Jellem:
Igazi harcos vagyok. Rengeteget edzek, mind erősítés, mind gyakorlás céljából. Gyors, szikár és rendíthetetlen vagyok. Reflexeim élesek, éberen alszok, mindig készen állok a legváratlanabb eseményekre is. Nem mondhatom magam vaskosnak, de karjaimban nagy erő lakozik, ráadásul abban a szellemiségben nőttem fel, hogy nem létezik olyan, hogy „feladni”. Soha. Bár a külsőm nem mindig ezt tükrözi, de alapvetően jó kedélyű vagyok. Noha nem jár a szám nulla huszonnégyben, és egyáltalán nem félek odapirítani másoknak, sokkal inkább a csendes kategória vagyok, mégse lehet azt mondani rólam, hogy magamba forduló lennék, mert szeretem a társaságot, de csak az általam megszabott mérce alapján. Nem engedek sok mindenkit közel magamhoz, nem állok le fűvel, fával beszélgetni, mert sose lehet tudni, hogy az illető milyen személyiséget hordoz magában. Jobb szeretem először ténylegesen megismerni az embereket. Nem rejtem véka alá, hogy szeretem azt, amit a családom művel, mindig próbálok kiegyensúlyozott és precíz lenni a gyakorlatok alkalmával. Ez a bátyám oldalán gond nélkül megy, de mikor kikerülök az oltalmazó kezei közül, eluralkodik rajtam a bizonytalanság. Mellette látszólag vezető egyéniség vagyok, és megfontoltan mozgok, de amint Ő nincs…. leengedek. Ez egyértelműen sorolható a gyengeségeim közé, mert hiába próbálom azt a látszatot fenntartani, hogy tudom kezelni a helyzetet, mégis kicsúszik az irányítás a kezeim közül. De, amilyen gyorsan pánikba tudok esni, ugyan úgy össze tudom magamat szedni, hogyha az életem vagy a barátaim élete a tét. Amint ezeket ki tudom küszöbölni, viszonylag jó harcos válhatna belőlem, annak ellenére is, hogy még gyermek vagyok.
Külső:
És, hogy mit lehet látni kívülről? Arcom általában magabiztosságot, esetenként nemtörődömséget tükröz, de ezt felváltja olykor egy széles vigyor, ami mára már szinte csoda számba megy. Nagy indok kell hozzá, hogy kimutassam fogam fehérjét, de akkor másokat is könnyen mosolyra tudok fakasztani. Erős állkapocscsonttal rendelkezek, szemeim kékeszöldek, de olykor átvált tengerkék árnyalatúba, ez csakis a hangulatomtól függ. Hajam barnás színű, és formájában valamilyen szinten követem a divatot, de nem vagyok megszállottja a trend folytonos követésének. Körülbelül 188 centiméteres magasságomhoz egy kidolgozott test párosul, tekintettel arra, hogy a harcokhoz jó erőnlét szükséges, ezért külön figyelmet fordítok a mindennapos testedzésre. Néhány sebhely felfedezhető a testtájaimon, amik a bátyámmal való edzések alatt kerültek fel rám, de egyik se hat olyan kirívóan. Testemet általában egy szűk nadrág és póló kombinációval szoktam fedni, amire gyakran veszek fel egy kabátot. Szarvam sötétebb szürke, nagyjából harmincöt centi hosszú.
képesség »

Elege volt. Honnan tudom? Talán azért, mert jelen helyzetben túlzottan is bele láttam a lelkébe, talán mert ismertem őt, akár a tenyeremet, talán azért, mert a tekintete nyitott könyv volt a számomra, de tisztában voltam vele, hogy ugyanazon érzelmek futnak át rajta újra és újra, amik bennem is végbe mennek. Érzések bonyolult kavalkádja, benne fájdalom, vágyakozás, és közben egy hang, ami azt súgja, nem éri meg.
Csak komoran bólintott, mikor azt mondta, igyekszik elhitetni, amit a Föld nevűről mondott.
- Ne kérdezz, és nem hazudok. - válaszolta végül röviden és tömören, majd kedvesen a kezemre tette a kezét. - Hidd el, jó okom van rá, hogy ne keverjelek bele ebbe az egészbe. Még nekem is nehéz, és szövevényes dolog... és úgy hiszem, nem is akarnád, semmiféle módon, hogy közöd legyen hozzá. - fejezte be. Kíváncsi volt a reakciómra, de arra nem, ami ezek után jön.
Kirúgtam magam után a széket, mintha csak menekülőre fognám. Per pillanat nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagyok-e rá, vagy csak a saját érzelmeim elől menekülök. Mindenesetre utánam lépett. - Várj... - mondta, kis kérleléssel hangjában. - Ne menj el. Én azt hittem, hogy... - fogta meg a vállamat kedvesen - hogy hinni fogsz nekem. Sosem hazudtam. Talán... nem is tudom... talán képes leszel egy légtérben megmaradni velem ezután.
Láttam a tekintetében a gyanakvást, az óvatosságot, és a kíváncsiságot. A repülő madár néz így a tőle távol lévő, de közeledő pontra, hogy vajon mi lehet az. Talán egy másik békés madár, aki nem bántja, talán egy ragadozó, aki az életére tör. Vagy akár egy repülő, ami egy mozdulattal leradírozza a létezés palettájáról is.
Hangulat... ez volt az, amit kétségbeesetten kerestem már napok óta, bár nem számoltam. Lehet, hogy eltelt már egy hét, vagy másfél, mióta a bátyó utoljára itthon volt.

