Az, hogy világvége hangulat van, nem is igazán helytálló. A világ minden médiuma zeng attól, ami történt, és még egy ideig fog. Totális a káosz. Politikusok tűntek el, színészek, vállalatvezetők, családapák, anyák, gyerekek … mindenhonnan mindenki. Vesztettünk. Akik pedig elmentek … kitudja hova mentek. A kezdeti sokk után próbálkoztam rájönni, hogy hol lehetnek, de … nem vagyok látnok, ha nem tudom hol keresem őket, oda nem tudok ajtót építeni. Nem volt egyszerű feldolgozni a tényt, hogy … nem tehetek semmit. Azon kívül, hogy megvédem azokat, akik még itt maradtak nekem. - Uram, Ms. Potts megérkezett. – jelentette PÉNTEK, én pedig hátrébb léptem egyet a páncéltól. Egészen eddig erősen elleneztem azt az ötletet, hogy Pepper-nek ezt magára kelljen öltenie. Tudom, önző dolog, hogy a kapcsolatban én vagyok az, aki folyton próbálja magát megöletni, így neki a privilégiuma az aggódás, amitől én eddig ilyesfajta mód megkíméltem magam. Ezek után ez nem lesz ilyen egyszerű. De szükséges. A történtek után … nem tudok mindenkit megvédeni. Úgy nem, ha nem teszek meg mindent. - Szia bébi! – fordultam a nyíló ajtó felé, meglátva Pepper-t, kinyújtva felé a kezem. – Csak megakartam kérdezni, hogy mit szólsz hozzá. – böktem a fejemmel a páncél felé. – A történtek után … azt hiszem ezt nem lehet tovább halogatni. – sóhajtottam fel, ahogy elléptem tőle az asztalhoz és kihúztam annak a fiókját. – Viszont, ha apádék kérdezik, előre szólok, hogy mindent letagadok. – mosolyodtam el, ahogy leejtettem a vállam. – Vedd … amolyan extra menő mennyasszonyi ruhának. – mondtam, ahogy átnyújtottam neki a páncélba illeszthető szoftvert, amire annyi volt ráfirkálva, hogy ”EPER”. - Rhodey kicsit féltékeny lesz, de … elbírok vele. – mosolyodtam el. Rhodey annó azért tudta elvinni a páncélt, mert úgy rendeztem el, hogyha meghalok, akkor azokat ő használni tudja. Éppen haldokoltam, és benne bíztam a legjobban. A dolog persze nem úgy sült el, ahogy terveztem, és Pepper eddig sem rajongott az életem ezen feléért, de … a kényszer nagy úr. – Egyelőre, ez még nem végleges. A nanotechnológia praktikusabb, de amíg azzal meg nem leszek … kell valami, ami megvéd, ha én nem vagyok ott. mert mindig nem tudok ott lenni. Ez pedig kissé paranoissá tesz. Nem is kicsit. A történtek után … ez logikus, és szükséges.
Did you know that there is only one thing on earth that I am allergic to?
Az elmúlt években összevetve nem tartózkodtam ennyit a főhadiszálláson, mint az elmúlt hetekben. A lakásunkra szinte már nem is emlékeztem, felváltva intézkedtem a Stark-toronyban és itt vagy ahol éppen szükség volt rám. Európát és Mexikót is megjártam az alapítványi ügyek miatt, most pedig egy konferenciát intéztem, ami miatt már napok óta rágták a fülemet. Egy vesztes csata után összeverbuválni a Bosszúállókat és arra kérni őket, hogy álljanak ki a nyilvánosság elé, felért egy lehetetlen küldetéssel, ezért éppen némi türelem kiharcolásával foglalatoskodtam és igyekeztem személyesen beszélni azokkal a csapattagokkal, akik szóba álltak velem és már kiléptek a tagadás fázisából. A világ népessége bőven a düh szakaszában járt, ezért volt felettébb nehéz összeegyeztetni a két csapatot: két videóhívás között felüdülés volt hallani PÉNTEK hangját, aki közölte, hogyha ráérek, akkor Tony szívesen látna a laborjában. Meglepődötten pislogtam, mivel azt hittem, Tony a mai napot otthon fogja tölteni, nem szólt arról, hogy ő is idejön. Önkéntes szünetre vonulva a labor felé vettem az irányt, viszont beütve a kódot és belépve a helyiségbe lefagytam a látványtól. Mindenki Mr. Stark-ja dolgozott, méghozzá nem is akárhogy. Egy teljesen új modellel találtam szemben magam, de az igazi sokk csak akkor következett, amikor megszólalt. - Ez most komoly? - Ennyi bukott ki belőlem. Közelebb sem léptem a szerkezethez, elég volt messziről bámulni. Ha nem érek hozzá, talán még elhihetem, hogy csak viccel. - Tony, ez egy páncél. - Mondtam ki a nyilvánvalót már csak azért is, mert nem tudtam, mikor felejtette el, hogy megkértem, nekem soha ne csináljon, mert ha megcsinálja, az egyet jelent azzal, hogy úgyis eljön a pillanat, amikor magamra kell húznom. Azt pedig nem szerettem volna: én nem vagyok hős-alkat, képtelen lennék azt csinálni, amit ők. Az idegrendszerem és a szívem nem elég erős ahhoz, hogy a vállamra vegyem az egész világ terheit. A Bosszúállóknak ez az életük, nekem pedig az értük való aggódás, miért bolygatnánk meg a rendet? Automatikus mozdulat volt a páncél szoftveréért nyúlás és a rá karcolt pár betű miatt összevontam a szemöldökeimet. Legalább humoránál van. - Megígérted, hogy legalább addig pihensz egy kicsit és nem jössz le a műhelybe, míg lecsendesednek az indulatok. - Szerettem volna azt hinni, hogy ezt az ígéretet a szemembe mondta, ám mindketten tudtuk, hogyha írásba adná sem tartaná a szavát. Túlbuzgó, nem bírja a kudarcot és pontosan arrafelé haladunk, amit New York után átéltünk: a munkába temetkezik, hogy elterelje a gondolatait és kendőzni próbálja a bűntudatát, a végén pedig beleőrül és a páncélok ismét olyan érzékenyre lesznek állítva, hogy álmunkban megtámadnak minket. - Nano... na nem! - Megcsóváltam a fejemet és sóhajtottam egyet. Letettem a dédelgetett, állandó kiegészítőmként funkcionáló táblagépet és a vezérlőt, aztán Tony mellé léptem és megfogtam a kezeit. - Érthető, hogy aggódsz, de... nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? - Bőven elég volt a családba egy páncélos szuperhős, én közel sem merítettem ki a kategória kívánalmait és nem is akartam megfelelni ennek a posztnak.
nagyon overprotective hangulatában van, Mr. Stark | dynasty | •
∆ Hozzászólások száma :
76
∆ Kor :
53
A poszt írója ∞Tony Stark
Elküldésének ideje ∞Pént. 14 Szept. 2018, 20:59
Ugrás egy másik oldalra ∞
Iron Lady(?)
