HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaid





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 11 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?

A nyár díjazottjai
az évszak nyertesei

A nyár férfi karaktere

M'Baku
A nyár nõi karaktere

Natasha
A nyár párosa

Pepper & Tony
A nyár canon karaktere

Steve & Bruce & Rocket
A nyár kedvenc karaktere

Pepper
A nyár saját karaktere

Esther & Vitali
A nyár elõtörténete

Gamora & Herkules
A nyár játéka

A 4. kaland (III. - IV. kör)

Share | 
A topik címe: hunter and hunted - Natasha & Jakow

avatar

∆ Hozzászólások száma :
15
∆ Kor :
34
∆ Tartózkodási hely :
USA



A poszt írója Jakow Volkov
Elküldésének ideje Csüt. 02 Aug. 2018, 19:40
Ugrás egy másik oldalra

Natasha & Jakow

Nathan Wellington. 48 éves, nős, két gyermek édesapja. Több évig polgármesterként tevékenykedett, míg idén úgy döntött, hogy indul egy megüresedő szenátori posztért. Híresen orosz ellenes, amit az orosz vezetőség nem néz jó szemmel, minden bizonnyal ezért kaptam meg a fényképét a szokásos úton. Az Államokba jövetelem egyik oka, Natalia-n kívül.

-A célszemélyt likvidálnia kellett volna. Elszalasztott egy lehetőséget. - a vonal másik végén beszélő férfi hangja szenvtelen volt.
- A körülmények szerencsétlenül játszottak közre. A célszemélynek elsőosztályú forrásai vannak, nem olyan könnyű elintézni. – nem kívántam magyarázkodni, mégis úgy hatott. Natalia a Bosszúállók támogatását élvezte, közel sem olyan egyszerű emiatt őt kivonni a forgalomból, mint egy ügyészt, vagy bírót.
-Ezért Önt küldtük oda. Romanova prioritást élvez, a járulékos veszteségek az esetében nem számítanak. Még egyszer ne hibázza el.
- A többi célpont majd előcsalja Romanovát. Én választom meg a sorrendet, Önök az eredményt várják tőlem. – nem bánom meg, hogy ezt kimondom, habár korántsem szokványos és nekem sem szokásom így beszélni a központtal.
-Ahogy mondja. Ha újfent arról értesülünk, hogy elpuskázta a lehetőségét, aktiválunk egy alvósejtet, akik elvégzik maga helyett a feladatot. – ahogy ezt végigmondja, meg is szakad a vonal.


Pontosan tudtam, hogy Natalia utánam nyomoz. A Bosszúállók tagjaként pedig megvannak az erőforrásai, hogy előbb-utóbb rám találjon. A csomagot, amit a reptéren hagytak eljuttatták hozzám, néhány nappal később pedig egy politikai aktivistát egy régi víztároló torony tetejéről leadott lövéssel végeztem ki vele, utána visszatettem a mesterlövész puskát a táskába, egy gránáttal együtt, így az cafatokra robbant, megsemmisítve minden esetleges bizonyítékot. Egy héttel erre pedig öltönyben állok az Empire State Building liftjében, ahol Mr. Wellington egy egész szintet bérelt ki az adományozó estjére, ami valójában egy előrehozott kampányest.
Nem volt könnyű megszervezni a bejutást. Mr. Wellington a legfontosabb embereket hívta meg, illetve nem kevés pénzt áldozott a biztonságért felelős személyzetért. Éppen ezért rajtuk keresztül lehetetlen lett volna bejutnom. Így maradt a vendéglista. Habár Mr. Wellington híresen nem orosz barát, mint orosz olajvállalati tulajdonost tartalmazta a nevem a vendéglista. Ehhez ki kellett iktatnom valakit, hogy legyen egy megüresedő hely, az illető most épp megkötözve, eszméletlenül fekszik egy kibérelt raktárban.
-Mr. Yanovich, üdvözöljük! – villantott egy megnyerő mosolyt felém a hölgy, aki a meghívót ellenőrző biztonsági őr mellett állt, mielőtt tovább haladva beléptem volna az előcsarnokba.
Természetesen arra is igen sok pénzt és energiát fordított Mr. Wellington, hogy igencsak fényűző estét adhasson. Ugyanakkor ez a sok külcsíny, díszítés nem az én ízlésemnek való, így nem is igazán fogott meg, ennek ellenére tettem, amit kellett. Körbejártam a helyet, mintha elcsodálkoznék a kiállított műtárgyakon, amiket több múzeumból hoztak ide el, csak a mai estére. Valójában a biztonsági intézkedéseket mértem fel. Feljegyeztem, hogy hol vannak a kamerák, meddig ér el a látószögük, hogy melyik ajtóban hány biztonsági őr áll. Több tervet is kidolgoztam a célpont kiiktatására, ezúttal nem elégedtem meg eggyel. Tanultam a reptéri incidensből, mindig kell egy tartalékterv, és nem árt, ha azon kívül is akad még néhány.
Elvegyültem a tömegben, igyekeztem minél többekkel beszélgetésbe elegyedni. Nőkkel, férfiakkal, egy idő után ők maguk találtak meg engem. A többségükkel semmitmondó témákról volt szó, míg másokkal sokkal inkább politikai, üzleti hangnemet ütött meg a beszélgetésünk.
-Elnézésüket kérem, kissé kiszáradt a torkom. – kértem elnézést, egy megnyerő mosolyt villantva a hölgyek felé, mielőtt hátat fordítottam volna és a mai estére kialakított bárpulthoz léptem. – Vodkát, tisztán. – bólintottam a férfi felé, majd mosolyogva paskoltam meg a mellkasát, miután elém tolta a poharat. Ma barátságos oroszt játszom.

lesz ez jobb is következőre, ígérem szégyellős  
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
61
∆ Kor :
33
∆ Tartózkodási hely :
USA



A poszt írója Natasha Romanoff
Elküldésének ideje Kedd 14 Aug. 2018, 20:41
Ugrás egy másik oldalra



hunter and hunted
Jakow & Natasha
_________________________
Én vagyok a bárány, aki önként besétál a farkasoktól hemzsegő odúba. Szórakozottan táncolnak ujjaim az autó kormányán, a rádióból halkan szóló zene ütemére. Nyakam kissé előrenyújtva pillantok a közlekedési lámpára, mely pillanatokkal később sárgára, vagy végül zöldre vált. Nem spórolva a gázzal, haladok végig, szemérmetlenül előzve azokat, akik betartják az előírt sebesség korlátot.
– Bejövő hívás Mr. Starktól. - a zene lehalkul, és PÉNTEK bársonyos hangja zengi be az utasteret. Az érintőképernyőn megjelenő ikonok közül a zöldre koppintok az ujammal.
- Tony. - meg sem próbálom elrejteni nem tetszésemet.
- Ugye nem felejtetted el a mai megjelenésedet Wilhaim jótékonysági estéjén? - semmi köszönés, csupán a színtiszta számonkérés. Ez Tony.
- Wellington. - javítom ki színtelen hangon. - És nem, öt perc múlva megérkezem a címre. -
- Mindegy. - egy másodpercnyi csend. - Sajnálom, hogy Neked kell beugranod helyettem. -
- Dehogy sajnálod. - vágok a szavába. Valójában nem jelent problémát, de jobb programot is eltudtam volna képzelni. Például Volkov után nyomozni. Pár napja eltűnt a térképről, csupán a maga mögött hagyott véres jelek árulkodtak arról, mikor hol járt.
- Valóban nem. - ismerte el szemérmetlenül. - Fontos, hogy jó benyomást kelts, és Te némiképp hátránnyal indulsz, ami a származásod illeti. -
- Nem gond. - az engem körülvevő ellenszenv állandó, a kiváltó ok már inkább változó. Elbírok egy teremnyi puhány politikussal és közéleti személlyel. - Mennem kell. -
- Az öt percből még csak másfél telt el. - állapítja meg a nyilvánvalót.
- Viszlát Tony. - szakítom félbe újfent, és egyúttal a vonalat is bontom. Nem kell telepatikus képesség ahhoz, hogy lelkiszemeim előtt lássam Stark felháborodását, amiért kinyomtam. Apró mosoly kúszik ajkaimra eme kis nüánsznyi elégtételből kifolyólag. Ezúttal a farkasoknak kell félniük a báránytól.
Követve a protokollt, átadom a meghívót, melyet a kishölgy mosolyogva vesz el, majd ellenőrizve a csatolt mellékletettel együtt, pillanatokkal később bent is vagyok. Hivatalosan én, személy szerint nem szerepelek a listán, azonban Tony megejtett pár telefont, hogy az Ő képviseletében jelenek meg. Nem éppen hálás feladat egy olyan szenátor rendezvényén megjelenni, aki kifejezetten ellenszenvez az oroszokkal. A terv azonban egyértelmű. Beszélek a házigazdával, megiszom vele a kötelező egy italt, majd távozom. Mindezt feltűnésmentesen. Azonban a terv ezen része nem úgy tűnik, hogy működni fog, hiszen alig pár perce vagyok itt, máris ötven szempár szegeződik rám, s ezen emberek összesúgva kísérik utam egészen Mr. Wellingtonig.
- Miss Romanoff! - köszönt a férfi, s vizslató szemeiben, mellyel végigmér, nem éppen gyűlöletet vélek felfedezni, hanem valami sokkal mocskosabbat. - Tony szólt, hogy nem tud eljönni, s Önt küldi el maga helyett. -
- Váratlan események sorozata akadályozta meg azt, hogy most itt lehessen. - kifejezéstelen arccal pillantok vissza a férfira. Egy pillanatra a beszélgető társa felé fordul, hogy hencegjen a nem létező barátságáról, ami közte és Stark között van, majd ismét rám néz.
- Sajnálatos, igazán sajnálatos, de minden bizonnyal Önnel is tudok majd egyeztetni, khm.. kicsivel később, négyszemközt. -
- Rendben, kérem értesítsen, amikor alkalmas, uram. - arckifejezésem nem ígér túl sok jót, ami a négyszemközti beszélgetést illeti.
- Persze, addig menjen csak, nézzen körbe! - néz vissza rám zavartan, majd elfordul tőlem, én pedig ellépek, s a bárpult felé indulok. A szunnyadó molylepke szárnyai megrezzennek gyomromban, mikor kiszúrom Volkovot, s elkapva tekintetét, határozott léptekkel indulok el az irányába.
- Üdítő érzés egy ismerős arcot látni a sok ismeretlen között. - ejtem a szavakat, nem kevés éllel a hangomban, miközben mellé lépek a bárpultnál. - Ugyan azt kérem, amit Ő. -
Szólítom meg a pultost, miként fejemmel Jakow pohara felé biccentek. A szükséges döbbent arckifejezést követően hamar megérkezik az ital. Tény, hogy ritkán jelenek meg ehhez hasonló eseményeken, így ennek tudom be, hogy úgy kezelnek, mint egy látványosságot. Amíg nem közelítenek meg, ezzel nincs is gond. Arra pedig nem lesz merszük.
- Nem szeretnék ennél nagyobb feltűnést, sem balhét.  - fordulok Jakow felé, oroszul ejtve a szavakat. - De bármire is készülsz, jobb ha tudod, hogy figyelni foglak. -
S szavaim befejezvén emelem felé a poharat, s ha koccint velem, azt követően felhajtom.

