HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaid





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?

Az ősz díjazottjai
az évszak nyertesei

Az õsz férfi karaktere

Bucky
Az õsz nõi karakterei

Sigyn & Daisy & Carol
Az õsz párosa

Eleanne & Wrenor
Az õsz canon karakterei

Lord & Thor & Bucky
Az õsz kedvenc karakterei

Lord & Rocket & Bucky
Az õsz saját karaktere

Reimos
Az õsz elõtörténete

Erik Killmonger
Az õsz játéka

A 5. kaland (I. - II. kör)

Share | 
A topik címe: Unfold me [E&E]

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Kedd 07 Aug. 2018, 09:16
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Warm me up. And breathe me.
Hirtelen ülök fel az ágyban, hangosan zihálva kapkodom a levegőt. Tágra nyílt szemekkel meredek előre, miközben kezeimmel az ágytakarót gyűröm marokra. Kell pár másodperc, mire lassan magamhoz térek, s tudatosul bennem, hogy mindaz, amit az imént átéltem, csupán álom volt. Egy újabb rémálom, mely a képzeletem szüleménye. Minden mozzanata, minden pillanata túlságosan reális volt ahhoz, hogy azonnal tudjam, ez az elmém egy újabb csapdája. Az ágy szélére húzódom, lábaim a padlót érintik. Sűrűn pislogva pillantok az éjjeli szekrény órájára, melynek elektronikus számlapja üresen ásít bele a semmibe. Tönkre tettem, ezt is. A szobám a felújítás során olyan specifikációkkal került bővítésre, mely alkalmazkodott a képességemhez, azonban a berendezési tárgyakra ez nem volt igaz. Az elmúlt hetek eseményei olyannyira megviseltek, hogy sokszor nem voltam ura mutációmnak, így nem egyszer előfordult, hogy a teljes szoba jéggé fagyott, mire felébredtem. Ebben a pillanatban is sokkal hűvösebb van itt, mint normál esetben. Az ablak felé pillantok, s a sötétítőfüggöny vékony résén keresztül világít be a lemenőnap narancssárga fénye. Ismét átaludtam egy teljes napot. Pontosan úgy mint a tegnapot, és az azt megelőzőt. Őszintén, idejét sem tudom már, mióta vagyok a szobám - és sötét gondolataim - foglya. A bioritmusom teljesen felborult, a nappalokat átaludtam, éjszaka virrasztottam. Mikor már mindenki mélyen aludt, akkor merészkedtem ki a konyhába ételért. Az íróasztalomon most is ott pihent a tegnap este maradéka, s bár nem ettem azóta se semmit, egyáltalán nem éreztem éhséget.
Lassan felálltam. Berögzült mozdulatokkal vetettem be az ágyam, majd mentem a szobámhoz tartozó fürdőszobához, hogy vegyek egy gyors zuhanyt. Ezúttal sem vettem a fáradtságot arra, hogy felöltözzek, csupán egy tiszta alsóneműt húztam fel, s bújtam bele a fogason lógó, rövid ujjú selyem köntösömbe, mely combközépig ért. Megkötve a madzagot, tettem egy kört a szobámban, majd felvéve a komód tetején hagyott hajkefémet, az ablakhoz léptem. Kissé szélesebbre tártam a függönyöket, hogy nagyobb rálátásom legyen a birtokra. Lassú, monoton mozdulatokkal fésültem hosszú, kissé nyirkos, barna tincsem, miközben meredtem néztem magam elé. Hiányzott a külvilág. Igen, egy részem szomjazta a szabadság érzetét, azonban sokkal erősebb volt a bennem dolgozó szégyen és bűntudat. Nem akarok senki terhére lenni. Most, hogy egy újabb csapást követően a Föld populációja megfeleződött. A történtek nem sokkal a hazaérkezésünk után következtek be, így mindaz, ami abban a városban történt, a feledés homályába vész, következmények nélkül. Én mégis biztos voltam benne, hogy a Professzor mindent tud. Kerültem Xaviert, a tanárokat, barátaimat, a gyerekeket, és.. kerültem Őt is. Mindenkit.
Gondolataimba merülve ismét visszakanyarodok oda. Az erdőbe, látom a lányt, látom a minket körülvevő férfiakat, a lángban álló mezőt, azt a sok vért, a szülők arcát, a vérbefagyott férfi haláltól megkövesedett tekintetét. Én öltem meg. A szívem hevesen kezd el verni, a vér dübörög az ereimben, s nem hallok semmit a külvilágból, a kopogást sem az ajtómon, vagy hogy a nevemen szólítanak. A képességem ismét önálló életre kel, s észre sem veszem, hogy a levegő fagypont alá csökkent, s leheletfinom jégréteg vonja be a szoba falait, s a bútorok egy részét. A zár nem enged, hiszen kulcsra van zárva, ezzel biztosra menve abban, hogy senki sem képes belépni a szobám ajtaján.
Egyedül Ő.


 breathe me. |  szívem lelkem benne! * - *  

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Kedd 07 Aug. 2018, 14:33
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

- Mr. Lehnsherr … vagyis, Mr. Magneto …  lépett volna oda hozzám egy fiatalabb fiú, ha egy kéz nem gátolja meg ebben.
- Hagyd a nagyokat beszélgetni, rendben? – pillantott vöröslő szemüvege mögül a fiúra a férfi, majd amint az szót fogadott, nagy erővel vágott egy újságot a padra, közvetlenül mellém.
Mutáns terror. Állt a címben, pár sorral a főcím alatt. Nem kellett tovább olvassam. Már megtettem néhány napja. Arról írnak, hogy egy egykori bűnöző, akit a kormány a társadalom nyomása ellenére felmentett (a legtöbb) bűnei alól, ellátogatott egy kisvárosba, ahol megölt huszonöt férfit, és többeket is súlyos állapotba juttatott. A nevem nem írják le, csupán a mutációmat, majd a cikk végén megemlítik, hogy egyetlen mutáns ismert ilyen képességgel. Én. Alighanem lett volna bármi következménye, ha közben a világ népességének fele nem tűnik csak úgy el. Ettől sokkal hangosabb minden sajtó, mint a Virginiában történtektől.
- Tudod, elég egyedi mutációd van. De gondolom, szerinted ezt valaki más tette, igaz? – pillantott rám Scott, és bár a tekintetét nem láttam (bár nem is igazán érdekelt) a hangjából kihallottam, amit ki kellett. – Lecsekkoltam, valahol épp nyaraltál, mikor ez történt. Esther is, a kocsimmal együtt. Véletlen, igaz? – kérdezett tovább, míg én továbbra is türelmesen ignoráltam őt, tekintetemmel pedig a fiút figyeltem, aki egy közeli fatörzs mögött bújt el, miután Scott elküldte. – Ráadásul mióta visszajöttetek, ő ki se jött a szobájából. Nem valami jellemző rá. Furcsa, nem? – hajolt hozzám közelebb, ekkor pedig, a kényelmetlen és egyáltalán nem kívánt közelsége hatására már kénytelen voltam felé pillantani. – Mondd csak, szerinted nincs így is elég bajunk?
- Végeztél? – döntöttem oldalra a fejem, ahogy rá pillantottam.
- Tartsd magad távol tőle! – mondta Scott, minden egyes szót jól megnyomva. – Sőt, mindenki mástól is. A Professzor nem akar elküldeni még most se, de én gondoskodom majd rólad. – húzta arrogáns mosolyra a száját, megigazítva magán a szemüvegét.
- Mássz ki az arcomból, különben teszek róla, hogy ne kelljen többet aggódnod a szemed miatt. – lassan, tagoltan beszéltem, hogy annak vegye a szavaimat, aminek szántam. Fenyegetésnek. Könnyedén megoldom a problémáját. Csak a szemét kell kivájjam a koponyából. – Ellenben veled, Scott, nekem ebben van gyakorlatom. Jót beszélgettünk. – bólintottam felé, a mellkasához csapva az újságot, lökve ezzel rajta egyet, és egyben jelezve is, hogy a társalgásnak itt vége.
-  Mindent hallottál? – pillantottam a fiúra, aki közben közelebb merészkedett a fa mögül, miután Scott elment.
- A tanárnő … ő nincs jól, igaz? – kérdezte, de erre ő is sejthette a választ. – Ő … rosszat tett?
- Nem. – ráztam meg a fejem ahogy felálltam a padról, nyakamba akasztva a törülközőt, amivel az izzadságom itattam fel. Csak, amit kellett. – Adj neki időt. Most pedig, menj órára! – intettem a fejemmel az épület felé, mielőtt én magam is elindultam volna, mielőtt azonban beléptem volna az épületbe.
A szobám ajtaja előtt azonban megtorpantam, majd megfordulva farkasszemet néztem Esther szobájának ajtajával. Valószínűleg olvasta már a cikket. Nem említik név szerint, csupán annyit írnak, hogy volt rajtam kívül egy másik mutáns, aki segített. A túlélők nem voltak túl beszédesek, érthetők okokból.
- Én vagyok az. – szóltam be az ajtón, miután háromszor kopogtattam az ajtón. Vártam néhány pillanatot, de mivel nem jött semmiféle válasz, végül a zárra pillantva forgattam el az abban lévő kulcsot az ajtó másik oldalán, amint pedig kattant zár, enyhén löktem egyet rajta, hogy beléphessek.
- Otthonos. – jegyeztem meg, ahogy megéreztem a mínusz fokokat a szobába lépve. – Kerestelek már tegnap is. És tegnap előtt. – és azelőtt is. Akkor sem válaszolt, én pedig úgy döntöttem, hogy egyedül hagyom. Viszont, túl régóta van már itt bent, bezárva. – A diákok hiányolnak. Scott is aggódik. – teszem hozzá, ahogy eszembe jut a nem olyan sokkal ezelőtti beszélgetésem a férfival, miközben megfordulok, hogy kicsit alaposabban szemügyre vegyem a szobát. – Szükség van rád, Esther. Az, hogy bezárod ide magad, nem old meg semmit. – pillantottam rá, újra felé fordulva. Régóta itt van, bezárva a gondolataival. Ennél rosszabb pedig nincs.
- Segíteni akarok. vagy már épp eleget segítettem? – Tudom, hogy min mész keresztül. Az egész birtokon, talán csak én értem meg. – mert én vagyok az egyetlen talán, akit minden kétséget kizáróan gyilkosnak lehet hívni. – Kicsit hideg van itt. – sóhajtok fel, látva magam előtt a leheletem. – És sötét. – mondom, ahogy szétrántom a függönyt, utat engedve a napfénynek. Sötétben minden virág elhervad, hiába erőlködnek.


