Lassan érintettem össze az ujjbegyeim, finoman nehezedve rá az állammal, miközben lassan előre dőltem a fotelben és az előttem lévő sakktáblát tanulmányoztam. A Bosszúállók tagjai hamar megutálták játszani velem ezt a játékot. Az egyik legélvezetesebbnek találtam azok közül, amiket az ember alkotott. Logika és stratégia, ugyanakkor rá kellett jönnöm arra, hogy az emberek számára egy játék veszít az értékéből, ha már az induló esélyeik is kilátástalanok. A sokat hangoztatott ”részvétel a fontos” elv így megdől, mielőtt egyáltalán esélye lenne érvényt nyerni. Partner nélkül pedig nem maradt más, minthogy saját magam ellen játsszak. Ezen felvetés eleinte igencsak idegen volt a számomra, de objektíven szemlélve a játékot képes vagyok részrehajlás nélkül játszani. Őszintén szólva, nagy kihívást jelentett legyőzni magam. - Bosszúállók. – köszönt, ahogy megjelent tőlem néhány méterre a belügyminiszter hologramja. Érdeklődve fordítottam felé a tekintetem, és láttam, ahogy felsóhajt. – Beszélhetnék valaki … emberrel? – bár érzékeltem a férfin, hogy szándékában állt minél kevésbé sértő éllel feltenni a kérdést, arra jutottam, hogy minden bizonyára úgy gondolta mégsem éri meg a fáradozást ezen próbálkozás. Természetesen. – bólintottam a férfi szavaira. – A bolygón meglehetősen csekély az idegen életformák jelenléte, a kommunikációs képességei pedig adottak, hogy kapcsolatot teremtsen a fajtársaival. – magyaráztam a férfinak, miközben a testemmel is a hologram felé fordultam. – Feltételezem, hogy nem ezen kérdés miatt kereste meg a Bosszúállókat. – tettem hozzá, mire a férfi felsóhajtott. - Kiakarjuk hallgatni a Bosszúállók tagjait a Wakandában történtekről. Tudnom kell, hogy kik tartózkodnak a bázison. - Úgy tudom, Mr. Stark azért repült Washington-ba, hogy képviselje a Bosszúállókat. – feleltem a férfi szavaira. Mindezt nem nyugodt lelkiállapotban tette, ugyanakkor ezt nem teszem már hozzá. Mostanra megtanultam, hogy az emberek nem mondanak ki mindent, amit gondolnak. A társadalmuk meglehetősen működőképtelennek bizonyulna, ha így tennének. - Tony Stark nem a Bosszúállók. Mikor aláírták az egyezményt, beleegyeztek abba, hogy az ENSZ külön erre a célra felállított vizsgálóbizottsága akár felül is bírálja a cselekedeteiket. - Az Egyezményt hatályon kívül helyezték, miniszter úr. A törvényeik szerint nem kötelez már erre minket semmi. – feleltem a férfi szavaira, továbbra is végig nyugodtan beszélve a férfival. A mondandója ugyanakkor nem jelentett semmi jót. Sokan a saját módjukon igyekeznek feldolgozni a történteket, és az ember az eddigi tapasztalataim alapján ilyen állapotban csak még instabilabbá válhat bizonyos külső hatások eredményeként. Az, hogy a történtek után úgy akarnak minket kihallgatni, mint a bűnösöket, a gyászon nem fog segíteni. - Emlékeztetném, hogy a Föld népességének a fele eltűnt, feltételezhetően meghalt a Wakandában történtek miatt. A törvényeket rugalmasan is lehet alkalmazni szükségállapot idején. -Nincs tudomásom a Bosszúállók jelenlegi tartózkodási helyéről. Attól tartok, hogy nem segíthetek. – pillantottam fel a férfira, aki aprókat bólogatva vette tudomásul a szavaimat, mielőtt bontotta volna a kapcsolatot. Én pedig éppen visszafordultam volna a sakktábla felé, hogy ott folytassam a magammal vívott küzdelmet, ahol abbahagytam, mikor megpillantom Wanda alakját a falnak dőlve. - Wanda. – ejtem ki a nevét, ahogy ráemelem a tekintetem. Az arckifejezéséből ítélve az előbbi beszélgetés minden, vagy jelentős részét hallhatta. – Ne aggódj! Ha Mr. Stark megadta volna, amit kérnek, nem történt volna meg ez a beszélgetés. – mondom, habár tisztában vagyok azzal, hogy ezen tény nem ad okot a nyugalomra. Csupán annyit jelent, hogy Mr. Stark sem ért egyet azzal, amit próbálnak ránk bizonyítani. – Tudod, ők csak … ez egyfajta hárítási mechanizmus, meglehetősen gyakori az embereknél. A hirtelen érzelmi behatás eredménye, amit nem képesek feldolgozni. – magyaráztam neki, igyekezve megnyugtatónak lenni. Sajnos, az ember lelkiállapotát befolyásolni igen komplex folyamat, főként olyan egyszerű és kezdetleges eszközökkel, mint a verbális kommunikáció. – A belügyminiszter pedig politikus, Mr. Stark szerint pedig a politikusok … pojácák. – kissé bizonytalanul ejtem ki a szót, mivel nem vagyok teljes biztos annak a jelentésében. Az teljesen világos, hogy egyfajta sértésként funkcionál ezen szó, a jelentésének szerkezete az, ami bizonytalan számomra. Elnagyot szociális minta, amit Mr. Stark a politikusokra használt, ettől függetlenül lehet benne igazság.
