Natasha & Jakow

Nathan Wellington. 48 éves, nős, két gyermek édesapja. Több évig polgármesterként tevékenykedett, míg idén úgy döntött, hogy indul egy megüresedő szenátori posztért. Híresen orosz ellenes, amit az orosz vezetőség nem néz jó szemmel, minden bizonnyal ezért kaptam meg a fényképét a szokásos úton. Az Államokba jövetelem egyik oka, Natalia-n kívül.

-A célszemélyt likvidálnia kellett volna. Elszalasztott egy lehetőséget. - a vonal másik végén beszélő férfi hangja szenvtelen volt.
- A körülmények szerencsétlenül játszottak közre. A célszemélynek elsőosztályú forrásai vannak, nem olyan könnyű elintézni. – nem kívántam magyarázkodni, mégis úgy hatott. Natalia a Bosszúállók támogatását élvezte, közel sem olyan egyszerű emiatt őt kivonni a forgalomból, mint egy ügyészt, vagy bírót.
-Ezért Önt küldtük oda. Romanova prioritást élvez, a járulékos veszteségek az esetében nem számítanak. Még egyszer ne hibázza el.
- A többi célpont majd előcsalja Romanovát. Én választom meg a sorrendet, Önök az eredményt várják tőlem. – nem bánom meg, hogy ezt kimondom, habár korántsem szokványos és nekem sem szokásom így beszélni a központtal.
-Ahogy mondja. Ha újfent arról értesülünk, hogy elpuskázta a lehetőségét, aktiválunk egy alvósejtet, akik elvégzik maga helyett a feladatot. – ahogy ezt végigmondja, meg is szakad a vonal.

Pontosan tudtam, hogy Natalia utánam nyomoz. A Bosszúállók tagjaként pedig megvannak az erőforrásai, hogy előbb-utóbb rám találjon. A csomagot, amit a reptéren hagytak eljuttatták hozzám, néhány nappal később pedig egy politikai aktivistát egy régi víztároló torony tetejéről leadott lövéssel végeztem ki vele, utána visszatettem a mesterlövész puskát a táskába, egy gránáttal együtt, így az cafatokra robbant, megsemmisítve minden esetleges bizonyítékot. Egy héttel erre pedig öltönyben állok az Empire State Building liftjében, ahol Mr. Wellington egy egész szintet bérelt ki az adományozó estjére, ami valójában egy előrehozott kampányest.
Nem volt könnyű megszervezni a bejutást. Mr. Wellington a legfontosabb embereket hívta meg, illetve nem kevés pénzt áldozott a biztonságért felelős személyzetért. Éppen ezért rajtuk keresztül lehetetlen lett volna bejutnom. Így maradt a vendéglista. Habár Mr. Wellington híresen nem orosz barát, mint orosz olajvállalati tulajdonost tartalmazta a nevem a vendéglista. Ehhez ki kellett iktatnom valakit, hogy legyen egy megüresedő hely, az illető most épp megkötözve, eszméletlenül fekszik egy kibérelt raktárban.
-Mr. Yanovich, üdvözöljük! – villantott egy megnyerő mosolyt felém a hölgy, aki a meghívót ellenőrző biztonsági őr mellett állt, mielőtt tovább haladva beléptem volna az előcsarnokba.
Természetesen arra is igen sok pénzt és energiát fordított Mr. Wellington, hogy igencsak fényűző estét adhasson. Ugyanakkor ez a sok külcsíny, díszítés nem az én ízlésemnek való, így nem is igazán fogott meg, ennek ellenére tettem, amit kellett. Körbejártam a helyet, mintha elcsodálkoznék a kiállított műtárgyakon, amiket több múzeumból hoztak ide el, csak a mai estére. Valójában a biztonsági intézkedéseket mértem fel. Feljegyeztem, hogy hol vannak a kamerák, meddig ér el a látószögük, hogy melyik ajtóban hány biztonsági őr áll. Több tervet is kidolgoztam a célpont kiiktatására, ezúttal nem elégedtem meg eggyel. Tanultam a reptéri incidensből, mindig kell egy tartalékterv, és nem árt, ha azon kívül is akad még néhány.
Elvegyültem a tömegben, igyekeztem minél többekkel beszélgetésbe elegyedni. Nőkkel, férfiakkal, egy idő után ők maguk találtak meg engem. A többségükkel semmitmondó témákról volt szó, míg másokkal sokkal inkább politikai, üzleti hangnemet ütött meg a beszélgetésünk.
-Elnézésüket kérem, kissé kiszáradt a torkom. – kértem elnézést, egy megnyerő mosolyt villantva a hölgyek felé, mielőtt hátat fordítottam volna és a mai estére kialakított bárpulthoz léptem. – Vodkát, tisztán. – bólintottam a férfi felé, majd mosolyogva paskoltam meg a mellkasát, miután elém tolta a poharat. Ma barátságos oroszt játszom.

