Megint eltelt két hét, és egy újabb sikeres vadászatot tudhatok magam mögött, így hát elégedetten nyújtózom ki a hajóm magányában hogy szundikáljak egy kicsit. Előtte még beütöm a koordinátákat hogy hová is vigyen az én drága hajóm, és aztán robot pilótára állítom. Hogy hová akarok menni? Egy kisebb bolygóra, a Zenn-La-ra, ahol egy bizonyos szépség él, két kis utódjával. Nem tudom, és nem tudom hogyan de valahogy beférkőztek a bőröm alá, és most amolyan pótapának tekint a kicsi Miana és Nydia pedig... Nos, ő nem tudom minek tekint engem, amikor meztelen teste hozzám simul, és egyenletes légzésére alszom el én is. Nagyon rossz alvó vagyok, és általában hamarabb fent vagyok mint ő, olyankor intézem el a nem túl legális dolgaimat. Felteszem csizmás lábam az egyik kialakított helyre és megdöntve az ülést kényelembe helyezem magam. Egy kis pihenés nekem is kijár, ha már milliós kredit értéket kaptam a munkámra, ami nekem meg sem kottyan, már így is jelentős vagyont halmoztam fel, életem végéig nem kellene dolgoznom, ha nem akarnék... De én nem ezért csinálom. Nekem élet kell, szabadság, adrenalin. Az érzés, amikor satnya kis életem veszélybe kerül, és a vérem pezsgése amikor az életemért küzdök. A harc éltet.
Órákkal később riadok fel, a gépi pilótám hangjára, miszerint közli, nem sokára célba érünk. - Automata üzemmód ki, kézi irányítás! - parancsolok neki, és visszabillentem a székem normális helyzetbe és megragadom a kormányt, hogy navigáljam a landolást, nem olyan messze a háztól, ahol a hajóm szoktam hagyni, ha erre járok. Rutinosan parkolok le, és mindent lekapcsolva, hatástalanítva hagyom ott a hajómat, hogy a közel negyed órás sétát letudva a házhoz érjek. Hátamon a gitárom, és egy kis váll táska, csak a látszat kedvéért hiszen hosszú fekete kabátom alatt, és a ruházatom többi részében rejlik mindenem, amire szükségem lehet. A fegyvereim, és a jó pár kredit, hiszen most nem csak költőpénzt hoztam, hanem Nydiának is. Neki jobban kell, én mindig meg tudom venni amire éppen szükségem van, de senkim sincs. Ide sem tudom miért járok vissza, talán tényleg csak a családomra emlékeztetnek, és nem értem mit mozdít meg bennem ez a nő. De érteni akarom, tudni mi ez, és miért vonz. Kényelmes tempóban sétálok a ház felé, jobb fülemben a fülbevaló, ami egy miniatűr szerkezet, amely segítségével eltűnnek a nyelvi akadályok is. Ezt sosem veszem le magamról. Messziről kiszúrom a házat, és a kint játszó gyerekeket. Wayne a nehezebb eset, ő egyenlőre csak azt látja hogy el akarom venni tőle az anyját, de nem merészkedik messzire. Szerintem ösztönösen megérezte, hogy nem én vagyok az, akivel ki kellene kezdenie. Miana pedig amint kiszúr, máris csatakiáltással nyargal felém hogy vegyem fel. A házhoz már így érek oda, karomon a kislánnyal, szinte meg sem kottyan a súlya, erősebb vagyok mint egy átlag ember. - Nyda! Itthon vagy? - kiabálok be, de szinte biztos itt van, de azért nem árt az óvatosság. Széles mosollyal fogadom, egyedül a szemem nem nevet, még nem oldódtam teljesen fel a megbízatásom után, és kell egy kis idő, mire a pillantásom is át tudja hatni a szerep, amit játszom. Mert ez vagyok én, egy ezerarcú ember. - Nohát, Miana! Szaladj, keresd meg a mamát - teszem le a kicsit, aki már el is nyargal teljesíteni a kérésem, én pedig a konyha felé indulok, és közben Wayne-től meg tudok mindent, ami itt történt. Az előző férfi, az apja még mindig nem jelentkezett. Hm, ha tudná hogy nem is fog... Nem rontom el a gyermeki lelkivilágát azzal hogy elmondjam neki, az már rég halott. Végszóra lép be Nyda, akit nem is tudom minek tekintsek. Barátnő? Önjelölt feleség? Szerető? Mindenesetre megcsókolom, ahogy mindig azóta a bizonyos vízválasztó éjszaka után, amikor a konyhában tettem magamévá. - Nyda. De jól nézel ki, talán történt valami? - érdeklődöm könnyed kis mosollyal ajkaimon. Tökéletesen alakítom az aggodalmas-megkönnyebbültet ahogy karcsú alakját karolom át.
Mint mindig, most is egyedül vagyok itthon a gyerekekkel. Nemrég értek haza a tanításból, szóval a kertben játszva próbálnak szimbiózisba kerülni a hazahozott virágukkal. Vagy legalábbis Miana próbál, Wayne meg piszkálja. Már számtalanszor szóltam rá, hogy nevetés helyett inkább segítsen neki megérteni a dolgot, de véleményem szerint csak azért csinálja, hogy nehogy a húgának hamarabb sikerüljön, mint neki. Erre persze elég sok esély van, hisz míg a fiam többnyire elutasító és akaratos, a kislányom ezzel szemben mindennel elfogadó. Szinte biztos vagyok benne, hogy még ma valamennyire sikerülni fog neki. Amúgy is olyan kis makacs, mint a bátyja. Wayne vigyáz rá, ebben biztos vagyok, hiszen bármennyire is adja itt a rossz testvért, ő lenne az első, aki a védelmére kelne, ha történne valami. Nem aggódom. Én bent vagyok a hálószobában, hiszen Sebastiannak köszönhetően volt elég kreditem olyan luxus dolgokat vásárolni, mint nagyobb étkező asztal és ruhásszekrény. Most éppen az utóbbival küzdök serényen, halvány piros ruhámat magam alá gyűrve ülök a lábszáramon és próbálom kisakkozni, mit hova kell dugni. Én értem, hogy így könnyebb szállítani, ezt aláírom, de miért nem lehet akkor már össze is szerelni a célállomáson? Körülöttem mindenhol deszkák, szegecsek, csavarok, meg ilyen fura dolgok, amiknek a nevét sem tudom. Kezemben pedig egy papiros, amit tanácstalanul forgatok összevissza, de azt sem tudom, merről kéne nézni, mert még a számok is minden irányba állnak. Nem tudom ki ennek a kitalálója, de egy kanál vízbe megfojtanám. Na jó nagyzolok, kanál se kéne, meg víz se kéne hozzá. Csak úgy a la natúrba. Miközben így matatok, hallom Miana visongását, de mivel az elmúlt fél órában is ilyen hangos volt, nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Ó, pedig kellett volna. Éppen a deszkákkal zsonglőrködöm, amikor meghallom azt a mézédes hangot, ami instant olvasztja el a szívem. Olyan hévvel fordulok meg, hogy meglököm a kitámasztott alkatrészeket és egy kicsit rám borulnak. - Váh! - Morgom, miközben kimászok alóluk s felegyenesedve leporolom a ruhám. … Meg még a tükörben megnézem magam, megigazítom a hajam, a szoknya redőit, jó helyre pakolom a ciciket is, hogy kellően kellemes látvány legyen a dekoltázsom, majd izgatott örömmel az arcomon sietek is hozzá. - Jövök már! - Hangzik gyöngyként selymesen csilingelő hangom, miközben összetalálkozom a lányommal, mert értem szalajtotta. Aztán szalad is vissza, mert küldetés teljesítve, anyu már jön. Belibbenek a konyhába s a tekintetem menten ellágyul és dzsemmé avanzsál. - Sebastian~- Suttogom a nevét, megkönnyebbülve és olvadozva, hiszen visszajött. Megint. Újra, még mindig! Keresztül vágok a konyhán, hogy újra a karjaiba omolhassak, hogy újra érezhessem a fűszeres illatát, hogy újra birtokba vegyen. Mi sem természetesebb, hogy azonnal csókolom, két hete erre várok, még szép. Akkor is, ha Wayne a szemét forgatja tőle, Miana meg kis tudálékosan kuncog valahol mögöttem. Ahogy elengedi az ajkaim, úgy fúrom a fejem a nyakába és dörgölöm az orromat hozzá. A szavaira felkuncogok, s kimászva az illatából rákacsintok. - Hogyne történt volna. Hiszen visszajöttél.- Mosolygom rá s ekkor feltűnik, hogy bár mosolyog.. a szeme. Ó, a szemei. Aggodalom csendül fel a lelkemben, ahogy vékony ujjaimat az arcára fektetem s a szeme alatt simogatom a bőrét. Addig pipiskedek, mígnem elérem, hogy a homlokára nyomhassak egy lány csókot, majd onnan visszaereszkedve az ajkait is illettem ezzel a kiváltsággal. - Éhes vagy? Készítsek neked valamit?-
#nemfa
∆ Hozzászólások száma :
38
∆ Tartózkodási hely :
Valahol az árnyékban
A poszt írója ∞Sebastian la Morte
Elküldésének ideje ∞Pént. 21 Júl. 2017, 23:52
Ugrás egy másik oldalra ∞
someone & someone
Nice you assume, I have feelings
Óvatos vagyok, nem engedhetem meg magamnak hogy felelőtlen legyek, és ilyen szempontból szerencsés hogy Nydia háza pont a perifériára esik, és nem kell a városban keringenem. Amolyan gazdálkodó. Akaratán kívül is megkönnyíti a dolgomat, mert azért ha lehet én is kerülöm a feltűnést, vagy ha nem is teljesen kerülöm, azért nem árt álcáznom magam, mert igen tekintélyes helyen vagyok a bűnözők listáján, és láttam a házban is egy listát a legkeresettebbekről. Úgy fest, itt is szokás, hogy értesítik a lakosságot arról, hogy kiket keresnek nagy erőkkel, még jó hogy rólam nincs, csak egy fantomkép. Mint egy fajta hazatérés olyan a szituáció, csak éppen ez nem az én családom, nem az én gyerekeim. Mindez Sebastian-é, akit úgy húzok magamra, mint egy rend új ruhát, minden kiegészítőjével együtt. Kell, egy alibi és remekül jöttek nekem ők, és nem esik nehezemre játszani a szerepet. A szeretőt, az apát... Wayne szerint semmi rossz nem történt, csak Nyda vett egy új bútort, amit éppen összerakni igyekszik, és Miana is onnan szalad elő, szóval igaz lehet. Megint megborzolom a kislány haját, és mire felnézek, már az anyja repül a karjaimba. - Én vagyok az, igen kedves - mosolyodom el, és aztán nem habozok megcsókolni, nem esik nehezemre, mert elképesztően puha ajkai szinte csak vonzanak. Karcsú alakja ismerősen simul a karjaim közé és ahogy a nyakamba bújik, nem érezhet mást, csak az ismerős, fűszeres parfümömet, amit mindig a földön szerzek be. - Nem hittél nekem múltkor? Mondtam hogy visszajövök majd - mosolyodom el szeretet teljesen, hiszen általában két hetente havonta jövök vissza, attól függ hogy mennyire van megbízásom. Persze, mindig elfelejtem belejelenteni az érkezésem, de így legalább mindig meglepetés. Megrezzen az arcom, ahogy az arcomra teszi a kezét, és megsimít, még láthat egy szeletnyi sötétséget, de nem akarom hogy lássa, így inkább lehunyom a szemeim és hagyom hadd ágaskodjon. Kis vigyorral jelzem, észrevettem, és eszem ágában sincs lejjebb hajolni. - Hm, mik a lehetőségeim? Tudnék enni ami azt illeti, elfáradtam egy kicsit - persze ez nem igaz, hiszen az állóképességem is rendkívüli, de nem szabad mutatnom ennek a jeleit. - Na és mesélj, hogy haladsz azzal a szekrénnyel? - vigyorodom el, hiszen tudom, nem egy ezer mester, ezért is örül nekem ennyire olykor, mert én sok mindenhez értek. A kiképzés igen sokoldalú volt, és szerelni is tudok.
