HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaid





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 11 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?

A nyár díjazottjai
az évszak nyertesei

A nyár férfi karaktere

M'Baku
A nyár nõi karaktere

Natasha
A nyár párosa

Pepper & Tony
A nyár canon karaktere

Steve & Bruce & Rocket
A nyár kedvenc karaktere

Pepper
A nyár saját karaktere

Esther & Vitali
A nyár elõtörténete

Gamora & Herkules
A nyár játéka

A 4. kaland (III. - IV. kör)

Share | 
A topik címe: I FOUND - [E&E]

avatar

∆ Hozzászólások száma :
64
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Kedd 11 Szept. 2018, 13:13
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Talk some sense to me.
- Menj, és szólj Mr. Lehnsherrnek, hogy szeretném, ha lejönne ide a laborba, amilyen gyorsan csak tud. - egy utolsó simítással ellenőrzőm, hogy Emilia befáslizott karja megfelelően van rögzítve. Aprócska baleset, de csont nem tört, ezért a zúzódás kezelésére elég egy erősen megkötött fásli. - A szobája a..-
- Tudom, hol van a szobája, a Tiéddel szemben. - vág a szavamba kissé türelmetlenül. Láthatóan már visszamenni a többiekhez. A szőkeség viselkedésében egyáltalán nem látok félelmet, mikor kimondom Erik nevét. Pontosan ezért bátorkodtam megkérni eme apró szívességre. Emilia épp elég vagány lány, hogy ne rettenjen meg egy ilyen feladattól, no meg az értesítendő személytől. - Mindenki tudja. -
Teszi hozzá, mikor kissé meglepetten vonom fel a szemöldököm. Leugorva a vizsgálóasztalról, sietősen távozik én pedig pár pillanatig nézek abba az irányba, ahol távozott. Mindenki tudja? Mégis miféle válasz volt ez?
- Esther? - a hang irányába fordulok, és meglátom a szomszédos helyiséget elválasztó ajtóban megjelenő arcot, melynek vonásaiból kimondatlanul is kiolvasom a kérdést.
- Mindjárt itt lesz, ne aggódj. - küldök egy megnyugtató mosolyt a lány felé, mire ő is elmosolyodik, s bólint egyet, majd tűnik el ismét a látókörből.

A szőkeség megállíthatatlanul robog végig a folyósón, s láthatóan a befáslizott karja sem akadályozta meg abban, hogy ismét görkorcsolyát húzzon a lábaira. Lefékez a férfi szobája előtt, majd felemelve karjait, hangosan dörömböl rajta, egészen addig verve az ajtót, amíg az ki nem nyílik.
- Hello!- köszön a felbukkanó férfira, s egy pillanatra megilletődötten mered a másikra, de végül lerázza magáról ezt, és hevesen rágja tovább a rózsaszín rágógumiját a szájában. - Esther küldött. Üzeni, hogy menjen le a laborba, minél hamarabb, amint csak tud! Fontos, mert.. ööö.. azt nem mondta miért. -
Gondolkozik el egy pillanatra, majd megrántja a vállát.
- Ennyi. - teszi hozzá, ha esetleg kétség merülne fel bárkiben is, hogy az általa hozott üzenet többet is tartalmaz, s karjait a háta mögé csapva még mindig ott ácsorog az ajtó előtt, és bámulja a férfit. - Menő a képessége. Adom!-
Vigyorodik el végül, s közli némi hallgatás után azt a gondolatot, majd el is viharzik, olyan gyorsan, mint amilyen hirtelen felbukkant.

A mikroszkóp fölé hajolva helyezek be egy mintát. Egészen addig ezt vizsgálom, amíg léptek zajára nem leszek figyelmes. Másodpercekkel később felpillantok, s meglátom az ajtóban felbukkanó férfi alakját.
- Szia! Köszönöm, hogy ilyen hamar tudtál jönni. - egyenesedem fel, majd halovány mosollyal az arcomon köszöntöm. A Professzor irodájában tett látogatásunk óta eltelt párnap, s nem igazán volt alkalmam beszélgetésbe bonyolódni Vele. Legalábbis komolyabban biztosan nem, s az udvariassági köröket érintő csevejt nem veszem ide. - Remélem nem zavartalak meg semmiben. -
Ellépve az asztalom mögül, indulok el felé.


i found. |  csapdába csallak. :-*

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Csüt. 13 Szept. 2018, 19:00
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

Furcsamód, a közelgő távozásom ténye …sajnálattal töltött el. Mikor magamhoz tértem a kórházi ágyon,  nem gondoltam volna, hogy több időt töltök itt, mint amennyi szükséges. Charles felajánlotta ugyan, hogy itt maradhatok a birtok falai között, de a Virginiában történtek után … nem teljesen igazságtalanul, de engem okolt. Szólhattam volna neki, ha nem én, akkor Esther. Elvégre, ő a csapat tagja, én … csak voltam. Akárhogy is, ez és a közelmúltban történtek olyanná tették a világot, amilyennek gondoltam. Az emberiség most gyűlöl mindent. A Bosszúállókat, a mutánsokat, egymást. A káoszban pedig rendet kell teremteni, ezt pedig csak úgy tehetik meg, ha erőt demonstrálnak. Mi nagyobb erődemonstráció annál, mint a felelősségre vonás? A Bosszúállókkal kezdődött, mi leszünk a következők. Én nem fogom itt megvárni, hogy rám törjék az ajtót. Ahogy azt sem hagyom, hogy miattam háborgassák az itt lévő diákokat. Csak idő kérdése, hogy ismét a föld alá dugjanak, távol mindentől, amiben egy atomnyi fém van.
Meglepve kapom fel a fejem a kopogásra, ami még az előtt kinyílik, hogy az ajtó elé lépnék és megpillantanám a fiatal lányt, aki úgy áll az ajtómban, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ellenben velem, aki homlokráncolva lép elé és mielőtt még feltehetném a kérdést, már beszélni is kezd.
- Köszönöm. – bólintok mosolyogva, amit a lány szavai csalnak az arcomra, mielőtt távozna, és nem sokkal utána én is magam mögött hagyom a szobát.

Zsebre dugott kézzel lépek be a laborba, kíváncsian pásztázva a tekintetemmel a környezetet, mielőtt megállapodna a tekintetem Estheren.
- Nem illik megvárakoztatni egy hölgyet. – feleltem a szavaira, ahogy bólintottam felé, az egyik asztal felé lépve, ahol lombikok sorakoztak és benne … hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudnám miféle folyadékok voltak benne. – Nincs igazán mit pakolnom, úgyhogy…   vonom meg a vállam. Nem úgy rendezkedtem be itt, mint aki sokáig tervezett itt maradni. Az idejét sem tudom, hogy mikor rendezkedtem be utoljára valahol úgy, hogy … tudtam, nem kell tovább állnom. – Most épp ráérek. – fejeztem be a mondatot, ahogy megeresztettem egy mosolyt Esthert felé.
- Meglep, hogy idehívtál. De örülök. Jól áll a szabadság. – jegyzem meg. A szobájában, mikor rányitottam, akkor csak árnyéka volt igazán önmagának. Jó látni, hogy … kivirágzott. – Rég már, hogy … valami hasonló helyen jártam. – mondtam, miközben óvatosan végig futtattam a tekintetem az eszközökön. – Nem volt túl jó tapasztalatom az orvosokkal … eddig. – pillantok Esther-re, mielőtt összefonnám a karom magam előtt az asztalnak dőlve. – Értek pár dologhoz, de … kétlem, hogy tudnék bármit is segíteni itt. – sóhajtottam fel, ahogy körbe néztem a laborban. Soha nem én voltam a tudományok embere, hanem Charles. Én mindig is a … nyers erőt használtam, ő sokkal kifinomultabban tette mindezt. Akármit is csinál itt lent Esther, nem hinném, hogy hasznomat vehetné benne. – Hacsak nem mozgatni kell valamit. – vonom meg a vállam. Ahhoz értek, nagyon is.


hooked | pedig a sarokba szorított vad a legveszélyesebb...Razz


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
64
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Csüt. 13 Szept. 2018, 21:14
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Talk some sense to me.
Szavaira kiszélesedik a mosolyom, s ahogy korábban, most is próbálom felidézni azt, mikor is váltottuk át magázódásból tegeződésbe. Csupán emlékfoszlányok vannak arról a napról. Mintha az elmém tudatosan zárná el a fájó emlékeket, s én önző módon hagyom magam. Utoljára akkor beszéltem az esetről, mikor Erik látogatását követő napon lementünk a Professzor irodájába. A vallomásom minden részlete letört belőlem egy apró darabot, s a végére teljesen összeomlottam belül. Nem harcoltam ellene, csupán azt nem engedtem, hogy teljes mértékben utat törjön a külvilág számára.  A legkevésbé sem emelt fővel, büszkén vagy éppen megkönnyebbülten távoztam Charles irodájából, mégis ez volt az a pont, melyből képes voltam újra felépíteni önmagam.
- Rég beszéltünk. - vonom meg a vállam, a tőlem telhető legnagyobb lazasággal. Lenyeltem a feltörni készülő, kissé sürgető kérdésem, miszerint mikor távozik a kastélyból. Nem is olyan rég még együtt vártam ezt a pillanatot a többiekkel, most azonban nem érzem azt a bizonyos örömöt, amit a távozásának híre tudatában kellene éreznem. Sőt. - Megígértem Neked, hogy változtatni fogok, és.. mindennap dolgozom rajta. -
Biccentek egyet, még mindig mosolyogva, és ahhoz az asztalhoz lépek, melynek lazán neki dől. Az apró kémcsöveket egy fém tartóba rendezem, s óvatos mozdulattal felemelve indulok el a pár lépéssel távolabb lévő hűtőhöz, hogy behelyezzem a mintákat.
- Nos, ez mindenképp jó hír, hogy nem kapsz frászt attól, ha meglátsz fehér köpenyben. - csukom be a fagyasztószekrény ajtaját, majd fordulok a férfi felé, és küldök egy bíztató mosolyt. Úgy gondolom, nem szükséges elnézést kérjek Eriktől a helyszín megválasztása miatt, bár ha azt látnám Rajta, hogy ezt igényli, megtenném. Azonban nem ezt olvasom le vonásairól. Most valahogy egészen más. Ahogyan a kettőnk között, éppen ebben a pillanatban is zajló csevej is rendhagyó. Korábbi beszélgetéseinket nem éppen ez a fajta, úgynevezett „harmónia” lengte körül. - Ami azt illeti, épp időszerű, hogy pár kontroll vizsgálatot elvégezzek Rajtad. Szeretném, ha.. úgy távoznál a kastélyból, hogy teljességgel sikerült meggyógyítanom Téged. De elsősorban nem ezért hívtalak ide. Gyere, van egy meglepetésem. -
Beszéd közben kibújok a fehér köpenyemből, és lazán összehajtva az asztalra dobom, majd az utolsó szavaknál Erikhez lépve karolok belé, és ellentmondást nem tűrve vonom magammal a szomszédos helyiségbe, mely az egyik elszeparált beteg szoba. Amikor belépünk, a férfi megpillanthatja a lányt, aki háttal állva nekünk, az egyik vitrint vizsgálja kíváncsian. Lépteinket hallva megpördül a tengelye körül, így láthatóvá válik az arca. Ő az a lány, akit nem kevés harc árán mentettünk meg közösen, Erikkel.
- Erik, Ő itt a legújabb növendéke az iskolánknak, Camille Campbell, akinek az volt a legelső kérdése, hogy találkozhat e Veled. - vezetem oda a lányhoz, majd vonom el kezem, s lépek hátrébb egy lépést.
- Miss Wolheim.. vagyis, khm Esther elmesélt mindent. - szólal meg a lány halk hangon, miközben kezeit tördelve nézi a férfit, olykor lesütve a szemeit. Arcán még láthatóak az elszenvedett ütések nyomai, de már igen halványan. - Szeretném megköszönni mindazt, amit értem tettek. Nagyon.. hálás vagyok! Esther azt is mondta, hogy Ön volt az, aki elindult értem, hogy.. kimenekítsen. Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg.. Én tényleg.. nagyon,.. köszönöm, hogy megmentette az én és a szüleim életét. -
Beszéde kissé bizonytalan, s az egész megjelenése sugározza a lány megtörtségét, s félénkségét, melyeket minden bizonnyal a több évnyi terror következménye. Az utolsó szavaknál könnybe lábad a szeme, s egy suta mozdulattal törli meg arcát a pulcsija ujjával.