Natasha & Jakow

Alvósejt. Maga már a szó is beszédes. Gyakori ügynökségi akció, a hidegháború alatt vált gyakorivá. Mostanra pedig szinte ellenőrizhetetlen, hiszen sok ügynök orosz és amerikai földön is, már sokadig generációs ügynök, így a kiszűrésük lényegében … lehetetlen. Nincs semmilyen információm az orosz alvó sejtekről amerikai földön, ez pedig frusztráló érzés volt. Lehetett akár a postás, egy rendőr, akár egy FBI ügynök is, ha elég ügyes. Az alvó ügynök feladata egyszerű volt: ne lepleződjenek le, és közben jussanak minél magasabbra. Olykor azonban kisebb pozíciók is elegendők. Egy irattáros például több ezernyi információhoz jut hozzá csak naponta. A lényeg az volt, hogy hasznos legyen az illető. Ez azonban az én feladatom, és nem szeretem, ha beleszólnak.
A bárpult már csak stratégiai okokból is megfelelő hely. Egyrészt, jó rálátásom van a bejáratra és a terem elrendezése miatt a biztonságiakra is. Másrészt, könnyen elkapok több-több beszélgetésfoszlányt is, amit a közelben ejtenek meg az urak és hölgyek, akiknek kissé megeredt a nyelvük néhány pohár után. Éppen ezért, lehetetlen is lenne nem észrevenni Nataliát. Akárcsak a többi férfi, és jónéhány féltékeny nő tekintete, úgy az enyém is követi az alakját. Megtehetném, hogy ellépek a pulttól és igyekezvén elkerülve a lebukást, elvegyülök a tömeg között, de felesleges. Hiszen, már megtörtént. Erősen kétlem, hogy itt lenne, ha én nem lettem volna rajta a vendéglistán.
Némán figyelem, ahogy Wellington-nal társalog, és bár túl messze vannak ahhoz, hogy halljak a diskurzusból bármit is, olykor egy-egy ember szavak nélkül is többet elárul magáról. Wellington testtartása, testbeszéde, az arckifejezése, mind-mind árulkodó.
Enyhén oldalra döntöm a fejem, ahogy találkozik a tekintetünk, de nem szakítom azt meg, egészen addig figyelemmel kísérem őt, míg mellém nem ér a pulthoz. Számoltam vele, hogy meg van az esélye annak, hogy ő is itt lesz.
-Van, ami nem változik? – kérdeztem, ahogy ő maga is vodkát kért. Nos, úgy tűnik akármennyire is maga mögött akarta hagyni a hazáját, valami megmaradt belőle. – Nem sokáig lesznek ismeretlenek. Úgy tűnik szívesen barátkoznának. – feleltem a hozzám intézett első szavaira. Olybá tűnik, mintha otthonosan mozogna az ilyen helyeken, holott én se nézem ki belőle, hogy így volna. Habár … erre is kiképezték annó, igaz?
-Szép ruha. – felelem, ahogy kiejti a „nagyobb feltűnést”-t. Ha elakart vegyülni, nos, a célját nem sikerült elérnie. Talán elkerülhetetlen volt. – Akkor … ma nagyon sok irigyem lesz. – halovány mosolyra görbült a szám, ahogy szintén oroszul, már-már suttogva válaszoltam neki, koccintva egyet vele, jónéhány figyelő szempár kereszttüzében.
-Bizalmatlannak tűnsz. Legutóbb talán nem mondtam igazat? – pillantok rá oldalra. Úgy hallottam, hogy végül nem robbant bomba a pályaudvaron. – Csak beszélgetni jöttem. Dolgozni az orosz-amerikai kapcsolatokon. Ha valaki, te biztos megérted ezt. – hiszen ő a csúcsra járatta ezt, igaz? A nő, aki az oroszokat az amerikaiakra cserélte. A KGB-t a SHIELD-re, árulást az árulásra.
-Hatásos belépő volt. – jegyeztem meg, ahogy hátamat a pultnak döntöm. Natalia elérte vele, hogy Wellington kettesben akarjon vele maradni. Így, ha rajtaütnék, ő ott lesz, hogy megvédje. Ügyes. – De hosszú még az este. – vagyis … egy valakinek rövidebb lesz majd.
-Csak úgy tudsz figyelni, ha közel maradsz. – pillantottam Natashára, ahogy elléptem a pulttól. – Mennyire fontos Stark-nak, hogy jó benyomást tegyél? – kérdeztem mosolyogva Nataliát, megigazítva a nyakkendőm. Tekintve, hogy a házigazda őt nézte ki magának, aligha kelt az jó benyomást, hogy a kiszemeltje valaki másnak az árnyéka. Aki történetesen, szintén orosz. – Szabad? – nyújtom a kezem Natalia felé, mikor meghallom, ahogy a teremben lévő zongora megszólal, és egyre többen cserélik le a poharaikat egy partnerre. Nem kell magam mögé nézzek, hogy tudjam: Wellington épp Nataliát keresi a szemével. Neki pedig döntenie kell. Úgy egyszerűbb megvédenie a férfit, hogy a közelében van, vagy úgy, hogy a jövőbeni gyilkosa közelében. Akárhogy is, egy lépéssel előrébb leszek.