Mondhatnám, hogy Sebastian csak egy férfi, egy a sok közül, egy a sok milliárdból. De nem teszem, s hogy miért nem? Mert nekem Ő az egyetlen. Hangozhat furcsán, hangozhat nevetségesen vagy épp gőgösen. Akkor is ez az igazság. Mellette érzem magam biztonságban, mellette érzem azt, hogy volt értelme a nehézségeknek, hogy ne adjam fel, hogy merjek remélni és merjek álmodni. Nem vet meg, érző lényként kezel, s valahol titkon szeretném azt hinni, hogy legalább annyira szeret, mint én őt. Mert én szeretem, nem is kicsit. Lehet hülye libásan hangzik, de az én hercegem gitárral a hátán és sérülten érkezett. Szeretem a mézédes hangját, a mély tekintetét, a vékony ajkait, azt a dús és sötét sörényét. Mindenét szeretem. Csak remélni tudom, hogy legalább egy szikrányi hasonló érzés is van benne mindebből. Nem akarom azt hinni, hogy csak tűri mindezt. Ó, hisz akkor miért jönne vissza? Nem jönne, ha nem érzi jó magát, nem jönne, ha zavarná a gyerekeim jelenléte. Tehát… akkor fontosak vagyunk neki valamennyire… nem? Nem tudom… sosem beszél magáról, sosem beszél az érzéseiről, nem tudom hova megy el állandóan. Vagy hogy mit csinál. Mivel keres olyan sok pénzt, amiből még minket is tud támogatni. Pedig nem is kértük, és ő mégis… Szeretném azt hinni, hogy azért történik mindez, mert a családjának tekint minket. Talán legféltettebb és legtitkosabb vágyam mindössze az, hogy ha újraházasodom, Ő vegyen nőül. Elég önző kívánság. Hisz nem várhatom el tőle, főleg úgy, hogy mástól vannak gyerekeim. Ha már itt tartunk, igazán hazatolhatná a képét, módfelett szeretném móresre tanítani. Áh, álmodik a nyomor. Valószínűleg az életbe nem eszi ide a fene, mert az első sarkon elkapnák az adósai. Szándékosan nem is használtam a „haza” szót, hiszen ez a szerény kis házacska, bár nem sok, de benne lévő szeretettel és két pöttömnyi bohóccal egyetemben Sebastianhoz tartozik. Ahogy én is. Az üdvözlő csókot követően szinte rutinszerűen bújok a nyakába, éreznem kell az illatát ahhoz, hogy a szívem elhiggye, valóban itt van előttem. - De, persze… csak attól még aggódom érted… hogy bajod esik… - Dünnyögöm el kissé szégyenkezve, mert bár mindent szemernyi kétség nélkül hiszek el neki, ahogy azt is, hogy visszajön, úgy pont ugyanannyira félek, hogy a világ megakadályozza a szavának megtartását. Félek, hogy megsérül, félek, hogy elveszíthetem… abba, ha nem is fizikailag, de a lelkem belehalna biztosan. Attól független, hogy csak azért se segít, én még valahogy összehozom azt a puszit, de azért leheletnyi bosszúból a csóknál picit megharapom az ajkát. Azt a finomat. Mindeközben pozitív választ kapok, ragyogó mosollyal fogom meg a kezét és húzom az asztalhoz, hogy foglaljon helyet. Nagyon szeretek főzni, de még jobb érzés az, amikor Sebastian jóízűen falatozik belőle. Mi már ettünk, szóval a gyerekeket meg sem kérdezem, mert a válasz vállrándításban Wayne részéről és heves loknirázzással Miana részéről, kimerülne. A hűtőszekrényből előveszem a köretet tartalmazó lábast, meg egy letakart kis tányért, amin a még ki nem sütött húsok vannak. - A mai menü fűszeres bundában sült ekrics hagymás ilpmurk-kal. Jó lesz?- Ha igenlő választ kapok, akkor 3-4 tenyérnyi szeletet kisütök neki, hogy friss legyen, közben megmelegítem a köretet és 5-10 perc elteltével már tálalok is. Ha nem jó, akkor megérdeklődöm mit kér, és megcsinálom azt, bár az tovább fog tartani. Főzőcskézés közben fájdalmasan szisszenek fel a gondolatra, amivel Seb visszatereli a figyelmem a szekrényre. Bosszúsan dörgölöm meg a bal vállam, amit sikerült megütnie a deszkáknak. - Eddig ő áll nyerésre…- Fordulok hátra egy esetlen mosollyal, hiszen ő pontosan tudja, mennyire szerencsétlen vagyok az ilyen dolgokban. Engem egyszerűen utálnak ezek a férfias munkák. Nem vicc, minden szerelnivaló dolog összeesküdött ellenem! - Meddig maradsz most velünk?- Ez fontos kérdés, hiszen akkor egy pocakkal többet kell számolnom minden főzés alkalmával. Meg… tudni akarom, meddig leszek biztonságban… meddig lesz mellettem valaki, elalváskor, meddig fogom őt megtalálni reggelente a konyhában. Bárcsak maradna… bárcsak nem menne el többet!
#ekrics
∆ Hozzászólások száma :
38
∆ Tartózkodási hely :
Valahol az árnyékban
A poszt írója ∞Sebastian la Morte
Elküldésének ideje ∞Vas. 30 Júl. 2017, 23:52
Ugrás egy másik oldalra ∞
Nice, you have assume, I have feelings
Sosem gondoltam volna hogy egyszer a Zenn-La-n kötök ki, mint valamiféle második otthonként, és ide fogok jönni két munkám között egy kicsit kikapcsolódni, és azt tettetni hogy élek, és vannak érzéseim. A házat nézve eszembe jutnak dolgok, amiket sosem hittem volna hogy az életben meg fogok tenni. Hogy lesznek gyerekeim, például, mert valahol... Sebastian annak tekinti őket, én meg... Hagyom, hadd szívjon be magába ez a szerep, hadd viselkedjek úgy, ahogyan kellene, és nem úgy, mint ahogy természetem szerint tenném. Szükségem van a látszatra, hogy nem az vagyok, aki. Ráadásul, Nydia is csak valahogy beférkőzik a bőröm alá, nagy őzike szemeivel és őszinte, nagyon beszédes arcával és gesztusaival. Annyival jobb nálam, annyival tisztább és ártatlanabb. Amire valamiért szükségem van, még nem tudom miért. Annyira, hogy egyszer csak azon kaptam magam hogy Wayne-nek segítek repülő modellt építeni, mert nem boldogult egyedül, és végül lejjebb adta a büszkeségét, és odajött hozzám. Végül sikerült megépítenünk együtt a modellt. Jó érzéssel tölt el, ahogy Nydia a nyakamba bújik, és érezhetem ismerős, 'otthon' illatát. Hajának természetes aromáját, amit semmilyen sampon és parfüm nem tud elnyomni. Halvány mosollyal nézek le rá, arra, hogy aggódik értem. - Ugyan Édes, nem lesz semmi bajom. Igen tudom, egyszer sérülten találtál meg, de az véletlen volt - teszem hozzá, és a szemem se rebben. Pedig aligha lehet véletlennek nevezni, hogy a bolygók közti egyik legjobb börtönbe vitettem magam, és onnan meg is szöktem, másodmagammal. Életem egyik legjobb és legutálatosabb munkája is volt egyben, de végül a Gyűjtő mégis belátta hogy nekem van igazam, és megfizetett. Mert volna máshogy dönteni, ma nem lenne Gyűjteménye a tudástérben. Gonoszkodva hagyom hadd nyújtózkodjon, és elmosolyodom a kis bosszúra, lesz ennek még foganatja, később, amikor már csak kettesben leszünk. Letelepszem az asztalhoz és odatámasztom a gitárom is, mert még azt sem tettem le, és a benne hozott krediteket is odaadom majd később, megint egy fél fizetésem, de ők több hónapig elélnek belőle, mert Nyda okosan bánik a pénzzel, és a gyerekei megérdemlik. Ahogy azt is, hogy az a féreg soha ne jöjjön ide vissza. - Tökéletes lesz, egy fél szarvast is meg tudnék enni - teszem hozzá, ahogy figyelem hogyan serénykedik a konyhában, és el kell ismernem, istenien főz, még a legegyszerűbb dolgokat is olyan ízletesre csinálja, amilyet máshol még sosem ettem. Megvárom amíg megsüti és közben a fejem támasztom az asztalon, és formás alakját vizslatom. A gyerekek eltűntek valamerre, azaz Wayne, mert Miana még pislog mint aki nem tudja eldönteni mit akar, de végül Wayne elviszi magával. Ahogy tálal, kezembe veszem az evőeszközöket, és nekilátok jóízű ebédnek, vagyis inkább már közel vacsinak mert erősen a délutánban járunk. - Ő? Ugyan, olyan opció nincs hogy ő nyerjen. Ha ettem, ránézek arra a fránya szekrényre és segítek összerakni jó? - pillantok rá, ahogy bekapok egy falatot, és majdnem felnyögök. Meleg, omlós és ízletes. Bár a mosolyom annak is szól, hogy tudom hogy Nyda nem túl jó az ilyen összerakós dolgokkal, és rendszerint valami ilyesmire toppanok be. - Nem tudom, egy hétig biztosan, utána pedig ahogy felhívnak. Elég húzós két hetem volt, most rám fog férni egy kis lazulás - mondjuk semmi extra nem volt, de az emberek elfáradnak két hét munkában, szóval én is ezt szoktam mondogatni. Kell a pihenés, és alapvetően tényleg jól érzem itt magam, ebben a csöpp kis házban. A földön valóságos palotám van ehhez képest, mégis... Ide hamarabb jövök mint oda. Közben ahogy kicsit megállok az evés közben a gitáromhoz nyúlok és a felső zsebéből előszedek egy marék kreditet, különböző értékűek, és közel félmilliónak felel meg. Az még itt is nagyon sok pénz, de hát aki engem felbérel az meg is tud fizetni, és még sosem mondtam vissza munkát. - Ezeket neked hoztam. Itt jobb helyen van, mint a széfemben porosodva - mosolyodom el ahogy folytatom az evést. Addig hagyom, hadd számolgassa meg, és egye el a helyére, ahol a többit is szokta tartani. Megeszek mindent a tányéromról, és az üreset tolom csak el. - Hát ez nagyon jól esett, köszönöm - jegyzem meg, és elégedetten tele hassal dőlök hátra. Úgysem jelenik meg egyetlen gramm felesleg sem a testemen. Az anyagcserém legalább háromszor gyorsabb mint egy emberé.
Tudom, bármennyire is lehetetlen vagy épp mókás, esetleg szánalmas, akkor sem tudok nem aggódni érte. Ez a tökéletes férfi itt előttem jobbára az álmaimból mászott elő. Természetes, hogy féltem… természetes, hogy a legjobbat akarom neki még akkor is, ha szűkösek a lehetőségeim. Az is meglehet, hogy nálam is jobb nőt érdemelne, olyan porontyokat kik igazán a sajátjai, kik a véréből születtek. Tudom, hogy én csak egy használt cikk vagyok, egy eldobható termék, egy nincstelen kis nő a periféria pereméről. De nekem Ő a minden. Sosem kértük, ő mégis a gondjaiba vett minket, szinte láthatatlan szárnyai alá húzta a kis csonka családomat. Apjuk helyett apja a gyermekeimnek, s nekem férjem helyett férjem s társam, még ha időről időre el is tűnik. Igaz a férjem is eltűnt annak idején, de lényeges különbség köztük, hogy Ő mindig hazatér előbb utóbb. Hazatér és foglalkozik a gyerekekkel, a kis Miana imádja a „papát”, pedig pontosan tudja, hogy semmi rokoni kapcsolat nincs köztük. Wayne pedig bármennyire is játssza a macsó megközelíthetetlent, azért én emlékszem mennyire boldogan és lelkesen csinálták együtt azt a modellt. Halkan jegyzem meg, azóta az családi kincsnek minősült és még én sem nyúlhatok hozzá. Pedig nagyon útban van… A becézésre szinte olvadok a karjaiban, sőt elég csak rám pillantania, és én már alig állok a lábamon. Tőle érdekes módon megkapom mind azt a figyelmet és kedvességet, amit a férjemtől soha. Nem kell kérnem, hogy érjen hozzám, hogy suttogjon a fülembe… hogy vegyen nőszámba. Sebastiannak mindez természetes… úgy húz magához, úgy ölel át és tart a karjaiban, mint előtte még senki. Nem hinném, hogy csoda hát, hogy ennyire sokat jelent nekem. Önként hordja a hátán az én cukormázas álmaimat egy boldog családról. S bizony, ebben ő lett a családfő, a kenyérkereső, életem legújabb értelme. Örömmel és boldogan pattanok a szavaira, azonnal készítem elő a röpke kis főzési folyamatot, hiszen az én egyetlen párom bizony éhes. Nem csak arról van szó, hogy tartozom neki ennyivel, mert te jó ég, az életem is rámenne, ha vissza kellene fizetnem mindazt, amit tett értünk. Egyszerűen akarom kényeztetni, akarom simogatni, etetni és a kedvében járni. Ezt akkor is csinálnám, ha nem hozna haza pénzt hozzánk. A hús sütése közben hátra pillantok s boldog bazsalygással veszem tudomásul, hogy engem néz közben. A hátam, a csípőm, a felsejlő kerek fenekem a szoknya takarásában. Nagyon örülök titkon ezeknek a pillantásoknak, hiszen akkor még nem unt rá a látványomra, a testemre, a lelkemre. Mivel igazából csak a sütés volt hátra, perceken belül kész is vagyok és tudok tálalni a világ leghelyesebb férfijának. Elé pakolom a megpúpozott tányért, hiszen tudhatja, nem sajnáltam tőle sosem az ételt, s talán mindig többet is szedek, mint amennyit gondolnék, hogy meg tud enni. Mellé ülök a székre s kedvtelve nézem, ahogy jóízűen falatozik. Ez a legjobb része a főzésnek. Amikor látod, hogy a szeretteid milyen hévvel és áhítattal eszik meg a főztödet. Ezért éri meg csinálni… ezekért a röpke percekért, amikor láthatom az arcukon az elégedett, boldog mosolyt. A szavaira kelletlen húzom össze magam. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy kihasználom a jóindulatát. Pedig semmit sem ezért csinálok… csak szeretném, ha szeretne. Egyszerűen csak szeretném, ha örökre a családom része maradna. - Ne haragudj… röstellem, hogy ilyen béna vagyok hozzá. - Húzom össze magam kicsire a széken s a szoknyámat gyűrögetem. Sajnos én nem az a fajta nő vagyok, aki bármit megold egyedül. Jó is lenne, de sajnos valahogy eleve elrendeltem buta vagyok az ilyesmihez. Remélem a gyerekek ezt nem örökölték tőlem… A válaszára megremeg a szívem, egy hét, egy hétig visszakapom őt! Nagyon kevéske idő, de örülnöm kell ennek is. A bénaságom fölötti szomorúságomból a hangja ráz fel s a kreditek csörgő hangja az asztalon. Elakadt lélegzettel járatom végig a tekintetem a halmon s fejben már megsaccoltam mennyit látok. Kezemet a szám elé kapom s könnyek gyűlnek a szemembe. Hát mit csinálsz te… ne kötelezz le ennyire. Könnyáztatta szemekkel pillantok rá, aki mosolyogva eszi a vacsorát, amit főztem neki. - De hát Sebby… ez rengeteg…- Nyögöm elhaló hangon, hiszen semmi és senki sem kényszeríti őt, hogy a vállán cipelje a család pénzügyeit. És ő mégis… a kemény munkával megszerzett krediteit nekünk adja. A férjem, az-az utolsó tetű csak kihúzta a családi kasszából a pénzt, míg Ő csak hozza és hozza bele temérdek mennyiségben. Ez nagyon sokat jelent nekem, többet, mint gondolná. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e meghálálni neki mindazt, amit értünk tett. - Én… én már nem tudom, miként viszonozhatnám a kedvességed.- Szipogok egy keveset a kreditek fölött, hiszen már mindenem neki adtam. Ezt az értéktelen földem, a kis házikóval a tetején, a családom, a gyermekeim, a testem, a szerelmem, a ragaszkodásom. Mit adhatnék még cserébe? Mim lehet még, amit adhatnék? Van egyáltalán még valamim? Övé az időm, a várakozásom, a boldogságom, a vágyaim, az álmaim, övé a jelenem, a jövőm, a figyelmem. Tényleg… mindenem az Övé. Boldog és meghatódott mosollyal figyelem a tisztára nyalt tányért. - Egészségedre, Kedvesem. Egészségedre. - Hangom lágy és érzelmes. Mit tehetnék még érte…? Mit adhatnék még neki cserébe? Mivel mutathatnám ki, mennyire fontos nekem…?
