Megjelenésre egy átlagos férfi. Már ha lehet átlagos egy, egy méter kilencven centis magas, izmos testű alak, aki egyáltalán nem ember. Mégis annak látszik, és mindent meg is tesz azért hogy annak látszódjon amikor emberi alakot ölt fel. Testalkata harcosé, hiszen a hatalmas bundás alakján sincs egyetlen gramm felesleg sem, hiszen született vadász. Farkas, akit senki nem zabolázhat meg. Ezt tükrözi  nyugodt kék pillantása is, amivel a világot figyeli, de csak egy két ember (vagy éppen nem ember) láthatja a mögötte rejlő féktelen dühöt és haragot. Haja közepesen hosszú, se nem rövid se nem hosszú. Tökéletesen képviseli az átmenetet. Ember és fenevad között. Ruházkodása a korhoz illően átlagos, nem tűnik ki a sorból.

Farkas alakja hatalmas, majd öt méter magas, megtermett izmos szörnyeteg, szürke bundájában fekete csíkok vegyülnek, így néha feketének is hat a színe. Szemei vérvörösen izzanak, ezer és még több nap hevével, és éles tépőfogak villannak elő hatalmas pofájából, és könnyedén ketté roppanthat egy embert mindenféle erőlködés nélkül.

Bármilyen formát is öltsön, ő nem marad más, mint Fenris a Farkasistenség, avagy A Farkas. Mint ilyen természeténél fogva vad, és soha senki nem volt képes őt megszelidíteni, még tulajdon testvére sem, akit pedig hűséggel szeret és ölne is érte. Még ő sem tudta megkötni Fenris szilaj szívét ami sötét gyűlölettel izzik az istenek az asgardiak felé, amiért száműzve lett. Nem képes nekik megbocsátani és megfogadta hogy soha egyetlen pillanatig sem fog segíteni nekik, így amikor kiszabadult Helával tartott annak otthonába, és hellnek védelmező fenevada lett. Ám ez csak a látszat, a düh, és harag alatt rejtőzik egy másik farkas is, aki nem olyan vérszomjas, bár kétségkívül forrófejű és könnyen indulatba jön. Könnyű megsérteni és nehéz kiengesztelni, de nem lehetetlen, emiatt számos fej hulott már vérezve tova. A mendemondákkal ellentétben nem gyűlöli tesvérét, hiszen ő mentette meg a magánytól, így ő láthatja mikor hatalmas pofája szinte szeretetteljes mosolyra görbül, és nem csöpög nyál a pofájából, csak kilógatja vörös nyelvét, és a hátára hemperedik a kandalló előtt.


Emberi alakjában sem ritka ajkain a mosoly de ezt többnyire Helának tartogatja. Az emberek felé bár mosolyog, mégis inkább a vihar előtti csend ígérete száll. Nem éppen kedves, de sosem akart az lenni, és nem érdekli mások mit mondanak róla. Lepereg a söpredék véleménye. Kevés dologhoz ragaszkodik, de ahhoz tényleges foggal körömmel, ami esetében még találó is. Hiszen a foga és a karma is veszedelmes fegyver. Többnyire olyannak tűnhet, mint aki az életen csak átutazóban van, és hol itt hol ott bukkan fel, de sehol nem marad sokáig és nem állapodik meg. Mit se érdekli a földi lét, a pénz, vagy a hatalom. Nem kell neki drága kocsi és lakás, nem kell neki politikai befolyás. Ő felette áll mindezeknek, és valahol szórakozottan nézi az embereket akik az életet a pénzt, és a vélt boldogságot hajszolják. De ő tudja. Tudja hogy ez nem létezik, és minden múlandó. Neki végtelen élet adatott meg, és látott nemzeteket felemelkedni és hanyatlani. Ő ott volt. Most itt van.

Senki nincs a világon akihez gyengéd szál fűzné és szívének viharát egyetlen ember képes enyhíteni átmenetileg.
A Pokol Gyönyörű Királynője.
Hela.  

képesség »

Csendes, felhős az éjszaka. Szürke felhők takarják el a holdat és a csillagokat, és nem hallatszik semmi. Egyetlen kutya sem vonyít, egy ablaktábla sem csapkod és semmilyem jármű nem csap zajt a külvárosban. Tökéletesen csendes, már-már túlságosan is az. Mindössze egyetlen alak sltál a csendes szélben, ami bele-bele kap a lombokba és messzi útra viszi a kicsiny faleveleket. Mit sem számít ez a férfinak, aki csendesen lépdel a felrepedt aszfalton, kerülgetve a kátyúkat. Zsebre tett kezekkel kényelmesen halad, nem fél az éjjeli rablóktól, hiszen ki merné megtámadni?
Ő nem ide tartozik!
Sehol sincs otthon.