Natasha & Jakow

A távozás nem lehetséges opció. Sok időt töltöttem el azzal, hogy az épület alaprajzait vizsgáltam, több lehetséges kiiktatási útvonal mellett a menekülés sem elhanyagolandó, ha nem sikerül zavartalanul kiiktatnom a célpontot. Natalia felbukkanása pedig ennek az esélyét megnöveli. Számítottam rá, hogy itt találom majd, mikor megláttam a vendégek közt Stark nevét. Nem köztudott, de kitalálható, hogy jó viszonyt ápolnak, és bizonyos erőforrásokat minden bizonnyal meg is osztanak egymással, tekintve, hogy … csapattársak. Ha nem így volna, Natalia a reptéren sem talált volna rám, vagy csak azután, miután már onnan elmentem. Olykor a siker is árulkodó.
-Pedig egész jól megy. – jegyeztem meg. Az akcentusa alig érezhető, ha nem lennék orosz, talán észre sem venném. Nem, mintha ez meglepő volna. Minden olyan ügynök, aki külföldön szolgál, bele kell tanuljon abba, miként váltson identitást. Hogy ne csak akkor legyünk más emberek, ha ránk néznek, hanem mikor meg is szólalunk. – Itt minden csak a látszat. – elvégre, ez Amerika. A csillogó mosoly, ami velejéig romlott embereket és értékeket takar. Az itt lévők bár szépen kiöltöztek, és méreg drága ruhába bújtak, jobbak nem lesznek. Nem, mintha az én dolgom lenne erkölcsi ítéletet hirdetni felettük.
Alig érezhetően fordítom oldalra a fejem, hogy a szemem sarkából pillantva rá fogadjam a bókját, de válasz helyet egyszerűen csak a számhoz emelem a poharam, miközben a vendégsereget pásztázom a tekintetemmel. Némelyik úrral összeakad egy-két pillanatra a tekintetem, nem okozva nagy problémát azzal, hogy kitaláljam mi is jár a fejükben. – Mi okod lenne bárkiben is megbízni? – teszem fel a költői kérdést a szavait hallva. A mi szakmánkban a bizalom nem túl kifizetődő. Haltak már bele korábban is, és … fognak is még.
-Hízelgő, hogy csak miattam maradsz még. – húztam mosolyra a szám, bár korántsem volt ez őszinte gesztus. Sokkal inkább kelletlen. Az, hogy sejtettem és számoltam Natalia felbukkanásával, nem jelenti azt, hogy örülök is annak.
-Én sem. – felelem egyszerűen, visszapillantva rá. Aligha árulok ezzel nagy titkot el. Diplomáciai küldetésre az orosz kormány sem ügynököket küld. Azok … más fajta diplomáciai találkozások, mint ez.
Nem húzódom hátrébb, ahogy Natalia közelebb lép, a bal kezem kitartom, míg jobbom a dereka felet pihen. Nem ismeretlen számomra mindez, a Program előtt a város és a katonai díszestéknek is szerves része volt a tánc. Mindez azonban már nagyon távolinak tűnik.
A kérdését hallva összehúztam a szemöldököm, de végül ahogy lepillantottam rá, a kérdésére egy másikkal feleltem.  Miből gondolod, hogy egyetlen célpont van? – nem erősítem meg a gyanúját, felesleges. Érzékelem az egyre sokasodó szempárokat, amik minket követnek. Ugyanakkor a legkevésbé sem érdekelnek. Leszámítva egyet. – Ha már Amerikába jöttem, kihasználom az itt töltött időt. – feleltem, és bár egyértelműen nem, a kérdését végül is megerősítem. Nem, mintha ez olyan nagy titok volna. A Program működése alatt elsősorban az Özvegyeket kellett likvidálnom. A Program megszűnése óta a feladatköröm bővült. Egy összeg, egy név. Több név, nagyobb összeg. Minél több név, annál hasznosabb egy ügynök. Minél hasznosabb, annál inkább szükség van rá. – Sok ellenséged van Moszkvában. – kinek nem? Megtehetem volna, hogy elutasítom a feladatot, mikor megkaptam a nevét. Persze, öngyilkosság lett volna. Vannak feladatok, amiket muszáj elvégezni, hiába adnak választási lehetőséget. A választás illúzió. Natalia Romanova az egyik, ha nem a legismertebb áruló, akinek a fejét a leginkább akarja Moszkva. Elutasítani egy ilyen kirívóan fontos célpontot … nem lett volna okos dolog. – Miután disszidáltál, sokan próbálták követni a példádat. – a Program soha nem volt népszerű, de hatékony volt, egészen addig, míg az egyik alany meg nem szökött. A többi is próbálkozott, tisztogatások kezdődtek. – Te vagy az utolsó. – bár, ezt minden bizonnyal ő is sejtette. – Menekülhetsz, harcolhatsz, megölhetsz. Én csak egy vagyok a sokból. – suttogtam, annak ellenére, hogy oroszul mondtam mindezt, és minden bizonnyal körülöttünk senki sem beszéli a nyelvet. Nem én vagyok az egyetlen, aki megkapta a nevét, ebben biztos vagyok. Moszkvának nem tetszik, hogy még nem iktattam őt ki. Ha még nem is, egy idő után többeket küld ide, hogy likvidálják. Ez pedig rám nézve sem jelentene sok jót.
-Hagy dolgozni, Natalia. – suttogom a fülébe, közelebb hajolva hozzá. – Én pedig hagylak még élni. – hátrébb húzódtam egy kicsit, hogy a szemébe nézhessek, ahogy kimondtam az utolsó szót, majd véletlen botlásként előadva ütköztem a mögöttem álló Wellington-ba.
-Oh, elnézést, elléptem magam. – szabadkoztam mosolyogva, majd Natalia-ra pillantottam. – Lefoglalt a csodás társaság. – a tekintetem ismét Wellington-ra siklott, aki engem bizalmatlanul, Nataliát ellenben sokkal barátságosabban mérte végig. – Kérem! – mutattam egyik kezemmel a táncparkett felé, míg a másikkal Wellington vállát ragadtam meg, egy számára meglehetősen kellemetlen fizikai kontaktust keletkeztetve ezzel kettőnk közt. – A hölgynek egy kevésbé kétballábas partnerre lenne szüksége. Attól tartok, én nem gyakoroltam eleget. – mosolyogtam a férfira, továbbra sem eresztve a vállát. – Önnek ezzel aligha lesz gondja, szenátor úr. – ahogy az utolsó két szót kiejtettem, a férfi megengedett magának egy mosolyt.
-Leendő szenátor. – javított ki, igen átlátható álszerénységgel téve mindezt, ezt a pillanatnyi hangulatváltozást kihasználva pedig a szabad kezemmel meglapogattam a mellkasát, figyelve arra, hogy a tenyerem a férfi öltönyének zsebénél érje őt. Mutató és középső ujjammal így az öltönyzsebből kilógó kulcskártyát kitudtam venni, mindeközben pedig kicsit erősebben szorítottam meg a férfi vállát, hogy mindezzel egyidőben azt érezze, ne pedig a zsebéből kihúzott kulcskártyát. Ha Natalia eléggé figyelt, láthatja, ahogy az egyik pillanatban kilógó kártya egyszer csak eltűnik, én pedig a kártyát a tenyerem belső felénél elrejtve húzom vissza a kezemet, majd zsebreszem azt egy pillanatra. Mikor pedig újra előkerül, a kezem már üres. – Remek parti. Bizonyára méég találkozunk. – mondtam a férfinak, majd Natalia felé pillantottam. Hölgyem. – bólintottam, csakhogy eleget tegyek a formalitásoknak, majd elléptem mellőlük a mosdó felé vezető folyosó felé tartva, ahol egy biztonsági őr állomásozott, fel-alá járva. A mögötte lévő ajtó zárva volt, az ajtó mellett pedig egy kártyaolvasó volt a falba építve. Natalia minden bizonnyal hamar megszabadul majd Wellington-tól, ez a rövid idő azonban, amit nyertem, most hasznomra válhat.
Egy pillanatra megtorpantam, mielőtt kiléptem volna a folyosóra, így időzítve, hogy akkor érjek ki, mikor az őr elsétált mellettem. A folyosó két falára szerelt ellentétes mozgású kamera holtterébe léptem, vetve egy pillantást az órámra, miközben hosszú, ruganyos léptekkel vágtam át a kamerák folyamatosan változó holtterén, míg végül elértem az ajtót, ahol már csak le kellett húznom a kulcsot, és egyből be is léphettem. Miután bezártam magam  mögött az ajtót, vártam néhány pillanatot, hogy leszereljem az őrt, ha esetleg észrevett volna, de nem érzékelek megváltozott mozgást az ajtó másik oldaláról, a férfi cipője ugyanúgy kopog a márvány padlón, mint eddig, így tovább indultam. A biztonságiak számára elkerített részen voltam, innen azonban egy lépcső vezetett egy szinttel feljebb, ahol a fontosabb vendégek szállásai voltak. Többek között Wellington-é is.