∆ Hozzászólások száma :
38
∆ Tartózkodási hely :
Valahol az árnyékban
A poszt írója ∞Sebastian la Morte
Elküldésének ideje ∞Kedd 01 Aug. 2017, 23:49
Ugrás egy másik oldalra ∞
Nice, you have assume, I have feelings
Kellemes, kis otthon feelingű hely ez a bolygón, ahová egyszer teljesen véletlenül jutottam el. Nem volt belőve koordinátának sem, egyszerűen itt találkoztam a gyűjtő emberével. Vagyis, ma már csontváz, de mindegy. Nydia és csöpp családja tökéletesen nem várt dolgok voltak az életemben, és nem is hittem volna, hogy valaha is ide fogok "haza" jönni, két munka közé. Persze, nem kötöttem még az orrára sem hogy gyakorlatilag özvegy, majd egyszer csak valaki meghozza a halálhírt, aki nem én vagyok. Mégsem nekem kéne elmondanom, hiszen honnan is tudhatnám én, ki volt az ő férje. Nem volt nehéz kinyomozni, itt a környéken sokan ismerték Nydiát és tudták micsoda féreg volt aki elvette. Elvette Nydiát, én pedig az életét. Felpillantok rá ahogy bocsánatot kér, és elmosolyodom. Sosem fogom leszoktatni erről, hogy ne kérjen elnézést olyasmiért, ami nem az ő hibája. Nem érthet mindenki, mindenhez. - Édes, hányszor mondjam még el, hogy ne kérj elnézést miatta, senki nem lehet mindenben jó, és így is remekül helytállsz egyedül, egyedülálló anyaként. Az a szekrény igazán megvár, és együtt összerakjuk, jó? - simogatom meg az oldalát, ahogy elérem. Senki nem várja el tőle, hogy értsen mindenféle dologhoz, akkor nem lenne szüksége rám sem, hogy idejöjjek. Befejezem az ebédem, és odaadom neki a krediteket, és csak odahúzom az ölembe, és a hüvelykujjammal törlöm le a könnyeit, ahogy a féloldalasan ül. Olyan ártatlannak tűnik, olyan természetesen törékenynek, mégis erős, hisz egy tinit nevel, azokkal meg nehéz az élet. - Nem olyan rengeteg ez. Igazából szerintem itt van a legjobb helye, nálatok. A gyerekek megérdemlik hogy megadd nekik amit csak lehetséges, és nekem mindenem megvan amit akarhatok - mosolyodom el, ahogy könnyed csókra húzom közelebb magamhoz, hiszen az én pénzem. Én döntöm el, kinek akarom adni, és kinek nem. Nydia pedig megérdemli hogy boldog lehessen, velem vagy nélkülem, de az élete egyenesbe álljon. Már csak a kicsik miatt is. - Nem azért csinálom, mert viszonzást várok érte. Elég nekem, hogy látom a mosolyod, ahogy Mianára nézel, és a fiadra. Elég az, hogy elém szaladtok mind, amikor jövök, és olyasmit adtatok nekem, amiről nem is tudtam hogy létezik - válaszolok gyengéd hangon, mert valahol igazat is mondok, valahol körítek. Sosem volt rendes családom, akkor már nem, amikor igazán fontos lett volna, és mindent idegenek tanítottak meg nekem. Oktatók, és mesterek. Ők azonban, egyszerűen nem várnak el tőlem semmit, nem kell tökéletesnek lennem a kedvükért, nem kell a csúcsot hoznom. Talán mellettük lehetek igazán ember. Aminek születtem, csak elfelejtettem milyen is annak lenni. - Nah, megnézzük azt a fránya szekrényt? - mozdítom kicsit kifelé a könnyei mögül. Hadd tegye el a krediteket, és utána elindulok hogy szemügyre vegyem azt a galádot ami kifogott rajta. - Óh, ilyesmit már láttam... - veszem a kezembe a kis útmutatót ami járt hozzá. Nem olyan bonyolult, csak kellenek a csavarok, és az a fogó ami...
Szentül hiszem, hogy aznap, akkor, minden úgy történt, ahogy lennie kell. Azért került ide Sebastian sérülten, hogy rátaláljak, hogy találkozhassunk. Már akkor éreztem valami furcsát kettőnk között, mikor eszméletlenül feküdt az ágyamban, és éppen átkötöttem a sebét. Azt hiszem, elvarázsoltak a vonásai. Nem Zenn-La-i lakó, hanem valami egészen más. Izgalmasnak találtam az arcát, a kusza haját… a szálkás, kidolgozott felsőtestét. Egekre, mekkora önuralom kellett, hogy ne cirógassam meg kötözés közben! Sokáig nem is tudtam, hányadán állunk, állunk-e egyáltalán valahogy is. A valóság szebben alakult, mint az álmaim. Nem tagadom, már jóval a konyhai eset előtt is kísértett szikár alakja. Bármit is mond, én mindig attól rettegek, hogy azt hiszi rólam, kihasználom. Nem akarom, mert nem is tenném, soha de soha! Félek, hogy ezt hiszi, hogy egyszer ezt kapom meg, mert nem direkt csinálom. Igazából… azt szeretném, ha azért jönne hozzánk, ha azért jönne haza, mert szeret minket… mert az otthonának tekinti ezt a kis házikót. Nem azért, hogy segítsen egy buta nőnek, aki nem tud megszerelni semmit magától s nem azért, hogy hozzon egy kisebb vagyont ugyanennek a nőnek, aki másként nem tudná eltartani a családját. Az ajkaim megremegnek, amikor kitér a dicséretre, amiért egyedülállóként nevelek két gyermeket. Ezek szerint… magát nem számolja bele. Számára mi nem vagyunk a családja, én… én nem vagyok… a… semmije sem? Kénytelen vagyok belemarkolni a mellkasomba, ahol a tőrt érzem forogni benne. - Ühüm, persze.- Mosolygom rá, bár nem túl meggyőzően. S aztán… aztán figyelem a temérdek kreditet s az eddig visszatartott könnyeim most kibuknak a szememből. Segít nekem, pénzt hoz a háztartásba, de egyedülálló vagyok? Mégis... hogy van ez akkor? Cseppet sem ellenkezek, sőt, felderül a szívem, amikor behúz az ölébe s én készségesen bújok hozzá. szeretném az orra alá dörgölni, hogy nem vagyok egyedül, hiszen itt van velem! De… de lehet csak én gondolom így ezt. Remegő ajkakkal csókolok vissza, s kezeimet átfonva a nyaka körül húzom magamhoz. Akkor mi vagy nekem, Sebby? Mi vagyok én neked? Nem igazán tudok ezekre válaszolni, mert ő sosem mond semmit. Magáról, az érzéseiről, az életéről, semmit. Kicsit hosszabbra nyújtottam ezt a csókot, mint ő tervezhette, de kellett ahhoz, hogy megnyugodjon a lelkem. Kell éreznem, hogy elhiggyem. A homlokomat döntöm az övéhez, s az arcát simogatom. - De hát rád sem nézünk másként… Wayne is kedvel téged a maga pokróc módján, Miana pedig egyenesen imád! Ahogy én is… nagyon… Ide mindig jöhetsz, ugye tudod?- Suttogok neki, miközben lehunyt pillákkal dörgölöm az orrom az övéhez. Nyomok egy apró csókot az imádott ajkaira, s aztán hagyom magam kitessékelni az öléből. Biccentve vezetem be a hálószobá(nk?)ba, az ominózus szekrényhez. Elég nagy, széles fogas tartóval, sok fiókkal, és tükörrel. Joggal merülhet fel benne, minek nekem ekkora szekrény, épp csak elfér a szobában, de én akartam… nagyon fontos oka van annak, hogy megvettem. - Nekem teljesen idegen… fogalmam sincs mit hova kéne illeszteni. Akkor tudod, hogy kell?- Lépek mellé, s felpillantva rá a kezembe veszem a vackokat, amik külön kis zacsiban jöttek hozzá. Ahogy őt nézem, a tekintetem a tudtomon kívül lágyul el, aztán visszavezetem a pillantásom a még darabokban heverő szekrényre. A kezemben kezdem morzsolgatni az egyik zacsi csücskét. Halvány pírral az arcomon fixírozom a földet és rajta a deszkákat. - Tudod… ez elég nagy szekrény… kétszemélyes. Beleférnének a te ruháid is! Csak... ha gondolod.-
∆ Hozzászólások száma :
38
∆ Tartózkodási hely :
Valahol az árnyékban
A poszt írója ∞Sebastian la Morte
Elküldésének ideje ∞Szer. 16 Aug. 2017, 22:43
Ugrás egy másik oldalra ∞
Nice, you have assume, I have feelings
Nem gondoltam bele, hogy mire vállalkozom, amikor elkezdtem ide visszajárni, és megpillantottam Nyda ragyogó arcát, amikor besétáltam az ajtón. Nyilván azt hihette, először és utoljára látott engem, és bevallom ez volt a tervem. Nem lenne jogom veszélybe sodorni őket, már azzal sem hogy meglátogatom őket, hát még hogy foglalkozom a gyermekeivel, és amolyan pót apja lettem Mianának is. Nagyon nem kellett volna, de már nem szállhatok ki, és őszintén szólva nem is akarok. Ez az egyszerű nő, valamit megmozdított bennem, valamit amiről réges régen azt hittem elveszett és soha többé nem fog visszatérni már. Nem akarom hagyni , hogy elvesszen megint. Akarom Nydát, és a gyerekeket is. Sebastian akarok lenni mellettük, nem pedig Midnight, ahogy mindenki ismer. Nydia már önmagában gyönyörűséges, sokkal szebb mint a földi nők, és ezerért sem adnám oda. Mert bármit is teszek, bárhogy is viselkedek, az enyémnek gondolom. Hozzám tartozik, és egy egészen kicsit, engem is megijeszt ez a fajta ösztön, amit ő kelt bennem. Átölelem, és simogatom. Könnyedén csókolom le a könnyeit, hiszen nincs egyedül, és ide mindig jönni fogok, még ha a hajóm is az igazi otthonom egyenlőre. - Na, ne itasd az egereket Gyönyörűm, hiszen itt vagyok, nem kell egyedül megbirkóznod semmivel - szólalok meg gyengéden, mert talán arra gondol, hogy minek tekintem én őt. Nem tudom, még magam sem tudom, de kell nekem, és akarom. Halál vár minden nyomorultra aki valahogyan is ártani mer neki és a kicsiknek. Elmosolyodom ahogy elszakad a csókból, és nekem dől. - Tudom, tudom. Úgy értettem hogy én nem olyan régóta járok ide haza, és nem én neveltem fel őket, hanem te. Egyedül te. Neked köszönhető hogy Wayne nem egy huligán és hogy Miana olyan kis tündér - tekerem meg a szavaim, hiszen nem akarom bántani, és mesteri diplomata vagyok. Na meg... van is benne őszinteség, hiszen jó érzéssel jövök mindig ide, és nem érdekel hogy nem az én véreim a kicsik. Az nem számít, nem a vér az ami fontos, hanem a nevelés. Lassan kitessékelem az ölemből hogy vethessek pár kósza pillantást arra a szekrényre, és a hálóba megyünk, ahol már sok szép éjszakát töltöttünk együtt. Nem bánom őszintén szólva, hogy néha nem kell egyedül elaludnom, és ébrednem, bár jóval kevesebbet alszom mint ő. Körülnézek a jól ismert helyiségben és letérdelek a tervrajz mellé, hogy kezembe vehessem. Alaposan át tanulmányozom, és aztán az alkatrészeket is. Nagyjából meg van hogy mi hová való. - Az túlzás, de megoldjuk. Kelleni fog hozzá a segítséged, mert tartani és csavarozni is egyszerre nem tudok azért - pillantok rá fel kis mosollyal, hiszen jó kis közös program lesz, de bízom benne hogy hamar végzünk és másra is lesz energiánk még. Gyerekek nélkül. - Nézd, ott azt a széleset meg a hátlapot összerakjuk. Ha meg fogod így, akkor összerakjuk a keretét és akkor már megáll majd magában is - mutatom, és azt is hogy hogyan fogja meg amíg én a csavarokkal és a csavarhúzóval, összeillesztem és gyors mozdulatokkal be is tekerem. Ezt megismételjük a másik oldallal is. - Látod? A kerete máris kész - mosolyodom el, és megakadok ahogy megszólal. Illetve hallottam, csak elgondolkodtam rajta egy kicsit. Eszem ágában sem volt, és most... mégsem azt mondom ki amit kellene. Sebastian szólal meg a józanság helyett, miszerint nem lenne jó ötlet, mert nem akarom veszélybe sodorni őket. Bassza meg, nem érdekel! Majd megvédem őket, mint eddig is! - Szeretnéd, Nyda? Nem akarom hogy nagyon rámenősnek gondolj hogy csak úgy beköltözöm hozzátok, meg a gyerekeket sem akartam ennyire letámadni ezzel hogy hirtelen mindennapossá válik a jelenlétem - indoklom meg, hogy eddig miért nem tettem, és miért csak egy két kósza ruha darabom került a mosásba itt. Majd elhozok ide dolgokat, hiszen a szekrényem szinte végtelen. A földön a kredit szinte milliárd, bármit is veszek csak filléreket költök el rá.
