenkezőjére vonatkozóan -, de nem is érdekel. - Te vagy a nő, akit az elmondásod szerint az életednél is jobban szeretsz. Nekem nem kell ez a teher, döntsd el Te. - - Sifa terhes. - közli remegő hangon Adam. A szavak hallatán valami érthetetlen harag fut végig rajtam. - Ezért akartunk elmenni, és új életet kezdeni. - - Sokkal ostobább vagy, mint hittem. Képes vagy veszélye sodorni a születendő gyermeked életét. - jobbom a csípőmre helyezem, míg a ballal jelzem a fekete ruhás alaknak, hogy némi időt kérnék. Veszek pár mély levegőt, mire újra megszólalok. - Elmész, és vállalod a felelősséget azért, amit tettetek. Én pedig gondoskodom Sifáról, és a kicsiről. Remélem tudod, mit várok ezért cserébe. - - Igen, tudom. - felel elhaló hangon. Azt akarom, hogy a kilétem továbbra is titok maradjon. S ha más országban is lesz, akkor se áruljon el engem. Láthatóan nincs más lehetőségem, mint bízni benne. Ez pedig a legnehezebb a történtek fényében. - Adamet vidd magaddal. - váltok vissza angolra, s hamar folytatom is. - A lányt kórházba kell vinnem. - Ez pedig nem egy kérés volt, sokkal inkább egy kijelentés.
t h r o n e | nagyon hálás is tudok lenni, ha szeretné. :-* | •
∆ Hozzászólások száma :
64
∆ Kor :
39
∆ Tartózkodási hely :
Wakanda ... or not
A poszt írója ∞T'Challa
Elküldésének ideje ∞Kedd 25 Szept. 2018, 22:46
Ugrás egy másik oldalra ∞
Zaila & T'Challa
Nem élveztem mindezt. Az erőszakot, a felelősségre vonást, a gyászoló anyákat és gyermekeket, akik könyörögve kérnek engem, hogy találjam meg a felelősöket. Ígéretet tettem, nemcsak, mint Wakanda királya. Osztozom a világ gyászában, de nem hagyhatom hogy ezen gyász az én népemen csattanjon ostorként. Nem feszíthetnek minket kínpadra, nem hagyom. - Ez csak tőled és tőle függ. – vágom szinte egyből rá. A barátja nincs biztonságban. Ahogy ő sem. Az, hogy a férfi még él, a könyörületemnek köszönheti. Megölhetném gyorsan, és végeznék is itt, de ha az élete szolgálhat egy nagyobb célt, a halál még megvárja. Klaue kezén sokkal többünk vére szárad, mint bárki másén a Földön. Olykor elengedjük a kisebb vadat, hogy a nagyobb nyomára vezessen. – Tudom, amit tudnom kell. Ne álltassátok magatokat. – csak maguknak hazudnak. Ismerem a fajtájukat. Sokféle emberrel volt már dolgom, mióta én öltöm magamra a páncélt. Mindegyiküket a kapzsiság vezérli. Akármit mondanak, végül mindig megtömik a zsebüket. Így könnyű elfeledkezni arról, hogy valójában életeket adtak el egy gyilkosnak. Az ő kezük épp úgy véres, ahogy Klaue-é. Az egyetlen dolog, ami miatt még itt vannak, és nem útban Wakanda felé, hogy ítéletet mondjanak felettük, az az, hogy Klaue bűnei sokkalta hosszabbak, mint az övék. - Ne feszítsd túl a húrt! – emeltem meg a hangom, ahogy közelebb léptem. Azoknak az életeknek a védelmére esküdtem fel. Azok az emberek annak szentelték az életüket, hogy azok, akik nélkülöznek, emberhez méltó életet élhessenek. Nem ő az, akinek a szemükbe kell nézni mindezután. Könnyen beszél a gyilkos, ha nincs ki hallja. Az ő kezei pedig épp úgy véresek. – Magadnak köszönheted. – és a barátjának. Annak, hogy minden bizonnyal hitt abban, hogy többet ér neki, mint némi pénz és pár üres ígéret. - Akkor meghal. – felelem egyszerűen, lényegre törően. – Huszonegy élet kioltásában segített Klaue-nak. Ő döntött így. – nem kényszerítette senki, hogy