drop your problems at my door | szép szíve-lelke van:P  


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Kedd 07 Aug. 2018, 21:10
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Warm me up. And breathe me.
Otthonos. A szoba berendezése, az apró tárgyak, a falakon logó festmények, s közös képekkel teli kollázsok valóban egy életvidám nőhöz tartoztak, aki most a magány egy olyasfajta formáját választotta, melyre még sosem volt példa. Ez lennék én. A kulcs alig hallhatóan kattan a zárban, s a távolba való révedésemből a férfi hangja szakít ki. Összerezzenek, s egyetlen pillanatra megáll a kezem a levegőben, de végül hátra sem nézve folytatom tovább a hajam fésülését, még mindig az ablak előtt állva.
- Egyedül szeretnék lenni. - halk, erőtlen hang, mely mintha nem is hozzám tartozna, s teljesen idegenül hangzik a számomra, azonban tagadhatatlanuk az én ajkaim elhagyva ölt testet ez a pár szó, mely üresen cseng. Először szólalok meg, mióta belépett, a korábbi szavait egyszerűen átlépve. Keresett. Igen. Ő is, és sokan mások is. Tisztában vagyok vele, de ez jelen pillanatban mit sem számít. A vállam mögé söpröm a hajam, s miközben Erik szemügyre veszi a szobát, még mindig háttal állva neki, nyújtom ki a kezem, s teszem le a fésűt a korábbi helyére. A berendezés hasonló, méretes ágy, komód, íróasztal, melyen az orvosi könyvek egymásra púpozva állnak. A falon fotók lógnak, diákokkal, a fiatal Scottal és Jeanel, még évekkel ezelőttiről, mikor mindannyian diákok voltunk. S persze ott lóg a bekeretezett orvosi diplomámról szóló oklevél, évfolyamelsőként megjelölve engem, s persze az engedélyem a praktizálásra. Minden olyan átlagos, semmi kirívó.  - Tudom, de… nem tudok az lenni, akire szükségük van. -
A józanész nem hagyott még el teljesen. A sötét gondolatok nem kebelezték be teljesen elmém, és pontosan tudom, hogy amit teszek, nem éppen a megfelelő megoldás a felmerülő problémáimra. Mégis azt érzem, erre van most szükségem. Elvonulni. Elzárkózni. Kizárni mindent és mindenkit. Legfőképp Téged.
- Köszönöm, de.. nem hiszem, hogy tudsz segíteni. - Nem kell a segítséged! Senkié sem. Bődületes hazugság, melyet kimondani is képtelen vagyok, ahogyan ahhoz is túl kevésnek érzem magam, hogy vitába szálljak Vele. Erre pedig eddig korábban soha nem volt példa. Nem vagyok önmagam. - Az élet megóvására esküdtem fel, mégis a képességem vette el egy másik ember életét. Ezt aligha lehet megérteni. -
Suttogom lemondóan, és egy suta mozdulattal törlöm szemeimet szárazva, s veszek egy mély, reszketeg levegőt. Mellém lép, és ekkor pillantok Rá először, de szinte rögtön el is kapom a tekintetem. Szélesre tárja a függönyöket, én pedig a szemeim elé kapom a kezeim, védve a bántó világosság elől. Hátrálok pár lépést, és az ablak melletti, árnyékosabb sarokba húzódom, hátam neki vetve a falnak.
- Bocsánat. Én nem érzékelem úgy a hideget, mint az átlag. - motyogom, majd felemelve kezeim, tüntetem el a jégréteget a bútorokról, s a hőmérséklet a beépített szenzoroknak köszönhetően másodpercek alatt visszaáll normálra. Kézfejeimről azonban nem tűnik el a hideg, dér rajzolta jegesség, csak tovább kúszik a könyököm felé. Összefonom karjaim magam előtt, kudarcra ítélt kísérletet téve arra, hogy elrejtsem a férfi elől. Még mindig a falnak vetve hátam, nézek fel Rá. - Nem szeretném a történteket feleleveníteni, így.. ha csak ezért jöttél, inkább.. akkor inkább menj el. Nem akarok róla beszélni. -

lithium. |  igyekszem! :-*  

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Szer. 08 Aug. 2018, 18:58
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

