HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaid





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?

Az ősz díjazottjai
az évszak nyertesei

Az õsz férfi karaktere

Bucky
Az õsz nõi karakterei

Sigyn & Daisy & Carol
Az õsz párosa

Eleanne & Wrenor
Az õsz canon karakterei

Lord & Thor & Bucky
Az õsz kedvenc karakterei

Lord & Rocket & Bucky
Az õsz saját karaktere

Reimos
Az õsz elõtörténete

Erik Killmonger
Az õsz játéka

A 5. kaland (I. - II. kör)

Share | 
A topik címe: Bon appetit! ~ Severin & Reimos

avatar

∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
288
∆ Tartózkodási hely :
New York



A poszt írója Severin Bellerose
Elküldésének ideje Vas. 14 Okt. 2018, 23:24
Ugrás egy másik oldalra



Severin & Reimos

"Az vagy, akit amit megeszel."

❋ ❋ ❋


Rosszul viseltem az utóbbi napokat, mintha valami lett volna a levegőben, egyszerűen semmilyen tevékenység nem tudott hosszabb időre lefoglalni. Már-már felmerült bennem, hogy ismét nekiállok egy korábban félre tett projektnek, de végül inkább futottam pár kört a tömb körül. Éppen a zuhanyzás miatt még kissé nedves hajamat szárogattam, amikor nyikordult a bejáratiajtó, és felsejlett Dailon alakja, kezében egy megpakolt papírzacskóval. Épp szóra nyitottam volna számat, amikor még valaki felsejlett mögötte. Valaki, aki mellett eltörpült egyébként is némiképpen hajlott alakja. Mélyet sóhajtottam.
- Komolyan, Dailon? Minden kóbor állatot haza hozol ezentúl? – Fontam össze karjaimat mellkasomon, tekintetem közben az idegenen időzött.
Mindez bizonyosan hatásosabb lett volna, ha nem egy nedves törülközőt tartok éppen a jobbomban, és a nyitott ajtón beszökő huzat miatt nem tüsszentem el magam. Kénytelen voltam megdörgölni az orromat, mielőtt még egyszer megtörtént volna ez a kis közjáték, és igyekeztem úgy tenni, mintha mi se történt volna.
- RinRin, meg fogsz így fázni. – Húzta be a „vendég” mögött az ajtót, majd bentebb lépve a konyhapultra le is tette a papírzacskót. – Gyere csak beljebb, fiacskám, tőle nem kell tartanod, szintén az éhség hajtja. – S mintha csak az élet is megerősíteni kívánta volna, megkordult a gyomrom.
- Nagy szerencséd, hogy jól főzöl! – Motyogtam, miközben ledobtam a törülközőt az egyik székre, majd közelebb léptem az ismeretlen fiúhoz. – Severin vagyok, ez az én lakásom, Dailon elvileg – nyomtam meg kissé ezt a szót – az én segédem. A kinézetedből gondolom nem vagy ember, vagy legalábbis nem teljesen. Szóval… ki vagy? – A szemünk nagyjából egy magasan ült, csupán csak egy pár szarvval nőtt túl rajtam.
A kinézete annyira nem lepett meg, hosszú életem során számtalan féle lénnyel találkoztam, emberekkel, istenekkel, a galaxis jó néhány lakójával. Nem ez alapján ítéltem meg azokat, akikkel összefutottam, és bár nem rajongtam Dailon legtöbb mesterkedéséért, tudtam, hogy nem állítana haza bárkivel az oldalán. Hogy ezzel a mostanival mit szeretett volna elérni, még nem tudtam, de éreztem, hogy egészen hamar ki fog derülni.
- Van valami különleges kívánság az étel tekintetében? – Mivel az én ízlésemet jól ismerte, biztos voltam benne, hogy a fiúnak szól a kérdése, ezért csendesen vártam, hogy megvitassák a dolgot. – Ma halat eszünk, de azt bárhogy szívesen elkészítem neked.
Sóhajtottam, szóval ebédre is marad, gondolhattam volna. Feltornáztam magam az egyik bárszékre, és a mellette lévőt kihúztam, hogy leüljön mellém. Közben azon kattogott az agyam, hogy milyen könnyen megadtam magam, holott semmit se tudok erről a személyről. Nem, mintha attól kellene tartanom, bárki is az életemre tör, mi oka lenne bárkinek is? De azért mégiscsak itt ülünk, idillben, mint a régi ismerősök, miközben Dailon kötényt kötve épp egy nagyobb halat filéz. Ilyesmi szokott történni a való életben is, vagy külön bevonzom?





Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
71
∆ Tartózkodási hely :
New York/Jupiter



A poszt írója Reimos
Elküldésének ideje Csüt. 18 Okt. 2018, 14:27
Ugrás egy másik oldalra


Severin & Rei
before the storm
A mágusfiú akivel két napja találkoztam eléggé hevesen reagált szinte minden megszólalásomra, így eldöntöttem, hogy visszafogom magam. Az emberek úgy tűnik, hogy nagyon érzékenyek, hisztisek és irritálóak. Ettől függetlenül nem utálom őket, hiszen eddig csak kettővel sikerült beszélnem. Nem akarom rögtön megítélni az egész fajukat, az nem lenne fair. Egyébként is csak ők tudnak most segíteni, mert eléggé el vagyok veszve, a szó összes értelmében. Éhezem. A földi kaja nem valami laktató, bár nem rossz. Fáradt vagyok, nyűgös és idegesít, hogy nem jutottam előrébb. Még mindig nem tudom, hogy kit kéne keresnem. Emellett ha akarnék se tudnék hazamenni, amibe rossz belegondolni. Eddig minden vágyam az volt, hogy lelépjek a bolygónkról, de most valami olyasmit érzek, amit az eddigi száz évem alatt sosem. Honvágy. Hiányoznak a többiek, főleg a bátyáim. Tudom, hogyha újra találkozom velük az nem lesz kellemes, de nem érdekel. Bárcsak itt lennének, az se baj, hogy mérgesek rám. Általában úgy teszek mintha nem érdekelnének, de az igazság az az, hogyha csak pár órára mennek el én már attól kétségbeesem.
Szerencsére annyira még nem tévedtem el, hogy véletlenül kikeveredjek a városból. Próbáltam kerülni a feltűnést, ha hozzám szóltak csak mentem tovább. Éhen fogok halni, de komolyan. Otthon ilyesmi sose fordult elő, ha kajás voltam adtak enni, nem kellett érte ennyit küzdenem. Eldöntöttem, hogy nem várok tovább, megkóstolok valami újat, vagyis inkább valaki újat. Talán az emberhús laktatóbb és táplálóbb, mint a többi földi cucc. Egy olyan embert szemeltem ki aki öregnek tűnt, neki már úgy sincsen sok vissza. Ha úgy nézzük szívességet teszek neki. Amint egy kihaltabb helyre ért rávetettem magam. Elképzeltem a friss hús ízét, a csont roppanását a fogaim alatt, biztosan finom....finom? Csak alig haraptam bele a kezébe, de rögtön hátrahőköltem. Undorító. Fintorogva néztem az öregembert. Nem lehet, hogy ilyen szarok az emberek. Biztosan megromlott, mert már öreg. Milyen kár, folytathatom az éhezést.
Nem akartam, hogy féljen tőlem, igyekeztem elmagyarázni neki, hogy nem megölni akartam, csak enni belőle. A kettő egyáltalán nem ugyanaz, nem akarok ártatlanokat bántani. Furcsa módon neki is olyan csíkszemei voltak, mint Hirotonak. Lehet, hogy náluk ez a kicsi szem verzió a romlott kategória. Ezeket legközelebb elkerülöm, mert ilyen rosszat még nem ettem, phejj. Az idegen nem igazán ijedt meg tőlem, nem is támadt rám, aminek nem értettem az okát. Nem nagyon érdekelt amiket mondott, de amint kiejtette a száján az "étel" szót rögtön felkaptam a fejem. Volt egy olyan érzésem, hogy ezalatt nem embereket ért, de annyira éhes vagyok, hogy már nem is érdekel milyen kajáról van szó.
Követtem a kisembert, még sohasem jártam idegenek otthonában. A Jupiteren sem hagyhatom el a palotát, nemhogy másoknál vendégeskedjek. Hamarosan megérkeztünk, türelmetlenül toporogtam az emberlény mögött, miközben ő egy harmadik személyhez beszélt, pontosabban egy nőhöz. Felvontam a szemöldököm, gondolom én vagyok az az "állat". Nem szóltam semmit, hagytam hogy beszélgessenek. Közben felmértem a terepet, mert nem bízhatok meg senkiben. Ki tudja, hogy kik ők valójában.
Óvatosan beljebb léptem, ügyelve arra, hogy ne nyúljak semmihez. Ez a világ sokkal törékenyebb, mint a miénk. Nem akarok semmit sem összetörni vagy tönkretenni, mert ez otthon elég gyakran megesik. - Severin? Fura név. - Szólaltam meg végre, aztán egy nagyot sóhajtottam. Már megint ezek a kérdések. Wrenorosan megforgattam a szemeimet, aztán erőt véve magamon folytattam. - Reimos vagyok, és izé...messziről jöttem. - Úgy is megkérdezné, hogy honnan érkeztem. - Nagyon messziről. - Az igazat nem mondhatom el, felelőtlenség lenne azzal kezdenem, hogy "helló egy jupiteri herceg vagyok".
- Mindenhogyan jó. Nyersen, sütve vagy főzve, csak gyorsan legyen meg. - Feleltem kedvesen, vagyis próbáltam kedvesnek tűnni. Miután Severin leült én is így tettem, csak sokkal lassabban. Nem tudhatom, hogy mennyit bír el a szék, és elég gáz lenne, ha összeszakadna alattam. - Hm.. - A nőt méregettem némán, lekötött a bőrszíne. Már láttam ilyet a Földön, elég sok mászkál az utcákon. - Megfoghatom a hajad? - Kérdeztem halkan, de a választ nem vártam meg és előre nyújtottam a kezem, hogy hozzáérhessek az érdekes kinézetű, fekete hajhoz. Ha hagyta akkor óvatosan megsimogattam, ha pedig nem, akkor gyorsan visszahúztam a kezem. Néha Dailonra pillantottam, az ujjaimmal türelmetlenül dobolva az asztalon.
Valamit tennem kell, vagy örökre itt ragadok és sose találom meg apámékat. - Nem tudod, hogy ki miatt tűnt el a fél univerzum? - Lehet, hogy túl gyorsan vágtam a dolgok közepébe, de nem hagyhatom elterelődni a figyelmem. Így is mindent csináltam, csak azt nem amit kéne.
- Öhm és... - Persze pár percet várhat a világmegmentés, vannak itt fontosabb dolgok is. - Itt hol lehet, ühm...tudod.. - Nem akartam kimondani, csak sokatmondóan néztem rá. Annyira ciki. - Psssz. - Ezzel próbáltam a víz csobogását imitálni, hátha leesik neki, hogy mire is gondolok.


 hagyjál    |

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
288
∆ Tartózkodási hely :
New York



A poszt írója Severin Bellerose
Elküldésének ideje Vas. 21 Okt. 2018, 22:49
Ugrás egy másik oldalra



Severin & Reimos

"Az vagy, akit amit megeszel."

❋ ❋ ❋


Otthon voltam, így egy cseppet sem éreztem feszélyeztetve magam, inkább csak figyeltem a jövevényt, aki a hatalmas szarvai ellenére inkább egy őzre emlékeztetett az óvatosságával. Végülis ezen kár lett volna csodálkoznom, lévén nem ismertük egymást, bár azért reméltem Dailon később beavat abba, miért is vele állított haza.
- Furcsa volna? – Vállat vontam, hiszen közel három évszázad alatt nekem egyáltalán nem csengett idegenül. – Francia, talán ezért. – Meg legtöbbször inkább férfiaknak adják, de ezzel nem szoktam dicsekedni, bár már nem is bánt. Olyan korszakban nőttem fel, amikor jobb volt, ha inkább fiúnak hisznek, már kölyökként megértettem, hogy a dologházban csak jót tettek ezzel a névvel.
A szemforgatására hatalmas vágyat éreztem, hogy egy isteneset ráverjek arra a buci fejére, de visszafogtam magam. Egyrészt a sok szarv között lehet el se találnák rendesen, másrészt fogalmam sincs róla, miféle szerzet, előfordulhat, hogy előbb törik el a kezem a mozdulat közepette. Igen, bizonyosan keményfejű, már ránézésre meg tudtam állapítani másokról.
- Reimos… A teljes neveden szereted, ha szólítanak? – Nem, mintha nagy becézgetést terveztem volna, de van, aki nem szereti, és ha már itt volt, minek lennék undok? – Univerzumi messzeség, vagy csak másik kontinens? – Olyan természetességgel kérdeztem, mintha mindennap ilyesféle csevegéseket folytatnék le.
Az igazat megvallva érdekelt, mit kereshetett így New York utcáin, bár az itteni alakok mellett talán fel sem tűnne igazán. Mégis úgy tűnt, hogy inkább egy nagyra nőtt gyerek, mintsem valamiféle idegen civilizáció előőrse. Hosszú évek óta nem vettem ki a részem a világ, a bolygó, az univerzum megmentéséből, mert úgy éreztem, hogy tehetetlen vagyok. Az egyik nap megmentjük a Földet, a következő pillanatban pedig már megint nyakig van a bajban, vagy éppen valaki más… Megráztam a fejem, semmi értelme most ezen rugóznom, hiszen a jelen helyzethez talán köze sincsen.
Kénytelen voltam kuncogni, ahogy figyeltem a „leülési technikáját”, úgy festett, mint valami öregember, aki fél, hogy összetörik, ha gyorsabban mozdul. Úgy tűnt, hogy valóban nagyon éhes lehet, ha bárhogy képes volna megenni az ennivalót. Mélyet sóhajtottam, igazából a gyerek képe tehette, hogy egyszerűen muszáj voltam valahogy segíteni rajta. Komolyan, ha egyszer vérszomja kölyök-szörnyek jönnének a Földre, lehet én volnék az első, aki a cuki pofijuk miatt melléjük állna. Mi van velem?! Persze a fejemben lezajlott rögtönzött invázió közben a pult egyik rekeszébe nyúltam, hogy némi rágcsálnivalóval tompítsak az éhség érzetén.
- Rendben, akkor gyors hal rendel, Reimos úrfi. – Szinte láttam magam előtt, ahogy megvillant Dailon szeme, imádta, ha másokat valamiképpen elkápráztathat, a főzés pedig a kisujjában volt.
Bár háttal állt nekünk, a mozdulatai így is szélsebesnek tűntek, másodpercek alatt aprította, és szálkátlanította a halakat. Engem már nem nyűgözött le annyira, ráadásul ez már egy módosított mozdulatsor volt, a legelső próbálkozásnál a fél karját is beleaprította a főztjébe. Sajnos elég hosszú idő volt, míg megfelelően összeraktam rajta mindent, mivel szemernyi fájdalomérzettel sem rendelkezett, nehéz volt rá megtanítani, mit miként kellene tennie. Mostanra viszont észre se venni, hogy nem igazán ember.
Kérdésére feleszméltem gondolataimból, de meg se várta, hogy mit felelek, már nyúlt is előre. Igazából nem zavart, bólintottam, hogy csak hajrá, végülis ez csupán haj. Bár így most inkább úgy festettünk, mintha én volnék holmi kisállat. Gondolom nem sok göndör hajú lehet ott, ahonnan jött, szóval biztos nem bronx-i.
- Megfoghatom a szarvad? – Kérdeztem vissza, ha már ilyen bizalmas viszonyba kerültünk, érdekelt, hogy miből lehet. – Mindenkinek van nálatok, vagy ez valami különlegességed? – Nem akartam faggatózni, azonban könnyebben elterelődik a figyelme az embernek az éhségről, ha elfoglalja magát valamivel. A mesélés meg egy egészen valaminek minősülő dolog.
Kérdésére óvatosan Dailonra sandítottam, szóval emiatt hozta volna? Mivel semmit nem láttam a hátán kívül, nehéz lett volna kitalálnom. A fiú felé fordultam, hogy válaszoljak a hirtelen, és minden előzménytől mentes kérdésére, azonban eddigre úgy tűnt, hogy egészen új probléma foglalkoztatja. Jelentőségteljesen nézett rám, de az elég erős kifejezés volt, hogy tudom. Sok mindent tudok, a gondolatolvasást még gyakorolnom kéne. Aztán a fura hangutánzására kezdett derengeni a dolog, bár nemigen volt világos, miért kellett körültáncolnia azt, hogy pisilnie kell…
- Óh, a wc! – A szoba másik sarkában lévő vörös ajtóra mutattam. – Ott van, az ajtó mögött a fürdőszoba. Tudod, hogy mi mire való?
Bizonytalanul kérdeztem meg, mert semmi kedvem nem volt takarítani később utána, és arra már ki se tértem, vajon mindent úgy is kell használnia, mint az embereknek... Meglehet, hogy savat ürít, vagy olyan erővel lövell ki belőle, hogy a pincében köt ki a fajansz. Mindegy, legalább pár percre egyedül maradtam Dailonnal, így megkérdezhettem, ami már az érkezésük óta foglalkoztatott, de eddig nem volt rá alkalmam.
- Dailon… mégis miért hiányzik egy darab a karodból? – Képtelen voltam felfogni, mi is történhetett, amiért ilyen amorful sérült meg az eredeti teste. Persze ez a kivetített részén nem látszott, de akkor is furcsálltam.
- Ó, ez? Semmiség, RinRin! Reimos úrfi nagyon éhes volt, nem tudott már mit csinálni, de semmi rosszat nem akart…
- Azt mondod, hogy kiharapott egy darabot a karodból, te pedig képes voltál idehozni, az otthonomba, ebédre?! – Fojtott hangon kiabáltam, ha létezik egyáltalán ilyesmi. – Teljesen megvesztél, vénségedre? Újra kell konfigurálni a döntési folyamataidat? – Nem is tudom, mi döbbentett meg jobban, hogy a kis fickó meg akarta csócsálni Dailont, vagy hogy ő ezek után idehozta, mint valami bajbajutott gyereket. Agyrém.
- RinRin, semmi baja nincs a gondolataimnak, te is láthattad, hogy nem jelent igazából veszélyt. És ha most jól lakik, remélhetőleg később sem fog.
- Remélhetőleg… – Forgattam meg a szemeimet.
- Te is tudod, hogy milyen egy teljesen ismeretlen világba csöppenni, légy vele megértőbb. Eddig sem ártott, szóval ő egy jó fiú, kiváló az emberismeretem.
- De ő nem ember! – Még mindig suttogtam, bár ez nem sértő a fiúra nézve, mert valóban nem volt az, azt hiszem. – Jól van, ha később belőlem is kiharap egy darabot, majd hagyom magam, és azt az „én megmondtam” arcot fogom vágni, amit te is szoktál! – Mondtam végül, bár erre nem láttam reális esélyt, de azért jobb félni, mint megijedni. Szóval korábban csak felmerült bennem a kölykök inváziója, de lehet, hogy ez nem is áll messze az igazságtól? Bár a lottózás menne így…  





Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
71
∆ Tartózkodási hely :
New York/Jupiter



A poszt írója Reimos
Elküldésének ideje Hétf. 22 Okt. 2018, 17:45
Ugrás egy másik oldalra


Severin & Rei
before the storm
Ez a hely teljesen más volt, mint a palota, de jelen helyzetben örültem, hogy nem valahol kint kell ücsörögnöm. Otthon mindenki ismer, nem nagyon szoktak megbámulni, ellenben ezzel a bolygóval. Nem értem miért vagyok olyan érdekes a számukra. Annyi mindent láthattak már, miért pont a szarvaktól kergülnek meg? Ha én ekkora sokként értem őket nem is tudom, hogy a bátyáimra hogyan reagálnának. Nekem meg az ő világuk a fura, mégsem bámészkodom...annyira. Itt a legtöbben annyira alacsonyak, majd behazudhatom Ak-nak és Lysnek, hogy a Földön csak gyerekek élnek. Milyen jó is lenne, felnőttmentes övezet. Semmi szabály, semmi parancsolgatás.
- Akkor nem szeretem a francia neveket. - Jelentettem ki határozottan. Igazából egyáltalán nem tudom, hogy a "francia" mit is takar pontosan, biztos valami névfajta. Ahhoz képest, hogy az emberek bolygója elég közel van hozzánk erről a helyről tudok a legkevesebbet. Egyszerűen sose tudott lekötni, vannak világok amik sokkal jobban érdekelnek. Amúgy is hülyeség az egész, minek tanuljak más fajokról, ha nem mehetek el sehová? A kérdésén elgondolkoztam. Csak a barátaim és a testvéreim szoktak becézni, de lehet, hogy neki túl nehéz lenne minden egyes alkalommal a teljesen nevemen szólítani. - Ha kettesben...vagyis jelen esetben hármasban vagyunk nyugodtan szólíthatsz Rei-nak, de mások előtt a Reimos jobb lenne. - Azt hiszem megtaláltam az arany középutat, mert ilyen profi vagyok. Nem jár lefejezés a becézgetésért, de azért megnézném ahogy idegenek Wrennek hívják Wrenort. Egyedül Zren a mázlista, neki a neve alapból egy becenév is egyben. - Másik bolygó. - Vágtam rá egyből, miközben felhorkantam. Másik kontinens? Sose akarnék földi lenni, nem-nem. Nincs velük semmi bajom, csak hát na...a jupiteriség jó, a hercegség az ami sokszor kiakaszt. Egyre jobban kezdtem feloldódni, örültem, hogy ő nem az emberekre jellemző hisztivel kezdte, hanem rendesen lehetett vele beszélgetni.
- Nemrég találkoztam egy hasonlóan szűk szemű emberrel, ezek szerint mindketten ugyanonnan jöttek? - Kérdeztem Severintől, de néha az öregre pillantottam. Háttal állt nekünk, de ez nem zavart. Amíg a hallal van elfoglalva felőlem hason is fekhet. Dailon nagyon gyorsan csinálta a kaját, bárcsak nálunk is ilyen fürgén menne az étel készítés. Engem általában be se engednek a konyhába, pedig tudok viselkedni. Talán néha megsürgetem egy kicsit a szolgálókat, de nem tehetek róla, hogy türelmetlen vagyok. Sokszor akkor is eszem amikor nem vagyok éhes, valamit mindig muszáj rágnom.
- Hm. - Kinézetre érdekesnek tűnt a haja, de miután hozzáértem már is volt annyira különleges. Puha, mint az enyém. Egy kicsit megmarkoltam a göndör hajat, de aztán rögtön el is engedtem, és nem tapogattam tovább. Magamban vigyorogtam, sose simogattam még embert. - Nem! - Úgy néztem rá, mintha valami megbocsáthatatlant kérdezett volna. - Utálom, ha a szarvaimat piszkálják. - Újra megforgattam a szemem és egy nagyot sóhajtottam. Még a Jupiteren is csak a barátok vagy közeli családtagok fogdossák egymás szarvát, de ez még így sem gyakori. Jó, én szeretek a bátyáimon csüngni és akkor megrángatom a szarvaikat is, mert tudom, hogy utálják.
- Csak a férfiaknak van, de van akié fekete. - Az enyém sötétszürke, ez a gyakoribb variáció. Majdnem kicsúszott a számon, hogy a felnőtteké nagyobb, de én is felnőtt vagyok. Azt akarom, hogy ezt higgye. Szívesen mesélek a szarvaimról, ha nem akarja őket tapogatni. A végén még megszúrja magát velük, aztán én leszek a hibás.
- WC! Elfelejtettem, hogy itt ez a neve. - Legalább rögtön leesett neki, hogy mire gondoltam. - Nem....nálunk a wc a plafonon van, és ezért mi mindig felfelé célzunk...a plafonra. - Minden egyes szót komolyan mondtam, és az arcom se rezdült. Pár pillanat múlva elvigyorodtam, remélve, hogy sikerült egy kicsit átvernem. - Igen, tudom, hogy mi mire való. - Tegnap betévedtem egy hasonló...nos...helyre, de ott is csak megbámultak így inkább eljöttem.
Gyors léptekkel elindultam a fürdőszobába, és azután, hogy mindennel végeztem megbámészkodtam magamat a tükörben. Tiszta kosz voltam, el se hinnék rólam, hogy egy herceg vagyok. Amióta Földre zuhantam nem is fürödtem, a ruháim is úgy néznek ki, mintha már túl lennék egy-két mocskos háborún. Na nem baj, én nem vagyok tisztaságmániás. Megvontam a vállam, majd visszamentem a többiekhez. Mivel a szék simán elbírt, ezért a mostani alkalommal már nagy lendülettel ugrottam vissza rá.
Hallottam, hogy amíg bent voltam beszélgettek, de különösebben nem érdekelt, hogy mi volt a téma. - Nos...akkor tudod, hogy mi történt? - Tértem vissza az előző kérdésemre, mert ez azért eléggé fontos. A figyelmem újfent kezdett elterelődni, kíváncsi voltam, csomó kérdésem volt még. - Ti rokonok vagytok? - Egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, de az embereknél ki tudja, hogy mi hogy megy.


 hagyjál    |

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
288
∆ Tartózkodási hely :
New York



A poszt írója Severin Bellerose
Elküldésének ideje Kedd 23 Okt. 2018, 00:24
Ugrás egy másik oldalra



Severin & Reimos

"Az vagy, akit amit megeszel."

❋ ❋ ❋


Kénytelen voltam elnevetni magam, micsoda megfogalmazás. Az embereknek maximum a saját nevükkel vannak problémáik, de hogy valaki máséval, sőt egy egész nemzetiségével. Nem csodálom, hogy nemigen találta itt a helyét, valóban kifejezetten furcsa szerzet volt. Persze, nem az ő hibája, manapság mindenki gyanús, akit nem ismertek, a világ még mindig félt, egy pillanatra sem felejtett.
- Akkor szólíts Sevenek, vagy Rinnek, ahogy tetszik. – Vontam meg a vállam, hátha így könnyebb neki, bár miért is én teszek szívességet?! Megmagyarázhatatlan. – Rei… Te valami előkelőség vagy, hogy külön megszólítás kell, ha mások előtt vagyunk? – Igazából poénnak szántam szavaimat, főleg, ahogy most festett, bár mit tudhatom én.
Főleg azért bizonytalanodtam el, mert valóban sejtelmem se volt, honnan érkezhetett. Asgard istenei büszkék voltak származásukra, úton-útfélen hangoztatták kinek a fiai, királyok, hercegek, hadvezérek… Ez viszont nem mindenkire, vagy mondhatjuk úgy, hogy minden népre, fajra volt jellemző. Jó, azért azt az országot, vagy tartományt is megnéztem volna magamnak, ahol egy ilyen kölyöknek kinéző srác irányít mindent és mindenkit. Egyáltalán nem olyannak tetszett, aki a parancsolgatáshoz volt szokva.
- Nálunk a legtöbbször a két személy közötti viszony a mérvadó a megszólításnál, nem az, hogy kik vannak körülötted. Vannak kivételek, de ez az általános. – Magyaráztam el neki, miért volt számomra furcsa, hogy mások előtt másképpen kellene szólítanom, mint amúgy.
Bólintottam válaszára, és igyekeztem nem magamra venni, hogy úgy csinált, mintha embernek feltételezni sértő lenne. Jó, tényleg furcsa lett volna, azonban nála találkoztam már meglepőbb külsejű emberrel, aki nem másik kontinensen, hanem csupán néhány várossal arrébb született. Persze egyáltalán nem ismertem még a mellettem helyet foglalót, így lehet, hogy van némi rossz tapasztalata. Ezen se csodálkoznék, nincs mindenki jó véleménnyel rólunk, fiatal faj vagyunk, akik néha azzal ártanak a legtöbbet, hogy segíteni próbálnak.
- Dailonnal? Nem tartom valószínűnek. – Javarészt, mert a nekünk háttal álló nem is volt igazán ember, bár amennyire önálló lett, bábnak se nevezhetem. – Tudod sok külső jegy van, amiben egyesek hasonlítanak, és mégis máshonnan érkeztek, mert a világ immár nyitott, bárhol élhetsz. Persze, valószínűleg azoknak, akiknek hasonlóak a külső jegyeik, egyszer voltak közös őseik, az emberek a DNSükben sok ezer évnyi emléket hordoznak, ha lehet így mondani. – Bár túl sokat erről tudományosan nem tudtam volna neki mesélni, mert nem értettem igazán hozzá. – Viszont, ha még sokáig maradsz a Földön, tudnod kell, hogy az emberek nemigen szeretik, ha a külső jegyeik alapján ítéled meg őket. Mármint ez nem csak rád igaz, egymástól se, mert sértőnek tartják.
- Engem ez nem zavar, RinRin! – Sóhajtottam, Dailon néha pár szóval képes aláásni a gondosan felépített érveimet, és ez elég frusztráló volt. Nem mellesleg legalább olyan messze állt az emberségtől, mint én az istenségtől.
- Ez csak haj… – Vontam meg a vállam, majd kénytelen voltam elnevetni magam reakcióján, amit a szarvainak megfogására produkált. Úgy tűnt, ha képes lett volna rá, még el is dugja őket előlem. – Nem akartam én piszkálni, csak megérinteni, mint te a hajamat. – Mutattam rá a tényre, bár igazából nem erőszak a disznótor, csak érdekelt a dolog. – Ilyen érzékeny? Érzékelsz is vele? Azt hittem, hogy csont és szaru. – Lehet, hogy egészen másmilyen, mint a földi szarvak, hiszen más faj, nézzen ki bárhogy is.
Legalább azt már tudtam, hogy náluk is vannak férfiak és nők, vagyis gondolom az lehet a másik, ha ez előbbieket említette. Vajon a nőknek van valami más állatias vonásuk, ami meg a férfiaknak nincs? Számtalan kérdés merült fel benne, de úgy voltam vele, hogy nem támadom le vele, végülis azt se tudhatom, arra miként reagálna. Egyelőre udvariasan oda-vissza érdeklődünk, nem is rossz ez így.
- Itt elég nagy a belmagasság, ha addig elérsz. – Maximum az ő fejére hullik vissza, bár a felmosás nem nagyon vonzott, de majd Dailon feltakarít a kis vendége után. – Igazi kis humorbomba vagy otthon, mi? – Billentettem oldalra a fejemet, legalább nem volt unalmas a kiskrapek.
A Dailonnal való értekezése egyáltalán nem nyugtatott, vagy győzött meg, azonban abban igaza volt, hogy nem tűnt veszélyesnek Rei. Ez viszont semmit se jelentett, hiszen éppen szüksége volt valamire. Aztán lehet megint rágcsálni támad kedve, mit tudhatjuk mi azt.
- Hallottam pletykákat… – Szerencsésnek mondhattam magam, hogy még itt vagyok, de a történtek miatt muszáj voltam körbe érdeklődni. – Nálatok is ez történt? Bár buta kérdés, mindenhol megtörtént… – Sóhajtottam. – Elvesztettél valaki fontosat, nem igaz? – Mi másért jött volna egy idegen bolygóra, amiről semmit sem tudott.
A következő kérdése kissé meglepett, bár nem csupán azért, mert semmi hasonló nem volt Dailon és köztem, hanem mert a korábbi témához semmiben se kapcsolódott. Elmosolyodtam, mert igazából elég régóta mellettem volt, és akár öreg barátnak is nevezhettem volna. Ha én választhatnám meg a családom, bizonyosan a része lenne, de elfogult vagyok, én alkottam, azért olyan, amilyen.
- Nem, nem igazán. Én árva vagyok, sose ismertem a családomat, Dailon pedig… ő különleges számomra, de vérségi kötelék nincs közöttünk.
- RinRin a mesterem, az a dolgom, hogy vigyázzak rá. Minden értelemben. – Miközben bekapcsolódott a beszélgetésbe, letette elénk az ételt is, legalább egy hadseregre valót.
Szerettem volna megjegyzést tenni arra, hogy semmi szükségem arra, hogy bárki is megvédjen, de végül elengedtem a dolgot. Valóban gondoskodott rólam, és mellettem volt mindig. Egyesek szerint azért, mert nem tehetett mást, végtére is a tulajdonom volt, azonban ez nem igaz. A varázslat, mely életre keltette nem köti hozzám, legalábbis nincs szüksége tőlem semmire, hogy bármit is megtehessen.
- Ha ettél, megmosakodhatsz. – Jegyeztem meg, miközben szedtem magamnak egy keveset az ételből, utalva arra, hogy elég viharverten nézett ki. – A ruháidat is kimoshatjuk, olyan, mintha már hozzád nőttek volna. – Húztam el a számat, remélve, hogy náluk nem ez a normális.  





Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
71
∆ Tartózkodási hely :
New York/Jupiter



A poszt írója Reimos
Elküldésének ideje Szer. 24 Okt. 2018, 21:48
Ugrás egy másik oldalra


Severin & Rei
before the storm
Értetlenül néztem a nőre, most meg miért nevet? Mi ilyen vicces? Megvártam míg abbahagyja, de közben gyanúsan méregettem. Remélem nem én vagyok a nevetés tárgya, de mivel rajtunk kívül nincs más idegen itt eléggé valószínű. - Oké, akkor Sev. - A Severin sem kimondhatatlan, de a Sev rövidebb és azért jóval könnyebben kiejthető. Kiskoromban a saját testvéreim nevét se tudtam kimondani, Zren és Wren mindketten "Jjen" voltak, és nehéz volt eldönteniük, hogy éppen melyiküknek szólok.
A kérdése után vagy tíz másodpercig gondolkoztam, nem tudtam, hogy erre mit feleljek. Eldöntöttem, hogy mindent eltitkolok, de ha elmondok pár dolgot lehet, hogy több infóhoz jutok. - Valami olyasmi....herceg vagyok. De ne áruld el senkinek, jó? Maradjon a mi titkunk. - Komolyan beszéltem, nem nem akarom, hogy világgá kürtölje. A kicsi szemű öregember és Sev tudhatják, másnak nem fogom elmondani. Wrenor még ezért is engem hibáztatna, hogy lebuktattam magunkat. Amilyen mérges lesz szerintem még azért is engem von felelősségre, mert süt a nap és zöld a fű.
- Ahaaa... - Úgy csináltam, mint aki érti miről van szó, de a tekintetemből látszódhatott, hogy egy pillanatra elhagyott az értelem. - Ha mindenkinek megengedném, hogy becézzen akkor a körülöttem lévők is követnék a példáját, ami nem lenne túl jó. - Megpróbáltam megemészteni a hallottakat és a legjobb tudásom szerint reagálni rá, hátha sikerült. - Hmmm...én hasonlítok a bátyáimra, de a mi szemeink nem ilyen kicsik. - Utaltam ezzel Dailonra. - Nem is ítéltem meg senkit, csak a tényeket mondtam. Te sötét vagy, Dailon meg kicsi szemű. Ti ilyen...érzékeny faj vagytok? - Ha nekik ez sértő akkor nem hozom szóba többet. Nem állt szándékomban megbántani őket, de általában nem tudom magamban tartani azt amit gondolok. Lehet, hogy néha túl szókimondó vagyok, de csak lehet.
- Na látod, az öreget nem zavarja. - Elvigyorodtam, mert már megint igazam volt. Dailon jó fej, kaját csinál és még mellém is áll. Kedvelem, annak ellenére is, hogy szar íze van. - De fura haj, nagyon fura. - Ahj, már megint nevet! Tetszik a haja, szívesen levágnám és magammal vinném, ahogyan a bőrét is, de azt nehéz lenne lehámozni róla. De talán a beszélgetőpartnereket nem szép dolog megnyúzni, Wren haragudna érte. Már egy ideje gondolkozom egy "faj gyűjteményen," de sajnos nem mehetek sehová, pedig jobb őket élőben látni, mint a könyvek képeit nézegetni. Lys és Ak is megfoghatná Sev bőrét és haját. - Ez nálunk nem szokás, olyan, mintha...valaki kérdezés nélkül beledugná az ujját a köldöködbe. - Nem biztos, hogy ez a legjobb hasonlat, de más nem jutott hirtelen az eszembe. - Nem, nem érzékeny és nem érzékelek vele, csak utálom ha tapogatják. - Kár, hogy nem később találkoztunk, mert akkor láthatná, hogy milyen nagyra nőnek majd a szarvaim.
- Igen, de nem mindenki értékeli a humorom. - Nagyjából senki, kivéve a barátaimat, de még ők sem mindig. Elvigyorodtam, de utána el is tűnt a mosoly az arcomról. Pletykákat? Ennyi? - A-aha...az apámat...és a népünk felét. - Feleltem szomorúan, a fejemet lehajtva. - De ha megtalálom azt aki ezt tette kivájom a szemét, aztán kifordítom a testét és hagyom hogy kipotyogjanak a belsőszervei. - Nagyon belelkesülve meséltem a tervemet annak ellenére, hogy valójában azt se tudtam ki az ellenség, vagy hogy hogy hívják. Nem érdekel, csak apát akarom és a többi jupiterit.
- Ó...sajnálom. Nekem csak anyukám nincs, vagyis...most már apám se..Mi történt a szüleiddel? - Tudom, hogy anya halála az én hibám, ezért is utálom a szülinapom, mert ha örülnék neki akkor azzal egyidejűleg anya halálát is ünnepelném. Szeretek rajzolni, a legtöbb rajzomon ő szerepel. Egy újabbat sóhajtottam, nem akarok egy idegen előtt szomorkodni. - Miért kell rá vigyázni? - Kérdeztem Dailontól, érdekes hogy pont ő vigyáz Sevre, olyan...ártalmatlannak tűnik. Megint külső alapján ítéltem, hoppsz.
- Mindenkivel ilyen kedves vagy? - Azért jó, hogy fürödhetek, nálunk a szolgák sincsenek ennyire büdösek, mint most én. Közben én is elkezdtem enni, az éhségem ellenére nagyon kulturáltan, de mégis habzsolva. Legszívesebben két kézzel, evőeszköz nélkül tömném magamba a halat, de megálltam a késztetést. - Jó....de hamar megszáradnak? - Csak az uralkodócsaládnak vannak ilyen menő ruhái, de mivel Sevnek nincsen semmiféle összehasonlítási alapja nem csoda, hogy nem jött rá a hercegségemre. Mellesleg amilyen koszosak még én is elgondolkodtam rajta, hogy ki is vagyok valójában. - Nagyon fifom a kafa...- Teli szájjal beszéltem, miközben a haldarabokat kipotyogtak a számból. Tényleg jó. - Van itt valami...alkoholféle is? - Ki akarom használni az alkalmat, otthon úgy se jutok ilyesmihez.  


 hagyjál    |

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
288
∆ Tartózkodási hely :
New York



A poszt írója Severin Bellerose
Elküldésének ideje Csüt. 25 Okt. 2018, 02:50
Ugrás egy másik oldalra



Severin & Reimos

"Az vagy, akit amit megeszel."

❋ ❋ ❋


Egész gyorsan letudtuk a kit hogyan is kellene hívnunk dolgot, Dailon meg se szólalt közben, ami kicsit meglepett. Korábban bizonyosan tartott volna valamiféle előadást, hogyan is volna illendő beszélnünk egymással. Talán rájött, hogy Reivel viszonylag hamar megtaláltuk a közös hangot, és így nincs szükség efféle gyorstalpalóra. Főleg nem számtalan idegen faj, és kultúra viszonylatában. Néha már bántam, hogy mértéktelenül kapott információkat, bár ez valamikor egészen jól jött.
- Herceg… Nem tűnsz épp annak. – Billentettem oldalra a fejem, és újra végig mértem. Legkisebb királyfi, mint valami mesében? – Jól van, jól van! Mintha valami pletykás vénasszonynak néznél, komolyan. Kinek dicsekednék arról, hogy egy másik bolygó hercege héderel a lakásomban? – Megcsóváltam a fejem, a saját titkaimat is tökéletesen megtartottam, javarészt mert igyekszem mindentől távol maradni. Mondjuk ezt elég szarul csináltam az utóbbi időben.
- Nem így értettem. Például, ha van testvéred, akkor ő mások előtt is Reinek nevezhet, de ettől még bárki más nem, azért mert a kettőtök kapcsolata sokkal bensőségesebb, mint mondjuk egy egyszerű emberrel. – Próbáltam elmagyarázni valahogy érthetően, mire is céloztam. – Az emberek általában megkérdezik a becézésről a másikat, ritka, hogy valaki csak úgy tegye, mindenféle előzmény nélkül. – Engem eddig sokféle névvel illettek, de inkább csak Dailon szokott becézni.
Mély levegőt vettem, és azon gondolkoztam, miként is magyarázhatnám el úgy, hogy megértse. Az emberek sokszínűsége talán egyetlen más fajhoz sem volt fogható, és mégis furcsán önérzetes volt ezzel kapcsolatban mindenki. Bizonyos szempontból igaza volt Reinek, bár érthető volt az emberek hozzáállása is, a fiú egyszerűen csak keveset tudott a történelmünkről, épp ezért minden furcsa volt számára.
- A bátyáid a rokonaid, vagyis közösek a felmenőitek, épp ezért lehettek hasonlóak. – Vagyis az embereknél ez így volt, nem tudhattam, hogy ez más fajokra mennyire jellemző. – Hm… hogy fogalmazzam meg neked röviden? Ha valakit a külső jegyeivel azonosítasz, az sértő lehet számára, mert egyenlőség van, rassztól függetlenül. Tudod ez nem volt mindig így, éppen ezért most mindenki nagyon ügyel erre. – Nem szerettem volna hosszasan untatni a részletekkel, de jobbnak láttam, ha felkészítem arra, hogy mások talán keményebben felléphetnek nálam. – Száz évvel ezelőtt a színesbőrűek nem mehettek be bárhova kávézni, vagy a buszokon csak hátra ülhettek le. Még korábban pedig még rabszolgaként tartottak embereket. Szóval igen, erre érzékenyek az itt élők.
Kicsit úgy beszéltem, mintha nem tartoznék közéjük, de valahogy ezek a dolgok nem bántottak soha. Olyan korban nevelkedtem, ahol nőként nem lehetett szavam, azonban olyan gyorsan új utat találtam magamnak, hogy eszembe se jutott, hogy ilyesmiért küzdjek. Az univerzális gonosz jobban lefoglalt, mint a társadalmi.
- Dailont kevés dolog zavarja ilyen szempontból. – Forgattam meg a szemem, végtére is igazából se öreg, se ázsiai nem volt.
Megint ez a szó, a nevem is fura, a hajam, a bőröm… Náluk talán mindenki egyforma? Bár az elmondásai alapján közel sem, szóval inkább az a meglepő, hogy ez számára furcsa.
- A köldökébe? – Igyekeztem visszafogni a nevetésem, nem akartam megsérteni, így is talán többször szórakoztam az ő kontójára, mint illene. Végtére is herceg, vagy mi fene. – De amúgy én megkérdeztem, hogy lehet-e, szóval nem egészen olyan. Ha nem érzed, akkor miért zavar?
Nem meggyőzni próbáltam, tényleg érdekelt. Ha nincsenek rajta idegvégződések, és a földi állatokhoz hasonlóan nem érez vele semmit, mi zavarja? Értettem, hogy nem illő, de más hajában turkálni sem az, alap esetben. Ez csak azon múlik, hogy a másik személy mit enged, és mit nem.
A témaváltás éles volt, és baljós is. Sok minden történt, és ebből kifolyólag sok mindent hallottam, azonban személyesen nem voltam ott, így valóban csak pletykának nevezhetem, amiket meséltek.
- Nehéz szavak ezek egy kicsi testből. Fogalmad sincs, ki az ellenfeled, ne tégy olyan kijelentést, amit megbánhatsz. – Megértettem, hogy mi hajtja, ó, nagyon is. Éppen ezért kellett időben megálljt parancsolni neki. – A Halállal kevesek szállhatnak szembe. Ne kívánd a gyors találkozást.
Nevek merültek fel, akik segítették, vagy mellette harcoltak, de végső soron a Halál akaratát teljesítették. Még az istenek is elmúlnak egyszer, mi egyszerű halandól miként is harcolhatnánk?
- Semmi baj, régi történet. – Legyintettem. – Nem tudom pontosan, valószínűleg meghaltak valami betegségben, vagy csak nem volt rám szükségük. Az első felidézett emlékeimben már egy dologházban voltam. – Mindig hideget éreztem, ha felidéztem azt az éjszakát, az elsőt, ami eszembe jutott. Pedig nyár volt, mégis, csak a föld kemény hűvöse maradt meg bennem. – Sajnálom a szüleidet. Anyukáddal mi történt?
Nem volt éppen felemelő téma, de legalább elterelődött a figyelme a nagy harcolni akarásról, már az is valami. Bizonyos voltam benne, hogy bármennyire próbál felnőttnek tűnni, még nagyonis gyerek.
- Mert RinRin hajlamos arra, hogy teljesen elhagyja önmagát, és veszélybe sodorja az egészségét, vagy a testi épségét. Én óvom őt, néha önmagától.
- Ne is zavarjon, hogy itt vagyok én is… mintha valami törékeny virágszál lennék. Dailon csak gondoskodik dolgokról, ne fújjuk fel. – Felfújt arccal láttam neki az evésnek, még hogy én sodrom magam veszélybe!
- Igen, RinRin egy kedves lány! – Válaszolt Dailon helyettem.
- Hallgass már! Senkivel se vagyok kedves, de csak nem doblak az utcára, ha már ez a vénség hazacipelt magával… de figyelmeztetlek! Ha megpróbálsz megrágcsálni, röpülsz. – Komoly arcot vágtam, vagyis igyekeztem a zavarom ellenére úgy nézni rá, nem voltam hozzászokva, hogy kedvesnek nevezzenek. Javarészt azért, mert igen kevesekkel voltam kedves. – Gondolom, majd jól kicentrizzük őket. Ne aggódj, addig sem kell pucéran szaladgálnod, majd keresünk valami fiúsabb ruhát, mi nagyjából egy méret lehetünk. – Legalábbis a magasságunk majdnem megegyezett.
- Köszönöm, Reimos úrfi, örömömre szolgált, hogy készíthettem önnek. – Biccentett, majd a kérdésre már kezdett is volna kutakodni az üvegek között, hogy töltsön valamit neki.
- Szerintem a kölyöknek egy Bambi is megteszi. – Húztam el a számat, elvégre nem tudhattam, hogy alkohol hatása alatt mire lenne képes. Egyáltalán, ihat már alkoholt? Úgy nézett ki, mint egy földi tinédzser, de ez semmit se jelentett, azonban inkább nem akartam kockáztatni.  





Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
71
∆ Tartózkodási hely :
New York/Jupiter



A poszt írója Reimos
Elküldésének ideje Csüt. 25 Okt. 2018, 09:45
Ugrás egy másik oldalra


Severin & Rei
before the storm
Sev normális embernek tűnik - nem mintha tudnám, hogy itt mi számít normálisnak -, ezért is maradtam. Na meg persze azért is, mert rögtön étellel kínáltak. Igaz sok olyat mondott amit nem értek, de még így sem unatkozom. A kérdéseim se zavarják, legalábbis egyelőre. Sokan elfáradnának egy idő után, mert én mindig találok valamit amiről kérdezhetek. Az otthoni palotaőrséget is ezzel próbálom kicsit felrázni, de nem mindegyikük örül neki. Sőt, a legtöbbjük már nem is válaszol, nem értem miért. Lehet, hogy a bátyáim beszéltek velük, kinézem belőlük. "Ne válaszoljatok Reimosnak, mert leszívja az agyatok."
- Nálatok hogy néznek ki a hercegek? - Nem vettem sértésnek a megjegyzését, nem is akarok hercegnek kinézni. - A testvéreim hercegesebbek, de én nem szeretek ezzel menőzni. - Kivéve ha csak ezzel érhetem el azt amit szeretnék, mert olyankor azért jól jön a hercegség. - Bárkinek. Az ellenségnek, ki tudja. Nem tudhatom, hogy mennyire vagy jó titoktartó. - Megvontam a vállam miközben beszéltem. Kedves, kaptam halat, de még mindig csak egy órája ismerem. Igen, lehet hogy valójában ahhoz tartozik akit keresek, nem tudhatom. Öngyilkosság lenne mindenkinek nekiugranom csak azért, mert "lehet", hogy ő a rossz fiú. Nem akartam megbántani, de nem úgy tűnt mint aki hamar megsértődik dolgokon. Én ilyen vagyok, de ezt másnak sose ismerném be.
- Fárasztó lehet mindenkit megkérdezni, én azt becézek akit csak akarok. - A mi bolygónkon sokaknak elég hosszú neve van, őket automatikusan becézni szoktam. A halat hamar megettem, majd némán pislogtam Dailonra hátha kaphatok még, vagy ha van valami más akkor azt. Nincs semmi baj a földi étkekkel, csak valamiért nem tudok velük jóllakni.
- Igen, ezt tudom. - Feleltem sóhajtva. Nem kell hülyének nézni, ennyit azért én is értek. Valójában mindent tudok, csak jól titkolom, hm. - Nálunk nincsenek... - milyen szót is használt? - Színesbőrűek, vagyis én még eggyel sem találkoztam és sose hallottam róluk. - Hallgattam a magyarázását és közben bőszen bólogattam. - Szolga? Olyan otthon is van. - Felkaptam a fejem az ismerős szó hallatán. - Nem gondoltam volna, hogy a te néped ennyire kirekesztő. Aranyos bolygón undok kis lényekkel. - Viccnek szántam, de ezt tényleg nem tudtam, hogy itt régebben ilyen megkülönböztetések voltak. - Jó, hogy nem száz évvel ezelőtt jöttem, akkor nem tudtunk volna találkozni. - Biztos valahol szolgáskodott volna, vagy még ő sem létezett akkor. - A mi világunkban nincs ilyen, kivéve talán azokat akik szőkék. Nálunk elég ritkán fordul elő, a legtöbbünknek sötét haja van. - Sose értettem mi a baj azzal ha valaki kicsit más.
- Dailont nagyon kedvelem. - Már bánom, hogy megakartam enni. Érthetetlen, hogy ezek után még ő csinált nekem halat. Nem tudok kiigazodni az embereken. Mindketten nagyon kedvesek, talán túlságosan is. Vagy csak azért gondolom így, mert a fajuk többi tagja akikkel találkoztam kicsit máshogy viselkedett velem.
- Mert nem illő megfogni, ez nem valami sapka, hanem hozzánk tartozik. Neked nincs valami emberi testrészed ami nem érzékeny, és....nem létfontosságú? - Egy kicsit puhatolózni akartam nála, mekkora szerencse lenne ha az embereken találnék valamit amit csak le kell csatolni és nyamm.
- Miről beszélsz? Szerinted meghaltak? - Egyáltalán nem értettem, hogy most mire céloz. - Ezek azok a pletykák? Hogy meghaltak? - A hangom kissé ingerültté vált, de igyekeztem nyugodt maradni. De nehéz nem idegesnek lenni, ha belegondolok, hogy apa már nem él. Ennél többet vártam, semmivel se jutottam előrébb most sem. Az is megeshet, hogy csupán félreértettem a mondandóját, de az biztos, hogy sikerült teljesen összezavarnia.
- Az nem lehetséges, hogy csak véletlenül elhagytak? És azóta is keresnek? - Én is sokszor érzem úgy, hogy a testvéreimnek nincs szükségük rám, de máskor meg pont én kívánom, hogy bárcsak ne lennének. A mostani az nem ilyen alkalom, mert nagyon örülnék, ha végre itt lenne legalább az egyikőjük. Egyedül érzem magam, és ezen az se tudna változtatni ha a bolygó összes emberével találkoznék. Ez egy másféle egyedüllét.
- Meghalt, amikor megszülettem. Ezért kell megmentenem a királyt, hogy legalább az ő halála ne az én hibám legyen. - Azt nem mondhatom, hogy azért, mert szeretem. A betegsége miatt szinte nem is találkoztam vele, nem engedtek be hozzá. Utálok erről beszélni, de Severintől annyit kérdeztem már, így a helyes, hogy ő is kaphat válaszokat.
- Ne aggódj Sev, átérzem a helyzeted. Rám is vigyázni akarnak, pedig semmi szükségem rá. - Kedvesen elmosolyodtam, de utána történt valami amit nem értettem. Valami rosszat mondtam?
- Öhm...a "kedves" itt sértésnek számít? Általában nem megrágni szoktam hanem megenni, de nem tennék ilyet. - Dehogynem, csak jelenleg ő az egyetlen aki tud segíteni. Na meg kedves is, még ha sértésnek is vette. - Igen, ez a vicces ebben a világban, sokan akkorák mint én, ezt nehéz megszokni. - Utólag jöttem rá, hogy ezt nem kellett volna megosztanom vele, mert nehéz lesz fent tartanom a "felnőtt vagyok" álcát ha azzal jövök, hogy otthon alacsonynak számítok.
- Hé, nem vagyok kölyök. Már felnőttnek számítok. - Ezt olyan büszkén jelentettem ki, mintha a felnőttség felérne egy világmentéssel. - Milyen az a Bambi? És te hány éves vagy, Severin? - Azt hiszem ezt még nem kérdeztem.Ennyit arról, hogy nem tudok idegen fajokkal kommunikálni. Tökéletesen szót értek velük, Wrenék büszkék lehetnek majd. Büszkén fognak megölni.  


 hagyjál    |

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
288
∆ Tartózkodási hely :
New York



A poszt írója Severin Bellerose
Elküldésének ideje Pént. 26 Okt. 2018, 16:14
Ugrás egy másik oldalra



Severin & Reimos

"Az vagy, akit amit megeszel."

❋ ❋ ❋


Tusé. Nem is emlékszem, hogy valaha találkoztam volna emberi herceggel. Jó, a tévében sok mindent látni, de csupán azért néznek ki többnek egyszerű celebeknél, mert csicsásabb a ruhájuk. Sőt, néha még ennyi különbség sincs. Mit is vártam akkor egy másik bolygó királyi leszármazottjától? Nem tudom, talán kicsit másnak véltem, mint a földieket, bár ebben nem tévedtem annyira.
- Hm… Van koronájuk! Bár nemigen hordják, de úgy csak könnyebb felismerni, hogy valaki az uralkodó család tagja. Mondjuk a földön nincs már olyan sok herceg, mint a régi időkben. – Feleltem, nem mintha szakértője lennék a témának. – Hercegesebbek? Csak fiú testvéreid vanna?
Sose ismertem a vérszerinti rokonaimat, nem is tudom, hogy voltak-e egyáltalán testvéreim. Talán. Ha így is történt, már biztosan nem élnek, elvégre közel háromszáz év telt el.
- Igazából mindegy, mennyire vagy jó titoktartó, ha nem találkozol senkivel. – Forgattam meg a szemeimet. – Nyugalom, nincs igazából senki, akivel szívesen kibeszélném, miként vendégeskedett nálam egy űrherceg. – Legyintettem, végtére is ha egy egyszerű embernek próbálnám meg elmesélni, maximum a bolondok házáig jutnék. Szép élet volna a sok nyáladzó, meg gumiszobában fetrengő között. – Plusz azt se tudom, ki az ellenséged. Van egyáltalán ellenséged? – Úgy mondta, mintha valami hatalmas nemezissel állna szemben, pedig a szakálla se pelyhedzik. Bár… lehet egyáltalán szakálluk? Mindegy.
Egyet kellett vele értenem, bár ez nem szükségtelen fáradtság. Mindenkinek szüksége van arra, hogy legalább ebben döntést hozzon, hiszen a teljes nevét ritkán választhatja meg, már ha nem megváltoztatja.
- Szerintem érdemes előtte megismerni a másikkal, lehet hogy egyáltalán nem szereti, ha becézik, és akkor eleve feszült lesz az egész beszélgetést. – Vontam meg a vállam, végtére is ő tudja.
Csak a fejemet csóváltam, ahogy Dailon büszkén tett elé egy újabb adag ételt, komolyan, mintha valami nagybácsija lenne. Érthető volt, nagyon szerette hasznosnak érezni magát, akárcsak én, nem elégedett meg az élet üresjárataival. Az pedig mindig is elégedettséggel töltötte el, ha a főztjét jónak találták, akárcsak a történeteit a hős korokról. Már csak azt reméltem, azokba nem kezd bele…
- Itt már nincsenek, vagyis törvényesen nem lehetnek szolgák. Persze, van aki pénzért elvégzi, amivel megbízod, viszont nem parancsolhatsz neki, ugyanolyan jogai vannak, mint neked is. Legalábbis elméletileg így van, a gyakorlat néhol eltérő… – Sokszor felejtjük el a számtalan univerzumból érkező veszély között, hogy az emberi gonoszság is épp annyi embert képes megnyomorítani. – Undok kis lények? A szarvad nélkül alig vagy nálam magasabb, pedig én se vagyok égimeszelő. – Húztam el a számat, már nem mintha ez lett volna a mondandójának igazi lényege. – Az emberek között épp annyi rossz van, mint amennyi az univerzum bármelyik bolygóján bármilyen fajból. – Vontam meg a vállam, nincs mit szépíteni a dolgon. – Talán szerencse, vagy éppen balszerencse, hogy javarészt csak egymásnak tudunk ártani. – El se tudom képzelni, hogy mi lenne akkor, ha bárki jöhetne-mehetne az univerzum minden pontjára. Letagadnám, hogy földi vagyok, azt hiszem egy pillanat alatt.
Kuncogtam, úgy tűnik az ő fajuk elég hosszú ideig él, ha száz éve is eljöhetett volna. Bár az bizonyos, hogy nem ismert volna meg, elég sokat változtam azóta. Az emberek saját halandóságuk miatt félnek mindentől, ami más, éppen ezért sose kockáztatok, jól ismerem, mire is képesek.
- Ki tudja? Száz év hosszú idő az emberi életben, a történelemben, rengeteg dolog történt a Földön ennyi idő alatt… – Dailon felé toltam az üres tányéromat, és csak csóváltam a fejem az újabb adag kínálására, nekem ennyi tökéletesen elég volt. – Nem is tudom, hogy hol jártam száz éve…
- Szerintem még a Távol-Keleten. – Érkezett a válasz azonnal Dailontól. – Azok igazán szép esztendők voltak.
- Miért baj az, ha valaki szőke?
Bár azzal se igen voltam tisztába, hogy miért baj, ha valakinek más árnyalatú a bőre, mint az átlagnak. Én szerettem ezt a színt, igazán hasznos volt a nyári hónapokban, egyáltalán nem égtem le. Talán legközelebb egy még sötétebb árnyalatot kellene kipróbálnom.
- Köszönöm Reimos úrfi. – Hajolt meg kissé, én csak a szememet forgattam. – Örömömre szolgál, hogy elégedett velem. Rég volt már, hogy királyi sarjjal értekezhettem, bár az egészen más szituációban történt.
Azon gondolkoztam, hogy a szentimentalizmust mikor tettem a jelleme részévé, és vajon mi vitt rá? Úgy nézett ki, mint aki rögtön könnyekben tör ki, annak ellenére, hogy ez fizikai képteleség volt. Csak a fejemet csóváltam.
- Igazából nagyjából semmit nem illő megfogni csak úgy a másikon. – Vontam meg a vállam, végtére is miért volna az. – Nem érzékeny, és nem létfontosságú? – Ismételtem meg, némileg talán furcsa arcot vágva. – Igazából a legtöbben rendszeresen vágják a hajukat, és az egyáltalán nem fáj… de ez miért érdekes? – Kezdett gyanússá válni.
Nem tudtam, hogy mit feleljek erre, a legjobb az lenne, ha nem ringatnám illúziókba. Hogy pontosan mi történt, persze én magam nem tudtam, azonban ritkán jelent jót, ha az ember, vagy jelen esetben egy másik faj képviselője, nemes egyszerűséggel porrá válik.
- Nézd, nem tudok semmit biztosan, nem voltam ott a történteknél. De amit hallottam, az épp elég, hogy ne akarjak belekeveredni. – És szívem szerint őt is óvva inteném, de nem tudom ennek mennyi értelme is lenne. – A pletykák szerint eljött a Halál. Nem átvitt értelemben, hanem teljes életnagyságában, bármily ironikusan is hangozzon ez.
Könnyed mozdulattal megérintettem a hátát, úgy tűnt, mint aki vígaszra szorul. Nem voltam oda az ölelkezésekért, vagy a hatalmas érzelmi megnyilvánulásokért, azonban érzéketlen se. Bár nem az én hibámból történtek ezek a dolgok, mégis kicsit olyan volt, mintha miattam szomorodott volna el.
- Csodálkoznék rajta. – Feleltem őszintén, egyrészt olyan régen történt, másrészt bizonyosan megtaláltak volna, ha akartak volna. – Nem kell emiatt aggódnod, annak is van egyfajta jótékony hatása, ha az ember család nélkül nő fel, megerősít. – Azt persze nem teszem hozzá, mennyi mindenben árthat ez, nincs szükségem arra, hogy sajnáljon.
Soha, senkitől nem volt erre szükségem. A fiatalkorom már messze volt, és az akkori hibáimért mind megfizettem, amit kellett. Azzá tett, ami ma vagyok, és szükségtelen változtatni bármin is, bármennyire csábító is olykor a gondolat.
- Sajnálom… de miért lenne ez a te hibád? – Nemigen értettem, hogy az eltűnéshez ugyan mi köze is lehetne. – Biztos vagyok benne, hogy a szüleid egyetlen percig sem hibáztatnak téged. – A szülő és gyermek közötti kapocs igazán erős, bár ezt nem saját példámból tudom.
- Ha RinRinnek nem lenne rám szüksége, nem készített volna el! – Szállt vitába Dailon, én pedig csak a kezembe temettem az arcom. Komolyan, mekkora szája van már, hogy folyton jártatja? – Nem számít sértésnek, csupán RinRin nem szereti hangoztatni nagylelkűségét. – Úgy éreztem, hogy nincs beleszólásom ebbe a dologba.
- Nem tennél, vagy nem fogsz? – A kettő között van különbség. – Miért, otthon sokkal nagyobbak nálad? – Egyáltalán nem példátlan, hogy az embereknél sokkalta nagyobbra nőjön egy másik faj.
A nagy győzködésre kénytelen voltam megint elnevetni magam, tényleg kölyök. Nem is értem, hogy kerülhet ide felügyelet nélkül. Bármi történhetett volna vele, bár arra sem esküdhetek meg, hogy most biztonságban van. Végtére is, ki vagyok én?
- Hogy hány éves? Hm… szeretnéd megtippelni? – Szembe fordultam vele, hogy jobban szemügyre vehessen, bár ha nem ismerte az embereket, ez se sokat segített neki. – Egyébként az emberi illemben hölgyektől nem szabad ilyet kérdezni, azonban űrlényekkel mindig kivételt teszek. – Kacsintottam rá, miközben Dailon némi üdítőtt tett elé egy nagy pohárban. Akkor se hinném el, hogy felnőtt, ha a fél bolygója megesküdne rá, kis lódítós…  





Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
71
∆ Tartózkodási hely :
New York/Jupiter



A poszt írója Reimos
Elküldésének ideje Pént. 26 Okt. 2018, 20:07
Ugrás egy másik oldalra