 



 
 
_______________________________


 remélem hiányoztam. : ] -
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
15
∆ Kor :
34
∆ Tartózkodási hely :
USA



A poszt írója Jakow Volkov
Elküldésének ideje Szer. 15 Aug. 2018, 18:40
Ugrás egy másik oldalra

Natasha & Jakow

Alvósejt. Maga már a szó is beszédes. Gyakori ügynökségi akció, a hidegháború alatt vált gyakorivá. Mostanra pedig szinte ellenőrizhetetlen, hiszen sok ügynök orosz és amerikai földön is, már sokadig generációs ügynök, így a kiszűrésük lényegében … lehetetlen. Nincs semmilyen információm az orosz alvó sejtekről amerikai földön, ez pedig frusztráló érzés volt. Lehetett akár a postás, egy rendőr, akár egy FBI ügynök is, ha elég ügyes. Az alvó ügynök feladata egyszerű volt: ne lepleződjenek le, és közben jussanak minél magasabbra. Olykor azonban kisebb pozíciók is elegendők. Egy irattáros például több ezernyi információhoz jut hozzá csak naponta. A lényeg az volt, hogy hasznos legyen az illető. Ez azonban az én feladatom, és nem szeretem, ha beleszólnak.
A bárpult már csak stratégiai okokból is megfelelő hely. Egyrészt, jó rálátásom van a bejáratra és a terem elrendezése miatt a biztonságiakra is. Másrészt, könnyen elkapok több-több beszélgetésfoszlányt is, amit a közelben ejtenek meg az urak és hölgyek, akiknek kissé megeredt a nyelvük néhány pohár után. Éppen ezért, lehetetlen is lenne nem észrevenni Nataliát. Akárcsak a többi férfi, és jónéhány féltékeny nő tekintete, úgy az enyém is követi az alakját. Megtehetném, hogy ellépek a pulttól és igyekezvén elkerülve a lebukást, elvegyülök a tömeg között, de felesleges. Hiszen, már megtörtént. Erősen kétlem, hogy itt lenne, ha én nem lettem volna rajta a vendéglistán.
Némán figyelem, ahogy Wellington-nal társalog, és bár túl messze vannak ahhoz, hogy halljak a diskurzusból bármit is, olykor egy-egy ember szavak nélkül is többet elárul magáról. Wellington testtartása, testbeszéde, az arckifejezése, mind-mind árulkodó.
Enyhén oldalra döntöm a fejem, ahogy találkozik a tekintetünk, de nem szakítom azt meg, egészen addig figyelemmel kísérem őt, míg mellém nem ér a pulthoz. Számoltam vele, hogy meg van az esélye annak, hogy ő is itt lesz.
-Van, ami nem változik? – kérdeztem, ahogy ő maga is vodkát kért. Nos, úgy tűnik akármennyire is maga mögött akarta hagyni a hazáját, valami megmaradt belőle. – Nem sokáig lesznek ismeretlenek. Úgy tűnik szívesen barátkoznának. – feleltem a hozzám intézett első szavaira. Olybá tűnik, mintha otthonosan mozogna az ilyen helyeken, holott én se nézem ki belőle, hogy így volna. Habár … erre is kiképezték annó, igaz?
-Szép ruha. – felelem, ahogy kiejti a „nagyobb feltűnést”-t. Ha elakart vegyülni, nos, a célját nem sikerült elérnie. Talán elkerülhetetlen volt. – Akkor … ma nagyon sok irigyem lesz. – halovány mosolyra görbült a szám, ahogy szintén oroszul, már-már suttogva válaszoltam neki, koccintva egyet vele, jónéhány figyelő szempár kereszttüzében.
-Bizalmatlannak tűnsz. Legutóbb talán nem mondtam igazat? – pillantok rá oldalra. Úgy hallottam, hogy végül nem robbant bomba a pályaudvaron. – Csak beszélgetni jöttem. Dolgozni az orosz-amerikai kapcsolatokon. Ha valaki, te biztos megérted ezt. – hiszen ő a csúcsra járatta ezt, igaz? A nő, aki az oroszokat az amerikaiakra cserélte. A KGB-t a SHIELD-re, árulást az árulásra.
-Hatásos belépő volt. – jegyeztem meg, ahogy hátamat a pultnak döntöm. Natalia elérte vele, hogy Wellington kettesben akarjon vele maradni. Így, ha rajtaütnék, ő ott lesz, hogy megvédje. Ügyes. – De hosszú még az este. – vagyis … egy valakinek rövidebb lesz majd.
-Csak úgy tudsz figyelni, ha közel maradsz. – pillantottam Natashára, ahogy elléptem a pulttól. – Mennyire fontos Stark-nak, hogy jó benyomást tegyél? – kérdeztem mosolyogva Nataliát, megigazítva a nyakkendőm. Tekintve, hogy a házigazda őt nézte ki magának, aligha kelt az jó benyomást, hogy a kiszemeltje valaki másnak az árnyéka. Aki történetesen, szintén orosz. – Szabad? – nyújtom a kezem Natalia felé, mikor meghallom, ahogy a teremben lévő zongora megszólal, és egyre többen cserélik le a poharaikat egy partnerre. Nem kell magam mögé nézzek, hogy tudjam: Wellington épp Nataliát keresi a szemével. Neki pedig döntenie kell. Úgy egyszerűbb megvédenie a férfit, hogy a közelében van, vagy úgy, hogy a jövőbeni gyilkosa közelében. Akárhogy is, egy lépéssel előrébb leszek.

mint a rossz pénz:P  
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
61
∆ Kor :
33
∆ Tartózkodási hely :
USA



A poszt írója Natasha Romanoff
Elküldésének ideje Pént. 31 Aug. 2018, 13:38
Ugrás egy másik oldalra



hunter and hunted
Jakow & Natasha
_________________________
Megfutamodhatsz. Rövid vagy akár hosszabb időre kikerülhet a férfi a látószögemből. Időt nyerhet, de ez nem fog örökké tartani. Főként most, hogy a figyelmem középpontjába került. Felállhatna a bárpulttól, és távozhatna angolosan az eseményről, ez azonban biztos nem szerepel a tervei között. Mert abban bizonyos vagyok, hogy Jakow okkal van itt.
- Mindent én sem vetkőzhetek le. - biccentek egy aprót, s hamarosan ujjaim a pohár köré fonódnak. - Ez csak a látszat. -
Nem gondolom, hogy bővebb magyarázatra szorulna a férfi iménti megjegyzése. Elvégre az a kutya, mely ugat, nem harap. Az itt lévők többsége a feleségével, élettársával érkezett, vagy ha mégsem, akkor sincs annyi bátorság bennük, hogy leszólítsanak. Ritka alkalmam egyike, amikor mégis így tesznek. Ebben az esetben pedig többnyire egy rövid beszélgetés után elválnak útjaink. Kevesek keltik fel az érdeklődésem.
- Te is remekül festesz. - bókra bók a felelet, szolid mosoly kíséretében pillantva Rá. Őszintén, nem számítottam rá, hogy pont itt és pont most keresztezik útjaink egymást. A kialakulófélben lévő abszurd helyzet miatt feszengenem kellene, még sem teszem. Csupán figyelek, s próbálom felmérni a lehetőségeim. Az újabb bókra nem felelek, csupán felhajtom a vodkát, az üres pohár pedig a pulton landol. Egy kívülálló számára inkább tűnhet meghitt beszélgetésnek a kettőnk cseveje, mintsem burkolt fenyegetéseknek. - Igazat mondtál. De akkor sincs semmi okom bízni benned. -
Pontosan az lenne a furcsa, ha bármiféle bizalommal lennék iránta. Életünk meghatározó részét ugyan azon falak között töltöttük. Kemény leckék árán tanultuk meg, hogy senkiben sem bízhatunk. Sok idő eltelt azóta, s magam részéről a fejlődés, vagy sokkal inkább a javulás útjára tértem. Jakow azonban még mindig az orosz elnyomás karmai között él, s azon elveket vallja, melyeket én megvetek.
- Nem hiszek Neked. - nem megyek bele a játszmájába, legalábbis ezen a vonalon biztos nem. Szavai mögöttes tartalmat rejtenek, s ismét az árulásom kerül a középpontba. - Csupán szívességből jöttem el. A látogatásom rövid időtartamra terveztem. Te azonban felülírtad ez irányú terveim. -
Kelletlenül húzom el a szám, majd kortyolok bele az imént kikért pohár vízbe. Egy vodka semmiség a számomra, azonban tisztának kell maradnom. Nem bódíthatja el érzékszerveim semmi sem. Főleg most, hogy Jakow is itt van.
Némán hallgattam szavait, s szemeimmel követtem, miként ellökte magát a pulttól.
- Nem barátkozni jöttem. - rövidre zártam ezt a témát. Stark nem azért küldött, hogy társalkodónő legyek, és elcsavarjam a leendő szenátor fejét. Ez pusztán egy udvariassági kör, s az, hogy nevezetesen Wellington tetszését elnyertem, nem a látogatásom része, és nem is célja. Jakownak abban viszont igaza van, hogy a közelében maradva több esélyem van szemmel tartani Őt, elkerülvén bármiféle botrányt. Így hát elfogadom a felém nyújtott kezet, s hagyom, hogy a táncparkettre vezessen. Felé fordulok. Jobbom a kezében pihen, a másikat a vállára helyezve húzódom hozzá közelebb.
- Ő a célpont, igaz? - pillantok fel rá, s tánc közben szemérmetlenül szegezem neki a kérdést, figyelve arra, hogy Wellington nevét ne mondjam ki. Nem kell körbe nézzek ahhoz, hogy tudjam, túl sok szempár szegeződik ránk. - Mielőtt kiiktatnál engem, pár kisebb ügyet is elrendezel az orosz kormány utasítására? -
Sokkal inkább kijelentés volt ez, mintsem kérdés.

