HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaid





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?

Az ősz díjazottjai
az évszak nyertesei

Az õsz férfi karaktere

Bucky
Az õsz nõi karakterei

Sigyn & Daisy & Carol
Az õsz párosa

Eleanne & Wrenor
Az õsz canon karakterei

Lord & Thor & Bucky
Az õsz kedvenc karakterei

Lord & Rocket & Bucky
Az õsz saját karaktere

Reimos
Az õsz elõtörténete

Erik Killmonger
Az õsz játéka

A 5. kaland (I. - II. kör)

Share | 
A topik címe: paper planes ◣Starmora◥

avatar

∆ Hozzászólások száma :
33
∆ Tartózkodási hely :
◣ surrounded by my idiots ◥



A poszt írója Gamora
Elküldésének ideje Szomb. 28 Júl. 2018, 21:15
Ugrás egy másik oldalra


Peter & Gamora
please, I just don't wanna lose you too

Minden erőmre szükségem van, hogy ne zuhanjak össze; nem engedhetem meg magamnak. A többieknek nagyobb szükségük van rám, mint valaha. Ha csak mentálisan is, de nem veszíthetünk el még valakit; erősnek kell maradnom az Őrzők helyett is, és kicsiny családunk élére kell állnom, míg átvészeljük ezt az egészet. Mégis megzuhannak a vállaim, ahogy becsukom magam mögött az orvosi szoba ajtaját, homlokomat pár pillanatra a hűvös fémnek döntve. Ez az újabb világmegmentősdi önmagában is elég kimerítő volt, mind fizikailag, mind lelkileg, és még arra sem maradt időm, hogy feldolgozzam Thanos felbukkanását, rögtön egyetlen csettintéssel elvették tőlünk Draxot. Fogalmam sincs, hogyan mondhatnám ezt el Peternek, csak azt tudom, hogy ez a teher is rám hárul majd, így ki kell tartanom legalább addig, míg átsegítem őket a csata utóhatásain.
Mélyeket lélegzem, nagyokat kell nyelnem, hogy visszatartsam a könnyeimet, és ha néhány kövér csepp ki is csücsül pilláimra, kézfejemmel dühösen letörlöm. Nincs idő összezuhanni. Nincs idő gyengének lenni. Kihúzom magam, állam dacosan felszegve kényszerítem bogaraimat, hogy nézzenek szembe az ajtó fényes lapján tükröződő, elmosódott sziluettemmel, aztán sarkon fordulok és az ágy felé veszem az irányt.
Bár már ezerszer láttalak, mióta elláttuk a sebeidet és melletted virrasztottam, mégis újra gyomron vág a látvány. Ó, Peter, mit tettek veled? Érzem, hogy a sírás ismét marja, szorongatja a torkom, s nem tudok elég nagyot nyelni, hogy eltüntessem onnan a gombócot. Zöld sziluettem halkan simul az ágyad mellé, kezem a tiéd kutatja, ujjperceimet szinte már rutinosan csúsztatva tenyeredbe, ahogy az elmúlt órákban milliószor tettem. Pillantásom végigfut a takaró alól kilógó kötések rengetegén, végül szabad kezemmel mégis az arcodon lévőt érintem meg, hüvelykujjammal lágyan végigkövetve a fél szemedet eltakaró, finom anyagot, le egészen az arcéledig, végig annak a mentén az álladig, ahol  puhaságom megpihen.
Közelebb hajolok, törzsem enyhén meghajlik, ahogy összemosom árnyékunkat, vöröses fürtjeimmel az ágy peremét cirógatva.
- Peter... - suttogom, s bár tudom, hogy eddig is hiába tettem, most már tényleg nagy szükségem van rá, hogy magadhoz térj. Rád van szükségem. - Kérlek... Ébredj fel... - beharapom az alsó ajkam, igyekszem elfojtani hangom remegését. Mantrázom, hogy erősnek kell maradnom, mégis megtörök eszméletlen sziluetted felett. Nem tudom, mi többet tehetnék, hogy kirántsalak a sötétségből...

csak gyere vissza... | gyere haza |
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1029
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Pént. 10 Aug. 2018, 16:14
Ugrás egy másik oldalra

