Jellem:
✢ Szigorú: Testvéreim szigorúnak ismernek, olyannak, akinek a szíve inkább van kőből, mint érző szövetekből. Anyánk halála és atyánk leépülése óta igyeszem fenntartani a birodalom működését, viszont ehhez olyankor higgadtnak, kimértnek, hűvösnek kell lennem, még ha egy-egy döntésemmel akár mások sorsáról is kell ítélkeznem.

✢ Kötelességtudó: A hercegeknek a sorsa már születésükkor meg van írva. Az enyém az volt, hogy egyszer átvegyem atyámtól a trónt. Ennek szellemében neveltek, a hosszas játékkal eltöltött órákat kötelező tanulás, illemtan órák, vérfakasztó edzések és olyan dolgok váltották fel, amikhez korántsem füllött a fogam. Amikor az izzadtáságtól áztatott arcomat, és könnycsepptől végigszántott arcívemet édesanyám puha tenyerével végig simította, majd rám mosolygott, minden fájdalmam tovaszállt. Tudtam, hogy ezt kell tennem. Küzdöttem atyám elismerő szavaiért, a kiképzéseket egyre nagyobb lendülettel harcoltam végig, egyre kitartóbb lettem, s testemmel a szívemet is megedzettem. Atyám oldalán harcoltam zsarnok nagyapánk uralma ellen, s ott voltam, amikor az ítéletet végrehajtották rajta. Nyilvános kivégzés, amit közvetlen közelről kísértem végig. Az árulókat ékszereik nélkül a mélybe taszították, hogy aztán ott feleméssze őket a szörnyük. Tudtam, hogy példát kell statuálni, még ha saját vérünkön és népünkön is álltunk bosszút. Tudtam, mi a dolgom, s azután mindig szem előtt tartottam, mi a jó a királyságnak és a jupiterieknek.
Leendő frigyem Eleanne-val népem érdekeit szolgálja, s még ha atyánk el is tűnt, és bebizonyosodik, hogy meghalt, a nászt akkor is megüljük majd.

✢ Gondoskodó:   Mihelyst atyánk a leépülés jeleit mutatta, a Tejútrendszer minden bolygóját felkutattam orvosság után, mindhiába. Egyetlen gyógyír sem segített. Testvéreimet is megviselte a váratlan fordulat, anyánk halála és atyánk állapotának hanyatlása, így igyekeztem mellettük lenni, különösen legkisebb testvérünk, Reimos oldalán. Ahogyan cseperedett, estéket beszélgettünk át, s próbáltam az a példa lenni előtte, amit atyánk helyett követhet. Ápoltam, gondoskodtam róla, amennyire csak tőlem tellett. Ebben persze elengedhetetlen volt öcséim segítsége is, s így hárman talán megadhattuk azt a gyermekkort neki, amire minden jupiterinek szüksége lenne.

✢ Előrelátó: Soha nem döntök elhamarkodottan, inkább kétszer átrágom magam egy-egy kérdésen, mielőtt eldönteném, mi a helyes irány. Igyekszem belelátni mások fejébe, és még előttük megtenni a szükséges lépéseket. A harcokban próbálok ellenségeim fejével gondolkodni, és kiszámítani a következő lépésüket, ezzel előnyt kovácsolva magamnak.