Pepper&Tony
Úgy éreztem magam, mintha valami mókuskerékben lennék. Ugyanazt csinálom újra és újra, csak futom és futom a köröket, de nem jutok egyről a kettőre. A haladás látszata, de valójában egy tapodtat sem mozdultam. Volt már ilyen. Akkor csak úgy … 35 féle páncélt építettem és palackoztam a pincébe, hogy lefoglaljam magam és elhiggyem, hogy … megtettem mindent. Mióta láttam, amit láttam, megváltoztam. Láttam a véget, a végünket. Láttam, mégsem bírtam megakadályozni. Most pedig egyfolytában cseng a telefon, hogy Washingtonba hívjanak, ahol elevenen akarnak megnyúzni a történtekért. Bár az Egyezmény már nem él, úgy látszik most már ez a tény nem számít. Aláírtuk, ezért büntethetők vagyunk, ha úgy akarják. Ők legalábbis így gondolkodnak. Aki pedig nem írta alá … előbb-utóbb majd elkezdenek rájuk vadászni, ahogy tették azt akkor is, mikor először lökték félre a dokumentumot. - Szükséges. – vonom meg a vállam a kérdésére, a kezeimet tördelve. Nehezen aludtam mostanában. Úgy éreztem, ha nem kötöm le valamivel magam, ha nem csinálok valamit, akkor megőrülök. A semmittevés … kikészít. Valamit tennem kell. Tennem kéne. – Vagy … egy ultramodern protézis. Nézőpont kérdése. – felelem, ahogy megkopogtatom a páncélt. Annó valahogy így hivatkozhattam rá, mikor megpróbálták tőlem elvenni. Akkor bele sem gondoltam abba, hogy mit indíthatok el azzal a három szóval, amivel felfedtem magamat. Én vagyok Vasember. Jól hangzik, és imádtam a csengését. Most már nem egészen úgy gondolok erre az egészre, mint akkoriban. – A páncél megvéd. Tudnom kell, hogy biztonságban van-e az, ami a legfontosabb nekem. Aki a legfontosabb. Ez … - ütögetem hozzá a kézfejem a tenyeremhez, hogy lefoglaljam magam valamivel beszéd közben. - … csak a biztonságod miatt van. Itt lesz Happy is és … van pár páncél még a pincében, Happy egyébként is évek óta akarja a Vastestőrséget. Ezt ő hívja így. – nem, igazából nem. De menőn hangzik, úgyhogy Happy-nek is biztos tetszene. Lemerem fogadni, hogy Pepper-nek már feldobta az ötletet, miszerint iktassák ki az emberi tényezőt a biztonságiak terén. Happy már csak ilyen… emberbarát. - Próbáltam. – sóhajtottam fel, ahogy megráztam a fejem és a tarkómhoz nyúltam. – De … csak őket látom. Amit vesztettünk. Mi lesz ezután? Látod te is a híreket, minden összeomlik, sebezhetők vagyunk. Nem kockáztathatok, többet nem. – rázom a fejem. Egyre gyakrabban érzem magam tehetetlennek. Régen mindenre volt megoldásom, most pedig … ha felteszek egy kérdést, azzal két másikat kreálok. Oldalra döntöttem a fejem, ahogy megszorítottam a kezeit. – A karácsonyi ajándékod, az túlzás volt. Azt hittem befér … - magyaráztam, eltérve kissé a tárgytól. Akkor a legnagyobb bajom épp az volt, hogy kirobbantok egy falat, csakhogy belehessen hozni az ajándékát. – Nem kell hordanod, csak ha … tudod, baj van. Mikor felrobbantották a házat, akkor is jól ment. Született tehetség vagy. – simítottam végig a karján a kézfejétől a válláig. Tudom, hogy nincs oda ezért, és én sem akartam, de … a legrosszabb már megtörtént. Ami ezután jön … nem hagyhatom csak úgy megérkezni, fel kell készülnöm.
lovely | ilyenek ezek a világvégék ... kiváltságos, Ms Potts:P
Did you know that there is only one thing on earth that I am allergic to?
Várható volt, hogy ismét beleveti magát a munkába. Egyszer már végigjártuk ezt az utat, a new yorki támadás után hasonlóképpen reagált, de reménykedtem, hogy most egy kicsit tényleg pihenni fog és megengedi a fejének a szellőzést. Naiv vágyálom volt ez, Tony Stark-ot nem abból a fából faragták, amely nyugton tud maradni, főleg egy ilyen támadás… igazából vereség után. A legrosszabb az volt az egészben, hogy nem is tudtam hibáztatni, mert ha Bosszúállók csapatába tartoztam volna, minden bizonnyal én is előkelő helyen állnék az önostorozásban. De az emberi lélek úgy van összerakva, hogy a szeretteit meg akarja védeni a negatív érzelmek gyakorlásától, ezért kardoskodtam amellett, hogy Tony kicsit terelje el a gondolatait a történtekről és mivel a páncélok gyártása közel sem ezt a célt szolgálta, persze, hogy a barkácsolás ellen voltam. - Protézisnek kicsit feltűnő. – Sóhajtottam egyet. Tony esetében a páncélok váltakozva töltötték be a kisbabák és a védelmező hadsereg szerepét és természetesen sokkal jobbak voltak az idők, amikor csak kedvtelésből bütykölte és simogatta őket. Ismét nehéz időszaknak néztünk elébe, aminek legnagyobb hátulütője – ahogy Tony is megfogalmazta – a tehetetlenség volt. Ő a bolygó elbukott védelmezőjeként érzi magát cselekvőképtelennek, míg én azért, mert semmit sem tudok tenni sem a világ, sem az ő védelme érdekében. Nincs szupererőm, fegyvereim, hadseregem, kizárólag a szavaimat, a személyemet, magamat tudom neki adni, de korántsem biztos, hogy ez képes lesz kirángatni az őrült mókuskerékből, amibe készül belelovallni magát. - Tony, én biztonságban vagyok. Csúnya ilyet mondani, de úgy tűnik, hogy most mindannyian biztonságban vagyunk. – Nyeltem egyet. A támadás megtörtént, a titán elérte a célját, feleannyian