Az unatkozó ember első sorban önmagát untatja… és milyen igaza van!

Hangulatember vagyok, viselkedésem leginkább környezettemtől függ. Így jellememben jelen van egyfajta kettősség. Ugyanúgy jellemző rám a vadság és függőség, mint a kényelemvágy és szabadságra törekvés. Mélységesen becsületes vagyok, de gyanakvó és önző is egyben.
Szigorú erkölcsiség, diszkrétség, erényesség, óvatosság és megfontoltság ural, amiért kívülállók számára közönyösnek tűnhetek.
Komolyan veszem feladataimat, pontos vagyok és lelkiismeretes, kitartó és rendszerető, olykor már túlzottan is pedáns. Jó gyakorlati érzékkel rendelkezek, könnyedén veszek akadályokat. Törekszek arra, hogy másoknak jó szolgálatot tegyek, de saját érdekeimet is szem előtt tartom. Azonban nincs bennem elég ambíció, megelégszek a középszerű helyzetekkel is, amíg szimpatikusak számomra a körülmények.
Nagy önbizalmam van, szilárdan kiállok a tetteim mellett, ennek ellenére félek a kudarctól. Bátorságom viszont látszat, az érzelmi problémák elől fejvesztve menekülök. Mindig törekszek a harmóniára, szeretem a kényelmet, biztonságot, a békés és nyugodt légkört. Emiatt látszólag tökéletesen alkalmazkodok. Nem szívesen keveredek olyan szituációba, mely lelki nyugalmamat felborítja. Ösztönösen irtózok mindentől, ami hangos és közönséges. Így bármit elkövetek, hogy nyugalmat teremtsek magam körül.  
Fontos számomra a család és a barátok, féltőn oltalmazom őket, csodálatosan gondját tudom viselni szeretteimnek. Emiatt túl érzékenyen is képes vagyok reagálni, ha a családomat bántják. Nagy gyűjtő vagyok, bár leginkább családom ereklyéire koncentrálódik a figyelmem, különösen a kardokhoz vonzódok, így nem egy régi penge van már gondozásom alatt. Szabadidőmben pedig képes vagyok órákat eltölteni a fegyverek társaságában. Lehetőségem volt elsajátítani a kardkovácsolás művészetét. Jelenleg saját stílusomat gyakorlom, de régi pengéket is szívesen veszek gondozásba, hogy rendbe hozzam őket.
Harci adottságaim és bizarr képességem hamar hírnevet szült, renomém olykor megelőzött a harcokban.

képesség »

Az élet kegyetlen és kiszámíthatatlan. Az emberek, akik bölcsnek és mérhetetlenül okosnak tartják magukat állítják, hogy minden okkal történik, illetve Isten mindenki számára kikövez egy utat, melynek végén ott áll Ő és karjaiba von, hogy ezzel jutalmazzon meg azért, mert eddig kitartottál, ám ha valaki erről letér, Lucifer várja. Régebben sokat tűnődtem azon, hogy megéri-e mindez a sok fáradozás. Ha jót teszel valakivel, beléd rúg. Ha arcul csapnak, és másik orcádat is odatartod, szintén kapsz egy hatalmasat, nem sül le rád Isten dicsőítő fénye. Mindezek ellenére, akadnak olyanok, akik tovább folyatták ezt az utat egy olyan eszmébe kapaszkodva, ami talán kitaláció, merő szemfényvesztés. Isten miért nem avatkozik közbe a háborúkba, éhínségbe? Miért nem menti meg az ártatlanokat? Megmondjam? Mert egyszerűen nem érdekli. Az ő szórakoztatására vagyunk hivatottak létezni.

