külső tulajdonságok: Magas, edzett testalkatú férfi. Könnyen felismerni a markáns, germán arcvonásairól, hogy honnan származik. Kifejező jégkék szeme, és gesztenyebarna színű haja van, egy kevés vöröses árnyalattal, ami főként arcszőrzetén érhető nyomon. Jó kiállású, karizmatikus férfi, könnyed, de mégis erőteljes mozdulatai és határozott gesztusai ezt még inkább súlyozzák. Általában hosszú ujjú ruhákat visel, amelyek eltakarják a bal karjára tetovált számokat. Az öltözködése laza, mégis elegáns, haját rövidre vágva hordja, enyhe borostát visel általában.
belső tulajdonságok:   A zord külső érző szívet takar. Erik legnagyobb fegyvere és egyben a gyengesége is az, hogy különösen erősen éli meg az érzelmeit. Ez az intenzitás azonban megmérgezi az érzelmeit, a fájdalma így válik gyűlöletté, ami a bosszúja után sem tűnik el, csak úgy célpontot talál magának. Ez az állandó harag alapjaiban véve határozza meg a személyiségét. Az őt ért fájdalmak és veszteségek miatt már gyerekként sem volt képes a remény éltetésére. Agresszív személyiség, aki éppen amiatt vált ilyenné, mert soha nem volt mása, csak a fájdalma és gyűlölete, amiből az ereje is táplálkozott. Manipulatív és kegyetlen személyiségvonásokkal bír, nem retten vissza a szélsőséges és kiváltképp kegyetlen tettektől, ha úgy ítéli meg, hogy azzal a mutánsok érdekét szolgálja. Ugyanakkor Erik nem embertelen. Képes az együttérzése, többek közt ezért is viseli szívén a mutánsok sorsát. Kevés ember van, akikhez személyes szálak fűzik, de tiszteli őket és törődik velük. Jó stratéga és igazi túlélő. Kisugárzása teszi igazán karizmatikussá, határozott és számító, aki a saját tapasztalatain keresztül szól a mutánsokhoz, a fájdalmukon keresztül megszólítva őket.
képesség »

1944. Auschwitz. Örök, kitörölhetetlen nyoma az emberi kegyetlenségnek. Jól emlékszem arra a napra, mikor berúgták az ajtónk, a szüleimet kirángatták az ágyukból, a fegyverük csövét nyomva a fejünkhöz tereltek minket marhavagonokba. Emlékszem, hogy miként törték szét a holmijainkat, és vettek el tőlünk mindent, ami egy kicsit is értékes volt. Emlékszem a szüleim arcára, a rettegésre, ami a szemükben ült. A kezükre, ahogy remegve öleltek át, a félelem bűzére. A csillagot, amit viselnünk kellett, letépték rólunk, amint leszállítottak minket, elvették a nevünket. 214782. Így szólítottak a táborban. Apám harcolt a Nagy Háborúban, vérét adta a hazájáért. Becsületes ember volt, mégis gyűlölködve néztek rá, az utcán leköpték, a munkahelyén semmibe vették. Kirúgták, megalázták, majd mikor már csontsoványra fogyott és nem bírt tovább dolgozni, egy gödörhöz vitték és tarkón lőtték, mint egy veszett kutyát. Előtte azonban el kellett ásnia az anyám holttestét. Az anyámét, akit a szemem láttára öltek meg, mert nem tudtam használni a képességem. Engem pedig egy székhez szíjaztak, kísérleti patkányként. Ott kezdődött minden, a táborban, ahol az ember megmutatta, hogy milyen is valójában.

1983. Halkan dúdolva léptem be a szobába, ahogy leültem Nina mellé az ágyra. Gyönyörű kislány volt, az anyjára hasonlított. Örültem neki. Kedves teremtés volt, akit nem érintett meg a világ mocska, aki hitt és remélt, nem tudva, hogy milyen szörnyű is a világ, amiben él. Én pedig mindennél jobban megakartam őt óvni attól, hogy találkozzon mindazzal a szörnyűséggel, ami odakint ólálkodik, várva arra, hogy tönkre tegye őt.
-Apa, honnan ismered ezt a dalt? – pillantott fel rám kíváncsi szemekkel.
-A szüleimtől tanultam. Ők pedig az ő szüleiktől. – feleltem.
Emlékszem, hogy a marhavagon egyik sarkában ültem, a szüleimhez bújva. Hideg volt és nem adtak nekünk takarókat, sem fát, vagy szénát, hogy tüzet gyújthassunk. A meleg kabátokat elvették a katonák maguknak, a csontig hatoló hideg pedig már az odaúton elragadott néhány életet. Emlékszem anyám hangjára, halk volt, szinte csak egy suttogás, ahogy ezt a dalt dúdolta. Csak ez volt neki, amit adhatott. Tudta jól, hogy milyen sors vár ránk, és nem akart mást, csak reménnyel megtölteni a fia szívét, mielőtt utoljára lehunyja a szemét. Ennyi maradt a szüleimből, egy dal.
-Egy szép napon pedig, majd te is ezt énekled a gyermekeidnek. – mosolyogva koppintottam az orrára, az ő arcára is mosolyt csalva.
-Mi történt velük? A szüleiddel?
-Elszakítottak tőlük, mikor kisfiú voltam. – szomorúan kúszott a pillantásom Nina arcáról a karomon sötétlő számokra. – De most is itt vannak, a szívemben. Itt vannak veled is. – mosolyogtam rá, kinyitva a nyakában lógó medált. Egy-egy kép róluk, hogy úgy vigyázzanak rá, ahogy rám próbáltak.
-Én is elfoglak veszíteni? – kérdezte gyermeki aggodalommal.
-Soha. – ráztam meg a fejemet mosolyogva, majd megigazítottam a takarót rajta és lekapcsoltam a lámpát.
Már tíz éve lassan, hogy elvegyültem. A Washingtonban történtek után visszatértem Lengyelországba és új életet kezdtem. Családot alapítottam, gyermekem lett … nem vágytam a harcra, csak megakartam védeni őt. Ismerem az embereket, tudom, hogy milyenek. Nina nem ismerheti meg őket, nem tehetik vele azt, amit velem.