paper plans

Szivárványfoltok és dimenziókapuk között lebegek. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el és mikor kezdek el hangokat hallani körülöttem. Mozdulatlan vagyok, túlságosan nehezek a fájdalom karperecei rajtam. Lebilincselnek. Újra és újra átélem. Újra és újra érzem az ütések tompa csapódását. A vérem ízét a számba, a csontom törésének élesen roppanó hangját, ahogy előre zuhanok a porba és elvesztem emlékezetem. Álomkép, vagy emlékfoszlány?
Aztán egy ponton túl már hallom a hangod. Hallom, ahogy hívsz. Selymesen feszes hangszíneddel csalogatsz, én pedig feléd fordulok. Követlek. Követlek a vakító fénybe. Bárhová. Ahogy mindig tettem, Gamora. Mi történt? Mi történik? Miért vagy ennyire elkeseredett? - Gamora?- nyögöm, de a torkomba mar a fájdalom. Köhögnöm, fuldokolnom kell tőle. - Gamora?- próbálom megint. Muszáj. Kapaszkodnom kell beléd. Abba, amit adsz. Abba, amit most adsz. A színektől duzzadó örvény közepéből.
- Gam... - nyögöm, bár ez az egyetlen szótag is köhögésbe tör ki, ahogy mindössze csak félszemem vagyok képes felnyitni. Arcomra kötött feszes anyag jelzi, hogy még csak esélyem sincs megpróbálni két szemmel rácsodálkozni a szobára. Minden sejtem fájdogál, de ennek ellenére megemelem fejem és már húznám is a kezem magamhoz, mikor megérzem zöld, puha tenyered benne és az érzés meggátol abban, hogy elhúzzam onnan.
- Gamora... - nyögöm neved, s máris tekintetemmel téged kutatlak. Lassan szokja meg szemem a négy fal közötti sötétséget, de amint meglelem sziluetted, gyengén elmosolyodom. - Csak... csak nem sírdogálsz értem? - vonnám fel szabadon hagyott szemöldököm, de fájdalmas mosoly lesz belőle. Fejem enyhén megemelve nézlek és próbálok visszaemlékezni. Arcomról láthatod, mennyire próbálkozom. A fájdalom húzza ráncba azt. Tekintetem ide-oda ugrál, végül rajtad állapodik meg. Alaposan megnézlek, már mindkét kezem a tenyered körül. - Jól vagy? Nem bántott az a féreg?!? - szinte rögtön erőre kapva ülök fel, mit sem törődve saját sebeimmel nézlek.



y o u| nem megyek sehova, bár az aggodalmad hízelgő 

∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
33
∆ Tartózkodási hely :
◣ surrounded by my idiots ◥



A poszt írója Gamora
Elküldésének ideje Hétf. 27 Aug. 2018, 13:27
Ugrás egy másik oldalra


Peter & Gamora
please, I just don't wanna lose you too

Átadom magam a sötétségnek lehunyt pilláim alatt, istenségekhez és mítoszokhoz fohászkodom, hogy hozzanak vissza téged. Elsőre meg sem hallom a hangod, csak ahogy érzem, hogy megmozdulsz és köhécselni kezdesz, arra kapom fel a fejem, ösztönszerűen megszorítva a kezed.
- Peter?! - tudnom kell, hogy te vagy, és nem csak a saját elmém játszik-e velem. Föléd hajolok, és ahogy végre felnyílik sóvárgó szemed, egyszerre sírok és nevetek. Bárki is hallgatta meg az imámat, szívből jövő hálát érzek, amiért visszahozott téged hozzám. - Itt vagyok... - suttogom gyengéden, mosolyom kiszélesedik, ahogy végre megtalálsz. El kéne húznom a kezem, mégsem teszem, csak szorongatom tovább az ujjaid, ezúttal megkönnyebbülten, örömtelin. Egyedül megjegyzésed késztet rá, hogy elfordítsam a fejem, szabad kezem belső élével eltűntetve könnyeim utolsó bizonyítékát. Nem akarom, hogy elkönyveld az igazad és tévhitekbe ringasd magad; azt pedig végképp nem szeretném, ha egyszer rájönnél, ezek a tévhitek mennyire valódiak.
- Jó sokáig aludtál. Mégis meddig terveztél még lustálkodni? - Hangom dorgáló, de mosolyom elárul. Ahogy felülsz, kiszakítom kezem két tenyered fogságából, hogy határozottan visszanyomhassalak az ágyra. - Ne mocorogj, felszakadnak a sebeid! - dacolhatsz a parancsommal, de teljesen felesleges. Tudom, melyik fájó pontodat kell megböknöm két ujjal, hogy fekve tartsalak - tudom, hiszen én kötöztem a legtöbb sebed.
- Minden rendben. Győztünk. - Ócska hazugsággal csitítalak, hiszen semmi sincs rendben, és az, hogy kerülni kezdem a pillantásod, rögvest elárul. Elfordulok inkább, a szemközti asztalhoz lépkedek, vizet töltök neked, két tenyerem közé fogva húzódom melléd. Ha engeded, a fejed alá nyúlok, segítek felülni annyira, hogy megitathassalak.
Szavakat keresek, téged nézve próbálom kitalálni, honnan és hogyan kéne kezdenem. Gyűlölök titkolózni, mégsincs elég bátorságom a dolgok közepébe vágni; nem akarlak bántani, sem összetörni, de tudnod kell. Az ágy szélére ereszkedem, kezem a tiéd keresi, hogy gyengéden tenyerembe zárhassam, és tekintetem, mely eddig gondosan került téged, most a tiédbe kapaszkodik.
- Thanost megállítottuk, de volt vele egy nő... Az élet és a halál egyensúlyáról papolt, összeolvasztotta a köveket... Aztán egyetlen mozdulattal... - nyelnem kell, hitetlenkedve rázom a fejem. Még most is nehéz felfogni. - Rengetegen eltűntek az egész világon... - lesütöm a szemem, megszorítom a kezed. - Peter... - Hangom elcsuklik, ahogy a figyelmed kérem. Láthatod rajtam, mennyire küzdök kimondani. - Drax is...