Natasha & Jakow

-Megölöd őket is, igaz? A többieket. – Yana hangja erőtlen volt, egy halk suttogás, a csendben mégis jól kivehető.
- Igen. – bólintottam, lenyelve annak a keserű izét, amire készültem, megszorítva a kezemben tartott pisztoly markolatát. Életemben először most éreztem nehéznek a pisztolyt, először húzta a kezem a föld felé.
- Helyes. – hunyta le a szemeit Yana, bólintva egyet. – Ez nem élet, Jakow. Nem az, amit megérdemlünk. – döntötte oldalra a fejét, továbbra is a falnak dőlve, könnybe lábadt szemmel. A tudat, hogy itt a vég, hiába fogadjuk el, attól még nehéz. Yana pedig tudta, hogy itt az út vége.
Éreztem, ahogy az én könnyeim is előtörnének. Próbáltam erős maradni, de én magam sem értettem az okát. Mintha egy lyukas csónakot próbálnék fent tartani a viharos tengeren. Értelmetlen volt. Lehunytam a szemem, mély levegőt véve, majd miután kifújtam, léptem a húgomhoz, leguggolva mellé.
- Semmi baj… -  rázta erőtlenül a fejét, ahogy mielőtt megérezte volna a fegyver csövének hideg csókját a homlokán.