fegyvereket segítsen ellopni tőlünk, amikkel aztán életeket oltsanak ki. Tudta, hogy mire kell az a fegyver, sejthette, hogy emberek fognak meghalni, hogy ő gazdagodjon. Ez barbárság. Amit kapni fog, kegyelem, ahhoz képest, amit ő okozott. Nem szólok közbe, és továbbra sem adom jelét annak, hogy érteném a mondandójukat, amikor azonban elhangzik a nő állapotát érintő néhány szó, a maszk mögött pár pillanatra lehunyom a szemem. Ezt érezte volna Baba is? Egy gyermeket büntetett, az apja bűneiért. Ahogy én is teszem most. De annak a gyermeknek nem volt ott az anyja. Egy népért vagyok felelős … nem hagyhatom csak úgy futni. - Sifa. – ejtem ki a nő nevét. Arabul épp úgy mondják, mint angolul, franciául, és még jó néhányan nyelven, csak épp az akcentus változik. – Ha átversz, eljövök érte. Akárhol is rejtegeted. – mondtam a nőnek, és kicsit mélyebbre nyomtam a karmaim Adam vállába, mikor a mondandómat hallva erőlködni kezdett. Épp elfordulnék, hogy felrángatva Adam-et, távozzak, mikor egy erősebb fénypászta világítja meg a szobát, majd néhány pillanat múlva több lövést is leadnak a szobára. – Földre! – mondom, ahogy földre lököm a férfit, és a két nő felé nézek, majd az ajtó mögül kipillantó családfőre. – Menjen vissza! – utasítottam a férfit, majd a falnak simulva pillantottam ki az ablakon, hogy lássam mivel állunk szemben. Az itteni hatóságok nem lőnének ilyen közhangulatban egy társasházra … talán Klaue védi így a befektetését. Van pénze zsoldosokra. Nem sokkal később hallani lehetett a léptek dübörgését a folyosóról is. Minden bizonnyal körbe is kerítették mostanra az épületet. – El kell tűnnünk, mielőtt a rendőrség kiér. Elbírod? – pillantottam az eszméletlen nő felé, majd Adam-et minden erőlködése ellenére a gallérjánál megragadva húztam közelebb, majd ahogy meghallottam az első lépteket az ajtóhoz érni, az ajtóhoz vágtam, aminek eredményeképp ő kirepült, letarolva jó néhány zsoldost, majd a falnak nekicsapódva csúszott le a lépcsőre, úgy másfél szintet letudva ezzel. Egyből mozdultam én is, a karmaim segítségével szeltem ketté a fegyverüket, hogy aztán a combjukat, mellkasukat megvágva tegyem őket harcképtelenné, miközben folyamatosan dolgoztam a lábammal. Lejjebb ugrottam Adam mellé, mellkason térdelve az egyik felfelé törekvő zsoldost, majd Adam-et újra megragadtam. – Tovább! – mondtam neki, és nem törődve a kérlelésével dobtam lejjebb úgy két szintet, nem sokkal később pedig én is követtem őt, harcképtelenné téve még jó néhány zsoldost. A fegyvereik nem voltak hatékonyak ellenem, közel harcban pedig messze nem voltak olyan képzettek, hogy komolyabb ellenállást okozzanak, miközben Adam-mel folyamatosan egyre lejjebb haladtunk, míg nem elértük a földszintet. - Ayo, most már siethetünk! Hozd a kocsit! – mondtam a kommunikátorba, és megragadva Adam-et léptem el a lépcsőtől. – Mindenki, földre! – kiáltottam a félelemtől megbénult civilek felé, miközben Adam-mel már majdnem az ajtóhoz értem. Ha mi kijutunk innen, a lakóház sem célpont már. Ahogy azonban kiléptem volna vele, hallottam, ahogy a mellettem lévő szobába pattog egy gránát. A férfit ellökve ugrottam egyből rá a szerkezetre, ami a testem alatt robbant, mire egyből megjelent a lila mintázat a fekete páncélon. Egyből kiugrottam az ablakon, majd az egyik zsoldosról lendületet véve érkeztem