S • mint sármos. Bár úgy lenne! De hát nehéz felbecsülni valaki jóképűségét, ha állandóan maszk van a fején. Az újságok szívesebben hangsúlyozzák ki Pókember segítőkészségét, hogy kérés és hívás nélkül felbukkan bárhol, ahol szükség van rá, függetlenül attól, mekkora a baj.
P • mint pók, mert hát megcsípte egy pók és most olyan képességei vannak, mint egy póknak... Érted... És P mint Peter, mert hiába ő Pókember, attól még a maszk alatt egy hétköznapi srác, ugyanazokkal a hóbortokkal, hibákkal és szeszélyekkel, mint bármelyik korabeli kölyök.
I • mint igazságosztó, ami elég brutálisan hangzik, pedig csak annyit jelent, hogy bármikor kész szembeszállni a New Yorkot fenyegető gonosszal, és bűntett nem marad megtorlatlanul, amíg Pókit látod. Nem én mondtam, Daily Bugle, olvass csak utána...
D • mint Daily Bugle, vagy Hírharsona, csak a Spider-Manben nincs H... Ide szoktam... Mármint Peter Parker ide szokta beküldeni a fotóit, hogy segíthessen May néninek finanszírozni a tanulmányait és a megélhetésüket.
E • mint elszánt, ha egyszer valamit a fejébe vesz, akkor attól már nem tágít. Ha megfelelően gondoskodnak róla, hogy motivált maradjon, akkor mindenbe 110%-kal veti bele magát.
R • mint rendetlen. Érdekesebbet vártál? Mégis mire számítanál egy egyetemista sráctól?
|
M • mint magányos, ami nem csak abban merül ki, hogy egyedül hősködik, nincsenek társai (bár mostanában szerzett néhány barátot), hanem abban is, hogy magának való. Gwen halála előtt sem volt túlságosan nyitott személyiség, nehezen bízott meg másokban és nem szívesen terhelt másokat a saját gondjaival, nehézségeivel, a szeretett lány elvesztése óta azonban még inkább magába zárkózott, és igyekszik a magányos hősök életét élni anélkül, hogy bárkit is beengedne a világába.
A • mint amazing, és ezzel nem a szerénységét, az alázatosságát próbálják megcáfolni, hanem Pókember egyszerűen csak... Csodálatos. Macskákat ment a fákról, kisiklott vonatokat emel vissza, égő házból ment ki csecsemőket, idős nénik szatyrát cipeli, és emellett mindenkihez van néhány jó szava. Jó a humora, nem is annyira felvágós (olykor-olykor), és az érdemeivel is csak egészséges mértékben van tisztában. Nem szállt a fejébe a hősködés, nem gyönyörködik hosszú percekig magában, ha épp az újságok címlapjára kerül, és még véletlenül sem játszik a szobája négy fala közt a hálólövőjével szuperhősöset. Öhm. Szóval, Pókember egyszerűen és szerényen: csak csodálatos...
N • mint nemes, igyekszik mindig jól cselekedni, úgy, hogy hű maradjon önmagához, hű maradjon a szülei nevéhez és a bácsikája emlékéhez is. Nem mindig volt aranyból a szíve, bár régebben is kiállt másokért, ha kellett, de akkor még nem érezte, hogy a vállára venné a világ súlyát. Ma már tudja, hogy erre született, ahogyan azt is, hogy ez sajnos magányos meló, amit csak egyedül bírhat el.

képesség »

Elrugaszkodom. Minden izmom megfeszül, ahogy a mélybe vetem magam. Egyetlen szívdobbanásra sem veszítem őt szem elől, a lefelé hulló törmelék és a darabokra tört óra mechanikus darabkái közt haja fénylő szőkesége jelzi zuhanó alakját, tiszta ösvényt hasít a káoszba. Kinyújtom a kezem, kifeszítem a csuklóm és hálót lövök felé; annyiszor csináltam már, néhány pillanat csupán, míg a karként utána nyújtózó, ezüstös csík eléri a testét. Csak néhány másodperc, míg biztonságban lesz, a karomban, és együtt lógunk majd az alattunk tátongó, végtelennek látszó szakadék felett. Az a néhány másodperc most mégis óráknak tűnik, mintha az idő képlékeny masszájában összetapadtak volna a percek, és a mellettünk elsuhanó csavarok, fogaskerekek és láncok egy egészen más dimenzióba löktek volna minket.
Zöldje vibrál a félhomályban. Még véletlenül sem szakítom el róla a pillantásom. Maradj velem! Tudatni akarom vele, hogy minden rendben lesz - miért ne lenne? Én vagyok Pókember. Rengeteg embert láttam már zuhanni, és eddig mindegyiküket elkaptam. Mindegyiküket. Csak néhány másodperc.
Lehunyja a szemét. Nem teheted. Maradj velem!
Órák óta zuhanunk. Nyomorult percek.
A háló a törzsére tapad. Végre!
Megkapaszkodom egy kiálló gerendában, belerázkódom a lendületbe. Megfeszül a háló. Kifeszül a teste.
Súlyos, hangtalan sóhaj.
Ugrom. Földet érek.
A karomba veszem.
Megvagy.
Gwen.
Maradj velem.
Meg...
A karomban...
Elkaptalak.
Maradj...
Gwen.
A...
Gwen...
Nem...
Marahh...
Gw...


