Sokak fejében él az elképzelés, miszerint a vörös nők tüzesek, lobbanékonyak, kiszámíthatatlanok, a megfigyelők agya pedig készségesen kitölti a hiányzó részeket: tüzes, tehát nem lehet unatkozni mellette; lobbanékony, vagyis ha úgy érzi, veszélyben van az igaza, legszívesebben azon nyomban megölne; kiszámíthatatlan, ugye figyeltél az előző pontra? Az előítéleteknek mindig van alapja, esetemben is. Igaz, hogy képtelen vagyok elviselni a kudarcot, legyen szó apró szócsatáról vagy nagy kaliberű ügyről: éppen ezért megtanultam minden helyzetből győztesen kikerülni. A kissé instabilabb énemet a külvilág elől titkolom, csupán a hozzám legközelebb állóknak van némi fogalma a létezéséről. Ha megszólalok, mások elhallgatnak és nem csak azért, mert az illem ezt diktálja, hanem mert nem tudnak mit mondani. Az agyam gyorsabban pörög, mint másoké, míg ők a végére érnének annak, amit kértem tőlük, én már háromszor megcsináltam. Ennek ellenére szeretem a társaságot, elvégre a kapcsolatépítés minden tevékenység alapja és tiszta aranya. Hogyan ismerhetném ki az embereket, ha nem töltök velük elegendő időt, ha nem sürgök-forgok körülöttük, kérdezem meg, hogyan tetszik a szenátor kislányának az úszásóra vagy teszem biztatóan a főügyész vállára a kezem, miközben egyetértek vele, hogy a férje egy barom, amiért elhagyta egy bikinimodellért? Nagyon felemelő tudott lenni látni a tömeg arcán az elismerést, az irigységet, a helyembe lépni vágyást és hogy szívesen szúrnák át vasvillával a szívemet, ha nem számítana bűncselekménynek. Pedig nem kellene hozzá más, mint egy alaposan kigondolt és többször átrágott, az összes részletre figyelő terv, pár megvesztegethető mellékszereplő, egy azonosíthatatlan fegyvert és némi lélekjelenlét. Hogy én képes lennék ölni? Elméletben igen, gyakorlatban lehet, hogy kétekednék. Nem vagyok szívtelen, az emberi faj összes gyengeségét magamban hordozom annak ellenére, hogy néha sokkal könnyebb dolgom lenne, ha immunis lennék az érzelmekre. Nem kellene törődnöm azzal, hogy az emberek furcsának találnak vagy esetleg félnek tőlem és egyáltalán nem jutna eszembe, még néhanapján sem, hogy minden este egyedül hajtom álomra a fejem. Lehet, ez azért van, mert mindenkivel szemben megkövetelek egy bizonyos szintet: ha nem súrolja az érdeklődésem alsó határát, mehet a kukába. Maximalista vagyok és felettébb kitartó, így jutottam el odáig, ahol most tartok, emellett vallom, hogy az élet egy játék, amit meg kell tanulni játszani. Egyesek képesek rá, mások elbuknak, míg vannak, akik ráveszik a többieket, hogy az ő játékszabályai szerint tegyék meg a következő lépést. Én az utóbbi csoportba tartozom, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy képes vagyok hatni az emberekre és előszeretettel használom ezt a képességemet. Elég egy magabiztos mosoly, egy feltűnő rúzs, egy csinos ruha, egy szép pár cipő és minden egyes megjelenéssel kicsit többet kaphatok a világból, míg ők belőlem csupán a felszín apró cafatjait láthatják, amit szépséges eszményképpé alakítanak. Egy hazugság lennék? Az baj? A hazugság az igazság másik olvasata, a jó füllentéshez és annak leleplezéséhez elengedhetetlen az intelligencia és a döntésképesség, tehát magára vessen az, aki bedől vagy be akar dőlni a csapdáknak. Ismerem az emberi lélek rejtelmeit, a gondolkodás és a csordaszellem muködését, hat különböző nyelven vagyok képes szólni az érintettekhez. Csoda, hogy ennyi követőnk van? Százhatvanhárom centimmel, vékony alkatommal, márványzöld szememmel, ezer wattos mosolyommal és minden hónapban frissen nyírt frizurámmal karöltve felelek a Hydra-ért és jó munkát végzek. Nincs mit mellébeszélni.
