Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.



Utolsó posztok
érkezett válaszod?

•• Unfold me [E&E]
írta: Erik Lehnsherr
Yesterday at 18:37
•• Activity Check
írta: Avery Jones
Yesterday at 15:40
•• Játékpartner keresõ
írta: Bruce Banner
Csüt. 16 Aug. 2018, 21:32
•• Daily News
írta: Admin
Szer. 15 Aug. 2018, 19:38



Díjazottaink
A Tavasz nyertesei


A tavasz férfi karakterei

Logan & Eric
A tavasz nõi karakterei

Norina & Caroline
A tavasz párosa

Pepper & Tony
A tavasz canon karaktere

Shuri
A tavasz kedvenc karaktere

Drax
A tavasz saját karaktere

Vitali
A tavasz elõtörténete

Franklin
A tavasz játéka

A 4. kaland (I. - II. kör)

Share|


Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
4
∆ Kor :
36
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Intézet



Tárgy: Scott Summers Vas. 27 Május 2018, 19:59

Scott Summers

Küklopsz




biográfia

becenév » Küklopsz, Scotty, "Húzz a francba!" (made by Logan)
születési idõ » 1982. április 17
születési hely » Amerikai Egyesült Államok, Alaszka állam, Anchorage városa
kor » 36 (ránézésre harmincas éveiben valahol, szeretném hinni, hogy 1-2 évet letagadhatok)
play by » James Marsden
csoport » Xavier Mutánsai
tartózkodási hely » ha más nem indokolja a Xavier Iskolában
család » Christopher Summers - apa, berepülő pilóta, elhunyt
Katherine Anne Summers - anya, elhunyt
Alexander "Alex" Summers - fiú testvér (fiatalabb), ismereteim szerint elhunyt (valójában Plazma néven mutáns)
Jean Grey - nő, mutáns. Szeretném hinni, hogy egy nap hivatalosan is családtag lesz. Én már annak tekintem.