Peter.
Lélegezz.

A mosolya. A szeme. Az orra. A bőre. A haja. Az illata. A hangja. Puha. Selymes. Édes. Csilingelő. Gyönyörű. A nevetése. Milyen, amikor nevet? Folyton a szemébe fújja a haját a szél. Az az ártatlan kis sóhaj, ami kicsúszik a száján, amikor váratlanul megcsókolom. Szeretem meglepni, szeretem kihasználni, ha egyetlen pillanatra leengedi a védelmét. Szeretem, amikor mérges, amikor kész legyilkolni a puszta tekintetével, mintha nem Pókemberrel állna szemben. Szeretem, ahogy kiejti a nevem.  Szeretem, hogy a szeme előbb mosolyog, mint a szája. Szeretem az eszét. Szeretem.
Álomkép.
Eltűnik.
Vége.


Lélegezz.
Lélegezz.

Az ég vakítóan kék, a hátrahagyott szálak ezüstösen szikráznak a napfényben. Az idő kellemesen meleg, már-már tavaszias, a város nyugodt csendjét csak a talpam alatt szirénázó rendőrautók lármája töri meg. Premier plánból nézhetem végig az autós üldözést, amit a média lelkes ifjoncaival teletömött helikopter épp hogy csak követni képes. A gép talpa azonban tökéletes célpont a hálómnak, és elég csak egy bocsi-t odavetnem félvállról, amiért összekentem a ragacsos fonállal, mert már róluk lendületet véve zuhanok is. A véremet pumpáló adrenalin a fülemben dübörög, a felhőkarcolók üveg falai visszaverik hangos kurjantásomat, ahogy a mélybe zuhanok, hogy hálómat egy alacsonyabb kapaszkodóra kivetve suhanjak el az őrülten dudáló járművek felett, egyenesen az üldözött autó tetején landolva. Csak egy újabb szokványos nap Pókember életében. A jó fiúk üldözik a rossz fiúkat, aztán felbukkan a város önjelölt hőse és megmenti a napot.
Megtapadok az autó oldalán, hogy fejjel lefelé  rálóghassak a szélvédőre.
- Halika!
Mire a rendőrség beéri az út szélén parkoló autót, a kormányhoz ragasztott fegyveres rablóval együtt, már ismét magasan a város felett szelem az eget. Az egyik irodaépület tetejét szemelem ki, elegáns szökkenéssel érkezem meg a párkányra, egyensúlyomat keresve lavírozok rajta végig, mielőtt lehuppannék annak sarkára, lehúzva fejemről a maszkot. Arcomon még ott virít a sikeres mentőakció okozta, önelégült mosoly, és ahogy a kora délutáni napfényben fürdőző várost figyelem, újra elönt az a bizsergető elégedettség, amit régen éreztem.
Csakhogy ez sem képes betölteni a lyukat, amit a gyász az elmúlt fél évben a mellkasom közepébe égetett, és ahogy a lelkem kitapintja azt a hűvös, sötét foltot, a mosolyom egyből lejjebb olvad.
Felborzolódnak a pihék a tarkómon. Érzem, hogy valaki figyel, hiába kapkodom azonban körbe a tekintetem, nem látok semmit. Eleinte azt hittem, a hosszú kihagyás utáni hirtelen visszatéréstől kattantak be az érzékelőim, de már hetek óta birizgálja minden idegvégződésem ez a furcsa, kellemetlen sejtelem. Nem vagyok egyedül. Eddig nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, hisz titokzatos hódolóm nem mutatta jelét annak, hogy meg akarna ölni - márpedig aki holtan akar látni, nem szokott heteket várni azzal, hogy rám támadjon.
Tapasztalat, vagy mi.
Így hát ezek után sem foglalkozom vele. Ha akarja, a titokzatos szempár, amely olyan kitartóan égeti a hátamat, bármerre megyek, úgyis megmutatja majd magát. Nincs időm azonban ezen töprengeni, mert ismerős sziréna hangzik fel a távolban. Feltápászkodom, miközben visszahúzom a maszkot a fejemre, s mielőtt még a mélybe vetném magam, teleszívom a tüdőm a friss, magaslati levegővel. Egy utolsó kísérlet, hogy elzsibbasszam a sajgó lyukat a szívemen, aztán levetem magam a tetőről, és a vörös-kék jelmez belevész a város forgatagába.


Csak lélegezz.