Aznap két ember halt meg. Aki a golyót kapta, és aki a fegyvert használta. A szabadság illúziója mindig is törékeny volt a család történetében. Mind céllal születtünk, mindegyikünket … szántak, valamire. Natasha megszökött. Követték …. és meghaltak. Ő szerencsés volt.
-Ez fáj. – ejtem ki a szavakat a számon, csak futólag pillantva rá oldalra. Gyilkosok vagyunk. Mégis, ki az, aki megbízna bennünk? Az a munkám, hogy embereket árulok el és ölök meg. A bizalom szó valahogy soha nem kapcsolódott szorosan hozzám. Egy előző életben, talán. – Tévedtem. Mégsem megy olyan jól a hízelgés. – felelem, halovány mosolyt rajzolva az arcomra. Nem, mintha erre várnék. A jelenléte nem segít, de számoltam azzal, hogy felbukkanhat. Azzal, hogy a reptéren felbukkant, kifejezte azt a szándékát, hogy … nem kíván csak úgy figyelmen kívül hagyni.
-Nem túl profihoz méltó. – pillantok rá, szúrkálódásnak szánva a szavaim. Az érdemeit és a képességeit nem vitatom. Az sem volna profihoz méltó. – Nem is tudod. – felelem a szavaira, és bár ez afféle bókként is értelmezhető, nem veszem annak, és én is inkább komoran mondom ki ezt a pár szót. Yana nem munka volt. Kegyelem. Ő az én húgom volt, az én felelősségem. Én hagytam ezt, nekem is kellett befejeznem.
Nem kell rápillantsak, hogy tudjam mi az, ami most átfut a fején. Azoknak az arca, akik vele együtt ott voltak. Akik úgy gondolták, ha neki sikerült, nekik is összejöhet. Volt, aki ki se jutott az országból. A többieket pedig előbb-utóbb utolértük. A hullák csak gyűltek.
-Pedig talán kéne. – állom a tekintetét. Az én fejemben is megfordult már a gondolat. De ez nem nekem való. Űzött vadként élni. Az apám mindig azt mondta, hogy mi vadászok vagyunk. Létezik az az élet, amit nem éri meg élni. Inkább lennék halott, mint préda.
Az utolsó hozzám intézett szavaira nem felelek semmit. Felesleges. Nem is illene hozzá, ha megkönnyítené a dolgom. És akármennyire is élvezem a társalgást, az én munkám itt, még egyáltalán nem ért véget.
Ahogy felértem, a falhoz simulva pillantottam ki a folyosóra. Megtehettem volna, hogy egyenként elintézem a szinten lévő biztonságiakat, de csak feleslegesen hívtam volna fel magamra a figyelmet. Egyébként sem szerettem a járulékos károkat. Minél több a halott, vagy a sérült, annál több a kérdés. Megnyújtottam a lépteim, majd Wellington szobájába érve a kulcskártyát használva még azelőtt átlépem a küszöböt, hogy bárki megláthatna.
Az asztala mögé lépve felnyitom a laptopot, majd csatlakoztatom az pendrive-ot, amit az egyik New york-i összekötő révén került hozzám. Amíg pedig az dolgozott, tüzetesebben kezdtem el szemügyre venni az asztalon lévő tárgyakat, papírokat. A fiókokat átfutva az egyikben megpillantottam, hogy nem illeszkedik a lap jól az oldallapokhoz. Kiszedve azt pedig egy titkos rekeszt találtam, ami egy kisebb pisztolyt rejtett. Kiürítve a tárat tettem azt vissza, a töltényeket a zsebembe szórva, majd a pendrive-ot kihúzva a gépből lépek ki az ajtón és indulnék tovább, mikor néhány lépés után kénytelen vagyok megállni, az előttem hirtelen felbukkanó öltönyös férfi miatt.
-Hé, maga … - kezdene bele a férfi, én pedig kivágnám magam a helyzetből, de ekkor megüti a fülem a lift zúgása, ami elindult felfelé. Nincs sok időm, alig néhány emeletet kell megtennie, ha idetart. Nem kockáztathatok.
Előre lépek és a tenyeremmel felfelé ütve találom el az állkapcsát, és csak az menti meg az azonnali ájulástól, hogy még időben sikerült egy fél lépést hátrálnia. A keze egyből az oldalán lévő pisztolytáskához lendülne, de sikerül elkapnom a kezét és kihasználva, hogy az előbbi ütésemtől még kába volt, a kezét félreütve kerültem meg és fogtam satuba a nyakát. Percekig eltartana, mire elég oxigéntől fosztom meg, hogy elájuljon, így egy rántással kitöröm a nyakát, megtartva a zuhanó testet, a hátammal egyből belökve a mellettem lévő ajtót, magammal rántva a férfi holttestét is, éppen csak elkerülve így a liftet, ami pillanatok múlva megérkezik és kinyílik az ajtaja.
A férfi testét arrébb lököm, hogy feltápászkodhassak, ezzel egy időben pedig ismerős hang üti meg a fülem. Natalia, Wellington-nal. Okos lépés. Amíg egy félméterre sincs tőle, esélytelen, hogy megközelítsem a férfit.  
-Mr. Wellington. – csendült fel egy újabb hang a folyosón. – Nem tudtam, hogy társasága van. – minden bizonnyal Natashára célozhatott. – A rendszer jelzet, hogy használta a kártyáját. Az egyik emberem ideküldtem, de még nem szólt vissza…  - itt elhalkult a férfi hangja, én pedig a mellettem fekvő hullára pillantottam. Minden bizonnyal ő volt a szóban forgó férfi. -  … lépjenek hátrébb! – szólalt meg a férfi, és egy tompa puffanást hallottam, minden bizonnyal az ajtót rúgta be. Hirtelen kaptam a zsebemhez, de nem találtam a kulcskártyát. Az ajtónál hagytam, nem húztam ki miután az kinyílt. Figyelmetlenség, amatőr hiba.
-Polgármester úr, le kell zárnunk a szintet. – beszélt tovább a férfi, miközben én megigazítottam az öltönyöm, és óvatosan kiléptem az ajtón, becsukva magam mögött a takarítószertár ajtaját.
Ugyan, nem történt semmi. Talán csak az egyik takarító hagyta benne. Az emberek jól érzik magukat, a társaság csodás … tegye a dolgát, de diszkréten! – Wellington könnyelmű volt, ami vagy az amerikaiakra jellemző arroganciának tudható be, vagy annak az ösztönös biológiai késztetésnek, hogy a mellette álló nőnek próbáljon imponálni. – Némi biztonsági zűr, kedves … tudja, hogy van ez. Soha nem lehet elég óvatos az ember … -  ha beszélt is tovább a férfi, már nem hallottam, bizonyára a folyosóról a szobába értek. Mivel nem hallottam a biztonsági őrt, így minden bizonnyal ő is a szobában van. A protokoll szerint vigyázva Wellington-ra. A lakosztályában való kiiktatás így … nem opcionális. Ismerve a férfi szokásait, amiket az újságokban olvastam, Natalia egyébként sem kötheti le sokáig anélkül, hogy megszabadulna a ruháitól. Ennek a valószínűségét pedig igen csekélynek véltem. Egyetlen opció maradt.
Kilépve a folyosóra a fal mögül előhúztam a pisztolyt, amit a megölt biztonságitól vettem el, majd még mielőtt beléptem volna a liftbe, egy egész tárat lőttem bele a falba, majd dobtam a folyosóra a fegyvert. Az biztos, hogy hallották, de mire kiérnek, én már a lifttel lefelé tartok. Ismeretlen veszélyforrás miatt, ami immár megerősített az idegen fegyverhasználat miatt, lefogják zárni a lakosztályok szintjét, Wellington kapni fog egy háromszemélyes testőrséget, és mivel hamarosan el kell mondania a beszédjét, amit nem halaszthat el, ha szenátor akar lenni, meg kell jelennie az előcsarnokban a vendégsereg előtt. A mínusz három ember kiesést pedig a biztonsági személyzet pótolni nem tudja, így a legkevésbé fontos helyről vonják majd azt el. A személyzet szintjéről, akiket még az esemény előtt alaposan átvilágítottak.
Megállítom a liftet, és a személyzeti szintnél szállok ki. Nem foglalkozva a kissé furcsáló tekintetekkel, amit kapok, haladok tovább. – Siessenek! A vendégek éhesek, újra kell tölteni az italokat és a tányérokat, egy sem lehet üres! – kiabáltam, ahogy átsiettem a konyhán. Tekintve, hogy ezek az emberek zömében alkalmi munkások itt, nem feltétlen ismerik a főnöküket, legalábbis nem az összest. Elég csak kellően határozottnak lenni, hogy elhiggyék, fontos szerepem van a mai esemény szervezésében. – Meg van, amit kértem? – kérdezem, az ajtófélfát támasztó férfitól, akivel a parti elején a pultnál találkoztam. A férfi a kérdésemre csak bólintott. – Helyes. Nyissa ki a postaládát, ha hazaért. – biccentek a férfinak, mielőtt távoznék és ezúttal a lépcsőt véve igénybe megyek le az előcsarnokba, hogy csatlakozzak a vendégsereghez, mielőtt feltűnne a hiányom bárkinek is. Előtte azonban kénytelen vagyok bemenni a mosdóba, hogy elkerüljem a gyanú árnyékát. Mikor pedig kilépek onnan, megpillantom Wellington-t és a három testőrt, aki közre zárja, nem sokkal mögöttük pedig Nataliát.
[i-]Mr. Well…[/i] – kezdenék bele, hogy szívélyesen odaköszönjek, de az egyik testőr nemes egyszerűséggel a kezét tartva elém akadályoz meg ebben, majd miután tovább viharzottak Nataliára pillantok. – Kissé feszültnek tűnt. – jegyeztem meg, megigazítva a nyakkendőmet. – Ha nem tévedek, most jön majd a beszéde. Talán csak izgul … -  vonom meg a vállam, mint, aki csak vaktában lövöldöz a megérzéseivel.