i found. |  várom, hogy a bizonyos vad végre kitörjön belőled. :-*  

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Szomb. 15 Szept. 2018, 18:46
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

- Elfoglalt voltál. – mosolyodom el, ahogy körül pillantok. Akiket eddig ismertem orvosok, mind egy ehhez hasonló helyen akarták megváltani a világot. Egyszerű ember vagyok, nem vagyok tudós, sem … különösebben művelt. Én nem tudósok könyveit olvasva hajtottam álomra a fejem, mint mondjuk Charles. Az ő könyvei biztonságban voltak a könyvtárjukban. Az én családom könyveit máglyára vetették. – Örömmel látom. – bólintok, miközben a mozdulatait figyelem, és egy kicsit arrébb lépek, hogy könnyebben elférjen, és tehesse a dolgát.
- Mostanra megbarátkoztam a látvánnyal. – vonom meg a vállam Esther-re pillantva. Már nem csak egy gyerek vagyok, akit kikötözhetnek egy ágyhoz, és kísérleti patkánynak használhatják. Sok mindentől féltem gyerekként, sok minden kísértet. Úgy gondoltam, ha végzek azzal, ami megijeszt, többé nincs hatalma fellettem. – Egész jól áll. – jegyeztem meg, egy halovány mosoly kíséretében. – Többet vizsgáltál már meg így is, mint bárki más összesen. – életem java részében erről magamnak kellett gondoskodnom. – Jól vagyok. Régóta először. – pillantottam Esther-re. – Meglepetés? – kérdezem meglepve, majd legalább ennyire meglep, ahogy belém karol, de nem ellenkezem, csak lopva pillantok rá oldalra, hagyva hogy a szomszédos szobába vezessen.
Ahogy a lány megfordul, már azelőtt felismerem, mielőtt Esther megszólalna. Jól emlékszem a lányra. Az arca akkor sápadt volt, a tekintete kába, és bár még nyoma volt rajta a történteknek, sokkal jobb bőrben volt.
Hátrapillantok Esther-re, meglepve, kissé értetlenül, de … ugyanakkor valahol jó érzés tölt el. Vajon így érez Charles is, mikor a diákjaira néz? Némán hallgatom a lány szavait, hagyva őt beszélni. Áttudom érezni minden egyes szavát. Minden, ami Virginiában történt, ezt látva … megérte. A halál szolgálhatja az életet, hiába kegyetlen, így az igazságos.
- Te mentetetted meg őket. Én, mi…  - pillantok hátra Esther-re . -  … csak segítettünk. Bátor voltál, hogy nem hagytad magad. Maradjon is így, rendben? – pillantok a lányra, megvárva míg bólintott. – Tudom milyen, mikor azért gyűlölnek, ami vagy. Ne hallgass rájuk, légy büszke! Különleges vagy, és most már biztonságban is vagy. Itt jó helyed lesz. – bólintottam, bátorítóan mosolyogva a lányra. – Köszönöm. – tettem még hozzá, nem számítva rá, hogy Camille közelebb lép hozzám és megölel. Meglepve, de viszonoztam a gesztust, mosolyogva bólintva, mielőtt elengedett volna, hogy Esther-hez lépjen, akivel később minden bizonnyal még bőven fog találkozni. Velem már nem olyan biztos.
- Neked is. – fordulok Esther felé, mikor Camille már kiment a helységből. – Megérte, nem igaz? – pillantok kíváncsian Esther felé. A Virginiában történtek eltörpülnek amellett, ami most a világban történik. Viszont összefüggenek. Esther-ről csak személy leírást adtak a helyiek, ami kissé ködös, mint kiderült. Rólam azonban könnyen adtak, igen pontost. Idő kérdése csak, hogy kopogtassanak az ajtón, engem keresve. Azonban nem bánom.
- Nem fogsz unatkozni, miután már nem kell folyton megvizsgálnod? – pillantottam Esther-re mosolyogva, zsebre dugva a kezemet. – Én már kezdtem egész hozzászokni. – vontam meg a vállam. Nem sok jóban volt részem eddig, és azt a keveset is elvették tőlem. Nem hittem volna, hogy majd … megfogom ezt tudni szokni megint. De hiányozni fog.


hooked | ami késik, nem múlik:P


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
64
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Hétf. 17 Szept. 2018, 07:48
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Talk some sense to me.
Aprót biccentek szavaira, s ezzel talán inkább megerősítem, mint vitatom a férfi kijelentését. A hivatásom számomra mindig is fontos volt, s a magány helyett inkább a munkaterápiát választottam, ami sokkal kifizetődőbbnek tűnt számomra, és a környezetem részére is. Mindenki nyer. Szintúgy egy mosoly, majd egy rövid köszönetmondás a feleletem a fehér köpenyemet illető szavakra. Nem gondolnám, hogy Eriknek kenyere lenne a bók, valamiért mégis veszem magamnak a bátorságot, hogy annak vegyem. Ennek ellenére inkább megszabadulok a hivatali darabtól, hogy a hétköznapi formám kerüljön az előtérbe. Semmi különös, egy farmer, és egy vékony, hosszúujjú pulcsi, mely az alakomhoz simul. Vesztettem pár kilógrammot a remeteségem alatt, de korántsem olyan feltűnő. Nem is ez a lényeg, hanem az a személy, aki a túlsó falon túl vár ránk, leginkább Rá.
Magammal vonom abba a helyiségbe, ahol Camille vár ránk, s a háttérbe húzódva figyelem kettősüket. Bíztató mosolyt küldök Erik felé, amikor értetlenkedve néz rám. Némán intem türelemre, hisz mindent megtud majd, és akkor összeáll a kép. Nem is kell sokat várni arra, hogy a lány megszólaljon, és megadja az itt léte okát, vagyis sokkal inkább azt, miért akart Erikkel találkozni. Camille hangja megbicsaklik, s könnyek szöknek a szemébe, én pedig szívesen odalépnék, hogy némi vígaszt nyújtsak, azonban nem akarom megzavarni kettősüket. Különös örömet érzek, mikor Erik szavait hallgatom. Nem találok benne semmi kivetnivalót, hisz nem buzdít a gyűlöletre, vagy olyasféle harcra, mely az iskola elveivel szemben állna. Igen, egy röpke pillanatra azt hittem, előtérbe kerül azon énje, mely már a legelső találkozásunkkor vitába szállt velem. Jelenpillanatban inkább érzek melegséget, mint azt az ellenszenvet, amit akkor éreztem.
- Én csak teljesítettem a lány kérését. - tárom szét karjaim ártatlanul. A köszönetet ezúttal nem érzem jogosnak, hiszen tényleg nem tettem semmi olyat, mely nagymértékű lenne. Csupán biztosítottam, hogy nyugodt körülmények között tudjon találkozni Camilleval, és tudjanak pár szót váltani, kíváncsi szemek és fülek nélkül. Nem sok ilyen nyugodt hely akad az iskola falakon belül, de az alagsor, és a laborom ezen helyszínek közé tartozik. - Igen. -
Mosolyodom el, s nézek én is a férfira. Rengeteg rossz történt most, s az ilyen reményre van szükségünk ahhoz, hogy belekapaszkodjunk, és erőt merítsünk belőle.
- Nem kizárt, hogy azt a fajta kihívást, melyet Te jelentettél, hiányolni fogom. - szélesedik ki a mosoly az arcomon, majd a következő kijelentését hallva újfent egy kedves gesztussá szelídül az ajkaimon. - Én is. -
Érkezik a rövid válasz, miközben folyamatosan Őt figyelem. Talán a kelleténél hosszabb ideig is, mire végül elindulok.
- Ígérem, nem tartalak fel soká. Gyere, először megszeretném nézni, hogyan forrtak össze a csontjaid. - intek a fejemmel, majd mellette elhaladva megyek vissza a laborba, s lépek oda az egyik vizsgálóasztalhoz. - Ide feküdj fel, kérlek. Nem kell csinálnod semmit, csak.. lazítsd el magad.-
Paskolom meg az ágy felületét, s ha a férfi a kérésem szerint cselekszik, azt türelmesen kivárom, amíg elhelyezkedik az ágyon. A férfi feje mellett van egy panel, melyhez oda állva, kezdem el a billentyűzetet és a gombokat nyomkodni.
- A beépített szenzor a felület alatt van beépítve, ahol most fekszel. Nem fogsz semmit érezni, vagy észre venni. - magyarázom, hogy tudja, mi is történik. Fordított esetben én is elvárnám ugyanezt, egy teljesen ismeretlen közegben. A legutóbbi ostrom óta sokat fejlesztettünk a laboron, és korántsem olyan körülmények vannak, mint annak idején a sátorban, mikor először került a kezeim alá. - Mikor indulsz? -
Kérdezem, az ágy mellett állva, nézek le Rá. A szenzor elindul, és elkezdi beszkennelni a férfi csontozatának képét. A Professzor nem mondta ki nyíltan, hogy menjen el, ahogy annak pontos időpontját sem határozta meg. Csupán erőteljes célzás formájában hangzott el ama mondat, hogy nem látja már itt szívesen Eriket.
- Nem sokat tudok a jelenlegi Professzorról, de azt már megfigyeltem, hogy sokkal inkább hirtelenharagú, mint az idősebbik énje. Lehet.. lehet, már meggondolta magát. Szívesen beszélek vele az érdekedben. - fűzöm hozzá nemsokkal, s valamiért most nem rökönyödöm meg a saját szavaimon. Pedig kellene, és tudom, hogy ha ezt Scott és a többiek hallanák, miként reagálnának rá. - Kész. Felülhetsz. -
Megfordulok, majd az egyik íróasztalhoz lépek, és pár kattintással előhívom az adatokat.
- Átnézem a felvételeket, addig.. kérlek, tedd szabaddá a felsőtested. Szeretném megnézni a legutóbbi sebeidet. - pillantok Rá a monitor fölött, majd fordulok ismét a képek felé.


i found. |  két körrel ezelőtt is ezt mondtad. most már türelmetlen vagyok. ]: )  

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Kedd 18 Szept. 2018, 18:41
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

