Mit is mondhatnék magamról? Talán azt, hogy meg vagyok elégedve azzal, amit a természet adott? Vagy inkább, amit a szüleimtől örököltem? Úgy talán mindkettő! Szerintem a külső egy dolog, ami változó, és hogy azért ne legyen olyan sablon mentes ez a leírásom magamról, így azért elmondom, amit külsőre látnak rajtam: Barna szem, barna haj, formás pofi. Bár ezt a Kedvesem mondogatta mindig, de a tükörbe nézve legtöbbször el is hittem neki. 170 cm magas vagyok, igazi modell alkatnak kicsit alacsony, de a darázsderekam azért közelít az elvárásokhoz. Ha annyit ennék, mint Wade, akkor biztosan már a bejáraton se tudnék közlekedni. De ne is kanyarodjak nagyon el a külsőmtől, mert a végén megszólna a Kedves, hogy megint a súlyom a téma, és nekem szerinte egyáltalán nincs „feleslegem”.
Na, jó! A popsimon van egy kicsi, de azt a jól sikerült első éj után szerintem nem is vette észre! Igazából nincs mit takargatnom magamon. Hacsak nem akkor, mikor a munkába vagyok, és egy csomó kiéhezett és részeg pasassal kell szemben állnom a pult mögött. Hamar megtanulták hol a helyük, mert Wade igencsak beszabályozta a vendégeket, mikor udvarolni kezdett nekem.
De azóta sem mert senki közeledni felém, és ennek örülök.
Részegen az ember sok mindent tenne, amit józanul talán nem, de amikor megismertem álmaim Férfijét, akkor már tudtam, hogy csak Ő kell nekem.
A külsőmet meg elfogadta olyannak amilyen vagyok, így szerintem több szót és említést talán nem is tennék róla. De ha érdekelnek még a méreteim, akkor szívesen megadom a pasim címét, kérdezd meg tőle! De figyelmeztetlek, hogy nem biztos, hogy megúszod egy "nyaklevessel"... bár a főztöm se rossz! Meg lehet enni.

képesség »

New Yorkban születtem. Az évszámot nem árulom el ám mindenkinek, mert ugye egy hölgytől nem illik ilyet kérdezni, de annyi talán elég, hogy a kamaszkort átéltem, és a húszas éveimet is, de a pontos évet úgysem mondom meg! Gyorsan tanulok a kedvesemtől, igaz?!
De most már inkább arról mesélnék, amire kíváncsiak vagytok. A szüleimmel éltünk csodás életet, míg nem egy napon eltűntek. Én ekkor 20 éves voltam. Nyaralni indultak, és egy repülőgépre szálltak fel, ami nem érkezett meg a céljához. Legalábbis ezt írták hivatalosan a levélbe, ami közölte velem a hírt. Évekig kutattam utánuk, és még a mai napig várom őket haza! A nénikémmel laktam úgy 25 éves koromig, mikor elragadta tőlem a Betegség, és magamra maradtam a városban. Munkát vállaltam egy lepukkant lebujban, de nem érdekelt nagyon a külseje a bárnak, mert elég jó pénzt kaptam érte.
Igazából egy cseppet sem zavart a sok részeg, mert a volt szomszédunk eléggé felöntött a garatra minden este, és hallgattuk a fürdőszobából a kornyikálását, és ez meg is határozta az esténket minden éjjel. Aztán egyszeriben megszűnt az éneklés, és helyette dobolni kezdett. Na azt rosszabbul tűrtük a nénikémmel, és pár hónap múlva el is költöztünk abból a házból. De ahogy szokták mondani, cseberből-vederbe...
Ahová sikerült költözni, az meg az éjszakai pillangókat szedte össze minden éjszaka, és ha még a zajok nem lettek volna elegendőek, ráadásként valami rézfúvósokat is a lakásába tartott, hogy a nappali órákat számára kellemesebbé, a mienket meg pokollá tegye...
Nahát! Ez a hely sem volt valami megnyerő, így nem is vártunk sokat, és költöztünk tovább. Már nem is emlékszem melyik hirdetésben láttuk meg a jelenlegi lakásunkat, de szerintem ez volt a legjobb, amit találhattunk volna. Közel a Piac, a vasút, és ráadásként a szomszédok is jó fejek, főleg mindenféle nemzetiségűek. Viszont minden nap friss péksütemény illatra ébredek, és az elmaradhatatlan kávé illata is száll reggelente az ablakom alatt. Aztán, mikor a Nénikémet utolsó útjára kísértem, már nem volt minden ilyen vidám és idilli. Sorra jöttek a gondok, és a nehézségek is. Alig kaptam munkát, pedig napokig jártam a hirdetéseken feltüntetett címeket, de mire odáig elértem volna, hogy interjúra hívjanak, mindig történt valami... és nem éppen kellemes. Már majdnem feladtam a keresést, mikor az egyik szomszéd ajánlotta ezt a szórakozóhelyet, de szerintem meg egy lepratelep is tisztább, mint ez volt. De a pénz nagyon jól jött, és lassacskán kifizettem a hátralékot a lakbérbe is, és kezdtem spórolni is valamennyit. Igazából nem érdekelt a hely, mert úgy tekintettem rá, mint egy lehetőségre, és a megélhetésem fontosabb volt, mint hogy a külsejével foglalkozzam.