Annyira szeretem, amikor itt van, amikor hazajön. Imádom az illatát, az érintését, azt a karcos hangját, mellyel elolvasztja a legnagyobb jégszilánkot is a szívemről. Én… én sokáig azt hittem, sosem fogok már tudni szeretni. A férjem oly szilánkot hagyott bennem, hogy kiábrándultam ezekből a romantikus dolgokból. Mind csak játék, szemfényvesztés, üres káprázat. Lemondtam az egészről s félve bár, de szinte holtbiztosan állítottam magamnak, hogy egyedül fogok elpusztulni az életem végén. S aztán… aztán jött Ő. Nem is igazán jött, inkább beleájult az életembe. Gondoltam én, kósza vonzalom, majd elmúlik s csak azért vonz ennyire a helyes képe, mert régóta nélkülöztem a férfitársaságot. Nem, nem így volt. Már akkor is gyanítottam, de mostanra egészen bizonyos lettem benne. Szinte nincs olyan, amit ne tennék meg neki. Bármit, csakhogy a gyönyörű, fájdalmas szemei rám nézzenek. Naivság azt gondolnom, hogy elég lehetek neki, hogy ez a semmilyen élet megfelelő volna egy ilyen szikár alaknak. A mai napig ne tudom hova jár el és mit dolgozik, de valahogy… a zsigereimben érzem, vagy legalábbis szeretném érezni, hogy nem egy másik nőhöz megy. Nem, azt nem viselném el. Annyira jól esnek a szavai, a csókjai, halványan mosolyodom el s letörlöm a maradékot. Tudom, az égre mondom, tudom, hogy nem ezért csinálja, hogy nem ezért hoz haza pénzt, de akkor is… ez a félelem, elemi. S ez valószínűleg nem is nagyon fog változni, hiszen a gyerekek után érkezve ő a legjobb dolog, ami történt velem. S bár tudom, hogy ha annak idején nem így alakul, akkor a gyerekek sem olyanok lennének, mint most, de néha akkor is azt kívánom, bár vérszerint is ő lenne az apjuk. Bár ő lehetne az, bár neki szültem volna… bárcsak. A szavaira bazsalygok és mosolygok, hiszen kimondta erre a kis jelentéktelen vityillóra, hogy „haza”. Boldog vagyok. - Azért, ez a te érdemed is. Wayne sokkal kezelhetőbb, mióta az életünkbe léptél, előtte komoly csatákat vívtam őnagyságával.- Sóhajtok a múlton merengve, mikor a kettőnk között csukott ajtót dobáltuk mindketten, mindkét oldalról. Most azért elismeri Sebbyt „vezérnek” és nem is lázadozik annyit, mint hajdanán. Ez pedig, bárki bármit mond, óriási segítség egy anyának. A férjem ehhez sem volt elég, nem volt képes fékezni Wayne indulatait, szárnypróbálgatásait s majdnem el is szaladt vele a ló. Azt hiszem, az kólintotta fejbe, amikor az apja végleg eltűnt és hetek, hónapok múlva sem került elő. Valahol akkor törhetett meg benne valami, és visszább kapcsolt. A nagy szája megmaradt, de mégsem romlott meg a lelke, minden puffogása ellenére mindig megcsinálta, amit kértem tőle. Legalábbis, bízom benne, hogy még mindig patyolat tiszta. Végül mosolyogva már, de bevezetem a mi kis fészkünkbe, s az ágyra pillantva el is kell hessegetnem a fejemből néhány nem túl jól időzített gondolatot. Nagyban bólogatok, felcsillanó szemekkel nézek rá, mint az én saját, személyre szabott hősömre. Mint mindig, most is akkor érkezett, amikor bajban voltam, igaz csak egy szekrénnyel, de voltam. - Persze, csak mondd mit csináljak.- Bólogatok hevesen s már ez a közös program is felvillanyoz, együtt csinálni vele valamit, legyen az bármi is, engem boldogsággal tölt el. Mindig teszem, amit mond, tartom, fogom, illesztem, meg amit csak akar, miközben lopva őt figyelem, ahogy koncentrál, ahogy végzi ezt a számára egyszerű feladatot. Annyira tökéletes… annyira férfias, hogy bár rám nem jellemző, de most bele tudnék bújni az ölelésébe, még így a félkész szekrény mellett is. Igazából, bárhol és bármikor. Persze talán épp ezért nyekergem el a valódi indokot a szekrény vásárlás miértje miatt s legfőképpen amiatt, hogy miért pont ekkora kellett. Kicsit zavarban vagyok s érzékelem, hogy megakad a mondandója közben. Talán… talán felidegesítettem? Visszatartott lélegzettel vártam a válaszát s csak akkor tudok újra ránézni, mikor meghallom a hangját. Szótlanul bólogatok egy ideig, egész végig, amíg csak beszél. - Igen… nagyon…- Csuklik el a hangom egy kicsikét s kénytelen vagyok megköszörülni egy kis krákogással, hogy visszatérjen a hangom is. - Már beszéltem róla a gyerekekkel… Miana körbetáncolta az ötletre a házat, Wayne pedig kikötötte, hogy akkor gyakrabban kell vele modellezned…- Pirulok bele a végére s az eddig szorongatott falap helyett a kezét keresem s belefúrom az ujjaim, homlokom a vállának döntöm. - Nagyon szeretnék minden este melletted feküdni és minden reggel melletted kelni…- Suttogom halkan s nagyot nyelek. Azt még nem is említettem neki, hogy indítványoztam a válásomat attól a féregtől… bár még a választ várom, addig talán nem is zaklatom vele. Nem akarom, hogy azt higgye, a családnevére utazom. Nem, azt még mindig nem kérdezem, hogy hova megy, vagy mit csinál azokban a hetekben, amikor távol van. Talán majd egyszer elmondja magától… szeretném, ha így lenne.
∆ Hozzászólások száma :
38
∆ Tartózkodási hely :
Valahol az árnyékban
A poszt írója ∞Sebastian la Morte
Elküldésének ideje ∞Hétf. 04 Szept. 2017, 23:49
Ugrás egy másik oldalra ∞
Nice, you have assume, I have feelings
A bolygó nyugalmát már csak ennek a kis háznak a nyugalma tudja felül múlni, mert bármennyire is zsong itt az élet, az embernek nincs olyan érzése hogy zavaró lenne, vagy túl sok. Legalábbis nekem nincs. Hagyom, hadd kerítsen hatalmába az érzés, hogy Sebastian élete rendben van, van egy szép asszonya és két gyermeke akiket nevelhet, noha egyikhez sincs sok köze. Valahol talán élvezem is ezt, és tényleg megkedveltem Nydiát a maga nemes egyszerűségével, hogy tényleg mindent megtenne a gyermekeiért, akiket egy rossz természetű férj hagyta maga mögött. Az a rohadék nem tudta értékelni mi hullott az ölébe, de már nem is fogja. Én nem bocsátok meg, azt meghagyom az Istennek már ha létezik. Nem érdekel, sosem voltam vallásos, és nem terveztem elkezdeni annak lenni. Az én életem egyetlen istene én vagyok. Bár lassan úgy érzem Nydáé is. Annyira szeretve rajong értem, néha már majdnem zavarban érzem magam miatta, de természetesen nem adom jelét ennek. Olykor csak a szemeimen láthat némi árnyékot átsuhanni. Bezzeg ha tudná, miféle emberbe szeretett bele... Nálam jobbat érdemelne, de önző vagyok. Én akarom hogy itt legyen nekem a kicsikkel. Azzal nyugtatom magam hogy alibinek, de magam előtt sem vallom be hogy ez már több annál. Ahogy karcsú derekát ölelem, és ahogy édes ajkait csókolom, nem érzem színjáték lenne. - Kevésbé. A legnagyobb érdem a tiéd, mert én nem rég lettem csak része az életeteknek, de igyekszem kijönni a gyerekekkel, és igen Wayne-nek meg kell szoknia, hogy nem ő az egyetlen férfi a háznál - mosolyodom el kissé gonoszkásan, hiszen az anyján most már osztoznia kell. Nem csak Mianával, hanem velem is, és én nem engedek egy jottányit sem. Wayne egy pillanatra meglátta a pillantásom mélyén rejlő szörnyet és meghátrált. Azóta tudjuk, ki az úr a házban, és bár sosem bántottam mégis ott van egy egészséges távolságtartás és félelem, ami jó. Kivívtam az elismerését, még ha nem is tud hová tenni olykor. Bemegyünk a szobába, ahol aludni szoktunk és egy kisebb robbanásszerű utóhatása van az egésznek, és mindenütt lécek, és csavarok ls deszkák. - Oké. Szóval azt ami mögötted van, azt idetámasztjuk, és tartsd meg így egy kicsit oké? Ez a hátlapja és így legalább állni fog már a keret - magyarázom neki, ahogy odatérdelek a csavarhúzóbal, és fürgén betekergetek minden csavart a megfelelő helyre. Innen már menni fog egyedül is, ha nem akar ezzel foglalkozni, de a csillogó szemei alapján lelkes segítségem lesz végig, és nem hagy itt a szekrénnyel. Letelepszem a rumli közepére és hagyom hadd telepedjen ide ha akar, mert látom a szemében a ki nem mondott vágyat, és ha ennyi kell ahhoz, hogy mosolya ragyogjon, rajtam nem fog múlni. Átölelem ahogy leül, és felcsúszó ingujjam alatt láthatja a szép karkötőmet, ami halálos fegyverré válik a kezemben. - Az remek. Mondjuk Mianától nem is vártam más, de Wayne meglepően jól vette ezek szerint. Azt hittem neki jobban ellenére lesz, és azért is hagytam időt hogy megszokjanak hogy nem akartam csak úgy elfoglalni az életteret itt - magyarázom ahogy átkarolva magamhoz húzom. Láthatja a fehér vonalakká fakult sebhelyeket is, amik itt ott tarkítják a testem. Nem vagyok egy gép, én is lesérülök olykor. - Tényleg remek lenne, Kedves. Még ha ide is hozom a ruháim és a személyesebb dolgaim, attól még a munkám nem változtatom meg, és kicsit gyakrabban jönnék, de alapvetően nagyjából nem sokban változna a dolog. Tudom hogy szenvedsz ha nem vagyok itt, de nekem ez az életem, úton lenni, és utána hazatérni. Nem akarok olyasmit ígérni neked, amit nem tudok később megtartani - mert nagyjából ennyit vadásznék amúgy is, de idehozhatok pár cuccot, ha ettől jobban fogja magát érezni, nekem mindegy. Magamhoz szorítom, semmiképp nem utasítom el az ajánlatát. A környékbeliek már úgyis megszokták a jelenlétem és azt is hogy tanácsos nem belém kötni.