vagyunk, mint eddig… és szerencse vagy balszerencse, de mi életben maradtunk és meg kell küzdenünk ennek a terhével. Arra már inkább nem is reagáltam, hogy szerinte jó ötlet lenne hozzáférést biztosítani Happy-nek a páncélsereghez, mert a kedvenc biztonsági szakértőmmel közel sem értettünk egyet az „emberi természet labilitásáról, kiszámíthatatlanságáról és erősségeik maximalizálhatatlanságáról”. – Az, hogy páncélt gyártasz nekem, csak ideiglenes megoldás. Segít elterelni a gondolataidat, de ugyanúgy látni fogod a dolgokat, amiktől szabadulnál. – Egyre jobban osztoztam vele a gyámoltalanságon. Ha valaki megmondaná, mit tegyek, hogy jobban érezze magát és megoldódjon az igazi problémája, azon nyomban megtenném! Tanácstalan voltam és a páncélra pillantva sem láttam a fényt az alagút végén. – Thanos támadása kivédhetetlen volt, ti minden tőletek telhetőt megtettetek. – Míg az előbb ő vakargatta a tarkóját, addig most én csúsztattam oda a kezeimet. - Ez… - Böktem a fejemmel a páncél felé. – Éppen akkora túlzás, mint a plüss nyuszi. – Azzal a különbséggel, hogy egy halálos fegyvert nem ajándékozhattam egy árvaháznak. A nyuszi jó helyre került, de a páncél kétlem, hogy megfelelő kezekben lenne az én tulajdonomban. – Kettőnk közül te vagy a harcos, Tony. Elismerem, néha jól jött, hogy tudtam használni a tiédet, de valószínűleg én egy teljes jogú páncélban többet ártanék, mint használnék. – Utoljára akkor volt egy része a kezemen, mikor Killian-t lőttem ki vele és arra a napra nem szívesen emlékeztem. Rossz ómennek, a baj bevonzásának tartottam a nekem való páncélgyártást… egy kis babona megengedett ebben az őrült világban.
Vesztettünk. Ez pedig életekbe került, rengetegbe. Naiv voltam. Mikor fegyvereket gyártottam, azt hittem, hogy … így hozzájárulok a békéhez. Meg se fordult a fejemben, hogy a fegyver az fegyver, és használhatja azt más is. Fiatal amerikaiak haltak meg a fegyverek miatt, amit terveztem. Civilek. Hány civil halt meg most is, csak mert vesztettünk? Ez lett volna a végállomás, az utolsó harc, az út vége? - A nanotechnológia majd ezt is megoldja. – vontam meg a vállam, ahogy az ujjammal megkocogtattam a mellkasomon lévő energiaforrást. A technológia változik, fejlődik, folyamatosan lehet jobbat és jobbat csinálni, nekem pedig muszáj ezt követnem. Elvégre, végül is, én magam vagyok a fejlődés. A hírnevem kockáztatnám, ha lemaradnék bármiben is. Nem, mintha a Vasember páncélnak nagy konkurenciája lenne … de abból nem lehet baj, ha folyton foltozom. Legalábbis, ezt gondoltam. - Ezt hittük pár hónapja is. Ezt hittük évekkel ezelőtt is, aztán odafentről kopogtattak. Mi van, ha visszajönnek? Alig maradtunk. – és nem csak mi. Mindenki. A politikusok, és főként azok, akiknek van is valami hatalma, most mind a Bosszúállók fejét akarja. Pár nap múlva el kell utaznom Washington-ba, hogy valahogy megpróbáljam ezt a jelenlegi helyzetet orvosolni, de … nagyon úgy néz ki, hogy csak nyilvános megnyúznak majd. – De megvéd! Főleg most, hogy mindenki a fejünket akarja, tudják, hogy az én csajom vagy, mi van , ha …gyerekek dobálják az ablakokat? Van benne kábító fokozat is, csak oda kell lőni és … - kitalálhatja. Persze, ezek már csak komolytalan szavak voltak. Van egy külön fokozat, ami gyerekoszlatásra való. Annó arra az esetre terveztem, ha egy óvodában landolnék és túl sok lenne a nyúlkapiszka. Gyerekbarát páncél, nem okoz maradandó károsodást, maximum pár pillanatnyi fejfájást. Nekem sokkal többet okoznak ők. – És, ha nem? Ha lett volna valami, bármi, ami nem jutott az eszünkbe? – pillantottam Pepper-re. Ez az, amit akarnak tőlem Washington-ba, nem? Hogy lássam be, hibáztunk. Talán, hibáztunk. De nem nekik tartozunk elszámolással. Egyezmény ide, vagy oda, az már nincs. – Lehet, de befér az ajtón. vontam meg a vállam. – És meg kell tartanod, van benne gyerekzár, szóval … - nem adhatja csak úgy oda egy árvaháznak. – Nézd, ez … átmeneti, oké? Egy ilyen nem engedi, hogy megöljenek, és eddig… elég jó munkát végzett. – én pedig talán önző vagyok, hogy nem adok mindenkinek egy ilyet, de kell valami, hogy tudjam, Ő rendben lesz. – Az urad vagyok, az urad pedig megakar védeni. – vannak kultúrák, ahol a férfi szava a törvény, és nem mondom, hogy ezeket mind támogatom, de a jelen helyzetben talán nem bánnám annyira, ha alkalmazva lennének. - Ha azzal, hogy ártasz, biztonságban vagy, fel vagy hatalmazva rá. – vonom meg a vállam mosolyogva. Mióta … ez az egész Bosszúállók dolog van, felelősebbnek érzem magam. A Földért, az emberekért. Viszont az igazság az, hogy nélkülük tudok élni, Pepper nélkül nem. Nem túl szép, de ez van. – Nem kell Bosszúállónak lenni, most … egyébként se vagyunk túl népszerűek. Talán túlzás, de… attól még ez a helyes. – böktem a páncél felé. Ezt kell tennem, akkor is ezt tenném, ha nem lenne helyes, igazából nem számít az erkölcsi oldala, csak az, hogy Pepper biztonságban legyen. Ennél nagyobb biztonságot pedig nem tudok adni.
Did you know that there is only one thing on earth that I am allergic to?
