HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaid





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?

Az ősz díjazottjai
az évszak nyertesei

Az õsz férfi karaktere

Bucky
Az õsz nõi karakterei

Sigyn & Daisy & Carol
Az õsz párosa

Eleanne & Wrenor
Az õsz canon karakterei

Lord & Thor & Bucky
Az õsz kedvenc karakterei

Lord & Rocket & Bucky
Az õsz saját karaktere

Reimos
Az õsz elõtörténete

Erik Killmonger
Az õsz játéka

A 5. kaland (I. - II. kör)

Share | 
A topik címe: 4. felvonás - Váratlan vendégek

avatar

∆ Hozzászólások száma :
445
∆ Kor :
100
∆ Tartózkodási hely :
Staff rezidencia



A poszt írója Kalandmester
Elküldésének ideje Vas. 11 Nov. 2018, 19:54
Ugrás egy másik oldalra

•• Váratlan vendégek ticket ••

Surprise!




• A Végtelen Gyémánt immáron Thanos birtokában van, kinek első cselekedete volt, hogy a Halál Úrnőjét a Ravencraft Szanatórium legsötétebb cellájába zárta, s a valóságot átírva az emberek tudatába ültette, hogy a nő csupán egy elborult elméjű sorozatgyilkos.
Ezután a hatalomtól ittasan a vértjébe illesztett gyémánttal erejét kiterjesztve a világmindenségre. Örömét lelve a pusztításban, véletlenszerűen a legerősebb harcosok elméjébe gyilkos gondolatokat ültet el. Célja nem más, minthogy kitörjön a káosz, a védtelen civilek elpusztuljanak, miközben ő örömét lelheti a fékevesztett mészárlásban.

***

Szituáció: Thanos a megszerzett hatalomnál fogva megmanipulálta a valóságot. Sikerül belepiszkálnia a civilek, továbbá hősök és ellenséges személyek fejébe is.
A Blackbird felemelkedik a Birtokról, fedélzetén Crystaliaval, Gregoryval, Logannal és a Professzorral. New York felett járnak, amikor a gép váratlanul zuhanni kezd. Logan hirtelen késztetést érez, hogy minél nagyobb pusztítást végezzen az ártatlan civileken, így a gépet egy zsúfoltan lakott területbe vezeti. Néhány tömbnyire zuhannak Severin lakásától. Több, mint egy tucatnyi legázolt civil azonnal szörnyet hal.
Az utcára vonulók között lehetnek Severinék is. Segíthetnek a kigyulladt hajóból kimenteni a beszorult négyest, viszont köszönetnyilvánítás helyett az immár gyilkolni áhítozó Logan és Crystalia rájuk támadhat. A Professzor és Gregory értetlenül állhatnak a történtek előtt, majd erejükkel megpróbálhatják feltartóztatni őket. Singularity is hirtelen pusztítani kezd. Civilekre támad.

***

» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.

- Reagsorrend: nincs.
- A felvonás résztvevői: Reimos, Severin Bellerose, Singularity, Charles Xavier, Gregory S. Severald, Crystalia Amaquelin, Logan James Howlett
- Becsatlakozhat: Johnny Blaze
- Nem írt & nem szólt:Johnny Blaze (2 alkalommal)

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
27



A poszt írója Singularity
Elküldésének ideje Vas. 11 Nov. 2018, 22:57
Ugrás egy másik oldalra



Kaland
    ☄ Csillagok, csillagok ☄
Izgatottan vártam, hogy mit ad nekem Severin. Talán pitét? Az finom dolog. Dailon ételéből nem eszek, nincs rá szükségem, nem vagyok éhes, és most az ízek felfedezése se érdekel, sokkal kíváncsibb vagyok arra, hogy Severin mit fog adni. Figyelem, ahogy eltűnik valami fura ajtó mögött, majd végül visszatér, kezében két dologgal. Elsőnek hozzám fordul, én pedig tűkön ülök, szinte zsizsegve várok. Mikor végre megkapom az ajándékom, nagyon megörülök neki.
- Fren! Fren barát! - szinte felkiáltok örömömben. El is kezdek repkedni fel-alá a lakásban, a szitakötővel hol versenyezve, hol fogócskázva. Nagyon tetszik, sokat kacarászok is. Amikor Rei megkapja az ajándékát, azt szinte fejjel lefelé lebegve nézem végig, kicsit Severin mögül leskelődve.
- Húha! - mosolygok rájuk. Figyelem, ahogy Rei megszemléli az ajándékát, aztán azonban olyan dolog történik, amely megkavar mindent. Egy gép hangos zúgása, épületek omlásának hangja, kövek morzsolódása, üvegek törése. Sikítások, kiabálás. Riadtan sietek ki Severin lakásából. Nem figyelem, de úgy hiszem, ők is jönnek. Az utcán futva nézem meg, hogy mi történt, azonban út közben elkap egy nagyon furcsa érzés.
Az emberek... mindenki, aki körülöttem van. Nem érdemlik meg az életet. Eltékozolják. Szenvednek. Úgy érzem, meg kell fosztanom őket a bánattól, keserűségtől, haragtól. Magam is... mintha harag lenne bennem. Nehéz, fekete tűz. Antimatternek igaza volt. Ezeknek a lényeknek felesleges élniük.
Levetem az álarcot. Az emberi külsőm eltűnik, ruhám mintha felszívódna csillagokkal tarkított testemben: eltűnik a zsebdimenzióban. Hajam, bőröm, egész testem egyszínű, kék-fekete, csillagokkal, csillagködökkel tarkított szépség. Felrepülök, alacsonyan szállva kapom el az egyik bámészkodót a grabancánál fogva. Ezután felemelkedem, 8-10 méter magasba.
- Ember, rossz. - mondom nyugodtan, majd kezeim, ujjaim kinyílnak, s a férfi ordítva zuhan le a mélybe, hogy a halálát lelje, ha valaki nem segít rajta.
Ismerem a korlátaim. Ha minél több emberen akarok segíteni, tartalékolnom kell az erőmet. Akkor a zsebdimenziót kell használnom. El is indulok suhanva az utcán. Akit lehet, magamba rántok, hogy oda bent tehetetlenül lebegve várjon a sorára. Majd ha sokan lesznek, elengedem őket.




 × MAYDAY × Oh-oh

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
240
∆ Tartózkodási hely :
New York - Xavier Intézet



A poszt írója Logan James Howlett
Elküldésének ideje Hétf. 12 Nov. 2018, 00:50
Ugrás egy másik oldalra


4. Felvonás – Váratlan Vendégek

Igazából egy büdös szót nem értek ebből az egész hajcihőből, amit a hírekben pofáznak rólunk. A Prof látszólag menni készül valahová, de azt felejtse el gyorsan, hogy nélkülem egy lépést is tesz. Azt persze nem mondanám, hogy teljes szívével egyetért minden tettemmel, de legalább megért és tudja, hogy nem vagyok egy szabálykövető báb. Inkább a saját orrom után megyek és néha látszatra a „falnak” is, de nem szoktam részletezni a tetteim miértjét. Most viszont tartunk valahová, amit pontosan nem tudnék megmondani hol is van, de bízom a Prof-ban és a megérzéseiben. Akkor, mikor a Blackbird fedélzetére lépek, már sejtem, hogy nem egy „szimpla” kirándulásra indulunk és az már csak egy plusz, hogy Greg és Crys is velünk tart a Professzor mellett.
-Szépen összejöttünk. – eresztek el egy halvány vigyort a társaságon szétnézve, majd a szivarcsutkámat visszateszem az ajkaim közé, leülve egyik székbe. Általában utálok repülni, mert mindig akkor történik valami balsejtelmes dolog. Bekapcsolom az övet, és várom a felszállást. Ha jól sejtem, akkor Greg lesz az, aki a kormánynál ül, mert én nem szeretnék. Inkább a háttérben maradok, ha egy mód van rá. Rühellem, ha az anyósülésen belepofázik valaki a vezetési stílusomba, bár ezt a kiváltságot inkább Ciklonnak adom. Ő szokta kezelni a „Madarat” én csak utas vagyok. Most éppen remélhetőleg a Professzor mellett ülök, de ahogy nézem, nem látszik vidámnak az arca. Lehet, hogy nyomassza a sok gond és a temérdek elintéznivaló. De ismerem már annyira, hogy nyomós okkal megyünk valahová. Ahogy a gép felszáll, az ablakon kinézve ismerősnek tűnik a látkép. New York.
Szinte a város felett pár méterrel emelkedünk és valami különös érzés fog el. Nem értem mi történik, de az izmaim megfeszülnek és a légzésem is szaporább lesz. Elég erősen ragadom meg az ülésem karfáját, ahogy a furcsa érzés ellen kezdek küzdeni. Lassan kúszik be az elmémbe és veszi át a gondolataimat. Szinte némán veszem tudomásul, hogy egy késztetés kezd elhatalmasodni rajtam. Látom a körülöttem ülő társaimat, de mégsem tudok megszólalni. Kiáltanék, de nem jön hang a torkomból. Olyan erő hat rám, amivel eddig nem találkoztam. Nem látható és nem érzékelhető, de mégis itt van bennem. A testem küzdeni kezd még nagyobb hevességgel az elmém visszafoglalására, de egyre kevesebb eséllyel tudom megtartani saját magam. Érzem, hogy a szemem írisze megváltozik és a tekintetem sem a régi. Valami „belém költözött” vagy ki tudja, milyen szarság kerít hatalmába, de egyre csak biztat, hogy emelkedjek fel ültömből és vegyem kezembe a dolgokat…
Egy ideig még markolom a karfát és próbálom kizárni magamból a kényszert, de aztán minden elhomályosul előttem.  Figyelmeztetni akarom a társaim, hogy valami történik velem, de csak a néma kiáltás kényszere marad meg, majd feltépem a biztonsági szíjat magam elöl, hogy előre menjek a kormányhoz. Belül küzdök mindez ellen, de a szemem előtti fátyolos vörösség megakadályoz mindenben, hogy figyelmeztessem őket a veszélyre. Rám. Hiába akarok megállni, nem tudok. Átveszem a gép felett az irányítást és egyenesen lefelé tolom az orrát a házak felé, nem érdekelve, hogy százak vagy ezrek vannak alattam. Üvöltenék legszívesebben, hogy állítsanak meg a többiek, mert valami az elmémbe kúszva irányít, és amit tenni készülök, azt magam soha nem tenném meg. De ehelyett csak a vérben forgó szemem és a pattanásig befeszült izmaim láthatják a többiek. Ahogy a Bird lezuhan a mélybe, letarolva temérdek házat és épületet, még mindig nem tudok megállni. Késztet és hajt előre ez a „megszállás”és hiába küzdök, semmit sem érek el. Még ha meg is akarna valaki állítani, akkor sem tudnék visszavonulót fújni és ez még nagyobb dühöt ébreszt bennem. Tehetetlenül sodródom ebben az „érzésben” és félek, hogy valakit bántani fogok. Tudom, hogy már több ezer ártatlan szárad a lelkemen ezzel a „Kamikaze –akcióval”, de sehogy sem tudok megállni. Úgy érzem, mintha külsősként szemlélném magam, de közben az elmém már alig tudja felfogni, hogy mi a valóság. Ahogy telik az idő, egyre kevésbé érzem a tudatom, de a karmaimat visszatartom, ameddig csak lehet. Tudom, ha végképp nem leszek önmagam, akkor félő, hogy rátámadok a Barátaimra és nem állok le. Ahogy a becsapódás megtörténik, szinte azonnal lángok csapnak ki a gép motorjából. Sok időnk nem marad arra, hogy kijussunk, de képtelen vagyok megmozdulni, hogy segítsek bárkinek. A kapott sérülések a testemen a zuhanástól már összezáródtak, de az elmém még mindig szörnyűséges hatás alatt áll. Küzdök ellene, de már csak haloványan érzem önmagam. Utolsó pislákoló saját énem egy végső próbát tesz, hogy segítségért kiáltson a Professzor felé, aki talán érzi rajtam, hogy megváltozott valami bennem, és eluralkodott rajtam valami idegen akarat. Tudja, hogy én nem tennék ilyet, még ha az életem múlna is rajta. De most nem vagyok tudattal rendelkező, csak egy „zsinóron mozgatott” bábú, valaki „játékszere”. Ahogy érzem a végső időt a teljes „átalakulásban”, csak egy pár erőtlen szó hagyja el ajkam, ami minden akaratomat igénybe veszi. Remélve, hogy meghallja a Professzor a segélykiáltásom és tudni fogja, hogy nem őrültem meg, csak irányít valami és késztet, hogy megtegyek olyan dolgokat, amiket eddig sohasem…
-Meneküljetek… nem tudok megállni… valami…van bennem….- pillantok a barátaimra, de aztán már a testemben a tudatot átveszi az a valami, és minden küzdelmem ellenére elveszik az akaratom és csak a torzzá formálódó vicsorgás látszódik az arcomon. Hirtelen emelkedem fel a repülő beszakadt tetejére, majd hatalmas üvöltés hagyja el a szám, amiben benne van minden fájdalmam és tehetetlenségem, amiről nem tehetek, de mégis megtörtént. Aztán egy ugrással a romok közé ugrok és a pengéimet kieresztve állok farkasszemet nézve a halállal és bárkivel, aki az utamat állja.
Pedig ezt tenném a legkevésbé, de már nem vagyok önmagam, hanem egy ösztönlény, aki már nem én vagyok…


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
68
∆ Tartózkodási hely :
Attilan │ New York



A poszt írója Crystalia Amaquelin
Elküldésének ideje Hétf. 12 Nov. 2018, 03:06
Ugrás egy másik oldalra