Csönd volt az épületben, legalábbis a szobámban elértem, hogy a légy zümmögését is hallani lehessen. A tévét két napja üzemen kívülre helyeztem, mert képtelen voltam tovább hallgatni, hogy a világ nagy része szerint minket terhel a felelősség a Wakanda-ban történtekért: annak ellenére, hogy egyetértettem velük, nem volt jó érzés folyamatosan ezzel a véleménnyel szembesülni. Sokat adtam volna azért, ha a harc más irányt vesz, de tehetetlenek voltunk Thanos ellen és a legcsúfondárosabb vereségünk következménye a fél univerzum halála volt. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi miért éltük túl? Hogy lássuk, mi történt, mert nem tettük oda eléggé magunkat? Egyáltalán volt még valami, amit megtehettünk volna a győzelem érdekében? Kérdések keringtek a fejemben, amelyekre senki sem adhatott megfelelő és kielégítő választ, engem mégis foglalkoztattak… és a megoldásukon az sem segített, hogy a konyhába menet meghallottam a belügyminiszter hangját. Várható volt az újbóli bejelentkezése, többször megtette már, de sohasem talált együtt minket. Leginkább elkülönülve ücsörögtünk, most is csak teáért jöttem le, viszont meghallva Vízió hangját nyugalom járt át. Ő is itthon van? Ennyire nem vettem észre, mi folyik körülöttem, ki jár-kel a házban? Össze kellene szednem magam. Arra ugyan nem voltam képes, hogy kilépjek a konyha nyújtotta biztonságból, mégsem tudtam gátat szabni a kíváncsiságomnak és a falnak simulva hallgattam végig Vízió és a miniszter beszélgetését. Az ENSZ a fejünket akarta, semmi csodálkoznivaló nem volt ezen, de azért nyeltem egyet: nem mintha rosszabb lenne egy börtönben sínylődni, mint azzal a tudattal érni, hogy benne volt a kezem a népesség felének eltűnésében. - Nem az lett volna a logikus lépés, ha elmondod neki, hogy itt vagyok? – Kérdeztem Víziótól, miután bontotta a vonalat és végre előléptem a rögtönzött rejtekhelyemről. Vzió sajátja volt, hogy a legnehezebb helyzetekben is a dolgok racionális oldalát nézte, és ha a belügyminiszter a Bosszúállók tagjainak holléte felől érdeklődik, akkor a racionalitás magával hozza, hogy elmondja neki: én a bázison tartózkodtam. Ki sem tettem innen a lábam napok óta. - Arra a hirtelen érzelmi behatásra gondolsz, hogy a rokonaik, barátaik és ismerőseik egy csapásra eltűntek? Nem tudom hibáztatni őket az elhárító mechanizmusok használatért. – Közelebb sétáltam, majd leültem vele szembe, a sakktábla másik oldalára. Gyerekkoromban apa tanított sakkozni, ahogy mostanában Vízió is, aki a leckeadástól függetlenül természetesen sorozatosan legyőzött. Igazából, neki az volt a dolga, hogy bárki eszén túljárjon, nem vettem személyes hiányosságomnak a sakkpartikból vesztesen való kikerülést. - Ő sem mindenható, Vis. – Sóhajtottam egyet, amikor felhozta Mr. Stark-ot. – Biztos megteszi, ami tőle telhető, de… talán itt az ideje, hogy az ENSZ tényleg elbeszélgessen velünk. – Nem néztem rá, inkább a bögrémet bűvöltem. A csata elvesztésével rengeteg került a rovásunkra, a miniszterek és a külföldi kormányok elöljárói szemeit pedig eddig is csíptük, hát még most. Az ENSZ emellett nem mehet el szó nélkül és nem fogják megpaskolni a vállunkat azzal a felkiáltással, hogy legközelebb ügyesek leszünk. És lehet, hogy nem is kellene annyiban hagyniuk a dolgot.
