Külső adottságai:
▷ mind magasságát, mind alkatát nézve átlagosnak tekinthető a többi hölgyhöz viszonyítva
▷ bár szépségét a Kilenc Birodalom minden táján emlegetik
▷ smaragd színű szemeivel, pillái rebegtetésével, s tündöklő mosolyával szinte bárkit képes lenne elkápráztatni
▷ hosszú, eperszőke hajkoronája a védjegyének számít
▷ nőies idomokkal büszkélkedik, alakjára vetve egy pillantást senki meg nem mondaná, hogy egy képzett harcossal van dolga - Sigyn szerint pontosan ez az egyik legnagyobb előnye ellenfeleivel szemben
▷ szereti olyan ruhaneműkbe bújtatni alakját, amivel ugyan nem kihívóan, de mégis jól észrevehetően megmutathatja idomait
▷ ruháinak többsége zöld vagy fekete színekben pompázik, ugyanis ezek a kedvencei
▷ megbabonázzák őt a kivételes ékszerek, ám magán már kevésbé szereti viselni azokat

Belső tulajdonságai:
▷ végtelenül hűséges, ha valakit a szívébe fogad, akkor érte az ég világon bármire képes lenne
▷ tisztában van az értékeivel, éppen ezért nem hagyja, hogy az életéről más döntsön
▷ kedves, könnyen el lehet vele társalogni, ám igazán közel magához csak keveseket enged
▷ ha visszaélnek a bizalmával, akkor rengeteg időbe telik, míg újra beengedi az illetőt a bizalmi körébe
▷ alapvetően jóságos, ugyanakkor ha valaki árt neki, akkor azt egy életre megjegyzi
▷ inkább érvekkel szeret megnyerni egy vitát, mintsem harccal
▷ rendkívül megértő, de az igazságtalanságot és a túlzott bosszúvágyat elítéli
▷ gondoskodó, lelkiismeretes, szívén viseli az elesettek sorsát
▷ véleményének általában hangot ad, de jól megválogatja ennek a helyszínét és hallgatóságát
▷ lobbanékony természet, nehezen lehet lépést tartani vele, ugyanakkor a víz közelsége egy pillanat alatt megnyugtatja
▷ rosszul hazudik, s általában le is bukik a füllentései közepette
képesség »

A testvéreim között dúló, trónért folyó ádáz küzdelem sötét felhőket vonzott Vanheim királysága fölé. A gyávaságot hírből sem ismertem, sem a meghunyászkodást, mégis menekülnöm kellett az otthonomtól. Egy otthontól, melynek régóta vendége voltam csupán, mintsem valós, igazi lakója. Köszönettel tartozva ezért az oly sokat emlegetett hosszú és véres háborúnak, mely a Kilenc Birodalom két csodálatra méltó királysága között dúlt s melyben katonák ezrei lelték halálukat. Évszázadokkal ezelőtti história ez, de életem leginkább meghatározó pillanatai közé tartozott az Atyám és Asgard királya, Odin között köttetett megállapodás, mely egy szoros szövetséget volt hivatott létesíteni e két királyság között. Ekkor, ezen egyezmény pontjaként megpecsételődött a sorsom, miszerint egy nap Asgard királyának feleségévé válok, noha véleményemet a frigyről senki sem firtatta. Hisz egy leánygyermek gondolata jóval kevesebbet ért ennél a főnemesi házasságnál, mely a békét kívánta elhozni a királyságok közé. Valóban így volt, mindössze egy törékeny gyermek voltam, mikor eme egyezség részeként el kellett hagynom Vanheimet és Asgardban kényszerültem megtalálni új otthonomat. Ha rosszul bántak volna velem, joggal lehettem volna dühös, ám egészen kivételes figyelemben részesültem, ami lehetetlenné tette a csínytevéseimet, melyekből gyerekként bőven kivettem volna a részem. Természetesen így is bőségesen sikerült borsot törnöm a tanítóim orra alá, mikor pedig már bizonyos fokú harci képzésben is részt vehettem, minden könnyebbé vált. Korán megtapasztalták, hogy női mivoltom és nemesi származásom ellenére nem egy ne bánts virágot kaptak személyemben, sokkal inkább egy bátor, harcias, s szókimondó amazont. Alkatilag nem tűnök éppen erősnek, ám véleményem szerint pontosan emiatt tudok nagyobb meglepetést mérni az ellenfeleimre. Ugyan sosem fordult meg a fejemben, hogy a harcosok közé álljak, jól tudom, a teljesítményeim alapján játszi könnyedséggel bekerültem volna közéjük. De én, Njörd király legfiatalabbik leánya, kit hamarosan oltár elé vezet Thor, a mennydörgés istene, ilyen álmokat nem is dédelgethetett. Ám ez is csupán egyetlen pontja volt az uralkodónők etikettjének, melyet már ideje korán tanítani kezdtek nekem. Bár az, hogy nem kívántam frigyre lépni Thorral, még mindig tiltott véleménynek számított, noha az évtizedek múlásával egyre csak erősödött bennem ez az érzés, függetlenül attól, hogy egyébiránt nem ápoltam rossz kapcsolatot a Pörölyössel.