aggodalom? csak nem akarom, hogy az én lelkemen száradj | fell in love |
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1029
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Kedd 04 Szept. 2018, 15:30
Ugrás egy másik oldalra

paper plans

Tehát ahhoz, hogy a kezem szorongasd életveszélybe kell kerülnöm? Jól értem, hogy a minimum szint, amit el kéne érnem ehhez az volna, hogy félpofámra lebénuljak? Tényleg? Üsse kő! (- ne szó szerint, mert eléggé fájt) Mocskos mosolyra görbül a szám, ahogy elfordulsz, hogy könnyeid törölgesd. Igazából nem cikizlek érte, bár téged ismervén, biztos vagyok benne, hogy úgy vennéd, ha szóvá tenném (még egyszer) így hát mindössze annyi reakcióm, hogy némán, merengőn bámullak, ahogy mindig.
- Gondoltam megvárom, amíg idebújsz... - hangom nyekergő, de átható pillantásom őszinte, ahogy meggátolsz helyzetváltoztatásomban, engedelmesen alább hullok. Félmosolyra húzom azt az átkozottul érted szóló görbém, értsed, igen, egy kicsit huncut a jelentése - mert hát tetszik, hogy fektetsz. - Ha mondjuk lenne egy kis súly rajtam... - egyik kezemmel ölem tájéka felé mutogatok. Ismersz. Annyira ismersz. Nem volnék képes vicc nélkül megbirkózni a fejemben még egyelőre zavaros emlékképekkel.
Ezt a pillantásod ismerem.  - sugallja tekintetem, ahogy nézlek.Így nézel Mordályra, ha azt képzeli ő a Kapitány. S így nézel Draxre is, amikor valami pocsék pörkölttel töm minket, s annak ízéről kérdez. Hazudsz nekem - s még vízért is indulsz, hogy bizonyítsd. - Köszönöm... - nyögöm, miután engedelmesen kortyolok kettőt. Hármat. Jó, lehet négyet is. Nem tudom tovább számolni, mert lefoglal, hogy arcod fürkésszem szüntelen. Próbálok nyomok után kutatni. Az bánt, hogy Thanost kinyírta valamelyik hős, vagy...
És aztán az ágy szélére ülsz, ami már önmagában elég aggodalomra ad okot. S bár te engem nézel, az én tekintetem futkosni kezd a szobában. Pontról pontra ugrálnak a szemeim. A szívem vehemensen kalapál, attól félek bordám törhet. Szemöldököm vonása torzul. Hallom szavaid, igen, hallom és már keresem is a sziluetteket magunk körül. Nem nézek rád, még akkor sem, mikor nevem ejted ki gyönyörű, mohaszín zöld ajkaidon. Bár a lágy színvonal cirógatja a szívem, a tekintetem megfagy egy ponton. Képtelen vagyok befogadni az információt.
Hiába érintesz, ujjaim gyengén pihennek csak tiéden. Nem fogom a kezed. Mert nem tudok másra gondolni, csak arra, amikor a Milanon tűnt el... - Meg kell keresnünk. - acélozom a lelkem, erősítem a vázam, és rendezem arcizmaim, hogy ezúttal ellentmondást nem tűrve üljek fel, így belesimulva a szférádba. Haragos, csalódott és fájdalmas a jelenlétem e percben. - És a féreg? - hűvös pillantásom, fakuló színem jelezheti feléd, hogy épp egy olyan perc tanúja vagy, melynek soha korábban. Tudnom kell mindent. - Mordály és Groot? Jól vannak? - fejem enyhén oldalra billen, torkom kell köszörülnöm, ahogy azáltal megsebzett lelkem is rendezzem.



hard| hát hová szánnál? 

∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
33
∆ Tartózkodási hely :
◣ surrounded by my idiots ◥



A poszt írója Gamora
Elküldésének ideje Kedd 18 Szept. 2018, 13:19
Ugrás egy másik oldalra