Mélyen legbelül elfogadtam, hogy úgysem fogom tudni meggyőzni az igazamról, mégis próbálkoztam. Senki sem gondolta volna, hogy a bolygót ekkora erejű támadás fogja érni, azt pedig végképp nem, hogy még a Bosszúállók sem lesznek képesek kivédeni az érkező ellenség csapásait. Sajnos a világ legerősebb, legokosabb és legravaszabb harcosai sem voltak elegek ahhoz, hogy megmentsék a hirtelenjében eltűnt embereket és természetes volt, hogy a védelmezőknek bélyegezett személyek elkezdték magukat hibáztatni, de nem ők tehettek arról, hogy egy titán megtervezte az univerzum népirtását. - A nanotechnológia mindent megold? – Tekintetem a mellkasán figyelemfelkeltően magamutogató vezérlőre siklott. – Ezért hordod folyamatosan magadon? – Hozzá hasonlóan én is megkocogtattam a szerkezetet. Nem szerettem látni rajta, mert azokra az időkre emlékeztetett, amikor az élete a szerencsén és perceken múlott a szíve felé közelítő szilánkok miatt. Kirázott a hideg, ahogy visszagondoltam és mostanában már csak abban reménykedtem, ha még egyszer hasonló vészhelyzet állna be, akkor elmondaná és nem rántottasütéssel activityzné el és az önpusztító életmóddal hívná fel a figyelmemet arra, hogy van valami baja. - Tony… ha visszajönnek, akkor visszajönnek. Nem irányíthatod az univerzumban élő lényeket, akiknek ki tudja, milyen varázserejük, energiájuk és bármilyük van. – Mindig lappangott benne némi istenkomplexus, ám jó ideje mások megsegítésére és a Föld védelmére használja fel ezt a tulajdonságát, úgyhogy semmi panaszom nem lehetett. Csupán akkor éreztem, hogy túlzásba viszi, amikor elkezdte magát ostorozni, ha valami nem sikerült véghez vinnie vagy nem volt képes minden egyes embert megmenteni, akinek valami baja esett vagy fenyegetés érte… ilyenkor rájött, hogy nem mindenható és lehetetlenség mindenkit megmenteni. Én örültem volna a legjobban annak, ha sikerül nekik legyőzni a felettük álló hatalmakat, viszont önmagukat hibáztatni a vereségért több mint butaság volt. - Az ablakot dobáló gyerekeket nem kézi rakétavetővel szokás elüldözni. Kezdem érteni, eddig miért nem lettél apuka. – Halvány félmosolyra húzódott a szám a komolytalan megjegyzését hallva. Akármit mondott, túlzásnak tartottam az intézkedését. Talán lehettem volna nyitottabb a technológiáira és tisztában voltam azzal, hogy csupán a megóvásom érdekében készítette a páncélt, de nem titkolhattam, hogy kevéssé értek egyet az ötletével. - Akkor, uram, ha lehet választani a plüss nyuszi és a páncél között, kérem vissza az előbbit. Addig pedig megpróbállak húszmilliomodszor meggyőzni arról, hogy nem tehettetek volna többet. Tőletek többet senki sem tehetett volna. A világunk legnagyobb hősei együtt harcoltak és megtették, ami tőlük tellett. – Ennyi lehet, hogy nem volt elég neki, de én nem tudtam többet adni, mint folyamatosan ezeket a szavakat mantrázni neki. Azok, akik meg akarták hurcolni őket, idióták voltak: ők semmit sem tettek, amikor támadás alá kerültünk, ám most nagy lett a szájuk és rögtön hibáztatni kezdték a harcosokat. Van egyáltalán ezeknek gerincük? - Én nem tartom helyesnek, de ugye ez sem fogja megváltoztatni a véleményed? - A lehető legtávolabb állt tőlem, hogy egy kapcsolóval a táskámban járkáljak, aminek a megnyomásával hirtelen felbukkan egy páncél az ablakban. Mi lesz, ha véletlenül kicsit erősebben dobom a táskámat a székbe, ami miatt a végén egy egész flotta fog berepülni az ajtón?
Elhúztam a szám, ahogy oldalra döntve a fejem pillantottam rá, mikor megkocogtatta a mellkasomon lévő szerkezetet. Már az előzőt se szerette, igaz, az kicsit … veszélyesebb volt. - Örülök. hogy mondod, mert ez … semmi, levehetném bármikor. – vonom meg a vállam. – Csak… tudod, ez itt amolyan munkaruha. – annál kicsit több, de Pepper egyébként is simán átlátna rajtam. – Ez egyébként is családbarátabb, így nem kell… tudod, turkálnod bennem. Egyébként se vagy túl jó a műtősdiben. – mosolyodom el. Már akkor is Pepper volt az egyetlen, akire számíthattam ebben. Igaz, majdnem leállította a szívemet, de … ahogy mondani szokás, minden jó, ha a vége jó. Ott az volt, most kevésbé az. Nem tudom mihez kezdtem volna, ha Pepper is … - De készen kell állunk. Győzni, ezúttal. A Bosszúállók … jól hangzik, de nézz ránk! – tártam szét a kezem. Az egységesség nem az, amit most ellehetne rólunk mondani. Nem, mintha motivációs beszédeket kéne tartani, de … hol van a bosszút állunk rész? – Newy York óta tudtam, hogy ez lesz. Sejtettem. Ha mi nem győzünk, ki fog? Visszajönnek. Tudom, érzem. Nem ülhetek tétlenül, ha tehetek valamit. – sóhajtottam, rápillantva. Talán régen megtettem volna, jó pár évvel ezelőtt. A helyzet azonban most más. Emberek vagyunk, behatárolhatók, elhisszük, hogy a világ közepe vagyunk, de fogalmunk sincs, hogy mi van odakint. Ultron egy pajzs lett volna, és mi lett belőle. Ahelyett, hogy felkészültünk volna, hogy … együtt lett volna a csapat, mi inkább egymást püfföltük a saját igazunkat szajkózva. Elcsesztük, a Föld legnagyobb hősei … elceszték. - Ez Amerika, hozzászokhattak volna. – rázom meg a fejem, ahogy Pepper-re pillantok. – Egyébként meg, király apuka lennék. Én lennék Vasaspu. – mosolyodtam el, oldalra döntve a fejem, ahogy Pepper felé léptem. – Eddig … csak nem? – vontam fel a szemöldököm, ahogy lefelé pillantottam a hasára. Egy genetikai csoda vagyok, az én előéletemmel az lenne a reális, hogy nagyjából százharminc nőnek fizetek gyerektartást, de … profi voltam. Tony Stark akkor csinál gyereket, amikor akar. - De nem volt elég. Ha egységesek vagyunk, talán, de így …- sóhajtottam fel. Nem álltunk készen, ez az igazság. A saját bajainkkal voltunk elfoglalva, elfelejtettük, hogy nem mi vagyunk fontosak. De még csak nem is az épületen díszelgő hatalmas A betű. – Kapsz majd egy másik nyuszit. – váltottam aztán témát hirtelen, elmosolyodva. Tudom, hogy nem kéne magam rágni miatta. Vagyis, nem jobban rágni, mint szükséges volna, de … én ott voltam. Nehéz nem arra gondolni, hogy talán tehettem volna valamit. - A páncél, vagy … Happy és a Vastestőrség. – vázoltam a két lehetséges alternatívát, gonosz mosolyra húzva a szám. Pepper nem kockáztatná meg, hogy Happy kezébe ekkora hatalom kerüljön. Elhozná a Skynet-et. – Nézd, ez átmeneti, oké? Egyébként is, te meg Natashával figyeltetted a koleszterinemet. Nagyon komolyan veszi. – mosolyodom el, ahogy végigsimítok a kezein. – Meg kell védjelek. Téged nem veszíthetlek el. – csóváltam meg a fejem a szemeibe nézve, majd elmosolyodtam. – Ráadásul, te tudod a TB számom is … vontam meg a vállam, ahogy egyre inkább kiszélesedett a mosolyom.