 



 
 
_______________________________


 nem szabadulsz egykönnyen tőlem. :-* -
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
15
∆ Kor :
34
∆ Tartózkodási hely :
USA



A poszt írója Jakow Volkov
Elküldésének ideje Szomb. 01 Szept. 2018, 17:34
Ugrás egy másik oldalra

Natasha & Jakow

A távozás nem lehetséges opció. Sok időt töltöttem el azzal, hogy az épület alaprajzait vizsgáltam, több lehetséges kiiktatási útvonal mellett a menekülés sem elhanyagolandó, ha nem sikerül zavartalanul kiiktatnom a célpontot. Natalia felbukkanása pedig ennek az esélyét megnöveli. Számítottam rá, hogy itt találom majd, mikor megláttam a vendégek közt Stark nevét. Nem köztudott, de kitalálható, hogy jó viszonyt ápolnak, és bizonyos erőforrásokat minden bizonnyal meg is osztanak egymással, tekintve, hogy … csapattársak. Ha nem így volna, Natalia a reptéren sem talált volna rám, vagy csak azután, miután már onnan elmentem. Olykor a siker is árulkodó.
-Pedig egész jól megy. – jegyeztem meg. Az akcentusa alig érezhető, ha nem lennék orosz, talán észre sem venném. Nem, mintha ez meglepő volna. Minden olyan ügynök, aki külföldön szolgál, bele kell tanuljon abba, miként váltson identitást. Hogy ne csak akkor legyünk más emberek, ha ránk néznek, hanem mikor meg is szólalunk. – Itt minden csak a látszat. – elvégre, ez Amerika. A csillogó mosoly, ami velejéig romlott embereket és értékeket takar. Az itt lévők bár szépen kiöltöztek, és méreg drága ruhába bújtak, jobbak nem lesznek. Nem, mintha az én dolgom lenne erkölcsi ítéletet hirdetni felettük.
Alig érezhetően fordítom oldalra a fejem, hogy a szemem sarkából pillantva rá fogadjam a bókját, de válasz helyet egyszerűen csak a számhoz emelem a poharam, miközben a vendégsereget pásztázom a tekintetemmel. Némelyik úrral összeakad egy-két pillanatra a tekintetem, nem okozva nagy problémát azzal, hogy kitaláljam mi is jár a fejükben. – Mi okod lenne bárkiben is megbízni? – teszem fel a költői kérdést a szavait hallva. A mi szakmánkban a bizalom nem túl kifizetődő. Haltak már bele korábban is, és … fognak is még.
-Hízelgő, hogy csak miattam maradsz még. – húztam mosolyra a szám, bár korántsem volt ez őszinte gesztus. Sokkal inkább kelletlen. Az, hogy sejtettem és számoltam Natalia felbukkanásával, nem jelenti azt, hogy örülök is annak.
-Én sem. – felelem egyszerűen, visszapillantva rá. Aligha árulok ezzel nagy titkot el. Diplomáciai küldetésre az orosz kormány sem ügynököket küld. Azok … más fajta diplomáciai találkozások, mint ez.
Nem húzódom hátrébb, ahogy Natalia közelebb lép, a bal kezem kitartom, míg jobbom a dereka felet pihen. Nem ismeretlen számomra mindez, a Program előtt a város és a katonai díszestéknek is szerves része volt a tánc. Mindez azonban már nagyon távolinak tűnik.
A kérdését hallva összehúztam a szemöldököm, de végül ahogy lepillantottam rá, a kérdésére egy másikkal feleltem.  Miből gondolod, hogy egyetlen célpont van? – nem erősítem meg a gyanúját, felesleges. Érzékelem az egyre sokasodó szempárokat, amik minket követnek. Ugyanakkor a legkevésbé sem érdekelnek. Leszámítva egyet. – Ha már Amerikába jöttem, kihasználom az itt töltött időt. – feleltem, és bár egyértelműen nem, a kérdését végül is megerősítem. Nem, mintha ez olyan nagy titok volna. A Program működése alatt elsősorban az Özvegyeket kellett likvidálnom. A Program megszűnése óta a feladatköröm bővült. Egy összeg, egy név. Több név, nagyobb összeg. Minél több név, annál hasznosabb egy ügynök. Minél hasznosabb, annál inkább szükség van rá. – Sok ellenséged van Moszkvában. – kinek nem? Megtehetem volna, hogy elutasítom a feladatot, mikor megkaptam a nevét. Persze, öngyilkosság lett volna. Vannak feladatok, amiket muszáj elvégezni, hiába adnak választási lehetőséget. A választás illúzió. Natalia Romanova az egyik, ha nem a legismertebb áruló, akinek a fejét a leginkább akarja Moszkva. Elutasítani egy ilyen kirívóan fontos célpontot … nem lett volna okos dolog. – Miután disszidáltál, sokan próbálták követni a példádat. – a Program soha nem volt népszerű, de hatékony volt, egészen addig, míg az egyik alany meg nem szökött. A többi is próbálkozott, tisztogatások kezdődtek. – Te vagy az utolsó. – bár, ezt minden bizonnyal ő is sejtette. – Menekülhetsz, harcolhatsz, megölhetsz. Én csak egy vagyok a sokból. – suttogtam, annak ellenére, hogy oroszul mondtam mindezt, és minden bizonnyal körülöttünk senki sem beszéli a nyelvet. Nem én vagyok az egyetlen, aki megkapta a nevét, ebben biztos vagyok. Moszkvának nem tetszik, hogy még nem iktattam őt ki. Ha még nem is, egy idő után többeket küld ide, hogy likvidálják. Ez pedig rám nézve sem jelentene sok jót.
-Hagy dolgozni, Natalia. – suttogom a fülébe, közelebb hajolva hozzá. – Én pedig hagylak még élni. – hátrébb húzódtam egy kicsit, hogy a szemébe nézhessek, ahogy kimondtam az utolsó szót, majd véletlen botlásként előadva ütköztem a mögöttem álló Wellington-ba.
-Oh, elnézést, elléptem magam. – szabadkoztam mosolyogva, majd Natalia-ra pillantottam. – Lefoglalt a csodás társaság. – a tekintetem ismét Wellington-ra siklott, aki engem bizalmatlanul, Nataliát ellenben sokkal barátságosabban mérte végig. – Kérem! – mutattam egyik kezemmel a táncparkett felé, míg a másikkal Wellington vállát ragadtam meg, egy számára meglehetősen kellemetlen fizikai kontaktust keletkeztetve ezzel kettőnk közt. – A hölgynek egy kevésbé kétballábas partnerre lenne szüksége. Attól tartok, én nem gyakoroltam eleget. – mosolyogtam a férfira, továbbra sem eresztve a vállát. – Önnek ezzel aligha lesz gondja, szenátor úr. – ahogy az utolsó két szót kiejtettem, a férfi megengedett magának egy mosolyt.
-Leendő szenátor. – javított ki, igen átlátható álszerénységgel téve mindezt, ezt a pillanatnyi hangulatváltozást kihasználva pedig a szabad kezemmel meglapogattam a mellkasát, figyelve arra, hogy a tenyerem a férfi öltönyének zsebénél érje őt. Mutató és középső ujjammal így az öltönyzsebből kilógó kulcskártyát kitudtam venni, mindeközben pedig kicsit erősebben szorítottam meg a férfi vállát, hogy mindezzel egyidőben azt érezze, ne pedig a zsebéből kihúzott kulcskártyát. Ha Natalia eléggé figyelt, láthatja, ahogy az egyik pillanatban kilógó kártya egyszer csak eltűnik, én pedig a kártyát a tenyerem belső felénél elrejtve húzom vissza a kezemet, majd zsebreszem azt egy pillanatra. Mikor pedig újra előkerül, a kezem már üres. – Remek parti. Bizonyára méég találkozunk. – mondtam a férfinak, majd Natalia felé pillantottam. Hölgyem. – bólintottam, csakhogy eleget tegyek a formalitásoknak, majd elléptem mellőlük a mosdó felé vezető folyosó felé tartva, ahol egy biztonsági őr állomásozott, fel-alá járva. A mögötte lévő ajtó zárva volt, az ajtó mellett pedig egy kártyaolvasó volt a falba építve. Natalia minden bizonnyal hamar megszabadul majd Wellington-tól, ez a rövid idő azonban, amit nyertem, most hasznomra válhat.
Egy pillanatra megtorpantam, mielőtt kiléptem volna a folyosóra, így időzítve, hogy akkor érjek ki, mikor az őr elsétált mellettem. A folyosó két falára szerelt ellentétes mozgású kamera holtterébe léptem, vetve egy pillantást az órámra, miközben hosszú, ruganyos léptekkel vágtam át a kamerák folyamatosan változó holtterén, míg végül elértem az ajtót, ahol már csak le kellett húznom a kulcsot, és egyből be is léphettem. Miután bezártam magam  mögött az ajtót, vártam néhány pillanatot, hogy leszereljem az őrt, ha esetleg észrevett volna, de nem érzékelek megváltozott mozgást az ajtó másik oldaláról, a férfi cipője ugyanúgy kopog a márvány padlón, mint eddig, így tovább indultam. A biztonságiak számára elkerített részen voltam, innen azonban egy lépcső vezetett egy szinttel feljebb, ahol a fontosabb vendégek szállásai voltak. Többek között Wellington-é is.
szeretek a tűzzel játszani:P  
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
61
∆ Kor :
33
∆ Tartózkodási hely :
USA