jellem és külsõ »
Külső megjelenés: Nagyjából 190 centiméter magas vagyok, a mérleg tanúságtétele szerint pedig 88 kg-ot nyomok. Vállas, erős felépítésű, középkorú férfiember, alapvetően azt hiszem nagyzolás nélkül mondhatom, hogy jóképű, markáns vonásokkal megáldva. Az alkatom egy középcsatáré körülbelül és a fizikumom miatt nincs is mit szégyenkeznem. Barna hajamat alapvetően relatív konzervatívan fésülöm, a szemem színét szerintem nem akarod megismerni. Arcomat simára borotválom. Általában inkább kedvelem a lazább, sportosabb viseletet öltözködés terén, lényeg, hogy ne akadályozzon a szabad mozgásban. Különös ismertető jegyem fizikailag nincs, ha nem tekintjük a tényt, hogy minden pillanatban egy vöröses lencséjű napszemüveget vagyok kénytelen hordani, illetve a bevetési X ruhához egy szabályozható szélességben nyitható visort.
Belső tulajdonságok: Alapvetően nyugodt és realista embernek tartanak, aki igyekszik mindig mérlegelni az adott szituációt és a lehető legjobb megoldást választani. Kétségkívül vezető vagyok irányultságomat tekintve, a parancskövető magatartásra bár képes vagyok, jobban szeretem, ha én irányítom és kezelem a problémákat. Kétségkívül kissé földhözragadt ember vagyok és a humor sem annyira erős oldalam mint szeretném, de hát senki sem tökéletes. Én sem. Vezetőként sem. Tudnak befolyásolni az érzelmeim, különösen, ha Jeanről van szó. Vagy Loganről, igaz az egészen más kérdés... Farkas a személyes ellentétem azt hiszem. Nem gyakran mondogatnám neki, sőt a lehető legritkábban, de tisztelem az öreg harcos képességeit a csatamezőn. Ezzel pedig nagyjában egészében ki is merült mindaz, ami pozitívumot el tudok mondani róla. Még hogy Farkas... Az egy magasan szocializált, falkában élő létforma. Ez egy egészen másik lény. Antiszociális, magának való és szerintem magának is kéne hagyni. Az állati mutáció valóban állatias szintre vitte sajnos nem csak a testét, de az elméjét is. Ettől még képes vagyok vele együtt dolgozni és együtt küzdeni, elvégre vezető vagyok vagy mi. Ha ezt vele soha az életben nem is tudom megértetni majd. De kedvelnem azért nem kell.
képesség »
Optikai sugárnyaláb: - egészen pontosan nem lehet tudni, miként működik a képességem, de gyakorlatilag egy erőteljes, rubinvörös sugarat bocsát ki a két szemem egyenes vonalban előre. Saját magamra ezen optisugarak nem hatnak (ahogy az öcsém, Plazma képessége sem), bár képes egy ilyen sugárnyaláb hátravetni. Szerencsére a szemhéjamon sem hatol át. A képességem valószínűsíthetően ezen szintnél tovább természetes körülmények között nem fejlődik, elérte a csúcsot. Maximális erővel küldve négyzetméterenként nagyjából ezerkétszáz kilogramm erővel löki el azt, akit eltalál, felboríthat egy nagyobb tartálykocsit rakománnyal együtt, vagy átszakíthat egy combnyi vastag edzett acélrudat. Ha nagyon intenzíven és sokáig használom, képes lehetek úgymond lemerülni, bár az optisugarak termelése azonnal újraindul, de ilyenkor nagyon erőtlen és gyenge. Viszont ha fel van töltve azonnal és minden további nélkül elpusztíthat egy emberi lényt, ezért nagyon oda kell figyelnem minden pillanatban. Xavier professzor hipotézise arra utal, hogy a nap és valamelyest ha gyengébben is, de a távoli napok, vagyis a csillagok fénye tölti fel valamilyen módon energiával a testemet és ezt sugározzák ki a szemeim, de ennek pontos mikéntjére még nincs magyarázat. A szemem becsukásán kívül önerőből nem tudom szabályozni a dolgot, folyamatosan árad a szememből az optisugár, ez a gyermekkoromban a fejemet és azon belül is a látóidegeimet ért traumás sérülés következménye miatt alakult ki. Az X egyenruhához viselt visorom oldalán viszont található egy állító mechanika, amivel szabályozhatom a kijutási rést, a ceruzavastagtól egészen a derékvastag lézernyalábig, így adott esetben finom, precíz műveletre is használható (pl Varangy nyálköpetének lelövése egy emberi arcról, annak megsértése nélkül).

elõtörténet »
1989. valahol az Egyesült Államok légterében
A faszerkezetes repülőgép remegett, szinte már táncolt körülöttünk, karomban éreztem Alex rémült szorítását. Máskor talán adtam volna neki ezért egy tockost, de most én is halálra voltam rémülve. Láttam hogy apáról patakokban dől a verejték, ahogy a lángoló roncs levegőben tartásáért folytat egyre reménytelenebb küzdelmet. Anya hangja robbant a fülembe, ahogy odakiáltotta apának:
- Chris! Minden lángokban áll! Az ejtőernyők is! Csak egy maradt! - kiabálta rémülten. - Egyáltalán mi a fene volt ez?
- Fogalmam sincs Kat! - dübörgött apa mindig olyan nyugodt hangja. Most izgatott volt, de a hidegvérét igyekezett megőrizni. Berepülő pilótaként került már nehéz helyzetbe máskor is. - Megpróbálom lerakni a kicsikét ott a domb után.
Anya ránk nézett, láttam a kék szemeiben csillanó jeges elhatározást, ahogy megfogta a vállainkat és apát kérdezte:
- Melyik a jobb esély a gyerekeknek? Ők még kicsik. Megbírja kettejüket... ugye? - kihallottam a reménykedést és a félelmet egyszerre a hangjából.
- Elbírja, de egyedül még... Csináld! Nincs domb vége! Az egy másik domb! - hördült fel édesapám, anya pedig beleszíjazott közben minket az ernyőbe. A vállamra tette a kezét és a szemembe nézett.
- Most bátornak kell lenned Scotty és vigyáznod az öcsédre! Ha kiugrasz számolj el szépen tízig és húzd meg ezt a zsinórt. Nagyon vigyázz Alexre! - majd az öcsi haját borzolta még fel... utoljára... - Te pedig kapaszkodj és fogadj szót a bátyádnak! Nagyon szeretünk titeket kincseim!
- Katerine! - kiáltotta apa, mire anyu megölelt minket és egyszerűen kilökött a repülőből. Emlékszem a kiáltásomra és azt hiszem Alexére is. A levegő süvítésére, arra hogy kétségbeesetten számolok, majd elrántom a zsinórt. Közel volt már a föld. Nagyon, nagyon közel. A becsapódásról nincsenek emlékeim. Sokáig még erről sem voltak, az utolsó repülőútról. De ma már emlékszem és jobban fáj, mint a vitriol, ahányszor csak eszembe jut...