Natasha & Jakow

Nem kellett jósnak lennem, hogy tudjam mi történik Wellington lakosztályába. Politikus, ráadásul felelős beosztásban, hozzászokott ahhoz, hogy az emberek csak úgy a lábai előtt hevernek. Elvált férfi, mindenki tisztában van azzal, hogy szereti űzni a nőket, Natalia pedig olyan számára, mint szomjazónak a tenger víz. Inna és inna, miközben egyre csak szomjasabb lenne. Wellingtonnak három rossz tulajdonsága van, amit ki lehet használni: amerikai, politikus és férfi. Natalia is minden bizonnyal épp mind hármat tapasztalja a szobában. Őszintén meglepne, ha Wellington nem próbálkozna meg kiimádkozni a ruhájából Nataliát. Később majd megköszöni, hogy a lövésekkel minden bizonnyal ezt félbe szakítottam.
Kihasználva a biztonsági átcsoportosítást vágtam át a konyhán, hogy aztán rövid eszmecsere után folytassam az utam. Egy leendő szenátort nem olyan egyszerű megölni. Fel kell készülni több eshetőségre is, főként akkor, ha az ember számít rá, hogy olyan társasága lesz, mint Natalia. Én vagyok a helyzeti előnyben, ezt pedig ki is kell használnom. A feladatom nem egyszerűen a célpont megölése. A halála szolgálhatna politikai célokat, amit Moszkva nem szeretne.
Elrejtem a mosolyom, mikor megpillantom a mosdóból kilépve a férfit és a testőrök mögött haladó nőt. A férfi biztonságérzetét minden bizonnyal növeli az, hogy ilyen közel tarthatja magához Nataliát, de éppen emiatt sebezhetőbbé is fog válni.
-Most kéne meggyónnom a bűneim? – kérdeztem homlokráncolva, Natalia-ra pillantva. Nem tegnap kezdte egyikünk se. Túl régóta vagyunk ezen az úton, hogy csak úgy visszaforduljunk. Ebben a szakmában nincs helye a bűntudatnak. Mindenki másképp dolgozza fel azt, amit tesz. Amíg ez a munkát nem hátráltatja, nem zavar senkit se. Abban a pillanatban, ahogy mégis … jön a kivonás. – Úgy tűnik elfelejtettek átvilágítani. – beszéltem el a szavai mellett, ahogy a szoknyája felé pillantottam. Gyűrődött, felfelé. Mivel gyaníthatóan nem Wellington-nak tűrte fel, egy fegyver lapul ott a combjára erősítve. Fegyvert hozni egy fogadásra … ha ezt nézzük, ő rosszabb helyzetben van, mint én. -  És az olyan rossz lenne? – tettem fel a költői kérdést, Natalia-ra pillantva. Rég nem vagyok szabad. Nem is leszek. Ebből a munkából csak egyféleképpen lehet kiszállni. Nincs nyugdíj, sem boldog utolsó évek. Vagy más végez veled, vagy a sajátjaid.
-Köszönöm, hogy eljöttek, jó látni, ahogy költekeznek! – nevetett fel a közben már mikrofon mögött álló Wellington, akivel a sznob vendégsereg jó része együtt nevetett.
-Mikor közzétetted a SHIELD adatait …   szólaltam meg, oroszul, de halkan, hogy csak ő hallja még így is. -  … hét ügynököt öltem meg, akit felfedtél. – arról nem szóltak a hírek, hogy hány száz ügynök került fogságba, vagy halt meg amiatt, amit Natalia tett. Ügynökök, információk, mindent közzétett. – Ha te szabadlábon lehetsz … -  vontam meg a vállam, felé sandítva. A befejezést már kitalálhatja. A kiképzése neki is kiterjedt arra, hogy miként használja a szavakat fegyverként. Ez viszont ne jelenti azt, hogy ne tudná mit is tett. Hősöknek hívják magukat. Valójában mind gyilkosok.
-A mai estén, szeretném hivatalosan is bejelenteni, hogy indulok a szenátori székért, és …-   nem figyeltem különösebben oda arra, amit Wellington mondott, ugyanúgy és ugyanazt mondta, amit minden más politikus is, aki támogatást akart. Helyette inkább a körülötte álló biztonsági személyzetet figyeltem.
-Tönkretetted azokat, akikhez dezertáltál. Szép munka volt. – folytattam, igyekezve a bőre alá mászni. – Elvégezted a dolgod. Már nem vagy hasznukra. – ez pedig magyarázza az én itt létem az országban. Moszkvában sokan akarták hinni, hogy ezek után kiderül, hogy mindez csak a színjáték volt Natalia részéről. Ugyanakkor, ha így is lett volna, akkor is az a logikus lépés, hogy kiiktatják. – Miért nem húzol fegyvert és szegezed a fejemhez? Miért nem szólsz nekik, hogy ki vagyok? – tettem fel a kérdéséket, de tudtam a választ. Nem akart botrányt, főként nem politikai botrányt okozni, a mostani helyzetben. Az információi rólam pedig nem lennének elegem. Az orosz kormány igazolja az álcám, az pedig kérdéseket vetne fel Natalia kapcsán, hogy mégis honnan tudhatná ő mindezt. És eddig miért nem tett semmit. – Idegen vagy számukra. Most még akarnak, de amint úgy jobb nekik, kivetnek. – suttogtam, miközben mindenki Wellingtonra figyelt. – Különb akarsz lenni? Jó? Az emberek megölésében mindig is jeleskedtél … a megvédésükre nem képeztek ki. – folytatom, mialatt Wellington a beszédjét tartja. – Talán lefizettem az egyik őrt. Látod a jobb szélsőt? – megvártam, míg Natalia beazonosítja a férfit, aki idegesen kpogott az ujjával a pisztolytáskán. – Vagy csak elakarom a terelni a figyelmed a baloldalán álló nőről. – teszem hozzá, halovány mosolyra húzva a szám. – Vége, Natalia. – húztam ki magam, felsóhajtva, ahogy Wellington-ra emeltem a pillantásom, aki hevesen gesztikulálva igyekezett szórakoztatni a közönségét. Hamarosan az utolsó mozdulatait, szavait kezdi majd meg a férfi. Remélhetőleg megválogatja azokat.