Severin & Rei
before the storm
Ha Wren megkérdezi, hogy miért árultam el ki vagyok majd azt mondom, hogy rá lettem kényszerítve. Sev nem kapott sokkot, és nem is ugrott rám "adj a hercegségedből" felkiáltással, úgyhogy szerintem túl vagyunk a kritikus ponton. - Nekem is van koronám, de csak a fontosabb eseményeken veszem fel. A mi világunkban korona nélkül is felismernek minket, már csak a ruháink miatt is. - Helyesbítve csak olyankor vehetem fel. Simán elhagynám, és zavaró lenne egész nap azzal a fejemmel szaladgálni. A királyi korona a legmenőbb, de jobb ha nem kerül a kezembe. Minden értékes tárgy és személy veszélyben van körülöttem. Lehet rajtam valami bénasági mágnes, ami ilyen hatással van a környezetemre. - Igen, három fivérem van. Neked nincsenek testvéreid? - Néha jó, hogy csak fiútesóim vannak, de néha meg hatalmas átok. Emellett legkisebbnek lenni a legrosszabb, sose érthetik meg a szenvedéseimet. Azt hittem, hogy Enorosban még maradt valamennyi együttérzés, de már ő is átállt a felnőttek gonosz csapatához. A Jupiteren kevés az egyke gyerek, de a kétszáz-háromszáz évnyi korkülönbség testvérek között teljesen átlagosnak mondható. Nekünk egy év csak egy szemhunyásnyi idő, hamar elszáll.
- Nincsenek barátaid? Vagy senki sem szeret? - Miért nem találkozik senkivel? Így már akkor értem, hogy miért ilyen kedves velem. Biztosan magányos. - Ez elég hülyén hangzik, de tetszik. Hiszek neked, azt hiszem. - Nem az egész űrnek vagyok a hercege, hanem csak a Jupiteré. Mennyi holdam lehetne, ha űrherceg lennék. Hú. - Eddig nem voltak ellenségeim, de amióta eltűnt a népem fele már mindenki ellenségnek számít, akinek köze van az eltűnésükhöz. - Otthon mindenki szeret, mégis azt mondják, hogy veszélyes egyedül elhagynom a palotát. Ki akarna pont nekem ártani? A testvéreimet is szeretik, még Wrenort is.
- Én mindenkit becézek, még a kajámat is. - Vagy inkább mindenki akit becézek az a kajám is. Mmm. Dailontól kaptam még egy tányérnyi halat, amit rögtön el is kezdtem enni. Egyre jobban kedvelem, szívesen megtartanám, ha lehetne. A palotában nem mindig ehetek amennyit csak akarok, mert tudják, hogy én is akkor is eszem amikor nem vagyok éhes. Kegyetlenség.
- Áhh. Értem. A palotánkon kívüli szolgálókról nem tudok, de a mieink nem panaszkodhatnak. Nem szokták őket korbáccsal verni, vagy kínozni. Szoktam velük beszélgetni, meg az őrökkel is. - Az okát nem tudom, de sokszor előfordul, hogy hirtelen új jupiteri jön egy őr, vagy szolgáló helyére. Lehet, hogy nem végezték jól a munkájukat, vagy ki tudja.
- Ehh.. - Majdnem rögtön rávágtam, hogy várja meg míg megnövök, de akkor saját magamat buktatnám le. Zsákutcába beszéltem magam, csodás. Most azt fogja hinni, hogy ez a végleges méretem. - A kicsit nem rosszallóan mondtam, aranyosak vagytok. - Gyerekméretű nép, mi mást mondhatnék rájuk? Igaz ezzel magamat is learanyosoztam, ami meg ugye nem vagyok.
- Tudom. - A nagyapám teljesen őrült volt, apa és Wrenor nélkül nem is tudom, hogy mi lett volna a népünkkel és az univerzum többi lakójával. Ő tényleg maga volt a gonoszság, fellázadt a saját fia ellen. Az üres tányéromat újra Dailon felé toltam, és tágra nyílt szemekkel néztem rá. - Kaphatok még? - Ebből a halból vihetnék haza is, mert nagyon ízletes. Dailont is elvinném, a több szolgáló egyet jelent a gyorsabb kiszolgálással.
- Jó nektek, én száz éve élek már és tiszta unalom az életem. - Ez azért túlzás, de sokszor a bajba kerülés ellenére is unatkozom. - Biztosan messze lehet. - Ha Távol-Kelet a neve. - Nem baj, csak ritka, és ha valaki különleges azt sokszor kigúnyolják. Nekem nincs bajom a szőkékkel, nem érdekel, hogy kinek milyen színű a haja, vagy a bőre, vagy a szeme. Csak legyen finom. - Mondtam nevetve. - Viccelek. De az igaz, hogy a ti bőrszínetek nagyon változatos. Fura. - Elmondta, hogy az emberek érzékenyek az ilyesmire, megpróbálom ezt nem elfelejteni.
- Semmiség. Sajnálom, hogy nemrég megakartalak enni. - Milyen udvarias öregember. Ez a legjobb, amikor valaki nem kezel kölyökként, de nem is ajnároz a végtelenbe. Örülök, hogy rossz íze volt, és ennek köszönhetően volt alkalma elhoznia ide, és most vele és Sevvel beszélgethetek. - Ez igaz. - Feleltem röviden. Azért jó volt megfogni a haját, ez az első emberi haj amihez hozzáértem. - Ez a népünk egyik fő jellegzetessége, nevezhetjük létfontosságúnak. Lehet vele védekezni és támadni is, például ha fel szeretnél valakit nyársalni. Nekem még nem volt rá alkalmam, de izgalmas lehet ahogy valakinek a belei belelógnak a számba. - Csak utána mehetnék szarvat tisztítani, ez az egyetlen hátránya. - Jaaa semmi, csak kíváncsi voltam, hogy a ti hajatok mennyiben más. - Ártatlanul néztem rá, az jó ha nem fáj nekik sem a hajvágás.
- Hát lehet, hogy téged nem érdekel a fajod, de én törődöm a népemmel. - Mondtam a vállamat megvonva. Egyre inkább úgy néztem rá, mintha őrült lenne. Valami volt a halban? Nem tűnik bolondnak, biztosan igazat mond. - Ha ez igaz akkor ennyit a megölésről. - Tettem hozzá és csalódottan a sóhajtottam egyet. - De miért pont a Földre jött? Miért pont ide? Az embereknek is köze lehet hozzá? - Ha Severin faja tehet erről az egészről nem leszek ember kedvelő. - Mindegy is, az a lényeg, hogy mindig van valami megoldás. Ezt is megoldom. Nem halhattak meg...nem.. - Éreztem hogy a hátamhoz ér, nem akartam ő előtte szomorkodni, ezért igyekeztem összeszedni magam.
- Ha az a jótékony hatása, hogy ilyeneket mondat veled akkor nem lehet túl jótékony. - Mindenkinek kell család, nekem a testvéreim azok. Talán nem mutatom ki, de nem tudom, hogy mit csinálnék ha valami bajuk esne. - Mert ha nem születek meg akkor anya még mindig élne. Ha visszamehetnék az időben mindent visszacsinálnék, hogy a testvéreimnek helyettem inkább újra legyen anyukájuk. Így akkor apa se lett volna beteg és talán elkerülhette volna ezt az egész eltűnést. - Először anyát vettem el a testvéreimtől, azután pedig a királyt - Lehet...nem tudhatom.. - Egyikőjükkel sem beszélhetek már.
- Hogyhogy "nem készített volna el"? Ti így nevezitek a terhességet? - Kezdtem belezavarodni a kapcsolatukba, bár nekem ez az egész felnőtt téma mindig is nagy rejtélynek számított. Oké, akkor a kedvesség nem sértés náluk. - Titeket nem eszlek meg, jó fejek vagytok. Dailonnak förtelmes az íze. - Egyszerűen undorító. - Igen, otthon vannak nagyobbak...jóval nagyobbak is nálam. - Bizony, a felnőttek. Erre nem akartam jobban kitérni, nehogy valami gyanúsat mondjak.
- Huszonöt? Nem vagyok szakértője az emberi fajnak, de nálatok ez középkornak számít, nem? Középkorúnak tűnsz. - Dailon pedig vénnek. - Ohh...de miért nem szabad? - Érdekes. - Ez az, újra alkohol. - Gyorsan megittam az innivalót, aminek másabb íze volt, mint annak amit Hiroto vett nekem.


 hagyjál    |

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
288
∆ Tartózkodási hely :
New York



A poszt írója Severin Bellerose
Elküldésének ideje Szomb. 27 Okt. 2018, 22:53
Ugrás egy másik oldalra



Severin & Reimos

"Az vagy, akit amit megeszel."

❋ ❋ ❋


Bizonyos voltam benne, hogy a nálam napra készebbek az angol uralkodói családot nálunk is felismerik. Én csak akkor, ha felirat sávval jelzik a hírekben. Hiába, egyszerűen nem érdekeltek az ilyesféle dolgok, már egész régóta nem.
- Félnek, hogy elrontod, mi? – Mondtam nevetve, olyannak látszott, akit a széltől is megóvnak, és meglehet rá is szorul. Éppen ezért elég furcsa, hogy most egyedül van a Földön, kifejezetten fura. – Nekem? Nem tudok róla.
Megvontam a vállamat, igazából kideríthettem volna, hogy mi a helyzet a családommal. A mágiát sok mindenre fel lehet használni, ráadásul manapság egy ügyesebb magánnyomozót, vagy családfakutatót is megbízhat az ember. De a származás már nem sokat jelentett ilyen messziségből. Bármit is derítenének ki, nem tudnám már megkérdezni a szüleimet, hogy miért. Válasz nélkül pedig hasztalan a kérdés, egy olyan üres palack, ami az óceán hullámai között vergődik.
- Elég durva feltételezéseid vannak. – Húztam el a számat, bár igazából érthető, miért gondol ilyesmit. – Voltak barátaim, de sokan meghaltak, a többiek pedig elfogadják, hogy most egyedüllétre van szükségem.
Legalábbis tudomásul vették, és nem keresnek már. Azt hiszem az elején még egyesek bíztak abban, hogy ez csupán egy rövid ideig tartó hóbort, és hamar meggondolom magam. Az elhatározásom azonban mélyen gyökeredzett, és nem csupán szeszélynek bizonyult. Jó, nem voltam remete, New Yorkban nehéz is lett volna annak lenni, de a világ bajaitól már elvonultam. Vagy mondhatjuk, homokba dugtam a fejem, kinek hogy tetszik.
- Köszi, de szerintem gyanakodj csak azért nyugodtan. – Nem ijesztgetni akartam, azonban senki sem engedheti meg magának, hogy néhány mondat után hátra dőljön egy idegen helyen, egy idegen társaságában. – Egészséges felkészültségi szintet eredményez, ha mindig van benned legalább egy minimális gyanakvás. Ha meg akarnálak támadni, kihasználnám a hiszékenységed, és aztán a legkisebb ellenállás nélkül bármit megtehetnék. Ne érts félre, nem tervezek ilyesmit, de ugye te nem tudhatod.
- RinRin…
A hangsúlyra csak sóhajtottam, majd megráztam a kezem, jelezve a kölyöknek, hogy felejtse el. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit megszidott az apja, amiért a fiatalabbak rémisztgeti, pedig a világ így működik, nem túloztam. Ha egy másik életben találkozunk, talán minden másképpen alakul, közel sem ilyen békésen.
- Hiszen azt se tudod, hogy mi történt…
Tessék, az ifjonti hév! Csapot-papot hátrahagyva indul neki az ismeretlennek, mintha csupán egy hétvégi kirándulásra menne. Gondolom az összes bátyja már ősz, vagy kopasz… a helyükben én bizonyosan nyomkövetőt tennék a gyerekre. Egyből mondjuk kettőt is, az a biztos.
- Az ételt miért? – Furcsa szokás egy furcsa földönkívülitől, meg se kellene lepődnöm.
Bólintottam, igazából egy másik faj, másik kultúra, az ő dolguk, miként bánnak a sajátjaikkal, ezt hamar megtanultam. Mintha abba valaha is lett volna beleszólásom, hogy a saját bolygómon miket tesznek mások. Voltak efféle hiú ábrándjaim, és mivel végződött? Semmi jóval.
- Nem vettem magamra, csak megállapítottam, hogy te se vagy nagyobb… növésben vagy még? – Úgy festett, mint aki még szeretne valamit mondani, csak vissza kell fognia magát.
Hitetlenkedve néztem az üres tányérra, és ha nem lett volna teljes mértékben indokolatlan, benéztem volna a ruhája alá, hogy van-e ott egy feketelyuk, vagy valami dimenziókapu. A fejlődésben lévő szervezet bizonyosan többet kell, hogy fogyasszon, de ennyivel? Biztos voltam benne, hogy Dailon se volt erre felkészülve.
- Sajnálom, Reimos úrfi, de elfogyott. Kívánja, hogy készítsek még valamit?
- Hagyd csak, rendelek neki egy családi pizzát. – Sóhajtottam lemondóan, majd elővéve a telefonomat a neten pár gombnyomással el is intéztem a dolgot. – Van egyébként olyan szint, amikor jóllakottnak tekinthető vagy? – Csak a biztonság kédvéért kérdeztem, nehogy a nagy éhezésben ránk fanyalodjon. – Kaphatsz addig egy kis fagyit.
Szerettem az édességet, és úgy általánosságban egész sokat nassoltam, így mindig volt valami a hűtőben, vagy a szekrények mélyén. Bár ha rájön, hogy ezek elérhetőek, lehet az éjszaka közepén majd arra kelünk fel, hogy épp megeszi a lakást is. Nem véletlenül nincs gyerekem…
- Gondolom hercegként nem mehetsz bárhová. – Náluk bizonyosan nagyobb jelentősége van annak, hogy valaki királyi sarj, mint itt. – A Földön nincsenek olyan nagy távolságok, legalábbis nem vészesek. – Nem volt ez olyan nagy bolygó, nekem aztán főleg nem. – Akkor majd hogy meglepődsz, ha látsz egy kreet.
Hozzá elég közel álltak az emberek, ha leszámítjuk a hatalmas szarvakat, persze. A galaxis többi részén azonban számtalan más faj van, hát még azon kívül. A legtöbbről csak könyveket olvastam, sose éreztem úgy, hogy űrhajóra kellene szállnom, és bejárnom az értelmes fajokat.
- Semmi gond, tudtam, hogy csupán tévedésről van szó.
- Sose öltél meg még senkit, igaz? – Csak azok képesek így beszélni erről, akiknek fogalmuk sincs, milyen az amikor elvesznek egy életet.
Sóhajtottam, nem akartam ebbe igazából belemenni, de egyszerűen olyan könnyelműen beszélt a dolgokról, mintha értené, hogy miről van szó. Semmi olyan eszmefuttatást nem szerettem volna azzal kapcsolatban, mennyire emlékeztet a régi önmagamra. A fiatalság elmúlik, egész hamar, az ártatlansággal együtt, és akkor mindenki kettesben marad tetteinek következményeivel. Jobb lett volna, ha akkor nekem is szól valaki.
- Ez nem arról szól, hogy érdekel-e, csupán arról, tehetek-e valamit. A magam részéről tisztában vagyok a képességeimmel, és fel tudom mérni, hogy mivel ártok, vagy használok. Te hogy állsz ezzel a mérleggel, Reimos? – A lelkesedés szép dolog, az önfeláldozás nemes, azonban ezek önmagukban nem érnek semmit. És a felesleges halál, az értelmetlen cselekedet. – Nem tudom, mindez hol történt, csak annyit, hogy megtörtént. Korábban is célpontok voltunk, talán csak befejezték, amit más elkezdett. – Utánakérdezhettem volna részletesebben, azonban igazából jobbnak láttam, ha nem tudok mindent. – Rei… van, ami visszavonhatatlan.
Hogy miben hittek, és miben nem a halállal kapcsolatban, arról fogalmam se volt. Azonban bizonyosan tudta a szíve mélyén ő is, hogy mi történt azzal, aki eltűnt.
- Az a jótékony hatása, hogy megtanultam túlélni, bármi áron. – Megvontam a vállam. – Ez egy kedves gondolat, azonban az idősíkok nem így működnek, és nem tudhatod, hogy abban az esetben mi történne. Talán azt hiszed, hogy a születésed egyetlen dologra volt hatással, vagy azt, hogy bármelyik rokonod elcserélne az édesanyádra? – A túlélők bűntudata, ismerős állapot, bár nála a családi kötelék miatt bizonyosan erősebb. – Nézd, nem ismerjük egymást régebben úgy egy óránál, így talán nem én vagyok az, aki a leghitelesebb számodra. Azonban abban bizonyos lehetsz, az eltűnésekről nem tehetsz.
A következő kérdése nagyon hirtelen jött, és annyira nevetséges volt. Képtelen voltam visszafogni magam, egyszerűen annyira rázott a nevetés, hogy a székről is lecsúsztam, de nem zavartattam magam, hangos hahotázás közben nyúltam el a puha szőnyegen. Istenem, ez a nap csak furcsább lesz, azonban legalább szórakoztató.
- RinRin a készítőm, és nem az édesanyám. Igazából nekem sincsenek szüleim, elvégre a létezésem nem születés útján keletkezett, legalábbis nem a humanoidok hagyományos módján.
Próbáltam mély levegőket venni, hogy abbahagyjam a nevetést, de nehezen ment, és pár pillanatig csak pihegtem a földön, jó volt így. Csak elképzeltem magam, ahogy életet adok egy öreg ázsiai férfinak, csodálatos… a teremtés mesterműve.
- Nekem nincs gyerekem, és a terhességet terhességnek, vagy inkább áldott állapotnak nevezzük. – Mondtam, a könnyeimet törölgetve, lassan visszamászva a helyemre.
Még, hogy középkorú… ha tudná, hogy ez mit jelent, még meg is sértődnék, azonban jobb, ha velem beszéli meg először ezeket, így elkerülhet egy csomó bajt. Az bizonyos, hogy egy kevésbé türelmes nőtől már kapott volna pár pofont.
- Nem, a középkor a negyven-ötven év, a huszonöt fiatal felnőtt inkább. – Megigazítottam a hajamat, ami a fetrengéstől megint össze-visszaállt. – Gondolom hiúsági kérdés, nekem nincs bajom azzal, ha megkérdezik, hogy mennyi vagyok. – Az emberek a halandóság és öregedés miatt érzékenyek a számokra, engem egyik se fenyegetett igazán. – Kicsit messzejársz egyébként az igazságtól, ugyanis 288 éves vagyok, egész pontosan. De örülök, hogy csak huszonötnek látszom. – Mosolyodtam el, főleg, hogy az üdítőt is épp oly lelkesen fogadta, mintha alkohol lenne. Nagy gyerek, tudtam én.





Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
71
∆ Tartózkodási hely :
New York/Jupiter



A poszt írója Reimos
Elküldésének ideje Vas. 28 Okt. 2018, 13:51
Ugrás egy másik oldalra


Severin & Rei
before the storm
Annyit tudok még az emberekről, hogy az ő világukban sok király van. Velünk ellentétben nekik országaik vannak, és...azt hiszem, hogy van egy csomó uralkodójuk. A Jupiteren ez elképzelhetetlen lenne, nem is értem hogy bírnánk egynél több királlyal. Két Wrenor, ez még nekem is sok lenne. - Ja, azt hiszik, hogy kétbalkezes vagyok, de nem is! Mindig mindenre vigyázok, de van, hogy nem úgy alakulnak a dolgok ahogyan azt szeretném. Olyankor összetör egy-két dolog. - Hármuk közül Enoros a legrendesebb, ő néha megengedi, hogy értékes tárgyakhoz nyúljak, de csak akkor, ha ő is ott van. Ha felnövök nem köthet többé semmilyen szabály, azt fogok csinálni amit csak akarok.
- Néha én is eladnám a bátyáimat, biztos nem olyan szörnyű egykének lenni. - Itt még száz ember közt is egyedül érzem magam, ha ők nincsenek mellettem, ha tényleg egyke lennék annak nem hinném, hogy örülnék. Annyira hiányoznak, hogy sírni tudnék, de nem tűnhetek gyengének. Remélem még találkozhatok velük, nem baj ha mérgesek lesznek, csak...legyenek velem. Mielőtt elszöktem volna minden nagyon könnyűnek tűnt, akkor még nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. Nem jutottam semmire, teljesen egyedül maradtam és még fáradt is vagyok. Ráadásul haza nem tudok menni, az űrhajót sikerült tönkretennem amikor lezuhantam. Ez Ak hibája, mert eljátssza a nagy szakértőt, közben meg semmihez se ért. - Nem durvák, hanem reálisak. - A szemeimet forgattam, nem is mondtam semmi durvát. - De miért akarsz egyedül lenni? Az én barátaim akkor se hagynának békén ha megparancsolnám nekik... - Nem mintha bajom lenne Ak és Lys hirtelen megjelenéseivel, örülök, hogy még nem untak rám. Bár mellettem unatkozni teljes lehetetlenség, mert mindig kitalálok valamit.
A következő megjegyzésére nem tudtam, hogy mit reagáljak. Most fenyeget? Nem értem, eddig normális volt. Egy hatalmasat sóhajtottam, még mielőtt valami olyat mondanék vagy tennék amit megbánnék. Végül is ez nem rossz, hogyha ennyire alábecsül. De azért ne fenyegessen, hát mit képzel magáról. Végül elmosolyodtam és eldöntöttem, hogy nem szállok vitába vele. Higgyen amit akar. - Húha, ez esetben köszönöm a kegyességed, amiért nem végeztél velem. Meghajolni nem fogok, az már túlzás lenne. - Nem is vagyok hiszékeny, pfff. Ezt az "idejött a Halál" részt is nehéz megemésztenem. Apropó emésztés, a hal elég laktató, de nem eléggé. Azt hittem Severinnel lehetünk esetleg...talááán barátok, de ez nem jött össze. Sebaj, eredetileg amúgy sem barátkozni jöttem erre a bolygóra.
Hiába rázta Sev a kezét, duzzogva néztem mindkettőjüket. - Az nem számít, azt reméltem hogy az emberek majd segítenek, de egyelőre senki se tudott érdemleges információval szolgálni. - Nem sokat hallottam abból ami a tanácsteremben hangzott el, de nem volt időm tovább hallgatózni, mert akkor észrevettek volna. - Mert az olyan érzést kelt bennem mintha egy személyt ennék meg. - Részben már csak viccelődtem vele, nem tudom mennyit hisz el abból amit mondok neki. Néha, hülyeségből tényleg adok becenevet az ételeknek, de ez nem sűrűn fordul elő. A zöldségeket undorító szarnak hívom, de Wrenék szerint nem szabadna csúnyán beszélnem.
Ismét sikerült csapdába csalnom magam a saját állításaimmal. - Hát...izé...igen, de már felnőtt vagyok, csak még növök egy kicsit. - Ebben az egy mondatban több ellentmondás volt mint az egész életemben, de hátha beveszi. A hal idő közben elfogyott, és még mindig nem laktam teljesen jól. Mielőtt válaszolhattam volna Dailon kérdésére Sev felvetette, hogy rendel valami pizza nevű ételt. - Egy egész család van rajta? - Nem értem miért családi, azt se tudom, hogy mi az a pizza, de akkor is kell. - Otthon igen, de ezek a földi étkek nem túl laktatóak. Finomak, de hamar megéhezem utánuk. - Azt mondják, hogy még jupiteri mércével is túl sokat eszem, de nem tehetek róla, nem bírom abbahagyni. - Jó! - Már nyújtottam is a tányéromat, hogy valamelyikük rátegye a fagyi nevű ételt. Ezekből vihetnék haza is, hátha nem haragudnának annyira a bátyáim. Egyre jobban összezavarodom, Sev nemrég fenyegetett, most meg újra kajával kínál.
- Nagyjából sehová se mehetek. - Mikor kicsi voltam Wrenor megmutatta nekem a sereget és azt a holdat amin a kiképzőbázis van, de ha ezeket nem számítjuk bele, akkor a fővároson kívül sehol sem jártam. - Uhh igen, a Föld kívülről aprónak tűnik, és tényleg eléggé kicsi, de már két napja gyalogolok és ebből a városból se tudok kitalálni. - Ez nem meglepő, én még otthon is eltévedek, nemhogy egy idegen bolygón. Ez is a testvéreim hibája. Ha elengednének jobban ismerném a városokat. Lys és Ak nélkül ott is simán elvesznék. - Tudom, hogy hogy néznek ki, tanultam róluk. De mit keresne egy kree a Földön? - Szegények eléggé átjáró bolygóvá váltak az elmúlt időszakban. Ha megölelhetném a Földet megtenném, és nem bántaná őket több izé. De...azért megérdemlik, néhány ember elég bunkó.
- Dailon, szerintem el kéne menned egy orvoshoz, mert nagyon furcsa ízed van. - Lehet, hogy férges. Nem akarom, hogy megbetegedjen, annyira kedves. Ugyanolyan, mint én. - De igen, már csomó háborúban részt vettem, és sok mindenkit megöltem. - Ha úgy vesszük nem hazudtam, mert már álmodtam arról, hogy épp egy csatában vagyok. Már alig várom, hogy végre én is csatlakozhassak a sereghez, és mehessek harcolni. Wren megtanított arra, hogy hogyan bánjak a karddal, de csak ennyi. - Csak azoknak fogok ártani akik megérdemlik. Ha belehalok akkor ez van. - Megvontam a vállam és folytattam az evést, ha már megkaptam a fagyit. - Ez azért elég furcsa, a Halál miért tüntetné el a fél univerzumot? Rossz lábbal kelt fel? Kétlem. Valaminek történnie kellett.. - Ami történt az annyira értelmetlen. - Nem haltak meg!! - Feleltem ingerülten és az egyik kezemmel az asztalra csaptam. Nem visszavonhatatlan. Nem haltak meg, nincs mit visszavonni. Ez nem így működik, aki meghal az nem tűnik el a semmibe, ezért nem adhatom fel.
- Aha... - Családdal könnyebb túlélni. - Mi másra lenne hatással? Ha nem születek meg minden jobban alakult volna. Biztosan elcserélnének igen, de nem haragudnék rájuk. - Már számtalanszor elmondták, hogy nem az én hibám volt, de nem hiszek nekik. - Igazad van, sajnálom hogy ezeket megosztottam veled. - Alig ismer, nem kéne ilyenekkel untatnom. A többire nem mondtam semmit, tudom, hogy én tehetek róla.
Sev egyszer csak nevetni kezdett, értetlenül néztem ahogy a földre csúszott. Utálom, ha kinevetnek. Megvártam amíg abbahagyja, most már száz százalék, hogy volt valami a halban ami ilyen hatással van rá. - Óóó. Értem. De az emberek is ugyanúgy lesznek terhesek, mint az én népem, ugye? Csókolóznak, aztán terhesek lesznek. De...a testvéreim ezt sokszor csinálják, még sincs gyerekük. Fura. - Közben azt hittem, hogy Severin megfullad. - Nekem sincs gyerekem. - Fúj, én sose csókolóznék, nagyon undorító. Brr.
- Nálunk az ötven év még bébi kategória. Mmm, nem is jó hiúnak lenni. - Nem tudom, hogy mit jelent, de biztos nem jó. - Úgy tudtam, hogy az emberek száz éves koruk körül meghalnak. Te miért élsz még mindig? - Büszkén ücsörögtem a helyemen, már kétszer ittam alkoholt. Itt több felnőtt dolgot csinálhatok, mint otthon. Ennyit Wrenékről és a hülye szabályaikról. - Ebből is kaphatok még? Amit Hiroto adott attól se rúgtam be, lehet többet kell belőlük innom. - Az alkoholtól még Wrenor is jobb kedvű szokott lenni, nem ér, hogy én nem ihatok ilyesmit.  Ha vinnék neki földi alkoholt talán az segítene neki, hogy még boldogabb legyen. Nem szeretem amikor mérges, vagy szomorú.


 hagyjál    |

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
288
∆ Tartózkodási hely :
New York



A poszt írója Severin Bellerose
Elküldésének ideje Pént. 02 Nov. 2018, 02:20
Ugrás egy másik oldalra



Severin & Reimos

"Az vagy, akit amit megeszel."

❋ ❋ ❋


Megcsóváltam a fejem, szerintem az arcomra volt írva, hogy mit gondolok. Talán emberibbek, mint azt gondolják magukról, annak ellenére, hogy mégiscsak űrlények volnának, és nem a külsőségekre gondoltam.
- Ha nem pótolhatatlan, szerintem hagyhatnák, hogy összetörj pár dolgot, különben sose tanulsz meg semmire se vigyázni. – Nem volt már csecsemő, bizonyosan jót tett volna neki, ha felelősségre tanítanák. Bár nem ismertem annyira, csupán általánosságban így véltem.
Megvontam a vállam, igazából nem egyedül nőttem fel, a dologházban sokan voltak körülöttem. A lányregényekben biztosan testvérként nevelkedtünk volna, és tűzbe mentünk volna egymásért, a valóságban viszont az erősek életben maradtak, a gyengék a felnőtt kort se élték meg. Az még egy másik korszak volt, és őszintén, nem hiányzott…
- Nem szörnyű, de nincs összehasonlítási alapom, elvégre nem ismerem a bátyáidat. – Lehet velük értenék egyet, ha ez nem így volna.
Szerettem volna megint nevetni, de valahogy ez már nem volt olyan vicces, csak mély levegőt vettem, és egy sóhajjal engedtem útjára. Reálisak. Végtére is fogalma sincs, milyen vagyok, nem is állhat messzebb a realitástól, azonban ezen kár lenne vele vitatkozni, nincs is igazán okom rá. Nem kell meggyőznöm semmiről, nem is értem, miért vetődött fel bennem egyáltalán ilyesmi.
- Tudod ezek amolyan felnőtt dolgok… – Forgattam meg hozzá hasonlóan szemeimet. – Hosszú lenne elmesélni a fél életem, a lényeg, hogy emellett döntöttem, és ők megértették. – Biztos kedves gyerekek a barátai, akik úgy gondolják, tudják, hogy mi a jó neki. Nincs ezzel baj, csupán ez egy másik szituáció, más élethelyzet, más okok.
Fel sem merült bennem, hogy nehezteljek azokra, akiket egykor barátaimnak neveztem, azért mert megértették a döntésem, és hagyták, hogy magam döbbenjek rá, ha tévednék. Biztos nekik is nehéz volt megállni, azonban épp ezért élvezték a bizalmam, mert tudtam, hogy megértik, vagy legalábbis elfogadják a kérésem. A kölcsönös tisztelet fontos a barátságoknál, legalább annyira, mint a bizalom.
Persze félreértette a mondandóm lényegét, de ezen se csodálkozhattam, talán kicsit furcsán fogalmaztam, biztos nehezen mentek neki még a földi nyelvek. Mit kellett volna mondanom? Igazából csak figyelmeztettem, elvégre egy dolog, hogy a magam részéről senki életére nem török jelen pillanatban, de ez bárki másra nem feltétlen igaz. Talán nem dísznek vannak a fején azok a szarvak, azonban sokan vannak a Földön is, akiket el se érne azokkal, és már véget is érne a harc.
- Figyelj jobban arra, amit mások mondanak neked. Csak arra céloztam, hogy senkiben sem lenne szabad bíznod, elvégre egy idegen bolygó hercege vagy. – Csóváltam meg a fejem, és megmasszíroztam az orrnyergem. – Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmed, hogy legyél óvatosabb, és sose hidd, hogy mások nem árthatnak neked, még rólam se. Remélem így világos.
Nem sértődtem meg gúnyos szavaira, igazából csak jobb szerettem volna, ha érti a dolgokat, az számít igazán. Ha bennem bízik, se perc alatt bárki elnyerheti jóhiszeműségét, és akkor aztán vége a dalnak, meg a földi kirándulgatásnak.
- Az átlagos emberek ilyen esetekben tehetetlenek, épp ezért csak igyekeznek minél távolabb lenni a támadásoktól. – Mindenki félti az életét, nincs miért okolni őket, mind gyarlók vagyunk, így vagy úgy. – A saját fajotokból is esztek otthon? Csak mert ez nálunk nem szokás, legalábbis civilizált körökben. – Más nép, más szokások, de azért jó volna, ha nem próbálna megcsócsálni.
- Ahham… felnőtt. – Akár el is hihetném, vagy tehetnék úgy, mintha, de annyira sütött róla kölyöksége, és az, ahogy az ellenkezőjéről próbált meggyőzni. – Dehogy. Nálunk nem szokás másokat megenni, csupán állatokat. Azért családi, mert nagy, akkora hogy egy család is jóllakna vele. – Még, hogy egy családot tesznek rá, istenem.
Csak bólogattam szavaira, érthető, biztosan más a szerkezete az atomoknak, vagy valami ilyen nagyon tudományos dolog. Az asgardi ételek is nagyon eltérőek voltak a földiektől, de a nyersanyagok is, minden!
- Nem szükséges, Reimos úrfi, a fagylaltot másmilyen tányérból esszük. – Felelte Dailon, és már elő is vette a hatalmas doboz csokoládé fagyit.
- Szerintem nekem szedj, aztán a dobozzal együtt odaadhatod neki, úgy tűnik bármit el tud tűntetni a végtelenségben, amit ő gyomornak titulál. – Mondtam, és magamhoz vettem a kistálnyi jeges édességet, amit a férfi szedett számomra. – Óvatosan egyed, mert hideg. – Intettem azért nyugalomra a fiút, az agyfagyás elég kellemetlen volt, és gondolom őt se kerülte volna el csupán azért, mert egy másik bolygóról jött. – Nálatok is vannak ilyesmi ételek?
Válasza nem volt meglepő, az eddig hallottakból nagyjából erre lehetett számítani. Mondjuk csak egyik oldalról hallottam a történetet, meglehet, hogy a testvérei egészen másként látják ezt, sőt, szinte bizonyosan.
- A Föld kicsi más bolygókhoz képest, azonban sétálva azért nem tesz meg senki olyan nagy távolságot. – Jó, talán van néhány kivétel, de egy átlagos ember azért nem képes rá. – Elég sokféle lény megfordul a Földön, a kreek se volnának meglepőbbek, mint eddig bárki más.
- Köszönöm a kedves aggodalmat, de megnyugtatom, semmi bajom nincs. Fizikailag képtelen vagyok a megbetegedésre. -
Mit felelhettem volna a tiltakozására? Nem fogok vele vitatkozni azon, mennyire valószerűtlen az állítása, ha neki így jobb, higgyen ebben. Az első igazi háború után rájön majd, hogy ebben semmi nemes, fennkölt, és magasztos nincs. A vég átható szaga beleissza magát az orrba, és akkor is érezni, amikor évek múlva csak visszaemlékszik rá. Meg fogja érteni, hogy ez nagyon nem szórakoztató, közel sem. Igen hamar eljön majd az ideje, hogy visszakívánja ezt a nyugalmas időszakot.
- Ez sajnos nem választás kérdése, Reimos. Egy harcban nincs jó és rossz, csak ellenfelek vannak, akik megpróbálják legyőzni egymást, így vagy úgy. – A kanalamra vettem egy kevés fagylaltot, majd lenyaltam. – A katonák azért harcolnak, mert győzni akarnak, mert erre kaptak parancsot, de igazából a személyük mindegy ilyenkor. Vagy ott van a családjuk, ha megölsz valakit, mert megérdemli, mi van a gyerekeivel, a feleségével, a szüleivel? Ők is megérdemlik? – A háborúk jó része elkerülhetetlen, azonban ettől még nem lesz helyes.
Szerettem volna valamit felelni a kifakadására, de inkább nem tettem. Ismertem a tehetetlenség fájó marását, és arra nem gyógyír egyetlen szó sem. Idővel kénytelen lesz belátni a történtek súlyát, és hogy ez mit jelent számára, talán nem most, és nem holnap, de nem egy buta kölyök.
- Mindenre hatással lenne, Reimos. Ha nem születsz meg, az felborítja ezt az idősíkot, és olyasmik történnek, amik egyébként soha. Egyetlen személy mindent megváltoztathat a születésével, és a halálával is. – Mondhattam volna példákat, de feleslegesnek éreztem, tényleg bármi megtörténhetett volna, ha ő nincs, talán az anyja akkor is meghalt volna, talán az apjával együtt. – Semmi baj, nem azért mondtam, mert zavarna. Egyszerűen csak furcsa lehet az én számból ilyesmit hallani, azonban így gondolom. Nem tehetsz ezekről a dolgokról.
A csókolós megjegyzésére majdnem ismét elkezdtem nevetni, azonban közben csöngettek, megjött a pizza. Dailon átvette, így legalább ezzel nem kellett foglalkoznom, bár az illata isteni volt, mondjuk nem, mintha a magam részéről képes lettem volna akár egy falatot is enni.
- Értem, szóval csókolózással… – Annyira szívesen láttam volna a testvérei arcát, miközben ezt komolyan magyarázza. – Nem, az embereknél ez kicsit bonyolultabb, nálunk a csókolózás csak a szeretet kimutatásának egy módja. – Büszke voltam magamra, hogy nem nevettem el magam a mondat közben.
Nem szándékoztam felvilágosítást tartani, azt hiszem, hogy közel sem vagyunk olyan viszonyban. S még ha olyanban lennénk is, nem az én reszortom.
- Hm… én különleges vagyok. – Jelentettem ki egyszerűen, hiszen ez volt az igazság. – Egyesek úgy születnek, hogy valami adottságuk van, én tanultam a saját képességeimet.
- Természetesen, Reimos úrfi, máris újra töltöm a poharát. – Kicsit örültem, hogy ezzel egész könnyen meg lehetett vezetni, nem is tudom, mit csináltam volna, ha részegen nekiállt volna dajdajozni. Bizonyosan semmi jó nem született volna a dologból.





Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
71
∆ Tartózkodási hely :
New York/Jupiter



A poszt írója Reimos
Elküldésének ideje Hétf. 05 Nov. 2018, 01:48
Ugrás egy másik oldalra


Severin & Rei
before the storm
A palotaőrökön sokszor látom, hogy egy idő után már unják a kérdéseimet. Kérdésre kérdéssel felelek, de úgy tűnik, hogy Severin még nem unt rá erre az elég információ dús beszélgetésre. Örülök, ez az első alkalom, hogy egy kicsit talán élvezem ezt a földi utat. Kirándulásnak nem nevezném, mert nem szórakozni jöttem ide. Ezt majd megemlítem Wrennek is, ha kíváncsi lesz a magyarázatomra. Ha még lesz mivel magyaráznom.
- Mindegy, hogy hagyják, vagy sem, sok mindent összetörök. - Olyan büszkén jelentettem ki, mintha ez egy dicséretes dolog lenne. - Tudok vigyázni...csak történnek balesetek, ez nem az én hibám. - Amiket szeretek azokat az életem árán is megvédem. Például a rajzaimat, a legtöbbön anya szerepel. Régebben elhagytam az egyiket, és addig nem nyugodtam meg, amíg fel nem forgatták az egész palotát érte. Később kiderült, hogy a rajz egész végig a zsebemben volt. A testvéreim enyhén szólva nem örültek. Másoknak ezek csupán csak értéktelen firkálmányok, de én így próbálok meg emlékezni anyánkra. A királyt is lerajzoltam már egyszer-kétszer, de ő hozzá sose tudtam úgy kötődni. Beteg, alig láthatom...vagyis alig láthattam. Ha sikerül megmentenem lerajzolom akár százszor is, nem zavar. Zrennek az űrhajóépítés és szerelés a hobbija, Enoros új dolgokat talál fel, Wrenor pedig...hát ő Wrenor. Wrenoros hobbijai vannak. Az én hobbim nem segíti elő a népünk fejlődését, de ez a bátyáim hibája. Harcolni nem harcolhatok, marad a rajzolás, és a tanulás, amit utálok.
- Addig jó, kívánom, hogy sose kelljen velük találkoznod. - Jó, ez most úgy hangzott mintha ők rossz jupiteriek lennének. Megpróbáltam megértetni vele, hogy mire gondolok pontosan. - A mi népünk csak háború esetén lép idegen földre, vagy ha éppen felderítenek. Ezért jobb, ha más fajbéliek nem futnak össze velük. - Én nem háborúzni jöttem, hanem megmenteni apánkat és a népünk felét. Talán pár évszázad múlva visszatérek, és Severin is láthatja majd, hogy milyen naggyá és erőssé nőttem. Mindenki látni fogja...és akik kinevetnek, azokat felnőttként megeszem. Jó tervnek tűnik, csak meg kell élnem azt a napot.
- Ahaaa. Az jó, ha megértő személyek vesznek körül. - A barátaim általában azok, ellentétben a családommal, akik a lehető legtávolabb állnak bármiféle megértéstől. Nem feszegettem tovább a témát, a felnőtt dolgokat nem szeretem. Sose kapok normális válaszokat, ha felnőttes témákról kérdezek és ez nagyon bosszantó. Wrenék ezt is direkt csinálják, aztán csodálkoznak, hogy rossz vagyok.
Egy pillanatra behunytam a szemem, hihetetlen, hogy még a földiek is képesek kioktatni. Biztos a homlokomra van írva, hogy gyertek és magyarázzatok hülyeségeket nekem. Szólásra nyitottam a szám, de pár másodpercig csak tátott szájjal néztem a nőt, mint valami visszamaradott hal. - Figyelek! Ki mondta, hogy bárkiben is bízom? Attól még, hogy beszélgetünk tisztában vagyok azzal, hogy lehetsz elmebeteg is. Óvatos vagyok, de muszáj a fajoddal valahogy kapcsolatot létesítenem, hogy megtudjam amit akarok. Ne aggódj, tudom, hogy mit csinálok. Néha még a saját családtagjainkban sem lehet megbíznunk. - A nagyapám megakarta ölni apánkat és Wrenort, hogy aztán az egész jupiteri sereggel idegen világokat pusztíthasson. Teljesen őrült volt, hiába családtag, nagyon sok jupiteri harcos és civil halt meg miatta. Én nem akarok olyan lenni, mint ő. A bátyáim a példaképeim, de egyelőre még a nyomukba se érek.
- Szerencsére én nem azért jöttem, hogy embereket bántsak. Vagyis azokat bántom, akiknek közük van ehhez az egészhez. - Severin faja az agresszív, nem én. Teljesen rákattantak a szarvaimra. - Nem-nem, ki tenne ilyet? Blöe. - Néha megrágom a testvéreim kezét, de nem azért, mert megakarom őket enni. - Igen, nagyon felnőtt. - A második szót megnyomtam, hogy biztosan megértse mennyire felnőtt vagyok már. - Mi is eszünk állatokat, van aki nyersen és van aki megfőzne. Én mindkét változatot szeretem, talán a nyerset kicsit jobban, mert az hamarabb elkészül. Óóó...és honnan tudják, hogy mekkora egy család? Mindenkié különböző. - Közben egy kicsit újra elszomorodtam. Ebből a pizza nevű ételből szívesen adnék a testvéreimnek, hogy ők is megkóstolhassák.
- Értem. - Arrébb toltam az üres tányért, amin nemrég még a hal volt, és vártam a következő ételt. - Nem is végtelen... - Szóltam közbe egy széles vigyor kíséretében. - Jóó, csak add már. - Türelmetlenül nyújtottam előre a kezem, aztán magamhoz húztam a dobozt. Fura állagú volt ez a fagyi nevezetű valami, ezért először a nyelvemmel végignyaltam az egészet. Hideg volt, de jóízű. Miután meggyőződtem arról, hogy ez ehető visszatértem a kulturált evéshez. Gyorsan faltam magamba a fagyit, amitől a kanál egyfolytában a fogaimhoz koccant. - Hmmm igen, vagyis az állaguk hasonló, az ízük más. Hal is van a mi bolygónkon, de annak is teljesen más az íze. Sokkal laktatóbbak is, valamiért a földi ételektől sose vagyok tele. - Ha hoztam volna magammal jupiteri ételt most nem lennék ilyen nyűgös. Esetleg eltehettem volna a párnámat is, a kedvenc takarómmal együtt. Ez van, nem szoktam ennyire előre tervezni.
- Kicsi igen....nálunk egy város ekkora. - A fővárost se lehet csak úgy bejárni, vagyis belehet, mert miért ne, de sok időbe telne. - Miért nem véditek meg magatokat? A bolygótok olyan, mint egy átjáróház. - Sajnáltam őket, rossz lehet rettegésben élni, mindig attól félni, hogy mikor jön egy újabb idegen lény. Dailon megjegyzésének a hallatán összevontam a szemöldököm. - Milyen ember vagy, hogy nem betegedhetsz meg? - Érdekes, felettébb érdekes. Nem csak az íze rossz, de még megbetegedni sem tud. Dailon menő. Kedvelem.
- Igen, megérdemlik. Én nem ölnék jókat, és ha valaki olyan rossz, hogy végeznem kell vele, akkor a családjának is jót teszek vele. Ha nem ölöm meg, akkor ő fog engem, és a családommal is végezne. Szóóóval...a háború sokszor jó. Az értelmes harcosok tudják, hogyha nem küzdenek, abban az esetben meghalnak. Egyébként a mi világunkban a sereghez csatlakozás a legnagyobb dolog. Nagyon nehéz bekerülni, és aki harcossá válik azt a többiek tisztelik. Egy napon én is harcos leszek. - A hercegség nem jelent automatikus belépőt a seregbe. Nekem is túl kell esnem ugyanazon a kiképzésen, amit már nagyon várok. Remélem Lys és Ak is pont akkor kerülnek a kiképzőholdra, és együtt fejlődhetünk.
- Lehet, hogyha nem születek meg azzal jó irányba változtathattam volna az eseményeket. - Nagyot sóhajtottam, és bánatomban eltüntettem az utolsó falat fagyit is. - Lehet, hogy igazad van.. - Megpróbáltam inkább ezt a témát is lezárni, mert úgy se tudna meggyőzni az igazáról. Még ha az univerzum egyszerre is üvöltené, hogy nem az én hibám, én akkor is azt hinném. Idő közben megjött a pizza, kíváncsian figyeltem ahogy Dailon elmegy érte. A levegőbe szimatoltam, ennek is jó illata volt. Ez a bolygó nem pusztulhat él, még ha az ételek nem is laktatóak, de az illatuk általában jó.
- Ti tényleg komplikáltak vagytok. A legidősebb bátyámnak van már menyasszonya, de sose láttam őket csókolózni. Ami nem baj, nem akarom hogy terhes legyen az a nő. - Egyszer rosszkor nyitottam be Enoros szobájába, és éppen egy idegen nővel csókolózott, fúúj. Közelről láttam, és...és a nyelvük egymás szájában volt, brrr. Mi a jó ebben? Nekem senki se fogja leharapni a nyelvemet!
- A bőrszíned miatt? - Potyára kérdeztem, mert már jött is a magyarázat. - Nekem is vannak képességeim, de a mi bolygónkon csak az uralkodócsalád tagjai születnek ilyen...különlegesnek. Vannak varázslóink és gyógyítóink is, de az teljesen más. - Nagyot ásítva toltam félre az üres dobozt, a kaja mindig elálmosít, származzon bármilyen bolygóról. - Te miért nem iszol, Dailon? - Ha már ilyen kedves akkor igazán ihatna ő is, megérdemli. - Nyam-nyam. - Lehúztam az újabb pohárnyi alkoholt, de még mindig nem éreztem a hatását. - Fura....mikor kezd el hatni? Vagy ez a földi italoknál hogy működik? - Éreztem, hogy egyre jobban elönt az álmosság, de nem akartam még aludni. Sok mindent kell kérdeznem....és muszáj lesz folytatnom az utam.


 hagyjál    |

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
288
∆ Tartózkodási hely :
New York



A poszt írója Severin Bellerose
Elküldésének ideje Szomb. 17 Nov. 2018, 15:20
Ugrás egy másik oldalra



Severin & Reimos

"Az vagy, akit amit megeszel."