• Did you know that there is only one thing on earth that I am allergic to? •
- Hogyha levehetnéd, miért nem veszed le? – Kedvesen kérdeztem, de azért érezhető volt, hogy szándékomban állt pontosan úgy kötni az ebet a karóhoz, mint ahogy ő tette. Míg neki az volt a mániája, hogy minél inkább bebiztosítsa magát és a kissé erősebben feltámadó szélben is ellenséget látott, én szerettem volna, ha néha levenné a páncélt és normális, hétköznapi férfiként tevékenykedne. Megszoktam, hogy ő Vasember, a Bosszúállók oszlopos tagja, a Föld egyik legnagyobb védelmezője, viszont nekem néha elég lenne, ha lazítana egy kicsit és egyszerűen Tony Stark maradna. - Most is téged nézlek és látom, mennyire megtört a vereség. – Sóhajtottam egyet. Szívem minden megértésével fordultam felé. Mindenkit megviselt, ami történt, ám a Bosszúállókat a legjobban, akik a bolygó megóvására tették fel az életüket… sokat vártak el tőlük, és ami keményebb, ők még többet vártak el önmaguktól. Senki se róhatná fel nekik, ami történt, hiszen mutassanak bárkit, aki képes lenne leküzdeni a fentről és más bolygókról jövő fenyegetéseket! - De mi az, amit tehetnél? Mivel tudnál még többet segíteni? Hogy lennél képes bebiztosítani mindenkit? – Tettem fel a nagy kérdést. Vajon erre tud választ adni? Van módszer, ami száz százalékosan megvéd mindenkit? Vagy ha nem is mindenkit, de a legtöbb embert? Viszont ha csak az utóbbi teljesülne, mi van azokkal, akik elvesznének? A helyzet ugyanaz lenne, mint most… egyesek szerencsések, míg másokat a sors elragadott tőlünk, ez ellen pedig bármilyen nehéz és fojtogató, semmit sem tehettünk. - Nem, nem. – Megcsóváltam a fejem a kérdését hallva. Jobban belegondolva egészen érdekes volt a tény, hogy Tony-nak nem született eddig balkézről egy vagy akár több gyermeke… vagy csak nem tud róla. Ahogy én sem arról, hogy bővülne a családunk. Nem voltam biztos benne, hogy ezekben a gondterhes időkben bevállaltam volna egy babát. – Ha lenne gyerekünk, ettől is védelmezőbb üzemmódba kapcsolnál? – Muszáj volt feldobnom ezt a labdát, hiszen elképzelésem sem volt arról, hogy miképpen viselkedne, ha közölném vele a terhességem hírét. Képes lenne ettől jobban aggódni? Mi lenne, ha tényleg szülővé válnánk? Összeegyeztethető lenne a mi életstílusunkkal? - Tudod, mi kellene nektek? Egy kerekasztal beszélgetés. – Dobtam be a lehető legtriviálisabb ötletet. – Mikor szeretnétek megbeszélni a történteket? – Vontam fel a szemöldökömet. Hallgattak, nem beszéltek a csalódásaikról, az elvárásaikról és a továbbiakról, így pedig konkrétan megtorpantak és esélyük sem volt arra, hogy elkezdjenek haladni egyről a kettőre. – Vihetitek a nyuszit is, ha az segít. – Közöltem teljes természetességgel, egy apró félmosollyal a szám szegletében. Örültem, hogy megszabadultam attól a nyúltól. Cuki volt, de túl nagy és ha sokáig néztem, nagyon ijesztővé váltak a szemei. - Nem állíthatsz ilyen választás elé. – A csípőmre tettem a kezeimet. Happy és a Vastestőrség? Még mit nem! Így is állandóan harcolok vele, hogy legalább azt vegye észre, hogy ő is ember, ezért az emberi tényező kiiktatása az ő kirúgását is magával vonná, de egyszerűen hajthatatlan. És Tony sem olyan merész, hogy ekkora hatalmat adjon Happy kezébe. - Te is figyeltettél már engem Happy-vel. És a koleszterinszint fontos, Natasha sem ellenkezett. - Tettem hozzá a miheztartás végett. - Nem fogsz elveszíteni. - Jelentettem ki. - Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen. - Átfontam rajta a karjaimat és magamhoz öleltem. Kifújam a tüdőmben felgyülemlett levegőt, jólesett hozzábújni kicsit. - De én sem szeretnélek elveszíteni téged és végignézni, hogy megőrülsz.
