Nagyban készülünk a karácsonyra. Jackson már minden nap megkérdezi, hogy a Télapó vajon honnan tudja, hogy ő elég jó gyerek volt-e az ajándékhoz, és hogyan fog eljutni hozzá, ha nekünk nincs is kandallónk. Mert ugye, kandalló nélkül nincs kémény, ha nincs kémény a Télapó nem tud min lemászni, és nem tud ajándékokat hozni. Komoly kérdések ezek, amikre valamilyen egyszerű és logikus választ kell kitalálni, ha azt szeretnénk, hogy a gyermek még egy ideig higgyen a mesékben és csodákban. Márpedig egy ilyen világban, mint amiben most is élünk, amikor a szuperhősök köztünk járnak, és mindenféle hajmeresztő dolog történik, nos, nem is annyira baj, ha egy kis (majdnem) három éves gyerkőc még hisz a mesékben. Természetesen a karácsonyi ajándékát nem most vettem meg, az már becsomagolva, elrejtve csücsül a ruhás szekrényem mélyén, egy pokróccal letakarva. Attól még, mert most egy kicsit jobban megy a szekér, és kényelmesebb lakásba is költözhettünk, attól még nem állok neki szórni a pénzt, még akkor se, ha a kis Kakaóbabnak legszívesebben mindent megvásárolnék, amire csak rábök az ujjacskáival. Mert a határokat be kell tartani, ahogy jobbra fordult a sorunk, úgy lehet rosszabb is, és most inkább némi megtakarítást szeretnék, hogy ha gáz van, legyen mihez nyúlnunk. De ezt magyarázd el egy kisgyereknek, amikor a játékbolt kirakatában bámészkodik… Miután elmentünk a kedvenc kis ruha üzletembe (olcsó cuccok vannak, de többnyire egyediek, vagy kézzel készültek), és átvettük a megrendelt karácsonyi rénszarvasos, meg hóemberes piros, meleg, kötött egyenpulóverünket, betértünk a pékségbe is, hogy némi kekszet vásároljunk. A fiam nem hagy már békén, hogy valami különleges kekszet kell kirakni a télapónak, ha majd jön. Nem jó az amit mi csinálunk, venni kell, különlegeset, hiszen ezt mondták neki a csoporttársai az oviban. Hiába is mondtam neki százszor, ezerszer, hogy azok az anyukák csak lusták, és különben is a kézzel készített az finomabb, ő csak kötötte az ebet a karóhoz. Szerencsémre választott is egy csoki darabkákkal vastagon teleszórt, almával és fügével ízesített kekszet, így amikor majd “jön a Télapó” (vagyis én), akkor legalább igazi ínyencséget falatozhat (vagyis én). - Manó! Gyere légyszi, hideg van már. - szólok rá finoman, amikor a mai körülbelül hetedik játékbolt előtt ver tábort. Mind a két apró mancsát az üvegre tapasztja, és még a helyes kis nóziját is neki nyomja, annyira igyekszik közelebbről is megnézni a játékokat. - Nézd Nui, nézd! - teljes extázisban sikkant. Oh, igen, látom én is. Műanyag baseball ütő, és labda, meg egy csapnivalóan pocsék kivitelezésű gyerek kesztyű. Ilyet akkor se adnék neki, ha ingyen lenne, mert két perc alatt tönkre is megy, és akkor meg jön a nagy sírás. - Látom. Hű, baseball! - szállok be a lelkes csodálkozásba, miközben megfogom a kezét - Szerintem a Télapó biztos tudja, hogy szereted a baseballt, és hoz neked valami klassz ajándékot. - teszem még hozzá, miközben megpróbálok elindulni, húzom őt is magammal. - Ne menjünk még, nem láttam mindent! - tiltakozik kérlelve, de tényleg késő van már, a vacsit kellene készítenem, aztán dolgozni se ártana, elvégre már várják a következő fejezetet az új mesekönyvhöz. - Légyszi ne csináld, már minden játékot megnéztél. Kétszer. - válaszolok határozottan, bár utálok vele szigorú lenni. Nem tágít, sőt, néhány méter után egyszerűen kihúzza a kezét a kezemből, és vissza fut a játékbolt felé. - Jackson! - kiáltok utána, és követem is, igaz én nem futva. Még. mert ez után… Ledermedek, a világom két dologra szűkül: az egyik a fiam, ahogy ott áll, a kirakat előtt, a másik pedig az autó, ami a csúszós útról véletlenül letérve felé robog. Kiesnek a kezemből a papír táskák, és már futok is, de látom, tudom, hogy nem érek oda. - Jackie! - kiáltok még neki, és intek felé, hogy jöjjön vissza, de sokkal érdekesebb az a rohadt kirakat. Ahogy futok, csak remélem, hogy időben odaérek, hogy félre lökhessem őt az autó útjából.