a földre, az elnyelt mozgási energiát felhasználva, mire körülöttem nagyjából hét méteres körzetben mindenki arrébb repült jó pár métert, az autók pedig, amivel jöttek, tönkrementek. - Ayo, merre vagy? – kissé türelmetlenül kérdeztem, miközben az egyik autó ajtaját letéptem és hozzávágtam az egyik fegyveréhez eljutni igyekvő zsoldoshoz. – Ne ide gyere, már hallom a szirénákat! Az óvárosból kivezető híd alatt! – adom ki az utasítást, visszafutva Adam-hez, akinek egy könnyed mozdulattal csavarom a háta mögé a karját és lököm előre. – Gyerünk! – bökök előre a fejemmel, majd a maszkot viselő nőre nézek. – Ez az egyetlen esélyetek. – mondtam, ahogy kinyújtottam a kezem, hogy átvegyem a nőt. Én gyorsabban tudok vele haladni. – Figyelj a barátodra. – mondtam Szellemnek, ahogy felemelve a nőt elindultam a sikátorban. – A lakók elmondják, hogy merre mentünk, nincs túl sok időnk. Az óvárosból kivezető hídnál várnak … várj! – ragadtam meg a kezét, visszahúzva, Adam-nek volt annyi esze, hogy még időben behúzódott az egyik ház fala mögé, mielőtt kiszúrta volna a két rendőr, aki zseblámpával világítva igyekezett felénk. Egy közeli őrjárat lehet, akiket itt érhetett a riasztás.
Az idegen pökhendisége egyáltalán nincs az ínyemre, sőt, kezd irritálni. A maszk takarásában vonásaim többször is megfeszülnek, de az egyetlen, ami nem tetszésemet tükrözi, a maximum a testbeszédem lehet. A kezdeti pimaszságom helyét átveszi valami sokkal dühösebb érzés, de felvágott nyelvemet ez sem fékezi meg, inkább csak olaj a tűzre. - Miért, mi lesz?! - morranok a másik fenyegetésére, és én is teszek felé egy lépést fenyegetően. - Ha nem születik egyezség, soha többé nem látsz, és cseszheted Klaue nyomait, melyeket rajtam keresztül találhatsz meg. Te is veszíthetsz ezen, nem csak én. - Fölényes és arrogáns viselkedése nem erősíti bennem az együttműködés érzetét. Tény, hogy Adam és Sifa élete az Ő kezében van, de nem engedem, hogy ezért azt gondolja, sarokba szoríthat. Elvégre bármikor kihátrálhatok, a morális részét az ügynek magam mögött hagyva. De még mindig ott van az a sok információ rólam, amit ha Adam elárul, lebukhatok, és akkor vége mindennek. - Látom, nálatok minden fekete és fehér. Micsoda álszent viselkedés. - szavaim megvetők. Lenéz minket, de ez a legkevésbé sem újdonság. Egész életünkben számkivetettek voltunk. A társadalom szélére sodródott megtűrt porszemek, kik ugyan nem zavartak túl sok vizet, mégis rontották az összképet. De azon még is csak fennakadok, milyen felületes és szemellenzős a macskagúnyába öltözött alak. Ezen a ponton azonban szükséges párszót váltanom Adammel. Olyan információk jutnak a birtokomba, mely csak tovább bonyolítja ezt az egész elbaszott helyzetet. - Kezdem unni a fenyegetéseid. Az a ruha sok mindentől megvédhet, de.. - nem tudom befejezni a mondandóm, mert leadott lövések szakítanak félbe. Mindenki a földre kerül, s látom, ahogyan Adam is a fekete alakkal együtt. Sifa egyelőre biztonságban van, én pedig megfordulva rohanok oda a családhoz. - Jöjjenek, kijuttatom magukat innen. – szólalok meg arabul, és megragadom a férfit, majd intek a kezemmel a feleségének és a gyereknek is. - Fogják meg egymás kezét. - Adom meg a következő instrukciót, s bár látom, hogy vonakodnak megtenni, végül mégis megteszik, így jómagam és az egész család elmerülünk