4. Felvonás

Váratlan vendégek


Türelmesen kémlelem a birtok messze nyúló képét, s bár sosem adta jelét ilyen korai órákban a nyüzsgő életnek, immár esélye sincs rá. Torkom összeszorul, ujjaimmal szorosabban markolom a kávés bögrét, majd belekortyolok. Üres, kiégett, bűntudattól mardosó belsőmben jelenleg nem volt helye annak a fáradt, meleg bizsergésnek, amit Gregory viszontlátása keltett bennem. Teljesen tisztában voltam tetteink súlyával és azzal, szemernyi jogom sincs halovány derűt sem érezni, nem hogy boldogságot. Letettem magam elé a poharat és némán forgattam, hol felforrósítva a benne lévő tartalmat, hol vékony jégréteget bűvölve a bögre oldalára. Az acélosság megtört, berozsdásodott és önmagam árnyékaként ülök a fájdalmasan üres házban, szinte égeti bőrömet a csend. Nem is a szavak hiányoztak, hanem az apró zajok, amiket az ébredező diákok keltettek minden hajnalban. Sokkal tompábban jutnak el ezek hozzám, mint helyénvaló lett volna.
- Nos, én megúsztam. - Vontam meg állaimat és halkan sóhajtottam.  - Sajnos, ezt túl kevesen mondhatják el magukról. Thanos... - Kezdtem volna el, de inkább elhallgattam mondandóm közepén. Segítenék bármit is az önmarcangolással? Azzal, hogy ezredjére bocsátkoznék értelmetlen szitkozódásokba vagy boncolgatnám a „Mi lett volna, ha...?” témakört... annyit érnék el, hogy még mélyebbre lököm mindkettőnket, mindannyiunkat abban a végeérhetetlen mélységű szakadékba, aminek oldalán még most kezdtünk el felkapaszkodni. Lennie kell valami megoldásnak- ezt nem vagyok képes elengedni. Muszáj kapaszkodnom ebbe a hitbe, hogy fel tudjak kelni reggelente és ne érezzem azt, hogy legszívesebben kitépném ereimet a karjaimból tehetetlenségemben. Szemöldökeim enyhén megemelkednek Gregory közeledését látva, de nem mozdulok, én magam is abba az irányba tekintek, amerre ő tekint.
- Professzor....? - Ösztönösen álltam fel az asztaltól, mintha csak ellenkeznék bocsánatkérését hallva. Egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy őt hibáztassam bármiért is. Őt, akinek a szíve minden élő lélekért dobogott és akit közülünk talán a legfájdalmasabban érintett a veszteség. Ismertem az érzést, ami őt marcangolta. Elbuktunk. Tanárként, vezetőként, hősként... emberként. Nem volt jogom magamat népem egyik vezetőjének titulálni úgy, hogy semmit sem voltunk képesek tenni.
- Hogy mit csinálunk? - Pillantottam végül Gregory arcára elsápadva. Nem igazán tartottam megfelelőnek az alkalmat arra, hogy ilyesmiről beszéljünk- bár a tapintatosságról jól tudtam, hiányzott erényei közül; nem kellett volna meglepődnöm. Következő megjegyzésével egyenesen megbénított: felrémlett előttem az a bizonyos éjjel és nyeltem egyet. Idegen az ilyesfajta hozzáállás részéről, valószínűleg ismét csak élcelődik. Nem én váltam köddé kettőnk közül elsőnek. Fejemet felszegve tettem pár lépést a teremben, karjaimat összefonva magam előtt.
- Egy finom, erős whisky összehozza a jó embereket. - Válaszoltam Logannek egy félmosoly kíséretében. Ha nem aggódtam volna Charlesért, nem feltétlenül csatlakoztam volna a társasághoz, de nem tudtam szabadulni a gondolattól; hogy a professzor éppen elköszönni készült. Azt pedig nem fogom engedni, hogy eltűnjön- szükségünk van rá. A gyerekeknek, akik még az épületben várták, hogy megtanulhassák elfogadni a képességeiket és a tudatot, hogy nem ők a szörnyetegek; hanem azok az emberek, akik gyűlöletet szítanak. Nála jobban egyikünk sem képes megérteni és segíteni őket.
Ruganyos léptekkel haladtam a Blackbird felé és a fedélzetre érve mélyet sóhajtottam. Elég régen volt már, hogy a közelébe merészkedtem volna- az elmúlt hónapokban lehetőségem sem volt rá; hiszen megrögzötten kutattam a szétszéledt embertelenek után. Hátamat az ülésnek nyomva figyeltem a végtelen kék eget, ami körbeölelte a gépet.
- Szokott még sakkozni, Professzor? Egyszer megtaníthatna. - Láttam néhányszor játszani, és bár hosszú évek óta én is az emberek között élek, mester híján nem jeleskedtem a játékban. Ütemesen dobolok ujjaimmal az ülésen, a magasba nyújtózó, lassan regenerálódó épületeket figyelem. Fejem szokatlan módon tompán lüktet és a régi ismerősként üdvözölt rossz hangulat elemi erővel nehezedik rám. Összenyomja, préseli mellkasomat mialatt az utcákon szaladgáló szinte láthatatlan fekete foltok felé pillantok. Fejemet Logan felé kapom, amikor a vasmadár zuhanni kezd... a becsapódás alatt valami elpattan bennem, egy húr, vagy talán egy zár, ami eddig visszatartotta legsötétebb gondolataimat és vágyaimat. A lángoló gép nem kelt bennem félelmet, kiszabadítom magamat a biztonsági öv szorításából és a roncsban négykézláb támaszkodva kapkodom levegő után. Összefolyik körülöttem a világ és a ragacsos, hányingerkeltő kéz, ami fejemben matat ellentmondást nem tűrően formálja gondolataimat. Felülírja a gyöngye tiltakozást, amire még képes vagyok. Pedig próbálkozom szembeszegülni, nem akarok ártani senkinek sem, én nem ennek szenteltem az életemet. Fejemhez kapok, elsötétül egy pillanatra a világ... Nehezen, apránként körvonalazódott csupán, hogy mi felé irányulnak érzéseim, melyek fölött egyre kevésbé vagyok képes uralkodni. Gyomrom görcsbe rándul, számban megkeseredik a nyál, ereimben vágtat a haraggal vegyülő gyűlölet. Miért is ne? Hiszen mi mást érdemelnének az emberek? Mit tettek ők, hogy segítsenek nekünk megvédeni a világot? Mivel hálálták meg, hogy minden alkalommal az életünket kockáztattuk értük? Felállok, letörlöm a szám sarkán megjelenő vért és elmosolyodom. Jobb karomat a lángok felé nyújtom, élvezem közelségüket, ahogyan körbeölelik karomat és testemen végigtekeredve, hátam fölött elnyúlva egy kígyó alakját veszik fel. A láng-lény vakító szemeivel szüntelenül pásztázza társaimat, míg balom ráfektetem a gép falára. A fém mély, fülsértő recsegéssel adja meg magát és behorpad, majd szakad akaratom nyomán. Nem figyelem, hogy a többiek is ezen az útvonalon szabadulnak-e ki a Blackbird fedélzetéről. Tekintetemet körbehordozom a döbbent tömegen, pillantásom megakad az utcán, törmelékek között heverő holttesteken. A fejemben fényévnyi távolságról mintha velőtrázó sikolyt hallanék, de elnyomja a fékeveszett vágy, hogy szenvedést okozzak. Balommal újabb láng-lényeket formálok, míg a lángkígyó letekeredik testemről, fölém magasodik, majd száját kitátva a rémült tömeg felé csap, újra és újra áldozat után kutatva....

Bocsánat, szerettem volna pótolni a kimaradásomból picit. Remélem, nem haragszotok érte! szégyellős  


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
133
∆ Tartózkodási hely :
Xavier birtok vagy egy bár



A poszt írója Gregory S. Severald
Elküldésének ideje Hétf. 12 Nov. 2018, 21:46
Ugrás egy másik oldalra

-Alaszka?
Biccentek alismerően. Világ végén olyan bulit csapunk, hogy arról kódul az egész éghajlati övezet.
-Érdekes választás, akkor viszont vodkázunk! Én vezetek. Vissza is.
Indultam meg a Proffal az élen. Oldalamon Logan és Crystalia. A három alkohol rezisztens és a Professzor.
-Lefogadom Charles, hogy nagy ivó volt az egyetemen. Remélem nem rozsdált be a mája.
Veregetem vállba vidáman. Jókedvem mögött ott csillogott némi aggodalom. De nem én lennék ha nem fedném el valami ordenáré marhasággal és töménytelen hülyeséggel.
A gép lassan felemelkedett. Irányba állítottam és előre toltam a gázkart. A motorok feldübörögtek a G pedig a székbe préselt mindannyiónkat. Logan szokásához híven egy székkel hátrébb ült mindenkitől. Nem szeret repülni aki előtte ül az pedig nem szereti ha bele áll hat adamantium karom. Ez érthető. A hecc kedvéért párszor fejre állítottam a gépet. Éreztem szinte hallottam, hogy logan egyre jobban markolja a széket. Tudtam hogy a gépen úgy sem fog pattogni. Ahhoz túlságosan rosszul viseli. Végül irányba állítottam a gépet és bekapcsoltam az auto pilótát. Felálltam a kormánytól és elindultam hátra. Logannél talán a szokásosnál is jobban kihúztam a gyufát. Pár árnyalattal rosszabbul festett, mint amúgy szokott.
-Engesztelésül én fizetek.
Veregetem meg a vállát és tovább haladok hátrafelé. Valahol a géptörzsben elrejtettem egy üveggel. Úgy látom ráfér és ideje szervírozni. Amint megtalálom és vissza fordulok azt látom, hogy Logan kipattant a székből és a föld felé kormányozza a gépet.
-HÉ! Csak vicceltem!
Nyöszörgöm a gép hátuljára tapadva... Jobb híján a falhoz szíjaztam magamat és úgy vészeltem át a földet érést. A titánium burkolat a megerősített géptörzs és a hatalmas gyűrődési zónák, illetve leváló darabok nagyban növelték a túlélésünk esélyét. Még egy levegő buborékot tudtam tenni a gép aljához, ami szintén enyhítette a becsapódást de a rázkódástól végül eszméletemet vesztettem.
lágy ropogó hangra ébredek, amin sikolyok tömkelege szűrődik át. Lassan feleszmélek. Minden lángokban. Leszedem magam a falról és a többiekhez sietek. Proff esik elsőnek útba. Vállára teszem a kezem és kiszabadítom a gép szorításából. Meg kapja a kis gurulós székét is. Crs felé fordulok aki idp közben talpra állt és a lángokról is gondoskodott. A testét körbe ölelő lángokat figyelve a nőt egészen elrévedek a látványon. Ahogy feltépi a gép falát és angolosan távozik az egyszerűen...
-Csodálatos...
Mosolyodom el bárgyún, olvadozva a látványtól. Szinte tudom, hogy Logant akarja eltángálni ezért a húzásért...
-Menjünk mielőtt ezek még nagyobb bajt csinálnak...
Monodm Charlesnak és ha hagyja akkor ki tolom a gépből. Azonban ami ott vár az szinte sokkol. Kezemben himbálódzó üveget összeroppantom. A whsiky és az üvegszilánkok kavarognak kezem körül.
-Megölöm... Drágám! Segíts kérlek megleckéztetni ezt az állatot... Ömh.. Hercegnőm... Hékás!
Kiáltok amikor meglátom, hogy a tömeg felé mozdul a kígyó. Jobbommal legyintek, mire egy hatalmas légtömeggel próbálom eltéríteni a kígyót, esetleg elfújni.
-Tűnjenek innen! Beléd meg mi ütött?!
Rivallok a nőre aki így lángokkal borítva kimondottan vadító. De ezen most nincs alkalmam pörögni... Kimért léptekkel indulok meg felé.
-Mégis mit művelsz?
Tárom szét kezeimet értetlenül. Nem tudom hova tenni ezt a megmozdulást. Nagyon nem így ismerem. Egyszer már láttam elpáholni pár embert, de az teljesen más volt... Valami nincs rendben... Nagyon nincs rendben...
-Tessék az ember össze jön valakivel erre az rögvest megkergül...Szép volt Gregory...
~Proffesszor remélem jól van. Van valami ötlete?
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
6
∆ Kor :
35
∆ Tartózkodási hely :
Amerre épp visz a sors.



A poszt írója Johnny Blaze
Elküldésének ideje Kedd 13 Nov. 2018, 20:11
Ugrás egy másik oldalra

Sorry, all out of Mercy...
How does it feel to have all that evil inside of you? All their power, all their souls, a thousand souls to burn. Look into my eyes, your soul is stained by the blood of the innocent, Feel their pain!