A poszt írója Natasha Romanoff
Elküldésének ideje Csüt. 13 Szept. 2018, 15:57
Ugrás egy másik oldalra



hunter and hunted
Jakow & Natasha
_________________________
Elítél, s ostobának tarthat az út miatt, melyet magam választottam. Többé-kevésbé sikerült levetkőzni azt, mit billogként égettek a lelkembe, de még mai napig harcokat vívok saját magammal. Ugyanezen láthatatlan stigmákat hordja magán Jakow is, a lelkébe forrva. S vallja az elveket, mit az évek alatt magáévá tett, s nem kíván feledni.
- Van, kiben megbízom. Te nem tartozol közéjük. - az okok felsorolását szükségtelennek tartom. Önmagában ez a kijelentésem is ellenérzést vált majd ki belőle, ezt tudom. A kapocs, mely némely emberhez köt, nekem is új, és időbe telt, mire megismertem, s megbarátkoztam ezzel az újszerű érzéssel. Egy olyan ember, mint Jakow, ki a múlt árnyai közé ragadt, ezt soha nem fogja megérteni. Mindig is gyengeségnek titulálja azt, ami engem most erősebbé tesz. - Pedig nem célom imponálni Neked. -
Jelenlétem több, mint bosszantó a számára, és ezt mímelt mosolyával sem tudja leplezni. Előttem biztosan nem. Eme tény nem okoz számomra semmiféle örömöt, de a tudat, hogy a zavarótényező szerepét töltöm be, némi előnnyel szolgálhat a számomra.
- Csak találgatok. - villantok egy mosolyt a férfira, pontosan olyat, mint amiből arra következtethet, többet tudok, mint az ildomos lenne. - A hivatástudatod páratlan.  -
Nem igazán látom magam előtt azt, ahogyan a férfi felmegy a Szabadságszobor tetejére, és amerikai zászlót lengetve fotózkodik a többi turistával. Igen, biztos vagyok benne, hogy az Amerikában töltött idő hasznos eltöltésére vonatkozó kijelentését egészen másképp értette. Pontosan úgy, ahogyan én is tettem, amikor még az oroszoknak dolgoztam.
-Mondj valami újat. - húztam mosolyra ajkaim. Tisztában vagyok vele, milyen sokan pályáznak a fejemre, és éppen ezért küldték Őt, hogy elvégezze a piszkos munkát. A férfi tovább beszél, én pedig a zenére, s Vele együtt mozogva hallgatom. Pillantásom a szemeiről valahová a távolba siklik, s úgy hallgatom a szavakat. Enyhe nyomást érzek a mellkasomban, mikor azokra az emberekre gondolok, kik követni akartak, és szabadság után áhítoztak. Vajmi kevés embernek sikerülhetett, s akiknek mégsem, azokra rosszabb várt, mint maga a halál. Én vagyok az utolsó. Sejtésem voltak ezzel kapcsolatosan, de így, Jakow szájából hallani, hangosan kimondva egészen más, mint egy felsejlő gondolat az éjszaka közepén.
- Nem menekülök, és ezt Te is jól tudod. - nézek ismét a rideg íriszekbe. Elvégre elé álltam az érkezése estéjén. A Bosszúállók révén, kvázi a nyilvánosság előtt élem az életem. Így cselekedne az, aki menekül, netán bujkál? Nem hiszem.
Közelebb hajol, s korántsem édes szavakat suttog a fülembe. Éles ellentétben áll a reakcióm az elhangzottakkal, hiszen szélesen elmosolyodom.  
- Ne várd, hogy megkönnyítsem a dolgod. - suttogom, s ahogy elhagyja az utolsó szó is a szám, Jakow tökéletes színjátéka veszi kezdetét. Mindentudó mosollyá szelídül az iménti gesztus az arcomon, és figyelem, hogyan menti ki magát a férfi, és hogyan tukmálja rám a kormányzó személyét. Mondanám, hogy meglepő fordulat, de nem az. A változás azonnal feltűnik, és már csak Jakow hátát látom eltűnni a tömegben, Wellington kártyájával gazdagabban.
A zene folytatódik, ahogyan a tánc is, és szerencsém van egy rémunalmas dialógus végig hallgatásához. Látszólag úgy tűnhet, hogy szüntelenül figyelek, am így is volt. Csak éppen a környezetem mértem fel, s kerestem, hol van a következő pont, ahol Jakow felbukkanhat.
- Mit szólna, ha ezt a beszélgetést fent, a lakosztályomban folytatnánk, Miss Romanoff? - Wellington keze érezhetően lentebb csúszott a derekamról.
- Ne szaladjunk ennyire előre, Mr. Wellington. - érkezett a válasz tőlem egy mosoly kíséretében, s tekintetem elnézően csillant, s egy finom mozdulattal nyúltam a kezéért, s igazítottam vissza a helyére. Láthatóan a férfinek ez a fajta elutasítás sokkal inkább imponált. Ó igen, a jó öreg vadászösztön.
– Persze elnézést, igaza van. - mosolyodott el.
- Mindazonáltal nem zárkózom el attól, hogy a lakosztályán beszéljük meg a bizalmas ügyeket. - feleltem. A Starkkal való egyezségem nem arról szólt, hogy escortnak kell álljak, de olybá tűnik, így a legegyszerűbb keresztül jutnom a biztonságiakon, és követnem a férfit. Wellington teljes fogsorát prezentáló mosolya pedig azt mutatta, hogy a felvetésem kedvére való. Így a férfiba karolva indultunk meg a következő szint irányába.
 



 
 
_______________________________


 szívesen megpörköllek, csak kérned kell. ; ) -
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
15
∆ Kor :
34
∆ Tartózkodási hely :
USA



A poszt írója Jakow Volkov
Elküldésének ideje Pént. 14 Szept. 2018, 20:41
Ugrás egy másik oldalra

Natasha & Jakow

-Megölöd őket is, igaz? A többieket. – Yana hangja erőtlen volt, egy halk suttogás, a csendben mégis jól kivehető.
- Igen. – bólintottam, lenyelve annak a keserű izét, amire készültem, megszorítva a kezemben tartott pisztoly markolatát. Életemben először most éreztem nehéznek a pisztolyt, először húzta a kezem a föld felé.
- Helyes. – hunyta le a szemeit Yana, bólintva egyet. – Ez nem élet, Jakow. Nem az, amit megérdemlünk. – döntötte oldalra a fejét, továbbra is a falnak dőlve, könnybe lábadt szemmel. A tudat, hogy itt a vég, hiába fogadjuk el, attól még nehéz. Yana pedig tudta, hogy itt az út vége.
Éreztem, ahogy az én könnyeim is előtörnének. Próbáltam erős maradni, de én magam sem értettem az okát. Mintha egy lyukas csónakot próbálnék fent tartani a viharos tengeren. Értelmetlen volt. Lehunytam a szemem, mély levegőt véve, majd miután kifújtam, léptem a húgomhoz, leguggolva mellé.
- Semmi baj… -  rázta erőtlenül a fejét, ahogy mielőtt megérezte volna a fegyver csövének hideg csókját a homlokán.