Belépve a szobába, magam sem tudok, hogy mire is számítok pontosan. Nem, mintha elvárásokkal telve léptem volna be. Akárhogy is, annak örülök, hogy szemmel láthatólag Esther jól van. Legalábbis, fizikailag.
- Tudom. – feleltem arra, hogy egyedül lenne, de nem léptem ki az ajtón, hanem a falra felakasztott orvosi diplomát figyeltem. Majd azokat, ahol a diákokkal és a többi tanárral, vagy … felügyelővel van együtt. – De nem fog segíteni. – tettem hozzá, ahogy a vállam felett pillantottam rá. Gyakran megesik, hogy az, amit szeretnénk, és az, amire szükségünk van, két különböző dolog. – Nem számít. Majd idővel az leszel. Ha szükség van rád …ott vagy, igaz? Nekik.  – mutattam a képeken lévő diákokra, tanárokra, barátaira. Törődik ezekkel a gyerekekkel, a barátaival. Lehet bármilyen mély gödörben az ember, akárhány sikertelen próbálkozáson túl lehet, hogy kijusson, de mikor azok élete forog kockán, akikkel törődik, akkor … nincs lehetetlen. Nincs akadály, nincs kifogás. Mindenkinek megvannak a maga motivációi. Az enyém a harag volt, a düh, a bosszú. Esther-ré a törődés, az, hogy szívén viseli azoknak a sorsát, akik ezen birtok falai között élnek. Ahogy azokét is, akik a falakon kívül keresik valahogy a megoldást. Segített nekem Virginiába, pedig tudta, hogy ember életekbe fog kerülni. De megtette, mert … ez volt a helyes.
- Sok ember életét vettem már el. Megértem. – pillantottam rá. Talán mostanra nem egy lelketlen, érzelemmentes gyilkost lát bennem. Nem születtem gyilkosnak, sem rossznak. Olyan voltam, mint minden más gyermek. Vágytam dolgokra, más dolgoktól rettegtem.
- Köszönöm.  – bólintottam, ahogy éreztem, hogy az ujjaimat már nem fagynak teljesen mozdulatlanná a hidegtől. – Segít valamit? – pillantottam a kezére, amit próbált elrejteni előlem. Nem ismerem a mutációját. Minden bizonnyal sokkal jobban érzi magát fagypont alatti helyeken, és minden bizonnyal erősebbnek is. Akárhogy is, én nem fogok ítélkezni. – Majd én beszélek – pillantottam rá, ahogy az asztalához sétáltam és arrébb toltam a tányérját, hogy a lapjának tudjak dőlni. – Az én képességem arra használták, hogy életeket vegyen el. Leszíjaztak, elkábítottak, kísérleteztek rajtam. Lehetőséget láttak a mutációmban. Fegyvert.  – a háború megnyerése érdekében. Legalábbis, ez volt a hivatalos álláspont. Schmidt azonban valójában csakis magának akarta a képességem. Őt már akkor sem érdekelték igazán a nácik. Uralkodni akart felettük, a nácik eszközök voltak, bennem pedig a fegyvert látta. – Tudom, milyen embert ölni, a képességünkkel. Te becsületes vagy, lelkiismeretes, akárcsak Charles. Ezért ilyen nehéz ezt elfogadni, feldolgozni. Azt hiszed, hogy ítélkezne feletted bárki is? Fogalmuk sincs, hogy milyen érzés. – csóváltam meg a fejem, ahogy ellöktem magam az asztaltól és a fényképekhez sétáltam. – Menekülni, futni az életedért, a kínzóidtól várni a könyörületet, a kegyelmet. Túlélő vagy, Esther. – mondtam, háttal állva neki, ahogy a képen szereplő alakokat figyeltem. – Ez pedig nem szégyen, nem gyengeség. Küzdeni, és életben maradni … ez nem szégyellnivaló.  – csóváltam meg a fejem, ahogy hátrapillantottam rá. – Megmentettél egy életet. Jövőt adtál egy gyereknek, akitől elvették volna azt. Ez az, ami igazán számít. Az, amit érte tettél.  – ezt pedig az a lány soha nem fogja elfelejteni. Mikor majd elmesélik neki, hálát fog érezni. Fontosnak majd érzi majd magát, életében először nem fájdalommal fog gondolni arra, hogy mi is ő. – Felakarták kötni. Téged is. A sajátjaikra gyújtottak egy templomot.  – az ilyen emberekért … kár volna? Ő nem mondhatja azt, hogy nem. Én azonban igen.
- Nem lettél … rosszabb. Az, hogy most itt vagy, és emészted magad miatta… ezt tenné egy szörnyű ember? Egy gyilkos?  – kérdeztem, ahogy közelebb léptem hozzá. – Azért tetted, amit tettél, mert betartottad az esküdet. Az életvédelmét szolgáltad. Ez pedig … a különbség közöttünk.  – húztam halovány, szomorú mosolyra a szám, ahogy elléptem mellette. Az egyik különbség, legalábbis. – Én gyilkos vagyok, Esther. Nincsenek tévképzeteim magamról.  – tisztában vagyok magammal. Fegyver vagyok, míg ő a pajzs. – Te nem vagy az.  – csak tette, amit kellett. Nem szándékosan ölt, valószínűleg csak később tudatosult benne, hogy mi is történt. Reflex volt, az életösztön. Ez pedig erény.


drop your problems at my door | próbálok lépést tartani szégyellős   


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Csüt. 09 Aug. 2018, 13:12
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Warm me up. And breathe me.
Ha biztosra tudnám, mi az, ami segítene most rajtam, akkor nem zárkóznék be ide, a négy fal közé. Ez a helyzet azonban új, és idegőrlő. Tehetetlennek érzem magam, s erőtlennek. A fizikai sérülések lassanként eltűnnek, a hegek begyógyulnak, de a lelkiismeretem háborog, akárcsak egy kitörni készülő vulkán. Nem felelek a férfi megállapítására, mert ezúttal nincs erőm harcba szállni Vele. Egyszerre akarom azt, hogy eltűnjön, mégis groteszk módon jóleső érzésként hat a jelenléte az elmúlt napok magánya után.
- Biztosan így lesz. - ez csak egy átmeneti állapot, annak kell lennie, egy mélypont, ahonnét csak felfelé vezet az út. Semmi sem lesz már ugyanaz. Ezt a bevésődött gondolatot képtelen vagyok kiverni a fejemből.
Hiába utasítom el a segítségnyújtását, kiáll a saját igaza mellett. Az emberölés hallatán azonban nem éppen futnak el a pozitív gondolatok. Erik szavai késztetnek arra, hogy észbe kapjak, s latba véve az összes erőm, megzabolázzam a képességem. A kérdését hallva Rá pillantok, de szinte azonnal le is sütöm a szemeim, s nemlegesen rázom meg a fejem, válaszként. Nem érzem, hogy képes lennék hangot adni eme gyengeségemnek. A mutációm felülkerekedik rajtam, s ennek leginkább fizikai jegyei mutatkoznak m meg rajtam. Ez nem segít, sokkal inkább ront a helyzeten. Hogyan is mondhatnám ki ezt hangosan? A gyerekek mentoraként az a feladatom, hogy uraljam a saját képességem, ami most mégis ellenem fordult.
Leszegett fejjel követem a mozdulatait, ahogyan az asztalhoz sétál, s annak támaszkodva kezd el beszélni, ezzel beváltva a másodpercekkel ezelőtti ígéretét. Legszívesebben kezeim a szádra tapasztva könyörögnék, hogy hallgass! Nem mozdulok a faltól, még mindig a szoba legárnyékosabb sarkába húzódva hallgatok, azonban a barna íriszekben ott csillog a figyelem. A férfi minden szavát magamba szívom - a jelenlétével együtt -, s szavai különféle hatást gyakorolnak rám, ezzel akaratlanul is felültetve egy érzelmi hullámvasútra. Próbálnék megszólalni, de egyszerűen nem megy, ha ajkaim szólásra is nyílnak, végül nem mondok semmit sem. A férfi utolsó szavait követően is még mindig ott állok némán, s szükségem van pár percre, hogy összeszedjem magam. Lehetetlen vállalkozásnak tűnik.
- Most mit vársz tőlem, mit mondjak minderre? - csendül a rekedtes hang, s még mindig összefonva magam előtt a karjaim, pillantok a férfire. A kezeimen egyre magasabbra kúszik a jeges dér, s a kissé nyitott köntösöm láttatni engedi azt is, hogyan jelenik meg a mellkasomon, s indul el a nyakam felé. Megállíthatatlan. Arra azonban ügyelek, hogy a környezetemre ne vetüljön ki bensőm csatája. Ez az ára. - Az eszemmel tudom, hogy amit tettem, az önvédelem volt. Mégis.. -
Le kell hunynom a szemeim, s erősen összpontosítok arra, hogy a képességemnek megálljt parancsoljak, s ne terjedjen el egész testemen. Ezúttal képes vagyok megállítani a tovább terjedését, de az, hogy visszafordítsam, már sokkal nehezebb. Mélyeket lélegzek, s az, hogy Ő is közelebb merészkedett hozzám, némiképp nehezítés a számomra. Az Őt jellemző keserédes illat megcsap, s szinte egészen belém ivódik. Ez biztosan az őrület első jele.
- Az egész világom felbolydult. Az, amit nem egy alkalommal vázoltál nekem, s én tagadtam pusztán a létezését is, most.. valóssággá vált. Azok az emberek.. én soha ennyi gyűlöletet még nem láttam senkiben, nem hogy.. tömegeket mozgasson meg. - emlékszem még a beszélgetésünkre, mindegyikre. - Mindenki ítélkezik a másik felett, akár tudatosan, vagy öntudatlanul. Én is ezt tettem.. elítéltelek Téged, s azt hittem, jogomban áll ezt tenni. Mert én, és az elveim.. de most mit ér ez az egész? -
A gondolatok ezerrel cikáznak,s észre sem veszem, hogy a beszédem nem éppen összefüggő, már-már érthetetlen.
- Mi volt az, amiért harcoltam, s miért fogok küzdeni ezután? Mit fognak gondolni rólam a többiek, Ciklon, Scott és.. és a Professzor.. de szerintem már mindenki tudja, hogy egy..   elakadok egy pillanatra, s karjaim leeresztve magam mellém tárom szét kissé kezeim, tehetetlenül. - .. én magam sem tudom, mi is vagyok. -
A világ, mely körülvett, már nem az, ami régen. Felnyílt volna a szemem? Lehetséges. Az emberek olyan oldalát láttam, melyet elképzelni sem tudtam, holott Erik nem egyszer vágta a szemembe ezt az igazságot, csak én nem akartam látni.
- Lehet, hogy tényleg Te vagy az egyetlen, aki megérti, min megyek keresztül, de nem mentesíthetsz az alól, amit tettem. - lemondóan rázom meg a fejem. - Miért vagy itt? Azon túl, hogy mindezt elmond. Miért jöttél ide Erik? -
Szegezem hirtelen Neki a kérdést, szemeimmel az Ő íriszeibe kapaszkodva.