Egykor régen talán volt egy hely, amit így nevezett volna, de onnan száműzték, és a messzeségbe taszították azok, akiket egykoron kedvelt, és talán még szeretett is egy kicsit. Az a hely, nem hasonlít ehhez, nincsenek végtelen folyók és végtelen erdőségek mint ott. Nincsenek álnok istenek sem. Egy ciccenéssel gondolvissza arra, amikor játszani hívták és ő bolond módon belement hogy erőpróbát játszanak, és eltépett minden kötelet és láncot amit köré tekertek, mígnem... Odin láncát már nem bírta elszaggatni és a sziklát amihez kötötték varázslattal rögzítették hogy ne húzhassa el, hiszen képes lett volna rá. Szemeiben mérhetetlen harag lobban, ahogy erre gondol. Elárulták. Ez, mindössze egyszer történhetett meg, második alkalom nem lesz.
Megesküdött rá.

Némán halad a városban, nem áll meg. Nem fárad el, nincs szüksége pihenésre hogy elérje a célját. Keres valakit, egy bizonyos személyt és pontosan tudja hová kell mennie. Menni és közben emlékezni. Erre való ez az éjszaka. Felpillant a sötét égre, a hold sem süt, csak próbálkozik kitörni a fojtogató fekete viharfelhők közül. Ez a vihar szele, az eső ígérete. Még nem esik, de a férfi tudja hogy fog. Nem azért, mert ő ezt akarja, egyszerűen... Érzi. Minden állat érzi az esőt. Minden lény bebújik a házába és menedékébe. Félnek a dörgéstől. Fenris nem fél, ő megvetéssel gondol rá. Rá. Arra, aki mélyen gyűlölt ellenségének ágyékából fakadt, és arra akinek a nevéhez a mennydörgést és a villámlást társítják.
Gyűlöli Thort, a villámok urát.
Mindent gyűlöl, ami asgardi.

Félúton jár a nőhöz, akit szeret. Aki nem árulta el, aki érte ment, kockáztatva a saját biztonságát, és napokig küzdött mire el tudta vágni a láncot, ami béklyóba fogta hatalmas mancsait, és erős busa fejét. Emlékszik annak a nőnek a pillantására, és emlékszik arra a könnycseppre amit nem a gyengeség szült. A gyűlölet és a fájdalom könnye volt az, és szinte nyelvén érzi még sós ízét is. Megfogadta hogy nem lesz még egy alkalom, amikor könnyeket lát majd a Pokol Királynőjének szemében. Nem lesz még egy alkalom, amikor őket szétválasztják, és fájdalmas sorsra ítéltetnek egymás nélkül.
Nem lesz.

Megdördül az ég, és egy villám hasít át a sötét égbolton. Épp csak egyetlen pillanatra világítja meg az éji vándor arcát. A zord, kegyetlen arcot. Vonásai élesek, és markánsak, nem kifejeztten jóképű, de sosem törekedett rá hogy szépfiús alakja legyen. Amikor emberi alakba bújik, akkor a saját képére formálja az anyagot, és összehúzza hatalmas testét, és maga köré csavarja a bundáját. Fekete kabátja kigombolva lebben utána. A szél már erőszakosan kap bele, visszahúzná. Cicázik, játszik vele, a haját borzolja, de őt mindez nem zavarja. Ugyanolyan egyenletes léptekkel halad és fordul be az utcasarkon. Már nincs messze, már mindjárt odaér.
Mindjárt hazaér.

Felnéz az égre, még mindig nem esik. Tudja, hogy percei vannak, mielőtt megázna és dacosan szegi fel az állát, mintha csak provokálná hogy kezdjen csak el esni, neki mit sem számít. Nem tudja őt megrémíteni az eső, sem a szél. A hang csak zavarja, idegesíti. Arra emlékezteti amikoron a társai kinevették és robajló kacagással nézték ahogy próbálja eltépni a láncát. Kinevették a naivságát, és a hiszékenységét. Kinevették, mert azt hitte szeretik.
Szeretet!

Csak a legmélyebb szeretet képes olyan elemi gyűlöletbe torkollni, mint amilyen az övé. Hiszen a két érzelem olyan közeli egymáshoz, mégis mindkettő mekkora szakadékot képes képezni. Fenris gyűlöl, mert egykor szeretett. Most az összes nap tűzével gyűlöl és a lángot táplálja magában ez düh. Ugyan ki szeretné ha elárulják? Képtelen megbocsátani, és nem tudja elfelejteni hogy a fájdalmán nevettek. Hogy elvették tőle a legszentebb dolgot a világon. A másokba vetett hitet/bizalmat.
Erőszakkal vették el.
Végleg.

A ház előtt megáll, feketébe öltözött alak a kapualjban, ahogy kinyitja a kaput, és bezárja maga után. A ház is csendes, mégis tudja hogy itthon van a tulajdonosa, nem kell hozzá éles hallás, vagy szaglás, noha mindkettővel rendelkezik. Hisz farkas. Emberfarkas. Fellépdel a lépcsőkön és kettőt koppant az ajtón, amit egy másodperc alatt ki tudna emelni a helyéről. Kinyitják neki, és mosolyra ferülnek ajkai, őszinte, ritkán látott mosolyra. Odakint leszakad az ég, az esőcseppek égi nyilakként csapnak le, és semmisülnek meg a kemény betonon. Őt nem érdekli, hiszen száraz helyen van, melegben. Olyan helyen, ahol nem éri víz sem ármány. A lakás csak egyszerű kis lakás a külváros és a belváros peremén, de a nő... Otthon jelent.
Hela az, aki mindig hazavárja.
Mindig hazatérhet.