| bocsánat, legközelebb színezni is fogok, most technikai problémám volt
Szerettem a Karácsonyt, annak ellenére is, hogy a családommal nem ünnepeltük, maga a hangulat mindig kellemes volt a városban. Idén ráadásul a birtokon maradhattam, mert korábban látogattam haza anyához, hogy megünnepeljük a Hanukát. Kiskoromban mindig irigyeltem a hatalmas karácsonyfákkal, és csillogó díszekkel teli házakat, szerettem volna, ha mi is így töltjük az ünnepeket. Később azonban megértettem a hagyományainkat, és sokkal jobban elmélyültem bennünk, mint kisgyermekként. Számomra ez az időszak másról szólt, mint a legtöbbeknek a bevásárlóközpontokat, vagy a netet böngészve a legmegfelelőbb ajándékután kutatva, sokszor át sem érezve, mit kellene ez igazából jelentsen. Mély sóhajjal engedtem ki a levegőt, ami fehér leheletté vált a hidegtől, ez Bobbyra emlékeztetett. Vajon merre lehet most? Biztosan a családjával ünnepelt, mint a legtöbben, náluk valószínűleg fehér a Karácsony. Összedörzsöltem kesztyűbe bújtatott kezeimet, majd az arcomnak érintettem, most nem volt itt az ideje a bánkódásnak! Ajándékot kell találnom a többieknek, legalább valami kis apróságot, amivel megünnepelhetjük ezt a jó pár évet. Nem sokan maradtak a birtokon, és valamiért kifejezetten azt a kérést fogalmazták meg, hogy semmi esetre se süssek semmit. Szerettem volna sértődötten az arcukba vágni, hogy fognak még könyörögni azért, hogy a főztömből egyenek, de kit akartam volna ezzel becsapni? Valahogy minden próbálkozásom vége egy különös, amorf dolog lett. Némelyik olyan keményre sült, hogy fegyverként lehetett volna használni, pedig én figyeltem a receptre, meg az összetevőkre, de a keverőtálban bizonyosan valami turpisság történt velük! Ettől függetlenül nem engedtem, hogy a lelkesedésem elfogyjon, és arra gondoltam, hogy készítek néhány helyes kis figurát, amikbe szaloncukrot rejtek. A kézügyeségemmel legalább nem volt gond, és a net televolt jobbnál jobb ötletekkel ilyen téren. A kicsik bizonyosan örülnek majd neki, a tanároknak meg kitalálok még valami apróságot, ebben nem kételkedtem. A város fényei most is lenyűgöztek, este biztosan még szebbek voltak, de a késő délutáni időben már látszott milyen csodásak. Csupán ezek miatt nem maradtam volna sötétedésig, mert bármilyen szép a város, nem szabad elfelejteni, hogy biztonságosabb otthon. Képes voltam megvédeni magam, azonban talán épp emiatt nem szerettem kihívni magam ellen a sorsot. Épp egy kirakat üvegét csodáltam, amikor fékcsikorgást és kiabálást hallottam, automatikusan odakaptam a fejem. Csupán pár lépésre voltam, a lábaim pedig automatikusan indultak neki, kezeimből kicsúszott a két papírzacskó, mert szemeim csak a kisfiút látták, aki észre se vette a közelgő veszélyt. Nem gondolkoztam azon, hogy ki láthat meg, hogy milyen kamera rögzítheti az esetet, vagy hogy holnap ezzel lehet tele az internet, egyszerűen tettem, amit tennem kellett. Jobb kezem az apró testre simult, és még éppen időben sikerült keresztül vinnem az autón, mielőtt az nekicsapódott volna az üzletnek. Balommal az autó sofőrjét kaptam el, hogy őt is kihúzzam a járműből, csak remélni mertem, hogy a boltban mindenki hátrébb húzódott. A lendület miatt, bár keresztül siklottunk a fémszörnyetegen, nem bírtam megállni a lábamon, a sofőrt elengedtem, hogy remegve lerogyhasson a földre, én pedig eldőltem a gyerekkel együtt. Mély sóhajjal fújtam ki a levegőt, elég régóta nem csináltam ilyesmit, de nagyon jó érzés volt. Felültem, és jobban szemügyre vettem a gyereket, hogy minden rendben van-e vele az ijedtségen kívül. - Minden okés, pajtás? – Mosolyogtam rá bátorítóan, majd tekintetem a szüleit kereste, biztosan itt kell lenniük a közelben. – A szüleiddel vagy itt? – Sokan vettek minket körbe, és már hallottam az ismerős sutyorgást, mintha süket lennék, komolyan. Mély levegőt vettem, majd feltápászkodtam, hogy bekukucskáljak a boltba is, de ott úgy tűnt, hogy az árukon kívül másban nem esett kár. – Akkor jó… – Nyugtáztam, majd a sofőr vállára tettem a kezem. – Nyugodjon meg uram, senkinek nem esett baja. Valaki hívna egy mentőt, és a tűzoltókat, kérem? – Kiabáltam a körülöttünk tornyosuló tömeghez, elvégre a bámészkodáson kívül lehetne fontosabb dolguk is. Aztán visszafordultam a gyerek felé, aki mellett időközben ott termet az édesanyja, vagyis gondolom, hogy ő lehetett. Kedvesen mosolyogtam rá, és csak remélni mertem, hogy ettől kicsit megkönnyebbül. Persze, végződhetett volna ez rosszabbul is, sokkal rosszabbul, de nem így történt, erre kellene koncentrálni, nem arra, hogy átmegyek dolgokon. - Minden rendben van? – Kérdeztem azért rá, úgy tűnt, mint aki bármelyik percben összeomolhat, ami a történtek fényében egészen érthető, persze.