lithium. |  nekem kell felkötnöm a bugyit. *-*

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Pént. 10 Aug. 2018, 16:09
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

Ugyan nem vagyok biztos abban, hogy én vagyok az a személy, akit most a legszívesebben látna, abban majdnem biztos vagyok, hogy én egyike vagyok azon kevés embernek, aki megérti őt. Charles olvas a fejekben, érzi, amit mi, de ettől még nem érti meg azt, ami bennünk van. Csupán átéli. Ha megértené … Charles már rég nem állna ki az elvei mellett. Az a világ, amiért ő küzd, soha nem létezett, abban a formában nem, ahogy ő hiszi.
A szavaira szinte alig érzékelhetően bólintok. Nem vagyok vak, sem teljesen érzéketlen. A történtek hatása nem fog egyik pillanatról a másikra eltűnni. Az élet kioltását, egy olyan személynek, amilyen Ő maga is, nehezebb feldolgozni, mint egy hozzám hasonlónak.
- Mindannyiunkkal megesik. – felelem halkan, ahogy megrázza a fejét. Bizonyos értelemben véve, én a Charles való találkozásomig nem voltam ura a képességemnek. A haragból nyertem az erőm, a dühömön, az indulataimon keresztül irányítottam azt. Charles volt az, aki mutatott egy olyan perspektívát, ami sokkal több ajtót nyitott ki előttem, ami sokkal inkább kiaknázta azt, amire képes vagyok. Ő maga mondta. Több van bennem, mint hinném. Több, mint a düh és a harag. Ez pedig nem csak rám igaz, hanem ugyanúgy Esther-re is. Kell valami kapaszkodót találnunk az erőnkhöz. Időnként pedig mellé nyúlunk, elfelejtjük, hogy hol van, attól még azonban nem szűnik meg ott lenni.
Jól tudom, hogy amit mondok, nem akarja hallani. A legtöbb dologra, amire szükségünk van, szeretünk nemet mondani. Az ember nehezen ismeri be, hogy amire szüksége van, az a fájdalom, amit megélhet. A legtöbben menekülnek előle, közben pedig elfelejtik, hogy mi teszi őket erőssé. Élővé. Éppen ezért, hiába nem akarja hallani, amit mondok, hallania kell.
- Csak rajtad áll. – ejtettem le a vállaim, ahogy találkozott a tekintetünk. Nem várok el semmit sem tőle. Ő az egyetlen, aki ebben a szobában bármit is elvárhatna magától. – Önvédelem volt. – ismétlem meg a szavait, megerősítve őt ebben. Akár úgy is felfoghajat, hogy … könnyebbé tette a halált annak a férfinak. Ugyanis, ha Esther holteste mellett találok rá, a halálért csak könyörgött volna, de azt addig húztam volna el, amíg csak tudom. – Félúton a derű, és a harag között. Nekem ezt tanította Charles. – jegyzem meg, ahogy lejjebb kúszik a tekintetem Esther arcáról, majd felpillantok rá újra. Sokáig uralt engem is a képességem. A nyers ösztöneimre és érzéseimre hagyatkoztam, nem tudatosan, inkább … érzésből tettem, amit tettem. Az irányításhoz azonban ez kevés.
- Én ebbe születtem. – húztam el a szám, a szavait hallva. Elítéltek, mert megszülettem. – Jól ismerem. De nem csak ez létezik. – sóhajtok fel, talán kissé magam ellen beszélve. De Esther mellett. – Vannak emberek, akik mások. Ahogy nem minden mutáns olyan, mint én. – pillantottam rá. Ő, Charles, és még sokan mások. Mutánsok vagyunk mind, ugyanaz a célunk, de más utakat járunk. Az emberek is különbözhetnek. Nem gyűlölöm az emberiség minden tagját. De ha az ők és sajátjaim élete között kell döntenem, nem habozom. – Az elveknek ez az ára, Esther. Viselni kell őket, akkor is, ha hibázunk. Egyetlen elv sem tökéletes, időnként pedig … át kell hágnunk őket, különben megnyomorítanak minket. – vagy még rosszabb. Az elvek nem olyanok, mint egy … divatos kalap, amiket cserélgethetünk kedvünkre. Sokkal inkább, mint egy töviskorona. Viselni kell, ha fáj is. Néha, nincs jó választás.
- Tanár. Doktor. Barát. – pillantottam a falon lógó képekre, válaszolva a kérdésére. – Megértik majd. Mit gondolsz örülnének annak, hogy meghaltál, csak hogy elmondhassák rólad, hogy te inkább meghaltál, semmint, hogy  bemocskold  a kezed? – pillantottam rá sokatmondón. – Van, amiért megéri meghalni. Ez nem az. – ráztam meg a fejemet. Meghalni, csak mert … így a helyes? Egy gyilkost ölt meg. Egy férfit, aki felakart kötni egy fiatal lányt, csak mert az … megijedt és félelmében nem bírta irányítani az erejét. – Esther … tudod, hogy mi vagyok. Hogy mit tettem. – sőt, azokról a tetteimről is tud, amikről én nem. – Úgy tűnik, mintha Charles gyűlölne? – pillantottam rá. Pedig én nem csak önvédelemből öltem. És nem csak egyszer. Én vagyok az, amit Charles gyűlöl, amit elutasít. Az erőszak, amit feleslegesnek ítél. Mégis, itt vagyok, nem adott a kormány kezére, hogy újfent bezárhassanak. Ha az én bűneimet megtudja bocsátani, akkor Estherét is.
- Nem is akarlak. – csóváltam meg a fejem. Gyáva dolog lenne nem szembenézni azzal, ami történt. Azt mondani, hogy … semmi baj. Ő nem ez a fajta ember. De azt gondolni, hogy ezzel eladta az ördögnek a lelkét, nem igazság.
Miért jöttem ide? Hangzik el a kérdés, amire nem válaszolok egyből, addig a néhány pillanatig fogva tart Esther tekintete, míg szóra nyitnám a szám.
- Látni akartalak. És …így a helyes. – teszem hozzá még. – Tudom, mit gondolnak itt rólam. – szakítottam el a tekintetem Estherétől pár pillanatra. – De a mutánsok ügyéért küzdök. Ennek pedig az itt lévők mind részesei. Akárcsak Te. Nem hagyom, hogy a legjobbjaink a bűntudat és a hibás elvek miatt büntessék magukat. Látom, amit Charles is lát benned. Talán többet is. – meg van a szemem a tehetség felismeréséhez. És itt nem csak arra gondolok, hogy ki hogy és mire használja a képességét. – Kedvellek, és tisztellek. Épp ezért, eleget hagytam, hogy kínozd magad. – mondtam, ahogy újfent Esther szemeibe néztem.
- Ha komolyabb bajod esett volna aznap … egyetlen túlélő sem maradt volna. Te próbáltad ezt elkerülni. Én mindet megöltem volna, hogy életben tartsalak. Ez a különbség, Esther. – lassan, halkabban beszéltem, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Ez a különbség kettőnk között. Hogy míg ő képes egy életet a többi alá rendelni, akár a sajátját, én az összeset elvettem volna egyetlen egy miatt.