Aznap két ember halt meg. Aki a golyót kapta, és aki a fegyvert használta. A szabadság illúziója mindig is törékeny volt a család történetében. Mind céllal születtünk, mindegyikünket … szántak, valamire. Natasha megszökött. Követték …. és meghaltak. Ő szerencsés volt.
-Ez fáj. – ejtem ki a szavakat a számon, csak futólag pillantva rá oldalra. Gyilkosok vagyunk. Mégis, ki az, aki megbízna bennünk? Az a munkám, hogy embereket árulok el és ölök meg. A bizalom szó valahogy soha nem kapcsolódott szorosan hozzám. Egy előző életben, talán. – Tévedtem. Mégsem megy olyan jól a hízelgés. – felelem, halovány mosolyt rajzolva az arcomra. Nem, mintha erre várnék. A jelenléte nem segít, de számoltam azzal, hogy felbukkanhat. Azzal, hogy a reptéren felbukkant, kifejezte azt a szándékát, hogy … nem kíván csak úgy figyelmen kívül hagyni.
-Nem túl profihoz méltó. – pillantok rá, szúrkálódásnak szánva a szavaim. Az érdemeit és a képességeit nem vitatom. Az sem volna profihoz méltó. – Nem is tudod. – felelem a szavaira, és bár ez afféle bókként is értelmezhető, nem veszem annak, és én is inkább komoran mondom ki ezt a pár szót. Yana nem munka volt. Kegyelem. Ő az én húgom volt, az én felelősségem. Én hagytam ezt, nekem is kellett befejeznem.
Nem kell rápillantsak, hogy tudjam mi az, ami most átfut a fején. Azoknak az arca, akik vele együtt ott voltak. Akik úgy gondolták, ha neki sikerült, nekik is összejöhet. Volt, aki ki se jutott az országból. A többieket pedig előbb-utóbb utolértük. A hullák csak gyűltek.
-Pedig talán kéne. – állom a tekintetét. Az én fejemben is megfordult már a gondolat. De ez nem nekem való. Űzött vadként élni. Az apám mindig azt mondta, hogy mi vadászok vagyunk. Létezik az az élet, amit nem éri meg élni. Inkább lennék halott, mint préda.
Az utolsó hozzám intézett szavaira nem felelek semmit. Felesleges. Nem is illene hozzá, ha megkönnyítené a dolgom. És akármennyire is élvezem a társalgást, az én munkám itt, még egyáltalán nem ért véget.
Ahogy felértem, a falhoz simulva pillantottam ki a folyosóra. Megtehettem volna, hogy egyenként elintézem a szinten lévő biztonságiakat, de csak feleslegesen hívtam volna fel magamra a figyelmet. Egyébként sem szerettem a járulékos károkat. Minél több a halott, vagy a sérült, annál több a kérdés. Megnyújtottam a lépteim, majd Wellington szobájába érve a kulcskártyát használva még azelőtt átlépem a küszöböt, hogy bárki megláthatna.
Az asztala mögé lépve felnyitom a laptopot, majd csatlakoztatom az pendrive-ot, amit az egyik New york-i összekötő révén került hozzám. Amíg pedig az dolgozott, tüzetesebben kezdtem el szemügyre venni az asztalon lévő tárgyakat, papírokat. A fiókokat átfutva az egyikben megpillantottam, hogy nem illeszkedik a lap jól az oldallapokhoz. Kiszedve azt pedig egy titkos rekeszt találtam, ami egy kisebb pisztolyt rejtett. Kiürítve a tárat tettem azt vissza, a töltényeket a zsebembe szórva, majd a pendrive-ot kihúzva a gépből lépek ki az ajtón és indulnék tovább, mikor néhány lépés után kénytelen vagyok megállni, az előttem hirtelen felbukkanó öltönyös férfi miatt.
-Hé, maga … - kezdene bele a férfi, én pedig kivágnám magam a helyzetből, de ekkor megüti a fülem a lift zúgása, ami elindult felfelé. Nincs sok időm, alig néhány emeletet kell megtennie, ha idetart. Nem kockáztathatok.
Előre lépek és a tenyeremmel felfelé ütve találom el az állkapcsát, és csak az menti meg az azonnali ájulástól, hogy még időben sikerült egy fél lépést hátrálnia. A keze egyből az oldalán lévő pisztolytáskához lendülne, de sikerül elkapnom a kezét és kihasználva, hogy az előbbi ütésemtől még kába volt, a kezét félreütve kerültem meg és fogtam satuba a nyakát. Percekig eltartana, mire elég oxigéntől fosztom meg, hogy elájuljon, így egy rántással kitöröm a nyakát, megtartva a zuhanó testet, a hátammal egyből belökve a mellettem lévő ajtót, magammal rántva a férfi holttestét is, éppen csak elkerülve így a liftet, ami pillanatok múlva megérkezik és kinyílik az ajtaja.
A férfi testét arrébb lököm, hogy feltápászkodhassak, ezzel egy időben pedig ismerős hang üti meg a fülem. Natalia, Wellington-nal. Okos lépés. Amíg egy félméterre sincs tőle, esélytelen, hogy megközelítsem a férfit.  
-Mr. Wellington. – csendült fel egy újabb hang a folyosón. – Nem tudtam, hogy társasága van. – minden bizonnyal Natashára célozhatott. – A rendszer jelzet, hogy használta a kártyáját. Az egyik emberem ideküldtem, de még nem szólt vissza…  - itt elhalkult a férfi hangja, én pedig a mellettem fekvő hullára pillantottam. Minden bizonnyal ő volt a szóban forgó férfi. -  … lépjenek hátrébb! – szólalt meg a férfi, és egy tompa puffanást hallottam, minden bizonnyal az ajtót rúgta be. Hirtelen kaptam a zsebemhez, de nem találtam a kulcskártyát. Az ajtónál hagytam, nem húztam ki miután az kinyílt. Figyelmetlenség, amatőr hiba.
-Polgármester úr, le kell zárnunk a szintet. – beszélt tovább a férfi, miközben én megigazítottam az öltönyöm, és óvatosan kiléptem az ajtón, becsukva magam mögött a takarítószertár ajtaját.
Ugyan, nem történt semmi. Talán csak az egyik takarító hagyta benne. Az emberek jól érzik magukat, a társaság csodás … tegye a dolgát, de diszkréten! – Wellington könnyelmű volt, ami vagy az amerikaiakra jellemző arroganciának tudható be, vagy annak az ösztönös biológiai késztetésnek, hogy a mellette álló nőnek próbáljon imponálni. – Némi biztonsági zűr, kedves … tudja, hogy van ez. Soha nem lehet elég óvatos az ember … -  ha beszélt is tovább a férfi, már nem hallottam, bizonyára a folyosóról a szobába értek. Mivel nem hallottam a biztonsági őrt, így minden bizonnyal ő is a szobában van. A protokoll szerint vigyázva Wellington-ra. A lakosztályában való kiiktatás így … nem opcionális. Ismerve a férfi szokásait, amiket az újságokban olvastam, Natalia egyébként sem kötheti le sokáig anélkül, hogy megszabadulna a ruháitól. Ennek a valószínűségét pedig igen csekélynek véltem. Egyetlen opció maradt.
Kilépve a folyosóra a fal mögül előhúztam a pisztolyt, amit a megölt biztonságitól vettem el, majd még mielőtt beléptem volna a liftbe, egy egész tárat lőttem bele a falba, majd dobtam a folyosóra a fegyvert. Az biztos, hogy hallották, de mire kiérnek, én már a lifttel lefelé tartok. Ismeretlen veszélyforrás miatt, ami immár megerősített az idegen fegyverhasználat miatt, lefogják zárni a lakosztályok szintjét, Wellington kapni fog egy háromszemélyes testőrséget, és mivel hamarosan el kell mondania a beszédjét, amit nem halaszthat el, ha szenátor akar lenni, meg kell jelennie az előcsarnokban a vendégsereg előtt. A mínusz három ember kiesést pedig a biztonsági személyzet pótolni nem tudja, így a legkevésbé fontos helyről vonják majd azt el. A személyzet szintjéről, akiket még az esemény előtt alaposan átvilágítottak.
Megállítom a liftet, és a személyzeti szintnél szállok ki. Nem foglalkozva a kissé furcsáló tekintetekkel, amit kapok, haladok tovább. – Siessenek! A vendégek éhesek, újra kell tölteni az italokat és a tányérokat, egy sem lehet üres! – kiabáltam, ahogy átsiettem a konyhán. Tekintve, hogy ezek az emberek zömében alkalmi munkások itt, nem feltétlen ismerik a főnöküket, legalábbis nem az összest. Elég csak kellően határozottnak lenni, hogy elhiggyék, fontos szerepem van a mai esemény szervezésében. – Meg van, amit kértem? – kérdezem, az ajtófélfát támasztó férfitól, akivel a parti elején a pultnál találkoztam. A férfi a kérdésemre csak bólintott. – Helyes. Nyissa ki a postaládát, ha hazaért. – biccentek a férfinak, mielőtt távoznék és ezúttal a lépcsőt véve igénybe megyek le az előcsarnokba, hogy csatlakozzak a vendégsereghez, mielőtt feltűnne a hiányom bárkinek is. Előtte azonban kénytelen vagyok bemenni a mosdóba, hogy elkerüljem a gyanú árnyékát. Mikor pedig kilépek onnan, megpillantom Wellington-t és a három testőrt, aki közre zárja, nem sokkal mögöttük pedig Nataliát.
[i-]Mr. Well…[/i] – kezdenék bele, hogy szívélyesen odaköszönjek, de az egyik testőr nemes egyszerűséggel a kezét tartva elém akadályoz meg ebben, majd miután tovább viharzottak Nataliára pillantok. – Kissé feszültnek tűnt. – jegyeztem meg, megigazítva a nyakkendőmet. – Ha nem tévedek, most jön majd a beszéde. Talán csak izgul … -  vonom meg a vállam, mint, aki csak vaktában lövöldöz a megérzéseivel.
sikerült ...Razz erre nincs mentségem, a következő jobb lesz, becs'szó  szégyellős   
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
61
∆ Kor :
33
∆ Tartózkodási hely :
USA