A Bosszúállók tagjai mind a saját maguk módján igyekeztek feldolgozni a gyászt. Van, aki távozott és messze tőlünk próbálja összeszedni magát, mások magányra vágynak, megint mások pedig igyekeznek megbocsátást keresni vélt bűneik miatt. Logikusan nézve a Wakandában történteket az, ami történt, elkerülhetetlen volt. Olyan erők idézték elő mindezt, amelyek nálunk sokkal erősebbek voltak, nem volt reális esélye annak, hogy győzni tudunk. Ezt a tényt azonban a gyász érzete elhomályosítja és teret nyernek az olyan szélsőséges érzelmek, mint a gyűlölet és a bosszúvágy. Ez épp úgy érinti az átlagembert, mint azokat, akik őket képviselik a világ előtt. Wanda kérdését hallva néhány pillanatra leveszem róla a tekintetem, a sakktáblát figyelve. -Ezen hipotézis mentén haladva ebből az következett volna, hogy kormányügynökök jönnek érted. Nem logikus, hogy olyan miatt büntessenek, amiről nem tehetsz. – feleltem, ahogy felpillantottam rá. Lassan, érthetően beszéltem, igyekezvén megfontolva haladni a mondandómban. Az emberek az eddigi tapasztalataim alapján hajlamosak mást érteni ugyanazon, ha más perspektíva szerint mondjuk azt el. -Igen. – bólintottam, követve a szememmel az alakját, ahogy leült velem szemben. – Ez azonban nem a te hibád, Wanda. A küzdelem két lehetséges opciója közül nem volt reális esélyünk a győzelemre, a tények objektív vizsgálata alapján. – ezt nehéz elfogadni az embereknek, mint az kiderül abból is, hogy az utóbbi időben mennyi verbális atrocitás ért minket. Az ember szubjektív lény alapjaiban, és mint ilyen, nem képes arra, hogy tényszerűen vizsgáljon olyan helyzetet, melyben érintett. -De befolyásos személy. Talán jobb belátásra bírhatja őket. – azáltal, hogy Mr. Stark aláírta az Egyezményt, az elsődleges célpontja lett az ilyen esetekben a bürokráciának. Akik aláírták azt, most bűnbakok, akik pedig nem, bűnözők. Nehéz egy emberként többek érdekeit képviselni, főleg, ha azok ellenkeznek az egyén sajátjaival. Ugyanakkor úgy gondolom, a csapat minden tagja a belátása szerinti legjobb döntést hozta meg, független azon ténytől, hogy az Egyezményt végül aláírta-e. Az Egyezmény a jelen helyzetben csak indok, már nem releváns. – A jelen helyzetben nem születne igazságos, objektív eredmény a bűnösségünket illetően. A jelen helyzet … hasonlatos ehhez itt. – mutattam a köztünk lévő sakktáblára. Vizuálisan szemléltetve talán könnyebben értettem meg magamat. – Jobb lépéshelyzetben vannak, létszámfölényben. Így ők diktálják az iramot, jobb esélyeik vannak feltételeket szabni. Ha most leülnénk velük beszélni, feláldoznánk a mérkőzést, abban reménykedve, hogy hagynak minket tovább játszani, és nem élnek egyből a kínálkozó alkalommal, hogy véget vessenek a játszmának. A jóhiszeműségükre bíznánk magunkat, amit befolyásolnak a külső körülmények. – magyaráztam, a sakktáblán mutogatva közbe. Mostanra könnyebb kommunikálnom az emberekkel, ugyanakkor gyakorta esek abba a hibába mindmáig, hogy túlzottan is objektív szemléletet képviselek. Az emberek világában ez a fajta szürkezóna igen ritka, általában mindig tartoznak ehhez, vagy ahhoz az oldalhoz.