1997, USA, Nebraska állam, Omaha
A tehervonat falának vetett háttal hajtottam a fejemet a térdeimre és rázott a zokogás. Én ezt nem akartam, annyira nagyon nem! Erről én nem tehetek! Miért pont én?! Egyáltalán mi ez az egész?! Mi lesz így velem?! Mondjuk ez a kérdés nem új az életemben. Legelőször egy évvel a baleset után, a kórházi ágyon tettem fel magamnak ezt, mikor elmondták, hogy a szüleim meghaltak a szerencsétlenségben. Az orvos igyekezett finoman közölni, hogy feji traumát szenvedtem, részlegesen sérült az agyam és egyelőre nem tudja megmondani, milyen utóhatásai lesznek a dolognak. A legkevésbé sem érdekelt az agyam, meg az utóhatások. Anyukámat akartam. Meg aput. Meg az öcsémet, akire végül nem tudtam vigyázni és ezt sohasem fogom megbocsátani magamnak. A Xavierben sokan ismerik ma már a történetem, de ez az egyetlen olyan tabu téma, az öcsém Alex, ami még Logannek is szent és sérthetetlen. Sokáig voltak az árvaházban álmatlan éjszakáim emiatt. Alex... Ma már igyekszem kizárni a tudatomból az értelmetlen bűntudatot, de az elhatározások sokszor kevesebbek legbelsőbb démonaink legyőzéséhez. Ehhez képest minden másodlagosnak, lényegtelennek tűnt. Nem foglalkoztam vele, hogy nem kellek senkinek a fejsérülésem miatt és minden valószínűség szerint az árvaházból kikerülve kezdem majd meg a felnőtt életemet egyszer. Alapvetően szófogadó, jól tanuló kölyök lett belőlem, de nem az a barátkozó típus. A belső démonaimmal való küzdelem lefoglalt annyira, hogy a világ fájdalmai már ne jussanak el hozzám. Utólag belegondolva azonban annak örömei sem. Miután a látásproblémák és a fejfájás elkezdődött egy washingtoni szemész specialistánál kötöttem ki. Nem tudta a doktor pontosan diagnosztizálni a problémámat, bár egyértelműen a fejemet és a látóidegeimet ért trauma utóhatásának tekintette, viszont szerencsére egy kísérleti program önkéntes résztvevőjeként kaptam egy rubintartományú sötétített szemüveget, ami nagyban segített a visszatérő migréneken, még ha kissé ostobán is éreztem magam olykor egy vörös lencsés szemüvegben mondjuk az iskolában vagy egy bevásárló központban, de a kínzó fejfájás elmúlása többet nyomott a latban. A diáktársak, tanárok hamar megszokták. Ma pedig... Én ezt nem akartam! Nem!!
A szokásos éves felülvizsgálatról jöttem éppen vissza az árvaházba, amikor egy fékevesztetten száguldó taxi majdnem elgázolt a zebrán. Ijedten zakatoló szívvel ugrottam vissza a járdára, a kocsi visszapillantó tükre meg is ütötte a könyökömet, annyira közel volt, a menetszél pedig lerántotta a szemüvegemet, ami árválkodva lógott megakadva az állkapcsomon. Még a rémület hatása alatt pillantottam felfelé az égre egy másodpercre és akkor hirtelen minden vörösbe borult. Csupán egy másodpercre, utána ki is tisztult a világ és egy kettészakadt toronydarut láttam meginogni, majd zuhanni a tömött utca felé. Egyszerre hallottam a saját üvöltésemet és láttam megint vörösbe borulni a világot, de ez alkalommal láttam. Vörösen, de láttam. A saját optisugaramat képtelen vagyok érzékelni, hiszen a színe vörös, de a hatását nagyon is látom. A lefelé zuhanó darukar egyszerűen porrá robbant. Az egész darukar. Nem láttam mi okozta, de tudtam, valahogy éreztem, tudtam, hogy én tettem. Mások pontosan tudták, látták. Elszörnyedt, undorodó és dühös arcok vettek körül mindenfelé. Utolértek a démonaim kívülről is, hisz oly jól ismertem őket. Eddig a tükörben láttam őket, ha csak az öcsém elvesztésére gondoltam. Eddig csak én vetettem meg saját magamat, hogy nem segíthettem, nem tudtam segíteni Alexnek. Most az egész világ tartott szörnyetegnek, de hát... de hisz az is vagyok, nem? Botorkálva kezdtem elfutni a "szörnyeteg", "terrorista", "vigyázzanak veszélyes" és "gyilkos" kiáltások hangzavarából fél kézzel tolva valahogy vissza a szemüvegemet az orrnyergemre. Valaki megpróbál elgáncsolni, a fociban belém ivódott reflexekkel vállal taszítom el. Érzem a könnyeket a szemem sarkában. Vajh azok is vörösek? Nem álltam meg, nem magyarázkodtam, csak futottam. Futottam el innen, míg meg nem láttam a vasúti átkelőt és minden mindegy alapon neki ne rohantam az átrobogó tehervonatnak. Ha a kerekei alá zuhanok, talán még jobb is lesz úgy. De nem így lett, elkaptam a vagon kilincsét és bevetődtem a szerelvénybe. Most pedig itt ülök, zokogok és életemben már másodszor nem tudom, mi lesz velem...