A poszt írója Natasha Romanoff
Elküldésének ideje Vas. 14 Okt. 2018, 11:15
Ugrás egy másik oldalra



hunter and hunted
Jakow & Natasha
_________________________
Jakownak nem lehetett túl sok ideje, de még így is elég ahhoz, hogy egy lépéssel előttem járjon. Wellingtonba karolva, haladtunk az emelet felé, s bár hosszas monológjára látszólag figyeltem, valójában nyomokat kerestem. Friss lenyomatokat, melyeket Jakow hagyhatott maga után. Bármely apróság számíthatott most, s bár látszólag nem találtam semmit, a folyosóra kiérve a biztonságiak emberét látva tudtam, hogy a férfi biztosan járt már itt előttünk.
– A felületesség ezesetben az életét is jelenetheti, uram. - pillantok a férfira, s pontosan látszik rajtam, mennyire nem tetszik, amiért ilyen könnyelműen kezeli a helyzetet. A lakosztálya felé indulunk, ahol nem kerüli el a figyelmem a zárban hagyott kulcs, melyet az orrom előtt tulajdonított el Jakow. A lakosztályban járt, de sietett, és figyelmetlenségből elkövetett egy igencsak amatőr hibát, ez viszont azt jelenti, hogy már nincs a szobában. - Javaslom, hogy a mai estére tervezett beszédét halassza el, és minél előbb hagyja el az épületet. -
Fordulok a férfi felé, miután teszek egy apró kört a lakosztályban, s siklik tekintetem az asztalon lévő tárgyakról a férfire, aki szavaim hallatán elneveti magát.
- Ugyan, felesleges itt bármitől is tartani, ezért vannak a biztonsági intézkedések! Hogy megóvjanak engem! - legyintett, majd zsebre dugva a kezeit, indult el felém, s szemérmetlenül mért végig. - Elismerem a kvalitásait, Miss Romanoff. De ezen az estén nem azért van itt, hogy az én életemre vigyázzon. -
- Valóban. Ez egy diplomáciai látogatás, és..  - ezen a ponton szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy nem is az a feladatom, hogy őt szórakoztassam, amikor lövések dördülnek el a folyosó irányából. Reflexszerűen lépek oda a férfi mellé, majd rántom be kanapé mögé. - Most már elhiszi, hogy valaki az életére akar töri? -
Sziszegem neki, s felhúzva a szoknyám, nyúlok a combomra erősített fegyverért, majd a kezembe véve, féltérdre ereszkedem. Az ajtó kinyílik, s mikor a biztonságiak megjelennek, felállok, és felsegítem a férfit is a földről. A jelenlévőkm közül én pontosan tudom, ki áll az egész mögött, azonban hallgatok. Nem tudom olyan érvekkel és bizonyítékokkal alátámasztani az állításom, hogy az helytálljon, és valóban hitelesnek tűnjek. Így nincs más választásom, mint szorosan Wellington nyomában maradni, és óvni a biztonságát, mely láthatóan imponál neki. Egy lépéssel a testőrök mögött haladva megyünk a csarnok felé, az egyik kerülőúton. A mosdók mellett elhaladva felbukkan ismét Jakow, de nem nyúlok a fegyveremért. Tudom, hogy nem olyan ostoba, hogy most lépjen.
- Fejezd be. - söpröm félre a szavait flegmán. Nem vagyok kíváncsi a kis meséjére. - Tudom, hogy te állsz az egész mögött. -
Oroszul beszélve nem tartok attól, hogy bárki is értené, amit mondok, de így is lehalkítom a hangom, éppen annyira, hogy csak Ő hallja.
- Jobb lenne, ha leállnál, s nem rontanál tovább a helyzeteden. - Lehet, hogy most még nincs bizonyítékom ellene, de ez bármelyik pillanatban változhat, hisz a fülemben lévő csinos ékszerek mindent vesznek. Sosem lehet tudni, mikor lesz erre az információra szükség. – Egy hibát már vétettél, a következő lehet a szabadságodba kerül. -
Vetek rá egy pillantást, s a látszat fenntartása végett is szolid mosollyal zárom soraim. Én a legkevésbé sem akarom megölni, szívesebben látnám a rácsok mögött. Minden bizonnyal jól fog állni Neki a narancssárga uniformis.


 



 
 
_______________________________


 elnézésedet eme förmedvényért. : $  -
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
15
∆ Kor :
34
∆ Tartózkodási hely :
USA



A poszt írója Jakow Volkov
Elküldésének ideje Vas. 14 Okt. 2018, 14:41
Ugrás egy másik oldalra

Natasha & Jakow

Nem kellett jósnak lennem, hogy tudjam mi történik Wellington lakosztályába. Politikus, ráadásul felelős beosztásban, hozzászokott ahhoz, hogy az emberek csak úgy a lábai előtt hevernek. Elvált férfi, mindenki tisztában van azzal, hogy szereti űzni a nőket, Natalia pedig olyan számára, mint szomjazónak a tenger víz. Inna és inna, miközben egyre csak szomjasabb lenne. Wellingtonnak három rossz tulajdonsága van, amit ki lehet használni: amerikai, politikus és férfi. Natalia is minden bizonnyal épp mind hármat tapasztalja a szobában. Őszintén meglepne, ha Wellington nem próbálkozna meg kiimádkozni a ruhájából Nataliát. Később majd megköszöni, hogy a lövésekkel minden bizonnyal ezt félbe szakítottam.
Kihasználva a biztonsági átcsoportosítást vágtam át a konyhán, hogy aztán rövid eszmecsere után folytassam az utam. Egy leendő szenátort nem olyan egyszerű megölni. Fel kell készülni több eshetőségre is, főként akkor, ha az ember számít rá, hogy olyan társasága lesz, mint Natalia. Én vagyok a helyzeti előnyben, ezt pedig ki is kell használnom. A feladatom nem egyszerűen a célpont megölése. A halála szolgálhatna politikai célokat, amit Moszkva nem szeretne.
Elrejtem a mosolyom, mikor megpillantom a mosdóból kilépve a férfit és a testőrök mögött haladó nőt. A férfi biztonságérzetét minden bizonnyal növeli az, hogy ilyen közel tarthatja magához Nataliát, de éppen emiatt sebezhetőbbé is fog válni.
-Most kéne meggyónnom a bűneim? – kérdeztem homlokráncolva, Natalia-ra pillantva. Nem tegnap kezdte egyikünk se. Túl régóta vagyunk ezen az úton, hogy csak úgy visszaforduljunk. Ebben a szakmában nincs helye a bűntudatnak. Mindenki másképp dolgozza fel azt, amit tesz. Amíg ez a munkát nem hátráltatja, nem zavar senkit se. Abban a pillanatban, ahogy mégis … jön a kivonás. – Úgy tűnik elfelejtettek átvilágítani. – beszéltem el a szavai mellett, ahogy a szoknyája felé pillantottam. Gyűrődött, felfelé. Mivel gyaníthatóan nem Wellington-nak tűrte fel, egy fegyver lapul ott a combjára erősítve. Fegyvert hozni egy fogadásra … ha ezt nézzük, ő rosszabb helyzetben van, mint én. -  És az olyan rossz lenne? – tettem fel a költői kérdést, Natalia-ra pillantva. Rég nem vagyok szabad. Nem is leszek. Ebből a munkából csak egyféleképpen lehet kiszállni. Nincs nyugdíj, sem boldog utolsó évek. Vagy más végez veled, vagy a sajátjaid.
-Köszönöm, hogy eljöttek, jó látni, ahogy költekeznek! – nevetett fel a közben már mikrofon mögött álló Wellington, akivel a sznob vendégsereg jó része együtt nevetett.
-Mikor közzétetted a SHIELD adatait …   szólaltam meg, oroszul, de halkan, hogy csak ő hallja még így is. -  … hét ügynököt öltem meg, akit felfedtél. – arról nem szóltak a hírek, hogy hány száz ügynök került fogságba, vagy halt meg amiatt, amit Natalia tett. Ügynökök, információk, mindent közzétett. – Ha te szabadlábon lehetsz … -  vontam meg a vállam, felé sandítva. A befejezést már kitalálhatja. A kiképzése neki is kiterjedt arra, hogy miként használja a szavakat fegyverként. Ez viszont ne jelenti azt, hogy ne tudná mit is tett. Hősöknek hívják magukat. Valójában mind gyilkosok.
-A mai estén, szeretném hivatalosan is bejelenteni, hogy indulok a szenátori székért, és …-   nem figyeltem különösebben oda arra, amit Wellington mondott, ugyanúgy és ugyanazt mondta, amit minden más politikus is, aki támogatást akart. Helyette inkább a körülötte álló biztonsági személyzetet figyeltem.
-Tönkretetted azokat, akikhez dezertáltál. Szép munka volt. – folytattam, igyekezve a bőre alá mászni. – Elvégezted a dolgod. Már nem vagy hasznukra. – ez pedig magyarázza az én itt létem az országban. Moszkvában sokan akarták hinni, hogy ezek után kiderül, hogy mindez csak a színjáték volt Natalia részéről. Ugyanakkor, ha így is lett volna, akkor is az a logikus lépés, hogy kiiktatják. – Miért nem húzol fegyvert és szegezed a fejemhez? Miért nem szólsz nekik, hogy ki vagyok? – tettem fel a kérdéséket, de tudtam a választ. Nem akart botrányt, főként nem politikai botrányt okozni, a mostani helyzetben. Az információi rólam pedig nem lennének elegem. Az orosz kormány igazolja az álcám, az pedig kérdéseket vetne fel Natalia kapcsán, hogy mégis honnan tudhatná ő mindezt. És eddig miért nem tett semmit. – Idegen vagy számukra. Most még akarnak, de amint úgy jobb nekik, kivetnek. – suttogtam, miközben mindenki Wellingtonra figyelt. – Különb akarsz lenni? Jó? Az emberek megölésében mindig is jeleskedtél … a megvédésükre nem képeztek ki. – folytatom, mialatt Wellington a beszédjét tartja. – Talán lefizettem az egyik őrt. Látod a jobb szélsőt? – megvártam, míg Natalia beazonosítja a férfit, aki idegesen kpogott az ujjával a pisztolytáskán. – Vagy csak elakarom a terelni a figyelmed a baloldalán álló nőről. – teszem hozzá, halovány mosolyra húzva a szám. – Vége, Natalia. – húztam ki magam, felsóhajtva, ahogy Wellington-ra emeltem a pillantásom, aki hevesen gesztikulálva igyekezett szórakoztatni a közönségét. Hamarosan az utolsó mozdulatait, szavait kezdi majd meg a férfi. Remélhetőleg megválogatja azokat.
bűnbocsánatot nyertél : P  
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
61
∆ Kor :
33
∆ Tartózkodási hely :
USA