-Nina, jól vagy? – kérdeztem a lányom, látva a félelmet az arcán.
-Csak beszélgetni akarunk. – szólalt meg a mögötte álló katona, aki a vállán tartotta a kezét.
-Nem viselnek jelvényt.
-Semmit, ami fém.
Nyeltem egy nagyot. Tudják.
-Néhány gyári munkás azt mondta láttak valamit. Valami természetelleneset.
-Tegye el a fegyvert …  - kértem, lassan felemelve a kezem.
-Jó állampolgár volt, Henryk. Jó munkás, jó szomszéd. Nehéz elhinni, hogy tényleg maga az. Senki nem ismerte magát ebben a városban … -Dehogynem. Én vagyok Henryk Gruzsyk. – bizonygattam, majd a vezető  melletti borostás férfira néztem. – Jakob, nálatok még vacsoráztam is.
-És végig hazudtál. Egy gyilkost engedtem a házamba. – felelte a férfi.
-Ez maga? – emelt fel a vezető egy kivágott újságcikket, ami Washingtonról szólt. – Maga az, amelyiket Magneto-nak hívnak?
Hátrapillantottam a feleségemre. Bólintott. Az én bűneimért nem büntethetik a lányomat. Én is tudom.
-Engem elvihetnek, de kérem, hagyják ki ebből a lányomat. – kértem, és hatalmas kő esett le a szívemről, mikor néhány pillanattal később a férfi bólintott. – Menj anyádhoz! – suttogtam Ninának, ahogy ellépett mellettem, megfogva a kezét egy pillanatra, nehezen elengedve, hogy a katonákhoz lépjek, hogy megkötözzenek.
-Kérlek, ne hagyj el! – kérlelt Nina, a karját nyújtva felém. Kért, egyre csak kért, én pedig tehetetlenül álltam.
Közben madarak gyűltek körénk, úgy köröztek felettünk, mintha csak a prédájukat figyelnék. Nina sírt, a katonák pedig zavarodva kapkodták a fejüket, nem értették mi történik. Még nem tudja uralni a képességét, fél tőlük, megrémítik … a következő pillanatban pedig egy nyílvessző fúródott át az apró testén, megfosztva őt egy gyönyörű élet ígéretétől.

-Charles? – suttogtam magam elé. Ismerős érzés kerített hatalmába, mintha … nem lennék egyedül, idebent. Tudom milyen, régóta nem éreztem, de nem tudnám elfelejteni.
-Azt hiszed, hogy csak azért, mert belelátsz a fejembe, tudod is, hogy mit érzek? – nem, az nem ugyanaz. A sajátod bőrödön érezni, ahogy megszakad a szíved, mikor a kezedben tartod azokat, akiket a legjobban szerettél. Akiket nem tudtál megvédeni, akiknek elragadták az életüket. Akik nem szolgáltak rá arra, hogy így bánjon velük az ember. Ártatlanok voltak.
-Segíthetsz? – ismételtem meg a szavait, őszinte kétkedéssel. Nem … ő nem segíthet. – Élni akartak volna! – és élniük kéne. Boldogan és gondtalanul, egy olyan világban, ahol nem ölnek gyereket és asszonyt, ahol a jók élhetnek, és a rosszak bűnhődnek. Távol akartam őket tartani ettől, az emberektől, akik csak fájdalmat tudnak okozni.
-Megpróbáltam beilleszkedni, Charles. Csendben elvegyülni. Úgy élni, mint ők. De mindig ugyanaz a vége. Elvettek tőlem mindent. És most … én is elveszek tőlük mindent. – ahogy ők tették velem, mindig. Elvették a szüleim, elvették a feleségem, elvették a lányom. Elvették tőlük a reményt, a lehetőséget. Felégették a világom, eltaposták mindazt a szépet és jót, ami volt az életemben. Miért véded őket, Charles? Miért sietsz a védelmükre, akárhányszor halált érdemelnének? Azt hiszed megjavulnak? Hogy elfogadnak? Egy nap a te ajtódat is berúgják majd, a gyerekeket kirángatják az ágyukból és egy vonatra teszik őket. Miért ne öljem meg őket? Miért ne vegyek el tőlük mindent, amit szeretnek? Segíteni szeretnél, Charles? Állj félre az utamból, és hagyd, hogy végezzek velük!