Ne félj, minden rendben lesz. Ezt mondogatta az anyám, miután vagonokba tereltek minket. A falhoz szorultunk, annyian voltunk. A holminkat elvették, remegtem a hidegeben, nem éreztem a lábaim. Az anyám próbált védeni, átölelni, megóvni a fagyos szelektől. Az apám szerzett nekem egy kabátot, egy halott fiútól vette azt el, aki az odautat sem élte már meg. Még most is hallom a dalt, amit az anyám dúdol, tudván, hogy … mind meghalunk. Abban a pillanatban, mikor megfosztottak a családomtól, megjelöltek, elvették a nevem, már nem az a fiú voltam, aki inaskodott a helyi pékségben. Az a férfi lettem, aki a fél világot felégetné, csakhogy azt a néhányat megölje, akik tönkretették.
De nem mondom ki mindezt, nem mondom Camille-nek, hogy járja ezt az utat. Mindenki, aki valaha bántott engem, vagy a szeretteim, mostanra halott. Akárcsak azok, akiket szerettem. Az emberiség mindent elvett tőlem, és én ezt viszonozni akartam. Tönkre tenni őket. Ez az én utam, én tapostam ki, és ha már megtettem, azt akarom, hogy más csak akkor lépjen rá, ha már biztonságos.
- Nem lett volna muszáj. – pillantottam Esther-re, hálásan bólintva. Ami aznap történt, nem bántam meg. Megölném az embereket újra, ha ezzel a lány és Esther életét megvédhetem. Sokan itt a birtokon, a történtek után, és a világot ért katasztrófa után, még kevésbé látnak szívesen, mint eddig. Ők vannak otthon, nem én. Én csak vendég voltam.
- Ez megnyugtató. – bólintottam mosolyogva a szavait hallva. Egy részem nem örül annak, hogy távoznom kell. Eddig sem azért maradtam, mert ne lett volna hová mennem. Találok valamit, ebben biztos vagyok. Nem a nélkülözés volt az, ami eddig itt tartott.
- Melyikek? – kérdeztem, ahogy utána indultam. – Van egy pár. – jegyeztem meg, ahogy az asztal elé értem. Meglehetősen… kalandos életet éltem, finoman fogalmazva. Mivel orvosi ellátást ritkán vehettem igénybe, általában magam intéztem a dolgok ezen részét. Bőven vannak újra és újra összeforrott csontjaim, sebek, hegek.
Egy bólintással nyugtázom Esther szavait, mielőtt tenném, amit mond és felülök majd lefekszem az asztalon, mélyet sóhajtva, igyekezve azt tenni, amit mondott, miközben a szemeimmel felfelé nézve figyeltem az alakját. Nehezebbnek bizonyul így ellazulni, hogy ilyen közel áll, mint gondoltam.
- Furcsa, nem ehhez vagyok szokva. – vontam meg a vállam, egy pillanatra elmosolyodva, ahogy Esther-re pillantottam. Nem, mintha azt feltételezném, hogy élvezte, mikor fájdalmat okozott nekem, de… az elején talán kicsit mégis. Nincs ezzel baj. Én is rengeteg embernek akartam már fájdalmat okozni. A kettő nem ugyanaz, de valahol találkoznak. – A napokban. – feleltem pár pillanat múlva. – Idő kérdése csak, hogy keresni kezdjenek. Jobb, ha nem itt találnak rám. – mondtam, miközben találkozott a tekintetem Estherével. Az egyik leggyűlöltebb mutáns vagyok a Földön, csak idő kérdése, hogy az emberiség úgy döntsön, ideje erőt demonstrálni. Én pedig nem fogok ebben segíteni nekik.
- Na és én? Milyen vagyok … magamhoz képest. – pillantottam fel kíváncsian a nőre. Nem tudom, hogy milyen lehettem pontosan, meséltek róla, hallottam történeteket. Charles jó ember, aki az is próbál maradni, egy olyan világban, ahol a jó embereknek egyre kisebb a helye. Előbb-utóbb be kell mocskolnia a kezét, a szavak szépek, de változást csak a tettek hoznak. – Ne, nem kell. – ráztam meg a fejem Esther felvetésére.   – Hamarosan újra körözni fognak. Ezt kell tennem, de … köszönöm. – biccentettem, mosolyra húzva a szám. Az igazság az, hogy a felajánlása valóban jólesik, és értékelem, nagyon is. De a jelenlegi helyzetben, nem használ se neki, se a diákoknak az, hogy itt vagyok.
- Ez tényleg gyors volt. Meggyógyultam? – pillantottam Esther-re, miközben felültem. Tudom, hogy vannak maradandói sérüléseim a régmúltból, de egyik sem olyan, ami eddig akadályozott volna komolyabban bármiben is. – Nagyon alapos. – jegyeztem meg, mosolyra rándítva a szám szélét, de úgy tettem, ahogy mondott, és a pólót, amit lehúztam magamról az asztal szélére tettem.
- Van egy virágbolt a belvárosban, az ötödik és a harminckettes sarkán. – szólaltam meg hirtelen, miközben ő a monitort nézte. – Ha esetleg … keresnél, csak menj be oda és kérdezd meg, hogy van-e cseresznyevirág. A válasz az lesz, hogy nincs, sajnos ritka a tökéletes virág. Mondd, hogy attól még nem hiábavaló azt keresni. – az anyám imádta a kertjét, azoknak a kertjét, akikéről gondoskodott. Mindig azt mondogatta, hogy a tökéletes virág nagyon ritka. Mindegyik szép, de a tökéletesek … azok ritkán. Van, aki egy életen át keresi az övét, és az élete így nem lesz hiábavaló. Szép gondolat volt ez, egy gonosz világban. – Tudni fogom, hogy kerestél, és következő nap megtalállak. Ha már köröznek, jobb, ha … kerülöm a feltűnést. – vonom meg a vállam. Ismerem a nőt, akié a bolt, a fia mutáns, én tanítottam meg uralkodni a képességén. Tanultam is jót Charles-tól.


hooked | szeretem késleltetni a dolgokat:P


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
64
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Szomb. 22 Szept. 2018, 13:58
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Talk some sense to me.
- A legutóbb eltörtekre gondoltam elsősorban. - vetek rá egy oldalpillantást, majd tovább haladva lépek oda a gép paneljéhez, melyre megkérem, hogy feküdjön fel. Erre a vizsgálatra nem került sor, mikor a sátorban sikerült megmentenem az életét. Az eszközeink minimálisak voltak, és jobbára tapintás útján tudtam kisakkozni, hol lehet a baj forrása. A férfi felfekszik, én pedig a panel képernyőjét, s gombjait figyelem. Mosolyra húzódnak az ajkaim, s viszonzom Erik pillantását, mikor elejti ama megjegyzését, hogy nincs ehhez hozzászokva. Nem vagyok benne biztos, hogy egészen pontosan értem, mire is gondol valójában, de most nem is térek ki válaszának elemzésére. Sokkal inkább leköt az, amit éppen csinálok, mintsem fennakadjak egy ilyen apróságon. Vagy ha őszinte akarok lenni saját magammal, sokkal jobban érdekel a kérdésemre várt válasza, a maradását illetően. A válaszát hallva egyszerre érzek szorongást, és váratlan örömöt. Az általa megjelölt időintervallum nem pontos, de még sem egyenlő a holnappal. Talán van még egy kis időnk. Hogy mire, azt magam sem tudom.
- Lehet, hogy ezen a ponton a Professzor sem lenne képes megvédeni. - nézek Rá egy igen hosszúra nyúló pillanatig. Nem kérdés, hogy Charles nem menne bele hasonló csatába, ami Virginiában történt. Már pedig a világ forrong, s kimondatlanul is körbe lengi az iskola falait a feszültség. Ki tudja, képesek leszünk e magunkat megvédeni. Az pedig, hogy az Ő személyével nem akarja tetézni a bajt, s inkább elmegy, olyasmit tesz, mivel újfent elnyeri a szimpátiám. A szóban forgó idősebbik Magneto ennek az érzésnek a legkisebb szikráját sem lett volna képes kicsikarni belőlem. -Tényleg érdekel az én véleményem? -
Rázom meg kissé hitetlenül a fejem, miközben önkéntelenül is elmosolyodom. azzal, hogy visszakérdezek, magamnak nyerek némi időt, keresve a megfelelő válaszokat. Végül kissé később, miután finoman elutasítja a - talán elhamarkodottan - felajánlott segítségemet, megtöröm a csendet.
- Az a Magneto, akit én ismertem, ebben a helyzetben nem ment volna el az iskolából, sőt. Kiprovokálta volna, hogy a szélsőséges hatalmak idejöjjenek, és nyíltan háborút üzent volna, nem törődve azzal, hogy gyerekek is élnek itt. - kellemetlen erről beszélni, és ez látszik is enyhén megkeményedő vonásaimon. Félek, mit fog felelni erre. Az ágyon fekvő férfi helyeslése igen nagy csalódás lenne a számomra. - Te is radikális vagy, de nem látom azt, hogy eszközként használnád a saját fajtád. A mutánsokat. Mint a sakkfigurákat. De lehet, hogy tévedek. -
Engedek meg egy szomorú mosolyt, majd végül ellépek az asztal mellől, hogy a számítógép mögé lépjek.
- Az öreg soha nem kerekedett volna fel azért, hogy egy fiatal lány életét megmentse, sőt. Sosem jeleskedett abban, hogy a saját életén kívül bárkiét is megmentse. Az én szememben Te önzetlenebb vagy, magadhoz képest, és láthatóan vannak érzéseid, az elveid mellett. Emberibb vagy. - .. és sokkal vonzóbb. Nyelvem hegyére harapva nyelem le az utolsót, s csak egy apró mosollyal, s egy könnyednek szánt vállrándítással zárom le a hosszúra nyúlt válaszom. Talán nem fog egyetérteni a mondandómmal, főleg amikor az emberi oldalára világítottam rá, de ezt gondolom, s ahogy korábban az ellenszenvem sem lepleztem, most sem bújok hazugságok mögé. A következő percekben a monitorra meredek, s szemöldökeim összefutnak. - Felépültél igen, de rengeteg csontodon látszik az összeforradás helye, és van pár korábbi, ami nem is a legtökéletesebben gyógyult meg. Bár ebből nem érezhetsz semmit, de akkor sem a legjobb. -
Húzom el kelletlenül a szám, bár minden bizonnyal nem közlök számára új információt. Az alapossághoz hozzátartozik a maximalizmus is, s éppen ezért zavar, hogy vannak a férfi csontozatán pontok, mik összeforrása nem nevezhető a legsikeresebbnek. Nyilvánvalóan az ellátás hiánya okozta mindezt.
Ellépek a monitortól, és egy másik szekrényhez lépve összeszedek pár eszközt, s fertőtlentőszert. Épp megfordulok, mikor beszélni kezd, én pedig egy pillanatra megtorpanva nézek Rá, s szemeim önkéntelenül is lentebb siklanak felsőtestére. A kezemben tartott tálcára szegezem inkább a tekintetem, majd mikor odaérek, az ágyra helyezem mellé.
- Úgy gondolod, lesz rá okom, hogy felkeresselek miután elmentél? - kérdezem, s mosolyra húzom a szám. Minden viccnek a fele igaz, szokták mondani. Ennek a kérdésnek a tartalma is ehhez hasonló. Ha kitör a háború, nem feltétlenül fogunk egy oldalon állni, s ezzel mindketten tisztában vagyunk. - Elnézést a hideg kezemért. -
Tenyereim összedörzsölöm ugyan, miközben az alkoholos fertőtlenítőt eloszlatom a bőrömön, de még ez is kevésnek hathat. A Virginiában kapott sebeit veszem szemügyre, óvatosan érintve a bőrt, kitapintva a kisebb-nagyobb zúzódások egykori helyét. Végül a vállához érek, ahol a hotelban kapott varrat még mindig ott éktelenkedik a bőrében.
- Ezt itt épp ideje kivenni. Már korábban kellett volna. Miért nem szóltál? - korholom meg kissé, ezzel a saját feledékenységem palástolva kissé. Mióta visszajöttünk, minden annyira más. Egyszer lent s egyszer fent, s folyamatos küzdelem, hogy megtaláljam az aranyközéputat. A vattára folyadék kerül, mivel áttisztítom a sebet, és csak ezután veszem kezembe a csipeszt és az ollót. Egészen közel férkőzve a férfihoz, látok neki a varrat kiszedésének. Óvatosan, hogy ne okozzak fájdalmat. - Van terved, hogy kit keress fel? Vagy van bárki, aki a segítségedre lehet? -
Nem nézek fel Rá, mert a sebbel foglalatoskodom, de hangszínemből így is kiérezhető az aggoldalom.


i found. |  gusztustalan vagy. :’ )  