Elég régóta vagyok úton, de manapság elég sok furcsa dolgokat élek meg, talán ezért is állok tovább. Az emberek elkezdtek eltünedezni, ami nem jelenthet valami jót... Érzem ezt a rengeteg fertőt, és ez csak egyre erősebb lesz. Lehet mégsem volt jó ötlet egy nagy városba jönni, de ami érdekes, hogy hónapokig semmi ilyesmi nem történt. Lehet megint földönkívüliek? Én sem éltem kalitkában, ahogy senki sem, de van egy olyan érzésem, hogy ha elindulok a megérzésem után, több mint valószínű, hogy belefutok az úgynevezett Bosszúállókba. Pártatlan vagyok velük kapcsolatban, elvégre amit a sajtó vetít az több mint valószínű hogy a negatív oldala a dolognak. Sokszor futok bele olyanokba is, kik azt hiszik közülök való vagyok. Pesze, amíg a lángokból nem látják meg a másik énemet. Akkor nem mutánsnak, vagy épp másik bolygóról származó istenséget kiabálnak.. Kaptam már pár nevet..  Lucifer.. A pokol ördöge.. Az utóbbi elég furcsa, elvégre van egy igazságosztó akit így hívnak. De nem állnak messze a valóságtól. De jobb amíg nem tesznek semmi olyat, hogy találkozzanak a másik énemmel. Ahogy közeledek, egyre jobban pezseg a vérem.. Ez nem jelent sok jót, ahogy az sem, hogy az emberek a szemem előtt elkezdenek temérdek pusztítást végezni. - Mi a fene... - Hajtok tovább. Most már tuti valami szar van, de csak a verejtéket érzem, na meg a késztetést a büntetésre. Nem valami tanácsos mégközelebb menni, de ha valami nagy buli van, megnézem mi az.. Elég régóta vagyok a Szellemlovas, és noha mostanság inkább rejtőztem, és kerültem a bajt, most úgy érzem pótolnom kell, és fogok is. Büntetnem kell... Beérve a városba, rengeteg hulla, tűz, és pusztítás vesz körbe, és szétmar ez a gyilkosság bűze is. Düh, és emberi kegyetlenség.. Nem bírom.. Hirtelen leborulok a motoromról és ahogy zuhanok, úgy változok át majd az előttem lévő elhagyatott Taxiba csapódok. - Pusztítás.. Gyilkosság.. Égj.. - Változok vissza.. Nem! Az a sok fáradozás, tanulás, kiképzés, és küzdelem nem azért volt, hogy most itt, random embereket küldjek kárhozatra, úgy, hogy nem is tudom mi történik velük valójában. Trump miatt nem kezd el mindenki így viselkedni, itt valami nagyobb dolog van. De én miért nem viselkedek így? Miért nem pusztítok? A démon.. Hát persze. Immunissá tesz, bármi is legyen ez. Visszaülve a motorra, félre kell néznem, és fegyelmeznem magam. De kiváncsi vagyok mi lehet ez mögött. Talán egy újabb próbatétel? Meglehet... Sok robbanás közepette egy felettem elsuhanó hajó hangját hallom, majd megfordulok. - Ne... - Ordítok fel, amikor látom, hogy a hajó manővert hajt közbe, emberekkel teli úton. Gázt adva a motorra hamar odérek, majd meglátom, hogy egy szakállas karmos tag fut ki onnan és épp rá akar ugrani egy civilre. - Álmodozz... - Mondom ki, majd a kristályfém láncomat levetve felédobom, ami feltekeredik a karmosra. Megrántom magam fele, és elindulok felé míg a földön engem néz. - Itt az idő leállni ősember! Az a civil semmit nem ártott neked... - Mondom felé közeledve, majd ahogy már végképp a légterébe érek, átváltozok és beborítja fejem a láng. Jól tudom, hogy nem fogja fel adni... De ártatlanokat nem vonhat bele a játékába...


Bocs a késésért.. | zene |

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
71
∆ Tartózkodási hely :
New York/Jupiter



A poszt írója Reimos
Elküldésének ideje Csüt. 15 Nov. 2018, 14:22
Ugrás egy másik oldalra


4. felvonás
let me help you
Az evés és a felöltözés után megkaptuk Severintől az ajándékainkat. Türelmetlenül toporzékoltam, miközben Doriana a repülő izéjével ismerkedett. Vajon meg lehet enni? Én is örülnék valami hasonlónak, habár a jelenlegi helyzetemben nem venném sok hasznát. - Szóval tudtok repülni.. - A földiek nagyon furák, Sevnek göndör a haja, Doriana pedig röpköd. Végül én is megkaptam az ajándékom, egy tőrt. - Úúú. Menő. - Gyorsan el is tettem, nehogy valaki ellopja. Ha hazaértem kell találnom neki egy jó rejtekhelyet, nehogy bárki is megtalálja. Ez az első saját fegyverem, nem veheti el tőlem senki. Épp arról akartam kérdezni a fekete nőt, hogy a testvéreimnek is készítene-e valamit, amit odaadhatnék nekik, de hirtelen egy hangos robajt hallottam.
- Várj meg! - Szóltam Doriana után, én is látni akartam, hogy mi történt. Kisiettem a lakásból és értetlenül néztem a káoszt. Izgalmat akartam, de az emberek ordibálása nem tartozott a kívánságaim közé. - Ööö Sev, azt hiszem Dorianának mégse tetszik a rovarod. - Mutattam egyik kezemmel a lány felé, aki valamitől bekattant. Csillagok? Megráztam a fejem, mert kezdtem teljesen elveszíteni a fonalat. Azt eddig is tudtam, hogy a földiek többfélék lehetnek, na de ennyire? Nem értem. Egyik percben még a hajáról beszéltünk, másikban meg már földieket szór az égből. Megvontam a vállam, Doriana Severin barátja, lehet a csillagos lány csak így akarja viszonozni a sötét nő kedves gesztusát. Ki tud kiigazodni ezeken a földi dolgokon. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy elkaphatnám az éppen zuhanó földit, de eddig egyikük sem volt velem kedves, a bikaszarvaimat akarták fogdosni.
Felesleges hősködés helyett inkább a lezuhant hajót figyeltem. Egy kicsit örültem, hogy nem én vagyok az egyetlen szerencsétlen itt, aki képtelen a landolásra. Ezután annyira felpörögtek az események, hogy a fejkapkodáson kívül mást nem is csináltam.
Először egy kiabáló férfi jelent meg, karmokkal a kezén. Megszerettem volna kérdezni, hogy miért ordít, fáj-e valamije, de erre se volt időm. Őt egy nő követte, aki a tüzes jószágával támadta az embereket.
- Öhm... - A tüzes nőt egy újabb idegen férfi próbálta megakadályozni. Egy hajóból szálltak ki, mi bajuk van?! Éreztem, hogy ki fogok akadni, hiába próbáltam megnyugodni. Az agyamnak ez a sok inger már szinte fáj, nem ehhez vagyok hozzászokva. Úgy döntöttem, hogy a legfurább földi mellé lépek. Ő volt az egyetlen, aki nem a lábain állt, hanem valami érdekes keresek járműben ült. - Miért nem állsz fel? - Kérdeztem halkan, és egyik kezemmel leporoltam az arcát. - Ne félj kerekes kis lény, majd én megvédelek. - Kivéve ha ő is megőrül. Ha nem lennénk veszélyben közelebbről is megnézném a kerekeit. Annyira furcsa, szegény nagyon védtelennek tűnik.
Valamiért ez az egész a sok megkergült földivel nem ért véget, mert megjelent egy másik is. Akinek.....a feje lángolt. - Ez nekem már túl sok.. - Megmasszíroztam az orrnyergem, majd egy mély sóhaj után megpróbáltam kibogozni a szálakat. Oké, szóval a kerekes, a karmos, a levegős és a tüzes egy hajón voltak. A levegős rátámadt a tüzesre, aztán a még tüzesebb rátámadt a karmosra. Talán egy járvány lehet, vagy...összevesztek. De mindenki mindenkivel?  
Megköszörültem a torkom, hogy valami nagyon diplomatikusat mondjak, amivel kibékítem őket. Ez a testvéreim területe, én nem tudom hogy kéne beszélnem idegen fajbéliekkel. Severin azt mondta, hogy a földiek nem szeretik ha a külsejük alapján ítéljük meg őket. De már teljesen kikészültem, muszáj volt hangot adnom az értetlenségemnek. Sev-re néztem, és végig mutattam az egész társaságon. - Annak karmai vannak, ez a kettő lángol, annak lánca is van, ez meg rátámadt arra, Doriana embereket dobál, csillagok vannak a testében és ő meg... - Ezzel rámutattam a mellettem lévő..ülő kerekesre, és óvatosan megpaskoltam a fejét. - Ő az egyetlen aki még normális! - Szinte már kiabáltam, meg kell őket akadályoznom abban, hogy kinyírják egymást. Valamelyikük akár segíthetne is nekem, hogy megtaláljam akit keresek, de ehhez vissza kell őket rázni a nem bolond állapotukba.
Közülük van aki nem a civileket támadja, de Dorianából ítélve sose lehet tudni, hogy ki mikor kattan be. Nem szabadna a képességemet használnom egy teljesen idegen bolygón, de már úgy is teljesen mindegy. Annyi bűnöm van, hogy Wrennek új törvénykönyvet kell íratnia.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd azokat kinyitva elkezdtem megváltoztatni a körülöttünk lévő gravitációs mezőt. Severinen, a kerekes emberen és rajtam kívül minden és mindenki gravitációját megszüntettem pár méteres körzeten belül. Nem érdekelt, hogy a magasba emelkedő autókban emberek tartózkodnak. Nem akarok senkit se bántani, csak....segíteni szeretnék. A kezeimet magam mellett tartottam, mert ez nem támadás, csupán csak megoldom a problémáikat. Mikor már úgy éreztem, hogy elég magasan járnak újra változtattam egyet a gravitációs mezejükön, most felerősítve azt. Az őrültek, a tárgyak és szegény űrhajó is belevágódtam a földbe. Ennek már mindegy, hiszen úgy is tönkrement. - Nyugodjatok meg, földiek vagytok. A világotok nem is olyan visszamaradott, ne viselkedjetek így. - Ahj, ezt a két szót egyfolytában keverem. Visszamaradott és elmaradott. - Izé, elmaradott. Ne bántsátok egymást. - Úgy gondoltam, hogy a furcsa képességű földieknek nem eshet nagy bajuk a speciális kibékítő módszeremből, és így a járművekben tartózkodó civilek is túlélik. Csak utána gondoltam bele abba, hogyha felkelnek mindannyian rám fognak támadni. - Uppsz. - Severinre néztem, várva a reakcióját. Ő az egyetlen felnőtt itt akit már ismerek, büszke voltam magamra amiért egy ilyen komoly döntést képes voltam egyedül meghozni, de érdekel a véleménye. - Nem én kezdtem. - Ha úgy vesszük nem tettem semmi rosszat, sőt, felnőttes dolgokat csinálok.


 Hangulat    |

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
288
∆ Tartózkodási hely :
New York



A poszt írója Severin Bellerose
Elküldésének ideje Vas. 18 Nov. 2018, 00:31
Ugrás egy másik oldalra



Váratlan vendégek

"The only order in the universe is just a cycle of calm and chaos."

˚✧₊⁎( ˘ω˘ )⁎⁺˳✧༚


Rei kijelentésére majdnem felnevettem, nem szerettem volna letörni, hogy ez csupán Singularity képessége, és ő messze nem ember. Persze, akadtak az emberek között is, akik ilyen-olyan okok miatt képesek rá, de abszolút nem alap tulajdonság volt.
- Vigyázz vele, tényleg nem játék! – Tettem még hozzá, talán kicsit mindkettejük számára, aztán valami egészen különös történt.
Nehéz lett volna megmagyaráznom, mi is történik, csak annyit láttam, hogy mindenki kisiet a lakásból, és úgy éreztem, nekem is követnem kell őket. Egyikük se volt az a tipikus Föld ismerő, és biztos voltam benne, bármi történt, bele fognak keveredni. Arra mondjuk egyáltalán nem számítottam, hogy egy űrhajó landolhat a mellettünk lévő utcában.
Mélyet sóhajtottam, csupán néhány másodpercem volt kigondolni, mit is teszek, mert a következő pillanatban nem Reimoshoz hasonló alakok, hanem egyszerű embernek tűnőek léptek elő. Jó, ez nem kissé zavart össze, aztán már csak arra kaptam fel a fejem, hogy Singularity tombolni kezd, ami egyáltalán nem volt rá jellemző.
- Dailon! – Hangom élesen csengett, és kezem már fel is rajzolta a jeleket, aminek hatására megnyílt egy kapu a férfi alatt, akit a lány elengedett. – Ne aggódj Rei, mindent elintézünk! – Közben megjelent mellettem Dailon is, így némiképpen megnyugodtam, nagy baj nem lehet.
Bár mágiát csak a közvetlen közelemben volt képes használni, és csupán alap szinten, viszont kiváló kardforgató volt, így hasznát vehettem, amíg a repkedő lánnyal voltam elfoglalva. Nem tudtam egyszerre Reimosra, és a történésekre figyelni, így inkább Singularitynek szenteltem a figyelmem, valami nem stimmelt vele.
- Fren! Kapcsolódj rá! – Abban reménykedtem, ha a kis jószág képeket küldözget neki, az némiképpen észhez téríti, vagy legalábbis összezavarja annyira, hogy egy pillanatra megálljon, és ne akarjon embereket dobálni. – Singularity! Nyugodj meg… az emberek nem ártottak neked! Gyere inkább ide le. – Reménykedtem benne, hogy némileg hatással lehetek rá, bár a látottak után nem tudom, miért is bíztam abban, hogy nem fog azonnal rám támadni. Mondjuk erre a forgatókönyvre is meg volt a magam terve.
Rei felé pillantottam, valahogy érezni lehetett a belőle áradó zizegést, ami a feszültségéből adódott. Nem csodáltam, valószínűleg sosem került még hasonló helyzetbe, és ez egy idegen bolygó, idegen lényekkel.
- Ez nagyon illetlen, Reimos. – Húztam el a számat, és intettem neki fejjel, hogy jöjjön arrébb. Semmit se tudtunk ezekről a személyekről, és mind egy helyről érkeztek, tehát lehet a következő pillanatban ő is ránk támad, nem tudhatjuk, mi fog történni. – Ne ess pánikba, mélyeket lélegezz… – Igyekeztem megnyugtatni a fiút, ő még normálisnak tűnt, nem szabadott elveszítenie az épp gondolatait.
Úgy tűnt nem használ, bármit is mondjak, bár legalább nem random kezdett pusztításba, mint a többiek. Bizonyos voltam benne, hogy ő csinálja, hiszen mondta, hogy van még egy-két trükk a tarsolyában, bár azt nem árulta el, mi is az. Figyeltem a magasra emelkedő autókat, és személyeket, aztán Dailonra pillantottam, mikor zuhanni kezdtek, ő pedig bólintott, szavak nélkül is értettük egymást.
Nem hibáztattam Reit, hogy nem figyelt annyira a környezetére, de nem akartam, hogy bárki megsérüljön, így is többen haltak meg, mint kellett volna. Gyors egymás utánban nyitottuk az átjárókat a mellettem álló férfival, és minden autót a Central Parkba helyeztünk, biztonságos magasba. Valószínűleg nem ez lesz a park felügyelet legszebb napja, de így legalább az utcán se volt már annyi civil. Letöröltem az izzadtságot a homlokomról, nem voltam felkészülve rá, hogy ilyen hirtelen varázsolnom kell ma.
- Semmi baj, maradj Dailon mellett, Reimos! – Szólítottam fel, majd felidéztem a régi tanokat, az ősi varázslatot. Talán már régen használtam, de mikor a szükség úgy hozta, mindig sikerült, épp ezért hittem, hogy most sem hagynak cserben. – הֲגָנָה , מֶרֶץ , רוֹשׁ ! – A szavakat olyan szépen fűztem egymásba, ahogy tanultam még a nálam bölcsebbektől, és Dailon körül felizzott a levegő, majd halvány derengéssel vette körbe.
Ez a kis védőburok képes lesz arra, hogy mindkettőjüket megvédje, legalábbis egyelőre ennyire futotta. Visszafordultam a lassan bizonyosan ébredező alakokhoz, és elmormoltam egy gyors imát. Nem voltam sose hívő, de most más nem nagyon segíthetett rajtunk. Lassan felizzottak kezeim előtt a jelek, bár kicsit reméltem, hogy ezúttal nem kell használnom, mert Singularity végre magához tért. A többieket nem ismertem, de veszélyesnek tűntek, szívesebben lettem volna valahol egészen máshol.





Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
101
∆ Tartózkodási hely :
New York; Xavier Iskola



A poszt írója Charles Xavier
Elküldésének ideje Vas. 18 Nov. 2018, 18:56
Ugrás egy másik oldalra








Váratlan vendégek

5. nagy kaland - 4. felvonás




Hálásan pillantok fel mindhárom barátomra. Köszönöm, hogy elkísértek! Gregory megjegyzésén elmosolyodok.
- Nos, Barátom, lényegesen többet ittam, mint most. De most elég egy pohárka is, hogy jól érezzem magam. - végtére deréktól lefelé nem érzem magam, oktalan tett lenne annyira lerészegednem, hogy még a szükségleteimet se tudjam kontroll alatt tartani. Szép utolsó emlékük lenne a Professzorról, aki összevizelte magát.
A gépen ülve először Crsytalia szól hozzám. Érzem a gondolatait, talán sejti is, mire készülök. Hálás pillantást vetek felé, amiért azt gondolja, még helyem van a vezetői székben, ám senki nem tántoríthat el attól, hogy Alaszkában maradjak. Ezt még egyikőjük sem tudja, s amint búcsút veszek majd tőlük, nem is fognak rá emlékezni, hová hoztak. Ciklon, Gregory, Jean... sok jó tanár van, akik képesek lesznek az intézetet vezetni, s tanítani a gyermekeket, de nem fogom soha többé kitenni szeretteimet a rossz döntéseimnek. Ennek most véget kell vetni.
- Tudod, Kedves, az olimpia mellett a sakk az egyetlen játék, amit még száz év múlva is játszani fognak. Nagyon szívesen megtanítanálak... - majd önkéntelenül lesütöm tekintetem, s visszapillantok rá. "...de nem lesz rá több alkalmunk". Ezt már csak magamba gondolom, nem mondom ki, s nem is fogom leleplezni, mit tervezek. Új élet Alaszkában. A szívem megszakad, tudván, mennyire fognak hiányozni, de jobb lesz így mindenkinek.

New York felett, mikor Gregory hátramegy az italért, Logan motorikusan áll fel a székéből, és a kormány felé sétál. Nem nézek bele a fejébe, hiszen bizonyára a kilátásra kíváncsi. Nincs okom kételkedni benne, lefoglal a beszélgetés Crystaliaval. Mindaddig nem gyanús a férfi, amíg a kormányt megragadja, és egyenest előre rántja. Soha nem vonzotta a vezetés, miért épp most próbálja ki? Crystaliara nézek értetlenül, ám a nő arca hirtelen megváltozik. Tekintetében gyilkos szándék lángjai lobbannak fel.
- Crystalia? ... Logan? - Minden rövid másodpercek alatt zajlik le, a zuhanás ereje mindannyiunkat a székünkbe présel, majd egy hatalmas puffanással érünk földet. Két fájdalom hasít egyszerre belém. Az egyik, amit a tucatnyi ember fájdalma okoz elmémben. Meghaltak. Mindannyian szörnyet haltak...
Mit tettünk? Tenyeremmel önkéntelenül vérző halántékomhoz nyúlok. Kiszakadt a biztonsági övem, ami visszahúzva homlokon csapott a földet éréskor. Próbálok felülni, és vértől áztatott szemhéjam mögül felfogni, mi történik körülöttem.
Logan szavaira kapom fel fejem, s próbálok elméjébe pillantani. A gyilkos szándék akárcsak Crystalia elméjéből, szakadatlanul tör felszínre, azonban megmagyarázhatatlan, mi okozza. Mintha nem lenne ura egyikőjük sem cselekedeteiknek.
Crystalia és Logan is elhagyják a hajót, és odakint válogatás nélkül civilekre támadnak.
- Köszönöm! Megsérültél, Gregory? - szakadt ruhája éppen erről árulkodik. Beemel székembe, majd követem a felforrósodott gépből a Crystalia által felszakított ajtóhoz..
- A körülményekhez képest jól. Sajnos... ez másokról nem mondható el... Valaki irányítja őket, nem uraik tetteiknek...de nem tudom beazonosítani. Menj, fékezd meg Crystaliat! Úgy látom.. Logannek akadt ellenfele. - pár másodpercig kémlelem a férfit, miféle mutáns lehet, de meglepődve tapasztalom, hogy korántsem közénk való. A lángoló koponya önkéntelenül is magára vonja a figyelmet, ám egy fiatalember sétál mellém, hatalmas szarvakkal és arról kérdez, miért nem állok fel, s kijelenti, hogy megvéd.
- ...mondta ezt a fiú hatalmas szarvakkal a fején. Nem mondták a szüleid, hogy a kerekesszékesekkel nem illik viccelődni? De köszönöm a jószándékot! Ha meg akarsz védeni, akkor építs nekem egy bunkert, mert egy kerekesszékes a háború közepén az első, akit eltalálnak... - szám széle mosolyra görbül naív megnyilvánulásától. Hallom a kusza gondolatait, kíváncsian várom, mit akar mondani.
- Most meg normális lett a nyomorékból. Megtisztelsz! - Olyan gyermetegen gondolkodik, de nem is néz ki többnek tizenötnél.  
Aztán amikor erejével rajtam kívül szinte mindenkit felemel, elakad a lélegzetem.
- Biztos jó ötlet ez? Értem én, hogy jót akarsz, de egyszer le kell tenned őket. Szóval most magunkra hívod az egész környéket? Köszönöm! - nem győzöm fejemet kapkodni az új lények között. Csupán pillanatokra futok elméjükbe, de épp eleget tudok meg róluk. És még azt hittem, hogy ez a nap szomorú búcsúval végződik majd.
Az aggaszt inkább, hogy Logant és Crystaliat, valamint a csillagtestű lányt miért nem tudom megfékezni? Milyen hatalom az, ami elméjükbe mászott? Hiába próbálkozom kétségbeesetten, újra és újra kilökődöm. Tehetetlen vagyok.




 
Ejj, de gyönyörű reagok! Imádtam mindenkiét! *-* <3




A hozzászólást Charles Xavier összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 25 Nov. 2018, 16:51-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
445
∆ Kor :
100
∆ Tartózkodási hely :
Staff rezidencia



A poszt írója Kalandmester
Elküldésének ideje Vas. 18 Nov. 2018, 19:48
Ugrás egy másik oldalra

•• Váratlan vendégek ticket ••

Surprise!




• Reimos képességét használva néhány kivétellel mindenkit a levegőbe emelt, azonban az ártatlan civilek a zuhanástól megmenekültek, hála Severin és Dailon átjáróinak, amiket alájuk nyitottak. Azonban Logan, Gregory, Crystalia és Johnny megsérülhetnek a talajjal való találkozásban. (Singularity képessége miatt szabadon dönthet, hogy rá hatással volt-e Reimos támadása)
Sajnos Singularity minden igyekezet ellenére nem térhet magához, mert a Végtelen Gyémánt ereje továbbra is befolyásolja elméjét. Severinre támadhat, így megmérkőzhetnek egymással.
Gregory Crystaliat próbálhatja megfékezni, míg Logant a Szellemlovassá alakult Johny Blaze próbálhatja továbbra is megállítani az emberek kiirtásától. A környező háztömbökből több száz civil sétál ki, kiknek elméjét Thanos egyszerre megragadva Charles és Reimos ellen irányítja. Singularity, Logan és Crystalia mind gyilkos szándékkal támadnak ellenfeleikre, ahogyan az emberek is, akik a fiú és Charles ellen indulnak.

***

» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.

- Reagsorrend: nincs.
- A felvonás résztvevői: Reimos, Severin Bellerose, Singularity, Charles Xavier, Gregory S. Severald, Crystalia Amaquelin, Logan James Howlett, Johnny Blaze
- Becsatlakozhat: -
- Nem írt & nem szólt:

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
71
∆ Tartózkodási hely :
New York/Jupiter



A poszt írója Reimos
Elküldésének ideje Hétf. 19 Nov. 2018, 01:39
Ugrás egy másik oldalra