Külső:
Jupiteriként magasságom eléri a 230 centimétert, ami a koromban átlagosnak mondható, hiszen ismerek olyan harcost, aki 260 centi magasra is tornyosul. Ehhez még hozzájönnek a majd' félméteres szarvaim, melyek homlokomat ékesítik. Ezeket leszámítva kinézetre hasonlítunk egy földi emberhez, persze, a bőrünk tapintása kicsit zordabb, és testünk sokal zömökebb a gravitációs viszonyokak köszönhetően. Csontjaink és fogazatunk erősebb, izomzatunk tömörebb az emberénél, emiatt súlyom jelenleg 500 kg körül mozog. Testalkatom még így is vékonyabb egy átlagos harcosénál, amit nem bánok, mert könnyebben mozgok harc közben.   Szürkéskék szemeim egyesek szerint örökös magányt és szomorúságot sugallnak. Borosta díszíti arcívemet, hajamat pedig inkább sötét barnának mondanám. Amikor elértem a 400 éves kort, a mágikus ékszerek közül a fülbevalót választottam, amit jobb fülemen hordok. Több darab is van, amiket felváltva viselek.
Ha nincs rajtam, rövidesen megindul az átalakulás. Testemre ilyenkor további izomszövet és egy kérges, mélyfekete  bőr-szerű, tüskés réteg rakódik. Fekete aurám lesz, testem még zömökebb lesz és nehezebb körülbelül 200 kilogrammal, magasságom viszont nem növekszik tovább. A Fekete herceg nevet innen kaptam, mert a szörny, amivé alakulok az ékszereim nélkül éppoly sötét és baljós, mint az éjszaka.
Testmagasságom a fülbevalóimnak köszönhetően csökkenteni tudom 185 centiméterig, ami már egy átlagos emberi magasságnak mondható. A megbűvölt ékszereink nemcsak a szörnyet zárják el bennünk, hanem képesek emberi méretűvé zsugorítani minket.
Ez leginkább akkor jön jól, ha más fajok vezetővel találkozom, hiszen a tárgyalások gyakran megfeneklettek a hatalmas termetem miatt. Féltek tőlem.. bár ki ne riadna vissza egy majdnem 2 és fél méteres nagyra nőtt, szarvakkal rendelkező hercegtől? A harcban, amikor szükség van a méretkülönbségre, természetesen visszaváltozom a 230 centiméteres Wrenorrá, hiszen a méretkülönbség legtöbbször az előnyömre válik.


képesség »

Hosszúra elnyúlik az éj, a csillagok lustán nyújtózkodnak fejük fölött, midőn egy gondterhelten sóhajtó sötét árny emeli fejét az ég felé. Némán fohászkodik válaszokért, némi kegyelemért, némi oltalomért. Bárkihez is szól csendes imája, bizonyos, hogy süket fülekre talál, mert nem csupán népét, a vérét, s szívét is fájdalom gyötri... Hogyan képes egyetlen jellem megküzdeni ennyiféle problémával, ha szétmarcangolja ezer szilánkra mindez? A válasz oly' egyszerű, hiszen: Ő egy király lesz, egy nagy testvér, egy népvezér, egy rangidős fiú, egy védelmező, egy hűséges férjjelölt...