Egyszerűen minden egyes pillantásától cseppfolyóssá tudnék avanzsálni, ahogy azokkal a gyönyörű, sötét szemeivel simogatja a testem. Néha azon elmélkedem, vajon nem vagyok-e képmutató, amiért most képes vagyok egy másik férfit jobbára körül rajongani, úgy ahogy kapcsolatunk elején a férjemet, de rá kellett jönnöm… ő sosem váltott ki belőlem ilyen érzéseket. Sebastian az egyedüli, kinek a jelenléte, az érintése, a pajkos mosolya s a csókolnivaló ajkai késztetnek ilyen ostoba viselkedésre. azt hiszem… most vagyok igazán szerelmes, s ehhez az érzéshez képest az előző… egy banális hibának és félreértésnek tűnik. Még ha most elő is kerülne, ha valami csoda folytán vissza is jönne. Azt hiszem, jégcsappá válnék mellette. S nem… már nem is akarom, hogy előkerüljön. Vagy legalábbis nem azért, hogy vele lehessek. Csak… csak írja alá a válási papírokat, és tűnjön el akár a világ végére is, nem érdekel. Csak egyezzen bele, hogy szabadulhassak tőle s menjen vissza oda, ahonnan előkerült. Legyen az valami kocsma, vagy egy másik nő öle. Nem érdekel. Ő már egyáltalán nem, hiszen már jó ideje annak, hogy minden érzésem, minden gondolatom és minden figyelmem Sebby körül kering. Még ha akarna se kapna vissza az a tetű, bár valószínű, hogy nem akarna, hisz akkor nem menekült volna el, mint egy gyáva kukac. Azt hiszem, ebből is látszik, hogy sosem szeretett engem igazán. Ellenben ez a csodálatos férfi itt velem szemben, kinek a hangja édes méreg a józanságomra, kinek puszta érintése is a mennyországba repít. A vigyorára felkacagva hintek egy csókot a vállára, s ahogy odatámasztva az arcom nézek fel rá csillogó szemekkel… kedvem volna le simogatni róla a ruhákat, de két gyerekkel a házban nem igazán lehet ilyen spontán ötleteket kivitelezni. Úgyhogy ezt az elfojtott vágyamat félreteszem a kispolcra estig. Picit sóhajtok, miközben minden szerelmemmel nézem őt s dörgölőzöm a karjához. - Többet, mint hinnéd. Komoly harcokat vívtam vele az érkezésedig. Tányér éppen nem, de cipők repültek párszor. A férjem… szemernyi energiát sem fordított arra, hogy megtanítsa Wayne-nek, hogyan kell férfinak lenni. Én pedig… hát, nem sokat tudok erről, meg tőlem nem is nagyon fogadta a próbálkozásokat.- Sóhajtok kicsit szomorkásan, hiszen próbálkoztam én, jobbára női szemmel, hogy mi milyen tulajdonságokért vagyunk oda, de így az anyjaként, nem volt túl elfogadó ezekkel az intelmekkel szemben. Persze, mivel próbálkozok én mindig mindennel, így a szekrényt is hősiesen megpróbáltam összerakni, aminek egy kisebb tornádó okozta káosz lett az eredménye a hálószobában. Persze, az én hősöm, mint mindig, most is épp jókor érkezett. Néha eljátszom a gondolattal, hogy csak azért fogok venni dolgokat, hogy utána két napon belül megérkezzen és megcsinálja nekem, ezzel is hazacsábítva őt ilyen bujtatott módszerrel. Kicsit körmönfont ötlet. - Ez? Rendben.. vii, ne, nem dőlsz el!- Adok hangot az aggodalmamnak, mert az a vacak megpróbált lustán visszafeküdni a földre, de popsival kitámasztottam és ott maradt végül amíg az én tökéletes férfim összecsavarozza. Mikor már megáll a kezdetleges szekrény szerkezet, és ő leül a közepére, nem tudom megállni, hogy ne moccanjak meg az első kis résre, mi lehetővé teszi, hogy mellé kucorodjak. Szinte azonnal mozdulok és bújok oda hozzá, átölelve őt, húzva magamhoz s orromat fúrom a finom illatába. - Igen, érettebb, mint mutatja magát. Én is nagyobb ellenállásra számítottam, de ezek szerint az a modellezés mélyebb nyomot hagyott benne, mint gondoltuk. Valószínűleg a világért sem vallaná be, de hasonlóan Mianához, valószínűleg benne is kezded felvenni az apa alakját. Csak ő egy kicsit… makacsabb és elutasítóbb.- Szuszogom bele az ingébe, s így ölelkezés közben puszikkal hintem be a nyakát, a vállövét, s pici ujjaimmal az arcélét cirógatom. - Tudom Drágám, nem is kérnék tőled ilyesmit… csak… úgy gondoltam nem éreztetjük veled eléggé, hogy hazavárunk… Nem régiben rájöttem, hogy igazából nincs is saját helyed, ami csak a tiéd itt, és ez a felismerés… rosszul esett. Úgy gondoltam talán emiatt is jössz ritkán… mert nem érzed a tiédnek. Mikor itt maradt két ruhád… Miana egész nap az egyikkel mászkált, hurcolta magával mindenhova és megmutatott neki mindent, amit csinált.- A másikat én ölelgettem egész nap, de ezt inkább nem említem meg, igaz, halványan elpirulok a gondolatra. - Én csak szeretném, ha otthon éreznéd itt magad… mert ez már a te otthonod… nem az… övé.- Gondolok itt arra a… ne is minősítsük. Kezemmel az ingébe markolok s gyengéden, de kitartóan noszogatom, hogy hajoljon fölém s adjon édes csókjával nyugalmat a lelkemnek.
∆ Hozzászólások száma :
38
∆ Tartózkodási hely :
Valahol az árnyékban
A poszt írója ∞Sebastian la Morte
Elküldésének ideje ∞Hétf. 16 Okt. 2017, 00:54
Ugrás egy másik oldalra ∞
Nice, you have assume, I have feelings
Nem tagadom, kedvemre való hogy minden érintésemre úgy reagál, mintha hiper érzékeny lenne mindenre, pedig nem az. Ezt én váltom ki belőle, és minden alkalommal úgy érzem, hogy kellemetlen része vagyok az életének ezzel, hiszen olyan ártatlan, annyira naiv és olyan befolyásolható, szinte már bűn hogy nem használom ki. Mégsem teszem meg, távol tartom tőle azt a részem, amit nem akarom hogy lásson, bár biztos vagyok benne hogy nem hagyna el, és szeretne úgyis, ha tudná hogy igazából egy sötét lelkű gazember vagyok. Mert ez az igazság, annak viszont remek vagyok, el kell ismerni. Ez a kis ház, több melegséget adott nekem ebben a kis időszakban, mint amennyit egész nyomorult életem folyamán valaha is kaptam, megérdemel Nyda is egy férfit, aki mellette áll, de hogy ez pont én legyek? Sebastianként még el lavírozok, mert el tudom leplezni előle Midnightot. Legalábbis nagyon remélem hogy a sötétséget nem látja a pillantásom mélyén. Igyekszem elzárni előle a sötét titkokat és a munkát, amitől minden épeszű ember menekülne, én mégis élvezettel vetem bele magam. - Mégis megtettél mindent ami tőled telt, és nem adtad fel akkor sem, amikor más anyukák már rég megtették volna, mert nem bírnak a gyerekkel. Wayne kemény dió, de azt hiszem mára rájött hogy velem nem érdemes kihúzni a gyufát - mosolyodok el, ahogy végigsimítok az egész testén, fentről lefelé. Gyönyörű nő, az ember ki sem nézné belőle hogy már két gyermeknek adott életet, és neveli őket szeretetben ebben a kis kuckóban. Most viszont csak az enyém, mert nem adom másnak. A férje már rég meghalt, nem tagadom, én öltem meg, amikor megtudtam hogy mit tett ezzel a csodálatos nővel, aki ismeretlenként is olyan gondosan ápolt, mintha csak hozzá tartoznék. Csak kuncogok kicsit azon hogy megtámasztja az eldőlni készülő lapot és már itt is van a karjaimban, még jó hogy a kölykök eltűntek valamerre. Így van időnk a felnőtt beszélgetésre is, hogy Nyda idebújjon hozzám. Simogatom lassan lágyan amíg beszél, könnyű mosoly játszik ajkaimon. - Lehetséges, nem tudom. Már ez is több mint amire számítottam, a modellezés jó ötlet volt, és élvezte is csinálni azt a repülőt. Reméltem hogy nem tekint betolakodónak, de azért hogy az apja legyek... Még sosem volt gyermekem nem tudom milyenek kell lennie egy apának, csak azt tudom hogy az anyja csodálatos - csókolok a homlokára, mezt ennek is a fele igazság körülbelül, hiszen volt családom, régen... nagyon régen. Az anyám szeretett engem, és apám is tisztességes ember volt, olyan, amilyen én sosem voltam, és már nem is leszek. Az emberségem elbukott. Wyne azonban jobbat érdemelne nálam. Sebastiannál is, nem hogy Midnightnál. Kissé elgondolkozom azon amit mond, és úgy döntök megint rész igazsággal válaszolok. - Rajtatok kívül nincs senki, aki hazavárna, így merőben új nekem az érzés is. A hajómon élek a legtöbbször, és folyamatosan úton vagyok, így nem érzem hiányát ennek de... ez megváltozott. Az utam gyakrabban hoz erre, de nem akarok teher lenni nektek, hogy egyszer csak itt ragadok, így próbálok a kicsiknek is időt adni. Jajj kedvesem, nem érzem magam rosszul emiatt, valójában itt sokkal inkább otthon vagyok mint valaha bárhol is voltam. Igazán? Nahát... majd áthozom a dolgaim, és Mianának átalakítjuk az egyik ingem, ruhácskának, na? - mosolyodok el hogy elejét vegyem egy újabb kismonológnak, nem szívesen beszélek így, ennyire felemásan, de mégis őszintén. Ijesztően hat rám hogy Sebastian mennyire könnyedén tudja ezt kezelni, és hogy ő is én vagyok ugyebár. - Jól érzem itt magam Nyda. Veled és a kicsikkel, nem azért jövök ide, mert kényszert érzek rá, hanem mert ide akarok jönni egy-egy munka után, és itt akarok pihenni nem valami kocsmában a tudástérben. Az övé? Nem, az övé soha nem is volt, és már soha sem lesz - mosolyodok el, hiszen én tudom egyedül mi történt vele, és hol rohad a teste. Illetve azt sem, mert hamuvá égettem. Érdekes, mire nem képes a vérem egy másik szerrel keverve.