képesség »

A tükör előtt álltam és a fülem mögé tűrtem az egyik kósza hajtincsemet. Elővettem a rúzsom, a vörös rúddarab szinte könyörgött a szám színének felfrissítésének lehetőségéért, majd miután megtette a dolgát, elégedetten húzódott vissza a dobozkájába. Alig vártam a mai napot, majd kiugrottam a bőrömből: azért szerettem a munkámat, mert minden nap tartogatott valami érdekfeszítőt, ami jobb esetben kihívás elé állított és elérte, hogy egy lépéssel közelebb kerüljünk a megálmodott világunkhoz. Apám Hydrás volt és bár nem kellett volna törvényszerűnek lennie, hogy kövessem az útján, mégis megtettem. Nem kényszerből, hanem mert imádtam nézni, amit csinál és ahogyan csinálja; ha egy adott rendszerben szocializálódsz, akkor annak minden sejtje beléd ivódik és csakis akkor tudod kikaparni magadból, ha elutasítod a lényed egy jelentős részét. Azt, ami az alapot adja: a gyermeket, aki kíváncsi, érdeklődik, kutat egy eszme után és ha megtalálja a megfelelőt, akkor a magáévá teszi. A bennünk élő kölyökkel az a legnagyobb baj, hogy szívós és makacs, ezért ha a felnőtt részünk szeretné meggyőzni arról, hogy jobb lenne új tapasztalatokat szerezni és nyitni a létezés többi szeglete felé, a fránya gyerek ellennyomással reagál, olyan mértékűvel, amit egy hadsereg sem képes legyőzni. Így lettem én, Grace Werner elkötelezett Hydra-támogató, a kommunikációs folyamatok fő felelőse, kvázi címlaplány, önjelölt lobbista és a zöld szín büszke viselője. Hosszú utat jártam be, de elégedett voltam magammal. A jogi egyetem túl unalmas volt ahhoz, hogy ne akarjak valami mást csinálni és amikor felfedeztem, hogy a politika mennyi édes kalandot tartogathat számomra, belevágtam a fejszémet abba a bizonyos fába; természetesen, ha apám nem lett volna a new york-i polgármester legjobb barátja és cinkostársa, talán sohasem érik meg bennem a vágy a hazugságok, a korrupció és a földi mocskok válogatott fertőjébe való beleugrásba. Gyakornoki évek, kávéfőzés, fénymásolás, rejtett Hydra-találkozók, a főnök után loholás, világmegváltó-tervek előkészületeibe való belepillantás; ha nem a két szememmel láttam és tapasztaltam volna, el sem hiszem, hogy a Hydra mindenhol ott van. Az emberek tudta nélkül beszivárgott az életükbe, a mindennapjaikba, hatással volt a dollár árfolyamára, a csemegepultban kapható felvágott szeleteinek vastagságára... meglepő, hogy az én létezésemnek is része lett? Elvarázsolt annak a megsejtése, hogy a törvény koránt sem kőbe vésett, sőt, ha az utunkban áll, kevünkre játszadozhatunk vele; hogy a jog nem más, mint kiskapuk halmaza és csupán választanunk kell, melyikhez van kedvünk egy adott napon; vagy éppen, hogy az emberek egytől-egyik kiszámíthatóak és bármit megtesznek, ha valaki elhúzza az orruk előtt a mézesmadzagot. A képlet egyszerűvé vált: megtaláltam, amit kerestem. A társadalmunk elvárásai is éppen ennyire könnyen kivitelezhetőnek tűnhetett azok számára, akik szeretnének nyugodtan és csendesen a sorsuk medrében hányódni, viszont én képtelen voltam együttérezni az átlagossal megelégedőkkel. Legbelül mindig éreztem, hogy kilógok. Az emberek számomra túl lustának és butának tűntek, számomra evidens dolgokat képtelenek voltak felfogni, éppen ezért nem tudtam normális kapcsolatokat kialakítani. Minek vesződjek olyannal, aki nem éri meg a ráfordított időt? Mi más maradt hát számomra? Saját magam. A személyem, a képességeim, a tudásom fejlesztése hamar olyan szintre juttatott, amiről mások csak álmodnak, és a különlegesekre hamar felfigyelnek. A csapat tagja lettem és végre, hosszú évek gyötrelmes tengődése után a barátságkialakítás elvárásának mocsarában végre találtam valakit, akivel képes vagyok megértetni magam. Synthea nem mindig érti, mit akarok, de bízik bennem és elismer. Ő volt az első, akivel leültem egy asztalhoz egy tál kínai kaja felett és csacsogtunk egy jót. Egyikünk sem mindennapi... közös bennünk, hogyha a nyilvánosság megtudná, kik vagyunk, mindkettőnket kivégeznének. Ám addig is, mosolyogva fogok kilépni az ajtón, hogy tucatnyi kamerába belebámulva arról beszéljek, hogy az egyik fedőcégünknek, a Marona Enterprises-nek sikerült gyümölcsöző megállapodásra lépni az Egyesült Államok hadseregével. Közben pedig halkan, magamban suttogtam: Éljen a Hydra!