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Vas. 23 Szept. 2018, 15:56
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

- Nem is engem kell védenie. – felelem Esther szavaira. A diákjait, a tanárjait, azokat, akik itt élnek vele, akiknek ezek a falak az otthont jelentik. Értük felelős, nem értem. – És nem is fog. – teszem hozzá. Nem teszem ennek ki sem őt, sem a diákjait. Az itt létem minél tovább tart, annál veszélyesebb rájuk nézve. Meg kell vívniuk majd a saját harcukat, ahogy nekem is meg kell az enyém. Távol innen, ahol nem éri az őket el. – Persze. – bólintok a kérdésére, halovány mosolyra húzva a szám. Csak Charles ismer jobban, mint Ő, és még ő sem tud rólam mindent. Ez rólam is elmond dolgokat, amik minden bizonnyal nem túl hízelgők. Azt, aki voltam, vagy inkább, aki lettem volna, viszont Charles sem ismeri, egyedül Esther. Az ő véleménye az egyetlen, ami itt … számít.
Némán hallgatom Esther szavait, próbálva elképzelni az embert, akiről beszélt. Magamat. Mikor elhangzik a radikális mivoltam, felpillantok rá, de nem ítélkezve, vagy ellentmondva annak, ami elhangzik. Amit mond, számomra újdonság. Egy lehetséges változata a jövőmnek, talán. Nem túl vonzó, ami azt illeti. – Csak részben. – felelem, nyelve egyet, és kissé kényelmetlenül érzem magam hirtelen. – Így is sok minden van a rovásomon. – teszem hozzá. Öltem mutánsokat. Embereket. Döntöttem élet és élet között. Mindezt, Bécsben, nem is olyan rég, ő is láthatta. A jövő el nem követett bűnei nem tesznek jobb emberré. Nem vagyok jó ember. Valakinek azonban ezt is vállalnia kell, hogy mások azok lehessenek.
- Emberibb. – ismétlem meg a szavait, mosolyra húzva a szám. Emberibb. – Tehát … vénségemre kegyetlen és kiállhatatlan lettem. – foglalom össze röviden, amit elmondott. Nem, mintha boldog öregkort vizionáltam volna magamnak valaha, de … nem is épp ilyet. – Örülök, hogy … ezen változtathatok. – legalábbis, igyekszem. Akármi is az, ami ilyenné tett a jövőben, nem engedhetem újra megtörténni. Soha nem álltattam magammal azzal a hazugsággal, hogy jó ember lennék. Egyszerűen tudom, hogy olykor be kell mocskolnunk a kezünket, ha azt akarjuk, hogy másoknak ne kelljen.
- Sajnos, korábban nem volt lehetőségem ilyen ellátáshoz. – pillantottam rá, megvonva a vállam, mikor a korábbi sérüléseimről beszélt. Gyerekként csak zsidó orvos láthatott el, egy idő után már az sem, a későbbiek során pedig … nem volt túl szerencsés a kórházakat látogatnom.
A kérdését hallva elmosolyodva pillantottam fel rá, mikor közelebb lépett. – Majd teszek róla, hogy legyen. – feleltem a tekintetét keresve. – Szívesen venném, ha lenne. – tettem hozzá, továbbra is a vonásait fürkészve. Úgy érzem, hogy hiányozni fog a társasága. Az eddigi itt létem is inkább szólt az ő személyének, mint … bármi másnak. – Már megszoktam. – vontam meg a vállam. – Még hiányozni is fog. – jegyeztem meg, mosolyra húzva a szám, ahogy a kezéről az arcára siklott a tekintetem. Nem lehetett panaszom a vendég szeretettre, akkor sem, ha a többség nem látott itt szívesen. Ennek az oka pedig Esther volt.
- Fel se tűnt, hogy nem vetted még ki. Túl jó munkát végeztél. – felelem, elmosolyodva. A valódi ok ennél persze sokkal … gyarlóbb és emberibb volt. Mélyebb levegőt veszek, ahogy közelebb hajol hozzám és igyekszem szabályozni a lélegzetvételem ugyan, de tekintve, hogy Esther orvos, pontosan tudja, hogy nem így vesz szabályosan levegőt egy ember. – Akad pár szívesség, pár régi ismerős. Rendben leszek. – bólintottam, a szemem sarkából pillantva csak Esther-re, és ezzel egy időben kicsit mélyebben szívom magamba a levegőt, mint kéne, és így a vállam is megemelkedik. – Bocsánat. – szabadkozom, mielőtt Esther bármit is mondhatna. A közelsége bár kellemes, de kissé feszengek miatta.
- Köszönöm. – szólalok meg pár pillanatnyi csend beállta után. – Jó gondomat viselted, mióta itt vagyok. Ezt … nem felejtem el. Charles és a diákok szerencsések, hogy itt vagy. – én is az voltam. Ha durva és sértő is voltam olykor, attól még nem voltam kevésbé hálás. – Biztonságosabb, ha minél kevesebbet tudsz rólam. Ha elkapnának … arról úgy is tudni fogsz. – minden bizonnyal kevés ember lenne, aki ne tudna róla. Annó szinte minden második műsorban mutogatták a fényképeinket, nem volt ember, aki ne ismert volna ránk.


hooked | a jó dolgok sokszor azok:P


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
64
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Hétf. 24 Szept. 2018, 13:00
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Talk some sense to me.
A Virginiában történtek óta olykor abban is kétkedem, hogy mi magunk képesek leszünk e megvédeni magunkat úgy, hogy hűek legyünk az elveinkhez. Ez igaz rám, Scottra, vagy Ciklonra, és nem utolsósorban a Professzorra. A világ forrong, sokan váltak a semmi martalékává, és minket is ért veszteség, újfent. Egyre bizonytalanabb a világunk, s a holnapunk.
Nem mondhatnám, hogy meglep a válasza, hiszen már korábban is meghallgatta a mondandóm, esetleges véleményem, így feltételeztem, hogy jelen helyzetben is őszintén érdekli a mondandóm. A mostani szituáció viszont a reakcióját látva különbözik az eddigiektől. Nem váltok ki ellenállást, sem nem kezd azonnal hadjáratba, hogy a saját elveit felsorakoztassa. Állom a pillantását, mikor radikálisnak nevezem, mert így is gondolom. A vonásain azonban nem vélek semmit sem felfedezni ezekben a percekben, de mikor a mondandóm végére érek, mintha némi zavartságot vélnék felfedezni a másikban.
- Igen. Tudom, hogy furcsán hangzik.  - az, hogy sok van a rovásán, egy tény, de ettől függetlenül még mindig több emberséget láttam benne, mint az öregben. - Igen, és ezt nem igazán tudnám én sem szebben megfogalmazni. -
Erősítem meg a megállapítását. Több történés is van, mit megoszthatnék vele, de miért is tenném. Hacsak nem kér meg rá, nem kezdek bele egy egésznapon át tartó elmesélésbe, hisz a lényegen úgy sem változtat. Én így életem meg, s ítéltem meg a saját szemszögemből. S azok, akik ebben az épületben élnek, hasonlóképpen vélekednek Magnetorol, a személyről, és a jelenségről. Egykori szövetségesei minden bizonnyal másképp nyilatkoznának.
- Én pedig örülök, hogy ezt mondod.  - kissé meglepetten nézek a másikra, s egy bizakodó mosoly körvonalai jelennek meg az arcomon. Jó érzéssel tölt el az, amit az imént mondott. Nrm is igazán tudom hová tenni ezt az egészet. Pontosan úgy, ahogy azt a tényt sem, hogy valamiért többet gondolok Rá, mint azelőtt. S ugyan némiképp a gondolataimba feledkezem, hallom, amit mond, s csak egy szomorú mosollyal nyugtázom. Az Ő idejében egyébként sem volt az orvoslás a csúcson, és a történtek fényében még egész jó bőrben van. A zsidóság sokat vesztett azokban az időkben, ezt én is pontosan jól tudom.
- Igen? Mégis mi a terv? Összetöröd magad, és majd hívsz, hogy gyógyítsalak meg?  - nevetem el magam, s a barna íriszek láthatóan csillognak, ahogyan Erike pillantok, s beharapva az alsó ajkam, rázom meg a fejem, hitetlenkedve. Nagyot dobban a szívem, mikor kijelenti, hogy szívesen venné, ha felkeresném, s bár nem mondok semmit, a válasz az arcomra van írva; én is. - Pedig semmi kellemes nem volt eddig abban, amikor a kezem alá kerültél.  -
Jegyzem meg, és ha jobban átgondolja az ember, ez tényleg így van. Varrtam, fertőtlenítettem, sebet tisztítottam, mélyen a sebben vájkálva, s mindehhez még jön az, hogy olyan a kezem, mintha nem lenne vérkeringésem. Nem gondolom, hogy ez bárkiben is hiányérzetet kellene keltsen. Mégis kedves tőle, amiért ezt mondja. Elkezdem kivenni a varratot, s a beszélgetés fonalát fenntartva arról kérdezem, lesz e kihez fordulnia, mikor elhagyja a kastély területét. A légzése érezhetően megváltozik, melyet ugyan furcsállok, de nem teszem szóvá, ahogyan a bocsánatkérését is csak egy apró biccentéssel reagálom le, hisz nem történt semmi baj. Csupán a miértjét nem értem. Csend telepszik ránk, melyet végül a férfi tör meg.
- Én is köszönettel tartozom azért, amiért kiálltál mellettem a Professzor irodájában. Hálás vagyok érte, és.. nagyon jól esett.  - emelem fel a fejem, s egyenesedem ki, ahogyan befejezem a varratok kiszedését. A fém eszközök visszakerülnek a tálcára, s egy újabb vattát veszek elő, melyre fertőtlenítőt öntök, s azzal tisztítom át a sebet, apró mozdulatokkal. - Kvittek vagyunk.  -
Szélesedik ki a mosoly az arcomon, bár nem egészen gondolom így. Hiszen Virginiában is mindent megtett annak érdekében, hogy megvédjen. A történtek után pedig nem hagyta, hogy magáévá tegyen a sötétség, hanem felkeresett és segített. Ez mind sokkal több annál, mint amit én tettem.
- Úgy érzem, így is keveset tudok Rólad. Titokzatos vagy.. és bonyolult. - befejezem a seb fertőtlenítését, majd egy tubust nyitok ki, hogy azt megnyomva a fehér krémet az ujjbegyeimmel szétoszlassam a seben. A mozdulataim óvatosak, s talán már feltűnően lassúak, mintha csak húzni akarnám az időt. - Nem szeretném, ha elkapnának, sem azt, hogy bántódásod essen.  -
Suttogom halkan, s egészen közelről nézek a férfi szemeibe, s onnan siklik le tekintetem az ajkaira. Észbe kapva, sütöm le a szemeim, majd hátrálok egy féllépést.
- Készen vagyunk. Felöltözhetsz. - köszörülöm meg a torkom, majd törlöm meg a kezem, s pakolom össze a holmikat, vissza a tálcára, majd viszem vissza a helyükre.


i found. |  ez nem kifogás arra, hogy az vagy. : D

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Csüt. 27 Szept. 2018, 22:16
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