a földben, egészen az egyik földszinti lakásig megyünk. - Hívják a rendőrséget, és meneküljenek! - kiáltom, mielőtt eltűnnék, s másodpercekkel később ismét a romos lakásban bukkanok fel. Nem sokat voltam oda, egy percen belül visszaérek, pont amikor a támadók kifogynak a lőszerből, és újra töltenek. - Igen. Lent találkozunk. - Biccentek a férfi felé, s még egy utolsó pillantást vetve Adamre, ugrok át a romokon, és térdelek le Sifa mellé. Ernyedt teste alá nyúlok, s még félszemmel látom, ahogy Adam az ajtónak repül, és a testével kitöri azt. Könnyebb, ha külön utakon járunk. Védenem kell Sifát, nem pedig belefolynom a harcba. Láthatóan a mi önjelölt igazságosztónk tökéletesen ura a helyzetnek. A karjaimba veszem a nőt, és elmerülök a földben. Egyenesen a sikátorba érve a falhoz fektetem Sifát, remélve, hogy itt biztonságban lesz. Visszasietek az épületbe, s a földszinten három másik zsoldossal futok össze. Keresztül haladva az egyiket, ragadom ki a fegyvert a kezéből, majd megprödülve a tengelyem körül lövöm ki kettőnek a térdét. A tár kifogy, én pedig eldobom a haszontalanná vált géppuskát. A harmadik nekem iramodik. Leguggolok, majd elrugaszkodva kapom el a bokáját, és merülök el a férfi testével együtt a földbe, s ejtem csapádba, nyaktól lefelé. Éppen felbukkanok újra, amikor Adam és a férfi is megérkezik, s velük együtt egy gránát is. Gyorsan történik minden, s döbbentem figyelem az előttem kirajzolódó képsorokat, ahogyan ráveti magát, és nem történik semmi baja. Ezt mégis hogyan..? Nincs idő most ezen elmélázni, a sikátor felé iramodok, ahol Sifát hagytam. S felkarolva az eszméletlen nő testét, fordulok a Párduc felé. - Alábecsülsz, de nem fogok most ebbe belemenni. - nyilvánulok meg ellenségesen, s átadom Sifa testét. Nekem, és a nőnek lenne más esélye, csupán Adam miatt megyek bele az Ő játékszabályaiba. - Tudok egy rövidebb utat. - A sikátorban újabb alakok bukkantak fel. Minden bizonnyal ők már járőrök voltak, s nem zsoldosok, akik tüzet nyitottak ránk. Egyik kezemmel Adamért nyúlok, a másikkal a Párducba karolok. Ismerem a várost, mint a tenyeremet, így pontosan tudom, hogy hol az a híd. S abban a pillanatban, ahogy a rendőrök odaérnének, s észre vennének bennünket, mindannyian egy emberként olvadunk bele a falba, és szívódunk fel a sikátorból, és lyukadunk ki a lépcsőház alagsorában, ahol a lomokon kívül nincs semmi. Némán haladok előre, vezetve Adamet, és a páncélos alakot, aki még mindig a karjaiban tartja Sifát. Az alagsort egy élelmiszerüzlet követi, s a polcok és a szegényes árukínálat között nesztelenül haladunk át, és ezt követi jó pár üres, használaton kívüli helyiség. Mindvégig némán megyek, s fent tartom a fizikai kontaktust. - Egy pillanat, körül nézek, hogy tiszta e. - szólalok meg, az egyik fal előtt megtorpanva, s előre hajolok, hogy a falon túl szétnézhessek, majd bukkanok fel ismét. - Futás! - Ismét mindenkit anyagtalanná téve haladunk át a kihalt utcán, egyik épületből a másikba haladva át. Hamarosan pedig Nílus menti szűk, sötét utcán találjuk magunkat, melynek végén ott van a találkozópontként megjelölt híd. Elengedem a férfit, elvonva a karom, s szaporán véve a levegőt, indulok előre. Nem kis erőfeszítésembe került az, hogy négyünket anyagtalanná tegyem ilyen hosszas úton keresztül, de úgy tűnik, sikerrel jártunk.