Peter & Gamora
please, I just don't wanna lose you too

- Ne gondolkodj - csitítalak éltelenül, csak azért, hogy visszabillentsem kicsit a megfelelő hangulatot közénk. A következő percek úgyis átbillentik majd a mérlegünket, így jobb addig elnézőnek lennem a komolytalankodásod felé, amíg még megtehetem. Amíg még van kedved viccelődni... Na jó, azért annyira nem, hogy ne díjazzam méltatlankodó szemforgatással alpárinak szánt célzásod a plusz súlyt illetően. Attól még, mert nem feddlek meg érte, nem jelenti, hogy partner vagyok benne, te dilis.
Időt hagyok, hogy felfogd és megértsd, elfogadd szavaim. Nem sürgetlek, nem erőltetem a figyelmed, sem a reakciód, csak ülök melletted és a kezed fogom, gyengéden tartalak, egy pillanatra sem eresztelek szembogaram tükréből. Persze te így is kijátszol, olyan hirtelen ülsz fel, hogy esélyem sincs csitítani vagy visszanyomni, épp hogy csak levegőt veszek. Hagyom, hogy kezed kicsusszanjon az enyémből, finoman átkarollak inkább, ülésben tartva.
- Nem tudjuk. Elmentek. Mindannyian - gyűlölöm, hogy én lettem a hírhozód, hogy pont az én vállamat kell nyomja ez a teher, hisz ha valamire, hát erre nem képeztek ki sosem. Nem tudom, hogy közöljem veled a világ legfájdalmasabbját úgy, hogy minél kevésbé sebezzen meg. Nem megy, így hát a tényekre szorítkozom, és csak vállam enyhén felhúzva, halkan, mintegy mellékesen teszem hozzá: - Nebula is... - Talán ha megérted, hogy nem egyedül Draxszel történt és ez az egész túlmutat rajtunk, hiszen az egész világot érinti... Talán akkor könnyebb lesz. Talán megérted, hogy a fél univerzumot nem hozhatjuk vissza, bármennyire is szeretnénk.
- Vége van. Egyelőre - Úgy érzem magam, mintha vallatnál. Válaszaim egyre szűkebbek és tömörebbek, lekopik róluk a máz, a féltő szirup, elkezdek tényekre szorítkozni csupán, minél rövidebben, minél gyorsabban. Csak tudj már mindent végre! Ne gyötörjön tovább ez a teher! - Jól vannak, ők jól vannak. - A megnyugtatásodra sietek, úgy kapaszkodom ebbe az apró kis örömmorzsába, mintha nem lenne más. Végre egy pozitívum! Koncentráljunk ezekre az apró fényforrásokra. Ne menjünk a sötét felé, Peter! Zárjuk le és hagyjuk magunk mögött, mielőtt minket is felemészt. Hiszen mi élünk... S ugyan nem felejtünk, de legalább képesek lehetünk bosszút állni.
Kezem tétován fut fel a válladon, egészen hátra a tarkódig. Nem ölellek, épp csak körülfonlak, tartalak, támaszoddá válok.
- Úgy sajnálom... - Bár a veszteségünk közös, bár nekem is fáj, mégis úgy érzem, téged kell vigasztalnom e percben, te vagy az, aki bármelyik pillanatban darabokra törhetsz. Én már hozzáedződtem a fájdalomhoz, elbírom a terheim egymagam, de az, hogy szenvedni látlak, jobban darabokra tép, mint bármilyen tragédia, mit eddig átéltem. Képtelen vagyok elviselni, hogy sajogsz belül, és bármit, ó, Peter, bármit odaadnék, hogy enyhíthessek a fájdalmadon! Remélem, ezt érzed, ahogy finoman előre dőlök, homlokom  a tiédhez fúrva, lehunyt szemmel. Bár nem vagyok Mantis, hogy az érzelmeinket irányítsam, de remélem, tudod, hogy nem vagy egyedül... Itt vagyok neked.

Mordály biztosan bármikor rendelkezésedre áll (; | never knew |
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1029
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Hétf. 24 Szept. 2018, 14:03
Ugrás egy másik oldalra

paper plans

Mohaszín zöld karod tartása jókor és jó helyre érkezik. Nem a vázam zuhanna össze, ez valami más, talán sokak úgy nevezik lélek. Én nem hiszek az ilyesmiben, sosem hittem. De most, mintha egy hatalmas kőtömbhöz láncolták volna a gerincem és az húzna, húzna lefelé. Elveszítettem az anyámat, az otthonomat. Yondut. És most bele kell illesszem az üveglistába Drax arcát is? Nedvesítenem kell a torkomon. Láttál már könnyeket az arcomon, nem volna újdonság. Én mégis kerülném ennek lehetőségét itt és most. Kerülnöm kell. Nem akarom, hogy sírni láss, hogy gyengébbnek gondolj annál, mint ami vagyok most - ezért nem ölellek viszont sem...
- Nem, ez őrültség... - tagadom meg szavaid, azok értelmét és jelentését, a nagy egészet. Ráncba futnak szemeim alatt a barázdák, kinevetlek lágyan. Képtelen vagyok befogadni a hírt. Egyszer már elvesztettem. Most azt kéred tőlem, hogy ismét fogadjam el annak lehetőségét, hogy Drax nem része többé a csapatunknak? Aztán elnyúlik a képem és sűrűbben kell pislognom kelleténél, a tüdőm megnehezedik. Nebula említése után már persze tisztán látok, és érzek. Épp csak szavak híján maradok, tekintetem ölembe ejtve, állam rebegve. Aztán újabb és újabb kérdések bicsaklanak le borostás ajkaimról, így muszáj több információt szereznem tőled.
Tudod, miközben nézlek és hallgatlak, ahogy figyellek, hogy formálják ajkaid a válaszokat, érzem fűszeres-édeskés illatod és másra sem tudok gondolni, mint arra, hogy mi történt volna, mi történne most velem, ha te nem állnál az oldalamon. Ezt meséli tekintetem, ahogy mandula szemeidbe eresztem és a lelkedig hatolok, mert megteszem. Itt rohadjak meg, de megteszem! Azt akarom, hogy ezek a kimondatlan gondolatok ebben a fájdalmas órában eljussanak hozzád és végre megértsd, mit jelentesz nekem. Száraz a mosolyom hallva, hogy a két apróság jól van - bár a szívem fellélegzik, most, hogy ilyen közel vagy, undorító mennyire beléd kapaszkodom...
Te pedig lágyan közelebb húzódsz hozzám. Ugye tudod, hogy magad kínálod fel a lehetőségét annak, hogy kihasználjalak? Puha, szívmelengető a közelséged. Az illatfelhőd akár egy áthatolhatatlan burok, mint a személyiséged. Egy barikád, amire nem fejlesztettek fegyvert. Védve és támogatva érzem magam általad, hagyom homlokaink egymáshoz érinteni, a terrai macskákhoz hasonlóan dörgölöm selymes bőröd az én bekötözött pofámmal, hogy aztán megengedjem magamnak a luxust, hogy bal tenyerem nyakszirtedre csúsztassam, fel, fel egészen a tarkódig, s ha hátrálnál - úgy vonnálak vissza magamhoz. - Maradj velem... - búgom, de lehet nem is hallod meg olyan halkan. Szemöldökeim fájdalmasan futnak össze, ahogy derekad köré csapom karjaim és felkényszerítelek magam mellé, közvetlen az ölembe az asztalon, féloldalt nekem, hogy orrom a füledhez, a puhább szálaidhoz férjen, s ha nem szúrsz le gyilkos pengéiddel közben - belepuszilok a sötét tincsek közé. Közvetlenül a füled mögé, s ott is felejtem ajkaim... - Nem tudom, hogy mit csinálnék, ha te lettél volna. - jobbom hüvelykje és mutatója közrefogják állad, arra késztetlek, vedd fel velem a szemkontaktust, s hagyd, hogy némán elmeséljem mit érzek...