- Elővigyázatos vagyok. – vonom meg a vállam, válaszul a kérdésére. – Mi van, ha épp vacsorázunk és ránk támadnak? – vázoltam fel egy nem túl lehetséges, de azért elméleti síkon mégiscsak lehetséges opciót. Elég ismertek vagyunk, az ismert embereket pedig általában szeretik megfenyegetni. Főleg a mostani helyzetben, engem, és rajtam keresztül Pepper-t is. Vagy épp miattam. Ezt nem kockáztatom meg. - Ez nem csak vereség volt. Ez … azt hittük készen állunk. Talán arra ítéltettünk, hogy veszítsünk. – ráztam meg a fejem, felsóhajtva. Nehéz volt optimistának lenni, miután a fél világ odalett azért, mert vesztettünk. Azt hittük elég erősek vagyunk, hogy ami eddig jött, visszavertük és ez így is lesz. A győzelmeink meggyengítettek minket, elhitettük magunkkal, hogy készen állunk, miközben egymással szemben sem voltunk azok. Hibáztunk, és ez lett belőle. – Nem tudom. – vallottam be Pepper-re pillantva. – De lehet, hogy én vagyok az egyetlen, akinek esélye van valahogy rá. Ha tudom, hogy tehetnék valamit, de nem teszem meg, nem leszek kevésbé felelős. – tudom, ez így elég egoistán hangzik, bár, engem ismerve talán annyira mégse, de most nem ez az, ami szólt belőlem. Ultron egy remek ötlet volt, egy pajzs, amit a világ köré vontunk volna, csak mellé ment a megvalósítás. Nem tudom, hogy mit kéne tennem, de tudom, hogy képes lehetek rá, talán az egyetlen, talán egy a kevesekből, aki képes lehet rá. - Egy helyett új kettőt kell védenem. – adtam választ Peppernek, halovány mosolyra a húzva a szám. – Eszedbe jutott már? A gyerek. – teszem hozzá, kíváncsian pillantva Pepper-re. Tudom, hogy ez nem a megfelelő idő erre, nem is azt mondom, hogy most azonnal kezdjünk bele a gyártási folyamatba, csak … érdekel, hogy eszébe jutott-e már a gondolata. Én volt, hogy egyszer építettem is egyet … akármit is mondjon ez el rólam. - Ahhoz el kéne őket érni. Amúgy is … mindenki próbálja feldolgozni a saját módján. – vontam meg a vállam. PÉNTEK révén nyomon követtem, akit tudtam. Van, aki a bázison maradt, van, aki elment és nem tudjuk, hogy hol van. A gyász mindenkinél más, a történteket pedig nem lehet csak úgy egy csettintésre elintézni. - Nem hagysz más választást. – mosolyodtam el. Tudom, hogy nem kockáztatná meg azt, hogy Happy kezébe jusson a Vastestőrség. Annó már nekem is felvetette azt az ötletet, hogy ki kéne üríteni a borospincét és az emberi tényezőt kiiktatni, mivel az a legnagyobb veszély faktor a védelemben. – Az más, az exedről volt szó. És igazam volt! – mint általában. Ez a zsenik keresztje, igaz? Folyton igazuk van. – Natasha vissza él a helyzetével.– húztam el a szám, de komolytalan voltam. Na persze attól még igazam van, Nat túlzottan is komolyan veszi Pepper kérését. Imádja, ha az agyamra mehet. Lehunytam a szemem, ahogy átöleltem Pepper-t. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mi lenne velem, ha Pepper is … én szerencsés voltam. Sokaknak eltűnt a felesége, gyereke, férj, szülők … akkor őrültem volna meg, ha Pepper eltűnik. – Beköthetem a szemed, míg bezárlak a pincébe. – ajánlottam fel, és hallhatta a hangomon, hogy viccelek. PÉNTEK kiengedné, úgyhogy mást kell majd kitalálnom. – Nem fogok. – ráztam meg a fejem, ahogy elhúzódtam tőle, hogy rápillanthassak. – Úgysem hagynád. – húztam mosolyra a szám. – Ebben pedig széttudod rúgni a seggem. – böktem a fejemmel a páncél felé. – Ne mondd, hogy így nem vonzóbb a dolog – pillantottam rá mosolyogva. Tudom, hogy nem kényelmes ez neki, de … meglennének a maga előnyei. És biztonságban is lenne.
mindenkinek kell valaki, aki olvas a sorok között
∆ Hozzászólások száma :
46
∆ Kor :
50
∆ Tartózkodási hely :
where i need to be ★ ☆
A poszt írója ∞Pepper Potts
Elküldésének ideje ∞Kedd 23 Okt. 2018, 16:06
Ugrás egy másik oldalra ∞
Pepperony
• Did you know that there is only one thing on earth that I am allergic to? •
- Ez nem elővigyázatosság, hanem paranoia. – Tekintetem ismét a szerkezetre siklott. Nem szerettem, hogy ott fityegett Tony mellkasán, mert azokat az időket juttatta eszembe, amikor minden egyes nap közvetlen életveszélyben volt és senkinek fogalma sem volt arról, hogyan lehetne megállítani a szíve felé közeledő szilánkokat. Ő akkor is mit csinált? Folyamatosan valami löttyöt ivott, senkinek sem szólt a betegségéről és elvárta, hogy némi elém pakolt omlettből rájöjjek, hogy baj van. Ez lenne a biztosíték arra, hogy most minden oké? – Biztosan paranoiás vagy. Keresnünk kell neked egy szakembert. – A szám szélében apró mosoly bujkált, viszont tényleg aggódtam, mi lesz, ha Tony eszét teljesen elveszi a veszteség feldolgozása és még az utcára sem akar majd kiengedni anélkül, hogy magamra húznék legalább háromfajta aknavetővel felszerelt páncélzatot? Nála sosem lehetett tudni, mikor viccel a védelemmel vagy mikor gondolja komolyan a védelmi rendszer kilencvenedik újrakalibrálását, ami akár egy csúnyán vigyorgó hajléktalanra is rátámadna a saját épségünk megóvása érdekében. - Ha erre ítéltettetek, akkor végképp nem volt mit tenni. Egyszerűen csak nehezedre esik elfogadni, hogy nem sikerült legyőznötök azokat a lényeket. – Ők voltak a Bosszúállók, a világ legerősebb és legokosabb embereiből verbuvált csapat, persze, hogy megviselte őket a vereség, hiszen mindenki arra számított, hogyha jön egy fenyegetés, nekik gyerekjáték lesz visszaverni azt. Az emberek egyvalamit könnyen képesek elfelejteni: soha, semmi sem biztos, csak és kizárólag akkor, ha már elmúlt. – Ezek istenek és ki tudja, milyen varázserővel és emberfeletti képességekkel bíró lények, Tony… olyanok, akik ha elhatározzák, hogy elpusztítják a világegyetemet, akkor módjukban áll megtenni. Még ti is kis pontok vagytok ebben az univerzumban hozzájuk képest. – A hangom együtt érző volt, elvégre milliók tűntek el nyomtalanul és a csapat, amelyik a bolygó lakosainak védelmére esküdött fel, jogosan volt elkeseredett… csakhogy ez nem változtatott a tényen, hogy minden tőlük telhető eszközt és tudást bevetettek. - A gyerek? – Kérdeztem vissza meglepődve. Nem azért, mert nem gondolkoztam volna rajta, hanem mert Tony megkérdezte, hogy gondolkoztam-e rajta. Kevésbé volt téma a gyerekvállalás, mivel míg ő leginkább a Bosszúállókkal, a küldetésekkel és a diplomáciai kiutak keresgélésével volt elfoglalva, engem lekötöttek a cég ügyei. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. – Vallottam be őszintén, némi izgalommal vegyes bizonytalansággal a mellkasomban. – És te? – Jobbnak láttam kipuhatolni, neki mi a véleménye, mielőtt bármit is mondtam volna, mivel kissé ismeretlen volt számomra ez a terep. – De egészen addig meg sem éri elkezdeni erről beszélgetni, míg nem rántod össze a csapatot, nem fogadod el, hogy igenis van értelme, hogy Natasha segítsen nekem a koleszterinszinted ellenőrzésében és azt hiszed, hogy jópofának fogom tartani a pincében suttyomban összerakott, nekem szánt páncélt. - Apró sóhajjal néztem ismét a vasszerkezetre, ami csak akkor csilloghatott volna jobban, ha strasszkövekkel bele lett volna írva, hogy "Szia, Pepper!". Szóval ő volt az oka, hogy az elmúlt napokban alig láttam Tony-t... a kis szemtelen máris megpróbálta lecsapni a kezemről. - Mesélj róla egy kicsit. - Elléptem Tony mellőle, egészen a páncélig sétáltam és farkasszemet kezdtem nézni a sisakkal.