4. felvonás
humans are evil
Nem igazán gondoltam át ezt az égbe emelős, majd a földbe vágós akciót, de muszáj volt segítenem rajtuk. Biztos összevesztek valamin, talán ennek köze lehet a hajójuk lezuhanásához. Még szerencse, hogy én egyedül utaztam a múltkor.
- Te vagy az illetlen! - Vágtam vissza Severinnek, szinte duzzogó hangon. Nem értem mi baja van, csak kedves szeretnék lenni a kerekes emberrel. Hasonlít a mogokra, mármint ő is olyan védtelennek tűnik, mint ők. Én leszek a wográja, milyen menő. Ez a gondolat teljesen fellelkesített, de amikor a kerekes földihez már hang is társult elkomorodtam. Nagyobb hálálkodásra számítottam, de hát földi, gondolom a vérükben van a hálátlanság. A "szüleim" szóra felkaptam a fejem. - Nem, nem mondták! - Anya meghalt, a király meg eltűnt, szóval nehezen mondhatták volna. Utálom, ha szóba hozzák őket, holmi kerekes ember meg ne vegye a szájára őket. De legalább tudom, hogy a szerkezetének a neve kerekesszék. - A bunker a gyáváknak való, mi bátrak leszünk. - Újra kedvesen beszéltem hozzá, valójában nem is haragszom az előző megjegyzése miatt. Nem kell ide bunker, megoldjuk anélkül. Nem értem milyen háborúról beszél, azért ez messze nem az. Nem mintha én olyan hűűű de sok háborút láttam volna már életem során. Hm, habár ha ő annak tartja...akkor elmondhatom magamról, hogy részt vettem az első háborúmban!
- Nem estem pánikba, pfff. - Hevesen ráztam a fejem, remélem rajta kívül a többiek nem gondolják az előbbit pánikba esésnek. Rontana a leendő hírnevemen. Nyomorék. Ezt a szót mintha hallottam volna már, azt hiszem Zrentől. Fura, akkor nem volt egy mozgássérült sem a közelben, máig nem értem, hogy akkor mire mondta. - Nem lehet valaki egyszerre normális és nyomorék is? - Tettem fel gyorsan a kérdést. - Ti semminek se tudtok örülni? Segíteni próbálok, nyugalom. - Ezután a pajzsra emeltem a tekintetem, amit Severin Dailon és körém húzott fel. - Egy herceg nem bújik pajzsok mögé. - Arrébb léptem, ezzel elhagyva a pajzs védelmét. - Mert én... - Épp belekezdtem volna a saját dicsőítésembe, amikor valami, vagy valaki nekem ugrott. Akiket az imént igyekeztem kibékíteni újra egymással vannak elfoglalva, így ők nem lehettek akik nekem jöttek. Velük már nem is foglalkozom, ha ennyire bántani akarják a saját fajtársaikat, akkor csinálják csak.
- Mit akarsz? - Egy sima ember csüngött rajtam, a szarvaimba kapaszkodott, mintha leakarná tépni azokat. Csak ekkor vettem észre, hogy közvetlenül utána egy igazi embertömeg rohan felénk. Az engem ütlegelő földivel együtt eltávolodtam Severinéktől. - Te inkább menj....vagyis gurulj haza. - Szóltam újból a kerekes férfihoz, majd egyik lábammal óvatosan megtoltam a székét, hátha szót fogad nekem. Az első rám támadót odébb hajítottam, de ezzel csak annyit értem el, hogy most egy csoportnyi ember próbált megölni. Engem még soha senki se utált, és nem is akartak megölni. Nagyon rossz érzés, főleg úgy, hogy semmi rosszat nem tettem ellenük. Értem én, hogy a szarvaim sokkolóak lehetnek a számukra, de ez azért már túlzás.
Hiába nem volt szükségem levegőre az életben maradáshoz, a közelségük, a szaguk és a leheletük fullasztó volt. - Mi bajotok van?! - Körbepillantottam a hozzám legközelebb állókon. Férfiak, nők, idősek, fiatalok. Kövérek, soványak. A kérdésemre egyikőjük sem felelt, így kétségbeesetten pillantottam fel az égre. Vártam valamit. Egy jelet, sugallatot, bármit, ami segíthet rajtam. Nem vagyok tömeggyilkos, hogy őket is belepasszírozzam a földbe, de ha így folytatják nem lesz más választásom.
Egyre többen ugrottak nekem, sokuk különböző tárgyakkal támadt rám. Igyekeztem őket lelökni magamról, de nagyon sokan voltak. Az ütéseik, késeik és a többi tárgy nem tettek kárt bennem, de maga a tudat, hogy most valakik tényleg végezni akarnak velem az már bőven felért egy szíven döféssel. Amikor erre a bolygóra jöttem pozitívan álltam hozzá az itt lakókhoz, de most úgy érzem, hogy megérdemlik azt a sok támadást ami éri őket.
Ha a kerekes férfi a közelemben volt lenéztem rá, már amennyire kiláttam ebből a hatalmas húsgócból. Néhányuk jóval magasabb nálam, eltakarva előlem majdnem mindent. - Valami ötlet? A te fajod, bizonyára tudod miért csinálják ezt. - Hogy lehet valakit megállítani anélkül, hogy ne végeznénk vele? A saját fajomat már jól ismerem, de ezek emberek. Földiek, nem tudhatom, hogy mitől halnak meg, s mit élnek túl. A fura képességűek nem haltak bele a segítségadásomba, de van egy olyan érzésem, hogy ezek az emberek mások. Átlagosabbak. Folyamatosan ráztam le magamról a testeket, néhányukat ököllel arcon is ütöttem. Végül eszembe jutott valami, az aranyközépút. Megragadtam az egyik férfit, aki éppen fojtogatott. Mindkét kezemet az arcához emeltem, mit sem törődve a többi földi csapkodásaival. A szemeihez érve megálltam, s szétfeszítettem a szemhéjait. Egy határozott mozdulattal kitéptem a két látószervet, a földit pedig odébb rúgtam. Milyen nyálkás, milyen nyúlós. Egyszer sem fogtam emberi szemet a kezemben, de nagyon jó érzés. Sajnos ez nem a legjobb időpont az új ízek kipróbálásához, ezért a szemeket a régi gazdájuk után hajítottam. Reménykedtem abban, hogyha nem lát nem is tudja merre kell támadnia. Azt hiszem túléli, és senki se mondhatja, hogy emberi vér tapad a kezemhez. Esetleg egy kicsi. Ez az ötletem tökéletes, csupán egy gond van vele; sok időbe telne mire mindenki szemét kivájnám, és a kerekes férfit se hagyhatom megsérülni. Ha nem tudott védekezni az ő támadóit is ellökdöstem és dobáltam.
Nagyon hazaakarok menni. Hiányoznak az idők, amikor az volt a legnagyobb problémám, hogy nem maradhattam fenn sokáig. Hiányoznak a testvéreim, az egész bolygóm. A tervem úgy tűnik, hogy kudarcba fulladt, hiszen nem találtam meg apámat. A földiek gonoszak, Severinen és Hiroton kívül az összes gonosz és undok. A világuk szép, így nem értem, hogy ők miért ilyenek. Egész idáig kedves voltam velük, sőt, most se az a célom, hogy bármelyiküket is megöljem. Ellenben ők már hosszú percek óta azon munkálkodnak, hogy kinyírjanak. Lenyalogattam ujjaimról a szem maradékokat, ez sokkal finomabb a pizzánál és a fagyinál, amiket Severin adott nekem a múltkor. A földiek nem tudtak kibillenteni az egyensúlyomból, így, hogy szinte mindegyik rám nehezedik ez elég fárasztó. Esetleg a kövéreket megehetném....bárcsak lenne rá idő.
Végül meguntam ezt az érthetetlen káoszt, és az éppen a férfin s rajtam lévők gravitációját megszüntetve a magasba emeltem őket. - Dönts a sorsukról. - Nem hozzám tartoznak, nem az én felelősségeim. Ezért kérdezem őt, hogyha engem számon kérnek otthon mondhassam azt, hogy a fajtársuk megengedte. Ha a férfi nem tud valami jó okot mondani arra, amiért életben kéne hagynom őket, abban az esetben a földieket a még a talajon lévőkre dobom, de amennyiben megállít akkor hagyom őket lebegni. és folytatom a dobálást, lökdösést.  


 Hangulat    | elnézést a hosszért  szégyellős

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
133
∆ Tartózkodási hely :
Xavier birtok vagy egy bár



A poszt írója Gregory S. Severald
Elküldésének ideje Kedd 20 Nov. 2018, 22:02
Ugrás egy másik oldalra

Charles kérdésre elmosolyodtam. Tudhatná, hogy anyag engem csak nagyon nehezen sérthet fel. Kiskoromban meglepően sokat próbáltam feszegetni a határaimat. Bosszantott, hogy akaratlagosan sem tudok egy karcolást sem ejteni magamon. A képességem azon része ami a tudatalattimban rejtőzik, nem engedi.
-Nem szokásom...
Könnyed hazugság az imázsom fenntartásához. Magamnak se mertem bevallani de a nyakamon éreztem, hogy korán sem volt olyan sima földet érés, mint szerettem volna... Egy fejkörzéssel próbáltam rajta segíteni. A ruhám ettől rendbe jött de a nyakamban közel sem volt ilyen sikeres a dolog. Majd idővel...
~Öregszel Gregory...
-Ennek örülök. Az kéne, még hogy veled történjen valami...

Vállára teszem a kezem és finoman rászorítok. Ha már így alakult az ő ruháit is rendbe szedem. Nehogy megfázzon vagy valami...
-Le is húzhatnánk a rolót...
Nem nézek rá. Nem látom szükségét. Charlest nem tudom megvezetni holmi arcjátékkal, nem is szeretném. Dacc korszak ide vagy oda, neki valahogy mindig mindenki szót fogad. Én is próbálom játszani a közvetlen jó zsarut a srácokkal, de inkább csak haveri státuszba raknak de a proff más. Elég ha valaki a szemébe néz és a legfagyosabb szív is megolvad. A legdacosabb gyerek is sírva borul az ölébe, hogy végre kiadhatja búját baját... Ezen a halovány emlékfoszlányon elmosolyodom. Kis híján egy könnycsepp is legördül a szemem sarkából.
-Félúton harag és derű közt Professzor... Ezért mindig hálás leszek.
Azóta a nap óta másként látom a világot. Az atomoknál is mélyebben. Akkor értettem meg igazán az anyagokat, azóta szabadultam fel és azóta számítok Alfa szintű mutánsnak.
-Kishíján Omega szintű mutáció-ide vagy oda... Az asszony bepöccent...
Kortyolok italomba ami időközben testet öltött a kezemben. A jeget kocogtatom benne, míg Charles szól, hogy a lány nem ura önmagának.
-Kivételesen nem rám... Attól még lehet, hogy én sem leszek elég...
Azzal lehajtom a pohár maradékát és elindulok az emberek védelmére. Az én vendégem az én felelősségem... az én... barátnőm?

Úgy tűnt, korábbi akciómra nem nagyon vetett fittyet sem. Akár mennyire rendbe vágtam magam, a sármom most nem fog segíteni. Nagy levegőt vettem, ám sikerült akkorát, hogy elemelkedtem a talajról...
-Mi a...
Kezeimet oldalra tartottam, és a levegő segítségével próbáltam stabilizálni magamat.
~Hogy én erre eddig nem gondoltam...
Úgy festhettem, mint Magneto amikor először próbálta magát levitálni. Bár neki vélhetőleg jobban ment, mint most nekem. A vidámpark hamar bezárta kapuit. A szokásosnál sokkal gyorsabban indultunk meg a talaj felé. Ahogy földet értem, az besüppedt, mint egy trambulin majd feldobott, ám csak néhány centit és ismét hatalmas erővel indultam meg a föld felé. Ezúttal azonban a talajhoz erősítettem magam és úgy remegtem ott, mint egy gitárhúr. A szokatlan gravitáció végül elmúlt. Homlokomat a földre tapasztva küzdöttem a hányingerrel. Végül csak egy nagy légbuborék formájában ropogva távozott ami kérlelhetetlenül megindult kifelé a gyomromból.
-Buuh.... Pardon.
Émelyegve álltam fel a földről. Végtagjaimat átmozgattam, nem esett jól ez a kis közjáték. Hajamat megigazítottam és Crystaliat kerestem. Az ő fizikumának ez vélhetőleg kevésbé volt megterhelő.
~Erős nő...
Vigyorodtam el és miután rendbe szedtem az öltözékemet tovább haladtam felé. Lehajoltam és belemártottam a kezem az aszfaltba, mintha csak egy pocsolya lenne. Ahogy felegyenesedtem emeltem a kezemet is, minek nyomán az aszfaltból egy fal is emelkedni kezdett. Félkörívben futott be Crystalia elé, hogy elvágja őt az emberektől. Remélhetőleg ezzel felhívva magamra a figyelmet. A hecc kedvéért egy felém mutató nyilat is mélyítettem a falba.
-Ezt itt és most abba kéne hagynod. Nagyon meg fogod bánni ha folytatod...
Hangom nyugodt ám határozott. Aggodalmamat mélyre rejtettem a felszín alá. Pedig akadt bőven.
-Nem miattam, hanem miattad... Ebből se én se a professzor nem fog tudni kihozni ha nem hagyod abba...
Míg igyekszem szóval tartani, a három méteres fal igyekszik tejesen körbe venni minket. Amennyiben sikerül bezárni mellém, ujjamat továbbra is a falba nyomva húzom. Agyam kattog mi is lehetne a legmegfelelőbb anyag ami biztosan elszigetel minket másoktól... Akár Logantől. Nem bízom, benne, hogy az a láncos csóka sokáig féken tudja tartani... Másfelől, a titániumot mozgásra bírta. Annál pedig csak egy makacsabb anyagot ismerek...
-Akárhogy is mi most szépen itt maradunk kettesben...
Kihúzom az ujjam a falból majd megpöckölöm azt. Ahol ujjam a falnak ér egy lökéshullám fut körbe a falon minek nyomán a fal elvékonyodik, besűrűsödik, ám be is szürkül, matt fémes színt kap.
-Nem túl impozáns egy randira... de az adamantiummal talán még te sem bírsz... Hercegnő.
Kocogtatom meg a fém falat és magabiztosan elmosolyodom. Figyelmem azonban nem lankad. Csupán elképzeléseim vannak, mekkora hatalommal is bír a hold Hercegnője. Cipőm talpát eltüntetem, hogy a mezítelen talpam a talajt érje. jobbommal feltámaszkodom a falnak és várok.
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
240
∆ Tartózkodási hely :
New York - Xavier Intézet



A poszt írója Logan James Howlett
Elküldésének ideje Vas. 25 Nov. 2018, 01:14
Ugrás egy másik oldalra


4. Felvonás – Váratlan Vendégek

Ahogy a pengéim hasítanak mindent, ami az utamba kerül, érzem, hogy valami késztet, de nem tudok leállni. Próbálok küzdeni ellene, de az agyamat megszállta és irányítja. A Prof remélem, hogy hallotta a szavaim, de sok reményem nincs hozzá. Elég nagy szarban lubickolok, de most nem vagyok önmagam. Régen voltak ehhez hasonló „villanásaim” de akkoriban más volt a helyzet. A szememmel látom, mit művelek, csak nem tudok megállni. Sorra szedem áldozataimat, de belül egy cseppet sem akarok ilyet tenni. Aztán hirtelen megragad valaki egy lánccal és felemel a levegőbe, majd zuhanni kezdek a talaj felé. Nagy nyekkenéssel érek földet, s mikor felnézek, egy égő koponya látványa tárul elém, aki mozgatta ezt a láncot, s vele engem, mint egy marionettet.
Fogalmam sincs ki ez a tűzfejű, de rohadt gyorsan szedje le rólam a játékát, mert ezzel nem fog tudni megállítani. Ami irányít most engem, az nem fogja hagyni, hogy gúzsba kössön, és megállítson. Érzem a szorítását, az izmaim feszülnek és az adamantium a testemben nem egy könnyen „adja” meg magát, ahogy én nekem sem szokásom. Legszívesebben ráordítanék, hogy mit művel, de nem mozdul az ajkam. Minden erőmet össze kell gyűjtenem, hogy egy szó is kipréselődjön a torkomból, csak az üvöltés az, amit „állati” énem most „megenged”. Legszívesebben elküldeném jó meleg éghajlatra az Ürgét, bár azt se tudnám meghatározni hol vagyok. Szinte minden mozdulatom és tettem az a valaminek az irányítása alatt áll, és hiába akarnék mást csinálni, a testem nem engedelmeskedik. Ösztönösen szabadulni akarok és ez nem fog vissza semmitől. Fél térdre emelkedem, majd felállok vele szemben, de még rajtam a lánc, ami még most is tekeredik rajtam. Nem hiszem, hogy fel tudná fogni, hogy most hiába papol nekem ódákat a civilek ártatlanságáról, mert én is jól tudom, csak éppen nem tudom megállítani magam. Inkább azzal segítene ez a lángos, hogy megszabadítana ebből az állapotomból és elűzné belőlem azt az akármit, ami elvette az akaratom magam felett. Nem tudom meddig álltam ott vele szemben, de egy idő múlva már gyülekeztek körülöttem a házakból kijövő emberek. Éreztem a szagukon, hogy hasonlóan őket is valami irányítja, mert a szemük sem volt teljesen tiszta. Tudom, hogy messze vagyok az ártatlanságtól és ebben a mészárlásban, de mikor észreveszem, hogy a Prof felé irányulnak többen, ismét küzdök az irányítás ellen. Megrázom a fejem, de még mindig nem változik semmi. A testemre tekeredő lánc felizzik, de mintha valami más is lenne… Nem tudom, pontosan mi lehet, de egy töredék időre a tudatom felfogta, hogy a Professzor és az a fiú veszélyben van, látva, ahogy a tömeg feléjük fordul. Ismét egy kiáltás hagyja el ajkaim, majd a karmaimmal a láncra összpontosítok, hogy kiszabaduljak. Tudom, hogy veszélyben van a Prof és nem hagyom, hogy bántsák. Lehet, hogy most minden ellenem szól, de ő biztosan tudja, hogy nem önszántamból tettem mindezt, hanem valami más oka van. Lassan araszolok hátrafelé, minden maradék akaratomat latba vetve, valahogy az emberek és a Prof közé álljak, de nem tudom, hogy mit fog lépni a fogva tartóm, de az biztos, hogy rohadt nagyot tévedett, amikor láncra vert. Bár… ahogy az izzó láncok egyre több ideig tartják testem, már nem érzem olyan erősen a késztetést az ölésre. Próbálok mindent bevetni, hogy védelmezzem a Professzort, mert tudja, hogy sohasem ártanék neki, ahogy a Társaimnak se. Mintha enyhülne a rám ható ölési kényszer a lánc hatására, de nem vagyok már biztos semmiben. Talán csak abban, hogy nem fogom hagyni, hogy valaki bántani merészelje a Professzort. Soha nem voltam egy „irányítható”, de most tényleg jó nagy szarban vagyok.



Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
27



A poszt írója Singularity
Elküldésének ideje Vas. 25 Nov. 2018, 10:55
Ugrás egy másik oldalra



Kaland
    ☄ Csillagok, csillagok ☄

Meg sem fordul a fejemben, hogy rosszat teszek. Amikor az A-forcehoz csatlakoztam, akkor a gonosz, rossz embereket ugyan úgy elkaptuk és megbüntettük. Most is csak ezt csinálom. Amikor megjelennek a furábbnál furább alakok, nem foglalkozom velük tovább egy pillantásnál. A tüzes nő és a karmos férfi szintén rossznak találják az embereket, őket probálja megfékezni valami bálos bácsi és egy tűzfejű. Egy pillanatra megállok, mikor látom, hogy megszűnik a gravitáció. Ó! Így még könnyebb lesz a dolgom! Míg mások lebegnek, egyre magasabbra, addig én a levegőben fürgén járva tüntetem el a "zsebemben" az embereket, akiket csak elérek. Pár másodperc múlva azonban eltűnik a fura jelenség, mire mindenki puffan a földön. Kivéve a bálos bácsit, mert ő visszarugózik a földről, mintha az nyúlékony lenne, majd hány egyet. EW! Őt kerüljük. Helyette léptek és egy érzés hatol belém, hogy valaki megakar állítani, szóval meg kell ölni. Amikor oda nézek, Severin az, és megdöbbenek. Miért akar megállítani? Ez így jó. Azonban nem ez a legnagyobb baj: a baj az, hogy én hiába akarok megállni, nem megy. El kap a pánik. Nem is gondoltam volna, hogy nem én irányítom magamat, de most már teljesen tiszta ez a dolog. Aggódom, félek. Severint ne! Severin jó, Severin barát! Nem akarom őt bántani!
Hiába próbálok, nem tudok megállni. Méretem egyre csak nő, míg magasabb, nagyobb nem leszek, mint az emeletes házak körülöttünk. A napok, csillagok, jobban, tisztábban látszódnak most testemen. Bár azok, akik jelen vannak, valószínűleg a meneküléssel fognak foglalkozni, nem a kinézetemmel, ugyan is az első mozdulatom ebben a formában az, hogy leemelem a hozzám közelebb lévő ház felső sarkát (kb 1-2 emelet?) és a darabkát Severin felé hajítom... pedig nem akarom! Nem nem nem! Severin, barát menekülj!




 × MAYDAY × Oh-oh

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
288
∆ Tartózkodási hely :
New York



A poszt írója Severin Bellerose
Elküldésének ideje Vas. 25 Nov. 2018, 16:35
Ugrás egy másik oldalra



Váratlan vendégek

"The only order in the universe is just a cycle of calm and chaos."

˚✧₊⁎( ˘ω˘ )⁎⁺˳✧༚


Minden olyan hirtelen történt, és úgy éreztem magam, mint akit az egész közepére csak úgy beejtettek, egészen véletlenül. Igazából szólhattam volna mindkettőjüknek, hogy maradjuk inkább a lakásban, és csak az erkélyről nézzék meg, mi is történt, azonban úgy tűnt, ehhez már túlságosan is késő.
- Én?! – Jelen helyzeteben talán nem azzal kellett volna foglalkoznom, hogy miként is kezel másokat, de ő még mindig csak egy kölyök volt, aki tanulta a dolgokat. – Te se szereted, ha mások a fejedet lapogatják, nem csinálhatod ezt egy idegennel. – Nem akartam hozzátenni, hogy főleg nem olyasvalakivel, akit egyáltalán nem ismerünk, és aki mellől két őrjöngő alak szállt ki.
Behunytam a szemem és megmasszíroztam az orrnyergem, szerettem volna elsírni magam. Annyira nem örültem, hogy ez a nap így alakult, hogy ordítottam, toporzékoltam volna szívem szerint, de Rei mellett nem engedhettem meg magamnak, hogy kitörjenek belőlem ezek. Szegény így se nagyon tudta hová tenni a dolgokat, olyan felnőttnek kell lennem, aki összeszedett, és akire támaszkodhat, ha úgy van.
- Elnézést… Reimos még tanulja, hogyan is kell viselkednie mások társaságában. – Mondtam az idegennek, egészen veszélytelennek tűnt, azonban nem engedhettem, hogy a külsőségek megzavarjanak. – Rei! Emlékezz, miről beszélgettünk legutóbb… – Céloztam a külsőségek említése, és a kedvesség fogalmára, úgy tűnik, hogy nem sok maradt meg benne ezekből.
Lassan összeszedtem magam, bár szükség volt eddig is némi beavatkozásra, azt hiszem inkább robotpilótával működtem, és tettem, amit kellett. Végignéztem magamon, és szerettem volna tenyerembe temetni az arcom, mert Reimosszal ellentétben egyáltalán nem jutott időm arra, hogy rendesen felöltözzek. Ott álltam New York egyik legforgalmasabb, emberekkel, és mindenféle más lénnyel teli utcáján, pizsamában. Nem, mintha szégyenkeznem kellett volna bármi miatt, bárkivel előfordulhat, ha ilyen kapkodva kell megjelennie egy harc közepén.
Mély levegőt vettem, majd néhány jelet rajzoltam a levegőbe, aminek hatására a mágikus körök felizzottak, és apatit színnel kezdtek ragyogni. Végig húztam magam előtt a két kezem, és a ragyogó jelek követték a mozdulatot, a rajtam lévő ruha pedig a haladásukkal együtt alakult át. Nagyon régóta nem viseltem bőr darabokat, azonban a mostani helyzethez harci ruhára volt szükség, nem melegítőre. Izmaim megfeszültek, mintha minden porcikám tiltakozni akart volna az ellen, ami most készülőben volt, de nem tehettem úgy, mintha mi se történt volna, nem futamodhatok meg.
- Dehogynem, épp az lenne a legjobb, ha azzal foglalkoznál, hogy ne essen bajod! – Kiáltottam dühösen a fiúra, aki megint csak a saját feje után ment.
Miért is tartoztam érte felelősséggel? Mert ismertem pár napja? Mert egy nagyra nőtt kölyök volt? Nem. Ugyanazért, amiért az embereket is meg kellett mentenem ebből a káoszból. Azért, mert képes voltam rá, mert olyan erővel rendelkeztem, amit segítségre szántak, az univerzum, a Föld, az emberek védelmére. Szerettem volna utána szólni, hogy ne menjen messzire, vagy legalább Dailon közelében maradjon, de mással kellett foglalkoznom, és a korábbi kis bemutató után bizonyosan képes vigyázni magára. Már nem is fegyvertelen, még ha egyszerű emberek is, akik rá támadtak.
~ Ne engedje Reimosnak, hogy butaságot csináljon! És ne merészelje bántani! ~ A telepatikus üzenetet a kerekesszékes férfi felé küldtem, rövid volt, és velős. Nem tudhattam, hogy perpillanat milyen viszonyban vagyunk, éppen ezért szerettem volna tisztázni vele, hogy a fiú védelem alatt áll, még ha el is távolodnak tőlünk.
- Singularity! Ez nem te vagy! – Kiabáltam újra a lánynak, aki egyre-másra tűntette el az embereket, és csak reménykedni mertem, hogy olyan helyre kerülnek, ahol legalább levegő van. – Az emberek barátok, hát nem emlékszel?! – Képtelen voltam rájönni, miféle mágia, bűbáj, vagy átok lehet az, amivel irányítják, de csak remélni mertem, hogy ez egy külső erő, nem pedig belső vívódás.
Nem úgy tűnt, mint aki hallgatni szándékozik rám, ráadásul egyre nagyobbra, és nagyobbra nőtt. Sose beszéltünk róla, miféle erőkkel is rendelkezik, de úgy tűnt, hogy sokkal erősebb, mintsem azt első pillantásra megmondaná róla az ember lánya. Ez lehetett volna szerencsés is, amennyiben az oldalamon harcolna, de ebben a szituációban jobban örülnék, ha csak egyszerűen teleportálni tudna.
- Dailon, ne állítsd meg! – A szemem sarkából láttam, hogy a lány felé lendülne, hogy még a kezében összetörje az épület darabját, nekem viszont más tervem volt. – Singularity, muszáj megvédened a barátaid! Ha nem harcolsz, akkor mind meghalunk. – Szerettem volna, hogy legyen más megoldás, de abban a pillanatban csak ennyire futotta.
Leengedtem a varázsköröket, megszűntetve a mágiát, és hagytam, hogy felém repüljön a hatalmas darab vasbeton. Hogy meg akartam-e halni? Talán így tűnhetett kívülről, de erről szó sem volt. Úgy éreztem, hogyha felveszem a harcot Singularityvel, az semmit sem segít a dolgon, mert az ellenségünk nem ő. Bizonyosan van módja annak, hogy megtörjük az irányítást, amit rá gyakoroltak, és úgy gondoltam, hogy az a fajta sokk, hogy megöl valakit, aki közel áll hozzá, erre megfelelő lesz. Ráadásul tudtam, hogy Dailon az utolsó pillanatban mellém fog érni, így ez nem holmi öngyilkos akció.
Érezni véltem a törmelék súlyát, még se ért hozzám egyetlen darab sem, Dailon ismerős kezei kulcsoltak körül. Hálásan pillantottam rá, bár a sötétben ez semennyire sem volt feltűnő. Csendre intettem, és maradásra, mert anélkül a terv semmit se érne. Ha most előmászunk, akkor Singularity tovább pusztít, abba pedig több ezren is belehalhatnak.
~ Ne aggódj miattam, jól vagyok! Nagyon vigyázz magadra, bárki ellenséggé változhat! ~ Suttogtam Rei fejébe, nem tudtam, hogy milyen messze jutottak, és ha látta az előbbit, jobb, ha nem esik neki Singularitynek.





Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
101
∆ Tartózkodási hely :
New York; Xavier Iskola



A poszt írója Charles Xavier
Elküldésének ideje Vas. 25 Nov. 2018, 17:59
Ugrás egy másik oldalra








