HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaid





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?

Az ősz díjazottjai
az évszak nyertesei

Az õsz férfi karaktere

Bucky
Az õsz nõi karakterei

Sigyn & Daisy & Carol
Az õsz párosa

Eleanne & Wrenor
Az õsz canon karakterei

Lord & Thor & Bucky
Az õsz kedvenc karakterei

Lord & Rocket & Bucky
Az õsz saját karaktere

Reimos
Az õsz elõtörténete

Erik Killmonger
Az õsz játéka

A 5. kaland (I. - II. kör)

Share | 
A topik címe: Afterlife - Lady Death & Sin

avatar

∆ Hozzászólások száma :
80
∆ Tartózkodási hely :
♛ Unkown



A poszt írója Sinthea Shmidt
Elküldésének ideje Hétf. 05 Nov. 2018, 21:17
Ugrás egy másik oldalra

Death & Sin
The end is just a new beinning

Élvezetes mosolyba torzult ajkam, ahogy oldalamra simult kezem. Saját vérem melegét éreztem meg, mely végig csordogált testem szélén a hosszú és mély sebből. Minimális regenerációval rendelkeztem, így nem aggódtam a dologért, azonban nem annyival, ami hipp-hopp helyrevarázsoljon. Minden mozdulatra belém mart a fájdalom, mintha csak égett vasat érintenének a bőrömhöz. Hogy honnan tudom? Volt szerencsém apám módszereit megismerni, valamelyik nagyon is baráti, valamelyik kevésbé.
Megtámaszkodtam a fal mellett, hogy felegyenesedjek, mitől kéjes, kellemes érzésként nyilallt végig bennem a kín. Mazochista vagyok? Kellően, hála Johann nevelési módszerének. Sosem akart lányt, hát elintézte, hogy külsőleg legyek az inkább, mint belsőleg, pedig csak megteremtette saját, apa-komplexusos szörnyetegét, aki életre kapott, most, hogy már jó réges-rég eltakarodott.
A torz mosoly élesedett csak arcomon, ahogy belemartam a sebbe. Olyan voltam, mint a függő, aki most kapta meg legújabb adagját, áhítoztam azután, hogy még jobban fájjon. Inkább volt lappangó betegség, kibírtam, ha nem volt, de ha egy golyó, vagy bármi eltalált, kiélveztem az összes percét. Halál? Ugyan, kérlek...
Elteleportáltam a helyszínről. A tér és idő koontiniumának változása összerántotta a gyomromat, hasfalam sikoltozott a mozdulatban, de a vége csak annyi volt, hogy bevágódtam az egyik Hydra-bázis folyosójára. Összerogyott térdem, testem sokkal jobban felfogta az állapotomat, mint jó magam.
Tompa puffanásokként jöttek felém a sietős léptek, két laboráns, hogy segítsen. De kin? Rajtam ugyan nem kell.
- Takarodjatok! - vicsorogtam rájuk, mielőtt még hozzám akartak volna érni. Megtámaszkodtam a falnak, vörös tenyérlenyomataim jelezték, hogy vérveszteségem kezd túl sok lenni. De csak szépen felálltam, kihúztam magam és néztem rájuk. - Nem dolgoznotok kéne? - billentettem oldalra a fejemet, mint valami hiéna, aki a dögöt szemléli. Bármikor ki tudtam volna szórni őket, hisz mindenki pótolható. Sulykoltam is a katonákba, mielőtt még a kapott képességeiktől eldobnák a néha nem létező agyukat.
Mindkettő megrezzent, egy pillanatig még néztek, majd pedig egyik vállat vonva, míg a másik leszegett fejjel, de távozott. Kifújtam a levegőt, ahogy eltűntek a szemem elől és lassú, komótos léptekkel indultam irodám felé. Talán lassabban, mint érzékeltem. A nehéz ajtót meglöktem, majdnem átall is estem a küszöbön. Az asztalom szélébe kapaszkodtam, az azon lévő szeszes ital után nyúltam, de ahogy húztam magam felé, a mosódó színek között el is dőlt, tartalma végig folyt a lakozott felületen, ahogy aztán engem színezzen be. Felszisszentem ügyetlenségemre, csakhogy fókuszomat vesztettem. Mi a fene? Pislogni kezdtem, hogy jobban lássak, azonban nem változott semmi, annak hatására valamelyest javult, hogy vékony ujjaim újra belefutottak a sebbe, saját húsomba.
- Mmm - mosolyodtam el, ezzel veszítettem el egyensúlyomat? Vagy a térdem engedett el? Elterültem a földön, testem puffant, akár egy egyszerű rongybaba. Hideg volt az alattam lévő márvány, és oldalra tekintve már csak az asztal lábát láttam. Mi ez? A színek kifutottak a képből, minden szürke lett, mintha valami köd ült volna alá, melytől szabadulni nem lehetett. Hogy akartam-e? Ennyi lett volna? Vége van? Biztos?
Felkuncogtam.
Elnyelt a sötét. Az ébenfekete sötétség magával vitt.