Natasha & Jakow

Nem vagyok vallásos. Nem hiszek Istenben, sem a feloldozásban. Ha volna Isten, egészen biztos, hogy nem itt lennék most. Ahogy Natalia sem a Bosszúállók tagjaként lenne ismert, hanem egy isten háta mögötti gulágban várná a pillanatot, mikor a teste végre feladja a harcot és átadja magát az enyészetnek.
A kérdésére nem feleltem semmit, persze sejthető volt, hogy a biztonsági óvintézkedések rá kevésbé vonatkoznak itt, mint bárki másra a teremben. Azonban az, hogy most nincs nálam fegyver, nem jelenti azt, hogy fegyvertelenül, üres kézzel jöttem ide. A dolgok eddig úgy alakultak, ahogy azt terveztem, és számtalan módját dolgoztam ki annak, ha a megvalósításba végül hiba csúszna.
-Az árvák és özvegyek biztos egyetértenének veled. – feleltem a szavaira, egy halovány, de elégedett mosolyra húzva a szám, ahogy érzékeltem a rá kiülő kényelmetlenséget. Nincs rosszabb, mint a lelkiismeretes gyilkos, ezt szokták mondani. Natalia pedig nem csak közvetlenül ölt, de közvetve is rengeteg élet kioltásáért felelős. – Nem hinném. – ráztam meg a fejem, futólag pillantva csak Natalia-ra. Az én sorsom sokkalta rosszabb lesz, és bármi is van az élet után, egészen biztos, hogy nem oda kerülök, ahova ők. Minden ügynök tisztában van azzal, hogy eldobható. A belépéskor le kell  mondanunk önként több, nemzetközi egyezmény szerint is emberi alapjogunkról. Oroszországban persze ehhez nem szükséges aláírás, de a papírmunkát megkönnyíti a bürokráciának.
-Kettőnk közül nálad van fegyver, Natalia. – jegyeztem meg, ahogy a szemem sarkából rápillantottam. A barbár jelző így talán … nem pont a legtalálóbb, ebben a helyzetben. Lassan, feszülten fújom ki a levegőt, és megfeszülnek az arcizmaim, ahogy a húgom halálára céloz. Soha senkinek sem beszéltem arról a napról, mikor meghúztam a ravaszt, de mindenki tudott róla. Példát statuáltak. Aznap nem csak a húgom halt meg.
Összevonom a szemöldököm, ahogy felém fordul, és megpillantom a szeme alján ülő könnycseppeket. Elégedett is volnék, hogy sikerült a bőre alá férkőznöm, ha nem ejtené ki a száján a húgom nevét, amit hallva bár nem remegnek meg az arcizmaim, nem viselem túl jól a szavait. Azután a nap után soha többet még csak ki se mondtam a nevét. Se hangosan, se némán.
A gondolataimból a hirtelen csípő érzés ébreszt fel, amit a lábszáramnál érzek és ahogy lepillantok, majd megszédülök, nem kell sokat találgatnom, hogy mi is okozza azt, végképp nem, mikor megpillantom Natalia kezét felfelé lendülni, ezzel egy időben pedig elvesztem az egyensúly érzékem és meg sem próbálok tompítani az esésen, hanem nekiesek a mellettem állónak, mire velem együtt a földre bukik. Elmosódott, távoli hangként hallom csak a szitkozódást, illetve valami sípoló hangot miközben a látásom teljesen elhomályosodik és megérzem az arcomra hulló vízcseppeket, miközben elszorul a légcsövem és egyre jobban ráz a testem, görcsösen ragaszkodva, hogy levegőt vegyek, mind hiába. Már nem is hallom a körülöttem lévő felfordulást, az ijedt kiabálást és a léptek zaját, ahogy az emberek megvadulva próbálnak minél gyorsabban, akár egymáson is átgázolni, hogy kijussanak, így engem is jó páran megtaposnak és megrugdosnak, miközben a földön vergődöm, de ebből szinte már semmit nem érzek, eszméletem vesztem mielőtt az egyik hölgy cipőjének sarka a tenyerembe fúródna.

Lassan térek magamhoz, és kábán nyitom ki a szemem, de egyből meg is bánom, mikor csak vakító fényt látok, ami hunyorításra kényszerít, ahogy oldalra fordítom a fejem. A mellettem lévő infúziós állványból könnyű rájönnöm, hogy hol is vagyok.
-Mr. Yanovich! – szólított meg egy női hang, majd pillanatok múlva a látóterembe is került, ahogy mellém lépett. – Maradjon nyugton, kérem …   követelte határozottan, ahogy a mellkasomnál és a kezemnél fogva nyomott vissza az ágyra, mikor megpróbáltam onnan felkelni. – Két bordája eltört, több csontjai is súlyosan megsérült, nagy valószínűséggel agyrázkódása is van, és rengeteg felszíni sérülést is szenvedett. – magyarázta készségesen. – Várunk még a leleteire, de minden bizonnyal néhány napig bent kell majd tartanunk önt. Értesítettük a követséget …
-Hogy mit tett? – szakítottam félbe, és a követség említésére szinte egycsapásra kitisztult a fejem. A nő megismételte a szavait, de nem figyeltem oda rá, csak felsóhajtottam a hallottak miatt, kisebb fájdalmakat okozva ezzel is. A nő beszámolóját hallgatva kiderült, hogy rosszul lettem és elestem, a félelemtől megvadult tömeg pedig átgázolt rajtam. Azt nem mondta, hogy mitől lettem rosszul, tehát a Natalia által használt idegméreg még azelőtt bomlott le a szervezetemben, hogy idehoztak volna a mentők. – A zakómban van a pénztárcám. Hozna kérem nekem valamit? – pillantottam a nőre, aki csak mosolyogva bólintott, majd a tárcámból kivett néhány dollárral távozott.
Amint az ajtó becsukódott, felültem, ami miatt erősen megszédültem, de nem álltam le pihenni. Kihúztam az infúziót, majd gyorsan felvettem az igencsak megviselt nadrágom és ingem, ami több helyen is véres volt, és kilépve a szobából egyből megindultam. Útközben elemeltem egy viszonylag épnek tűnő csomagot, amibe ruhák voltak készítve, minden bizonnyal az egyik beteg hozzátartozója hozta őket. A lépcsőházba belépve menet közben öltöztem át és a kamerákat elkerülendő a mentőknek fenntartott bejáraton osontam ki a kórház épületéből és bevetettem magam az egyik ott parkoló taxiba.
-Induljon! – utasítottam, ahogy az orra alá dugtam egy vaskos pénzköteget. – És adja ide a telefonját! – a férfi persze a pénz láttán egyből a gázra lépett és hátra adta a mobilt is, szerencsére anélkül, hogy bármit is kérdezett volna.
-Azonnali célmeghatározást kérek, az eszköz azonosítója AOKTH-4367 – mondtam a telefonba, amint azonosítottam magam, majd a telefont széttörtem és kidobtam az ablakon, amit a sofőr persze nem értékelt, de egy újabb köteg pénzt megvillantva könnyen beletörődött.