my love| és ha én téged szeretnélek? : ) 

∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
33
∆ Tartózkodási hely :
◣ surrounded by my idiots ◥



A poszt írója Gamora
Elküldésének ideje Vas. 07 Okt. 2018, 16:53
Ugrás egy másik oldalra



Starmora

PLEASE, I JUST DON'T WANNA LOSE YOU TOO
Hazudnék, ha azt mondanám, tudom, min mész most keresztül - csak halvány sejtésem van róla. Engem úgy neveltek, hogy ne szeressek senkit és ne kötődjek senkihez saját magamon kívül, s bár lehet, hogy ettől függetlenül mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben Nebula, ahogy a ti szedett-vedett csapatotok is kedves lett számomra, és fáj a veszteség, igen, de egészen máshogy, mint neked. Mindketten elvesztettük az otthonunkat, a szüleinket, testvéreket és barátokat; te túl kedves vagy ennyi szörnyűséghez. Tagadod vagy sem, a lelked törékeny, a szíved pedig tiszta. Ezért kapaszkodom úgy beléd, próbállak megóvni a fájdalomtól, melyre senki sem edzett úgy meg, mint engem. Ugye tudod, hogy átvennék tőled minden csepp gyötrődést, csak hogy ne kelljen szenvedned többet?
Tarkómra vándorló tenyered kizökkent, elhúzódnék, hogy kérdőn rád nézhessek, de visszahúzol és kivételesen nem dacolok. Halk, megtört suttogásod tőrt állít a szívembe és olyan erősen facsarja, hogy időtlen időkig melletted lennék, ha arra kérnél most. Hagyom, hogy közelebb vonj, sziluettedbe idomulok, homlokom a halántékodhoz fúrom, beleveszek a felhődbe, orrommal arcéledet bújva, míg a következő pillanatban az öledben nem találom magam. Karom reflexből fonom nyakad köré, megkapaszkodom a válladban, s még pont elcsípem szembogarad, kérdőn és megbotránkozva bámulok bele, majd lehunyom a szemem és fejem tiédnek döntve hagyom, hogy tiltott területen kalandozz, védtelen foltomon érints, gyengédséggel tompítsd tüskéimet. Meleg borzongás karcolja bőröm, felfut a gerincem mentén és felforrósodik ajkaid puhasága alatt; minden máshol reszketek, hideg borzongat, arra késztetve, még közelebb bújjak. Ellenállok a vágynak, csak kezem vándorol előre a válladon, jobban fúrva fejem a tiédhez, egyszerre tiltakozva és elgyengülve, ridegen és esdeklőn. Csatákat vívok miattad.
Engedek a húzásnak és feléd billentem a fejem, épp csak annyira húzódva el, hogy farkasszemet nézhessünk. Tenyerem a mellkasodra siklik, óvatos távolságot tartva kapaszkodom beléd. A fájdalmad hamuvá éget, vonásaim gyötrődő grimaszba torzulnak, mint mindig, amikor vörös húsom becézed.
- Peter... - Ennyit mondok csupán, és ez is jóval több, mint amit szabadott volna. Annyiféle érzelmet sűrítettem a nevedbe, olyan dolgokkal csomagoltam be, melyeket el sem hinnéd nekem, ha szavakba önteném. Zöldem a mellkasodról az arcodra fut, gyengéden végigsimítok az orcádon, pillantásom ajkaid és íriszeid közt váltogatva. Hüvelykujjammal gyengéden érintem a kötést, végigbecézem arcéled vonalát, alsó ajkad ívét. Közelebb hajolok, közelebb húz valami; ajkaidról lopom a levegőt.
- Vissza fognak jönni - suttogom, nem riogatásként, nem is fenyegetésként. Tény csupán, mely vészmadárkodásnak tűnhet, mégis tudnod kell; készen kell rá állnunk. Ekkora vereséget nem szenvedhetünk még egyszer. S ha meg akarjuk bosszulni, mi számunkra kedves, akkor jobb is, ha visszajönnek. Úgy érzem, melletted bárkivel szembe tudnék szállni. Téged féltelek csupán... Már így is túl sokat vesztettél, így ha tehetném, kihagynálak a további küzdelmekből. Hogy értethetném meg veled, hogy biztonságosabb, ha nem vagy velem? Hevesen kapok levegő után, gyengéden cirógató kezem mohón marja körbe a nyakad, a hajadba túrok, szorítalak, kapaszkodom beléd és megrázom a fejem, épp csak annyira, hogy érezd. - Nem élném túl, ha te... - elzárom a felbugyogó vallomást, vörösöm féltett titkaim, de képtelen vagyok elszakadni tőled, képtelen vagyok elhúzódni puhaságaidtól, magamtól lélegezni tovább, távol tőled. Kapkodva engedelmeskedem tüdőm gyors iramának, ajkammal érintve ajkaid...