Radikális. Az vagyok, ha … csak magát a szó értelmét nézzük. Én egyszerűen realizmusnak hívom. Mióta itt vagyok, rájöttem, hogy ez a világ nem ismeri a háború jelentését. Annak hívják, ha két maskarába öltözött ember harcol, pedig az semmi. Ez Charles baja, ez mindannyiuk baja. Csak akkor fognak rájönni, hogy ez háború, mikor már késő. Mikor rájuk törnek éjszaka a szobájukban, zsákot húznak a fejükre és kirángatják őket a hideg valóságba, ami előtt kulcsra zárták az ajtóikat! A világ nem kér belőlünk. Az emberiség, nem kér belőlünk. Ha radikális vagyok, csak mert mindezt megelőzném … az vagyok. Nem hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen.
- Valóságosnak. – jegyzem meg, ahogy lopva felé pillantok. Az elmúlt évek során, amit eddig megéltem, talán egyedül Charles volt az, aki töretlenül hitt abban, hogy … letéríthet az útról, amit járok. Egyikünk végül úgy is célba ér, ha ő lesz az, én abba is belenyugszom. A szavak azonban nem nyertek még háborút, a remény pedig önmagában kevés, hogy életeket mentsen. Nem vagyok érzéketlen, értékelem az életet. Mutánsét, emberét. De, ha választanom kell a kettő közül, az előbbit fogom. A háborúkban mindig esnek el ártatlanok, ha nem így volna, nem háborúnak hívnák azt. Az emberiség legszörnyűbb találmánya ez, és mégis mindennek végül ez a vége. – Hálás vagyok érte. – mosolyodtam el fű alatt. Bizonyára tudna még napestig olyan jelzőkkel illetni, amik nem épp úgy érintenének meg, ahogy azt szeretném. Aki lettem, annak oka volt. Itt és most nem tartom jónak, de … senki nem önszántából fordul szembe mindazzal, amit egykor képviselt.
A szavait hallva csak mosolyra húzva a szám bólintok. Természetesen, nem kényszeríteném semmi olyanra, amit nem szeretne, de … örülnék neki, ha olykor láthatnám. Ami azt illeti, megkedveltem az itt töltött idő alatt Esther-t, talán jobban is, mint kellett volna.
- Vagy valaki mást. – vonom meg a vállam, ahogy felpillantok rá. – Csak egy rossz vicc, sajnálom. – mosolyodtam el, ahogy enyhén megcsóváltam a fejem. Az én humorom soha nem volt olyan kifinomult. Azonban, van egy olyan érzésem, hogy, ha nem szükséges, akkor nem fogom Esther-t belerángatni valami olyanba, ami az ő homlokára is célkeresztet rajzolhat. Charles azt mondaná, hogy csak rémeket látok, de átéltem én ezt már. A következő lépcsőfok egy újabb Egyezmény lesz, de ezúttal … nincs olyan, hogy nem írjuk alá. – Nos, egy orvos keze alá nem is amiatt kerülünk, nem? – pillantottam fel rá, megvonva a vállam. Ha nem dől rám egy épület, talán még csak nem is találkoztunk volna. Legfeljebb a temetésemen, amire minden bizonnyal nem jött volna el. – Furcsán működünk. – tettem aztán hozzá, enyhén oldalra döntve a fejem. Nem hinném, hogy az emberben lehetne csak a logikát és a racionalitást keresve kutatni valami … minta után. Vagyunk, amilyenek vagyunk, ennek végül úgy sem tudunk ellentmondani. Az ember nem tudja megtagadni magát, ez valahol szép, ugyanakkor olykor nem jelent túl sok jót.
- Szóra sem érdemes. – pillantottam rá, halovány mosollyal az arcomon. Charles olykor hajlamos elfelejteni, hogy rajta kívül nem sokan tudunk mások fejébe mászni és irányítani őket. Olykor nincs más lehetőség, csak harcolni. Charles pacifista, csak az utolsó pillanatban fogja ezt belátni.
- A tudatlanság néha áldás. Ha mindent tudnál, máshogy néznél rám. – mondtam, nyelve egyet. Nem úgy, ahogy először. Sok mindent tettem, olyan dolgokat is, amiket senki nem tud. Talán csak Charles, kitudja mennyit kóborolt a fejemben, de ha tud is róluk, nem tette őket szóvá. Az életem sosem a felhőtlen boldogsáról szólt. – És hamar unalmas lennék, titkok nélkül. – vonom meg a vállam, ahogy elmosolyodom. Mindannyiunknak meg van az árnyéka, a könnyek, amiket a múltban hullajtottunk, vagy amiket miattunk ejtettek. Minden embernek van egy sötét oldala, tele titkokkal, amiket csak ő tudhat, ő dönti el mi az, amit látni enged. Olykor … jobb ha ezek soha nem derülnek ki.
Szóra nyitnám a szám, de nem jön ki a hang a torkomon, ahogy közelebb hajol, és szinte magamon érzem a leheletét is. Talán épp azelőtt lép el, hogy előre billenne felé a fejem, de végül, ahogy hátrébb lép, csak megköszörülöm a torkomat.
- Vissza kell még jönnöm kontrollra? – pillantok rá, ahogy oldalra nyúlok a pólóm felé, de mindketten tudjuk, ha vissza kéne jönnöm se jönnék. Ha kiléptem a birtok kapuján, nem lenne se nekem, se nekik túl biztonságos az, ha újra itt lennék. Nem ezekben az időkben. – Nem lesz semmi bajom. – felelem aztán a korábbi szavaira, rá pillantva, miközben magamra húztam a pólómat. – Neked se legyen. – pillantok rá, még mindig az asztalon ülve. – Egy dühös régi barát, bármi … csak szólj. Van ilyesmiben tapasztalatom. – vontam meg a vállam, elmosolyodva. Habár, nem biztos, hogy én vagyok erre a feladatra a legmegfelelőbb. Előfordulhat, hogy kicsit … keményebben hatnék az illetőre, mint kéne.
- Meddig dolgozol még? - pillantottam rá kíváncsian, ahogy leszálltam az asztalról. - Valószínűleg reggel indulok, de még ... nincs kedvem pakolni. - ráztam meg a fejem, közelebb lépve. - Van valami ötleted? - pillantok rá kíváncsian, halovány mosolyra húzva a szám. Ha nemet mond, nem erőltetem persze, bizonyára itt is sok a dolga, megértem.


hooked | a gyengéknek kellenek csak kifogások:p


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
64
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Szomb. 29 Szept. 2018, 10:39
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Talk some sense to me.
- Nem kell bocsánatot kérned. - pillantok rá, s elnéző mosolyra vonom ajkaim. Ettől a férfitól, aki most itt van a laborban, sok dologra számíthatok, de arra, hogy humorizálva sziporkázzon, semmiképpen sem. Így aztán a kissé keserédes humor nem okoz túlontúl nagy meglepetést a számomra. Valahol együttérzek Vele. Én sem tartozom azon típusok közé, akik mindenből egy jó poént tudnak faragni, bár ettől függetlenül értem a viccet, s olykor értékelem is. - Ha tudok, segítek. Sőt. Ha valami történik Veled.. mindenképp vedd fel velem a kapcsolatot. Kérlek. -
Az utolsó kérlelő szóval sokkal inkább az a célom, hogy nyomatékosítsam az előtte elhangzottakat, mintsem harmatgyenge unszolásnak. Fogalmam sincs, hogy miféle jövő vár ránk, és lehetséges, hogy Ő már most is sokkal többet tud - vagy éppen sejt -, mint én. A vészterhes időkben a lehetőségeink is korlátozottak lehetnek. Én azonban szeretnék ott lenni Neki, mikor bajban lesz. Pontosabban olyan orvosi segítséget nyújtani, melyet legális úton nem kaphat meg. Azonban ha teljesen eltűnik, én tehetetlenné válok.
- Igaz. - bólintok, s ironikus módon éppen ebbe az orvosi énembe igyekszem minél erősebben belekapaszkodni oly módon, hogy továbbra is páciensként tekintsek a vizsgálóasztalon helyet foglalt férfira, nem pedig.. másképp. A következő megjegyzésére hallgatás a válaszom. Furcsán, igen. A saját bőrömön tapasztalom ezt éppen ezekben a percekben is. Nem szabadna, hogy bármiféle érdeklődést is tanúsítsak az irányába, hiszen Ő... Ő. Két külön világ vagyunk, attól függetlenül is, ami Virginiaban történt. Mert ezen a tényen semmi sem változtat. A hálám azonban nem foszlik semmivé, és hangot is adok neki. Tudom, milyen szoros kapocs van Erik és a Professzor között, és sokat jelent nekem, hogy mellém állt, s megvédett amikor én nem tudtam megszólalni.  
- Nem szeretnéd, hogy máshogy nézzek Rád? Azt hittem, nem érdekel, mit gondolnak Rólad mások. - szemöldökeim értetlenül futnak össze, s úgy nézek a férfira. Ezúttal is rejtélyesen fogalmaz, amikor a múltja kerül szóba. Az én tapasztalataim arra nyúlnak vissza, mikor még az öreg Magneto tevékenykedett, s ami fiatalkorukban történt, arról a Professzor sem mesélt sokat, csupán a fontosabb fordulópontokat vázolta. Hitetlenkedve szisszenek fel, s forgatom meg látványosan a szemeim, hisz éppen azt a közhelyet akarja elhitetni velem, hogy a titkai nélkül unalmassá válna. Kétlem, hogy a Hozzá hasonló, megosztó személyiségek bármikor is unalmat ébresztenének, de ennek most nem adok hangot. Nem is tudnék, hisz egészen máshol járnak a gondolataim. A megismerkedésünk óta többször voltam már a közelében, hiszen a nyílt sebek összevarrása, a vizsgálatok sokasága ezt megkövetelte. Ez azonban más. Az utolsó pillanatban sikerül kihátrálnom a bűvkörből, melybe akaratlanul is belekerültem, s hátrálok egyetlen lépést, tovább folytatva a tevékenységem, ezzel álcázva az imént történteket. - Ezúttal nem. -
Erőltetek magamra egy apró mosolyt, miközben próbálom összeszedni a gondolataim, az eszközökkel együtt, miket a tálcára sorakoztatok fel, majd viszem a helyükre.
- Ezt észben tartom. - nevetem el magam, s csillogó szemekkel nézek rá, mikor megfordulok, is ismét a látóterembe kerül. Már csak a gondolata is abszurd annak, hogy elképzeljem, miként szorít sarokba valakit Erik, aki esetlegesen egy rosszakaróm. Nem sokan mernek szembeszállni Vele, még itt, az iskola falain belül sem. Nem hibáztatom őket ezért. Én azok közé tartoztam, kik nem féltek Tőle, s akár fel is vették a harcot ellene, azonban most egészen másképp tekintek Rá, mint Bécsben tettem, amikor egy jégtömbe zártam az alsótestét. - Mára végeztem. Miért? -
A számítógéphez lépek, s pár dolgot még gyorsan begépelek, azonban az ujjaim megállnak a levegőben, s a monitorról a férfira emelem a tekintetem. Meglepettségem, ha akarnám, sem tudnám palástolni. Egyrészt a holnapi indulás vázolása miatt, másrészt pedig az invitálás az, ami megakaszt a tevékenységemben.
- Oh.. oh! Ötletem? Hát.. ami azt illeti, nem igazán készültem ilyesmire, így hirtelen.. - magam részéről kínosnak érzem a zavarom, ami most a beszédemben is megmutatkozik. Kikapcsolom a számítógépet, és véve egy mély levegőt, lépek el az asztaltól. - De biztos kitalálunk valamit, ami esetleg Neked újdonság is lehet. -
Vonom meg a vállam, s lassú léptekkel elindulok felé, majd előtte megállva pillantok fel Rá. Újabb mély lélegzet, ami követ egy újabbat. Ez nem volt jó ötlet, ez sem, sem pedig az, hogy ismét ilyen közel álljak meg Hozzá. Ajkaim puhán válnak el egymástól, s miközben a hideg, kék íriszeket nézem, már készülök arra, hogy mondjak végre valamit, amikor is Scott hangja csendül mögöttünk az ajtóban, ahogyan hangosan megköszörüli a torkát.
- A Professzor megbeszélést tart fent az irodájában. - karjait lustán fonja össze maga előtt. - Már csak Rád várunk, Esther. -
Nyomatékosítva ejti ki a nevem, ezzel letisztázva azt, hogy Eriket még a közelébe sem szeretné látni Charles irodájának.
- Megyek, Scott. - bár nem húzom el a szám, de látszik vonásaimon, hogy nem felhőtlen az örömöm, a férfi felbukkanását illetően. - Mennem kell. -
Bocsánatkérően pillantok Erikre, majd ellépve előle, indulok el Scott irányába, s kikerülve őt, lépek ki a folyosóra. Scott még pár másodpercig az ajtóban állva mered Erikre, majd végül engem követve távozik.