Olyan, de olyan boldog vagyok, hogy végre megint itthon van az én egyetlenem, hogy szavakba sem tudom önteni az érzéseimet, csak olvadozva mosolygok és csüngök minden szaván, érintésén. Olyan értéssel fordul az én szétbombázott szekrénykupacom felé, hogy a legprűdebb nő is sóhajtozna a tökéletes alakjától. Csak nézem őt, áldott vonásait, gondolkodó szemeit, falnivaló ajkait s magamban hálát adok az univerzumnak, hogy ide hozta hozzám. Talán, sőt, biztosan jobb nőt érdemelne nálam, de én önző volnék… magamnak akarom. Egek, a világot is odaadnám érte, neki. - Az apjuk már akkor feladta, mikor elhagyott… én nem tehettem meg ugyanezt velük, bár ez lett volna a könnyebbik út. - Sóhajtok fel, mert bár ez így igaz, valahogy sosem fordul meg a fejemben komoly lehetőségként, hogy elhagyjam a csemetéimet, még ha attól a féregtől is vannak. Hiszen félig belőlem is van bennük. A szavaira mosolyogva biccentek, talán egy kicsit kuncogok is, miközben igyekszem a lehető legjobban odacsomagolni magam az ölelésébe. - Így igaz, te vagy a falkavezér és ez így van jól.- Szinte már-már doromboló hangot hallatok, midőn a legtökéletesebb férfi cirógatja a bőrömet, erős kezeivel tartja vékony derekam s húz magához úgy, mint még más soha. A nyakába csókolok, s kis kezeimet átvetve körötte, magamhoz húzom szorosan, szinte a szívverését is hallom innen. - Az ilyesmit nem lehet tudni, egyszerűen csak megtörténik. Már most ezerszer jobb apafigura vagy, mint amilyen a vérszerinti apjuk volt. Nem kell semmi mást csinálnod… csak azt, amit eddig is. Csak légy ugyanilyen, mert Mianának már most is Apa vagy.- Suttogom a füle mögé lehelt csókkal, s vékony ujjaimat veszejtem fekete tincsei közé. Nem akarok innen kimászni, olyan jó hozzábújva lenni, létezni, csak Vele. S hogy nekem mi? Ez egyszerű. Ő a Minden. A szavaira szinte a lélegzetem is elakad, örömkönnyek piciny találkozója gyűlik a szemembe s Talán fel is borítom a hirtelen érkező ölelésemmel, ahogyan elrugaszkodva a padlótól a nyakába vetem magam. - Annyira boldog vagyok…- Suttogom elhalóan, küzdve akaratos könnyeimmel, reszketeg kézzel szorongatva Őt. - Néha attól félek, hogy csak álmodom ezt az egészet… hogy csak a fejemben létezel.- Szorosabbra fogom az ölelésem, úgy bújok hozzá, mint egy megrettent kiscica. - Bármit kérhetsz tőlem, a lehetőségeimhez mérten mindent megtennék neked… ugye tudod? -
∆ Hozzászólások száma :
38
∆ Tartózkodási hely :
Valahol az árnyékban
A poszt írója ∞Sebastian la Morte
Elküldésének ideje ∞Szer. 10 Jan. 2018, 19:24
Ugrás egy másik oldalra ∞
Nice, you have assume, I have feelings
Figyelem ahogy elönti arcát a megkönnyebbülés, hogy itt vagyok é még annyira új élmény, nem szoktam meg hogy valaki ennyire örüljön nekem, mint ahogy ő szokott és minden alkalommal megdöbbenek ezen. Jó értelemben de akkor is döbbenetes, hogy ilyen hatással legyek rá. Nem igazán tudom hogyan is viszonyuljak hozzá, de az tény hogy nem közömbös számomra. Sok mindent megtennék érte, és tettem is. Az a féreg halála csak a kezdet volt hogy kitöröltem egy életre az életből. Nem akarok tudni sem arról hogy mi történt vele, olyan szépen eltűnt. - Könnyebb, de mégis nehezebb. A gyereknevelés nem lehet könnyű, még akkor sem ha imádod őket, de én ehhez nem értek. Nem tudom hogyan kell apának lenni, még ha nem is az enyémek, mégis számítanak nekem - mosolyodom el kedves, szinte már valódi mosollyal, de nem az. Valódi színész vagyok, és remekül játszom Sebastiant többek között ezt is belém verték annak idején, szó szerint. Elő kellett adnom hogy nincsen semmi baj, akkor is ha van, és nem tudom mennyi időmbe és sérülésembe került hogy erre rájöjjek. - Sejtettem hogy neki bejövök, de talán Wayne is el fog fogadni, mármár sikerült megkedveltetnem magam vele, ki hinné ezt? - mosolyodok el, ahogy megsimogatom és a nyakára csókolok, hogy kifejezzem a szeretetem. Vagyis hogy érezze hogy törődöm vele. Kell ez a látszat dolog, kell hogy Sebastian legyek, és ne Midnight. Azt nem mutatom meg neki, még a végén elijedne tőlem és azt nem akarom. Megcsókolom, puhán, de lassú tűzzel izzó szenvedéllyel, de még türtőztetnem kell magam hogy hanyatt döntsem, és felejthetetlen éjszakát adjak neki. -Nem, nem álmodod. Elég rossz álom lenne ha már itt tartunk - kuncogok fel, ahogy a rendetlen szoba közepén üldögélünk, és egy szekrény váza várja hogy összerakjuk rendesen. - Tudom Kedves, de tudod hogy nem kérek semmit, így is.. annyi mindent kaptam már tőled - csókolom meg, hiszen ráfoghatom hogy megmentette az életem. Mondjuk ez fél igazság, mert amúgy sem haltam volna bele, de ezt neki nem kell tudnia.
Szinte hihetetlen, hogy mennyire kitölti a mindennapjaimat ez a férfi. Ha itt van akkor azzal, hogy a kedvére tehessek, hogy vele lehessek, érezhessem az illatát és bebújhassak erős karjai közé. Amikor meg nincs itthon, akkor vágyódom, álmodozom róla, ébren is, alva is. Hihetetlen, hogy mennyire megszerettem őt, akarva-akaratlanul is, csak úgy megtörtént. Elkezdtem őt várni, elkezdtem lopva figyelni tökéletes alakját s én voltam a legboldogabb nő a világon, amikor kifejezte birtokvágyát irántam. Felkuncogok szavait hallva, magamat préselem a közvetlen közelébe, levegőnek sincs esélye közénk furakodni. - Kicsit próbára teszi a türelmedet és a kitartásodat, de megéri az olyan pillanatokért, amikor a gyerekek viszonozzák a törődést. Nagyon hálásak, még ha ez nem is mindig látszik. És én is hálás vagyok neked... nélküled nem tudnám iskolába járatni őket, pedig nagyon élvezik a többiektől eltérően. - Nézek fel rá olvadozva, hiszen mindent neki köszönhetek. Azt is, hogy nem haltunk éhen, mert konkrétan akkoriban nagyon úgy állt a helyzet. akárki akármit mond, ő az én hősöm, a vágyaim és álmaim tárgya, ébren is, alva is. Teljesen kitölti az elmémet a jelenléte, úgy szomjazom őt, mint az éltető fényt. Lehetséges, hogy engem ő éltet, elvégre mellette lehet csak igazi nő és anya. Amíg mellette lehetek... semmi gond és baj nem foghat rajtam. - Az nem kifejezés, teljesen odavan érted. Még jó, hogy nem idősebb, a végén még lecsapna a kezemről... - Kacagok fel halkan, sejtelmesen, majd a mellkasának döntöm fejem s hagyom, hogy ajkaim elnyíljanak, vágyakozó sóhaj szökik ki a fogaim közül. De a gyerekek még ébren vannak. Kínoz... édes kínzás ez nekem, csillogó szemekkel figyelem, ajkaimmal illetem arcélét, miközben vékony ujjaimat fúrom a hajába. Szinte remegek az érintéseitől, a vágytól, mi felgyúlt bennem iránta újból, oly lassú oly kínzóan édes csókkal veszi el az eszemet, hogy nyöszörögni tudnék mohó tehetetlenségemben. - Ne mondj ily botor dolgot... ha te benne vagy az álmomban, az már rossz nem lehet...- Suttogom az alsó ajkára, miközben aprókat harapok rá, ajkaim pedig átkúsznak a vállai fölött s a nyakán átkulcsolva vonom magam közelebb, hozzápréselve mindenemet, amim csak van. Szusszanva engedem el a csókból, de nem távolodom el, az arcát puszilgatva válaszolok a röpke szünetekben. - És én még így is oly sokkal tartozom neked... Sebastian - Oly szerelemmel és áhítattal ejtem ki a nevét, hogy még én magam is zavarba jövök, enyhe pír költözik orcámra, miközben homlokomat döntöm az övének. - Én... beadtam a válókeresetet. Még várom a levelet a tanácstól. Meg akarok szabadulni tőle... -És a tiéd akarok lenni...
∆ Hozzászólások száma :
38
∆ Tartózkodási hely :
Valahol az árnyékban
A poszt írója ∞Sebastian la Morte
Elküldésének ideje ∞Pént. 23 Márc. 2018, 22:42
Ugrás egy másik oldalra ∞
Nice, you have assume, I have feelings
Sosem gondolkoztam el azon, milyen lenne az életem ha Sebastian lennék, és nem lenne ott a másik felem, az igazi valóm, amire akárcsak egy rend ruhát úgy húzom a mosolygós segítőkész férfit. Pedig minden vagyok csak tisztességes ember nem, és néha kicsit zavar is hogy Nyda ennyire jónak hisz. Egyszer rá fog jönni hogy messze nem így van, és nem akarom hogy csalódjon, de nem is tudok más lenni. A szerepem kicsit túlnő rajtam néha. Magamhoz szorítom ahogy hozzám préselődik, és igen kellemes emlékek jutnak eszembe a keblei érintéséről. Az éjszaka egy része a miénk, hiszen ez természetes része egy kapcsolatnak és nem esik nehezemre, hiszen tényleg élvezem. Hajnalban meg edzeni szoktam, amikor a ház alszik. A közeli erdős területen szoktam csinálni ahol ilyenkor senki nem láthat. Halálos és veszélyes technikákkal dolgozom, és elvileg nem tudják hogy harcos vagyok, csak néhány nyomorult akinek betörtem az orrát még az első két napban. - Elhiszem hogy megéri, hiszen a szemükben látod magad. Hogy mit tettél meg eddig értük, és ők milyenek lesznek majd ha felnőnek. Tudod, néha úgy érzem hogy amikor idejöttem először, és alig volt pár kreditetek, ti akkor is sokkal gazdagabbak voltatok mint a fél bolygó - mosolyodom el, hiszen most már akár ők is sok mindent megengedhetnek maguknak ha akarnak, bár Nyda okosan bánik a pénzzel, és a gyerekeket kényezteti. Én meg őt. - Én sosem élveztem a tanulást bár én... másfajta iskolában jártam - jegyzem meg, hogy elejtsek egy-egy infót is magamról, hiszen ezzel még nem is hazudok. Csak nem mondom el, hogy amolyan kiképzőtábor volt, és harc az életbenmaradásért. Ha már túlélted, nyertél. És mégis meghaltál. Micsoda ellentmondás, nem? - Na az még szép lenne. De sajnálatos módon, nekem te kellessz és nem hagyom magam olyan könnyen elcsábítani, bár tény hogy nehéz ellenállni a pillantásának. Nem tudod, vajon kitől örökölhette? - vigyorodom el szélesen. Ahogy ölel, én is szorosan tartom a vállára teszem a fejem, érzem ő is ezt teszi. Milyen szépek lehetünk egy külső szemlélő szemével nézve, és őszintén szólva... kellemetlenül megmoccant bennem ilyenkor valamit, amiről azt hittem régen halott már. Hoyg már nem képes igazi érzésekre. Veszélyes, és közel vagyok a tűzhöz, csak nehogy megégessem magam. - Nem tartozol nekem semmivel, Kedves. Így van jól ahol van, hiszen a férfiak dolga hogy támogassa a nőket - mosolyodom el, ahogy végül csak lopok egy csókot, amolyan előzeteseként az estének. A kijelentése kicsit meglep, bár számíthattam volna rá mondjuk. Bár az a féreg nem fog aláírni semmit sem. - Remélem hamar válaszolnak, és még az emlékétől is megszabadulsz annak a féregnek. Ha nem jelenik meg vagy írja alá, mennyi idő mire elválasztanak? - kérdezem, hiszen hátha meg tudom sürgetni egy kicsit a folyamatot. - Na, rakjuk össze a szekrényt, mert később nem fogunk elférni ha... aludni megyünk - kacsintok rá, hiszen ki akar itt aludni. Élvezni akarom formás testét, telt idomait, és egész lényét, ahogy átadja magát az érzésnek.
Gyönyörködöm a vonásaiban, ujjaimat futtatom arcélén, fúrom hajába a fejem és mélyeket szippantok fűszeres illatából. Nem tudom, mitől van ilyen csodálatos illata, de imádom. Úgy bújok hozzá, mintha mindig is ezt csináltam volna és igazából nagyon bánom, hogy erre nem volt lehetőségem. Bárcsak őt ismertem volna meg hamarabb! Bárcsak tőle lennének gyermekeim... akkor minden más lehetne. Igaz... akkor lehet semmi sem lenne ilyen. Jó így, szép így. Csak maradjon itt velünk... Csak ne essen baja és jöjjön haza mindig. Én várok rá, várunk rá. Rendíthetetlenül. - Pedig most vagyok csak igazán gazdag érzelmileg... most, hogy vagy nekem. - Pillantok rá szerelemtől elbájolva, hajtom fejemet a nyakába szuszogva. Csak remélni merem, hogy elég jó vagyok neki. Biztossn van nálam szebb, függetlenebb, okosabb és talpraesettebb nő a világon... de szeretném hinni, hogy neki lehetek az egyetlen. Szeretnék az lenni. - Azt hiszem... értik, mekkora jelentősége van, hogy ki tudom fizetni az iskolát nekik. Kicsit le vannak maradva a kortársaikhoz képest mert már.. egy ideje kellett volna járniuk.- Tördelem egy kicsit a kezem, hiszen miattam nem tudták elkezdeni időben a tanulást, én pedig nem vagyok tanító, nem tudtam mindent itthon megmutatni nekik. Meg időm sem nagyon volt rá. Örültem, ha tudtam valamit este az asztalra tenni. - Talán emiatt törik magukat annyira. - Mosolyodom el sután, magam elé bámulva. Óriási szerencsém van, hogy a gyerekek megértik a dolgok súlyát és sosem akartak olyasmit, amire semmi esély sem volt, hogy megszerezzem nekik. Most, hogy van kreditünk, most sem akarnak buta játékokat tőlem. És ez valami olyasmi, ami elmondhatatlanul jó dolog. Gondolataimból az ő bársonyos hangja rángat ki, s mikor azt mondja, hogy én kellek neki... sírni tudnék az örömtől. A nyakába vetem magam és becsomagolom a testem az ölébe. - Megeshet, hogy az anyjától örökölte. - Kuncogok bele a nyakába és puszikkal hintem tele bőrét, plusz kicsit beleharapok, fogaim közé veszem a bőrét gyengéden morzsolni. Sóhajtva eresztem el és húzom ki a fejem a nyakából, amit egy meglepetés csókkal koronáz meg. Azonnal viszonzom, karolom át és adom magam oda neki. Neki mindent, neki bármit. [color=#E77471]- Azt mondták, ha nem kerül elő, akkor 10 év, mire halottnak nyilvánítják és özvegyként megszabadulhatok tőle. Sóhajtom keserűen, mert a gondolatba is bele tudnék dögleni, hogy eddig tartozzak hozzá. Nem akarom, Sebby-é akarok lenni! De hogy is mondhatnám ezt el neki... - Rendben, csak mond mit csináljak! - Váltok vele még egy utolsó csókot mostanra, és kimászva az öléből a szekrénydarabokhoz megyek és az utasírásoknak megfelelően cirka negyed óra, húsz perc alatt sikerül összetákolni. Elégedetten figyelem a tölgyfa szekrényt, egyszerű, szerény motívumos, épp csak kicsit domború az eleje. Betoljuk a sarokba én pedig egy nedves ruhával szépen kitörlöm a belsejét és áttörlöm a külsejét. - Köszönöm szépen. Nélküled nem ment volna. - Fordulok életem értelméhez, suhanok oda hozzá és csókot hintek az arcára, majd elpakolom a rumlit, amit generált ez a folyamat.
