It's an easy illusion to create.
A Föld teljesen más, min a 9 Birodalom bármelyike. A regeneráció pedig jóleső a számomra, elfelejteti azt, ami vagyok és voltam, ami lehetnék. Másik világ, más lehetőségek, csakhogy ide beépülni nem tudnék, érzem, hogy nem nekem való ez a felfogás, ami az embereket övezi, ahogy élik a mindennapjaikat. Az elfek ehhez képest - akár sötét vagy fény - sokkal letisztultabbak, nem gondolkoznak időben, mert számukra az elf lét több száz, akár ezer éveket jelent, míg egy halandóé? Maximum egyszer száz.
Evae kíváncsi volt Amerika birodalmára is, így aztán ide is eljöttünk. Mosolyogva, lelkesedve, szinte gyermekien mászkált fel és alá az utcákon, mutogatott és mesélt miket tudott, miket nem, majd pedig kérdezett, pedig számomra is újdonság volt ez a világ. Én sem nagyon jártam be minden szegletét, hogy is lehetne? Alfheimben időztem évszázadokat, mégsem mondhatom el, hogy úgy ismerem, akár a tenyeremet, pár évtized, hogy lenne elég a Földhöz?
Ma este, járva-kelve Washington utcáit, végül valami rendezvényre jutottunk be, meg sem voltunk hívva, mégis úgy jártunk az emberek között, mintha ott kellett volna lennünk, mintha odaillettünk volna. Mosolyogva beszélgettünk, pedig aztán, ha elmegyünk innen, másnap alig fogunk emlékezni a sok emberre, nem hogy a nevükre, de talán pont ez adta az egésznek a pikantériáját, hogy bárkik lehettünk abban a pillanatban ott.
Végül elváltunk Eave-val, hogy majd valamikor találkozunk, ki-ki megválasztva ezzel a maga útját a társaságban. Különös nők és férfiak kerültek elém, egyik cégvezető, másik felszolgáló, harmadik ki tudja már, hogy mi, valaki házas, valaki családos, valaki ilyen, valaki olyan, egész spaletta különbözőséget lehetett felsorolni.
Azonban...
Először csak elmentem mellette, olyannak tűnt, mint a többi, semmi sem mesélt róla, hogy pont annyira ember, mint jó magam. Csakhogy, ahogy megkerültem, képek tolultak az elmémben. Voltak az eredetlátásnak olyan részei, amik teljesen váratlanul értek, általában meg tudtam mondani, mikor akarom a képeket látni, de volt, mikor nem. Most sem.
Egy hosszúélű kard tűnt fel egy sziklába csapódva, körülötte emberek, majd a kép szilánkokra esett, helyette valami kapuszerűség tűnt fel, különös fénnyel, majd újra szertefoszlott, és immáron a földön állt az Ismeretlen. Ezzel vége is volt, én pedig pár lépésre tőle, szinte leblokkolva pörgettem végig magamban a képeket. Ki ő? Pontosabban, mi ő? Mit keres itt? Olyan kérdések, amiknek válaszainak egy része benne volt a képek között, másikakat pedig maga az Idegen hordozza.
Honnan jött? Az a világ nem volt ismerős, bár a Kilenc Birodalomnak miért is ismerném minden szegletét? Ez lehetetlenség!
Egy másodperc, talán kettő, ahogy megfordultam, egy sötét tincset a fülem mögé toltam és már mentem is utána, hála istennek nem tűnt el messzire, bár, képes lenne rá, úgy hiszem.
Beérve, lassan mellélépkedtem. -
Egy Mágus vajon mit keres a Földön? - suttogtam, de tudtam, a szavak eljutnak hozzá. Életemben eddig csak egyszer találkoztam Mágussal... Bár azt hiszem, az is kellően meghatározó volt. Mágiával rendelkezni elfek között is volt személy, de aki ízig-vérig annak született, az teljesen más kaliberű.
Kérdőn pillantottam rá jégkék tekintetemmel, egy halovány mosoly társaságában, mintha megfejtendő rejtély lenne, mondhatni, az is volt. Úgy tűnik, a Földön saját életem szilánkjai is megtalálhatóak, talán most először éreztem azt igazán, hogy vissza kéne térnem Alfheimben, eljött már az idő... De a gondolat olyan volt, akár a szél, máris tovaszökkent.