Váratlan vendégek

5. nagy kaland - 4. felvonás




A fejemet fogom, amikor mindenkit a föld felé enged, sőt, inkább a földhöz próbál verni különös erejével. A társaim! Nem akadályoztam meg, figyelmetlen voltam. A szarvakkal megáldott gyermek szavaiban érzek némi iróniát, azonban nem tudom hová tenni reakcióját. Nem kiabál velem, inkább próbál semleges reakciót mutatni, de nem firtatom, miért. Hiszen mindenkit az égbe emelt, amitől ezernyi gondolat fut át a fejemen. Hol volt ezidáig, és miért nem éreztem jelenlétét a Cerebroval? Miféle szerzet? Mutáns volna?  
- Nem gyáva az, ki ésszel harcol, Fiam! - a bunkert nem gondoltam komolyan, viszont azután, hogy kilép a biztos fedezékből, inkább mondanám már meggondolatlannak és vakmerőnek. Hiszen még csak egy kölyök, inkább örülne, hogy varázsló társa védelmezte volna.
Egy ember után jön a többi, mind felé ront, de úgy állja a sarat, mintha meg sem érezné őket. Ilyet Kolosszustól láttam utoljára...
- Ötlet? Őket is irányítja valami! Gyilkolni akarnak! Használd az erődet! - kiáltok felé, miközben lassan gurulok hátrafelé, de az embertömeg láthatóan engem is célba vesz. Ha egy telepata lenne az ellenfél, ki ezt idézi elő bennük, könnyűszerrel az elméjükbe mászhatnék, de az az erő, ami átvette felettük az irányítást, még az enyémnél is messzebbre mutat. Hasonlót utoljára akkor éreztem valaki felett, mikor Wanda az egyik végtelen kő befolyása alatt ölni kezdett, én pedig tehetetlen voltam vele szemben.
Továbbra is próbálok a pajzsban maradni, amiből az imént balga módon kilépett a fiú, de az egész jelenet inkább hajaz egy zombi apokalipszisre. A támadók hamarosan áttörik az "üveget". Akkor engem szétszednek. Gyorsan ki kell találnunk valamit!
- Hagyd abba a csonkítást! - a hideg kiráz, ahogyan kitépi az egyik ember szemeit. Amikor az égbe emeli őket, támadóim szintén elemelkednek az utamból. - A sorsuk felől? Nem is kérdés, hogy nem ölhetsz és nem csonkíthatsz meg egy embert sem! Egyik sem ura tetteinek! - érzem minden egyes ember gyilkos szándékát, gyűlöletét, de azt is tudom, hogy valami vagy valaki rendelkezik felettük. Órákig viszont nem tarthatja a levegőben őket, amíg megpróbáljuk megoldani a problémát...
- Szólj a varázslónő barátodnak, nyisson portálokat jó messzire innen, és repítsd át őket rajta! Nem ölhetjük meg őket!  - rápillantok a nőre, viszont a harcával van elfoglalva csillagtestű társával, aki mániákusan kebelezi be az embereket.
~ Gregory! Sem Logan, sem Crystalia nem tudja irányítani azt, amit tesz. Nem tudom beazonosítani az erő forrását, de ha megtaláljuk, kiiktathatjuk és visszanyerik tudatukat! - üzenem mentálisan Gregorynak. Társaim közül csupán ő az, aki még tudja irányítani magát, de ha ez a valami őt is irányítása alá vonná, nem lenne, aki megállítaná őket.
Nem messze tőlem Logan is megjelenik támadójával. Érzem a fájdalmát, amit a koponya fejű lény okoz neki, a belső harcát az erő ellen, ami irányítani próbálja. Bárcsak segíthetnék valahogyan rajta...
- Logan!... - az őket befolyásoló erőnek nem mondhatok ellent, viszont.... - Kölyök! Tartsd őket még egy kicsit odafent! Megpróbálok valamit! - Egy nagyobb hatalommal nem versenghetek, viszont elérhetem, hogy ne legyen elme, amit irányíthat. Az én fejemet aligha tudná irányítani, vagy talán a jelenlévők közül én vagyok az egyetlen, akinek mentális pajzsán talán nem törhet át. Ha csak nem egy hozzám hasonló erejű telepatával van dolgom...
~ Elaltatom őket! - kiáltom egyszerre mindenki elméjébe, akik az életükért küzdenek ezekben a percekben.
Minden koncentrációmat bevetem, s teljes erőmmel próbálom megragadni egyszerre a helyszínen lévők elméjét. Ha lenne valaki, aki felerősít, az egész városra is kiterjeszthetném. Jean képes volt erre, de ő most nincs itt.
Legutoljára Bécsben használtam ezen képességem, azonban annyira kilátástalan a helyzet, hogyha nem lépem meg, a támadásnak soha nem lesz vége.
HA sikerül, váratlanul mindenki, akit az idegen hatalom irányítása alá vont, bágyadtan esik össze. Olyan mély álomba zuhannak, ahol ez az erő nem árthat többé egyiküknek sem.
HA a jelenlévők közül valaki rendelkezik azzal az erővel, hogy felerősítse a képességem, akkor az egész városra, vagy az erő mértékétől függően az egész világra kiterjeszthetem. Apokalipszis képes volt ekkora erőt adni.
HA azonban nincs senki, még az is segítség lenne, ha a Cerebrohoz juthatnék szempillantások alatt. A gép szintén képes lenne az álmot a világban mindenkire szétszórni, azonban a Birtok most mérföldekre van tőlünk...




 
Ejj, de gyönyörű reagok! Imádtam mindenkiét! *-* <3


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
445
∆ Kor :
100
∆ Tartózkodási hely :
Staff rezidencia



A poszt írója Kalandmester
Elküldésének ideje Vas. 25 Nov. 2018, 19:18
Ugrás egy másik oldalra

•• Váratlan vendégek ticket ••

Surprise!




• A Halál Úrnője, Lady Death emberi testbe került, és erejétől megfosztva a Ravencraft Szanatórium egy sötét cellájának mélyén várja sorsának beteljesedését. Viszont azzal Thanos nem számolt, hogy emiatt halhatatlanság születik majd szerte az univerzumban! A Halál senkit nem visz magával, s emiatt azok, akiknek életét vették a zavargások, lassan kelnek fel ismét a galaxis minden pontján. A leszakadt testrészek visszaforrnak, az emberek, akiket a hősök gyilkoltak meg, felnyitják szemeiket.
Világszerte ismét kitört a pánik, hiszen Thanos szerte a galaxisban milliárdok elméjét manipulálta meg, akik egyszerre kezdtek ölni, s így, hogy senki nem tud meghalni, ez az egész végtelen háborúnak tűnhet… Azonban ezt Thanos még nem tudja.
Az egyetlen lehetőség leállítani őket, ha a támadók eszméletüket veszítik.
Charles Xavier minden erejét összeszedve megpróbálja kiterjeszteni erejét a New Yorkban tomboló hősökre és emberekre. Próbálkozása a bécsi polgárháborús eseményekhez hasonlóan sikeres lehet, azonban ez a világ többi pontján nem oldja meg a problémát. A támadók bágyadtságot éreznek, majd eszméletlenül esnek a földre.

***

Szituáció: Charles képességének köszönhetően a helyszínen tartózkodó Logan, Crystalia és Singularity eszméletük veszítik. (Ha Severin segít Charlesnak erejének felerősítésében, akkor a Földön mindenütt elalszanak azok, akik elméjét átformálta Thanos.)
Charles, miután kiterjeszti képességét, szintén eszméletét veszíti. Reimos, Severin és Gregory láthatják azt, hogy akik körülöttük bármiféle körülménynek köszönhetően életüket veszítették, most talpra állnak és elevenebbek, mint valaha. Az emberek maguk is csodálkoznak ezen.

***

» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.

- Reagsorrend: nincs.
- A felvonás résztvevői: Reimos, Severin Bellerose, Singularity, Charles Xavier, Gregory S. Severald, Crystalia Amaquelin, Logan James Howlett
- Becsatlakozhat: -
- Nem írt & nem szólt: Johnny Blaze (3x), Crystalia Amaquelin (1x)

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
71
∆ Tartózkodási hely :
New York/Jupiter



A poszt írója Reimos
Elküldésének ideje Vas. 25 Nov. 2018, 22:53
Ugrás egy másik oldalra


4. felvonás
weirdos everywhere
A pár perccel ezelőtti akcióm csak részben volt sikeresnek mondható. Severinen, a kerekes férfin és a csillagos lányon kívül mindenkit nekivágtam a földnek, hogy térjenek észhez. Egy-két pillanatig nyugton maradtak, de ez nem tartott sokáig. Ezután nem foglalkoztam velük, ellenben a járni nem tudó ember eléggé lekötötte a figyelmem.
- Nem? Hmm.. - Nyelvet öltöttem a fekete nőre, aztán már csak dacból is még egyszer utoljára végigsimítottam a férfi fején. Nekem nem fog parancsolgatni egy kis földi, még ha göndör is a haja. Hadd élvezzem ki, hogy ezen a bolygón egy kicsit szabadabb lehetek. Abban igaza van, hogy én se szeretem ha taperolnak...de megvan rá az okom. - Hé, Reimos még mindig itt van... - Még integettem is, hátha megfeledkezett szegény nő a létezésemről. Igenis tudom, hogy hogy kell viselkedni. Pusztán kedvességből simogatattam meg a férfit, mert azt hittem, hogy így nem fog félni tőlem. Olyan elhagyatottnak tűnt, megsajnáltam. Szegénynek a tekintete is élettelennek tűnt, valószínűleg rossz napja lehetett. Talán azért, mert lezuhantak.
A földiek szokatlan reakcióját nem értettem, mert tudtommal semmi olyat se tettem, ami okot adhatott volna nekik a támadásra. Egyszerre próbáltam a nyomorék férfit és magamat is védeni, hogy egyikünknek se essen baja.
- Ez nem is csonkítás. - Csak kiszedtem a szemeit, hogy ne lásson engem. - Óóó....akkor ezért ennyire furcsák. - Azt hiszem megvilágosodtam, de utána rögtön újra elborított a sötétség. Mármint az agyamat. Miért nem uraik önmaguknak? A földiek eléggé parancsolgatóak, de ebben a helyzetben boldogban fogadtam a tanácsaikat. - Severin eléggé el van foglalva... - Doriana közben jól megnőtt, bárcsak nekem is ilyen könnyen menne. Pont láttam, ahogyan Severinhez vágott egy jókora épület darabot. Mit képzel magáról?! Csak mert csillagok vannak benne még nem támadhat így rá Sev-re. Már épp megindultam volna Doriana felé, hátrahagyva az embereket, de ekkor meghallottam a fekete nő hangját a fejemben. Megborzongtam, nagyon rossz érzés, ha valaki más hangját hallom magamban. Ezek szerint nincs baja, de jó. Ő az egyetlen, aki finom ételeket ad, nem szeretném, hogy baja essen.
- Már megbocsáss, de elmúltam száz éves. - Ami ebben a világban soknak számít. Nálunk nem, de ezt ő nem tudhatja, hehe. Bólintottam egyet és a levegőben tartottam az embereket. - Ahj, másszatok ki belőlem. - Előbb Sev, most meg a kerekes férfi. Azt hittem, hogy egy védtelen, járásképtelen kis földi, de végül egy csapásra megoldotta az egész problémát. Letettem a civileket, aztán kissé durcás arccal fordultam a minket megmentő felé. - Ezt előbb is bevethetted volna. - Itt gurulgatott és játszotta a gyengét, nagyon cseles! Nem volt időm örülni, mert az eddig halottnak hitt földlakók visszatértek az életbe. Sőt, akinek az imént kivájtam a szemeit....újra ott vannak! Ránéztem a kezemre, amin még ott voltak a kis apró, nyálkás látószerv darabkák. - Öhm....ti nem szoktatok feltámadni, vagy igen? - Ez a kerekes nagyon bölcsnek tűnik, biztosan tudja a választ. A könyvekben, amikből tanulni szoktam az ő fajuk is szerepel, és elvileg nem halhatatlanok. Semmit se értek, pedig egy pillanatra úgy éreztem, hogy végre felvettem a fonalat. Legalább már nem támadnak ránk.
Gyorsan a fekete mágusnőhöz futottam, letoltam róla a méretes nehezéket. Dailon és ő is jól vannak, csodás. Megvártam, míg felkelnek aztán szólaltam csak meg. - Éhes vagyok. - Ahogyan ezt kimondtam rögtön eszembe is jutott valami. Újra a mozgássérült földihez léptem. Hogy kérdezzem meg? Kedvesnek akarok tűnni, nem akarom bántani. - Ha megsérültél, és nem tudsz járni...akkkooor...nem is érzel fájdalmat a lábaidban, ugye? - Nagyon lassan beszéltem, nem igazán tudtam, hogy hogyan kéne megfogalmaznom. - Nem szedhetném le őket? - A letépem túl agresszívan hangzik. Ettől a sok feszültségtől és izgalomtól tényleg megéheztem, és nincs szüksége lábakra miért ne kaphatnám meg mindkettőt? Közben közelebbről is megvizsgáltam a székét, egyik kezemmel óvatosan megbökdösve a szerkezetet.   


 Hangulat    | elnézést a hosszért  szégyellős

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
6
∆ Kor :
35
∆ Tartózkodási hely :
Amerre épp visz a sors.



A poszt írója Johnny Blaze
Elküldésének ideje Szer. 28 Nov. 2018, 20:49
Ugrás egy másik oldalra

Sorry, all out of Mercy...
How does it feel to have all that evil inside of you? All their power, all their souls, a thousand souls to burn. Look into my eyes, your soul is stained by the blood of the innocent, Feel their pain!

Meredten néz rám, de mint egy veszett vad, látom elveszni a lelkét a szemeiben. - Valami nincs rendben. - Ejtem ki a számon körülnézve. Nos ez nem egy nehéz megállapítás ha körbenézünk a városban szerteszét, de itt ezekre az emberekre gondolok.. Sajnos a fejemben lévő démon nem nagyon szereti az ilyen dolgokat, és büntetni akar. Ezt nem teljesen engedem meg. Nem őnsztántukból csinálják ezt, ahogy velem szemben álló karmos sem. Hirtelen csapásból felemelkedünk ami egy srácnak köszönhető. Nem tántorít el abban ez, hogy fogjam a veszett ellenfelemet, de amikor a gravitáció elmúlik, elég szépen a földhöz csapódunk. Felkelve tapasztalom, hogy vérzek az oldalamon, amit felhorzsolt valami fém, ezzel kiszakítva kabátom. Volt ennél durvább balesetem is fiatalon... Látom ahogy küzd, ami talán a pokolból származó perzselő láng hatására van. Egy csapat felé tekint folyamatosan, talán a spanjai.. Illetve, lehet a családja. A tolószékes tag nagyon ismerős nekem valahonnan. Á megvan! A mutánsok keresztapja. Illetve védelmezője. Nem hagyhatom így az emberét, de amíg nem jön helyre, és el sem engedhetem... Nagy mértékű pusztítást tanúsíthat ilyen nagy erővel. Mert míg én minden erőmmel fogom, elég szépen ellenáll. - Kotródj féreg! - Üvöltök arra ami megszállta a testét. Megfékezett ellenfelemnek jobban szorítom a láncot, de hirtelen a környéken minden zaj elhalkul, és ellenfelem eszméletét veszíti Xavier által. Felé fordulok pusztító tekintetemmel, lángok szépen lassan csökkennek és visszaváltozok. Érzem.. A megszállásnak vége van, ezért rántom vissza magamra a láncot. Elindulok a professzor felé, és ahogy körülnézek meglátom közelebbről a többieket is akik eddig jelen voltak, csak nem tudtam figyelni a harc közepette. - Szép volt az a lebegtetés.. Motor nélkül még nem csináltam nagyon. - Szólok közbe mikor odaérek a Professzorhoz és a sráchoz. - Ugye nem hallottam jól? Mindegy is. Tovább kell mennünk. Ezek az emberek noha élnek és virulnak. Van egy olyan megérzésem, hogy ez nem sokáig marad így. Bárki is tette ezt, újra csinál valamit. Ez még szerintem a legpitibb dolog volt tőle. Találkoztam már pár dologgal, de ez csak a kezdet.. Én Johnny Blaze vagyok... Magát ismerem, elég híres a mutánsaival. Te meg vagy a lábfétises energia bomba? - Kérdezem meg, miután elmondtam mit gondolok. Ha már itt vagyok, és egy csapat különleges ember összegyűlt... Kéne valamit kezdeni. Nem bírom a társaságot, de ez olyan helyzet, ahol össze kell tartani.