❋ ❋ ❋


Halkan kuncogtam kijelentésére, és hogy milyen büszke volt rá, mintha csak erény volna, vagy valami hatalmas tett. Bár előfordulhat, hogy ez náluk egészen máshogy értetendő, nem tudhatom, hogy nincs-e így, mondjuk az eddig elmondottakból arra következtettem, annyira nem értékelik az idősebb testvérei.
- Persze, bárkivel előfordulhat, én is szoktam összetörni dolgokat, ha nem vigyázok. – Vagy szándékosan, ha nagyon felidegesítenek, de erről nem szólt most a fáma, amúgy se akartam megijeszteni.
Nem értettem kijelentését, félrehajtott fejjel hallgattam, ahogy kifejti, miért is mondta. Először pont úgy hangzott, mintha valamiféle félelmetes haduraknak, vagy legalábbis rettegett alakoknak tartaná a testvéreit. Mondjuk attól függetlenül lehetett ez a helyzet, hogy vele jól bántak, és szerették, elvégre a családi köteléken kívül viselkedhetnek egészen máshogy.
- Értem. És miért? – Nem úgy hangoztak, mintha nagyon tartaniuk kellene másoktól, épp ezért furcsa, hogy nemigen veszik fel a kapcsolatot a többi bolygóval, vagy csillagrendszerrel. – Mármint kicsit fura ez a fajta elzárkózás, bár nem mintha mindenkivel jóban kellene lenni, de azért jó, ha több mindent ismerhetsz.
Amikor kinyílt előttem a világ, mindennél jobban élveztem, hogy új emberekkel, fajokkal, helyekkel ismerkedhettem meg. Mintha az ember lelkében felrobbanna valami nagy, színes kavalkád, és a szűk otthon egyszeriben még kisebbnek tetszik, ahogy kitágul az univerzum. Talán ezért éltem meg kicsit másképpen az eltűnéseket, annyira kicsi a Föld, ahhoz képest, ami körbe veszi, mégis hogy állhatna ellen a történéseknek? Mintha egy törékeny pillangó próbálna a hurrikánon keresztül repülni…
-Valóban… – Elmosolyodtam, már majdnem el is felejtettem, mennyi mindent köszönhettem az engem körülvevőknek, hogy végül sikerült magam maradnom. Ők voltak a fal, ami körbeölelt, és elrejtett a világtól. – Igaz barátok, akik a saját vágyaik elé helyezték az enyémet. Ezt nehéz lesz majd meghálálnom. – A fülem mögé simítottam egy tincset, majd mélyet sóhajtottam.
Majdnem megint elnevettem magam, de visszafojtottam, ez komoly téma volt, nem olyasmi, amit elnevethetnék. Biztos voltam benne, hogy a fülén jött már ki a dolog, ha ő a legkisebb, valószínűleg a széltől is óvták, ám az a Földön talán kevés is. Egy dolog, ha meg tudja védeni magát, de az volna a legjobb, ha nem kellene.
- Nagyon helyes! – Lapogattam meg a feje közepét, vigyázva, hozzá ne érjek a szarvaihoz, elvégre az érzékeny téma volt számára. – Bár azért elmebeteg nem vagyok… – Motyogtam, csak elővigyázatos, és valószínűleg a kölkök a gyengepontjaim, isten tudja, miért. – Örülök, hogy ezt tisztáztuk, mert New York nem a legjobb környék, azért ezt nyugodtan kijelenthetjük.
És akkor még nem fogalmaztam túl élesen a témával kapcsolatban. Mondjuk maga az USA sem a biztonságáról volt hírhedt, kivéve, ha valami kisváros biblia övezetéről beszélünk. Az új világ, ahogy emlegették régen… sok minden történt azóta, de sokaknak még mindig azt jelenti, mint az első telepeseknek, mintha valamiféle menedék lenne. De már rég nem volt az. Nagyon rég.
- Azok nem emberek. – Ráztam meg a fejem, nemigen létezhet olyan halandó, aki képes volna ilyesmire, ember pedig végképp nem. Felfoghatatlan az ilyen erő az olyanok számára, mint mi, még én is csak kapizsgálom, mi lehetett az, pedig sok dolgot láttam már. – Szerintem embert enni ugyanúgy undi, csak mondom. – Forgattam meg a szemeimet, biztos nincs túl jó ízűk, bár ehhez meg kellett kóstolni legalább egyszer.
Tényleg elég vicces volt, ahogy rácsodálkozott a dolgokra, bár érthető, náluk én is nagyra nőtt csecsemőként értetlenkednék, minden bizonnyal. Mondjuk az elmondottak alapján nem bizonyos, hogy szeretnék valaha is vendégeskedni a bolygóján.
- Óh, hogyne… – Nekem igazán mindegy volt, hogy mit feltételez magáról, nem nagyon számított a mostani helyzetben. – Ez csak egy elnevezés, igazából egyen mérete van, leírják, hogy hány centiméter, csak ez az elnevezés valamiért jobban tetszett az embereknek. Nálunk nagyon sok minden azért van, mert valaki kedvét leli benne. – Ijesztően sok, ha engem kérdezne valaki.
Megcsóváltam a fejem, és ettem pár falatot az előttem lévő fagylaltból. Talán némiképpen más a felépítése, de határozottan humanoid faj volt, szóval a szarván, és a nagyobb arányaikon kívül miben különbözhetnek? Lehet, hogy több gyomra van, azért ilyen falánk? El tudtam volna képzelni, de ez ugye nem derülne ki máshogy, csak ha belenéznék, az pedig nem volna túl kedves gesztus.
- Lassan… le fog fagyni az agyad. – Húztam el a számat, én figyelmeztettem. Az agyfagyás nem volt a legkellemesebb tünet, főleg, mert olyan alattomosan hasított bele az ember fejébe. – Gondolom mások a körülmények, a Földön is sok különböző íz van, ha más-más helye kóstolod meg őket. – Töprengtem el. – Az érdekes. Mondjuk az asgardi ételek is másmilyenek, mint a földiek, szóval annyira nem meglepő, minden bizonnyal olyanok, amikre nektek van szükségetek. A földieknek pedig ezek elegendőek, amik itt vannak.
Azt mondjuk nehezen képzeltem el, hogy akkora városaik lennének, mint a Föld, de csak bólintottam, nem hiszem, hogy minden pontját látta volna. Kérdésén kénytelen voltam elgondolkozni, mindig voltak felvetések, igyekeztek megelőzni a dolgokat, azonban fel sem fogtuk, mi minden vesz minket körbe. Az ismeretlentől nehéz megvédeni magad, a világod, a szeretteid. Felkészülhetsz, bár jelen pillanatban inkább a félelem irányított mindenkit, és még azokat is korlátozták, akik egykor megpróbálták megvédeni őket.
- ”Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” – Sóhajtottam, majd megpróbáltam kicsit közérthetőbben fogalmazni, valószínűleg nem foglalatoskodott a földi szépirodalommal. – Az emberek nem túl idős faj, nem olyan régóta a világmindenség része, és inkább azt a szemléletet képviseli, hogy reagálnia kell a dolgokra, főként, mert nem ismeri még ezt a világot. Talán eljön majd az a pillanat, hogy elrejtőzünk minden elől, nem tudom. – Megvontam a vállam.
Lehet a Föld számára is az lenne a megoldás, mint nekem volt. Semmivel sem törődve csak magam lenni, és csupán a muszáj szintjén érintkezni mással. Annyira nem volt rossz, sőt, én kifejezetten szerettem, de hogy mások is így éreztek volna? Arról fogalmam sincs.
- Sajnálom Reimos úrfi, hogy megtévesztettem, de nem vagyok ember. – Sóhajtottam, bár igazából mindegy is, nem hittem, hogy Rei bárkinek tovább adná Dailon titkát.
- A háború minden, csak nem jó. Harcolsz, hogy ne halj meg, hogy ne börtönözzenek be, hogy ne a bőrszíned, a fajod, a nemed alapján ítéljenek meg, de a háborúban ezek nem számítanak igazán. – Megráztam a fejem, sok emlékem van olyan csatákból, amiket utólag értelmetlennek, és kegyetlennek véltem. – Amikor szemtől szemben állsz valakivel, nem számít, hogy jó vagy rossz, önmagadért harcolsz, csakis a saját életedért. Önző módon magad miatt oltasz ki egy másik életet. Ezt senki se nevezheti jónak.
Gyerek volt még, de ilyesmit akkor sem volna szabad gondolnia. Talán náluk hagyomány a katonaság, ami nem rossz, lévén egységet, fegyelmet tanulnak, és nem utolsó sorban megvédeni magukat. Mindettől függetlenül egyetlen porcikám se vágyott egy újabb csatára, pedig fiatalon mennyire élveztem. Fel se fogtam, hogy mit teszünk, hogy mit teszek, meghallottam a kürtöt, a harci kiáltásokat, fémes csengést, és már szaladtam is a többiekkel együtt.
- Mindenkinek dolga van az univerzumban, és addig nem hagyhatja el azt, míg be nem teljesíti. – A legkisebb porszem is azért jön létre, hogy a nagy egész része legyen, s közelről szemlélve talán jelentéktelen, azonban a mindenségben elfoglalt helye jelentőssé teszi. – Szóval szerintem az a legfontosabb, hogy megtaláld, amiért te megszülettél. – Mosolyogtam rá. Bizonyosan nem én fogom meggyőzni, jobban igyekezhetnének ebben a testvérei. – Ó, ha tudnád… – Kuncogtam, tényleg látnom kellene, ahogy három felnőtt férfi próbálják elmondani, hogy is működik a szaporodás. Még hogy felnőtt. – Nem kedveled?
Furcsálltam, nem olyannak tűnt, aki kifejezetten féltékeny típus lenne, hogy elrabolják az egyik bátyát, talán a lánnyal van valami.
Csak bólintottam, bár érdekelt, mikre is lehet képes, úgy láttam, hogy egyre álmosabb, így gyanítottam, ez nem mostani beszélgetés lesz. A varázslat nem lepett meg, a mágia az univerzum minden részén felütheti a fejét, lévén a kozmikus energiából táplálkozik, csak egy kevés tehetség szükséges a használatához. No meg valaki, aki megtanít használni.
- Kedves, hogy gondol rám, Reimos úrfi, azonban nincs meg az a képességem, hogy ételt, vagy italt vegyek magamhoz.
Semmi szemrehányás nem volt a hangjában, mert bár kialakíthatnék neki egy olyan bábtestet, ami képes lenyelni ilyesmit, csak szétrohasztaná belülről. Vagy naponta tisztíthatná, és menne a kukába, feleslegesen az étel, aminek így semmi értelme nem lenne igazából.
- Általában a meleg fürdő segít, hogy gyorsabban hasson! – Mondtam, közben a fürdő felé vettem az irányt, és megengedtem a meleg vizet. – Nyugodtan fürödj meg, keresek neked valamit, amiben alhatsz, reggelre pedig tiszták lesznek a ruháid.
Dailon már ment is, hogy elkísérje a fürdőbe, és segítsen neki a mosógépbe pakolni, minden bizonnyal egy lány jelenléte zavarná. Sóhajtottam, és előkotortam a Batmanes pizsamám, ez minden bizonnyal megfelelő lesz számára. Egy törülközővel együtt Dailon kezébe nyomtam, aki letette a fiúnak, és miután megmutogatta a tisztálkodó szereket, kijött a fürdőből.
- Nos, akkor megágyazok neki az emeleten. Remélem nem lyukasztja ki a falakat. – Motyogtam, majd gyorsan kerítettem neki tiszta ágyneműt is. Furcsán rég történt utoljára, hogy valaki más aludt nálam, de nem volt rossz érzés segíteni.





Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
71
∆ Tartózkodási hely :
New York/Jupiter



A poszt írója Reimos
Elküldésének ideje Hétf. 19 Nov. 2018, 20:24
Ugrás egy másik oldalra


Severin & Rei
before the storm
Severin szeret nevetni, nem olyan búbánatos, mint Hiroto a múltkor. Ő is adott kaját, így elnéztem neki a savanyú képét. Itt egyedül én lehetnék szomorú, mert eléggé el vagyok veszve. Ennek ellenére próbálok csak a célra fókuszálni, és nem foglalkozni a részletkérdésekkel, mint hogy például hogy jutok haza.
- Na látod, de csak engem büntetnek érte. - Néha előfordul, hogy rongálok, főleg amikor éppen duzzogok és nem kapom meg azt amit akarok. Attól teljesen kikészülök. Úgy hallottam, hogy ők se voltak mintagyerekek kiskorukban, lehetnének egy kicsit megértőbbek. A kérdése után megvakartam a tarkóm, ezt hosszú időbe telne elmagyarázni, és az is megnehezíti a dolgom, hogy titkolóznom kell előtte. - Ez egy olyan alkuféle. A népem segített megtisztítani jó pár bolygót különböző szörnyektől, és hogy az elkövetkezendő időkben ne pusztítsanak többet visszavonultak a saját otthonukba. Mivel megőrizték a létezésünk titkát, így a népem se bánt ok nélkül más fajokat. Nem én vagyok az első, aki ezen a bolygón jár, de én vagyok az első, akit észrevettek. - Milyen béna vagyok, de hát ez van. Csomó legendát tudok már fejből, ha nem akarnak mesélni esténként, vagy nem érnek rá a szuper memóriámnak köszönhetően felidézem az elhangzottakat. Persze jobb amikor, a bátyáim mesélik el őket, hamarabb elalszom. - Mi nem az az ismerkedős faj vagyunk. - Plusz ha látogatóba mennénk mindenki tudna rólunk. Bárcsak lehetne....sok helyre elmennék. Az emberek világa nem rossz, de egyelőre ennyi bőven elég volt az utazgatásból.
- Vegyél nekik valami finomat, annak biztosan örülnének. - Én sose hálálkodom Lyséknek, végtére is nem tettek soha semmi olyat, amiért hálálkodnom kellene. Egyre több dologból hagynak ki. Rajtuk kívül vannak más barátaim, de őket tartom a legjobbaknak. Khm, egyelőre. - Naaaa. - Megráztam a fejem, már megint ez a taperolás. - Nem tudhatom. - Jelentettem ki vigyorogva. Szinte már-már túl kedves, ez lehetne gyanús. - Büdös város. - Vagy kerület, nem tudom, hogy itt minek nevezik. A mi földméretű városainkhoz képest ez a New York nevű hely csupán csak egy apró homokszem.
- Áháá. - Hát jó, ha szerinte nem emberek akkor oké. - Ne undizd le ha még nem is próbáltad. Amik undorítóak azok a zöldségek és a gyümölcsök. - Végül is érthető, nekem is undorító lenne, ha valaki jupiteriek megevéséről beszélne. - Nem baj, majd kiolvasztom. - A kanál a számban volt, úgy beszéltem. Ilyet otthon nem csinálhatnék, mert "nem illik". Wrenor nagyon szigorú tud lenni. Tudom, hogy neki nem igazán volt gyerekkora, de attól még megérthetné, nem lehet mindenki ugyanolyan mélabús, mint ő.
- Nem hinném, hogy az asgardi ételek hasonlítanának a mienkhez, de ki tudja. Kár, hogy Asgard nincs többé....se asgardi kaják. - Jó-jó, a népüket is sajnálom, de főleg azokat a finom húsokat, amik ott lehettek. Nyami.
- Tessék? - Nem értettem, hogy miről magyaráz, ki az a Horatio? - Nehéz úgy elrejtőzni, ha mindenki tud rólatok. Hangos földiek. - Nyelvet öltöttem rá, aztán bekanalaztam az utolsó falat fagyit. Nem ismerem még őket, de nem lehet túl jó érzés, hogy annyi gonosz szörnyeteg támad rájuk. Szegény Föld. Tudom jól, hogy a bolygók, csillagok miből állnak össze, s hogy ezek nem érző lények, de valamiért mindig is úgy tekintettem a bolygókra, mint ahogyan saját magamra is. Nem élnek, én mégis élőlénynek tartom őket. Nem beszélnek, de ha elég jól figyelünk hallhatjuk a morajlásukat.
- Óóóó. Akkor ezért volt rossz ízed. - Szóval a csíkszemű rosszízű ember teóriámnak lőttek, mert Dailon nem is ember. Hmm. A háború ellenes mondataira nem reagáltam, mert úgy is csak a falnak beszélnék. Nem szabad ilyen puhának lenni, mert azzal csak azt érik el, hogy újra megtámadják őket. - Jó lenne tudni, hogy az én dolgom micsoda... - Mert úgy tűnik, hogy nekem nem a népem megmentése a sorsom, eléggé rosszul csinálom. - Dehogynem. - Nincs vele bajom, csak ne vegye el tőlem a testvéreimet, engem kell hogy a legjobban szeressenek. Csak nekem mesélhetnek, másnak nem.
- Milyen szomorú, nagyon sajnálom Dailon. - Étel és ital nélkül létezni, húha. Kemény lehet. Utálok fürdeni, de most rám fér, és Severin szerint az alkohol is hamarabb fog hatni. - Akkor megyek is fürdeni. - A testvéreim biztosan örülnének, ha otthon is elhagynák a számat ehhez hasonló mondatok, de erre nem fog sor kerülni. Bólintottam egyet Sev utolsó szavaira, majd Dailont követve elindultam a fürdőbe. Miután mindent megcsinált nekem bele is vetettem magamat a vízbe. Nem időztem sokáig, a pizsama amit kaptam eléggé érdekes, valami fura lény van rajta. Mindegy. Felöltöztem, aztán az elköszönés után elvonultam aludni. Talán nem akar megölni álmomban.

// Menő játék volt  harc //


 hagyjál    |

Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Bon appetit! ~ Severin & Reimos

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Univerzum - Játéktér :: Föld :: New York :: Sikátorok-