1998. USA. New York állam, Xavier Tehetséggondozó Intézet
Kíváncsian támaszkodtam neki karba font kezekkel a konyha ajtajának félfájához és vettem szemügyre a lányt, aki ott sürgött-forgott. Látszott rajta, hogy még neki is korán van, egy pólóban és egy melegítő nadrágban, mezítláb, kócosan és álmosan keresgélte a reggelijéhez szükséges dolgokat a konyhapulton és a hűtőben. Mondhatjuk, hogy természetes körülmények között így néz ki egy igazán szép nő. Semmi smink, semmi megjátszottság, amit a társadalom az emberekre kényszerít, talán még nem is vett észre. Tudtam a nevét. Jean. Mikor először hallottam a professzortól kuncogni kezdtem, úgy hangzott, mint egy középkorú, kopaszodó francia inas keresztneve, de mióta meg is láttam a lányt egyáltalán nem találtam mulatságosnak. Inkább kifejezetten szépnek. Hát ha őszinte akarok lenni, nem csak a nevét. Ó ugyan már Scott, tessék szépen megemberelni magad! Erős mutáns, de nem azért van itt, hogy embereket egyen, max azt mondja inkább legyünk csak barátok. Azért én sem nézek ki annyira rosszul és nem is vagyok rossz ember talán, egy próbát megér. Miután sikeresen leküzdöttem az első megszólítás kapcsán felmerülő férfiúi idegességemet, szerencsére anélkül talán, hogy átessek a ló túlsó oldalára ellökte magam a félfától majd belépve a konyhába felkaptam és odanyújtottam neki a mogyoróvajas tégelyt, ami után kutatott egy fél perce álmosan.
- Tessék. Főzök egy kávét, bár ahogy elnézlek kettőt, igaz? - vontam fel a szemöldököm.
- Köszi. Igen, egy kávé jól esne azt hiszem - bólintott mosolyogva. Miközben átmertem kis kanállal a kávét a főzőfilterbe megvontam a vállamat.
- Terveim szerint ma este moziba megyek - kezdtem bele. - Mivel úgyis olvasol az agyamban, felesleges lenne a szokásos kör így előre mondom, ez a terv alig két perce fogalmazódott meg bennem, fogalmam sincs mi van műsoron és nem is az érdekel, hanem hogy eljössz-e velem megnézni? - néztem a lányra egyenesen, mire Jean elvigyorodott és biccentett.
- Végül is miért ne..?