Bocs a késésért.. | zene |

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
240
∆ Tartózkodási hely :
New York - Xavier Intézet



A poszt írója Logan James Howlett
Elküldésének ideje Szomb. 01 Dec. 2018, 15:03
Ugrás egy másik oldalra


4. Felvonás – Váratlan Vendégek

A „magaslati levegő” soha nem volt a kedvencem. A légi utazást se csípem, bár néha kényszerből fel kell szállnom rá. Most viszont, mintha nem lenne vége a „repülésemnek”. A fene bele, ebbe a rohadt életbe! Nem elég, hogy valami megszállt vagy mi, de a testemnek se tudok parancsolni. A Professzor remélem meghallotta a szavaim, amiket mondtam, de nem vagyok biztos semmiben. Legszívesebben adnék ennek a lángfejűnek is egy kis törődést, hogy felfogja, nem vagyok ellensége! A büdös fenének nem ereszt már el azzal a lánccal! Nem akarok senkinek ártani, de ez a valami, ami belém költözött, irányítja minden mozdulatomat. A szám nem nyílik szóra, pedig mondanék pár cifrát. Ehelyett végül a földön kötök ki és nem éppenséggel sima landolással. A tudatom még halványan pislákol, de aztán elborít a sötétség. Mintha még lebegnék, de a külvilágot nem úgy érzékelem, mint általában. Hiába akarok leállni vagy védeni a Professzort, mert minden próbálkozásom csak az elmémnek egy kis zugában zajlik, és a tetteim meg mást cselekszenek. Nem akarom, hogy öljek vagy bántsak, de a késztetés nem szűnik, bármennyire küzdök ellene. Halványan még érzem, hogy a fejemben valaki „matat”, de nincs erőm, hogy segítségért kiáltsak neki. Tudom, hogy a Prof lehet az, hacsak nincs más telepata a környéken, akkor viszont mégis hallotta, amit mondtam…
Hiába látok és hallok, nem tudom, mi történik velem. Üvöltenék, ahogy a torkomon kifér, de semmi. Nem vagyok önmagam, és ez az állapot rohadtul idegesít. Próbálok küzdeni minden egyes mozdulatom ellen, de aztán beleveszek a sötétségbe, ahogy a testem becsapódik a földbe.


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
133
∆ Tartózkodási hely :
Xavier birtok vagy egy bár



A poszt írója Gregory S. Severald
Elküldésének ideje Hétf. 03 Dec. 2018, 19:06
Ugrás egy másik oldalra

Hogy egy 1-10-es skálán mennyire jó ötlet összezárni magadat természet anyával amikor tombol? Nos, valahol a negatív tartományban van. Az elemi csapások amiket rám zúdít jócskán próbára teszi a figyelmem, a reakció időmet. A tüzet vízzel oltani nem lenne butaság, de megnehezíti a dolgomat, ha ő is manipulálni kezdi. A levegőt kiszorítani a tűz körül már jobb ötlet, mert nem látja, de ahogy észleli a másutt felsűrűsödött légtömeget rögvest nekem vágja. Amíg azzal vagyok elfoglalva már újabb támadást intéz. Jól állom a sarat de idővel kezd kiütközni a rutintalanságom. Egyszerűen nincs időm és ötletem egy ellentámadást sem indítani. Nem mintha bántani szeretném de valahogy féken kell tartani. A fal jól védi a környéket tőlünk. A nélkül már a kerületből sem maradt volna túl sok minden...
-Tudtam, hogy szívós csaj vagy. De nem gondoltam, hogy ennyire...
Dicsérem vigyorogva miközben seprem le balomról a ruhám elszenesedett ujját. Bőröm kissé pirult a melegtől, hiába igyekeztem akadályozni, a részecskék rezgését, hogy átadják rám a hőt. Ez alatt a szusszanásnyi idő alatt volt időm át gondolni a helyzetet. Noha csak minimális energia befektetéssel védekezem, őt látszólag egy kicsit sem viselik meg ezek a csapások amikkel dobál. Lehet, hogy komolyan sem vesz... Ami valljuk be sértő... A büszkeségemet sérti. Ennél én hiúbb vagyok. Ha ezen túl vagyunk. elkezdek komolyan edzeni... Végén még ő hordja a nadrágot...
-Az pedig nem hagyhatom... WHOPSZLI!
Rántok magam elé a falból egy nyúlványt, hogy az érkező villámokat az felfogja. Még fel sem ocsúdok már ki is lép a fal mögül kezében egy dárdával és döf.
A lándzsa átböki az ingem maradékát és a bőrömhöz érve elkenődik. Úgy potyog szét, mintha slaggal locsolnának. A keze után nyúlok de már kapom is másik kézből a maflást... A következő mozdulatával pedig rám nehezedik. Egy pillanatra megállok. Nem tudom elképzelni, milyen judo fogást akar rajtam végezni. Bele telik néhány másodpercbe, hogy rájöjjek, Crys alszik. Érzem hogy csúszik, így köré fonom kezeimet, átölelem és felegyenesedek vele. Kisimult, nyugodt arcát nézem. Elrévedek a látványon, régen láttam ilyennek. Azóta talán nem is. Karjaimba veszem és elindulok vele a többiek felé. A falhoz érve az egy részén felhasad, kitárul előttünk. Körbenézek, hogy idekint mi a helyzet. Logan is fekszik, jó néhány ember is a Professzorék körül fetreng. Vélhetőleg ő iktatta ki a brigádot. A felszarvazott szőkeségre pillantok. Végignézve rajta igen érdekes génjei vannak. Nem mutáns, viszont nem is Inhuman, mint a hölgy a karjaimban.
-Ahogy gondoljátok. Én vissza viszem a csapatot a birtokra.
Pillantásra sem méltatom Szőkét, sem pedig Blaze-t. Sokkal fontosabb dolgom van. A Professzor széke mellett az aszfaltból egy nagyobb darabka kezd kiemelkedni, végül egy ággyá alakul, aminek kerekei vannak a lábán. Mint egy IKEA-s és egy kórházi ágy szerelem gyereke. Lefektetem rá Cryst. A proffra pillantok és a vállára teszem a kezem, úgy tűnik jól van.
-Az öreg karmosat ide tudná valaki vonszolni nekem? Amelyik zsírfoltos asszonyverőben hever amott.
Bökök fejjel Logan felé míg Charlest próbálom igazgatni a székében. Nehogy már elaludja a nyakát szerencsétlen. Időközben a ruhám is visszanyeri eredeti pompáját. Miután őt rendbe tudtam végig nézek a Blackbird maradványain... Nagyot sóhajtok és belekortyolok a kezembe került whiskybe... Fejemet ingatom, nem lesz egy könnyű vagy gyors mutatványt kipofozni a gépet. Felszakadt ájkamhoz kapok majd lenyalom a kiserkent vért.
~Remek... Máris ver az asszony pedig még rá se szolgáltam...
A gép alól előmászó sértetlen alakok látványától majdnem kiköptem az aranyló nedűt.
-Mi a...
Értetlenül, kissé ijedten fordultam körbe.
-Nem... nem szokásunk feltámadni.


U.i.: Köszönöm a türelmet!
Crys szólt, hogy sajnos nem tud írni ebben a körben. Illetve élve a felhatalmazásával pindurit kézbe vettem a karakterét. Remélem nem okoztam vele csalódást.
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
288
∆ Tartózkodási hely :
New York



A poszt írója Severin Bellerose
Elküldésének ideje Hétf. 03 Dec. 2018, 19:27
Ugrás egy másik oldalra



Váratlan vendégek

"The only order in the universe is just a cycle of calm and chaos."

˚✧₊⁎( ˘ω˘ )⁎⁺˳✧༚


Szerettem volna a tenyerembe temetni az arcom, és semmibe venni minden mást, ami körülöttem történik, de való igaz, nem ez volt a legjobb pillanat, hogy Reimost neveljem… Vagy valami hasonló. Mély levegőt vettem, és bent tartottam a kitörni készülő szavakat, elvégre kettőnk közül én volnék a felnőtt, vagy valami ilyesmi.
- Jó lenne, ha ez így maradna, mert Reimosnak minden új még, és vigyáznia kellene magára. – Feleltem, majd ráhagytam a dolgot. Lehet, hogy kezdek hasonlítani a testvéreire? Csak nem…
Aztán kénytelen voltam egy nagyobb problémával foglalkozni, már szó szerint is. Singularityt minden bizonnyal valami különös, külső erő irányította, kicsit sem emlékeztetett magára, se viselkedésben, sem beszédben. Szerettem volna néhány másodperc alatt kitalálni, hogy miként lehetne megtörni ezt az állapotot, azonban csupán feltevéseim voltak. Biztos tudás nélkül pedig csak olyan ötleteim lehettek, amik nem voltak teljesen bizonyosak. Kockáztatnom kellett, hosszú évek óta először.
Kíváncsi lettem volna, hogyan boldogul Rei, hogy miről beszélgetnek, úgy tűnt, nekik is kijutott a jóból, de ebben a pillanatban nem tudtam ezzel foglalkozni. Úgy terveztem, hogy jó néhány percet eltöltünk a törmelék alatt, majd egy portálon keresztül közelítem meg Singularityt. Azonban meghallottam a korábban Reivel tartó ember hangját a fejemben. Telepata volna? Az első meglepettség miatt majdhogynem az épület alatt ragadtam, azonban ha ilyen képességgel rendelkezik, talán ennél többet is tudok segíteni neki.
Megmozdultam, és ismét felizzottak kezeimen a mágikus körök, ahogy lassú mozdulattal, Dailonnal megemeltük az épület egyben maradt részét, hogy kihátráljunk alóla. Bizonyos voltam benne, hogyha itt ilyesmik történtek, nem lehet más a helyzet annyira máshol sem. Nem csupán a különleges képességekkel rendelkezőket sújtotta, ahogy láttam a földönkívüli fiúra egyszerű járókelők támadtak.
- Várjon! – Kiáltottam a férfinak. – Képes arra, hogy ezt sokkal, de sokkal több emberrel megcsinálja? – Egy pillanatig el kellett azon is gondolkodnom, vajon én képes vagyok-e rá, de egy próbát megért. – Kiterjeszteném egy varázslattal… de ez nem lesz sétagalopp.
Mély levegőt vettem, és amennyiben igenlő választ adott, Dailonnal kezdtem bele a varázslatba, teljesen szinkronban mozogtunk. Az ötletet a Föld körül keringő műholdak működési elve adta, hasonlóan terveztem néhány kiterjesztéssel megsokszorozni a férfi képességének hatását. Ő sugározta a jelet, amit mi jó néhány mágikus jelen keresztül a Föld különböző pontjaira irányítottunk. Minden bizonnyal ez sokkal látványosabb lehetett az űrből, mert ide lentről csak azt éreztem, hogy a testem minden apró sejtjének mágiáját is használom. Régen éreztem hasonlót, talán túlságosan régen.
Szerencsére úgy tűnt, hogy időben sikerült mindenkit elaltatni, talán túlságosan is. A férfi eszméletét veszítette, és engem is javarészt csak Dailon támogatott. A fejemet fogtam, többet kellett volna kocognom, vagy nem belekezdeni ebbe… tényleg, miért is nem maradtam egyszerűen a milkshakenél, és az ágyamnál?!
- Rei, ne már… – Motyogtam a lábas megjegyzésére, de már arra se nagyon volt erőm, hogy jobban rászóljak. – Biztos van itt valami bolt, majd… veszünk neked kekszet, vagy egy fél disznót! – A másik két alakot csak homályosan fogtam fel, az bizonyos, hogy egyiküket se ismertem. – Reimos. Mondd, hogy ti is látjátok a feltámadó embereket, és nem csupán a kimerültségtől hallucinálok! – Megdörgöltem a szemeimet, nem akartam elhinni ezt a napot. Tényleg ágyban kellett volna maradnom!


Ready! Aim! Fire! ➶ || Bocsi a késésért! TwT



Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
445
∆ Kor :
100
∆ Tartózkodási hely :
Staff rezidencia



A poszt írója Kalandmester
Elküldésének ideje Hétf. 03 Dec. 2018, 21:16
Ugrás egy másik oldalra

•• Váratlan vendégek••

Surprise!



» Az 5. felvonás véget ért. A kalandozás ITT folytatódik!
Köszönjük szépen mindenkinek a játékot!


***

Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

4. felvonás - Váratlan vendégek

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» 6. felvonás - Kegyetlen bábjáték 2.

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Univerzum - Játéktér :: Kaland játékok :: 5. Kaland :: 2. Kör-