drop your problems at my door | folyton alábecsüli magát:) 


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Vas. 12 Aug. 2018, 14:11
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Warm me up. And breathe me.
Suta mozdulattal nyúlok oda a nyakamhoz, érezve jeges ujjaimmal az egyre terjedő burkot, mely vírusszerűen halad végig a testemen, megjelenve a lábaimon is, túlhaladva a hajlatokon a combom közepe felé araszolva. Láthatóan nem sok választ el attól, hogy a mutációm teljesen bekebelezze a testem.
- És Neked használ? - kérdezek vissza, kissé kétkedve. A korábbi összecsapások során nem úgy tűnt, hogy a férfi félúton lenne eme két érzés között, sőt. Sokkal inkább láttam benne égető haragot, mint bármiféle derűt. Vonásairól a kezeimre esik a pillantásom, s mély lélegzeteket véve igyekszem megzabolázni a bennem dúló örvényt. Erik szavai azonban ismét Rá terelik a figyelmem, s nem leplezve meglepettségem, vonom fel szépen ívelt szemöldököm egyikét. A mimikám épp elég beszédes ahhoz, hogy a felismerésemnek hangot kellene adjak. Korábban nem volt példa arra, hogy ily módon nyilatkozzon az emberekről. Egy teljes populációt ítélt el mások bűneiért, most pedig hangosan elismeri, hogy nem minden ember egyforma. Tudom, hogy ez csekélységnek hangzik, s nem ringatom magam olyan tévképzetekbe, hogy holnaptól majd minden embert keblére ölel majd. Mégis furcsa, s egyben jó ezt hallani tőle. - Te már nagy árat fizettél az elveidért, .. igaz? -
Kérdezem halkan, szinte már óvatoskodva, de nem sütöm le a tekintetem, sokkal inkább az Ő szemeit fürkészem. Botorság volt tőlem, hogy azt feltételeztem, azért, amit képviselek, nem fog a sors fizetséget követelni. S ebben a percben nevetségesnek érzem a saját problémáim, hiszen Vele ellentétben én nem vesztettem el a családom.
- Biztosan nem. - ráztam meg a fejem nemlegesen, mikor a történtek rosszabbik forgatókönyvét vázolja, s azt, hogyan hatott volna ez a hozzám közelállókra. - Tudom, és igazad van. Mégis folyamatosan az jár a fejemben, hogyan védhettem volna meg magamat és a lányt.. másképp. Nem az én reszortom dönteni mások életéről. De azt is tudom, hogy az ottani hatalom semmiképp nem állt volna mellénk, még csak.. meg sem hallgattak minket. -
Ejtem le a vállam. Ostoba lennék, hogy még mindig hiszem, van más megoldás? Ha így is van, az ott történtekkel nem segítettem elő a mutánsok jogainak elősegítését. Csak tovább gerjesztettem az egyébként is feszült hangulatot.
- Nem, a Professzor.. mindig kiállt melletted. - ismerem el hangosan. Most, és a múltban is így volt, s mindig így is lesz. Sokan - sőt, igazából senki - nem ért egyet a Professzor ez irányú döntéseivel, de ez mindig is olyan téma volt, amiben Charles hajthatatlan volt. Az utolsó utáni pillanatig reménykedik a változásban. - Még ha most nem is úgy tűnik, de.. vállalom a tetteim következményét. -
Nem akar, s nem is kell, hogy felmentsen bármi alól is. A maradék büszkeségembe kapaszkodva szegem fel kissé az állam, miként teszek pár bizonytalan lépést az ablak irányába, s pillantok ki rajta. Nem. Nem fogok megfutamodni, sem mentegetőzni. Csak egy kis idő kell. Ismét a férfira pillantva szegezem neki a kérdésem, nem leplezve azt, hogy valóban érdekel, mi hozta ide. Mi késztette arra, hogy a zárt ajtó se állítsa meg, és használva a képességét egyszerűen bejöjjön a szobámba, melyre még azelőtt soha nem volt precedens. A válasz nem érkezik azonnal, de rezzenéstelenül, némi feszültséggel figyelem, amit azonban elsőnek mond, nem az, amire éppen számítok.
- Helyes? - kérdezek vissza, miközben leplezetlen meglepetéssel bámulok Rá. Látni akart. Miért? Beletelik pár másodpercbe, mire képes vagyok az arckifejezésem zabolázni, s lehajtva a fejem, látom, ahogyan a bőröm lassan visszanyeri eredeti formáját mind a lábaimon, mind a kezeimen. - Többet? A képességem miatt? -
Szaladnak össze értetlenül a szemöldökeim, mikor az egyik gondolata végén elhangzik az, ami igazán megüti a fülem. Sosem gondoltam azt, hogy a mutációm miatt bármivel is több lennék másoknál, akár a saját fajtámnál. Hiszen ott van Drake, kivel ugyan azt a képességet birtokoljuk, s azzal is tisztában vagyok, hogy az erősebb mutánsok közé tartozom itt az iskola falain belül. Ez azonban mit sem számít, nekem. Viszont Eriknél annál inkább, hiszen láttam már, miként gyűjti maga köré az erősebb fajtársainkat, s buzdítja őket harcra. Mi másért látna bennem többet?
- Én is azok közé tartozom, akikről tudod, mit gondolnak Rólad. Mégis most azt mondod, kedvelsz. Miért? Hisz én is ellenséges voltam Veled az első alkalommal, és azt követően is. Nem kötelességed semmiféle formában gondoskodni rólam.. még a történtek ellenére sem. - ismerem magam, s tudom, milyen vagyok alapesetben másokkal. Mindenki felé bizalommal fordulok, kivéve Őt. Az, hogy nem hagytam a romok alatt, és gondoskodtam a felépüléséről, a munkám része, és ezzel nyilván Ő is tisztában van. Az pedig, hogy általa kerültem bele abba a bizonyos szituációba Texasban, nem jelent semmit. Nem terheli semmi, mert én döntöttem úgy, hogy utána megyek, és én akartam segíteni a lány megmentésében. Még mindig látom magam előtt a meggyötört lány vonásait, és ha csak erre gondolok, újra a megmentésére indulnék. Karjaim összefonva lazán magam előtt, feszülten figyelek. A halk szavak mágnesként hatnak rám, és észre sem veszem, miként lépek el a faltól, s teszek felé egy lépést. - Ez úgy hangzik, mintha személy szerint rólam lenne szó, de.. biztosan bármelyik mutáns társadért megtetted volna. -
Ingatom meg a fejem, s még mindig kétkedéssel az arcomon, figyelem Őt. Próbálom összerakni az elmúlt percekben elhangzottakat az eddigi benyomásaimmal, a saját magam megformált véleményével, és egyszerűen nem áll össze.
- Összezavarsz. - bukik ki belőlem, s mielőtt még megálljt parancsolhatnék a nyelvemnek, folytatom. - Mikor már azt hiszem, eltudlak valahová helyezni, mindig mondasz vagy teszel valamit, amivel ezt felülírod.  -
Nem elég, hogy a fiatalkori Professzor van most velünk, mire azt sikerülne a helyére rakni, megjelenik Ő is. Ráadásul sokkal többször fordul meg a gondolataim között, mint az ildomos volna. Ennek semmi értelme.
- Ha ez az egész arról szól, hogy meggyógyítottalak.., nem kell úgy érezned, mintha tartoznál nekem, mert ez nincs így. - jól esik, ha elismerik a munkám, de sajnálatra nincs szükségem. Tőle meg legfőképp.