Egy szemhunyás volt. Egy szemhunyás alatt történt, hogy megfeleződött lakosságuk. A népük fele hirtelen összefonódott az emlékezettel. S szeretett atyjukat is elveszítették. Eggyé vált a gomolygó köddel és a szél magával ragadta. S nem volt elég ez a teher vállain, még a legkisebbnek, még a legifjabbnak is nyoma veszett. Épp a szükség óráján döntött úgy tulajdonvére, hogy hátra hagyja őt. Hogy magukra hagyja fivéreit. S mindezek fejében, hiába próbálta, hiába kereste, kutatta a válaszokat, hiába rakosgatta egymás mellé a mozaik darabkákat, nem lelte a megoldás kulcsát sehol sem. A saját lelkében se rendezte még a helyzet súlyának eloszlatását, nem produkált végítéletet arra vonatkozóan, hogyan fogja majd megoldani ezt a roppant nehéz és kényes kérdést, ám már a király címke homlokán díszelgett. Nem kérdezte senki, hogy készen áll-e rá. Természetesen a tiszteletet és a megbecsülést kivívta már majd' ezer esztendeje során, hiszen példamutatóan viselkedett, sosem volt egy rossz lépése sem, mindig is úgy festett, mintha előre megírt forgatókönyv szerint élne. Nemesi vére nem csak viselkedésében, de szavaiban és személyiségében is megmutatkozott. Mostanra pedig, hogy megérett, hogy beért, hogy kényszeridőszak miatt fejére került a korona, már nem igazán akadhatott kifogása az ellen, hogy előre lépjen a sorból és megpróbálja menteni a menthetőt. Ebbe beletartozott a csonka családja, a népe, az egész bolygó, s a szíve is.
Ugyanis nem volt elég, hogy a veszteségeket próbálta feldolgozni, hogy azok hiányát próbálta feltölteni, hogy a bizalmasaival igyekezett kézzel fogható magyarázatot találni a történtekre, hogy felkészülni próbált a vészre, hogy a baljós előszelek ellen felvértezte lelkét, hogy tényleg igyekezett helytállni mindenféle tüske ellen, még ott volt a kötelessége is. Ezen a nehéz és sötét órán. Ifjoncként már felkészítették, hogy vérétől fogva, s születése jogán bizonyos feltételekhez kötötték életét, ezek pedig megvétózhatatlan láncoknak bizonyultak. Most pedig, hogy a Jupiternek szüksége van a támogatásra, egy bástyára, újabb harcosokra, katonákra, mégis mi ellenérvet hozhatott volna fel a házasság szent esküje ellen?
Az arával már gyermekként szoktatták őket egymáshoz, bár nem kimondottan élvezték egymás társaságát sosem, kölyökként látta utoljára. Apró csemeték voltak, természetes hát, hogy dúlt közöttük az ellenkezés. Hosszú hetekre egymásra utalták őket otthonában. A szöszke törpelány, mert bár legyen példás teremtés, a jupiteri férfiak magasságához nehezen érhetett fel, s ez így is volt mindig is. A fivéreivel gyakran cseleket, tréfákat vetett be, hogy minél kellemetlenebb helyzetbe hozza a leányt, ami végül egy hosszantartó háborút eredményezett közöttük. Végül pár esztendeje híre érkezett, hogy a lányka családjában borzasztó tragédia történt, evégett nem jött el többször. Wrenor nem látta mivé cseperedett, s a részleteket is titkolta előle atyjuk. A kapcsolat sosem gyengült, csupán a két ifjonc között fakult el az ismeretség. Ami valljuk be, nem okozott túl nagy törést egyikükben sem. Wrenornak épp elég fele kellett koncentrálnia az utóbbi esztendők során, így aztán a szívének kérdése nem foglalkoztatta. Tisztessége ellenére el-elcsábult néha egy-egy teltebb keblű csoda teremtésnek, s hagyta, hogy a lepedőjét bemocskolják, mert hát így volt helyes. Aztán egyszeriben megkomolyodott, mikor atyjuk legyengült, s arra volt szükség, hogy helytálljon. Senki, de tényleg senki sem gondolta, hogy majd a ebben az időszakban érkezik meg végül a nászhoz tartozó legfontosabb kellék, a nő.