×  Hát a kezdőim nem a legjobbak, sajna nem erősségeim, de lesz ez ennél jobb is, ha gond van, csak egy pm Smile


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
10
∆ Tartózkodási hely :
mindenhol



A poszt írója Lady Death
Elküldésének ideje Vas. 11 Nov. 2018, 13:52
Ugrás egy másik oldalra

Sin & Death
Death is the golden key that opens the palace of eternity.
Szilárd hatalom. Lázas lassúsággal kering az univerzum minden szegletében, megcirógatva ujjainak hegyével egy-egy bolygót, vagy csak lefújva a csillagok állását egyetlen apró suhintással. Nem avatkozik ő bele mások életébe, csak ha már a káosz fejét ütötte. Szemeit lehunyva tartja, uralja, igazgatja élet - halál párhuzamát, hiszen egy és azon e kettő, csak más szögből vizsgáljuk. Death nem foglalkozik halandókkal, de még a halhatatlanok között is csak keveseknek adatik meg, hogy figyelmét feléjük fordítaná. Ez esetben most sem különösebb érdekeltsége van egy olyan jellem iránt, ki nem féli a halált, hiszen hány szájhős hangoztatja? Megszámlálhatatlan sok. A halál soha sem szép, vagy dicső. Lehet halk, nesztelen, de csapódhat kegyetlen és igazságtalanul behatolhat egy-egy arra érdemtelen szervezetbe, hogy lassan felzabálja azt.
A szentélye lángja fellobban, ő maga emberi alakban lép elő, ahogy megpillantja a női testet - mit ezúttal magához hívott. Állát szegve kivárja, amíg a nő magához tér ebből az örvénylő végtelenségből. Deathnek mindössze egyetlen kérdése lesz hozzá. Érzelemmentes, szinte szoborszerű a kiállása, ahogy figyeli a halálba mártott nőszemély alakját.
- Ébredj. - rajzol a levegőbe bal tenyerével, felélesztve az elveszett lelket. Állhatna előtte valódi, hatalmas alakjában, de akárhányszor összesimul életfonala egy emberi lénnyel, nem átall inkább számukra kevésbé ijesztő, avagy hatalmas formában előbukkanni.
- Sinthea Shmidt. - ejti ki a nevét ajkain, hangja álomittas. Visszhangzik az apró szentély, ami leginkább egy a sötétben elveszett apró állomás. Nincs benne semmi más, csak ők ketten és a lángoló fényvirág.
- Készen állsz rá, hogy az örökkévalónak add a lelked? - arcjátéka nincs, tekintete, kiállása fakó. Sovány ragyogás íriszeiben, mindössze illúzió, nem valódi. Semleges félként van jelen az életben, mégis megvetéssel gondol azokra, 'kik nem becsülik éltük. Előszeretettel pár száz évente magához hívja hát az öngyilkos szereplőit életfonalának, hogy eljátsszon velük, s leckével készítse őket következő életükre - ha adódik majd.
- Rajtad múlik. - feje lágyan oldalra billen, sisteregni kezd a levegő körülötte. Sötét árnyak mozgolódnak, lehűl körülöttük az üresség. Érezhetően fagy szökik közéjük. Death nem érzi, de Sin ezt a mélységű mínuszt már igencsak magáénak tudhatja. Ilyen érzés, amikor a halál megcsókol, kedvesem!





 dallam  
tökéletes, ne aggódj! pm, ha valami baj van  (:

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
80
∆ Tartózkodási hely :
♛ Unkown



A poszt írója Sinthea Shmidt
Elküldésének ideje Pént. 23 Nov. 2018, 11:14
Ugrás egy másik oldalra