only one | mihez kezdenél velem?

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1029
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Szomb. 13 Okt. 2018, 14:06
Ugrás egy másik oldalra

paper plans

Feszes mégis puha a tartás, ahogy zöld sziluetted közrezárom. Sosem mondtam még neked, sosem nyitottam ki a szívem annyira, hogy elmondjam, mennyire nem vagyok tisztában azzal, hogy mit jelent a béke és a nyugalom. Kölyökként, még egészen kicsiként megtapasztalhattam, de aztán ahogy nőttem ez változott. Anyám, aztán Yondu és a fosztogatók. Nevethetnél, ha megsúgnám miféle paralelek futnak egy párhuzamban kettőnk múltjaiban, pedig megteszik. Mintha csak azonos bélyegek díszítenék homlokaink. Azonos bélyegek, amik amúgy nem láthatóak ám akárki szemével. Én észrevettem. Nem tudsz szeretni. Nem tudsz bízni. Én szintén nem vagyok képes egyikre sem. Legalábbis azt gondoltam, amíg nem jöttél. Aztán ráébredtem, hogy anyámat szerettem, ahogy te is a tiéd, bár sosem beszélsz róla, a finom mosolyod elárul, mikor róla kérdezlek. Elrabolt a lila féreg, engem meg egy kék ördög bőrébe fütyörésző angyal. Te a falaid építetted, kívül-belül megerősödtél, én punnyadtan elszórakoztam az életem és a kreditekért hajtottam. Végül te hibáztál. Te romboltad le mindkettőnk életét, amikor úgy döntöttél megpróbálod ellopni a gömböt. És mégis a te legnagyobb hibád, az én legnagyobb csodám lett... Ahogy cirógatom vörösbe futó tincseid, tudom.
A közelséged az egyetlen, amire perpillanat szükségem van. Talán érdes légvételem, miközben homlokommal bújom a zöld arcéled. Ahogy ujjad begyével cirógatod a kötésem peremét, elmosolyodom. Pimasz gondolatok futkosnak megrepedt koponyám falain belül, felkarcolva önző képeik. Végül aztán csak játékosan nevetve hagyom, hogy ép szememből a könnyek megeredjenek, s eltorzítsák szemöldököm, mikor nevemen szólítasz és elmeséled a kimondhatatlan dolgainkat.
- Shhhh. - lágyan rázom fejem, nemlegesen, közben bújlak, húzlak, vonlak magamhoz. Tudom jól, hogy számodra ez a közelség már kellemetlen lehet, de finom rázkódása vállaimnak a lelkem rezdülésében - sejtetheti veled, hogy ez most nem egy pajzán és gusztustalan udvarlási kísérlet a részemről. Szükségem van rád...
- Akkor eltáncolom nekik a Greaset és rögtön meggondolják magukat... - szipogok mély hangon, megköszörülöm a torkom, kihúzom a vázam. Nézlek félig lehunyt szemem alól, bár leginkább az ajkadon jár tekintetem. Enyém cserepesre száradt már a tiéd hiányától, ahogy súrolva érintheti. Tudom, tudom, ez nem az a pillanat. Tudom, felkészítesz. Tudom én, hogy fel kell készülnöm rá és hidd el, készen állok, hogy egy egész világgal, akár mind a kilenccel, vagy annak maradékával megküzdjek, ha a végén majd a te mosolyod ragyogja be a finálét.
Lopva kapom fel a fejem, amikor vallomásod kibicsaklik, s hevesen körbeöleled a nyakam. Több sem kell, hogy a derekadra csúsztatott kezeim szorítsanak, ujjaim görcsösen marnak, persze nem túl erősen, hogy közelebb húzzalak és össze koccanhassanak körvonalaink. Aztán szavaid fakulásával olyasmit teszel, amire nem számítok - pedig vágyok rá! Én pedig készségesen viszonozom, hevesebben kapok szirmaid után, csókom sokkal szenvedélyesebb és követelőzőbb, mint amiként te elindítottad. S egyik tenyerem végig zongorázva gerinced mentén egészen tarkódig szalad, hogy ott a hajadba ajánlhassam maradj ebben a szögben és csókolózzunk még tovább. Ha sajnálsz, ha ez most csak a pillanat heve - nem érdekel. A szerelemtől gyötrődő szívemmel ki akarom használni, engedd, hogy szomját oltsam.
- Ghamora... - lihegem az ajkadba, miközben igazítva rajtad szembe fordítalak, hogy az ölembe ülhess. Ölellek, és csókollak, ízlellek és szeretlek, cirógatlak, mindenem neked adom e percben és nincs tanú rá, csak az univerzumban ragyogó égitestekből áramló fénysugár, mely rávetül kecsesen ringatózó alakodra. - Én nem mondom el senkinek... - motyogom a csókunkba, félig mosolyogva, lehunyt szemeim alól, továbbra sem eresztve téged.