A parádés köszöntés lezajlása után minden ünneplő megtébolyodott a lázgőzös hangulattól. A hátsó árnyékban, távol a hangok, fények és a biztos boldogság örömétől, mindössze egy sziluett áramlott keresztül, elég dacosan ahhoz, hogy egyértelműsítse, nincs szüksége társaságra. Nem haragudott ő senkire sem, nem tervezett bosszút, ahogy a feleségjelölttel sem kívánt ellenségesen viselkedni, de dühítette, hogy az még csak nem is jelent meg a köszöntésen, ráadásként nyilván három testvérét nem sújtotta hasonló teher, így aztán életében először érezhette magát valamiben magányosnak. Csakhogy léptei megálljt parancsoltak, amikor a távolabbi ponton egy hófehér palástba bújt, aranyszín hajzuhataggal áldott kecses női alak formálta jelenlétet pillantott meg. A paláston díszelgő motívumok ismeretlensége miatt nem volt nehéz kitalálnia, hogy nem jupiteri személlyel gabalyodott össze ezen a kései órán, s nem volt nehéz összeraknia, hogy kivel is van dolga igazándiból. Hiszen mégis ki menekülne még el az ünnepségről, s ki az, aki ott sem volt, ha nem a menyasszony?
- Bújócskázol tán? - kérdezte somolygós mosollyal keretezett pofával, ahogy nesztelen léptekkel megközelítette. Hihetetlen, hogy termete ellenére képes volt efféle néma suhanásra. A leány persze megrezzen a hangot hallva, de nem rest a férfi felé fordulni. A huncut él, a pimasz csillám szemeiben azon nyomban megváltozik, ahogy tekinteteik egymásba gabalyodnak. Az évek faragtak a törpe kiskacsából egy páratlan hattyút. Még a száját is elnyitja, ahogy ráeszmél, nem érzi a gyermeki részlegében tárolt undort e percben.
- Épp elszökni készültem... - lágyan megmozdul a válla, ahogy beismeri bűnét. És Wrenor a szőkeség állának megremegését is észreveszi. Azon tűnődik, miközben közelebb lépked hozzá, hogy vajon felismerte-e őt hasonszőrűen őhozzá? Elejt egy megértő bólintást, továbbá egy mindentudó mosoly is villan borostás arcélén.
- Zavar a hangos zeneszó? - bök állával az elhagyott ünnepség felé, fejét lágyan új szögben tartva. Egészen közel húzódik már az egykor ismert, mostanra ismeretlen szépséghez. Arcán persze ott a jele annak, hogy tudja ő miféle ostobaságot kérdezett, de az illem tálcáján nem tehet fel ennél pontosabb kérdést gyanakvása végett.
- Nem. - egy őszinte mosoly, ami ismét azt a fajta csodálatot váltja ki a férfiből, mint az első pillantás. - Rossz emlékeket vált ki belőlem a hely. Egy részük még meg sem történt. - lágyan nevetni kezd, ami mosolyt rajzol a férfi ajkaira is. Magát is meglepi miféle nyugodt és békés ez a pillanat leendőbelijével, hiszen nem erre számított. Újabb bólogatás részéről, hogy aztán torkát köszörülje. Tehát a lány nem ismerte fel, avagy csúf gúnyt űz belőle?
- Értem... - lepillant a lábfejére, mintha abban reménykedne lábbelije orrára írták a megfelelő választ a leány őszinteségére. - Tán sok minden változott azóta, tán még több minden változhat majd. - ezúttal ő ránt vállat, mitől feszes kabátja megnyikkan szelíden. A szőkeség arcán a mosolya szelídül, szemei csillogásába zuhan Wrenor. - Emellett úgy emlékszem téged sem kellett félteni... - buktatja le magát egy elmés visszavágással, ami nem méltó egy herceghez, őhozzá, de valahogy olyan egyszerű és könnyű, ahogy a nőt nézi közben.
A lány ajkai elnyílnak, szemei elkerekednek, tehát megtörténik a felismerés. Érthető, hogy nem rakta össze egyből a képet. Elvégre Wrenor rengeteget változott az utóbbi évek során, nem véletlenül kapta a Fekete herceg jelzőt a háta mögé. Látja, hogyan zajlik a nőben a folyamat, így hagy időt, csendesen arrébb húzódik sejtelmes mosolyával az arcán.
- Azt gondoltam az ünnepségen leszel. - kissé rekedtes hangja, így Wrenor nem mozog többet, visszafordul felé. Talán attól tart, hogy hirtelen rohanvást elmenekül mellőle az arany forma, vagy csak jobb szeret gyönyörködni benne. Hirtelen elneveti magát, mélyről jövően, őszintén.
- Ez érdekes, én is abban a hitben éltem, hogy majd megjelensz. Tehát mindketten csalódtunk. - fültől fülig érő a mosoly képén, miközben fogvillantós vigyorra vált. Elégedetten húzza ki magát, hiszen nyeregben van. Ő ismerte fel előbb, s most ő adott aduászt is.