❄️ ❄️ ❄️

Késő este van, a nap már eltűnt a horizontról, és mostanra minden diák visszavonult a hálókörletébe. A megbeszélés hosszúra nyúlt, és bár utána könnyen szabadulhattam volna, mégis elvállaltam pár feladatot. Ezzel akartam elterelni a gondolataim, s csökkenteni az időt, amelyet egyedül kell töltsek azon kétségek között, hogy vajon jó ötlet e még több időt kettesben töltsek Vele. Scott így is kérdésekkel bombázott, és egészen a Professzor irodájáig csesztetett. Nem mondta ki nyíltan, de olvastam a szavai között. Bár ne tettem volna.
Nesztelen léptekkel megyek végig a folyosón, s megállok a szobám ajtaja előtt. A kezem megpihen a kilincsen, s pár másodpercig magam elé meredek, majd elfordítva a fejem, a férfi ajtaja felé pillantok. Eltelik így még egy kis idő, s végül gondolok egyet, s irányt változtatva megyek oda az ajtóhoz, majd felemelve a kezem, határozottan kopogok.
- Szia. - köszöntöm az esetlegesen felbukkanó férfit az ajtóban. - Bemehetek? -
Rengeteg gondolat kavarog a fejemben, s bár fogalmam sincs, melyeknek fogok hangot adni, azt nem feltétlenül a folyosón szeretném tenni. A láthatatlan fülek hallatára. Amennyiben bebocsátást nyerek, belépek a szobába, s kíváncsian pillantok körve.
- Sikerült összepakolnod? - érdeklődöm, majd téve egy apró kört a szobában, fordulok meg, s pillantok a férfira. - Tehát akkor.. holnap reggel indulsz? -

i found. |  sok a duma. : P

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Szomb. 29 Szept. 2018, 20:31
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

A szavait hallva halovány mosolyra görbül a szám, ahogy rá pillantok. Ha kiléptem a birtok kapuján, azt fogom tenni, amihez értek, amit kell. Megvédem az enyémeket. Főleg most, különösen fontos, hogy erősek legyünk. Sok Camille van még a világon. Nem mindenki tud ide eljutni, nem mindenki akar ide eljutni. Szép hely, békés, Charles olyat alkotott általa, amiért a mutánsok örökre hálásak lehetnek. De az olyanok, mint én is, mi nem vagyunk képesek erre. Más világot ismertünk meg, mást tapasztaltunk. Ha lehunyom a szemem, látom a jövőnk, és amíg bilincseket látok, nem hagyhatom abba harcot. – Meglehet, hogy … nem nyerné el a tetszésed az, ami történne. – jegyzem meg, ahogy feljebb emelve az állam rápillantok. Ha azt, aki vagyok, nem is utálja, legalábbis nem úgy, mint az, akit ismert, azt, amit teszek, még nem kell szeretnie, és minden bizonnyal nem is teszi. Nem is kell. Ő úgy harcol, ahogy helyesnek érzi. A béke nevében, az aranyközéputat keresve. Én nem hiszek az aranyközépútban. Sem az emberben. Épp elegen kínoztak már meg. Az ember, ha hatalmat kap, megrészegül. Úgy érzi, hogy mindent megtehet, hogy egyetlen tollvonással elintézhet mindent. Irigyek ránk. Félnek. Soha nem leszünk egyek közülük. Mindig lesz valaki, akinek elég hatalma lesz közülük, hogy megoldja a ”mutáns problémát”.
- A fájdalom is lehet jó. – jegyzem meg, váll vonva. – Gyakran csak akkor tudjuk, hol a szívünk, ha fáj. A fájdalom tanít. – pillantok Esther-re. Miután kiszabadultam a táborból, mást sem tettem, csak szenvedtem. Erősebbé tett. Túléltem megannyi dolgot, megöltem megannyi embert, míg végül egy sem maradt, míg az utolsó kiontott vére is megszáradt az aranyérmén. Nem kívánom ezt senkinek sem. Nem állítom, hogy követendő példa lennék. De félni, kerülni a fájdalmat, felesleges. Előbb-utóbb utoléri az embert. A helyi rabbi mindig azt mondta, hogy a fájdalom az árcédula, amellyel Isten beárazta az életet. Igaza volt, nem is tudta, hogy mennyire.
- Nem is érdekel, hogy mit gondolnak mások. – nyomom meg kissé az utolsó szót, ahogy lopva felé pillantok. Esthert viszont nem sorolom a mások halmazába. Ha ezt így nem is mondom ki konkrétan, remélem, hogy a szavaimból kihallja. – Hidd el, nem akarsz mindent tudni. – teszem aztán hozzá, valamivel halkabban. Az életem nem egy tündér mese. Éveket töltöttem azzal, hogy emberekre vadásztam. Sőt, mondhatni … az egész életem. Megjegyeztem a nevük, az arcuk. Nem csak meghaltak, szenvedtek. Pont úgy, ahogy én. Nem csak olyanok öltem meg, akik rászolgáltak. Nem vagyok jó ember, de az igazság az, hogy soha nem is mutattam magam annak. Olyan ember vagyok, aki küzd azért, amiben hisz, akit, ha megütnek, ha olyat ütnek meg, akit szeret, a fél világot felégeti, csakhogy lángolni lássa a tettest is.
- Igen, ezt látom. – bólintok, elmosolyodva. Talán most először látom őt úgy, hogy … nem is tudom zavarban van? Kínosan érzi magát? Talán mindkettő, talán egyik se, mindenesetre, most először hallom őt úgy beszélni, hogy … valami kizökkentette őt. – Biztosan. – bólintok a szavaira, miközben végig követem őt a tekintetemmel, ahogy egyre közelebb jön hozzám. Mielőtt azonban bármit mondhatna valamelyikünk, a férfi közebeszólását hallva elfordítom a fejem a hang irányába és, ahogy találkozik a tekintetünk, nem bajlódom azzal, hogy barátságosabbá váljanak a vonásaim.
- Tudom. – bólintottam, mielőtt Esther ellépett volna mellettem, én pedig utána fordulva figyeltem őt, míg el nem tűnt, azonban a férfi nem követte őt. – Várnak. – emlékeztettem a férfit, aki pillanatokkal később távozott is, majd néhány pillanat múlva én is távoztam a laborból. Így már nem sok keresnivalóm volt ott.

A nap további részét azzal töltöttem, hogy a szobámban megterveztem a következő napjaimat. Elterveztem, hogy annyi mutánson segítek, amennyin csak tudok. A hírek tele voltak, főleg most, mutánsokkal szóló hírekkel, akiket ezzel és azzal vádolnak, a közös bennük, bennünk, hogy a legtöbb ember szemében közutálat tárgya vagyunk. ”A lányom eltűnt, de ők itt vannak. Hol itt az igazság?” tette fel a kérdést a hírekben az egyik férfi, aki a közelmúltban elvesztette a lányát a Wakandában történek miatt.
Felkapom a fejem a kopogást hallva és teszek pár lépést az ajtó felé, mielőtt elfordítanám a kulcsot a zárban és kinyílna az ajtó. Összevonom a szemöldököm, ahogy megpillantom a nőt, nem számítottam arra, hogy látom még ma. Elbúcsúztam volna, de minden bizonnyal csak reggel. – Persze. – bólintottam, ahogy megfordultam és tettem egy lépést az asztalom felé, ahová a közeljövőre vonatkozó terveim voltak feljegyezve. – Minden rendben? – kérdeztem őt, ahogy ismét felé fordultam. Sokáig tartott a megbeszélésük, remélhetőleg ennek nem a sok rossz hír volt az oka. – Úgy tervezem.  bólintottam, majd az ajtófelé pillantottam, mire az becsukódott, vagy ha Esther már behajtotta azt, akkor elfordult a zár. – Körözött bűnöző voltam, megöltem az elnököt, kivégeztettem Ross tábornokot … -  soroltam fel pár bűnöm a sok közül. Habár, az elnököt nem megölni akartam, de ez aligha érdekel bárkit is. Ami azt illeti, erről aligha tudhat bárki is, tekintve, hogy igencsak titkos információként tartják mind a mai napig. Ahogy engem is sokáig titokban tartottak a Pentagon ”alagsorában”. -  … nem várom meg, míg kopogtatnak értem. Erről is volt szó? – pillantottam a nőre, ahogy tettem felé egy lépést. Felteszem, megemlítették Charles-nak, hogy jobb … nem provokálni most a Kormányt.
- Azt hittem már alszol. Reggel elköszöntem volna. – jegyeztem meg. Nem terveztem szó nélkül elmenni, ha esetleg … ezt hinné. Nem lett volna túl férfias cselekedet.


hooked | de türelmetlenek vagyunk....: )