t h r o n e | ha nem lenne ilyen mufurc, már rég dorombolnék én is. ; )) | •
∆ Hozzászólások száma :
64
∆ Kor :
39
∆ Tartózkodási hely :
Wakanda ... or not
A poszt írója ∞T'Challa
Elküldésének ideje ∞Szomb. 29 Szept. 2018, 19:16
Ugrás egy másik oldalra ∞
Zaila & T'Challa
- Aminek lennie kéne! – lépek egyet felé, dühösen pillantva le rá, habár a maszk miatt ebből nem látszik, csupán a testtartásomon és hanghordozásomon veheti ezt észre. – Csak azért nem vagy bilincsben, mert Klaue még odakint van! Egyszer már megtaláltalak, menne még egyszer. – felelem magabiztosan, ahogy hátrébb lépek és hátat fordítok neki. – A barátaidnak pedig egyből eszébe jutna az arcod, amint eltűnnél. – mondom ki a nyilvánvalót, azt, ami idehozta őt. Nem tudtam, hogy ilyen jó kapcsolatot ápol a cinkostársaival, de sejtettem, hogy amint az érdekeltségeibe belerondítok, fel fog tűnni. Ez így is lett. – Kockáztasd meg, vagy elég legyen! – néztem vissza rá a hátam mögött, mielőtt odaléptem volna Adam-hez. A jelenlegi helyzetben ő az, aki kockáztat. Azért, mert fontos neki, hogy biztonságban legyen a titka. A titka, vagy barátai, talán ő maga sem tudja, hogy melyiket értékeli most többre. - Különösen hangzik ez egy fegyvernepper segédjétől. – feleltem nem kevésbé megvetően. Sok minden van, ami a népem számlájára írható, sok hiba van, amit az őseim elkövettek. Ugyanakkor, a meggyőződésük vezette őket. Jót akartak tenni, de a rossz cselekedet nem lesz jó, csak mert jót akartak vele. Én nem követhetem el ugyanezeket a hibákat, de meg kell védenem a népem, meg kell torolnom, ha minket támadnak. Bűnözők pedig ne mondjanak ítéletet felettünk. Ne olyanok, akiknek a kezükön szárad a mi vérünk. Ahogy ismét kinyitja a száját, átfut az agyamon, hogy egy helyett inkább három rabbal térjek vissza Wakandába. A lopáson kívül egy valamihez kétségtelenül ért még az előttem álló nő, könnyen próbára teszi a türelmem. Mielőtt azonban bármit tehetnék, vagy mondhatnék, lövések dördülnek, ami más megvilágításba helyezi rögtön az egész szituációt. Felkarolom az eszméletlen nő testét, és a maszk alatt elmormolok egy halk köszönetet azért, hogy nem kell újabb szópárbajba bocsátkoznom a nővel. Szóra nyitnám a szám, hogy ellent mondjak a nőnek, mikor belém karol, ugyanakkor mikor egyszer csak átvezet egy falon minket, hirtelen elfelejtem, hogy mit is akartam mondani. Csak zavartan forgatom a fejem, miközben haladunk előre és bár szívesen rákérdeznék, inkább visszatartom azt. - Nincs baja. – pillantottam a férfira, aki a kezemben lévő nőt nézte erősen, mikor Szellem elment, hogy körülnézzen. Ennél többet azonban nem mondok a férfinak, és egyből előre is bökök a fejemmel, hogy induljon meg, majd követem őt én is, míg végül az épület másik oldalán bukkanunk fel. - Mindjárt ott vagyunk. – mondtam, a nőre pillantva, nem téve szóvá sem azt, amit tett, sem azt, hogy láthatóan kifárasztotta. A kezemben a nővel indulok meg, miközben a maszkba beépített kommunikátorba szólok wakandaiul. – Mindjárt ott leszünk. Két nő és egy férfi van velem, ne támadjatok, de legyetek résen! – mondom Ayo-nak, remélve, hogy már megérkezett, vagy hamarosan ott lesz. Amint a civilek elmondják, hogy kiket láttak itt, egyből felkeresnek majd engem a hotel szobámban az egyiptomi hatóságok, én pedig szeretném elkerülni ezt a találkozást. Diplomáciailag ez az út aligha nevezhető sikeresnek. Az autóhoz érve Ayo és még egy testőr fogadott minket, dárdát készenlétben tartva, és csak akkor engedve le, mikor intettem. – A nőnek orvos kell. Őt magunkkal visszük. – böktem a fejemmel a férfi