∆ Hozzászólások száma :
38
∆ Tartózkodási hely :
Valahol az árnyékban
A poszt írója ∞Sebastian la Morte
Elküldésének ideje ∞Vas. 26 Aug. 2018, 16:08
Ugrás egy másik oldalra ∞
Nice, you have assume, I have feelings
Az utolsó gondolatom volt hogy erre a bolygóra többet fogok járni mint a szülőhazámra a földre, de hát valami kisiklott amikor egy vadászatom vissza sült el, és ennek a nőnek az ágyában ébredtem fel. Sebastian kedveli ezt a nőt, és annak minden hozadékát, és jó apja lenne ak ét gyereknek is, ha hagynám hogy felemésszen az alteregóm, de ő is én vagyok és örökké nem tudom eltitkolni előle a szörnyű valóságot hogy én nem az vagyok akinek lát, és nem tudok azzá válni, akit megérdemelne. Betéve tudom az egész életét, mert kiöntötte nekem a szívét párszor és tudom hogy már ezzel is jobban érzi magát. - Lehet, de már akkor is azok voltatok. Hiába volt kevés kézzel fogható vagyonotok, mégis... beléptem ebbe a kis otthonba és a kreditjeim értéküket vesztették - mosolyodom el melegen, és könnyen siklik kemény ajkaimra a gesztus, hiszen semmit nem jelent igazán. Más moccan meg bennem, amiről még rég azt hittem hogy kihalt, elvezett és soha vissza nem tér. Az emberségem maradékát az anyám mellé temettem el évekkel ezelőtt. - Lehet. Wayne érett a korához képest ő inkább érzi a súlyát annak hogy itt vagyok, és ami történik. Ez néha áldás, néha átok, mert az emlékek megmaradnak. Nem tudom jelenleg minek tekint engem, de legalább már nem ellenséges - mosolygok ahogy végigsimítom, hiszen eleinte néma csatát vívtunk, de hiába próbálkozott, az ő akarata eltörpül az enyém mellett hiszen harcos vagyok, a testem mellett a lelkem, az elmém is edzenem kell, és így a tűréshatárom jóval magasabb mint az övé. - Lehetséges, Kedves - hagyom rá, hiszen nekem mindegy. Zord lelkem egy mély zugában moccan csak valami melegség, de épp csak pislákol, és nem kellene hagynom hogy eluralkodjon rajtam. Könnyen célpontok lehetnek a közelemben, és ez minden alkalommal vészharangként villog bennem, hogy nem tisztességes dolog bajba keverni őket. - Valamit tudhat az a nő ha egy ilyen zord szívet és meglágyít - kuncogok fel, de kicsúszik az ajkaim közül hiszen neki talán nem tűnök zordnak, de aki keresztbe tett nekem az nem is a mosolygós családapát látja maga előtt, hanem Midnight-ot, a gyilkost. Azt, aki igazán vagyok. - Tíz év? Az elég sok idő, nem lehet meggyorsítani a folyamatot valahogyan? - mert hogy természetesen meg fogom tenni, hiszen nem akarom annak a féregnek az árnyékát érezni se Nyda felett. Tudom hogy gyűlöli a gondolatot is hogy névleg az övé legyen. - Jól van. Ketten pikk pakk összerakjuk - kuncogok, és elengedem. Felkelek, és elkezdtem navigálni hogy mi hova és ügyesen össze csavarozom a rajzok alapján hogy megálljon a helyén, és betoljuk a kis polcokat is, és az ajtókkal fejezzük be. Párszor ki és be csukom csak úgy próbaképpen, és az egyik ajtó belsején lévő tükörbe pillantok. Egészen emberien nézek már ki, és a szemem sem kakukktojás. Micsoda szerencse. - Voilá, a szekrény előállt - jelentem be, mintha csak a hintó jött volna meg a meséből. - Előbb utóbb rájöttél volna te is, de így tény hogy könnyebb volt egy kicsit - mosolygok, ahogy kinyújtózom. - Hm, mennyi az idő? - kérdezem, ahogy körülnézek, fogalmam sincs mennyit beszélgettünk és szereltünk. - Merre vannak a kölykök? Össze kéne szedni őket lassan - ha úgy van szívesen el is megyek értük bármerre is leledzenek. A környéken már úgyis ismerik a képem, tudják hol lakom, és kik tartoznak hozzám, és nem is kekeckednek senkivel, mert törtem már be pár orrot csak a mihez tartás végett. Leginkább a volt férj haverjaiét.
Most is, mint már eddig annyiszor, egy hihetetlen álomvilágban érzem magam. Egy tüneményes mesében, egy bársonyos álomban melyben az én hercegem sebesülten hull reám a fehér lóról. Cseppet sem bánom, cseppet sem zavar. Az a fő, hogy most egészséges, ép és hazajött. Még ha tudom is, hogy ez utóbbi egy múló állapot s bármikor útnak indulhat megint, valahová a messzeségbe. Kedves szavai mint mindig, most is ellágyítják amúgy sem acélos szívemet, pillantásom akár az olvadt hó az alkonyi tájon. - Mondhatsz akármit, de... az tény marad, hogy veled lett teljes a családunk. - Pirongok itt lányos zavaromban, miközben készül a nagy mű, de nem tehetek róla, a puszta pillantása képes remegésbe taszítani a lábaimat s paradicsom pirosba az arcomat. - Igazad lehet... hamarabb tudta az érzéseimet irántad, mint én magam.- Hümmentek egy kicsit miközben megdörgölöm az állam a mutató és a hüvelykujjam közé véve azt. Okos kisfiam van, ez nem vitás. És roppantmód makacs tud lenni néha, ez pedig egyenesen csapás. - Ötletem sincs ki lehetsz neki, de legalább már nem az ellensége. - Sóhajtok megkönnyebbülten, hiszen az elején nagyon nem akarta elfogadni Sebastiant semmilyen formában sem. Nyilván élt benne az apjáról alkotott csúfos kudarc képe és meglehet, hogy az összes felnőtt férfira ráhúzta ezt a gúnyát. Noha ekkorát nem is tévedhetett volna, hiszen Sebby minden, csak nem egy utolsó féreg, mint a _még_ férjem. Hiszen ez a férfi itt maga a csoda mellettem, oly erős amikor kell, mégis gyengéd, mikor velem van s óh a gyerekek! Miana mennyire imádja őt. Hát még én... Megrökönyödve pillantok rá, miközben tartom a szekrénylapokat a helyén, amíg ő csavaroz. - Zord? Ezt meg hogy érted? Nálad tökéletesebb férfit nem is láttam még. - Nézek rá döbbenettől kistányér méretűvé nyílt szemekkel, mert komolyan nem tudom a zordságot az én szívem birtoklójához hasonlítani. Abszurd. - Nem tudom... az ügyintéző nőszemély pikírten közölte, hogy vagy hozom az aláírt papírt, vagy majd 10 év múlva megkapom levélben az özveggyé nyilvánítást. Teljesen elkámpicsorodom a gondolatra is. Még tíz évig szennyezi lelkem a neve s még eddig nem lehetek... nos... önzőség ugyan, de van itt valaki, akinek sokkalta szívesebben lennék az asszonya. Sután pillantok rá, vörösödöm el a gondolatra. Mily szép... mily gyönyörű képzet! [i]- Pedig nem özvegy akarok lenni, hanem elvált... - Dünnyögöm egy kicsit az orrom alá, elvégre a leánykori nevemet akarom visszakapni, hogy a lapom ha nem is teljesen tiszta, de fehérebb legyen Sebastian előtt. Közben gyorsan el is takarítottam a romokat, amik maradtak, a szobánk most már ismét a régi, csak van benne egy kis plusz. - Ohh, elrepült az idő, már igencsak takarodó van nekik. Valahol kint hallottam őket még az imént. Biztos játszanak az erdőben. Behívnád őket, amíg megterítek? - Libbenek oda mellé, lágy csókkal üdvözölve arcát, s tenyeremet feszítve mellkasának simítok végig alakján. - Ha gyors vagy lesz desszert is... - Suttogom pipacsszínű orcával, csillogó szemekkel sandítva fel rá, majd a konyhába igyekszem vacsorának valót készíteni, utána pedig a gyerekeknek megágyazni kell.
[/color]
∆ Hozzászólások száma :
38
∆ Tartózkodási hely :
Valahol az árnyékban
A poszt írója ∞Sebastian la Morte
Elküldésének ideje ∞Kedd 16 Okt. 2018, 20:07
Ugrás egy másik oldalra ∞
Nice, you have assume, I have feelings
Elnevetem magam könnyedén, ahogy a nőre nézek és az egyik felem - Sebastian - látja maga előtt a tökéletes nőt. Meg sem látszik rajta hogy két gyereket nevel, és mennyi minden van a háta mögött. Az élete tökéletesen unalmas, és hétköznapi ami... szinte már már irigylésre méltó. - Ugyan, megérné vitatkoznom? Úgysem hiszel nekem, mondhatok én bármit is - kuncogok fel, mert néha olyan édesen naiv. Eszem ágában nem volt ezt a családot a szárnyaim alá venni, de ha már így alakult, akkor jól jön nekem is, hogy van családom és még jobb fedősztorim. Bár még sosem vontak kérdőre, nem bízok a véletlenre semmit mert csúnyán megüthetem a bokámat. Nem kockáztatok. Szeretek biztosra menni. - A gyerekek nem buták, sokszor sokkal élesebben látják a világ igazságait, mint mi - mosolyodom el, hiszen magam sem vagyok már fiatal lássuk be, mégis egy harmicn éves férfi minden jegyét viselem, és a vágyaim is olyanok. Öregkor? Nyugdíj? Ugyanmár. Elnevetem magam, végül is érthető volt Wayne húzódása, hiszen ő talán hamarabb látta bennem a veszedelmet mint Nyda. Ő nem hajlandó észrevenni. Wayne viszont igen, de megijedt ahogy sötét pillantásommal találkozott, így mellette fokozottan figyelnem kellett mindig. Most már egészen összebarátkoztunk és meglepően nagy energiám fekszik benne hogy kijöjjünk. - Nos, igen. Ennek én is örülök hogy nem ellenséges. Szerintem onnan eredt a bizonytalansága és távolságtartása hogy látta amint egy férfi itt hagyott titeket. Talán azt gondolta én is ezt fogom tenni mint az a féreg - nem nevezem az apjának, mert nem az. Nem tett semmit a fiáért, a lányáért meg még kevesebbet. Pedig igazi kis tünemény. Láttam már egy két gyereket, és néha időzöm a földön is, és ott is van szerencsém néha hozzájuk, de ő teljesen más. Sokkal... élőbb és elevenebb. Ártatlan akár az anyja. Nem rontotta meg őket a világ, mint engem. - Nem vagyok tökéletes férfi, Kedves. Nekem is megvannak a magam hibái, bár hajlamos vagy vaknak lenni rá - nevetek fel, ahogy csókot nyomok a döbbent arcára és nem feszegetem a témát. Helyette gyakorlottan összecsavarozom a lapokat és a polcokat is. - Majd megkérdezem én is. Van egy két kapcsolatom, talán hasznukat veszem végre - jelentem ki hiszen mindent meg fogok tenni az ügy felgyorsítása érdekében. Aláírt nyilatkozat nem lesz de halotti bizonyítvány még lehet. Vagy akár még lehet is. Hm, mindenféleképpen elgondolkodtató a gondolat. Ismerek egy tehetséges nekromantát. - Persze, megyek megkeresem őket - ígérem ahogy elhaladok mellette és nem felejtem el fenéken legyinteni, hogy a méltatlankodó kis szusszanása kísérjen el, amíg a gyerekeket keresem. Hamar meg is lesznek, és együtt megyünk vissza a házba hogy vacsorához üljünk. Beviszem Mianát hogy kezet mossunk és Waynre is rászólok, és őt követve én is megmosom a sajátom és úgy telepszem oda. Nyitott nyakú fekete felsőben még valami rossz denevér látszatát is kelthetném. - Segítsek valamiben Nyda? - kérdezem tőle ahogy ott sürög forog, mint egy vérbeli asszonyka.