sétálj velem| szeretnélek 

∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
33
∆ Tartózkodási hely :
◣ surrounded by my idiots ◥



A poszt írója Gamora
Elküldésének ideje Vas. 21 Okt. 2018, 20:23
Ugrás egy másik oldalra



Starmora

PLEASE, I JUST DON'T WANNA LOSE YOU TOO
Mindig amiatt korhollak, légy komolyabb. Nőj fel. Ne nohóckodj annyit. Most azonban, látván, hogyan bugyog fel szíved fájdalma a lélektükreiden keresztül, csak azt kívánom, bár újra nevethetnél, bár lenne elég erőd és okod rá, hogy bohóckodva rálegyints a világ súlyára. S mivel neked most nem megy, megpróbálom én; magamhoz húzlak, olyan szorosan, hogy bújásoddal együtt kellemetlen kéne, hogy legyen, ezúttal viszont a legkevésbé sem az, hiszen tudom, hogy a közeledésed fájdalmasan tiszta, ahogy az enyém is. A tarkódra simítok, ölellek, cirógatlak, bújlak, ringatlak, mintha gyermeket nyugtatnék, amíg el nem húzódsz, hogy valami terraival fárassz. Elnézem neked, még ha egy szavadat sem értem, sem azt, mi az a grísz.
Ajkaiddal harcolok, lassítanám a tempót, de csókod olyan heves érzelmi hullámmal söpör át rajtam, hogy végül inkább idomulok hozzá. Homorítok, mellkasommal tiédet bújva húzódom közelebb, hagyom, hogy a kimondatlan dolgaink felszínre törjenek és átvegyék az uralmat, és csak csókollak, csókollak...
Eligazítasz az öledben, így lazábban foglak, megkapaszkodom a válladban, két tenyerem nyakadra tapasztva. Közrefogom törzsed a combommal, és láthatod rajtam, hogy megijeszt a váltás, mégsem tudom, hogyan állíthatnám meg a hullámzást kettőnk közt. Nem kellett volna engednem... Nem szabadott volna megadnom magam! Mégis, ahogy a nevemet ejtve újabb csókba húzol, pilláim átölelik egymást és követlek, forrón, hevesen, szorosan, keményen, kapkodón.
- Jó. Akkor egy darabig még életben hagylak... - Ajkaim felveszik mosolyod lágy ívét, homlokunkat finoman egymáshoz dörgölve, válladról nyerve erőt elhúzódom. Fel is állok ezzel együtt, s hogy biztosan ne eshessek újra kísértésbe, hátrébb lépdelek. Ujjbegyeim gyengéden végigsimítanak válladon, mielőtt az utolsó érintkezési pont is megszűnne köztünk.
- Pihenj még! Szólok Mordályéknak, hogy magadhoz tértél. Ők is nagyon aggódtak - Remélem, megbocsátasz, de könnyebb nekem, ha tovább tetézzük a kimondatlan dolgokat kettőnk közt. Túl sok mindennel néztünk szembe mostanában, tényleg úgy gondolod, maradt elég erőnk a saját érzéseinkkel is megküzdeni? Menekülök tőlük, és azt remélem, hagyod még nekem.
- Enned kéne valamit. Mit hozzak neked? - kompenzálni próbállak a kedvességemmel, plusz nem szeretném, ha magad indulnál el a hajón. Korai még. Inkább ágyba hozom neked, bármit is kérsz, most az egyszer, ha nem űzöl velem tréfát emiatt...

lovely | azt nem tudom, hogy kell

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1029
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Hétf. 22 Okt. 2018, 17:54
Ugrás egy másik oldalra

