Kívülállóként szemlélve, Finn nem egy tipikus testőr alkat. Különösen nem egy wakanda-i hercegnőhöz illő. Ám Ramonda épp ezért helyezte őt a lánya mellé. Egy nemhétköznapi hercegnőnek, nemhétköznapi testőr dukál. Nem mellesleg, nála jobban aligha kezelné bárki a fiatal ideg-gombóc epés stílusát. Nem bánik Shurival kesztyűs kézzel, meg hímestojásként és nem hajt fejet, amikor úgy beszél vele a lány, amitől más talán már tikkelni kezdene. Tulajdonképpen szórakoztatja a helyzet. Ezt persze nem köti védence orrára, mert el tudja képzelni, hogy mekkorára nőne a kellemesen barna árnyalatú feje a méregtől. Walker remek férfi, de nem királyi hierarchiában nevelkedett, különösen nem fekete törzsi nép köreiben. Ez pedig olykor nehézségeket okoz számára. Általánosságban és királyi testőrként is. Nem biztos, hogy hozzá tudna szokni ahhoz, hogy valaki olyannak hajbókoljon, aki alig nőtt ki a földből. Szerencsére erre nincs is szükség, hisz a munkakörében szabad kezet kapott. A királynő is jól tudta, hogy a nyers erő nem minden. A lánya mellé egy excentrikus jellem való, aki tud vele bánni. Márpedig Finn ennek az elképzelésnek a megtestesülése. Jó szív és szabad szellem, a maga sajátos agressziójával. A saját erkölcsi iránytűjét követi. Módszeresen halad a céljai felé. A szabályok szerint játszik, de kegyelem és együttérzés nélkül. Van benne szenvedély és akarat. Agresszió, de némi becsület is. Bizonyos döntéshelyzetekben érezhető, hogy van valami rejtett, mély sötétség a jellemében. Talán egy nem ismert, terebélyes folt a múltjában. De az, hogy Shuri mellette van, kifejezetten jó hatással van a hozzáállására.

A külsejét illetően nincs sok hozzáfűzni valóm. Jellegzetesen europid. A néhai királynő pártfogása nélkül egy hetet sem húzott volna ki Wakandában. Olykor tiszta, olykor sötét zöld szemek, barna haj, magas és edzett alkat. A hagyományos viseletet túlzottan nem preferálja, szeret harchoz praktikusan öltözni. Manapság sosem tudni, mikor kerül rá sor.

képesség »

Nem fáj az annyira, mint mutatod. Ne játszd a puhány nyugatit, kicsim. Apu is figyel. Mézesen kúszott be tudatomba a női hang, a szimuláción kívülről. Mégis méregként hatott. Hisz ő maga volt a program vezetője. Ő felügyelte a fia mutációjának az előrehaladását. És mivel Ő kérte, hagytam, hogy a testem elernyedjen a székben. Tudtam, hogy a neurokinézis a megoldása minden rossz érzés megszűnésének. Mégis képtelen voltam legörgetni az ott sem lévő köveket a mellkasomról, hogy ne kényszeríteni kelljen tüdőmbe az oxigént. Üveges tekintetem elrejtette a fejemre húzott VR szemüveg - a szervezet élen járt a technikában. A sokadik valósághű példával mutatták be, hogy az ember gyarló, bűnös, de mindenekelőtt törékeny. Természete kiváltója pedig nem más, mint a szabad akarat. Ekkora már tudtam, hogyha ezt elvesszük tőle, csak akkor épülhet fel az utópikus társadalom. A végeláthatatlan szimulációk aláfestéseként anya hangja újra és újra elhúzta előttem a mézes madzagot. Nem... Nem, ez már valami más volt. Keserves kutyaugatás. A koragyermekkori szőrös barátom nyüszítése. És hörgése. Ami egy másodperc töredéke alatt a sajátommá vált. Majd légszomj.
Majd... Minden izmom megfeszítve tértem magamhoz. Harminc évesen, a hirtelen jött ébrenlétnek köszönhetően elsodródva a gyermekkorom emlékeit visszahozó lázálmoktól. Az én emlékeim voltak egyáltalán? Emlékek egyáltalán?
- Agent Walker. Minden rendben, biztonságban van. Adjatok neki kobalamin oldatot. Nem, nem. Az N14-esből. - Az arcom lényegében zsibbadt, de még úgy is tükröződött előttem a tekintetemen formálódó grimasz, a homlokom irányába emelkedő szemöldökökkel. Homályosan láttam, ahogy egy sötét színű női kéz nyúlt át felettem, majd már valamit az ujjai közt tartva vonta vissza a testrészt magához. Talán valamiféle injekció pisztoly lehetett. Amire a hamarosan a vállamba nyilaló csípő fájdalom is bizonyítékot adott. A nem várt impulzusra mélyen morrantam fel. - Ó, hogy basssssz… Ssh! Mi így itt nem beszélünk. - Csattant fel az idegen hang az enyém elfojtásaként. Bár akkor és ott minden idegennek tűnt. Minden. Én is.
Mint később kiderült, a S.H.I.E.L.D. ügynöke voltam, méghozzá nagyon jó. Igazi hazafi. És hogy megfűszerezzük a dolgokat, mutáns. De én sem voltam sérthetetlen és ezt sajnos a nehezebb úton tanultam meg. Az ár pedig az életem volt. Szó szerint. Nem számít, hogy milyen értelemben és melyik részem halt bele. Hisz a történet vége ugyanaz, maradandó amnézia, pápá S.H.I.E.D. ügynök én. Súlyosan megsérültem Dél-Szudánban. Felépülésem után, hosszas gondolkodással arra jutottunk Ramondával - aki mellesleg közeli barátommá vált - hogy a mutáns képességem egy tudatalatti része tarthatta az agyamat a helyén, nem hagyva, hogy a sivatag repedezett talajára folyjon ki. Isten tudja miért, de aznap összeszedtek. Wakanda-i technikával megmentve a biztos haláltól. Lefogadom, hogy jó motivációs levél volt az ENSZ-ben lehúzott időm. Amit persze én is csupán az ügynökségi aktámból tudok. Ekkoriban Wakanda a külvilág számára nem létezett. És nem is voltak ilyen céljaik. Két választásom volt tehát. Maradok és asszimilálódok, összetéve a két kezem a második esélyért, amit kaptam. Vagy megyek a levesbe. Leléphettem volna, amikor nem figyeltek? Talán. Minél inkább ura voltam a neurokinézisnek, azt hiszem, határozottan igen. De sosem fordult meg a fejemben elárulni a bizalmukat. A legkevesebb, amivel tartozom, az a hűség. És itt állok most, hat évvel később. A világ legirritálóbb hercegnőjének testőreként. Mi sem szimbolizálja jobban a néhai királynő bizalmát felém. És tudom, hogy Shuri is megbízik bennem, még akkor is, ha egy undok, gyerekes békaként viselkedik. Pedig ha tudná, milyen csodálatos fiatal nőnek tartom. Tulajdonképpen nem vágyok vissza a „sajátjaim” közé. Vannak elegen, akik a világot védjék és hőst játszanak. Nekem a külvilágból nem maradt más, csak néhány jelentéktelennek tűnő emlékfoszlány, ha elszórtan álmodok. És egy kósza gondolat.