A poszt írója Natasha Romanoff
Elküldésének ideje Kedd 30 Okt. 2018, 12:28
Ugrás egy másik oldalra



hunter and hunted
Jakow & Natasha
_________________________
  - Szükségtelen. Egy élet is kevés lenne rá, nekem pedig nincs erre időm. - a fanyar irónia tőlem sem áll oly távol, de Jakow előadásában ezt a legkevésbé sem értékelem. Főleg nem most, hogy újra felkavarja az állóvizet, melynek éppen a közepén állok. A ma esti terveim között nem szerepelt az, hogy egy oroszellenes, hímsoviniszta disznó életének védelmére esküszöm fel, tulajdonképpen kérés nélkül. Viszont tudom, hogy jelen esetben nincs más választásom. - Úgy véled? -
Kérdeztem vissza, miközben kezeim végig húzva a combomon, simítottam vissza az anyagot a helyére, mindeközben kihívó mosollyal kísérve szavaim. Valójában átvilágítottak, de Vele ellentétben engem, mint a Bosszúállók tagját, egészen másképp kezelnek, épp ezért akadnak kiváltságaim, melyekkel élek is. Így ha azt gondolja, a nálam lévő géppisztoly szorult helyzetbe hozhat, akkor téved. Arról nem is beszélve, hogy nem ez az egyetlen, fegyver, melyet viselek. A költői kérdésre csupán egy hosszan elnyúló pillantás volt a válasz. Olvasok a sorok között, és én is álltam azon az oldalon, ahol most Jakow. Pontosan értem azt, amit mondasz. Hogyan vehetnék el Tőle egy olyan dolgot, melyet nem is birtokol? Elfordítom a fejem, és a pódiumon álló férfire emelem a tekintetem. Karjaim lazán fonom össze magam előtt, s éppen a karórámra pillantok, amikor megérzem a férfi közelségét, s megüti fülem a halk, orosz szavak. A bőröm alá akarsz férkőzni? Sok sikert Hozzá.
Eleinte nem reagálok, csupán az arcomon megfeszülő vonások jelzik azt, hogy Jakow a lelkiismeretem kellős közepébe gázol bele épp, minden egyes kiejtett mondatával.
- Sokkal nagyobb veszteség érte volna az emberiséget, ha nem teszem meg ezt a lépést. - adom meg a választ, szintén oroszul, s bár mereven Wellingtont nézem, a testbeszédem sokkal inkább árulkodik arról, milyen kellemetlenül érzem magam a kialakulóban lévő helyzettől. Szembesítenek a tetteim véres következményeivel. Ezt senki sem viselné jól. Tovább beszél, én pedig egy mély levegőt véve, fújom ki lassan a levegőt. - Te sem leszel sokáig az oroszok hasznára, ugyan az a sors vár Rád, mint azokra, akiknek az életét elvetted. -
Az emberek képzése remek befektetés, de semmi sem tart örökké, s csak addig vagy hasznára az oroszoknak, amíg elvégzed a piszkos munkát, s bemocskolod a kezed helyettük is. Elég egyetlen megingás, rossz döntés, balul elsült akció, és egy cellában találod magad, az orosz anyaföld mélyében, ahová a napfény egyetlen sugara sem jut el.
– Mert Veled ellentétben, én nem viselkedem barbár módon. - pillantok a férfira a szemem sarkából, s húzom el a szám kissé megvetően. Több oka is van annak, hogy nem szegezem a fejéhez a fegyvert, és ezen okokat javarészt Ő is ismeri. Éppen ezért nem tartom szükségesnek ezúttal sem, hogy bármiféle magyarázattal szolgáljak a feltett kérdésére. Szavai egyre mélyebbre érnek el, s vállaim kissé megereszkednek, s az állam sem szegezem már fel olyan büszkén. Látszik, milyen rosszul érzem magam, s ezt mi sem mutatja jobban, hogy a telt ajkak széle enyhén lefelé konyul. Követem Jakow utasításait, és szemeimmel a jobb szélső őrt beazonosítom. A fegyveréhez nyúl, mire idegesen fújom ki a levegőt. Szemeim a szóban forgó nőre ugranak. - Mindennek egyszer vége, Jakow. Ezt pedig Te tudod a legjobban, aki a saját vérének életét oltotta ki parancsszóra. Talán jobb is, hogy így történt. -
Felé fordulva néztem a szemeibe, enyhén könnyes szemekkel. Sikerült megtörnöd.
- Ha Yana látná, mi lett belőled, akkor a szégyen végezett volna vele, nem pedig Te. - suttogom megrendülten, s fordultam ismét előre.
S miközben végig beszélt hozzám, s potenciális elkövetők beazonosítását kérte tőlem, elkerülhette figyelmét az a tény, hogy az összefont karjaim takarásában az óralapomhoz értek. Így most, mikor leengedem a karjaim, minden gyorsan történik. Talán sikerül annyira elterelnem Jakow figyelmét a húga említése által, hogy már csak azt érezze, hogy valami éles tárgy fúródik a lábszárába. Egy apró kis golyó, melynek vége egy éles tűben csúcsosodik, s a karórámból lövellt ki, ahogy hátrébb hajlítottam a karom. Ha sikerült, abban az esetben egy enyhe, viszonylag gyors lefolyású idegméreg jut Jakow szervezetébe, melynek hatására hirtelen rosszullét kapja el, elhomályosodik minden, s légszomj lép fel, és mintha kihúznák a lába alól a talajt.
Ezzel egy időben / illetve ha sikertelen a próbálkozásom Jakow kiiktatására, a pisztolyomért nyúlok, s egyenesen a fejem fölé célzok, és lövök, a füstérzékelő rendszert eltalálva, s aktiválva, így másodpercekkel később hatalmas esőzés árasztja el a termet. Ezzel nem kis zűrzavart okozva, s a lövés hatásásra remélhetőleg fokozottan ügyelnek majd Wellington biztonságára.
Tudom, mit teszek, és mit kockáztatok, és milyen bizonyítékaim vannak ahhoz, hogy a későbbiekben az igazam bizonyítsam. Jakow nem számolt azzal, hogy a nekem tartott előadása szóról szóra rögzítve lett a fülemben lévő kis szerkezetnek köszönhetően. Hogy valóban megtört volna? Ugyan. A szavai érzékeny pontot érintettek, de korántsem annyira, hogy elvonja a teljes figyelmem. Lokinak sem sikerült megtörnie, miért pont Ő lenne más?

 



 
 
_______________________________


 ezúttal is megkapom a bűnbocsánatot? Very Happy  -
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
15
∆ Kor :
34
∆ Tartózkodási hely :
USA



A poszt írója Jakow Volkov
Elküldésének ideje Kedd 30 Okt. 2018, 15:47
Ugrás egy másik oldalra

Natasha & Jakow

Nem vagyok vallásos. Nem hiszek Istenben, sem a feloldozásban. Ha volna Isten, egészen biztos, hogy nem itt lennék most. Ahogy Natalia sem a Bosszúállók tagjaként lenne ismert, hanem egy isten háta mögötti gulágban várná a pillanatot, mikor a teste végre feladja a harcot és átadja magát az enyészetnek.
A kérdésére nem feleltem semmit, persze sejthető volt, hogy a biztonsági óvintézkedések rá kevésbé vonatkoznak itt, mint bárki másra a teremben. Azonban az, hogy most nincs nálam fegyver, nem jelenti azt, hogy fegyvertelenül, üres kézzel jöttem ide. A dolgok eddig úgy alakultak, ahogy azt terveztem, és számtalan módját dolgoztam ki annak, ha a megvalósításba végül hiba csúszna.
-Az árvák és özvegyek biztos egyetértenének veled. – feleltem a szavaira, egy halovány, de elégedett mosolyra húzva a szám, ahogy érzékeltem a rá kiülő kényelmetlenséget. Nincs rosszabb, mint a lelkiismeretes gyilkos, ezt szokták mondani. Natalia pedig nem csak közvetlenül ölt, de közvetve is rengeteg élet kioltásáért felelős. – Nem hinném. – ráztam meg a fejem, futólag pillantva csak Natalia-ra. Az én sorsom sokkalta rosszabb lesz, és bármi is van az élet után, egészen biztos, hogy nem oda kerülök, ahova ők. Minden ügynök tisztában van azzal, hogy eldobható. A belépéskor le kell  mondanunk önként több, nemzetközi egyezmény szerint is emberi alapjogunkról. Oroszországban persze ehhez nem szükséges aláírás, de a papírmunkát megkönnyíti a bürokráciának.
-Kettőnk közül nálad van fegyver, Natalia. – jegyeztem meg, ahogy a szemem sarkából rápillantottam. A barbár jelző így talán … nem pont a legtalálóbb, ebben a helyzetben. Lassan, feszülten fújom ki a levegőt, és megfeszülnek az arcizmaim, ahogy a húgom halálára céloz. Soha senkinek sem beszéltem arról a napról, mikor meghúztam a ravaszt, de mindenki tudott róla. Példát statuáltak. Aznap nem csak a húgom halt meg.
Összevonom a szemöldököm, ahogy felém fordul, és megpillantom a szeme alján ülő könnycseppeket. Elégedett is volnék, hogy sikerült a bőre alá férkőznöm, ha nem ejtené ki a száján a húgom nevét, amit hallva bár nem remegnek meg az arcizmaim, nem viselem túl jól a szavait. Azután a nap után soha többet még csak ki se mondtam a nevét. Se hangosan, se némán.
A gondolataimból a hirtelen csípő érzés ébreszt fel, amit a lábszáramnál érzek és ahogy lepillantok, majd megszédülök, nem kell sokat találgatnom, hogy mi is okozza azt, végképp nem, mikor megpillantom Natalia kezét felfelé lendülni, ezzel egy időben pedig elvesztem az egyensúly érzékem és meg sem próbálok tompítani az esésen, hanem nekiesek a mellettem állónak, mire velem együtt a földre bukik. Elmosódott, távoli hangként hallom csak a szitkozódást, illetve valami sípoló hangot miközben a látásom teljesen elhomályosodik és megérzem az arcomra hulló vízcseppeket, miközben elszorul a légcsövem és egyre jobban ráz a testem, görcsösen ragaszkodva, hogy levegőt vegyek, mind hiába. Már nem is hallom a körülöttem lévő felfordulást, az ijedt kiabálást és a léptek zaját, ahogy az emberek megvadulva próbálnak minél gyorsabban, akár egymáson is átgázolni, hogy kijussanak, így engem is jó páran megtaposnak és megrugdosnak, miközben a földön vergődöm, de ebből szinte már semmit nem érzek, eszméletem vesztem mielőtt az egyik hölgy cipőjének sarka a tenyerembe fúródna.