A vanheimi követség őreinek figyelmét olyannyira könnyű volt eltéríteni, hogy semmi kihívást nem jelentett a számunkra, ráadásul az idő előrehaladtával a mi módszereink is egyre kifinomultabbá váltak. Egy aranyalma az ablakpárkányon vagy egy könyv a fésülködőasztalon... feltűnést nem keltő, hétköznapi tárgyak, melyek egy újabb találkozót, újabb kalandot, újabb utazást hivatottak a tudtomra adni. Be nem avatott lelkek mit sem tudnának kezdeni ilyen csekély mértékű információval, ugyanakkor Lokival már meg voltak a magunk kis praktikái, bennfentes titkai, amelyeket az évek során saját céljaink eléréséhez hívtunk segítségül. Mikor egy-egy ilyen tárgy felbukkant a hálószobámban, pontosan tudtam, hogy aznap melyik búvóhelyünkre kellett kiszöknöm az éj leple alatt. Példának okáért a könyv kelet felé invitált, Asgard pompája alatt húzódó szűk kis utcák egyikébe, míg az aranyalma egyenesen a Bifrösthöz csalogatott. Számtalan titkos átjáró, melyeken keresztül Loki újra Vanheimbe tudott csempészni engem, a kis utazásaimért pedig igen kicsiny árat számolt fel csupán. Néhány apró csínytevésében cinkostársává váltam, s amiért indítékait az esetek túlnyomó részében megkérdőjeleztem, a csínyek véghezvitele alatt - s olykor még órákkal utána is - élő lelkiismereteként károgtam a füleibe, próbálva őt jobb belátásra bírni, míg nem volt túl késő.

Thor száműzetése miatt túlontúl világossá vált számomra, hogy asgardi jelenlétem más se volt csupán, mint hazám hűségének kifejezése Odin felé. S miután a trónörökös koronázása elmaradt, engem ismét bábuként rángattak a két otthonom között. A különbség csak az volt, hogy ezúttal az Asgardból való hiányzásommal Atyám nyomást kívánt gyakorolni Odinra, kinek időközben helyét a trónon Loki foglalta el. Habár az uralkodók többsége inkább ellenséget látott benne, mintsem szövetségest, én megbíztam benne s nem hiába szöktem vissza hozzá, hogy népeink sorsáról tárgyalhassunk. Viszont így is túl későn értem vissza ahhoz, hogy közbeavatkozzam az asgardi testvérpár harcába, ám éppen időben ahhoz, hogy saját szemeimmel nézhessem végig a Bifröst felrobbanását s Loki mélységbe zuhanását. Hiába tettem egy lépést előre, s nyújtottam ki a karomat, soha nem érhettem volna el őt. Talán az eszem ezt tudta is, de a szívem mégis cselekedetre buzdított, hisz arra képtelen volt, hogy egy helyben állva, tétlenül nézze végig, ahogy Lokit elnyeli a tátongó, sötét mélység.
Asgardban Thor, Vanheimben pedig én voltam az, ki egyszer s mindenkorra megtagadta az Apám és Odin által köttetett megállapodást. Atyám végtelenül áhítozott a két királyság közti béke után, ezért a frigy elvetése után sem óhajtott újabb harcokba kezdeni. Engem még épp időben küldött el otthonról ahhoz, hogy megmeneküljek testvéreim puccsa és esetleges bosszúja elől. Köszönhetően annak, hogy voltaképp Asgardban nevelkedtem, ott menedékre találtam, s talán ekkor tudatosult bennem, hogy származásom ellenére Vanheim sose volt az otthonom.