lithium. |  a-aa. ; )

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Szomb. 18 Aug. 2018, 18:37
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

- Ha valami nagyot akarok megmozdítani. Az nem megy csak dühből. Charles megmutatta, hogy kell. – utána pedig már … csak fel kell elevenítenem az érzést, az emlékeket. Sokat köszönhetek Charles-nak. Talán soha nem kóstolok bele az igazi erőbe, ami a kezemben összpontosul, ha ő nincs. Addig mindent ösztönösen oldottam meg. Gyűlöletből, haragból. Valahogy szenvednem kellett, hogy igazán erős legyek. – A képességünk plafonját csak ritkán érjük el. Mindig több van a felszín alatt. Ha valamit Charles nagyon tud, akkor az ez. – mosolyodom el haloványan. Nekem akkor és ott ebben az egy tanításában szinte … mindent megtanított. Ajtót nyitott egy magasabb szinthez. Talán az én esetemből okulva teszi ma már mindezt … lépcsőzetesen a diákjai esetében.
- Nem csak azokért. – feleltem, halkítva a hangomon, ahogy felidéztem magam előtt az újságcímet, amit nem olyan rég Scott hozzám vágott. Sokat vesztettem amiatt is, aki vagyok. Magneto … eltudtam engedni az életem ezen részét. Megbékélni, újrakezdeni. Ahogy azonban a múlt kopogtatott az ajtón, ismét elvettek tőlem mindent. – Felelősek vagyunk, Esther. Mi viseljük a bűnöket, hogy nekik ne kelljen. – mondtam, ahogy róla falon lévő képekre pillantottam. Sokszor csalódtam már az emberekben. Elvettek tőlem szinte mindent. De láttam azt is, amiről Charles mesélt mindig. Nem vak gyűlölet az, amit az emberek iránt érzek, legalábbis nem mindegyik iránt. A lehetőséget viszont soha nem adom meg nekik újra, hogy azt tehessék az enyéimmel, amit velem tettek.
- Néha nincs más választás. Kubában rakétákat lőttek ránk, miután megmentettük őket. Hányszor mentette meg az X-Men az embereket, és utána hányszor fordultak a megmentőik ellen? – az ember természeténél fogva megbízhatatlan. Ha gyengének érzi magát, elveszti a józan ítélőképességét. – Gépeket építettek, hogy elpusztítsanak minket. Akárhányszor ellenünk fordult az emberiség, én harcoltam ellenük. Ahogy tudtam. Nem menthetsz meg mindenkit, Esther. – mindig vannak veszteségek. Ilyen a háború. Nem az nyeri meg, aki végül a legkevesebbet vesztette. Hanem, aki a legtöbbet áldozta a győzelemért. – Néha ordítani kell, hogy meghallják a hangunk. – rábírni őket a beszédre, ha maguktól nem akarnak. Szép gondolat, amiben hisznek, hogy a diplomácia majd megold mindent. Az emberiség történelembe nem azt támasztja alá, hogy a kommunikáció eddig bármit is megtudott volna oldani.
- Igen, és többek közt Te sem értesz egyet ezzel, igaz? – pillantottam rá kíváncsian, de a legkevésbé sem elítélően. Egy olyan korba születtem, ahol elítéltek azért, hogy megszülettem. Nem igazán tudnak újat mutatni már. Harcolok azért, amiben hiszek és azokért, akiknek ez az életébe került. – Charles talán naiv, de nem képmutató. Hidd el, hálás azért, hogy nem hagytad magad. – ezt soha senki nem vallaná be, de így van. Hálás azért, hogy Esther úgy döntött, kiolt egy életet, hogy megmentsen ezzel kettőt. De, ha csak a saját életéről lett volna szó … mert ilyenek vagyunk. Mert a fél világot porig rombolnám, ha életben lehetne még a lányom.
- Utánam jöttél, én vezettelek bele ebbe. – felelem a kérdésére. Azt, ahogy végül az egész helyzet elharapódzott, azt én okoztam. Kétségtelen, hogy előbb-utóbb, így, vagy úgy, de a vulkán kitört volna, ha hagyjuk fortyogni. Talán jobb így. Csendesebben akartam intézni, nem sikerült.  – Nem. – pillantok rá, és a kelletténél talán kicsit tovább időzik rajta a tekintetem, mielőtt kipillantanék az ablakon. – Charles sem azért bízik benned, mert erősebb vagy, mint a többség. – mindig is értékeltem az erőt, és értékelem most is. Azonban mit sem ér a nagyobb erő, ha tulajdonosa személyisége … gyenge.
A világ nagyrésze ellenséges velem. Katona vagyok, Esther. Azt hiszed, utálok bárkit is azért, mert gyűlöl? Mert gyilkosnak, bűnöznek, pszichopatának tart? – sorolok fel párat a velem kapcsolatban gyakran emlegetett jelzők közül. Néhányat ő is megemlített, de minden bizonyára gondolt, szinte az összesre. – A felét se tudjátok rólam. Hogy mit tettem, hogy ki vagyok. De kimertetek állni ellenem. Szembe szállni velem, pedig tudtátok jól, hogy megöllek titeket, ha nem álltok félre. – utalok vissza a Bécsben történtekre. – A boltban is, a fegyver elé léptél. Küzdöttél a lányért. Felismerem az erőt, a nagyságot. Értékelem, ha valaki küzd azért, amiben hisz. Bárcsak ne lenne szüksége a világnak az olyanokra, mint Én. – mondom ki őszintén. Soha nem a saját életem megóvása érdekében cselekedtem. Hanem az ügyünk életének megmentéséért. A láng őrzéséért. – De ott vannak az olyanok, mint Te. Remélhetőleg .. utánam is ott lesztek. – suhant át egy halovány mosoly az arcomon. Ők építenek, én rombolok. Remélhetőleg … marad majd még valami, amire építhetnek a jövőben.
- Scott-ért nem. – csóválom meg a fejemet, és a kimondott szavak mosolyra késztettek. Nehéz lenne pontosan körülírni, hogy … miért érzek úgy, ahogy. Ott és akkor nemtől és kortól függetlenül mindenkit megöltem volna, hogy megmentsem Esthert.
Azt hittem, hogy már rég elhelyeztél. – pillantok rá, és furcsamód jólesnek a szavai. Akkor is, ha nem feltétlen vetnek rám azok jó fényt. Lehetek bárki, akinek épp gondolni akarnak. Szövetséges, ellenség, gyilkos, megmentő … van valami, ami mindannyiunk számára fontos. Estherék megőrizték mellette az emberségüket. Én pedig rég kidobtam már.
- Csak azt akarom, hogy élj, Esther. – vágok a szavába. – Ahogy te is akartad, hogy éljek. Pedig … nem hinnéd, hogy megérdemlem, igaz? – biztos belegondolt abba, hogy hány életet menthetne meg azáltal, ha hagyna meghalni. Képtelen lett volna rá, de a … gondolat biztos átfutott az agyán. – Nem fogok bocsánatot kérni érte. – jelentem ki, ahogy szembefordulok vele. – És nem hagyom, hogy meghalj, ostoba elvek miatt. Sem a tiéd, sem az enyém miatt. – van egy pont, ahol mind hűtlenné válnánk az iránt, amiben hiszünk. Nem igaz, hogy minden élet egyenlő. Mindannyiunk számára egyesek élete mindig, és minden helyzetben több, mint másoké, mindegy mit diktál a józan ész.
- Anyám kertész volt. Utálta az üvegházakat. Céltalan gyönyör, szerinte. – mikor kisgyerek voltam, mindig azt mondogatta, hogy nem kell rejtegetni azt, ami szép, amit szeret az ember. Hagyni kell, hogy megérintse a világ, nem pedig elzárni attól. Nem kell tökéletesnek lennie. Élnie kell, ő ezt mondogatta. – Ha Te vagy a virág, a szobád az üvegház. Nincs rá szükség. – vontam meg a vállam, ahogy kifújtam a levegőt. – Nem kell egyik pillanatról a másikra megbékélned. De be se zárhatod magadat. – az nem megoldás. A bujkálás, az elkerülhetetlen halasztása. Egyszer majd úgy is ki kell innen lépnie. Nem mindegy, hogyan is teszi azt.