Egy igazi paraszt volt a tulaja, és ha szerintem a bunkóságot díjazni lehetne, akkor tuti, hogy a pálmadíjat is neki ítélnék! De aztán jó sok időre, mégis csak fordulni látszott a szerencsém, és megismerkedtem Wade-el. Először csak futó kalandnak tartottam, de idővel közelebb került a szívemhez, és rám talált a Szerelem. Sokat találkozgattunk, míg egy napon összebútorozva találtam magam vele. Minden olyan szép és csodás volt, mint a rózsaszín felhő, amiben éltünk. A gondok továbbra is voltak, de vele voltam, és az eddigi keserves napokat már nem tragédiaként éltem meg, hanem boldogságban. Minden tekintetben tökéletes felem volt, és a mai napig is az. De aztán egy vészjósló napon elkísértem az orvoshoz, ahol kiderült, hogy súlyos betegség támadta meg a szervezetét. Alig hittem a szememnek és a fülemnek, mert szentül meg voltam győződve, hogy nem érhet minket semmi baj...
De attól a naptól mintha Wade-t kicserélték volna. Nem kelt fel mosollyal, és a sexet sem élvezte már annyira, mint ezelőtt. Hiába mondtam neki, hogy én mellette vagyok és segítek neki. De elutasított és egyre csak távolodtunk egymástól. Nem tudtam hova tenni a dolgot, mert én segíteni akartam mindenben neki, de csak a távolságot és a szótlanságát kaptam tőle. Nehéz idők voltak, de aztán jöttek a még nehezebb időszakok. Valamiféle gyógymódot keresgéltünk, de ahová csak fordultunk, elutasítást kaptunk. A gyógyszeres kezelésen kívül a cemo-t ajánlották, és még ki tudja miféle sugárzást. Egyre mélyebbre gyökerezett a hallgatagsága, és egy napon nem tért haza. Kerestem mindenhol, de hetekbe tellett, mikor rá kellett döbbennem, hogy elhagyott. Magamra maradtam. Azt hittem, hogy érzi a szerelmemet, és azt, hogy mellette állok. De aztán mégsem keresett, és úgy tett, mintha nem is léteznék. Vagy igazából nem is tudom mit hitt, vagy éppen én mit hittem ezek után. De nem adtam fel a keresését. A szívem mélyén éreztem, hogy él valahol, csak rá kell találnom. Hosszú hónapok teltek el, míg egyszer látni véltem az utcán. De mikor körbe néztem nem láttam sehol. Az érzékeim foglya lettem, ahogy a szívem összetörve hevert a lábam előtt. Mindenhol láttam magam körül, ahogy a boltban vásároltam, a lakásunk ablakában... és mindenhol. De olyan távolinak tűnt mindig, hogy lassan úgy éreztem bele bolondulok a kutatásába. A lakbérrel jócskán elúsztam megint, és ha a barátnőim nem segítenek ki alkalomadtán, akkor lehet, hogy éhen is haltam volna. Újra visszamentem a munkahelyemre, hogy ha több túlórát vállalok, akkor esetleg nem veszik el a lábam alól a talaj. Mindenben Őt kerestem, mert arra gondoltam, hogy ha nem gondolok minden nap rá, akkor könnyebb lesz. De tévedtem. Nem találom a helyem nélküle. Ahogy nekem Ő a másik felem, úgy nem is lehetek teljes sem míg rá nem találok újra.
Már lassan azt sem tudom, hogy milyen napot vagy hónapot írunk, mert a szomorúságom egyre felemészti a lelkem.
De amikor már azt hittem, ennél rosszabb nem is lehet, egy Francis nevű férfi elhurcolt engem, és olyan képtelenségeket mondott, amit nem is akartam elhinni. De volt ott egy piros ruhás alak, aki úgy mozgott, járt, mint az én Szerelmem! Aztán a felismerés hasított belém, mikor megtudtam, hogy mégis él. Nem halt meg.
Na, akkor éreztem olyan dühöt, hogy legszívesebben egy jobb horoggal az álla alá vertem volna vagy úgy kétszázat! Aztán csak pár pofonra futotta erőmből, mert a szívem olyannyira boldog volt a viszont látás miatt, hogy még azt is elfelejtettem, miken mentem keresztül. Boldogan ugrottam a karjába, hogy végre rátaláltam, és újra együtt lehetünk. Csak épp nem olyan lett a teste, mint amire emlékeztem. De nem érdekel!! A legnagyobb boldogság, hogy újra vele lehetek! De megnézheti magát, ha még egyszer el mer tűnni!!
Most már nem engedem el magam mellől. Ám jó, ha résen van, mert én is tudok ám olyan pofont adni neki, baszki, hogy még azt is megbánja, hogy a takarója nem csavarodik fel a nemesebbik felére!
Mit is tagadjam? Sokat tanultam tőle!!
De úgysem árulom el neki, hogy mennyire szeretem, mert éreznie kell. Ahogy szerintem nagyon is tudja...