2006. New York állam, New York
- Gyerünk mutáns! Mutasd csak meg, milyen csodákra képes egy igazi korcs!
- Jaja! Unalmas az este, ideje feldobni! Mutass csak nekünk valami érdekeset!
A sötét sikátor torkában állva figyeltem a jelenetet, ahogy a hosszú szőke hajú, vékony dongájú legény igyekezett kiutat keresni az őt körülálló vagányok csapatából. Kötözködő utcasarki punkok, bár legalább a zenéjük jó tud lenni. Fáradtan elkezdtem feléjük sétálni, még mielőtt a szöszke srác tényleg megmutatja nekik mire képes. Az felette sok csonttöréssel járt volna... Két kezem oldalra tárva, nyugtató, barátságos hangsúllyal kezdtem bele a mondandómba.
- Nyugi van srácok. A mutáns képességek nem feltétlenül olyan vagányak, mint hiszitek és nem is mindig olyan érdekesek - sóhajtottam. A vezérnek látszó figura felém fordult.
- Te is az vagy? Vagy honnan tudod?
- Az vagyok - biccentettem, majd kezet nyújtottam. - Scott.
A bandavezér nem vett tudomást a kinyújtott kezemről, helyette feljebb szaladt a szemöldöke.
- Na és te mit tudsz? - érdeklődött.
- Udvariasan bemutatkozni - feleltem, még mindig felé nyújtva a kezemet. - A nevem Scott.
- Na de mi az extrád? Mivel vagy különb az embereknél, mi? - fölényeskedett.
- A nevem Scott - szajkóztam még mindig nyugodtan és lassan a fiú fejében is leesett, hogy nem jutunk túl ezen a ponton, ha nem mutatkozik be végre. Nem túl lelkesen, de belecsapott a tenyerembe.
- Bill.
- Üdv Bill - bólintottam. - A képességem a jövőbe látás.
- Ne már! - hördültek fel kíváncsian a srácok és gyűltek valamivel közelebb immár körém. Első lépés egész jól sikerült, felkeltettem az érdeklődésüket és ha baj lenne a mutáns kölyök is elrohanhat simán, nem kell nagyon csúnya végének lenni a dolognak.
- Kíváncsiak vagytok a közel jövőre? - kérdeztem barátságosan.
- Naná! Én! Nekem! Ne! Az enyémet! - igyekeztek túlkiabálni egymást lelkesen, az új show lekötötte a figyelmüket, mire nyugtatóan megemeltem a tenyeremet.
- Nyugi, nyugi! Összekapcsolódnak jövőtök vonalai - mormoltam misztikus hanglejtéssel. - Hamarosan ráveszitek a srácot, hogy bemutassa az erejét. Utána a kórházban majd összerakják a csontjaikat, majd várnak lelkesen zsaruk. Nem egy mutko elverése miatt, ugyan, inkább a nálatok lapuló kis gyorsítók miatt. Egy kis fű nem a világ, de az intravénás cuccért már harapnak. Az ősök nem fognak örülni, mire összekaparják az óvadékot, de persze megteszik. Ki tudjátok élvezni az ítéletig hátra lévő éveteket, amíg a suliban mindenki körberöhög titeket, amiért egy szál vékony dongájú kölyök laposra agyalt négyőtöket egyszerre. A csajotok nem lóg tovább az osztály lúzerével. A javító viszont jót fog tenni mindannyiótoknak, idővel rendes, normális ember lesz belőletek és csak a komolyabb időváltozásokat érzitek meg ott, ahol a csontjaitok el voltak törve. Persze van egy másik lehetőség is, a jövő képlékeny. Lehet, hogy egyszerűen elfogadjátok tőlem ezt a huszast, elmentek és isztok egy sört az egészségemre - vontam vállat.
Egy ideig tanácstalanul összenéztek, felhős tekintettel méregetve engem és egymást, végül a vezér őrizve méltósága és tekintélye maradékát csípőre dobott kézzel rám meredt.
- Fenyegetsz mutko? Még azt se tudjuk, mire nagy a szád! - közölte.
- Arra, hogy voltam bátor ideballagni négy magatok fajta kemény sráchoz. Úgy gondolod az izmaimban bízom ennyire? - érdeklődtem nyugodtan és opcionális lehetőségként felmutattam két tízest. - Ti döntötök. Kíváncsiság vagy inkább egy jó sör? Akár kettő is kijön belőle.
Újabb összepillantások, de itt már látszott a nonverbális jeleken, hogy nyert ügyem van. Az agressziót elgondolkodó, mélázó hangulat váltotta fel, végül Bill biccentett és elvette a két bankjegyet.
- Kösz... Scott. Nem is vagy annyira rossz arc.
- Egészségetekre - bólintottam, majd a szöszke kölyökre néztem. - Sétáljunk egyet - javasoltam, amire az bizonytalanul, de követni kezdett.
- Tényleg a jövőbe látsz? - kérdezte kíváncsian.
- Nem képességből. Csak logikából - mosolyodtam el.
- De akkor honnan tudtál a narkóról? - pislogott értetlenül.
- Bill kezet fogott velem. Éreztem az ujjai között a varasodást. Sok drogfüggő az ujjai begyébe lövi az anyagot, ezért tudtam, hogy legalábbis nála van szer és nem is gyenge - feleltem nyugodtan.
- Én... köszönöm. Azt hittem... szóval azt hittem, hogy... izé...
- Nem mindig célra vezető út az erőszak - ráztam a fejemet. - Ezek nem rossz indulatúak, csak kíváncsiak és félnek az ismeretlentől. Ha most bármelyikünk félholtra veri őket, egy életre meggyűlölnek minden magunk fajtát. Éppen ezért is jöttem el hozzád Tim. Ugye hallottál a Xavier Intézetről?
- Mutáns katonákat toborzol? - nézett rám a fiú, mire megráztam a fejemet.
- Az egy része és egyáltalán nem mindenkit érint, aki ott tanul. Használjuk a képességeinket Tim, de valami sokkal fontosabbra, mint a hobbi hősködés. Be akarjuk, be tudjuk bizonyítani a világnak, hogy nem kell tőlünk félniük. Jó oktatást kínálunk, a képességed kimunkálását, de ami a legfontosabb, megtanítunk hogyan illeszkedj be a világba. Homo sapines sapiens. Bölcs ember, mai ember. Homo sapiens superior. Mutálódott ember. Nagy részben megegyezik a kettő. Nem hősöket akarunk képezni. Embereket, akik emberek között tudnak élni, érted?
Timothy bizonytalanul bólogatott, majd hirtelen összeráncolta a homlokát és kérdőn nézett rám.
- De honnan tudsz rólam?
- Ha velem tartasz, majd bemutatom neked Cerebrot. Pontosabban a professzor elmagyarázza a dolgokat. Hidd el, erre a kalandra megéri benevezni...