felé. – Hagyjátok elköszönni, aztán irány a kivonási pont. – bólintottam Ayo-nak, aki vigyázba vágta magát, karjait keresztbe téve maga előtt, majd miután viszonoztam azt autóba szálltak, és ha Szellem megpróbált volna elbúcsúzni a férfitól, azt még megvárva, mielőtt elindultak volna. - Tudni fogod melyik kórházba került. – fordulok a nő felé, miután eltávolodott tőlünk az autó, majd a híd alatt hátat fordítottam a nőnek és tettem pár lépést a folyó felé, hogy ne hallja, amit mondok. – Shuri! Hozd a gépet, lesz egy potyautasunk. – pillantok a nő felé, mielőtt bontanám a vonalat. Az, hogy látni fogja a technológiánk, már nem jelent semmit, valószínűleg kikövetkeztette a fegyverekből, amit ellopott, hogy nem egy harmadik világbeli szegény ország vagyunk. – A gép álcázott. A kórháznál kiszállsz, ahova a barátod került. – mondtam, miközben az ég felé néztem. – Adam pedig Wakandába kerül. Nem valószínű, hogy valaha is kiszabadul. – már, amennyiben nem ítélik őt halálra. Nem vagyok híve ennek, de a Tanács dönt. Huszonegy ember halt meg, ezt nem lehet visszacsinálni. Közben a gép láthatóvá vált, ahogy közel ért hozzánk, majd intettem a fejemmel a nőnek, hogy kövessen, ahogy a lenyíló hídon át a fedélzetre léptem. – Álcázó rendszer aktiválása. – adtam ki az utasítást, miután az ajtó bezáródott mögöttünk. Bekapcsoltam a középen lévő asztalt, amin Kairó 3D-s térképe jelent meg, rajta egy pirosan világító pöttyel. – Ott van a barátod. Irány a Kairói Közkórház. – mondtam, ahogy elléptem az asztaltól, miután egy intéssel kikapcsoltam azt. - Tedd el. Nem fog sikerülni visszanyomozni. – nyújtottam felé a gömb alakú kommunikátort. Shuri révén a technológiánk lényegében … egyedülálló. Nem valószínű, hogy boldogulna vele. – Értesíts, ha meg van Klaue. – biccentettem felé, majd hátat fordítva léptem a vezérlő panelhez, az üvegen keresztül pedig már ki is szúrtam a kórház épületét, aminek a teteje felett állt meg a gép. Innen csak egy ugrás a tető, az ő képességeivel pedig valószínűleg hamar megtalálja majd a barátját. A híd lenyílt, én pedig a nő felé fordultam. – Tartsd távol őt Wakandától. – mondtam még búcsúzóul. Nem lenne túl szerencsés, ha a nő a szerelme után jönne, főleg azok után nem, hogy ő maga sem kevésbé bűnös, mint a férfi. Amint Szellem leugrott, zártam a hídat, majd a kivonási pont felé indultam, ahol Ayo-t és a többieket felvéve indulunk vissza Wakandába. Nem üres kézzel, de nem is győzelemből jövünk.
spirit lifting | meg is parancsolhatnám...) Köszönöm a játékot!
- Túl sokat képzelsz magadról, cicus. - szűröm a fogaim között dühösen, s bár mindkettőnk arcát maszk fedi, még a vak is látja, mekkorára duzzadt a feszültség kettőnk között, s valószínűsíthetőleg egyikünk vonásai sem éppen kisimultak. Alapesetben nem érdekelne, kit rejt a fekete ruha, de most már egyre növekő vágyat érzek arra, hogy letépjem a fejéről azt a sisakot és behúzzak neki. - Semmi közöm nincs Klauehoz! - Sok dolog elmondható rólam, de hogy a szóban forgó féreggel, vagy hozzá hasonlókkal üzleteljek, az nem. További szavait is szívesen megválaszolnám, azonban úgy tűnik, ez a találkozó korántsem olyan titkos, mint azt mindannyian szerettük volna. Nem hagyok lehetőséget arra, hogy az idegen ellenkezzen, s magammal vonom a falon túlra, teljes anyagtalanságba vonva az egész csapatot. Az erőm azonban véges, s még korántsem értem el a végső határt, így is épp eléggé megviselt az, hogy négy embert kellett épületről épületre vinnem. Némán lélegzek fel, mikor végre elérjük az utolsó falat is, és lépünk ki a félreeső, macskaköves útra. Hallom az