Lassan térek magamhoz, és kábán nyitom ki a szemem, de egyből meg is bánom, mikor csak vakító fényt látok, ami hunyorításra kényszerít, ahogy oldalra fordítom a fejem. A mellettem lévő infúziós állványból könnyű rájönnöm, hogy hol is vagyok.
-Mr. Yanovich! – szólított meg egy női hang, majd pillanatok múlva a látóterembe is került, ahogy mellém lépett. – Maradjon nyugton, kérem …   követelte határozottan, ahogy a mellkasomnál és a kezemnél fogva nyomott vissza az ágyra, mikor megpróbáltam onnan felkelni. – Két bordája eltört, több csontjai is súlyosan megsérült, nagy valószínűséggel agyrázkódása is van, és rengeteg felszíni sérülést is szenvedett. – magyarázta készségesen. – Várunk még a leleteire, de minden bizonnyal néhány napig bent kell majd tartanunk önt. Értesítettük a követséget …
-Hogy mit tett? – szakítottam félbe, és a követség említésére szinte egycsapásra kitisztult a fejem. A nő megismételte a szavait, de nem figyeltem oda rá, csak felsóhajtottam a hallottak miatt, kisebb fájdalmakat okozva ezzel is. A nő beszámolóját hallgatva kiderült, hogy rosszul lettem és elestem, a félelemtől megvadult tömeg pedig átgázolt rajtam. Azt nem mondta, hogy mitől lettem rosszul, tehát a Natalia által használt idegméreg még azelőtt bomlott le a szervezetemben, hogy idehoztak volna a mentők. – A zakómban van a pénztárcám. Hozna kérem nekem valamit? – pillantottam a nőre, aki csak mosolyogva bólintott, majd a tárcámból kivett néhány dollárral távozott.
Amint az ajtó becsukódott, felültem, ami miatt erősen megszédültem, de nem álltam le pihenni. Kihúztam az infúziót, majd gyorsan felvettem az igencsak megviselt nadrágom és ingem, ami több helyen is véres volt, és kilépve a szobából egyből megindultam. Útközben elemeltem egy viszonylag épnek tűnő csomagot, amibe ruhák voltak készítve, minden bizonnyal az egyik beteg hozzátartozója hozta őket. A lépcsőházba belépve menet közben öltöztem át és a kamerákat elkerülendő a mentőknek fenntartott bejáraton osontam ki a kórház épületéből és bevetettem magam az egyik ott parkoló taxiba.
-Induljon! – utasítottam, ahogy az orra alá dugtam egy vaskos pénzköteget. – És adja ide a telefonját! – a férfi persze a pénz láttán egyből a gázra lépett és hátra adta a mobilt is, szerencsére anélkül, hogy bármit is kérdezett volna.
-Azonnali célmeghatározást kérek, az eszköz azonosítója AOKTH-4367 – mondtam a telefonba, amint azonosítottam magam, majd a telefont széttörtem és kidobtam az ablakon, amit a sofőr persze nem értékelt, de egy újabb köteg pénzt megvillantva könnyen beletörődött.

Miután a bérelt raktáramból elhoztam egy nagyobb fémtáskát egy másik taxival hajtottam egy építkezési területre, ahol nyugodtan lépdeltem végig a munkások között, akik vagy oda se figyeltek rám, vagy az öltözködésemből úgy ítélték, hogy valamiféle főnök lehetek. Páran néztek csak utánam gyanakodva, mikor a bekötözött kezemet, illetve a sérült arcomat megpillantották, de annyiban hagyták a dolgot. Pár perc múlva pedig, amint megmásztam a daru kezelő fülkéjéhez vezető lépcsőfokokat egy férfi lépett ki elém.
-Hé, uram, itt nem … -  kezdett volna bele, de amint elég közel kerültem hozzá a táskát meglendítve elég erősen találtam fejbe, hogy eszméletlenül terüljön el a földön. Majd átlépve rajta ültem be a fülkébe, kinyitva a táskát pedig fél perc múlva a kezemben már egy összeszerelt mesterlövész puska volt. A darut enyhén jobbra forgattam, hogy tiszta rálátásom legyen a  nagyjából nyolcszáz méterre lévő célépületre.
-Francba. – morogtam, ahogy a sérült, bekötözött kezemre pillantottam, amit átszúrt a tűsarkú. Végül úgy helyezkedtem el, hogy a térdemmel támasszam meg a puska elejét a sérült kezem helyett. Ahogy a távcsőbe néztem és beállítottam a megfelelő nagyítást meg is pillantottam a legfelső lakosztályban Wellington-t, aki egy zongora mögött ült és beszélgetett valakivel. Mély levegőt vettem, majd kifújtam azt, újra és újra megismételve ezt, miközben a távcsőbe nézve igyekeztem eltalálni a megfelelő szöget. Ilyen távolságban bőven számolni kell több fizikai tényezővel is, nem csak a szélerővel. A seregben mesterlövésznek képeztek ki, ez a nagyjából nyolcszáz méter több volt, mint a szokványos lőtávolságok, de ezúttal nem válogathattam. Azzal, hogy az ápolónő értesítette a követséget, nem maradt sok időm.
Épp meghúztam volna a ravaszt, mikor megpillantottam Natalia alakját is. Moszkva a két célpont közül egyértelműen Natalia-t preferálná, mint prioritást élvező célszemélyt. Mély levegőt vettem, és azzal egyidőben fújtam ki a levegőt, ahogy meghúztam kétszer a ravaszt.
Az első golyó az üveget vitte át, ami hiába volt golyóálló, ilyen leszorító erő és távolság mellett esélye sem volt megtartani a becsapódó töltényt. A másik golyó pedig a másodperc tört része múlva csapódott Wellingtonba, átszakítva a gerincét, aki holtan zuhant terül a földön. A fejetlenség persze teljes volt, az őrök és Natalia is egyből fedezék mögé ugrottak, két őr Wellingtonhoz rohant, hogy behúzzák őt is a fedezék mögé, de már csak egy halottat vonszoltak. A célkeresztet pár pillanatra Natalia felé fordítottam, de végül elhúztam a fejem a távcsőtől és neki álltam szétszerelni a fegyvert. Idő, mire elül az épületben uralkodó fejetlenség, ahogy az is, mire rájönnek, hogy pontosan honnan is adták le a lövést. Addigra pedig már messze járok. Épp mikor kezemben a táskába rejtett fegyverrel kiszálltam a fülkéből csörrent meg a telefonom.
-Célpontok? – hangzott a lényegre törő kérdés, természetesen oroszul.
-Wellington kiiktatva. – feleltem. – Romanova-ra nem volt tiszta rálátásom. – tettem hozzá, hogy megspóroljam a következő kérdést. Teljesen tiszta valóban nem volt, de épp elég lett volna.
- Szemtanúk? – hangzott az újabb kérdés, én pedig a mögöttem fekvő férfira pillantottam, majd a zakóm alól előhúzott hangtompított pisztollyal a férfi felé léptem és fejbe lőttem.
- Nincsenek. – feleltem, ahogy eltettem a fegyvert és magam mögött hagyva a holttestet indultam el lefele. Ez így persze nem volt teljesen igaz, de az egyetlen ember, aki a gyilkossággal a személyem ténylegesen össze is hozhatta volna, a darukezelő volt.
- Moszkva türelmetlen. Aktiváltak egy amerikai földön lévő alvósejtet. Sok sikert, ügynök. – ezzel pedig a vonalat bontották is, én pedig a földre ejtve tapostam rá a telefonra, hogy darabokra törjem, miközben tovább haladtam, de immár idegesebben. Az összekötőm az utolsó szavaival egyértelműen jelezte, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk. Ami nem sok jót vetített előre. Zavartalanul sétáltam ki az építési területről, majd leintve egy taxit szálltam be a hátsó ülésre és kértem el a férfi telefonját, hogy telefonálhassak.
- Davis. – azonosította magát a férfi a vonal túlsó végén.
- 132-256. Adja át neki. – mondtam, majd bontottam a vonalat és az anyósülésre dobtam a taxisofőr telefonját. A hangsúlyozásomból kitalálhatta Davis különleges ügynök, hogy a „neki” alatt kit értek. A számokból pedig Natalia rá fog majd jönni, hogy mely helyet is jelöli ez a földrajz szám. Az amerikaiak is rá fognak. A Programban viszont mi tükör technikát alkalmaztuk, ahogy erre minden bizonnyal Natalia is emlékszik. Le kell zárnom ezt az egészet, mielőtt az aktivált alvósejt intézi el helyettem.
szerencséd volt: P Köszönöm a játékot, imádtam!  jajj   
Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

hunter and hunted - Natasha & Jakow

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Natasha Winmer
» Natasha Romanoff ~ Black Widow
» Hunter pub
» Natasha Romanoff - Fekete özvegy /Foglalt/
» Nightmares -[Natasha&Bucky]

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Univerzum - Játéktér :: Föld :: New York :: Empire State Building-