paper plans

Úgy ölellek magamhoz, hogy közben pofátlan marlak a combjaidon, a derekadon, sőt még a hátadba is belemélyesztem tenyereim. A borostás pofám biztosan csiklandozza selymes és makulátlan mohaszín bőröd, de nem tudok most erre fókuszálni, vagy bocsánatodért esedezni ezért. Szívom magamba az illatod, miközben tényleg próbállak felfalni. Érzékien, férfiasan morgok, nyögök ahogy ölembe igazítalak és immár szemben vagy velem. Meg sem fordul a fejembe, hogy abbahagyjam, csak amikor már levegőért kapkodna tüdőm, akkor eresztelek egy szusszanásnyi pihenőre.
Nem csak a testemnek van rád piszkosul szüksége, a szívem, a lelkem, minden porcikám éhezik utánad. Évek óta gondoltam rá, milyen íze lehet ajkaidnak, hogyan éreznék, ha a karjaimba ölelhetnélek, milyen lenne, ha nem volna más rajtunk kívül... És most itt vagy, a karjaimban, csókolozva öllelek magamhoz és próbállak a szívemhez láncolni.
- Nheeem, nem, nem... - nyújtóznék utánad, miután lágyan elillansz közelemből. Számíthattam volna rá. Kezem végig kíséri alakod, ameddig csak elérlek, s szemeim még lehunyva tartom pár pillanat erejére, ahogy ajkaim morzsolgatom egymáson a friss emlék előtt adózva. Az igazság az, hogy máris vacoghatnékom támadt. Hiába értesültem róla csak most, hogy legjobb barátom oda, az, hogy te elhúzódsz fáj annyira, mint az elvesztése. Szeretnék a kezed után kapni, s visszaédesgetni magamhoz, becézni, ölelni, szeretni...
Lassan nyílnak fel szemeim, amikor közlöd hová indulnál, hogy magamra hagyj. Nem szállhatok dacba veled, a két kisnövésű barátom is szeretném üdvözölni, vagy legalább látni - emiatt nem kezdek hadakozni, de az arcomra ülő szomorú pillantásomból tudhatod, hogy ez neked szól és érted sír a szívem. Amiért ismét itthagysz...
- Semmit. Nem kell semmi. - csóválom a fejem, igazgatva magamon az ágyon, rendezve a legyűrt plédet magamon, megtörölve a képem tenyeremmel, majd a tarkómat. - Nem vagyok éhes. - rekedtes hangom, rekedtesebb a megszokottnál is. Lustán felkelek, hogy megropogtassam csontjaim, ahogy vontatottan felegyenesedek és két lábra állok. Onnan nézek rád.
- Köszönöm, hogy kihoztál onnan. - komor, talán túlságosan is, szemeim mégis árasztják az irántad érzett gyengeségem jegyeit. Nem is telik el túl sok idő, hogy a kabinom felé induljak, ott mégis csak kényelmesebb. - Ledőlök kicsit... amott. - magyarázom, ahogy eléd lépek. Elbámulok ajkaidra, majd ismét szemeidbe, s el is tart egy percig, mire összeszedem magam fizikailag és lelkileg is, hogy neki induljak. Nézlek és rádöbbennek, hogy napról-napra, óráról-órára és percről-percre jobban szeretlek...



shallow| megtanítanám neked 

∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
33
∆ Tartózkodási hely :
◣ surrounded by my idiots ◥



A poszt írója Gamora
Elküldésének ideje Kedd 30 Okt. 2018, 16:10
Ugrás egy másik oldalra



Starmora

PLEASE, I JUST DON'T WANNA LOSE YOU TOO
Nem sejted, még csak a közelében sem járhatsz a valóságnak, ha arra tippelsz, mennyire szomjazom utánad. Talán úgy tűnhet, feleannyira sem vonzódom hozzád, mint fordítva, pedig meglepődnél, ha bepillanthatnál a fejembe... Minden gondolatom érted üvölt, minden egyes porcikám utánad vágyakozik, az eszem az egyetlen, ami még mindig ellenáll, és sajnálatos módon ő a főnök, ő irányítja ezt az egész szerencsétlen, zavaros egyveleget, ami vagyok. Ezért eltollak magamtól, de nem zárom rád az ajtót; szeretném, ha maradnál. Nem bántam meg az elmúlt perceket, de nem is szeretném még nagy dobra verni őket. Hiszen annyi más, fontosabb gondunk van jelenleg... Kérlek, koncentráljunk most azokra!
Látom a szomorúságod, ne hidd, hogy nem fáj. Megértéssel és enyhe szánakozással billentem oldalra a fejem, ahogy hasonlóan bánatosan nézlek. Olyan fenemód makacs tudsz lenni, de senkin nem segítesz, ha most magadba fordulsz.
- Enned kell... - erősködöm, habár még nem az "én nyomom le a torkodon a kanállal együtt, ha nem fogadsz szót" hangszínemen. Egyelőre csak lágyan, kedvesen, törődőn próbállak meggyőzni. Attól félek, ha túlságosan keményen szólnék hozzád, összetörnélek; még túlságosan törékeny vagy!
A köszöneted szavak nélkül hagy, nem tudok mit felelni. Természetes, hogy kihoztunk onnan. Sosem hagynálak magadra, most mégis a kimondatlan szavak súlya egyszerre nehezedik a mellkasomra, nem jönnek a szavak a nyomás alatt, így hát csak nézlek, ahogy elém magasodsz, fátyolos, szenvedő szemmel fürkészlek, míg rá nem veszed magad,hogy elindulj. Bűntudatom van, és fogalmam sincs, miért! Pillantásom gyengéden cirógatja végig a hátad, de a nagy, terhes sóhaj csak akkor szakad fel belőlem, mikor már eltűntél a kabinod felé menet. Eddig csípőn nyugvó kezemet felfuttatom a karjaimon, ölelésbe vonva magam csóválom meg a fejem. Mihez kezdhetnék veled?
Ez a kérdés foglalkoztat, míg visszatérek a hídra és értesítem Mordályékat arról, hogy magadhoz tértél. Gondolataim nem szűnnek meg körülötted forogni, még órákkal később is rajtad agyalok, ajkam morzsolgatva...

lovely | az esély a tiéd... szeretés

Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

paper planes ◣Starmora◥

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Lezárt játékok-