Miután elszakítom magam a lánytól, s az erre dühvel válaszol, azonnal reagálok én is. Követhetetlen gyorsasággal váltok harci üzemmódba, készen bármire...a korábbi szégyenkezés, hezitálás eltűnik, marad az "élet"ösztön, a gyakorlat, a tapasztalat. Íriszeim már nem azt méricskélik, mire miért reagált a lány, csupán azt, mikor és merre fog mozdulni, s az esetleges támadást hogyan lehet a legegyszerűbben kivédeni. Már rég leszoktam róla, hogy holmi látványos parádéval vesztegessem az erőm. Először a másiknak kell visszatérnie nyugalmához, én csak utána lazulhatok el ismét, hogy megbizonyosodtam róla: nem fenyeget veszély semmilyen részről.
- Még mindig remek adottságaid vannak Ak. – Neiana mindig is őszinte volt, magányunkban mindig kettesben gyakoroltunk. Volt hogy kissé komolyabbra vettük a figurát és volt hogy lazábbak voltunk a kelleténél. Az adottság emlegetésére kissé szkeptikus szemöldökfelvonással reagálok. Bárki mondhatja magáról. hogy különleges. Talán egyszer... a gondolataimra, s a másik ugyanekkor elhangzó szavaira azonban visszatérek a valóságba, s ennek megfelelően elhúzódok. Kóstolgatjuk, próbálgatjuk egymást - próbálok vigyázni a törékenynek hitt és érzett másikra... azt azonban nem tudom, őt milyen motiváció hajtja. Az igazat - hogy ő is az én épségemet félti, ha nem is testi, inkább lelki szinten - sosem feltételezném, eszembe sem jut. Az érzelmek ellenére sem.
Olyan sok minden van, amit elmondhatnék erről. S még több, amit lehetetlen elmondani. De egyik sem olyasmi, amiről itt, most és vele beszélni szeretnék.
Nem tudom. Ha valaki mégis képes ellátni olyan mélyre, az megőrül, aki pedig megőrül, az hamarosan meghal. Hátrálnék is egy lépést, mielőtt felfoghatnám, mit teszek, hogy tényleg megfutamodom egy lánytól, vagy a helyzettől, mibe kerültünk. Minden esetre reakcióm nem több egy felvont szemöldöknél. Nem én leszek az, aki ennyitől meghátrál. Nyilván a harc hevéből ösztönös reakció született, de az se érdekel különösebben, ha frászt akar hozni a fejemre.
…
- Hogy vagytok ti hárman mostanság? – öregapó mindig érdeklődik felénk. Reimos-ról mindent tud, napi szinten látja, de engem nem sűrűn.
- Gyakoroltok sokat?
- Sokszor van úgy, egyszerűen ránézésre le tudjuk vonni a megfelelő következtetéseket. Elméletileg lehet ugyan hazárdírozni, hogy ha majd ezt vagy azt csinálom, akkor a másik válasza ez vagy az lesz, próbálhatjuk elképzelni, kitalálni a másik következő lépéseit különböző variációkban, sőt gondolatban megmásítani azt előre, de ezek mind tévutak. Legtöbbször azt kapod, amit látsz. A Jupiteri az Jupiteri, Hulk az Hulk. Kell némi idő ahhoz, hogy a változást erről és arról az oldalról is megszokja az ember….
– Többet beszélsz és többet számolsz, mint amennyi jót tesz neked. - felelte nevetve. - Hogy van az oldalad és a vállad?
– Nem tudom. - feleltem. – Nem is érzem; s ez talán javulás, hiszen... - próbálgattam – ...már a karomat is tudom mozgatni egy kicsit. Igen, kezd visszatérni belé az élet. És nem hideg. - tettem hozzá, ahogy jobb kezemmel megérintettem a balt.
– Nagyszerű! - örvendezett az öreg. – Szépen gyógyulsz. Hamarosan kutya bajod….

Az űrhajó elég sikertelenül landolt. Ki fognak nyírni a hercegek. Nem tartottam vissza Rei-t ettől az őrültségtől. De ha már együtt vagyunk...akkor megvédem. Képes vagyok rá...
De nem így, s nem itt. A sötétség...
Ez a sötétség elnyelt, lehúzott és megrémített.
Az idő felőrölte az ítélőképességemet, nem számított már az, hogy honnan jöttem és hová tartok. Egyszerűen... mintha minden jelentéktelené vált számomra mindaddig, míg nem tudok megbékélni a helyzettel teljes egészében. Alig választ el valami a valóságtól.