drop your problems at my door | és sokat kötözködik:) 


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Kedd 04 Szept. 2018, 05:36
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Warm me up. And breathe me.
Ismét a hallgatás láthatatlan köpenyét vonom magamra, miként Erik a képességéről, és annak teljesmértékű kiaknázásáról beszél. Az útról, melyet a Professzor segítségével tett meg, és mely lehetőség ott van mindannyiunk számára, kik nagy erővel bírnak. Ebben a percben a legkevésbé sem vagyok benne biztos, hogy jómagam is szeretném elérni a mutációim csúcsát, holott a határok feszegetése sosem állt távol tőlem. Félek. S ebben a tényben az a legijesztőbb, hogy nem tudom megfogalmazni a pontos okát. Sutának érezném magam, ha ennek hangot is adnék, így inkább nem teszem. Ahogyan ahhoz sincs jogom, hogy a veszteségeiről kérdezzem, esetlegesen megkérdőjelezzem azt. Soha nem gondoltam bele igazán, mi is húzódhat a háttérben. Nem éreztem szükségét, és nem is akartam. Most sem kellene belefolynom ebbe, pedig ott motoszkál bennem megannyi kérdés. A fürkésző szemeim beszélnek helyettem, kimondatlan szavak helyett.
- Továbbra is szeretnék hinni abban, hogy erőszakra nem erőszak a megoldás. - nem firtatom a Kubában történteket, hisz nem voltam ott. Az erdőben viszont ott voltam, és ha ott nem lépek, kivégeznek mindkettőnket, engem és a lányt is. Hiú ábránd abba a hitbe ringatnom magam, hogy valóban mindenkit megmenthetek. Pedig ezt tenném, s ezt őszintén mondom, csak nem adok hangot neki. Nem kell kimondjam ahhoz, hogy tudjam, milyen naivan és nevetségesen hangzik. - Igaz. Nem fogok hazudni, mert nem is hinnéd el, ha az ellenkezőjét mondanám. -
Senki sem érti, mi ez a megmagyarázhatatlan kapocs a két férfi között. Miért van az, hogy a Professzor újra és újra esélyt ad annak a férfinek, ki oly sokat tett azellen az ügy ellen, melyért együttes erővel dolgozunk már évek óta. Most azonban én is megbuktam, és gyilkossá váltam. Kioltottam egy életet, és ezen a tényen az sem változtat, hogy a legkevésbé sem volt az az élet ártatlan. Eriknek azonban igaza lehet. Charles azért biztos nem ítél el, amiért az életem, és a lány életét védtem.
A beszélgetés újabb kanyart vesz, s számomra meglepő kijelentéseket tesz a másik. Nem olyannak ismertem meg Lehnsherrt, mint aki nem gondolja komolyan mindazt, amit mond.
- Mindig is ez volt Rád jellemző. Felkutatni, és magad köré gyűjteni azon mutánstársainkat, kikben ott dolgozik a gyűlölet az emberek iránt, és erős, kivételes képességekkel rendelkeznek, ezáltal jól bevethetők a harcok során. nemmel válaszol, miközben tekintete rajtam pihen, én pedig szintén Őt figyelem. - Az idősebbik éned legalábbis így tett. -
Emlékeztetnem kell magamat az idősíkok miatti változásokra. Erik ugyanaz a Magneto, akit én ismertem, de mégsem. Az öreggel soha nem volt alkalmam ehhez hasonló beszélgetésre sem.
- Ellenszenvet érezhetsz. - vonom meg a vállam. A jelzők ismerősen csengenek, s valamiért elszégyellem magam miattuk. Magam sem értem, miért. Tekintetem elkalandozik, de amikor újfent beszélni kezd, ismét rebbennek a pillák, s Őt figyelem. Már-már feszülten. Apró borzongás fut rajtam végig a szavai hallatán, s nem feltétlenül a jó értelemben.  - A nyers őszinteséged egyszerre félelmetes és lenyűgöző. -
Szólalok meg végül, mikor az utolsó szó is elhangzik. Nem igazán tudom, mit mondhatnék, hiszen tudja, mi a véleményem az általa viselt politikáról.
- Én is azt hittem. - felelem sóhajtva, s elfordítva fejem, sütöm le a szemeim. Ha csak egyetlen pillanatra is, de el kell szakítanom tekintetem világos íriszeiről, melyek szinte csontig hatolnak. A kimondott szavakat nem tudom visszaszívni, még akkor sem, ha teljesen értelmetlennek hat a számomra. Badarságokat beszélek. - Ne mond ezt, kérlek. Soha nem kívántam a halálod. -
Rázom meg a fejem, s összefonva a karjaim, hátat fordítok a férfinak, s az ablakhoz lépve, húzom el a függönyt. A kilincsért nyúlok, és elfordítva azt, tárom szélesre az ablakokat. Levegőre van szükségem. Hirtelen túl fojtogatónak érzem a férfi közelségét. Soha korábban nem éreztem még ilyet Vele kapcsolatban. Beszél, én pedig hallgatok, végül csend telepszik kettőnkre, egészen addig a pillanatig, míg pár másodpercet követően szakítom meg azt.
- Ez egy gyönyörű hasonlat, Erik. - fordulok felé ismét, s az ablak párkányának támaszkodom. - Kedves Tőled, hogy így aggódsz értem. Tényleg. Jól esik. -
Most először - mióta belépett a szobámba -, rajzolódik ki egy mosoly az arcomon, s a barna íriszekben halovány fény csillan. Magam sem tudom pontosan felmérni, s beismerni azt, hogy milyen sokat jelent nekem a látogatása.
- Holnap véget vetek ennek az.. önkéntes remete életmódnak, és felkeresem a Professzort. Tisztázom a helyzetemet. - aprót bólintva erősítem meg a szavaim, mintha csak ezzel akarnám megerősíteni saját magam a kimondottakban. - Eljönnél velem? -
Hangom bizonytalan, s a pillantásom is félénk, mellyel Őt fürkészem. Hamarabb tettem fel a kérdést, mielőtt pontosan átgondoltam volna.


zombie. |  szeretne emiatt megbüntetni? : P

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Szomb. 08 Szept. 2018, 22:10
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