Death & Sin
The end is just a new beinning

Édes sötétség. Semmiség. Lebegés, ahol nem vesz körbe semmi, nem tudsz magadról, sem a környezetedről. Nem létezel. Része vagy az ürességnek, a semminek, te maga vagy a semmi.
Ilyen meghalni? Fogalmam sincs, volt egy pár halál közeli pillanatom, de mindig szépen-lassan összeszedte magát a szervezetem. Most sem gondoltam másképp, ahogy a bágyadt üresség részese lettem.
"Ébredj". Végig visszhangzott a térben és az időben, úgy, ahogy egy folyosón végig száguld a hang. Folyamatosan visszhangzott. Ébredj. Ébredj. Ébredj. É-é-é-bredj. Ébredj. É-é-ébredj. ébredj. Visszhangzott, kitöltötte az űrt, mozgatott, úgy tettem, ahogy a hang szólt hozzám. Felpattantak a szemeim. Homály fogadott, de nem éreztem igazán semmit sem - nem tapintottam, nem hallottam, nem láttam, nem szagoltam. Mintha csak most körvonalazódna minden körülöttem, ahogy én magam is. Magamhoz tértem, kezem oldalamra siklott, azonban sem nem ázott ruhám anyaga a véremben, sem nem fájt, sem nem találtam a vágást, a kibukkanó húsomat, mintha nem történt volna semmi. Mi ez? Illúzió? Ki játszik a fejemmel? Rühelltem, ha  a gondolataimba férkőztek, pláne, ha illúzióval akartak átverni, átlagban ráéreztem a telepátiára, hisz az én képességem is, még ha elég gyatra, de most..? Nem éreztem, hogy valaki kutakodna a fejemben, hogy próbálna láncon ragadni, hogy úgy táncoljak, ahogy szeretnék. Mi ez?
A nevemet hallva megborzongtam, koponyámban visszaverődött hang megmutatta az életemet, annak legmélyebb, legeldugottabb pillanatait, amitől az embernek égnek áll a szőre. Nem jutott eszembe, mégis századmásodpercek alatt érzékeltem jót és rosszat. Mi ez?
Fordultam a hang felé, a sötétből kibukkanó körvonalak felé, melyek embert formáztak meg. Mondhatni átlagost, már amennyi látszott belőle, de ahogy az arcára néztem, a végtelen fekete szempárba... mintha kifordulnék önmagamból is. Biztos látnom kéne ezt nekem? Egyszerre volt csodálatos és hátborzongató, megfogható és megfoghatatlan, valódi és hamis. Fekete haja finoman keretezte fiatal arcát, mely erős kontrasztot alkotott tekintetével és vonásai márványságával. Egyszerre volt élő és halott is egyaránt.
- Ki vagy? - dünnyögtem csak és próbáltam levedleni magamról az általa megülő nyomást. Borzongató volt szívemnek, pulzusom az egekbe szökött, agyam mégis kikapcsolt és belső békee megtaláltatott, pedig sosem éreztem még ilyen nyugalmat és egyszerűséget, mintha a színes világ egyszer csak feketévé és fehérré alakult volna.
- Mi? - vontam össze a tekintetemet, oldalra billentettem a fejemet, ahogy szemléltem a fakó vonásokat arcán, melyek olyan voltak akár egy szoboré - merevek és ismeretlenek, mintha nem is az övé lenne, csak egy maszk, egy arc.
- Ha igen? Ha nem? - döntöttem oldalra a fejemet, hasonlóan, mint ő. laza mosoly jelent meg a számon. Nem tudtam hol vagyok, kivel vagyok, ám legyen, belemegyek ebbe a játékba, ha óhajtod. Csak utána vettem észre, ahogy a környezetem mozgolódni kezdett, mintha saját árnyékom alakult volna át. Mi ez? Körbenéztem a semmiben, majd újra a nőre, ahogy ő nyugodtan figyelt. Nem billenthetsz ki engem, nem engedem... De a fokok esni kezdtek, egyszerre vált hideggé minden körülöttem és kezdtem el fázni. Összeszorítottam ajkamat, hogy ne remegjenek a fogaim.
Teleportálni akartam, más képekre gondoltam, más helyekre, de ahogy eszembe jutott, úgy is koptak el, mintha elfelejteném, mintha valami belső betegség zabálná fel az emlékeimet.
Meghaltam volna valóban?
Ez lenne a halál? A nőn tartottam a tekintetemet - a megfejtésre, ki azonnal szimpatikussá kezdett válni, ahogy ez az aprócska gondolat gyökeret vert agyam felszínén.
- Mert lenne bármilyen választási lehetőségem függően a válaszomtól? - felhúztam vállaim, összedörzsöltem felkarjaimat. Ez lenne a Halál? Felfogni is alig lehetett a megfogható és egyaránt megfoghatatlan mivoltát. .
×  pm, ha valami nem jó :3


Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Afterlife - Lady Death & Sin

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Univerzum - Játéktér :: Alternatív játékok :: Múlt-