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
64
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Vas. 30 Szept. 2018, 09:23
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Talk some sense to me.
Oly nehéz beismernem ama tényt, miszerint a férfi a világunk egy teljesen másik oldalát látta, és ezáltal sokkal több tapasztalatot szerzett. Megélt olyasmit is, melyről még a történelem könyvet is hallgatnak, s nem beszél senki sem róluk. Arra kényszerült, hogy hamar felnőtté váljon, a szülei tragikus elvesztése által, s az, hogy a náci birodalom kezére jutott a származása miatt, melyért sem ő, sem egyetlen zsidó társunk sem volt felelős. Hiszen ebbe született bele, nem választás kérdése volt. S ilyenkor, mikor a fájdalomról és a múltról beszél, eluralkodik rajtam egy érzés, miszerint egy elkényeztetett taknyos kölyök vagyok hozzá képést. Az utam a legkevésbé sem volt olyan rögös, és nem is állított az élet olyan helyzetek elé, melyben igazán nehéz döntést kellett volna hoznom, egészen a Virginiában történtekig. S most, ezekben a percekben is. Hiszek az emberekben, a kedvességben és a folyamatos tanulásban, melyben fejleszthetjük magunkat. De azt nehezemre esik elfogadni, hogy a fájdalom tanít. Pedig, ha jobban belegondolok, van igazség ezekben a szavakban. Én mégis hallgattam, mikor a férfi hangot adott ezen gondolatának. Láthatatlanul is próbáltam minden erőmmel ignorálni azt a tényt, miszerint hatással van rám. Mert valami elindult bennem, ez kétségtelen, és egyszerre ébreszti fel a bennem lévő kíváncsiságot, másrészt pedig tudom, hogy nem szabadna belemennem ebbe a játékba. Életem során először találkozom a tiltott gyümölcs csábításával. Racionális emberként felismerem a helyzetet, mely elé most kényszerülök, és sorba állítom az érveket, s a mérleg két nyelve között hatalmas a különbség, így az egyik oldal magasba lendül. Ez az oldal késztetett arra, hogy a megbeszélésről ne egyenesen a szobám felé vegyem az utam, sőt. Engedtem a diákok invitálásának, és tettem velük egy sétát a parkban, majd átvettük újra a házi feladatokat, melyben segítséget nyújtottam. S most itt vagyok, a férfi ajtaja előtt, és szemérmetlen módon hívatom be magam a szobájába, ezzel csak tovább keresve azt a bajt, amit eddig próbáltam elkerülni. Hol van itt ebben a logika? A férfi meglepődik, mikor feltárul az ajtó, nem kevésbé mint én, aki egészen az oroszlán barlangjáig merészkedett.
- A jelenlegi helyzetünkhöz képest igen, minden rendben. Nincs új információ, ha erre gondolsz. - a megbeszélés valóban hosszan tartott, de nem mostanáig, s nem is áltatom magam, hogy a férfi ebben a hitben lenne, hiszen Neki is van szeme, és láthatta akár a folyosókon, vagy a parkban történő mozgolódásokat. Követem a férfi tekintetét a lassan becsukodó ajtóra, s a beállt csendben szinte fülsüketítőnek hat a zár halk csattanása. - Igen, a Professzor bejelentette, hogy a közeljövőben elhagyod az iskolát, csak a pontos napot nem adta meg. -
Bűnei felsorolását rezzenéstelen arccal hallgatom végig, s adom meg a kérdésére a választ. Nincs okom miért hazudni, s korábban sem tettem.
- Több javaslat is elhangzott arra, hogyan kezeljük a most kialakult helyzetet, de minden elég képlékeny. - vonom meg a vállam, s vonásaimon látszik, hogy ezúttal nem értek egyet a Professzorral. Úgy érzem, hogy sürget bennünket az idő, és éppen ezért gyorsan kell cselekednünk. Tekintetem az íróasztalára siklik, de nem látom pontosan, mik szerepenek az ott heverő papírokon. Szavait hallva ismét Erikre pillantok. - Képtelen lennék most akár csak egy szemhunyásnyit is aludni.  -
Tudván, hogy holnap már nem leszel itt, a szobám mellett. Bárcsak mondhatnám azt, hogy ez a tény, miszerint ilyen közel van hozzám, most először foglalkoztat. Már Virginia előtt is voltak apró szikrák, de azóta minden felerősödött. Újabb lépést teszek a férfi felé.
- Nem is feltételeztem Rólad azt, hogy köszönés nélkül mennél el. - főleg azok után, ami a laborban elhangzott. Már nem csak egy halk, belső hang súgta azt, hogy a férfi nem sorol a többiekkel egy kalap alá, hanem ezt nyíltan ki is mondta, elrejtve a sorok között. Újabb lépést teszek, s immáron igen kevés a kettőnk közötti távolság. A tekintetét keresem, s látszik rajtam, hogy mondanék még valamit, de nem igen találom a szavakat. Végül egy halk, beletörődő sóhaj bukik ki belőlem. - Ha holnap reggel elmész, akkor.. talán ennek nem is lesz semmi jelentősége. - nem kell szembenéznem a tetteim következményével, vagy az esetleges kudarccal. S így ezen felbátorodva hidalom át két lépéssel a kettőnk közötti távolságot, s karjaim kinyújtva fogom közre kezeimmel az arcát, majd egy határozott mozdulattal vonom magamhoz, hogy az ajkaimat az övéhez érintve megcsókoljam.

i found. |  sajnálom, de mostanra fogytam ki a türelemből. :-* <3

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Szomb. 06 Okt. 2018, 15:10
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

Megtehettem volna, hogy eltűntetem a karomon lévő számokat. Nem rejtegettem őket, csak ha muszáj volt. Mikor azokra vadásztam, akik miatt hamuvá lett minden, amim volt, és akim volt, muszáj volt, de végül mind tudták, hogy ki és miért öli meg őket. Egy zsidó fiú, akitől túl sokat vettek el. Emlékszem arra, ahogy a tűt a bőröm alá döfték, emlékszem a férfi arcára, aki megjelölt. Nem tűntetem el, mert így mindig lesz valami, ami emlékeztet rá, hogy miért teszem azt, amit teszek. A történelem nem azokról szól, akik az életüket adják másokért. A történelem gyilkosokról szól, halálról, ami ötven, száz év távlatában mit sem jelent egy idegennek. Egyszer már kiakartak törölni a történelemből. Zsákot húztak a fejemre, megkötöztek, kínoztak, kísérleteztek rajtam … ez soha többet nem fog megtörténni. Sem velem, sem más mutánssal, ha rajtam múlik. Charles azt hiszi, csak mert két emberben békét lát gyűlölet helyett, a másik kettő is így érez. Megtűrtek vagyunk, nem tagjai a társadalmuknak. Törvényeket hoznak ránk, nem mutánsok, hanem emberek. Félnek, rettegnek, mert tudják, hogy amire ők képesek voltak, az semmi, ahhoz képest, amit mi tehetünk.
A szavait hallva csak bólintottam, de nem feleltem rájuk semmit. Az emberiség egy céltáblát keres, akin, akiken kitöltheti a dühét. Csupán azt felejtik el, hogy nem csak emberek haltak meg, és lettek semmivé. Wakandában mutánsok tucatjai haltak meg azért, hogy ezt megpróbálják megelőzni. Mutánsok százai, talán ezrei tűntek el, mert ez nem sikerült. Megvannak a veszteségeink, és mégis mi vagyunk most azok, akiknek más kegyelmére kéne bízni magukat. Már rég túl vagyok azon, hogy megbocsátást kérjek. – Figyelmes. – jegyeztem meg. Esther is pontosan tudja, hogy Charles tisztában van azzal, hogy holnap elhagyom a birtokot. Ezen falak között nem marad semmi sem titokban előtte. Csak mert azokat nem mondja ki, még tud róluk. – Felteszem … megkönnyebbültek. – pillantok hátra Esther-re futólag, inkább csak kíváncsian, semmint neheztelve. Tisztában vagyok azzal, hogy az eddigi jelenlétem sem nyerte el sokak tetszését. Nem hibáztatom őket érte, én magam is kevesüket vagyok képes elviselni, élükön Scott-tal.
- Vagyis Charles várna és reménykedne. – következtetem ki a szavaiból, ami Charlest ismerve nem is olyan bonyolult folyamat. – Ennek csak egyféle vége lehet. Ma, holnap, egy év múlva, tíz év múlva… mindig ugyanaz a vége. – sóhajtok fel. Charles nem szeret háborúzni, de ki szeret? Charles ugyanakkor nem ismeri a háborút. De megfogja, előbb-utóbb. Az ember nem olyan, amilyennek látni akarja őket. Ebben a pillanatban is, politikusok tervezgetik az újabb törvényt, ahol még több jogunkat vonnák meg. A sebzett vad mindig a legveszélyesebb, az emberiség pedig … csak most vérzik igazán.
A szavait hallva csak mosolyra húzom a szám. Én is így vagyok vele, hosszú évek óta már. Soha nem szoktam hozzá a kényelmes ágyakhoz, puha párnákhoz. Nem ez az első alkalom, hogy magam mögött hagyom a kényelmet, és minden bizonnyal nem is az utolsó.
Összefut a szemöldököm, ahogy közelebb lép, de nem lépek hátrébb, csak kíváncsian ejtem lejjebb az állam, ahogy lepillantok rá. Nyelek egyet, ahogy egy utolsót közelebb lép, és közel kerül hozzám, talán közelebb, mint eddig bármikor. A tekintetem a szeme és a szája között cikázik, mikor végül megszólal, én pedig enyhén oldalra a döntöm a fejem, őt hallgatva, de ha akarnék sem tudnék mit mondani, mikor az arcomhoz ér, és húznia se kell magához, viszonozva a csókot lépek közelebb hozzá. Végigsimítok a bőrén, míg a kézfejét nem érintem, és ujjaimat a tenyere alá csúsztatva fogom meg a kezét és döntöm rá az arcom, lehunyva pár pillanatra a szemem.
- Elmegyek…de a bolygón maradok. – mosolyodtam el, ahogy kinyitottam a szemem és rá pillantottam. – Nem megyek olyan messze. – hogy ne jelentsen semmit. Végigsimítottam a másik kezemmel az arcélén, és enyhén megemeltem az állát, hogy a szemembe nézzen. – A búcsú végleges. Én nem búcsúztam volna el. – enyhén ingattam a fejem, végig őt nézve, majd az övéivel összefésült ujjaimra pillantottam, amit a mellkasomnak szorítottam. – Nem azért megyek, mert szeretnék. – mondtam, a tekintetét keresve. Nem azért maradtam egészen idáig, mert nem lett volna hova mennem. – Reggelig pedig van még időm. – mosolyodtam el, ahogy a derekára csúsztattam a kezem, hogy közelebb vonjam magamhoz.


hooked | rózsát teremtett:P


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
64
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Vas. 14 Okt. 2018, 13:01
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Talk some sense to me.
- Igen.  - .. főleg Scott, de ezt már nem is teszem hozzá, hiszen teljesen szükségtelen. Erik kérdése talán költői is lehetne, én azonban megadom a tiszta és egyenes választ, mely egyben lényegretörő és tömör is az egyetlen egy szavával. Nekem is ezt kellene éreznem, hisz erre a napra vártam, mióta megtaláltam a testét a romok alatt. Majd eltelt pár hónap, s most itt vagyok, a szobájában, a távozását megelőző estén, és teljes zűrzavar uralja a lelkem. - Ismered Őt, jobban bárkinél.  -
Erősítem meg a férfi kijelentését. Igen, Charles vár és reménykedik. Hetekkel ezelőtt én is teljes mellszélességgel kiálltam volna emellett a taktika mellett. De a Virginiában átéltek valamit megtörtek bennem, s ha nem is olyan szemmel nézem a világot, mint Erik, de mindenképp másként tekintek rá, mint azelőtt.
- Legjobb védekezés a támadás? Logan mindig ezt mondja.  - mosolyodom el, talán kissé szomorúan. Tudom, hogy Erik a háborúra gondol, de én még mindig hiszek abban, hogy nem feltétlenül szükséges, hogy abba torkolljon az egész ügy. Nem is szeretnék ebbe belemenni, hiszen ismét csak egy olyan ponton lyukadnánk ki, ahol mindkettőnk a másik igazát védi, és az ilyesfajta diskurzusból volt elég. Valami más nyomja most a lelkemet, s azt hittem, lesz még időm letisztázni magamban mindazt, amit most érzek. Villámcsapásként ért azonban a felismerés, hogy a távozásának időpontja holnap eljön. Ha most nem lépek, nem biztos, hogy lesz ismét esélyem hasonló körülmények között beszélni Vele. Beszélni, igen, ez volt a terv, ami apránként foszlik szét, ahogyan egy újabb lépést teszek felé, és a közelsége egészen intenzíven hat rám. A tekintetem figyeli, majd az ajkaim, s mint akit odalöknek, úgy simulok hozzá a következő pillanatban, s magamhoz vonva csókolom meg. Időm sincs megbánni tettem, hisz a kezdeményezésem viszonzásra lel. Apró, rövid csók ez, mely épp csak egy csepp víz szomjazó testemnek. Sűrű, fekete szempilláim alól figyelem, ahogy arca a tenyerembe simul. Soha ilyen közel nem voltam még Hozzád.
- Messzebb leszel, mint a szomszédos szoba. Elmész az ismeretlenbe, én pedig itt maradok.  - nem tudom úgy szemlélni ezt az egész helyzetet, mint Ő. Lehet, sőt biztos, én vagyok az, aki túlbonyolítja.  Az állam alá nyúl, s finoman kényszerít, hogy a szemeibe nézhessek. - A világaink már most is borzasztóan távol állnak egymástól. -
Hisz nyilvánvaló, én egy X-men vagyok, Ő pedig.. Ő. Magneto. Más világ, más kor szülöttei vagyunk, és a sors kegyetlen játéka, hogy hosszú idő után pont Ő az a férfi, aki fellobbantotta bennem a vágy lángját.
- Ha mindezidáig miattam maradtál, miért nem mutattad ki… ezt? - mert a viszonzott csók, az, ahogy most néz rám, arra enged következtetni, hogy Ő is pontosan érzi azt a vonzódást az irányomba, amit én érzek az Ő irányába. Arcomra azonban mosoly kúszik, mikor közelebb von magához, s egyértelmű megjegyzést tesz arra, hogy az itt töltött, még hátralévő idejét szívesen megosztaná velem. Én is pont ezért jöttem ide. - Azt mondod, ez nem búcsú, én mégis az ellenkezőjét érzem.  -
Sóhajtok egy aprót, s kezeimmel végig simítok az arcélén, onnan követve a nyakvonalát, egészen a válláig haladva.
- Őszinte leszek Erik, nem tudom, mit érzek, és miért is érzem ezt, de ezúttal nem is akarok ezen gondolkozni.  - siklik a kezem az ingje gombsorára, s elkezdem tematikusan kigombolni azt, miközben ismét Rá pillantok, s ha nem ellenkezik a másik, lecsúsztatom a vállairól az inget, miközben lábujjhegyre állva csókolom meg újra.