idegen szavait, de nem felelek rá semmit, csupán céltudatosan haladok előre. Természetesen nem tetszik, hogy pillanatnyi erőveszteségem nem kerülte el a figyelmét, de tenni ellene nem tudok semmit sem. A testőröket megpillantva lassítok a lépteimen, végül megállok. Érdeklődve mérem végig az öltözéküket, s a dárdájukat. Nem értettem, miről beszélnek, de nyelvtudás nélkül is tudtam, eljött a búcsú ideje. - Vigyázok rájuk, ígérem. - fordultam Adam felé, aki bólintott egyet, s a következő pillanatban odalépett hozzám, s átkarolva a nyakam, ölelt meg szorosan, újfent a bocsánatomat kérve, s megköszönve azt, amit Sifáért teszek a jövőben. Nem viszonoztam a gesztust, csupán egyet bólintva figyeltem, miként távolodik lép el tőlem, majd viszik magukkal a testőrök. A maskarás férfi beszél, s bár eljutnak hozzám a szavak, még sem felelek semmit sem. A lelkem mélyén fáj, hogy nem tehettem többet Adamért, s még ha a saját döntése következményét viseli is, nem kellemes ezzel a helyzettel szembenézni. Követem a tekintetét a másiknak, s én is felpillantok az égre, s nem kevés döbbenettel az arcomon, figyelem miféle hajó száll le. A férfi után megyek, s fellépve a fedélzetre, a meghökkenésem csak tovább fokozódik. Mégis miféle technológia ez? Sok mindent láttam már, de ehhez hasonlót sohasem. A térképhez lépve billentem oldalra a fejem, s hajolok kissé közelebb. Igen, valahol lenyűgöz az, amit látok, bár soha nem voltam a technika szerelmese. - Nem fogom magamnál tartani, ezzel legyél tisztában. - Nyújtottam ki a kezem, s vettem el a golyót, amit érdeklődve forgattam az ujjaim között. Az lehet, hogy nem lehet visszanyomozni, de ők sem fogják tudni, én hol tartózkodom. Ismerem pár rejtekhelyet, ahol megőrizhetem anélkül, hogy bárki rám találna. - Hamarosan jelentkezem. – léptem a lejáró széléhez, s közben csúsztattam zsebembe a kis kommunikátort. - Addig is érezd jól magad a kis vibránium buborékodban. - Pillantottam át a vállam fölött, majd a következő pillanatban ugortam, s meg sem állva a kórház tetején, tűntem el az épületben.
t h r o n e | mire vársz hát? parancsolj velem, felség! <3 köszönöm a játékot! :-* | •
”Adam veszélyben van. A Szellemet akarják. Siess, mielőtt túl késő lesz.” Fathiya idegessége a rögzítőn keresztül is szinte tapintható volt. Másodjára játszom le a felvételt, melyet a hangpostámra érkezett. Pontosabban Szellem hangpostájára. A név nélküli, lenyomozhatatlan SIM kártyára, melyet egy lebutított, bemérhetetlen telefonban tartottam, és csak ritkán kapcsoltam be. Többnyire csak a vevőim kerestek rajta, s próbálták felvenni velem a kapcsolatot egy új megbízás végett. S olykor új, potenciális vásárlók is jelentkeztek. Egykori csapatommal már régen nem tartottam a kapcsolatot. Azzal tisztában voltam, hogy Adam és Sifa még itt vannak valahol, Kairoban. A botrányt követően Dibia és Fathiya a gyors távozás mellett döntöttek, és a saját biztonságuk érdekében nem árulták el hollétüket. Pontosan ezért lepett meg, hogy most mégis kaptam ezt az üzenetet. A lakás csendje nyomasztó, s a gondolataim egyre csak kattogtak a rövid üzenet tartalmán. Semmivel sem tartoztam Adamnek, sem Sifának, ezt Fathiya is pontosan tudta. Éppen ezért nem evidens, hogy ha az életük veszélyben van, én azonnal ugrok, hogy megvédjem őket. Átvertek, és tettükre nincs mentség. Itt inkább az volt a kérdés, nem e kell újabb árulástól tartanom? Ők ketten tisztában voltak a személyazonosságommal, és nem tudhattam biztosan, hogy a szorult helyzet esetén nem adnak ki, csak azért, hogy az írhájukat mentse mindkettő. 
) Köszönöm a játékot! 