Még csak 12 éves voltam, túl fiatal ahhoz, hogy bármit is képes legyek kezdeni magammal. Senkit nem ismertem, hiszen bezárva töltöttem az életemet, hogy emberi kapcsolatokat képes legyek kialakítani. Nem csupán azért, mert a családi hátterem koránt sem volt ideális. Anyám szerint más voltam, mint a legtöbb ember. Olyan hatalom birtokában születtem, melyektől a legtöbb halandó csak álmodhatott. Eleinte persze senki nem vett komolyan. Nem csoda, hiszen nem néztek többnek 160 centis kölyöknél, azonban miután többször is rákényszerültem arra, hogy megvédjem magam, megtanultak tisztelni.
Ha valaki sokáig él a vadállatok között, lassacskán maga is azzá válik, mondták sokan. Ebben az egyben teljes mértékben igazat adok annak, aki ezt először megfogalmazta. Rengeteg ellenséget szereztem magamnak eddig. Ez a szám pedig csak gyarapodni fog…

Lángok, mindenütt. Majdhogynem füst tölti ki az egész teret, levegőt már alig kapni. Szinte már fuldokolok, ahogy küzdök a forrósággal, minden egyes lélegzetvétel a tüdőmbe mar, de ez a legkevésbé sem érdekel. Hajt a bűntudat, a kétségbeesés - meg kell mentem őt, különben...
Hiába próbálom felemelni a nagy faldarabot, ami anyát fedi, teljesen hiába minden erőfeszítésem, tudom jól, mégsem jut el az agyamig. Már ordítok, sírok, bőgök, ahogy minden izmomat pattanásig feszítem. Még hallom a lélegzetvételeit, még nem adhatom fel! Az előbb mintha azt suttogta volna rekedtesen, hogy „Kamo, menekülj..", viszont csak megrázom a fejemet és nem foglalkozok vele.


A tűz kezd ellepni mindent, már a kő is perzseli a tenyeremet, érzem az égető csóvákat magam körül, de inkább én is meghalnék, minthogy itt hagyjam őt. Képtelen lennék rá. Azonban még mielőtt beborítanának a lángok, két erős kar megragad és hátra ránt, ordításokat hallok, a tűzoltó szirénákat. Ordítok, kapálózom, harapom az engem tartó kezeket, de kihurcolnak a házból. Totál plánban nézhetem végig, ahogy az lassan összedől. Már sírni sem vagyok képes, csak azt motyogom ismétlésbe fulladva, hogy vannak bent, ott van az anyukám, hozzák ki őt is; de mintha meg sem hallanák...meg sem hallották.

És ebben a pillanatban pattantak ki a szemeim. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, de fokozatosan elkezdtem érzékelni a környezetemet. Lámpa világított a szemembe, a párnámat görcsösen szorítottam, éreztem a lefolyt könnyeket az arcomon, és úgy ziháltam, mint aki az előbb lefutotta a maratont.

…

- Senkid nincs, csak egy nyikhaj vagy, egy átutazó, egy jelentéktelen senki! Nem tanított meg édes jó anyád…
És itt elpattant bennem a józan ész, minden gondolatom törlődött, és csak holtan akartam látni az útonállókat.
- MOST KINYÍRLAK! - már rávetettem volna magamat, de hátulról lefogtak, én meg…nos hát őrjöngve próbálkoztam kiszabadulni, de nem tudtam. Erős voltam, viszont mit ér az, ha négyen fognak le...
- Ne erőlködj! - olyan idegesítő volt az a fölényes mosoly, hogy fel tudott volna robbanni tőle az agyam. Teljesen elvesztettem a fejem, kapálóztam, haraptam, de legyűrtek, és egy jókora jobb horog térített vissza a valóságba, ahogy az állkapcsomba nyilallt a fájdalom. A kibaszott kegyetlen valóságba.
Mégis mit vétettem? Ez is egy büntetés azért, mert hagytam meghalni az anyámat?
Lehetséges...
Kaptam még egy ütést, de már nem is izgatott. Hadd csinálják, ha ez nekik örömet okoz. Végtére is megérdemlem. Bár semmiféle verés nem válthat ki egy halált, főleg nem kettőt, de legalább szenvedek egy kicsit. Egy rúgás a gyomromba, egy talp az arcomon... tudják egyáltalán, mi az igazi fájdalom? Azt hiszik, hogy ez ér bármit is? Semmit sem tudnak, pedig annyira azt hiszik, hogy az egész igazsággal tisztában vannak...
Igen, nem tudtam megmenteni az anyámat. Se az apámat … Legalább nem szenvedett...
De ez nyilván nem tudott vigasztalni. Hiszen miattam történt az egész, miattam gyulladt ki a ház. És nem azért, mert leejtettem egy öngyújtót a szőnyegre, vagy lángra kapott a függöny. Belőlem jött az összes tűz. A robbanás! Már nem emlékszem pontosan, hogy miért történt. Az anyámmal veszekedtem valamin. Mindig is forrófejű srác voltam, hamar hisztizni kezdtem, csapkolódtam, a földhöz vágtam a játékaimat, de azt nem hittem volna, hogy egyszer a bennem lévő erő ki is tör, és lyukat robbant a falba, vagy lángba borítja a padlót... A tenyeremből jöttek a robbanások, nem tudtam kontrollálni az erőt. Eleinte fel sem fogtam, hogy mit csinálok, csak ordibálva vagdalkoztam össze vissza.