Miután a bérelt raktáramból elhoztam egy nagyobb fémtáskát egy másik taxival hajtottam egy építkezési területre, ahol nyugodtan lépdeltem végig a munkások között, akik vagy oda se figyeltek rám, vagy az öltözködésemből úgy ítélték, hogy valamiféle főnök lehetek. Páran néztek csak utánam gyanakodva, mikor a bekötözött kezemet, illetve a sérült arcomat megpillantották, de annyiban hagyták a dolgot. Pár perc múlva pedig, amint megmásztam a daru kezelő fülkéjéhez vezető lépcsőfokokat egy férfi lépett ki elém.
-Hé, uram, itt nem … -  kezdett volna bele, de amint elég közel kerültem hozzá a táskát meglendítve elég erősen találtam fejbe, hogy eszméletlenül terüljön el a földön. Majd átlépve rajta ültem be a fülkébe, kinyitva a táskát pedig fél perc múlva a kezemben már egy összeszerelt mesterlövész puska volt. A darut enyhén jobbra forgattam, hogy tiszta rálátásom legyen a  nagyjából nyolcszáz méterre lévő célépületre.
-Francba. – morogtam, ahogy a sérült, bekötözött kezemre pillantottam, amit átszúrt a tűsarkú. Végül úgy helyezkedtem el, hogy a térdemmel támasszam meg a puska elejét a sérült kezem helyett. Ahogy a távcsőbe néztem és beállítottam a megfelelő nagyítást meg is pillantottam a legfelső lakosztályban Wellington-t, aki egy zongora mögött ült és beszélgetett valakivel. Mély levegőt vettem, majd kifújtam azt, újra és újra megismételve ezt, miközben a távcsőbe nézve igyekeztem eltalálni a megfelelő szöget. Ilyen távolságban bőven számolni kell több fizikai tényezővel is, nem csak a szélerővel. A seregben mesterlövésznek képeztek ki, ez a nagyjából nyolcszáz méter több volt, mint a szokványos lőtávolságok, de ezúttal nem válogathattam. Azzal, hogy az ápolónő értesítette a követséget, nem maradt sok időm.
Épp meghúztam volna a ravaszt, mikor megpillantottam Natalia alakját is. Moszkva a két célpont közül egyértelműen Natalia-t preferálná, mint prioritást élvező célszemélyt. Mély levegőt vettem, és azzal egyidőben fújtam ki a levegőt, ahogy meghúztam kétszer a ravaszt.
Az első golyó az üveget vitte át, ami hiába volt golyóálló, ilyen leszorító erő és távolság mellett esélye sem volt megtartani a becsapódó töltényt. A másik golyó pedig a másodperc tört része múlva csapódott Wellingtonba, átszakítva a gerincét, aki holtan zuhant terül a földön. A fejetlenség persze teljes volt, az őrök és Natalia is egyből fedezék mögé ugrottak, két őr Wellingtonhoz rohant, hogy behúzzák őt is a fedezék mögé, de már csak egy halottat vonszoltak. A célkeresztet pár pillanatra Natalia felé fordítottam, de végül elhúztam a fejem a távcsőtől és neki álltam szétszerelni a fegyvert. Idő, mire elül az épületben uralkodó fejetlenség, ahogy az is, mire rájönnek, hogy pontosan honnan is adták le a lövést. Addigra pedig már messze járok. Épp mikor kezemben a táskába rejtett fegyverrel kiszálltam a fülkéből csörrent meg a telefonom.
-Célpontok? – hangzott a lényegre törő kérdés, természetesen oroszul.
-Wellington kiiktatva. – feleltem. – Romanova-ra nem volt tiszta rálátásom. – tettem hozzá, hogy megspóroljam a következő kérdést. Teljesen tiszta valóban nem volt, de épp elég lett volna.
- Szemtanúk? – hangzott az újabb kérdés, én pedig a mögöttem fekvő férfira pillantottam, majd a zakóm alól előhúzott hangtompított pisztollyal a férfi felé léptem és fejbe lőttem.
- Nincsenek. – feleltem, ahogy eltettem a fegyvert és magam mögött hagyva a holttestet indultam el lefele. Ez így persze nem volt teljesen igaz, de az egyetlen ember, aki a gyilkossággal a személyem ténylegesen össze is hozhatta volna, a darukezelő volt.
- Moszkva türelmetlen. Aktiváltak egy amerikai földön lévő alvósejtet. Sok sikert, ügynök. – ezzel pedig a vonalat bontották is, én pedig a földre ejtve tapostam rá a telefonra, hogy darabokra törjem, miközben tovább haladtam, de immár idegesebben. Az összekötőm az utolsó szavaival egyértelműen jelezte, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk. Ami nem sok jót vetített előre. Zavartalanul sétáltam ki az építési területről, majd leintve egy taxit szálltam be a hátsó ülésre és kértem el a férfi telefonját, hogy telefonálhassak.
- Davis. – azonosította magát a férfi a vonal túlsó végén.
- 132-256. Adja át neki. – mondtam, majd bontottam a vonalat és az anyósülésre dobtam a taxisofőr telefonját. A hangsúlyozásomból kitalálhatta Davis különleges ügynök, hogy a „neki” alatt kit értek. A számokból pedig Natalia rá fog majd jönni, hogy mely helyet is jelöli ez a földrajz szám. Az amerikaiak is rá fognak. A Programban viszont mi tükör technikát alkalmaztuk, ahogy erre minden bizonnyal Natalia is emlékszik. Le kell zárnom ezt az egészet, mielőtt az aktivált alvósejt intézi el helyettem.