- Szóval nem gondolod, hogy rács mögött lenne a helyem? Vagy bármelyikünknek… – Halvány mosoly húzódott az ajkaimra. Bárki, aki nem ismeri jól Víziót azt hihetné, hogy ő nem más, mint egy mesterséges intelligencia, egy testet öltött számítógép, de sokkal több ennél. A nyakamat tenném az érzelmei létezésének tényére annak ellenére, hogy logikus oldalról próbált mindig mindent megközelíteni és szerette figyelembe venni az össze lehetséges tényezőt. Ha nem lenne elfogult, hogyan gondolhatná, hogy mindent megtettünk, ami tőlünk tellett és a Bosszúállók csapata nem hibáztatható az elszenvedett veszteségekért?A Föld állítólagosan legnagyobb hősei, akiknek számtalan technikai eszköz, elméleti és gyakorlati tudás, valamint tapasztalat is rendelkezésére állt, legyőzöttekké váltak és ezáltal a világunk elveszítette a lakosságának felét… nem vagyunk istenek, istennők, titánok és mindenhatóak, ám ez nem elég vigasz arra, ami történt. - És a tények objektív vizsgálata alapján mikor lett volna lehetőségünk a győzelemre? – Néztem rá kérdőn. Távol állt tőlem a kötekedési szándék, egyszerűen csak érdekelt, hogy mit gondol ő, aki másképp látja a dolgokat, mint mi, egyszerű, érzelemvezérelt, összezavarodott és depresszióra hajlamos emberek. A kanapéra ültem, magam alá húztam a lábaimat és az ujjaimat átfontam az átmelegedett porcelánbögrén. Kissé zavart, hogy a belügyminiszter bármelyik pillanatban önkényesen bekapcsolódhatna a beszélgetésünkbe, de reméltem, hogy nem teszi tiszteletét nálunk. Jó volt végre egy kicsit, némi nyugodt időt Vízió társaságában tölteni. - Te tényleg azt hiszed, hogy sikerülhet neki. Nagyon bízol benne. – Vízió és Stark kapcsolata különleges volt. Ugyan nem értettem ahhoz a technológiához, amellyel Tony és Bruce létrehozták, de azt tudtam, hogy Mr. Stark-ból bőven van Vízióban, arról nem is beszélve, hogy az úgymond elődje, Jarvis, szinte már egy egész életet leélt a férfival. Nekem némi időbe tellett elfogadnom, hogy Tony Stark nem egyenlő az általam róla kialakított, meglehetősen negatív képpel, viszont azt nem lehetett elvenni tőle, hogy a lehetősége szerint mindent megtesz a Bosszúállók fennmaradásáért: a Kapitánnyal közöttük feszült konfliktus is azért jöhetett létre, mert mindketten jót akartak a csapatnak, csak máshogy és emiatt kiéleződtek az ellentétek. Ám… a mostani helyzet talán rosszabb, mint az igazi csatározás, hiszen most sokkal inkább voltunk magunkba zuhanva, mint felpaprikázva és harcra készen állva. Nem csak azzal a gondolattal kellett megküzdenünk, hogy vesztettünk, hanem nagy valószínűséggel különböző meghallgatások, tárgyalások vártak ránk, amelyek során a vizsgálati bizottságok és bírák nem fogják visszafogni magukat és előszeretettel hangoztatják majd a bűnösségünket. - Tehát nincs rá esély, hogy jóindulatúak lesznek és azt fogják mondani, hogy semmi baj, mi mindent megtettünk az ügy érdekében. – Bólogatni kezdtem, mintha készen lenné elfogadni a helyzetet, miszerint nem fogjuk megúszni és senkinek sincs esze ágában sem elhinni, hogy összes erőnket bevetve harcoltunk az ellenség és a bolygó elpusztulása ellen. – Mi lesz, ha Tony nem tudja őket jobb belátásra bírni? Akkor melyik lépés következik? Azonnal mattot kapunk? – Az ujjam hegyével megérintettem az egyik figurát, majd a számat elhúzva néztem Vízióra.