Napjaink...
Ma reggel még kifejezetten jó ötletnek tűnt rákacsintani a letolt szemüvegem mögül a magas nyomású csőre, ami a zuhanyzó felé irányult. Logan felbőszült üvöltése minden pénzt megért, mikor immár csak a tűzforró víz ömlött a nyakába, a hideg kiiktatásra kerülvén a rendszerből. Nem tehetek róla, de a mai napig csak fél szívvel tudom elfogadni a jelenlétét az Intézetben és véleményem szerint kifejezetten káros a gyerekekre. Jobb kontroll alatt tartani egy ilyen szörnyszülöttet, ez igaz és harcban kétség kívül az egyik legveszedelmesebb ember, akit valaha láttam, márpedig ebben az iskolában alig tanul valaki, aki nem számít súlyos állambiztonsági kockázatnak. De megtestesíti mindazt, ami megnehezíti ember és mutáns békés együttélését. Van ereje, de képtelen azt felelősséggel használni, öntörvényű, önfejű alak, aki képtelen rájönni, hogy a világ nem az ő személyes játszótere, nem érte lett megteremtve, hogy ő jól szórakozzon. Jeanre is rossz hatással van és ez most nem féltékenység. Na jó, nem csak az. A jelenléte, erősen félek tőle, kifejezetten romboló tud lenni az intézményben és nem, nem rejtem véka alá, hogy nem kedvelem.
Ami reggel jó ötletnek tűnt, az most valahogy kevésbé, mikor a garázsban a vadonatúj dzsipem helyén, amit a veszteséglistára került motorom helyett vettem csak a felvagdosott kerékbilincsek és a ketté tört kormányzár várt, meg egy papírka a földön. Fogcsikorgatva vettem fel és futottam végig a sorokat.
"Hello tesó! Tudom, hogy nem gond, ezért kölcsönvettem a kocsidat mára, az új motorom tegnap kissé túlhajtottam szervízben van. Reggelre hozom is vissza, ne aggódj, kétszer nem lehet annyira rossz a lapjárásom a poker partyn, szurkolj nekem. Úgyse vitted volna rajta ma este Jeant moziba, tudom én hogy egy komolyabb csőtörést eltakarítani hosszú dolog, márpedig ép főnyomó nem maradt a zuhanyzódban. Pacsi: Farkas."
Néhány másodpercig álltam elmerengve a levélben foglaltakon, rémképeimben a kettes párra feltett autómmal és a bokáig érő vízzel a szobámban, hogy végül nagyjából mikroszkópikus méretűre gyúrva a papírt elüvöltsem magam teli tüdőből:
- LOGAN!!!!!