Árgus tekintetek, csodálkozó szempárok követték minden egyes léptemet, amióta csak kisétáltam az asgardi fogdából, hiszen gyakori látogatók aligha tették volna tiszteletüket a cellákban őrzött foglyoknál. Kezeim ugyan ökölbe szorultak, más módon azonban kicsit sem mutattam ki mérhetetlenül nagy csalódottságomat és sértődöttségemet. A menedékem, hol elbújhattam a kíváncsi pillantások elől közel sem volt olyan fennkölt s barátságos, mint a korábban megszokott hálótermem a vanheimi követség épületében. Ám most, a keserűbb körülmények és a lelki világom között igen nagy hasonlóságot véltem felfedezni. Amint az ajtó becsukódott mögöttem, előhúztam az ágyam alatt rejtegetett tőrkészletemet majd az ajtó felé hajítottam őket. Lassan, kimérten bántam velük, egyesével szabadultam meg tőlük s felszisszentem, akárhányszor meghallottam a pengét a kemény fába fúródni. Így dühöngtem én: négy fal között, zárt ajtók mögött, egyes egyedül.
S mindezt miért is? Mert Loki képtelen volt beismerni bűneit. Önmagának köszönhette azt, hogy egy cella már oly rég óta várta az érkezését. S mégis mindennek ellenére... olyan könnyen szabadulni tudna! Mindössze színt kellene vallania, bocsánatot kérnie, megbánni bűneit. De túl önfejű, túl büszke ahhoz, hogy ezt megtegye. Pedig csekély ára lenne ez a szabadságáért, s azért, amit tett. Ám nem is igazán kellene emiatt bosszankodnom, ennyire magamra vennem, hogy inkább a raboskodást választotta az idők végezetéig, hiszen jól ismerem. Korábban megmentettem már az életét, ápoltam, gondoskodtam róla... hálája jeléül pedig szó nélkül otthagyott. Így most nem kellene könnyet ejtenem azért, mert végre a jól megérdemelt bűnhődését tölti, mégis, balga mód ezt teszem.

Malekith Asgardban való megjelenése sötét időket vetített elő, s sokkal nagyobb sorsfordító hatással ért véget, mint bármi, amire azelőtt azt hittem megváltoztatja majd az életem. Akár elbújva is maradhattam volna a lakhelyem biztonságot nyújtó falai között, de képtelen voltam kimaradni a harcból. Terv híján csak mentem, rohantam a palota felé, hátha segítségére lehetek valakinek, de egy tökéletesen előkészített csapdába estem. Szabadulásra esélyem se volt, bármennyire is próbálkoztam, s később talán észre sem vették az asgardiak, hogy nekem nyomom veszett. Ám ez is érthető volt, hisz sokkalta nagyobb problémával kellett szembenézniük, én pedig sose voltam egy közülük, így valószínűleg eltűnésem se rázta meg őket túlságosan.
Éveken keresztül csak sodródtam a birodalmak között, kereskedők, nagyurak, főnemesek, istenek kezei alatt, s egyre távolabb kerültem azoktól a világoktól melyekre otthonaimként tekintettem. A hazátlanság, a nincstelenség és a magány erős változást idézett elő bennem. Mondhatni ez a pár év megmutatta számomra azt, hogy mennyivel több rejtőzik bennem, s mennyivel erősebb vagyok annál, mint amennyire becsültem magam. Hisz hiábavaló a harci kiképzés, ha nincs mögötte ott egy erős lélek, s küzdeni akaró szív, akkor ideig-óráig ugyan bírni lehet az iramot, de hosszabb távon reménytelen a küzdelem.
A galaxis legtávolabbi pontjára való sodródás sose szerepelt az álmaim között, de végül ez a förmedvényes mocsár vált átmeneti lakhelyemmé. Nemesi származásomat nem firtatták, épphogy csak nem szolgának adtak el, ám meglehet, még az is jobb lett volna ennél. Eszeveszett, harci viadalok, életre-halálra folyó harcok... miért is? A csőcselék szórakoztatásáért. Megszámlálhatatlan alkalommal kerültem a halál szélére, de meglepő módon, mindig kijátszottam azt, s az estéket mindig egy új nap követte. Egészen addig míg nem valami kegyetlenségre szántam el magam. Kiakartam váltani a szabadságom, haza akartam menni vagy csupán innen el, messze-messze. Az ellenfelemmel úgy végeztem, akár egy hidegvérű gyilkos, kinek szeme se rebben, mikor áldozata kileheli utolsó lélegzetét. Ünnepeltettem magam, szórakozást biztosítva ezzel az alja népnek s csak akkor törtem meg, mikor pár pillanatra magamra maradtam, mikor senki sem hallhatta hangos zokogásomat.