-Nem. – hangzott a válaszom a kérdésére, mielőtt némi gondolkodás után ismét szóra nyitottam a szám. – Az Egyezmény aláírásakor se gondoltam így. Ha abból indulok ki, hogy az embernek joga van ahhoz, hogy szabadon döntsön, akkor bármi is legyen a döntés eredménye, az jogos. – az Egyezmény aláírásakor ezen jogát többeknek is, akik elutasították ezt, figyelmen kívül hagyták. Sokan döntöttek a cselekvés mellett ezen személyek közül, ami nem volt logikus döntés, és végül ez is volt az Egyezmény körül kialakult harcok katalizátora. – Az erkölcsi megítélése szubjektív. Ez alapján ítélkezhetnek, de a szabadságod nem korlátozhatják. Az okaink érthetők voltak és erkölcsileg is indokoltak. Nem volna igazságos, hogy azért bűnhődj, mert segíteni szerettél volna. – lassan, megfontoltan beszéltem. Rossz szokásom, hogy gyakran túlbonyolítom a mondandóm, mind szerkezében, mind szókincs használat szempontjából. Eddigi tapasztalataim alapján sok szó nem a jelentésétől, hanem a hozzáadott érzelmi tartamától függően hordoz más és más jelentést, amelyeket én nehezebben találok meg, és alkalmazom őket. -Talán … soha. – mondtam ki, kissé kelletlenül, ahogy Wandára pillantottam, mielőtt lesütöttem volna a tekintetem. Tudom, hogy nem ezen válasz az, amit vár, ugyanakkor hazudni sem szeretnék neki. – A végtelen kövek … nyúltam a homlokom felé, ahol eddig az Elme Kő nyugodott, amit elvettek tőlem. Az előidézett katasztrófát a Végtelen Kövek által érték el. Tekintve, hogy én voltam az egyik tulajdonosa, azzal, hogy elvesztettem, az emberi erkölcs szerint ugyanúgy, ha nem jobban hibás vagyok abban, amit mindez előidézett. – Az erejük egyenként is túlontúl nagy volt. – mondtam, ahogy elhúztam a kezem a homlokomtól. Más érzés, hogy nincs már nálam a Kő. Gyengébb vagyok, kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy velem van. Az, hogy nélküle is életben vagyok, szerencsés, de meglepő. Wanda ereje szintén az Elme Kőből származik, ő is tudja, hogy mindegyik Végtelen Kő egyhelyen volt, egy kézben … ez egyenes út a katasztrófához. -Tudom, hogy Mr. Stark sem tart téged, vagy mást felelősnek a történtekért. – feleltem a szavaira. Nem tudom, hogy bizalomnak lehet-e hívni azt, amit érzek, vagy gondolom, hogy érzek Mr. Stark irányába. Ismerem őt, úgy gondolom. Törődik a Bosszúállókkal, ha a tettei nem is mindig helyesek, és ha vannak is bizonyos kétségbe nem vonható jellemhibái, ezek végül mind ugyanoda mutatnak. Úgy gondolom, hogy ez … bizakodásra adhat okot. -Sajnálom. Attól tartok, hogy … a személyes veszteségeik és ezek globális kiterjedése elhomályosítja az ítélőképességüket. – pillantottam Wandára szomorúan, legalábbis igyekeztem a mimikai eszköztáram segítségével ezt a látszatot éreztetni vele. A Kő hiányában nem vagyok képes emberi alakot ölteni. Az emberi megjelenés hiánya pedig nem segíti elő az integrációm. – Nem engedem, hogy bántsanak. – pillantottam fel Wandára a bábúról, amit a kezével érintett. – Elkeseredettek, de félnek is. Tudják, hogy nélkülünk teljesen védtelenek maradnának. Úgy lépnének, hogy … - mondtam, miközben óvatosan Wanda ujjára helyezve az enyém toltam el a bábút. - … kényszerhelyzetben találjuk magunkat. Engednék, hogy tovább folyjon a játék, de az ő szabályaik szerint. Fel kéne áldoznunk párunkat, hogy akik maradunk, szabadok legyenek. A kezükben lennénk. Függenénk tőlük. – mondtam, miközben lassan visszahúztam a kezem összefésültem az ujjaim a térdemre támaszkodva. Ez a fajta szabadság azonban nem az a szabadság, amelyre bármelyik emberi lény is vágyna. – Ne aggódj, Wanda! – ráztam meg a fejem, ahogy a sakktábla felett rápillantottam. – Én nem vagyok ember. – enyhén megcsóváltam a fejem. – Nagyobb eséllyel büntetnek majd meg engem, mint téged. – legalábbis ezen lehetséges opció az, amiben reménykedem, ha idáig fajulna mindez. – Vagy legalábbis, súlyosabban. – tettem hozzá. Ezen konklúzió csak annyiban elfogadható azonban a számomra, ha Wanda büntetése nem jelentős. Az emberi kapcsolatokban olykor áldozatokat kell hozni, hogy megtalálhassák a közös nevezőt. A történelmük során mindig így tettek, ha ezt a mintát követik most is, úgy gondolom előbb kerülhetek a vádlottak padjára, mint Wanda. Ez pedig … számomra egy elfogadható végkimenetel, amennyiben őt ezen eljárástól megkímélik.
| 
||