A sikátorok nyirkos és hideg magánya vett körül. Bár már felkelt a nap, mégis csak a sötétséget érzékeltem a körém magasodó többemeletes épületeknek köszönhetően. A nedves falnak döntöttem hátamat, mert már nem bírtam megtartani magamat a kimerültségtől. A látásom egyre homályosabbá vált, hiszen közeledtem ahhoz a ponthoz, amikor elvesztem az eszméletemet. Különös gondolatok futottak végig a fejemben, melyek többek között csak értelmetlen kérdések voltak, amiket ilyenkor általában feltesznek az emberek, de nekem mégis olyan fontos lett volna, hogy válaszokat kaphassak rájuk. Mintha egy-két egyszerűbb válasz enyhítette volna azt a hatalmas fájdalmat és ürességérzetet, amelyet az elmúlt napokban éreztem, s melynek a csúcspontját jelenleg is átélem. Nem akartam, hogy így végződjön ez az egész. Azt hittem, hogy ez csak egy átmeneti állapot és lesz egyszer majd máshogy is, de ahogyan egyre inkább szivárgott ki belőlem az erő, úgy aludt el egyre jobban bennem a remény utolsó szikrája. Azonban a monoton állapotot hirtelen egy meleg test érintése szakította meg, mely egy kicsit visszahozta belém az életet. Maradék erőmmel a melegség irányába fordultam, s arcomra egy enyhe mosolyt erőltettem. Ayo volt az. Arcán büszkeség ült, melynek okát elsőre nem tudtam megállapítani. Kezét hirtelen felém tartotta. Bal kezével megemelte a fejemet, majd a jobb kezével a kezembe apa medálját helyezte.
Vissza kellett térnem szülőhazámba…
Még nekem is furcsa volt a gondolat, de a kezdő lépéseket megtettem felé.
Az életem ezek után már nem csak az enyém volt, ezzel az első pillanattól kezdve tisztában voltam. Anyám lelke és az akarata tovább élt bennem és már csak ezért is túl kellett élnem ezt az egészet. Elhatároztam, hogy teszek is azért, hogy sikerüljön kilépnem ebből a sötét világból, így minden füvet és fát megmozgattam ennek érdekében. Kitartottam és küzdöttem egy lehetőségért… egy lehetőségért, mely segíthet rajtam.
- Élni akarsz? – tette fel ezt az egyszerű kérdést Ayo, melyre természetesen azonnal válaszoltam.
- Igen, akarok. – hangom határozott volt és megkérdőjelezhetetlen. A nő bólintott, majd feltette a következő kérdést.
- És mit tennél meg azért, hogy ezt az akaratodat valóra váltsd? – hangzott el az újabb kérdés, melyre egy kicsit hezitáltam. Tudtam rá a választ, de biztosra akartam menni, hogy tényleg így gondolom. Így gondoltam.
- Bármit. – kijelentésemet egy erős bólintással is megerősítettem. Arra vártam, hogy a nő elmosolyodjon, de meg sem rezzent a kijelentésem miatt.