i found. |  és megszúr majd ez a rózsa? ; )

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Pént. 19 Okt. 2018, 20:34
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

A szavait hallva csak halovány mosolyra húztam a szám, ahogy leszegtem a tekintetem. Nem lepett meg az, ahogy reagáltak a távozásom hírére. Furcsa is lenne, ha nem így éreznének. A legtöbbjük gyűlöl engem. Azt, aki voltam, azt, aki vagyok. Küzdöttem ellenük, némelyiküket talán meg is öltem volna. Nem csoda, hogy szívesebben látnának kint, semmint bent.  
- Charles nem fog küzdeni, csak, ha nincs más választása. Az ő legnagyobb baja az, hogy túl jó ember. – vontam meg a vállam Esther-re pillantva. Ez pedig egy ilyen világban, a mi helyzetünkben, semmiképp sem jó. Megtűrtek vagyunk, sokunk szenved, nap, mint nap. Fenyegetnek minket, az emberek kezében fegyver van, minket pedig arra kérnek, hogy bízzunk bennük, hogy nem használják azt. Charles bízik. A végsőkig így fog tenni, nem fogja elismerni azt, hogy az ember olyan, amilyen. Jónak látja őket, jobbnak, mint valaha is lehetnek. Ez a naivitás pedig előbb-utóbb életekbe fog kerülni.
- Ezesetben igaza van. – ejtem le a vállam, elmosolyodva. Nem fűztem hozzá többet, nem volt kedvem ahhoz, hogy újabb vitát folytassunk erről. Tudom, hogy ő mit gondol, és ő is pontosan tudja azt, hogy én miként viszonyulok a világhoz. Egyszer már megfosztottak mindentől, ami fontos volt nekem. Ezt még egyszer nem fogom hagyni. Ha ehhez az kell, hogy felgyújtsam a világot, mielőtt az cselekedne, hát így teszek. Az nyeri a háborút, aki utoljára lő, egy idő után nem fog számítani, hogy ki kezdte. Charles ettől fél, hogy úgy nyerünk, hogy méltatlanokká válunk ahhoz, amiért harcolunk. Az életben maradáshoz semmi köze nincs a méltóságnak. Méltósággal lehet élni, és méltósággal meglehet halni. Utóbbihoz elég ülni és várni, előbbihez azonban tenni kell.
- Mert itt van rád szükség. – mondtam, ahogy a tekintetemmel az övét kerestem. – Annyira távol azért mégsem. – halovány mosolyra húztam a szám, ahogy lepillantottam az összefont kezünkre, amit a mellkasomnak szorítottam. Az, hogy más oldalon állunk, mit sem számít, míg ugyan oda visz az út, nem igaz?
- Tudtam, hogy elfogok menni. – feleltem, habár nem ez volt az egyetlen okom. Sokféleképp mondhatnám el, teljesen máshogy. A Virginiában történtek után … nem akartam kihasználni azt, hogy sebezhető. Fontosabb volt az, hogy rendbe jöjjön, mind fizikailag, mind mentálisan, mint az, hogy táplálok az irányába gyengéd érzelmeket. Senki nem szeret úgy kilépni az ajtón, hogy tudja, valamit otthon hagyott, de nem mehet vissza érte. – Nem búcsú, ha tudom, hogy találkozunk még. – csóváltam meg a fejem, halovány mosolyra húzva a szám, ahogy a vállamon pihenő kezére pillantottam. Jól esett az érintése, jobban, mint bármi, amit hosszú évek óta éreztem.
- Nem is kell. Ráér. – bólintok, ahogy a gombokkal babráló ujjairól rá pillantok, majd közelebb hajolva csókolom meg, hagyva, hogy az ing a földre essen. Épp csak annyira szakadok el tőle, hogy megszabadítsam őt a felsőjétől, majd a derekánál átölelve emelem a levegőbe, hogy megfordulva, pár lépést megtéve fektessem az ágyra, majd fölé hajolva csókoltam végig a bőrén a szájától elszakadva lefelé haladva. Szerencsére, reggelig még bőven van idő.

Megigazítottam a sporttáska szíját a vállamon, ahogy megálltam a kapu előtt. Korán reggel volt még, a legtöbben aludtak, csak páran voltak fent, és ők is még a reggeli kávéjukat itták. Nem szóltak egy szót se, mindössze a pillantásuk volt beszédes, mikor megláttak útra készen. Egy-két korán kelő diák kíváncsian figyelte, hogy mit is csinálok. Hozzászoktam már ahhoz, hogy korán kelek futni, ezúttal azonban nem ez volt a terv. Köztük volt a lány, akit Esther küldött értem még előző nap, ő volt talán az egyetlen Bestián kívül, aki mondott is pár szót búcsúzóul.
- Nem kellett volna kikísérned. – pillantottam hátra Esther-re, ahogy megfordultam. – Lehet, hogy kellemetlen kérdéseket fogsz kapni. – mosolyodtam el, ahogy közelebb léptem. Távol voltunk a főépülettől már, ha valaki látott is minket, az maximum pár kósza diák, akik valamiért kora reggeli időt találtak a találkájuknál. – A virágbolt, amiről meséltem. – mondtam, ahogy a kezemben lévő fecnire felírt címet átadtam neki, de nem engedtem el a kezét. – Én …  - kezdtem bele, ahogy Esther-re pillantottam, de aztán végül, csak felsóhajtottam. – Annyira nem is volt rossz a világod. – mosolyodtam el, ahogy a Birtok épülete felé pillantottam majd Esther-re. Azonban nem maradhatok. – Vigyázz magadra. – pillantottam rá, majd elengedve a kezét fordítottam hátat hogy kilépjek a kapun, ami előtt már ott várt egy autó, benne egy régi ismerőssel, aki tartozik egy szívességgel. Még utoljára hátrapillantottam Esther-re, mielőtt bedobtam volna a táskám a hátsó ülésre, majd beszálltam volna az autóba.
-Ki a csaj? – kérdezte a fickó vigyorogva Esther-t figyelve, kicsit talán túlzottan is kaján vigyorral a képén.
-Indíts! – pillantottam rá, és ahogy ezt kimondtam felbőgött a motor, ahogy elfordítottam a kulcsot.
-Jól van, jól van, csak kérdeztem! – emelte fel a kezét védekezően, mielőtt megragadta volna a kormányt és a gázra lépett. – Szóval … hova? – pillantott aztán rám kíváncsian.
-Woodbury. Akad ott egy kis elintéznivalóm. – mondtam, ahogy hátradőltem, és a széket kissé hátradöntve sóhajtottam fel. Remélhetőleg erről majd nem írnak a lapok. Ha mégis, és Esther olvasni fogja… nos, ha ezt nem is tudja, hol vagyok, tudja, hogy hol voltam.


hooked | ha nem vigyázol: P Köszönöm a játékot, imádtam! jajj


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
64
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Csüt. 25 Okt. 2018, 12:59
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Talk some sense to me.
Vajon az én „legnagyobb bajom” is ez lenne? Túl jó vagyok? Szívesen feltenném ezt a kérdést, egy másik alkalommal, mikor is nem az idővel futunk versenyt. Hisz amikor Charles tetteit kérdőjelezi meg, vele együtt engem is, hisz X-men lévén ugyan azon elveket valljuk a Professzorral. Ez akkor is így van, mikor nem teljesen értek Vele egyet, de mint vezetőnket, követem, hisz ez a feladatom. Korábban nem merült fel bennem semmiféle kétely, a Professzor és a társaim döntéseinek megkérdőjelezését illetően, de Virginia óta minden felborult bennem. Talán már hamarabb is, mikor Erik belépett az életünkbe, az én életembe, s erőt véve magamon, kezeltem emberként, ezáltal kerültem hozzá valamelyest közelebb, mint a kastély többi lakója. Nem vettem tudomást a kettőnk között vibráló feszültségről, legalábbis ami a vonzalmat illeti. Nagyobb hangsúlyt fektettem arra a tényre, hogy a világaink teljesen távol állnak egymástól. Vagy mégsem annyira? Hisz a lányt, Camillet, együttes erővel mentettük meg. A bennem uralkodó kettőség, az elveimbe oltott bizonytalanság, a józanész azt követeli tőlem, hogy ez igenis egy búcsú legyen a kettőnk számára. A vágy hajtotta önzőség pedig arra sarkall, hogy egy szimpla elválásnál többet adjon ez a pár lopott óra. Pontosan ezért elengedek minden kételyt, s hallgat el bennem az összes buzgó ellenkezés, hogy aztán kettőnk csókjában összpontosuljon minden figyelem, s energia. Az ing a földre hull, s nyomban követi a póló is. Vékony karjaim nyaka köré vonom, s ahogy felemel, lábaim a dereka köré fonódik, teljes egészében a másik testéhez simulva, így érve el az ágyat. Ajkaimmal az övéi után kapok újra s újra s csókolom, mintha az életem múlva rajta, miközben ujjaim felfedezőútra indulnak a másik testén. Igen, ez a pillanat most csak a miénk, s egészen reggelig nem is szeretnék kiszakadni belőle.

❄️ ❄️ ❄️

- Nem kellett volna, de én akartam így.  - jelent meg egy mosoly az arcomon, s megállva Erik előtt, az iskola kapujában, húztam össze kék kardigánom a mellkasomon, s fontam össze karjaim magam előtt. - Megvan az esély rá, de hidd el, megbirkózom vele.  -
Hisz valóban távol voltunk az épülettől, s a kíváncsi pillantásoktól, azonban még így sem lehettem biztos abban, hogy valóban senki nem lát semmit. Épp ezért nem szerettem volna elragadtatni magam, bár az együtt töltött közös éjszakánkat tekintve, szívesen vontam volna magamhoz közelebb. Egy nyilvánosan elcsattant csókot valóban nem tudtam volna kimagyarázni senkinek sem. Éppen ezért nagyot dobban a szívem, mikor közelebb lép, s egészen addig kékjeit nézem, míg felém nem nyújtja a papírt. Egyszerre megkönnyebbülés és csalódás ez nekem, de nem mutatom ki egyik érzést sem. A papírért nyúlok, s én sem siettetem a pillanatot, hogy a kezeink elváljanak egymástól. Mitöbb, engedek a késztetésnek, s emelem fel a másikat is, hogy a kézfejem az Övére simítsam. Mondani akar valamit, én pedig feszülten várok a válaszra, de végül sóhajba torkollik, melyet hallva én is csak lesütöm a szemeim egy röpke pillanatra.
- Annyira nem is lógtál ki a világomból. - nézek ismét rá, s mosolyodom el. - Te is vigyázz magadra, Erik. -
Hagytam, hogy kezeit elvonja az enyéim közül, majd ismét magam előtt összefonva karjaim, némán figyeltem, amíg az autó elhajt, s még utána is pár percig ott álltam, s meredtem az üresen maradt útra, míg percekkel később megfordulok, s visszaindulok a főépület felé.


i found. |  nem biztos, hogy tudok vigyázni. :$ én is imádtam, és köszönöm!! <3  

Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

I FOUND - [E&E]

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Lezárt játékok-