- Nem úgy emlékeztem rád, mint akivel újból találkozni szeretnék... - arcán megvillan a bizonytalansága, Wrenor rögtön észreveszi, ki is húzza magát, kecsegteti fölényét tartásával is. Noha a szavak azért szúrnak. Megsebzik, karcolják, akár egy viszkető pont a háta közepén, nem érheti el, nem segíthet rajta.
- Ezért inkább esélyt sem adtál nekem... - fűzi hozzá hirtelen, s rögvest lecsapva a lehetőségre, ami úgy tűnik a nőnek pont elegendő ahhoz, hogy mély sóhajba kezdjen, s elkapja tekintetét hogy azután valahová a ködös csillagfénybe merengjen.
- Sajnos nem az én döntésem. - keserédes mosolyt villant, ezt persze már a férfi szemébe mondja, büszkén, öntelten és kicsit sem szégyenkezve. Ő meg aztán még közelebb is mozdul, mintha egy kialudni készült szikrát fújkálnának gyermeki énjeik valahol a sötét takarásában, s bábukként mozgatnák őket.
- Sajnos nem. - széttárja karjait, fejét enyhén oldalra billenti, aztán magára ölti legpofátlanabb tehetetlen mosolyát, inkább elégedett és pökhendi próbál lenni. - Asszonyok milliói fognak irigykedni rád. - csóválja a fejét, próbálva eljátszani a lesajnáló pillantását. Ez persze jelen percben egyáltalán nem foglalkoztatja. Ha teljesen őszinte lenne magával, beismerné, hogy dühös és haragos, amiért a nő ilyen egyértelműen elhúzódik tőle. Ahogy kimondja utóbbi szavait, meg is bánja rögvest. Nyelnie kell, megfeszült arcizmokkal állnia a tehetetlen őzike szemeket, amik olyan ártatlanul vizslatják, hogy szeretne mentegetőzni, gavallérhoz méltóan elnézést kérni és engesztelni, de mégis a benne megbújó kölyök nem engedi.
- Úgy tudom, hogy a jupiteriek felettébb lojálisak. Nem gondolnám, hogy kinyitják a szájukat, ha több szoknyára szomjazik, Felség. - apró pukedli, ami leginkább egy reszketeg kismadár törött szárnyú próbálkozása arra, hogy kirepülhessen. S, ahogy ő azt gondolta, már távozna is, csakhogy Wrenor elkapja a könyökhajlatát. Megrezzen, ahogy a nyárfalevél, láthatóan tart a férfitől. Annak fogása nem erős, sőt, már túl gyönge, ahogy maga felé húzza a nőt és árnyékával eltakarja annak csodás arcát.
- A jupiteriek hűségesek. Ahogy én is. - komor, talán túl komoly is, ahogy e szavakkal próbálja nyugtatni a leányt. Mégis, a rángatás abba marad, a szőke nem húzza el a kezét, inkább csak rácsodálkozik a férfi magabiztos és határozott kiállására. Tekinteteik egymásba gabalyodva, elégedetten, megértően pillantanak egymásra. - Sajnálom a rossz emlékeket, amiket okoztam neked. Ígérem, hogy amíg hozzám tartozol majd, nem esik bántódásod itt. Nem fog ártani neked senki, ahogy én sem... Erre a vérem jogán szavam adom. - elhúzza a kezét, elengedi a szőkét, hogy aztán tovább állja annak pillantását, még közelebbről, a kellő komolyságot magán hordozva. A nő szemlátomást kipirult a vallomást hallva, de mindketten tudják miféle nehéz és rögös út áll előttük. - Most pedig arra kérlek, hogy vonulj az oldalamon atyám és fivéreim színe elé, a népem elé, hogy az eskünk felől bizonyosságot vállalhassunk mindketten. - emeli jobbját tenyérrel felfelé a nő előtt, pont közöttük, megtartva a levegőben a kezét, türelemmel várva. A türelem egy erény. Egy olyan erény, ami neki bőven kijutott.
- Köszönöm. - finom mosoly, szomorkás pillantás, egy elsuttogott szó. Tenyér a tenyéren indulnak el, hogy kötelességüknek eleget téve megtestesítsék a két bolygó szövetségét...


Reimos képét tartja a kezében. Hüvelykujjaival a fiú körvonalán játszik. Türelmes, mégis keserű pillantás vet a képre, amit aztán visszahelyez a helyére. Lassú, megfontolt léptekkel halad a csillagok alá, hogy a hűvös éjszakától várjon választ ismét. Meg kell találnia a testvérét. Meg kell lelnie a népét. És az atyjuk...
Ahogy ott ácsorog tulajdon szárnya teraszán, az oldalára pillant. A vendégtorony teraszáról a szőke pillant vissza rá. Ezer érzés kavarog benne. A tragédiák sora végett nem volt ideje a nőre. Egyáltalán nem foglalkozott vele. Ahogy elnézik egymást mégse hűvös a leány pillantása, apró, empatikus mosolyt villant a férfi felé, amit Wrenor viszonoz is. A szőke eltűnik lakrészében, ő pedig elhatározásra jut. Megkeresi az öccsét. Aztán pedig azt, aki ezt a felfordulást okozta...