Tudom, eléggé szerény és egyszerű körülmények között élünk, illetve én magam sem vagyok nagyon eleresztve tájékozódás szempontjából, épp ezért járatom iskolába, ha már megtehetem. Szeretném ha okosak és talpraesett felnőttek lennének belőlük, s nem olyan esetlen édesanyák, mint amilyen magam is vagyok. Néha úgy érzem, bűnt követek el, amiért egy ilyen kaliberű férfihoz ragaszkodom, hiszen... bizton nem ütöm meg a mércéjét. Haszontalanságom és tudatlanságom talán elrejthető, ideig-óráig, de azért erősen látszik, hogy ha ő nem lenne, javarészt már mi se. - Maradjunk annyiban, hogy vannak dolgok, amiket szentül hiszek. - Mosolygom rá szerelmes ábrázattal, elvégre, akárki akármit mond, ő az én hősöm, az életem, az egész világom. Vele kezdődik minden és vele is ér véget, a kettő közt pedig csakis Ő lehet. - Igen, igazad van.- Sokkal okosabbak, mint az átlag, hisz még ha nem is tudják pontosan mi van a könyvben, olyan dolgokat éltek már meg, amiről a többi gyereknek fogalma sem lesz talán soha. Az volna a legjobb, elvégre senkinek sem kívánom azt a nyomort, amibe kényszerültünk amiatt a féreg miatt. A szavaira kissé sután hajtom le a fejem, és a szoba egyik távoli sarkát fixírozom. - Talán az én hibám, hogy Wayne olyan ellenséges volt veled. Meglehet, hogy látott... összeomlani a történtek miatt. Az apjuk már előtte sem foglalkozott a gyerekekkel túl sokat, így inkább csak nem értették, mint bánkódtak volna miatta. - Sóhajtok egy kicsit magam elé, miközben egy tincset tűrök vissza a fülem mögé. - Na nem mintha én értettem volna, hogy mi volt ez az egész. - No de az a szekrény nem rakja össze magát, így a kis összebújás után tényleg nekiállunk befejezni a maradékot is. Persze nem állhatom a szavait, nem is igen értem miről beszél, hiszen ő a világ legjobb pasija. Döbbenetem megmosolyogja, én meg még fél percig csak pislogok rá. - Aljas rágalom. Igenis az vagy! Húzom fel az orrom ál-sértetten, majd elnevetem magam,elvégre nem tudok előtte színészkedni, még ennyire sem. - Számomra az vagy... - Teszem még hozzá csendesen, majd áttérünk az én kis életem legkellemetlenebb problémájához. Keserűségem kiül az arcomra, elvégre a puszta gondolat is kínoz, hogy még mindig Mrs. Fellore legyek. A legszívesebben Sebastian nevét viselném, de még a leánykori nevemmel is kiegyezek, bármit, csak ezt a nevet elhagyhassam a fenébe. Igaz, mióta csak eltűnt, a leánykori nevemet használom, elvégre, ittléte nélkül hordani az ő nevét semmi kedvem nem volt. Sebby is Nevidenként ismer már, s csak a hivatalos papírokon szerepel a férjezett nevem. Itthon, de még a faluban sem beszélünk róla. Egyedül az ex-uram barátai neveztek még így, de mióta Sebastiannal láttak, már ívben kerülnek el. Nem tudom megmondani, hogy miért van ez, de titkon nagyon örülök neki. - Az remek lenne... nem bírok ki még éveket így... - Mondom csendesen bánkódva és dohogva egyben. Nem tudom, hogy lesz-e valaha is esélyem az Ő nevét viselni, de mindenképp tisztább leszek, ha már a volt férjem árnyéka sem vetül a fejemre. A szekrény kész, én pedig elpakoltam magunk után, hogy estére már csak egymás közelségével kelljen foglalkoznunk. Hálásan mosolygom rá s amíg ő előkeríti a porontyaimat, addig én a konyhában tüsténkedek, húst és zöldséget vágok fel,hogy elkészíthessem a rakott tepsis tésztámat, amit még édesanyámtól tanultam. Még éppen nem vagyok kész, így a kérdésre, mely szerint segítene nekem, meg tudnék halni a boldogságtól. - Mindjárt kész vagyok az öntettel, ha addig megterítenétek, annak nagyon örülnék. - Jegyzem meg amúgy halálosan boldogan, mert amúgy sose kérdezte meg senki tőlem, hogy segítsen-e. Ezért is, és sok más mindenért végtelenül hálás vagyok az univerzumnak, hogy ideküldte Sebbyt. Minden előkészület után a tálka az asztalon, szedek mindenkinek s újraélve a családias légkört, együtt fogyasztjuk el a vacsorát. Wayne mesél 'az apjának' az iskoláról, arról, hogy szinte azonnal szerzett barátokat, Miana átpakolja hozzá a legfinomabb falatokat a saját tányérjából, "mert a papának mindig erősnek kell lennie, hogy megvédje a mamát". Komolyan... sírni tudnék, ájtatos mosollyal az arcomon figyelem ezt az amúgy teljesen hétköznapi jelenetet, ami mégis oly rendkívüli volt eddig minálunk. Wayne-nek szedek még egyszer, Miana kislányként kevesebbet eszik, így ő már süteményért könyörög. - Nem-nem kicsim, először megvárjuk a fiúkat is, majd akkor eszünk ikocsi tésztát. Gyere, addig tegyünk egy kis rendet... - Miana pedig leugrik a székről, és hordja a mosatlant a mosogatóba, miközben minden útja alkalmával ad egy puszit Sebby karjára. - Papa te is fogsz enni sütit ugye? Mama évek óta nem sütött, de most tudtunk venni hozzá ikocsot és nagyon naaagyon finom. Majd.. megpróbálok hagyni belőle neked is repetának, jó?-
∆ Hozzászólások száma :
38
∆ Tartózkodási hely :
Valahol az árnyékban
A poszt írója ∞Sebastian la Morte
Elküldésének ideje ∞Szer. 31 Okt. 2018, 14:47
Ugrás egy másik oldalra ∞
Nice, you have assume, I have feelings
Sokszor gondolok rá, hogy nem kellene ezt csinálnom ezzel a kis családdal, hiszen ők annyira rendesek és ártatlanok. Én nem vagyok elég jó hozzájuk, és a sötét valóm árnyékként borul a világra ami Sebastian maszkja alatt rejtőzik. Még a nevem sem ez. Halványan még emlékszem rá de már az sem én vagyok, évek óta nem. Az a gyermek meghalt, és Midnight maradt. Egyszerűen csak Midnight. - És ebben a szent hitedben nem tudlak megingatni, ugye? - csóválom meg a fejem ahogy rápillantok, és megsimítom az arcát. Nem ő tehet róla hogy az én életem egy ekkora hazugság. Szinte semmi nem igaz belőlem, még a nevem sem. A Nova Hadtest sem tudja a nevem csak azt hogy Midnight és csak fantom képük van rólam, ami meg semmi. Ott járok kelek az orruk előtt és mégsem vesznek engem észre. - Tudom, Édes. Sokszor van igazam - mosolyodom el könnyedén, felemás mosollyal ami lehet kedves is, meg nem is attól függően, hogy kire villantom. Nyda felé persze szeretetteljes a gesztus. Olyan emberé aki élete asszonyával találkozott és nem képes elhinni micsoda szerencséje van. Az én szívem kihűlőben van. - Nem hinném. Azért mindenkit megvisel ha egyedül marad két gyerekkel, és a másik fél nem túl tisztességesen távozik. Wayne-nek meg kellett értenie hogy ez már azelőtt probléma volt hogy elment volna egyáltalán - hiszen elég éles szemű gyermek, és tudom hogy előbb utóbb engem is kiszúr majd a maszkom alatt egy óvatlan pillanatban. - Mindegy. Elment és ezzel tett neked és a kicsiknek a legjobbat. Ide nem teszi vissza a lábát többet, ezt megígérem neked - pillantok rá komolyan hiszen halott. Hogyan is jöhetne onnan vissza? Tettem róla hogy ne zavarhasson több vizet a kelleténél, mert nem hiányzik egy balhé. Elintéztem szépen csendben. - Talán neked igen, másoknak talán kevésbé vagyok tökéletes és ember - nevetek fel ahogy kifelé indulok lassan, de még megállok ahogy a válásról beszél hogy mennyit kell várni hozzá hogy halottnak nyilvánítsák a férjet. Hm, ez könnyedén megoldható, és van egy behajtatlan tartozásom egy nekromanta felé amit ideje lesz levernem. - Nyugi, megoldjuk. Nem fog ez évekig tartani bízz bennem - kacsintok rá és kimegyek hogy megkeressem a gyerekeket, akik még nagyban játszanak kint a ház körül. Miana persze azonnal szalad ahogy meglát, és kicsit lassabban ugyan, de Wayne is előkerül, és együtt megyünk be a házba. Kézmosás után beáramlunk a kis konyhába és a kicsik is felülnek a székekre, én meg kérdezek. Wayne és Miana is segít a terítésben és pikk pakk készen leszünk, mire az étel az asztalra kerül. - Megterítve - jelentem be, és Nydával együtt én is odatelepszem az asztalhoz mellé és figyelek a kicsikre. Wayne-t kérdezgetem ahogy mesél az iskoláról, és szerencsére már nem elleségnek lát és bizalmas felém. Valahol mélyen meghatna a jelenet. Sebastian persze elolvad a felszínen és visszapakolja a falatokat Mianának hogy neki nőnie kell. Idilli és kívülről látom magam szinte ahogy ezt csinálom. Tudatos, felépített forgatókönyv az egész de akkor mégis... miért csinálom mégis minden alkalommal? Én is befejezem az evést és adogatom a kislánynak a tányérokat hogy vigye őket oda az anyjának és meleg mosollyal simogatom meg a haját az apró puszijaira. Addig Wayne-el beszélgetek, és jön a desszert. - Persze, mindenképpen meg fogom kóstolni ha már a Mama ennyit fáradozott vele - mosolyodok el, bár nem vagyok nagyon édes szájú. A cukrokkal azért vigyáznom kell nem vagyok rá teljesen immunis, de szerencsére eleve sokat mozgok és így nem marad rajtam semmi extra súly csak az izmok és a testzsír arányom is már már egészségtelenül kevés. Bár, nekem ez a normális.
Kérdésére csak rázom a fekete fürtjeimet. Nincs olyan lény eme nagy világban, mely megingathatná eme szent hitemet. Ő a minden, ő az egyetlen, ő a legjobb. Ezt a meggyőződésemet pedig semmi sem kényszerítheti térdre. Elvégre, mindig jön és megment, legyen az adósság, az éhenhalás veszélye vagy csak egy ravaszdi bútor. Ő az életem legjobb fordulópontja. Sokszor kívánom azt, bár hamarabb is ismertem volna őt. - De.. legalább megismertelek téged. Ez feledtet velem minden bút és bánatot. -Pillantok rá oly szerelmesen, oly elbűvölten, mint senki másra eleddig. Neki, őérte mindent, de mindent megtennék. - Hát, nem is akarnám látni... csak azt a hülye papírt írná alá... aztán tűnjön el megint. Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá tovább. -Húzom össze magam, s tudat alatt fogok rá a vállaimra keresztbe tett kézzel s karolom át magam, ön-vigasztalólag. Azonban az élet nem áll meg a saját bánkódásom miatt, így haladok én is a jelennel tovább, elpakolok meg miegymás, miközben igyekszem minden porcikámmal sugározni a szeretett személy felé, hogy mennyire de nagyon odavagyok érte. a szavaira bólintok, bízom benne és neki mindent elhiszek. Ha Ő azt mondja, akkor az úgy is lesz és kész. - No siessünk, a gyerekek mostanra bár bizonyosan éhesek. - Dörgölőzöm hozzá futólag a konyhába menet, elvégre, örök életű igazság, a gyerek mindig éhes. Mindig. Mialatt ő összeszedi a gyerkőcöket, én a konyhában teszek-veszek, befejezem a mártást és kiveszem a sütőből a félkész tésztát. Nyakon öntöm a tál tartalmával, sajtozom és még 10 percre visszatolom, hogy rápiruljon. Addig is elmosom a főzéssel járó romokat magam után. Sebbyék közben előkerültek és közösen megterítettek. Igaz volt némi gond, hogy a kanál vagy a villa kerül-e jobb oldalra, de végül túllépve a problémán megkezdhetjük az étkezést. - Jó étvágyat, van elég repetára is mindenkinek. Ezt mondom bár, de életem szerelmére pillantok éppen, jelezve, hogy az én részem az övé. Ebben is. Akárcsak minden másban. Jó hangulatban telik az evés, nagyon megható és mosolygásra késztet ez a jelenet, ami nálunk annyira ritka, mint máshol a fehér holló. - Kicsim, azt is vedd figyelembe, hogy nem mindenki annyira édesszájú, mint te vagy én. - Szólok Mianának, aki hajlamos elfeledkezni arról, hogy mások nem olyan extrémen vannak rákattanva az ikocsra, mint ő. Vagy akár én, mert én is nagyon szerettem az édeset, csak aztán.. jött, ami jött. - Ha nem ízlik, nem kell megenned. - Lépek oda hozzá, és nyomok egy csókot a homlokára, majd elviszem a megmaradt tepsi ételt és fagyra teszem. Közben persze ugyanonnan előkerül az alkarhosszú, téglalap formájú sütemény, barna csokikrémmel fedett, sötétebb, kackiás csokicsíkokkal borítva. Ezt teszem az asztalra és szeletelni kezdem. az tudom, hogy Miana nagyot kér, Wayne annak a felével is elnyammog, ám mikor Sebbyhez érek tanácstalan áll meg a kés a kezemben. - Mennyit szeretnél kóstolónak? - Kérdem tőle, hiszen szívem szerint a felét odaadnám neki, mert minduntalan el akarom halmozni mindennel, és mindenemmel, amim csak van.