-Most halt ki a fél világ, ha valamikor lehetek paranoiás, az most van! – és én láttam. Mikor New York-ban átmentem a féreglyukon, azt… leírni is nehéz lenne. Nemcsak egy másik világot, másik fajt láttam, de … láttam bennük a végünk. Láttam meghalni a Bosszúállókat, miattam. – Megműtöttek, emlékszel? Azt nehezebb lett volna csak úgy lekapni, ezt pedig … most nem vehetem le csak úgy. – nem, ha ekkora veszélyben vagyunk. Mert hiába oda a fél világ, itt a másik fele. Murphy törvénye szerint működik a világ, most még inkább, mint eddig valaha. Mindig lehet mélyebbre zuhanni, csak mert régóta esünk, még bőven van hátra az aljáig. -Persze, mert, ha sikerül, akkor még probléma lenne a túlnépesedés. – sóhajtottam fel. Az, hogy vesztettünk ... küzdöttünk, ahogy csak tudtunk. Talán nem volt esélyünk, talán soha nem volt, de ezt kitudja? Azok a politikusok biztos nem, akik most máglyán akarnak elégetni. – Ez a baj. Pontok vagyunk, és eltapostak minket. Mi van, ha … jönnek mások? Mert jönni fognak. Nem maradhatunk csak … pontok. – ráztam a fejem. Valamit tennünk kell, hogy … változtassunk ezen. A Föld nem az univerzum közepe, akármennyire is szerettük ezt hinni. Most már az fenyeget igazán, ami odafentről jön. -Igen, a kis Tony Jr. – vigyorodtam el. Nem, mintha így előre eldöntöttem volna, hogy fiú lesz a srác. Vagyis lány. Na mindegy, nem is ez a lényeg. Ez nem is a megfelelő idő, vagy helyzet ehhez az egészhez, de … hát, akárhogy is nézzük, még nem találtam módot a halhatatlanságra. – Álmodtam már róla. – vontam meg a vállam mosolyogva, bevallva a dolgot. – Jó szülők lennénk, lazák, de igazságosak. Megtanítanék neki mindent, te meg mindazt, amit ebből ne csináljon. Csapatmunka! – mosolyodtam el. Nem épp úgy, ahogy a szüleim azt nálam csinálták. Az apám hiába vallotta be a halála után, hogy törődött velem … attól még egy rideg seggfej volt. Habár, az életem megmentette. Sokat tanultam tőle, szó se róla. De nem fog indulni az évszázad apja címért. -Váó, gyerekvállalási zsarolás? A Szövetségeseknek szerencséje volt, hogy nem németnek születtél, szívem. – vigyorogtam rá. Pepper volt a Földön talán az egyetlen ember, aki tudta, hogy mikor és mit kell mondania nekem. Mindig is jó gondomat viselte, akármekkora hülyeséget is csináltam. Habár, azért az kevésbé tetszik, hogy egy volt KGB ügynök fogja figyelni azt, hogy mennyi a napi saláta bevitelem. Ki kell fejlesztenem valami salátahúst. -Spéci, beleraktam mindent, ami nekem meg van. Kényelmes, fűtés-hűtés igény szerint, könnyebb kezelhetőség, van benne egy tréner mód is, hogy szokd. PÉNTEK közvetlen összeköttetésben van EPER-rel, ha bármi történne. Megerősítettem a páncélborítását, illetve a nyomás gondokat is kipipáltam, ha esetleg … mélybúvárkodnál a Mariana-árokban. – vontam meg a vállam. Sose lehet tudni. – Rakéták, lézer, pár ionágyút is beszereltem, rezegteti az atomokat, molekuláris instabilizációt idéz elő. – magyaráztam, közelebb lépve Pepper-hez, ahogy átkaroltam a derekát és magamhoz húztam. – Valld be, hogy menő. – pillantottam rá mosolyogva. – Oh, és tudsz benne filmet is nézni. A privát szerveremről megy, szóval … ha épp a házivideónk néznéd … vontam meg a vállam ártatlanul, de vigyorogva, ahogy Pepper felé pillantottam. A ház minden pontja be van kamerázva, csak jól kell összevágni és kész is.