Bölény » vagy húsz év » -

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
640
∆ Kor :
48
∆ Tartózkodási hely :
☢ with H e r o e s



Tárgy: Re: Scott Summers Kedd 05 Jún. 2018, 23:26

•• Kedves Scott! ••

Elfogadva!




Ritkán olvas az ember ilyen jól megírt canon karakterlapot. Mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy Te vagy az eddigi legjobb Scott, akit olvasni volt szerencsém, pedig bevallom, a legelső FRPG-s karakterem éppen Scott Summers volt, még az elődolalunkon. Very Happy
De a tiédnek a nyomába sem érhettem. A lapod olyan szépen össze van rakva, remekül fel van építve, hogy ha a filmekből nem is ismernénk a karaktert, akkor a lapodból hiánytalanul megtudnánk róla minden fontos dolgot. Tetszik, hogy rengeteg dolgot viszont a saját szájad íze szerint formáltál, s emiatt lett igazán egyedi a fiatalember.
Borzasztó, ami a családoddal történt. Ilyen fiatalon elveszíteni mindkét szülőt, s egy testvért... a legrosszabb, ami történhetett Veled. Otthonokban tengődni nem gyermekeknek való élet.
A jellem- és külsőleírásod tökéletes volt. A képességleírásodban sem találtam kivetni valót. Remekül összefoglaltad, amit tudnunk kell az erődről. Scott az egyik legerősebb mutáns Charles csapatában, s napjainkban éppolyan apafigura a fiataloknak, mint egykor neki volt a Professzor. Imádom a Logan és közted feszülő ellentétet, ami közben éppúgy vonz is titeket egymáshoz. Utáljátok egymást, de közben meg ha nem lenne ott a másik, akkor unatkoznátok. Very Happy Imádtam olvasni azt a macska-egér játékot, amikor hol Te, hol ő tölti be a macska szerepét. De az ET-dből nemcsak az derült ki, hogy Logannel, ha tehetnétek, megfojtanátok egymást egy kanál vízben. Gondoskodsz a sajátjaidról, a Professzorral közös célokat tűztetek ki magatok elé. A mutánsok elfogadásáért küzdötök. Ez a fontos küldetéstudat viszi egyre előrébb az X-eket, még ha a politikai helyzet sokszor közbe is szól. Egy remek kis bandába kerültél. Örülök, hogy megérkeztél hozzánk!
Le a kalappal az ET-d előtt is! A lapodat pedig egyenesen imádtam! Mostmár csak azt remélem, hogy Jean is megérezik hozzátok!

Üdvözöllek közöttünk!
Mivel canon vagy, nem kell foglalnod arcot, átírtam a canonodat foglaltra.
Így hát nincs más dolgod tehát, mint meghódítani a játékteret! Smile

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.http://infinity-marvel.hungarianforum.com

Scott Summers

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Elsõ lépések :: Karakteralkotás :: Elkészült karakterek :: Xavier mutánsai-