A testvéreim hatalmi harca voltaképp csúfos bukást élt meg. Ugyan Apánkat börtönbe záratták, s igazságos, testvéries módon felosztották Vanheimet egymás között... a királyság mégse hasonlított egykori pompájára. Annak idején Vanheim a béke szigete volt, szépsége alig maradt le csupán Asgard egykori pompája mögött, most viszont roskadozott. Megeshet, kívülről máshogy festett, de ha jobban szemügyre vettük észrevehető volt, hogy a háború, mint egy féreg pusztította el a királyságot. Belülről körberágva, egyre csak kifelé haladva. Nem volt maradásom, hiszen kerestettek a testvéreim, így Vanheimnek kénytelen voltam egyszer s utoljára búcsút inteni.
A búcsúhoz pedig ital is dukál, így álcámat magamra öltve, megtalálva az átjárót, melyen korábban ideérkeztem, azon most minél előbb távoztam is. Egy szintén lepusztult és sivár helyre érkeztem, számomra ismeretlen birodalomba s sajnálatos módon annak id a legvisszataszítóbb kocsmájába, ám választási lehetőségek híján megelégedtem ezzel is. Korábban nem időztem ehhez hasonló helyeken, de mióta magamra voltam utalva e széles galaxisban, néha szükségessé vált egy-egy szíverősítő elfogyasztása. Tüzetesen végigmértem a poros s dohos helyiségben tartózkodókat, egytől-egyig jelentéktelenek voltak a számomra, s már majdnem távoztam a kocsmából, mikor egy igen érdekes párbeszédre kaptam fel a fejem. A kicsinyes szókincs, mely a beszédüket kísérte már-már vérlázító volt, ám a lényeget így is sikerült kiértenem belőle. Az asgardi király testvérének jellemzése majdnem kacagásra késztetett... mintha bármekkora joguk volna ilyen lekezelően beszélni egy trónörökösről, kinek ugyan megkérdőjelezhető asgardi származása vagy épp az erkölcsi értékei, ám mindezek figyelembe véve se érnének fel a kisujjáig sem ezek a mihasznák.
Józan eszem elhagyott, abban a pillanatban, amikor leültem az asztalukhoz és felfedtem előttük igazi valómat, tálcán kínálva fel ezzel magamat. Végezni velem úgyse volna merszük, tekintve, hogy a testvéreim élve akarnának viszontlátni, nem pedig holtan. Bár ahhoz kétség sem fér, hogy mindezt azért teszik, mert ők óhajtanának végezni velem, ami valljuk be, nem volna túl kellemes.
Szerencsétleneknek azonban túlságosan lassan nyert értelmet, hogy ki is vagyok, a kiváló reflexeimnek köszönhetően pedig az első pár ütésüket gond nélkül kivédtem. Ám célom az lett volna, hogy magukkal vigyenek arra a helyre, ahol az előbb említett "fekete bárányt" is fogva tartották, így megadva magamat az égbe emeltem kezeimet. Roppant mód nehezemre esett nem eltéríteni az arcom felé lendülő mocskos kezét, de mivel a célom lebegett a szemeim előtt, összpontosítva hagytam, hogy csapást mérjen rám.

Fejem földhöz való koccanása fájdalmas ébresztőként szolgált. Hajtincseim szemembe lógtak, miközben kezeimmel felnyomtam magam a padlóról. Fel se kellett néznem, annyira érzékeltem a jelenlétét.
- Mi az, netán meglepő, hogy itt látsz engem? - kérdésem váratlanul hagyta el ajkaimat, szinte hallottam, ahogy meglepettségében felsóhajtott, ám válaszra hiába is vártam. Végül hátradobva rakoncátlan tincseimet felnéztem rá, arcomra pedig féloldalas mosoly húzódott. Azért illendő volna üdvözölnöm is, ha már ilyen apróra zsugorodott a Kilenc Birodalom, hogy pont ugyanabba a cellába vessék mindkettőnket. - Szervusz, Loki.