így is bőven jó vásárt csináltam veled
∆ Hozzászólások száma :
46
∆ Kor :
50
∆ Tartózkodási hely :
where i need to be ★ ☆
A poszt írója ∞Pepper Potts
Elküldésének ideje ∞Vas. 18 Nov. 2018, 15:27
Ugrás egy másik oldalra ∞
Pepperony
• Did you know that there is only one thing on earth that I am allergic to? •
- Minden csak akarat kérdése. Ha akarnád, levehetnéd. – Sóhajtottam egyet, viszont éreztem, hogy semmi értelme kötni az ebet a karóhoz, mert legfeljebb akkor kerülne le a mellkasáról az a szerkezet, ha tonnányi altatót kevernék a vacsorájába és nekiállnék egy csavarhúzóval. És még ekkor is észrevenné. - És mi a terv arra, hogy ne csak kis pontok legyünk? Istenné szeretnél válni? – A bolygó köré húzott pajzs ötlete sem sült egy túl jól, Ultron példájából pedig bőven tanulhatott volna, de úgy tűnt, Tony nem erre az útra lépett rá. Be akarta biztosítani az elkövetkezendő időket és ez a vállalkozás egyet jelentett a lehetetlennel. Képtelenség kiszámítani, mikor jön egy újabb csapás vagy támadás és az állandó fenyegetettségben élésnek csak annyi jussa lesz, hogy végül az utcára sem fogunk merni kilépni. Borzalmas lenne a világunk, ha ennyire beszabályozottá válna a jövőnk. - Szó sem lehet róla. – Megcsóváltam a fejem a Tony Jr. nevet hallva. Az egy dolog, hogy eldöntötte, hogy fiunk lesz, viszont az egy másik, hogy két Tony-val kellene elbírnom. Ahhoz már az én idegrendszerem is kevés lenne, egyetlen Tony Stark bőven elég ennek az univerzumnak. – Értem! - Önkéntelenül kacaj tört elő belőlem. Igazából, semmi kétségem nem volt afelől, hogy Tony jó apa lenne; a sajátja hibáiból bőven volt lehetősége tanulni, de ebben az időszakban, amikor leginkább azon kattogott az agya, hogyan vonhatna szögesdrótot a Föld köré. A gyerekünk konkrétan egy burokba születne, ami nem tenne jót neki… hiába a megfelelő nevelés, így is túl sok komplexussal kell majd megküzdenie, ha egyszer megszületik. – Akkor, ha már zsarolás, ugye azzal is tisztában vagy, hogy amíg az őrület kerülget, szó sem lehet gyerekről? – Ördögi kör ez, hiszen valahol Tony-nak igaza volt: a fenyegetettség fennállt, bármikor bekövetkezhetett egy újabb csapás és ezen a vonalon elindulva nulla értelme lett volna bármin, nemhogy a családalapításon gondolkozni. Ám azt mégsem hagyhattuk, hogy a félelem béklyót fonjon körénk és pislogni se merjünk, mert esetlegesen valamilyen támadás érhet minket az elkövetkezendőkben. Az arany középút megtalálása nehezebbnek tűnt, mint eddig bármi. - Tréner-mód? – Felvontam a szemöldökömet. Miért hitte, hogy ráérős időmben lejövök majd a pincébe és magamra húzom a páncélt, hogy repüljek vele egyet a birtok felett? Túlzásnak tartottam egy teljes páncélzat kifejlesztését, bár ezt hiába adtam Tony tudtára, egyáltalán nem érdekelte. Kevés jó emlék fűz a páncélokhoz, az egyetlen talán akkortájt keletkezett, mikor ránk omlott a malibui ház és mindkettőnk életét megmentette a vasszerkezet. – Miért lenne szükségem ionágyúra? – Nehezemre esett elképzelni a szituációt, amiben ionágyú használok, főleg, hogy szégyenszemre nem értettem a működési mechanizmusához. Kettőnk közül Tony volt a műszaki zseni, az én reszortom az igazgatás és a kérdezgetés volt. – Tony! – A vállába bokszoltam meghallva az elharapott félmondatát, ami vigyorgásra késztetett. Még jó, hogy a legkorszerűbb biztonsági rendszer védi ezeket a bizonyos felvételeket. – Menő, de… egyezzünk meg abban, hogy soha nem veszem fel indokolatlanul. Érted? Soha! – Jelentettem ki ellentmondást nem tűrve. Így is sokkal jobban beadtam a derekam, mint terveztem.
-Ezt már sokszor átbeszéltük. – vontam meg a vállam. Nem tehetem. Nem, mert végül mindig újra és újra vissza kell vennem. Ha pedig majd egyszer pont akkor nem lesz rajtam, mikor szükség lesz rá, akkor … nem akarok kockáztatni. A mostani helyzet alapján egyébként se valószínű, hogy tudnám anélkül használni, hogy ne akarjanak lecsukni. -Tíz évvel ezelőtt még bőven az voltam. – sóhajtottam fel. Akkor minden sokkal egyszerűbb volt. Akkor a legnagyobb bajom Obadiah volt, és, hogy terroristákkal üzletelt az én portékámmal. A világ csak attól volt hangos, hogy én vagyok Vasember. Furcsa, hogy mennyit változott a világ ilyen rövid idő alatt. Messze jutottunk, és mégis annyira az elején vagyunk még. -Látod? Már a nevében sem értünk egyet, így kezd minden nagyszerű szülő! – mosolyodtam el. Erre nincs statisztikám, de nehezen tudom elképzelni, hogy két embernek ugyanaz az legyen az első név, ami eszébe jut, ha a gyerekére gondol. Egyben biztos voltam: az apám után semmiképp nem kaphatja a nevét, ha srác lesz. – Más bájosnak találná, hogy így aggódom. – jegyeztem meg szájhúzva. – Ha egy biztonságos világba szeretnéd, hogy szülessen, akkor … a születésével is túlél minket. Építek egy spéci babaágyat neki, atom biztos lenne, aztán majd később jön a repülő járóka … - csak azért nem soroltam tovább, hogy vigyorogva figyelhessem Pepper vonásait. – Csak ne várd meg, míg építek egyet, oké? – húztam mosolyra a szám. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy képes lennék-e rá. Megépíteni szinte biztos, sok elképesztő dolgot tettem már össze, de ennyire elkeseredett talán nem leszek. Remélhetőleg. Felelőtlenség lenne csak úgy egyből a mély vízbe dobni. – magyaráztam, komolyan bólintva, de ez inkább annak szólt, hogy lássa: felelősségteljes apa lennék, a gyerek egészen … hat éves koráig mondjuk nem kapna semmi olyat a kezébe, amivel lövöldözhet. Hat éves korára megtanulná kezelni, úgy már sétagalopp. – Mondjuk, ha … nagy a dugó, lősz néhányat, és egyből kevesebb autó áll az utadba. – vontam meg a vállam. Miért ne használná ionágyút, nekem inkább ez a kérdés jutott volna eszembe. – Valamivel el kell ütni az időt, ha unatkozik az ember … - magyaráztam ártatlanul, de aztán végül én is elvigyorodtam. – Van egy olyan érzésem, hogy az indokolt helyzetről mást gondolunk. – jegyeztem meg, halovány mosolyra húzva a szám. – Egyébként, ha gondolod lefesthetem fehérre is. Egy esküvő kiváló célpontot biztosítana, ha valaki … sóhajtottam fel, megvonva a vállam. A szavaim persze komolytalanok voltak, Pepper soha nem venné fel esküvői ruha helyett, annak viszont a fele se tréfa, hogy Happy-nek nagyon oda kell magát tennie biztonsági intézkedések terén majd.
| 
| 
| 
|| 