2016-17.~Hallasz, Charles?~   kérdeztem magamban, a bárpulton lévő pohár alját bámulva. Közben a tévé hangját hallottam, amit az egyik vendég felhangosított, hogy hallja, amit mondanak a hírekben. Csak egy pillantást vetettem televízió felé, ahol még mindig az ENSZ konferencián közhírré tett szökevények képeit mutatták, és bűneiket sorolták. – A képetn látható férfi, Erik Lehnsherr. Többek közt a Thaddeus Ross tábornok megkínzásáért és meggyilkolásáért kell bíróság előtt felelnie. Magneto néven ismerik, különösen veszélyes, amennyiben látják, vagy bárminemű információval rendelkeznek róla, osszák meg a hatóságokkal. Erik Lehnsherr az egész emberiségre veszélyt jelent …   elfordítottam a fejemet. Ross tábornok … a halála után úgy beszélnek róla, mint valami nemzeti hősről. Hős… egy népirtást első lépéseit tette meg.
~Megkerestek már? Hogy mondd el neki, hol vagyok? Mit teszel, ha megkérnek, hogy adj át nekik? Most még kérnek … később utasítanak majd. Parancsolnak, megzsarolnak. Ismerem őket, Charles. Ott voltam. ~ a bőrömön éreztem a kegyetlenségüket, a bőrömön viselem a nyomát még most is. Akkor is így kezdődött. Csak az aláírásunk helyett csillagokat aggattak ránk. Eleinte nem mondtak semmit, csak később kezdődött minden. Az utálat, a gyűlölet, amivel illettek minket. Feldúlták az otthonaink, kirángattak az ágyainkból, főbe lőtték azt, aki ellenkezett. Az értékeinket elvitték, a méltóságunk megtépázták. Ennyi maradt belőlünk, a méltóságunk és még azt sem hagyták meg nekünk. Így kezdődik Charles, ott voltam, láttam mire képes az ember, és nem nézem végig még egyszer, tétlenül, ahogy kiirtják az enyéimet.
~Kihasználnak téged. A naiv reményt, amit táplálsz feléjük. Véded azokat, akik az életünkre törnének. Te magad is megmondtad, mi vagyunk a következő lépcsőfok, az ő idejük leáldozott. Nem nekünk kéne bujkálnunk, hanem nekik! Nem nekünk kéne rettegnünk éjszaka, hanem nekik. Hány mutánsnak kell még meghalnia, hogy lemondj róluk? ~ választanod kell, Charles. Vagy őket, vagy a sajátjaidat temeted el. Az emberiség gyűlöl minket, egyelőre megtűrnek minket, de láttad te is … titokban ellenünk készülnek, fegyvereket készítenek, mutánsokon kísérleteznek! Amit tettem, a mutánsokért tettem, mindannyiunkért! Küzdenünk kell, vagy eltaposnak minket, ha hagyjuk nekik. Belelátsz az emberekbe, Charles. Mit látsz, mikor belém nézel? Látod a szüleim? A feleségem? A lányomat? Ők ölték meg őket. Kaptunk egy új esélyt, Charles, hogy fordítsunk a mutánsok sorsán, hogy egy jobb jövőt hozzunk létre! Egy jövőt, ahol nem kell eltemetnünk a gyermekeinket, ahol nem kell bujkálnunk és megalkudnunk az életünkért! Nem kell így élnünk, Charles. Miért szolgáljunk, ha uralkodhatunk is?

2017. Rövid időkre térek csak magamhoz. Egy-egy pillanatra, olyankor nem látok semmit, csak elmosódott fényeket és … talán egy arcot. Vagy többek arcát, nem tudom pontosan. Azt sem, hogy hol vagyok abban a pár pillanatban, mikor magamhoz térek. Még ilyenkor is érzem a fájdalmat … mintha bezártak volna a saját testembe, sötétben tapogatózom, hallom a gondolataim, de csak halk visszhangokat keltenek.  A mutánsok … a segítségükre siettem. A te segítségedre, Charles. Tudom, hogy nem haltam meg. Akkor nem lennék itt egyedül. Láthatnám őket újra … mindenkit, akit elvettek tőlem. Megpróbáltam, Charles. Úgy élni, mint ők. Nem várhatunk arra, hogy megváltozzanak, hogy a világ megváltozzon. Nekünk kell elhozni a változást, nekünk kell felemelni a hangunk, hogy meghalljanak minket. Tudom, hogy ugyanazt akarjuk, és el fog jönni az idő, mikor ugyanazon az oldalon is állunk. Hihetsz bennük, de csalódást fognak okozni neked, fájdalmat és szenvedést. Míg te az embereket véded, ők megölik a mieinket. Túl sok mutáns vér hullott már így is hiába … minél tovább hitegetett magad azzal, hogy megváltozhatnak, annál több mutáns testvérünk hal értelmetlen halált. Eleget kínoztak minket, Charles. Többé nem fognak.