Kevesen vagyunk, akik képesek elérni a csúcsot, legalább egyszer az életben. Én azért edzettem magam, azért fejlesztettem a képességeim, hogy végezhessek azokkal, akik elvettek tőlem mindent. Charles tudta jól, hogy megfogom ölni Schmidt-et. Hitt abban, hogy megbékélek majd, hogy … megbocsátok a férfinak, aki a szemem láttára lőtte le az anyámat. Képtelen voltam rá. Megölném most is. Megölném minden egyes alkalommal, amikor csak lehetőségem van rá. A múltat nem lehet lezárni csak úgy, ha a szeretteink vére folyt. Nem felejthetjük csak úgy el, hogy mit vettek el tőlünk. A megbocsátás … a béke, soha nem volt opció.
- Abban hiszel, amiben szeretnél. Megbotlottál az úton, amin jársz. Megesik. – pillantottam rá. Ő azt választotta, hogy az akadályokat, a nehézségeket inkább … kikerüli. Én széttöröm őket. Nehezebb csak úgy elsétálni mellettük, mint darabokra zúzni őket. Az erőszak nem megoldás, Charles ezt hangoztatja. Ugyanakkor … az egyetlen megoldássá válna számára, ha azt fenyegetnék, ami fontos neki. Ezt ő is tudja. Reméli, hogy soha nem kell megtapasztalnia majd újra, de egy nap eljön a pillanat, hogy nem állhat félre, nem húzhatja ki magát a harc alól. – Nem, tényleg nem. -rázom meg a fejem, megerősítve a nő szavait. – Olykor nem mi döntünk arról, hogy mik akarunk lenni. – teszem hozzá halkan. Nem dönthetünk róla, nem áll hatalmunkban. Nem akart gyilkos lenni, de nem tehetett mást. Én sem akartam fegyverré válni, de nem volt választásom. Túlakartam élni, bosszút állni. Van, hogy nem a mi döntésünk.
Logikus. Stratégiai szempontból ez támadhatatlan. – feleltem Esther szavaira, ahogy arról beszélt mit tett a többet megélt Erik Lehnsherr. – Most sem fogom elutasítani azt, aki harcolni akar. – pillantottam Esther-re. – Ha valaki segítségéért jön hozzám, megfogom adni neki. – nem adtam fel az ügyünket. Az ügyemet, hiszen ő nem vallja sajátjáénak, vagy más formában. Aki harcolni akar, meg fog találni. Előbb-utóbb pedig … harcra fognak minket kényszeríteni, és én ott leszek, azokkal a hátam mögött, akik készen harcolni.
- Épp elég ember iránt éreztem már. Feleslegesen nem fogom. – a tiszteletben nincs semmi ellenszenvre méltó. Nem vagyok …embertelen. Legalábbis, nem úgy, ahogy azt ők gondolják. Tiszteletem azokat, akik kimernek állni ellenem. Akik kimernek állni amellett, amiben hisznek. Ha ellenkező oldalon is állunk … egyazon faj tagjai vagyunk.
A szavait hallva néma maradok, csak a pillantásommal követem az alakját. Soha nem volt jellemző rám a hazug jelző. Mindig egyenes voltam. Megmondtam mindenkinek, aki úgy döntött, követ, hogy könnyen az életükbe is kerülhet mindez. Ugyanis, ha küzdünk valamiért, nemcsak szóban kell elköteleznünk magunkat mellette. Tettekkel kell bizonyítani, olykor pedig ez … az életünkbe kerül.
- De úgy érezted, hogy egyszerűbb lenne nélkülem. Ez nem bűn. – mondom, a már nekem háttal álló Esther-nek. Ők úgy gondolják, hogy én vagyok a gátja annak, amiért küzdenek. Az, hogy úgy érzik, egy Magneto nélküli világban könnyebb dolguk lenne … nem bűn.
A szavait hallva csak bólintok, és a mosolyát én is hasonlóképp viszonzom. Nem érzem, hogy … szükség lenne arra, hogy bármi mást is mondjak. Nem mindig vezet eredményre a kimondott szó, olykor … egyszerűbb, csak a csendre bízni a dolgokat. Néha többet érünk el azzal, ha hallgatunk, nincs abban semmi rossz.
- Természetesen, ha ezt szeretnéd. – bólintok a kérdésére szinte egyből. – Charles megérti majd. A gyerekek is örülni fognak. – mondom, ahogy mellé lépek az ablakhoz és kinézek azon az udvaron lévő gyerekeket figyelve. – Engem pedig újra elkerül majd Scott … mindannyian nyerünk ezzel. – pillantottam rá, megeresztve egy mosolyt felé. – Máshogy látjuk a világot, de szeretném, ha helyed volna benne, akármilyen is lesz. – beszéltem hozzá, miközben az udvart figyeltem. – Lesznek majd, akik ezt megakadályoznák. Ne könnyítsd meg a dolgukat. – néztem Rá oldalra, megrázva a fejem. Lesznek, akik elvennék majd tőlünk mindezt. Ne engedheti, hogy elhiggye a hazugságaikat. Igenis van helyünk a világban.



drop your problems at my door | a tűzzel játszik:P


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Vas. 09 Szept. 2018, 21:01
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Warm me up. And breathe me.
Az egyedültöltött időt követően a férfi társasága egészen új érzéseket szabadít fel bennem. Vegyes emóciók ezek, s hullámvasútként visz a magasba, majd taszít a mélybe. Eme hektikusság ellenére kezdem élvezni. Rám nem jellemző módon a hallgatást választom sok esetben, de olykor mimikám elárulhat. Mint ahogy most is, amikor a stratégiai szempontnak tekinti társaink gyűlöletének tovább táplálását.
- Egyszerűbb lenne, ha mellettünk állnál. - javítom ki a kijelentését, hiszen eddig sem a létezésével volt a legfőbb probléma, sokkal inkább a nézeteivel, azzal, amit képvisel. Az uszítással, a pusztítással, és rombolással. - Logikus és stratégiai szempontból is. -
Teszem hozzá, majd engedek magamnak egy halvány mosolyt, miközben Rá pillantok. Nem célom, hogy oldjam a pillanatot, most mégis azt teszem. Vagy saját háborgó lelkemnek akarok egy apró morzsát adni, egy kapaszkodót, mely segít abban a nem rég támadt hitem megtartásában, miszerint Erik mégsem egy velejéig romlott pszichopata. Ezért is fordulok hozzá, segítséget kérve, s remélve, nem lelek elutasításra. Ezúttal nem szeretnék egyedül a Professzor elé állni, ha van rá mód. Természetesen ha nemet mond, akkor is megteszem holnap az első lépést. Magamért.
Őszinte, megkönnyebbült - s egyben hálás – mosoly terül szét az arcomon, egészen kisimulttá varázsolva a gondterheltségtől gyűrt vonásaim.
- Igen, szeretném.- erősítem meg az iménti kérésem. Még ha hirtelen ötlettől vezérelve is hangzott el a számból, az, hogy beleegyezett, hezitálás nélkül, ad egy löketet ahhoz, hogy véghez vigyem ezt az egész folyamatot. Tekintetemmel követem egészen addig, amíg mellém ér, s azt követően az udvarra siklik a pillantásom. A vállam érezhetően megremegnek, s hamarosan társul is hozzá egy halk, visszafojtott kacaj, mely rövid de annál élettel telibb. Végre. - Annyira nem szörnyű Scott sem, mint.. ahogy Te sem. Valójában.-
Kapom el a pillantását, majd ismét a gyerekeket figyelem a tekintetemmel. Tovább beszél, s immáron sokkal erőteljesebben hatnak a szavai így, hogy közvetlen mellettem áll.
- Nem könnyítem meg, ahogy a Tiédet sem. - jegyzem meg, még mindig mosollyal az arcomon, ami mintha ott ragadt volna. A válaszomnak sokféle jelentése lehet, elvégre korábban is szembe szálltam vele, vagy éppen az oldalára álltam a világunkat érintő harcban.
Azonban amellett nem tudok észrevétlenül elmenni, hogy ez az Erik egészen más benyomást tett rám, mint az idősebbik alteregója. Ez pedig több, mint veszélyes. S pontosan ezért teszek pontot a társalgásunk végére, s fáradtságra hivatkozva kérem meg, hogy távozzon.


zombie. |  nem tagadom! szeretném, ha már megégetne! 0:) köszönöm a játékot! <3

Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Unfold me [E&E]

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Univerzum - Játéktér :: Föld :: New York :: Xavier Intézet-