Valami új, valami más. Érezni az erős szélben, mely a fák között végig száguldott, felkavarva a leveleket, belekapva a hófehér ruhámban. Érzem, zsigereim között érzem, hogy ez egészen más út lesz, mint amit szoktam tenni Alfheimben. Valami újat ígért, valami olyat, ami verítékkel teli, elképzelhetetlen, és akár sorsdöntő. Nem csak számomra, hanem mások számára is. Oly sok évet leéltem már, mégis... Lenne valami, ami új lenne? És lenne. Van is. Mert a világ folyamatosan változik, pont úgy, ahogy a szél is most magával sodorja a múltat, helyet adva a jelennek. Távolban Alfheim szíve bukkant fel, ezernyi fény a fák között, ezernyi lélek, kik békében, gondtalanul élték a napjaikat Nimellos árnyékában. Rendkívüli, mily nevetséges, de lábaim engem is odavittek. Nem, ez nem a fény bennem, ami vonzott, ami továbbra is parázslott, akkor nem idejöttem volna, hanem anyámhoz. De hol is van ő? Nem tekintek vissza hozzá, nem térek vissza, hiszen számára olyan lehetek, mint egy halott. Nem az vagyok, akit egykoron elhurcoltak a sötét elfek. Változtam, mint minden e világon, sötét maradtam, és fagyos, mert az ösztönt nem tagadhatom le, most sem, ahogy közelebb vittek a lábaim, és lelki szemem előtt láttam, ahogy lángba borulnak az épületek, félelem és halál jár a házak között, mindent belep a sötét árny. Ezek vagyunk, mi sötét elfek - az éremnek azon oldala, amit nem uralhatnak a fény elfek. Elpusztíthatnak bennünket, de akkor nem lesz sötét, olyan pedig nem történhet meg - ahogy ez fordítva is igaz, de ki látja ezt az egyensúlyt? Még én sem vagyok képes rá sokszor... - Daro! Állj! - A mély, férfihoz tartozó hang nem lepett meg, szinte vártam, mikor is érem el a határt, ahol az őrök - már ha vannak, de úgy tűnik vannak - megállítanak. Magamban somolyogtam egyet, miközben a zöngés felé fordultam, először egy nyíllal nézhettem farkasszemet, majd annak gazdájával, egy szálfatermetű, aranyszőke elffel, ki csak összehúzta tekintetét, ahogy felmért. - A királyodhoz jöttem, vigyél hozzá! - néztem mélyen a szürkés szempárban, mire elkapott egy negédes érzés. Képes lennék rá, tudtam, hogy képes lennék rá, ahogy kívántam a halálát, de a késhegyen táncolva elléptem a szélétől, elnyomtam magamban minden rám törő gondolatot, vágyat, amit a sötét elf akart. Másodpercekig álltunk így, ahogy felmért, vizsgált, hinni akart nekem, de hihetett is? Jól teszed, hogy átgondolod, ámbár most tényleg nem hátsó szándékokkal érkeztem. - Man i eneth lín? Hogy hívnak? - állhatatosan tűrte el a pillantásomat. - Alassë - leheltem, mintha csak sercegés lett volna a szavam a levegőben, pedig megtehettem volna, hogy maradok inkognitóban továbbra is. Mozdult villámgyorsan, torkomnak szegeződött a nyíl, de nem azt tette, mint a legtöbb sötét elf, hogy kérdés nélkül kivégeztetett. Tisztában voltam vele, egyenes utam lesz a palotáig, még ha nem is éppen a kényelmes fajta és nem is tévedtem sokat, ahogy kaptam egy gárdát, aki körbevett, miközben oldalamról lekerült a fegyver. Elszontyolodtam, de megértettem mire fel. Minden szó nélkül vittek a palotához, elkerülve a forgalmas utcákat, hogy a pletykáknak ne legyen valóságtartalmuk. Ugyan, aki Látó, attól ezt a tudást nem lehet megtagadni, már pedig a nevem, mi elveszett az évtizedek alatt, újra fel fog szikrázni az elfek között. Még sajátjaim sem tudják, hogy újra Alfheimben járok, de mindent a maga idejében, semmit sem szabad siettetni. Néztem az utcákat, házakat, régen mindig is ide akartam eljönni. A fővárosba, nem pedig a faluban porosodni. Micsoda álmok voltak, és lám, itt vagyok... Tűrtem a noszogatást, ahogy felkaromnál fogva vezettek ide-oda a labirintusban, míg hatalmas ajtók nem tárultak ki előttünk. Első alkalmam, hogy Nimellos-al találkozhatok, milyen megtisztelő, noha látomásokból már ismertem arcát, de az csak egy kifeszített képkocka a valósághoz képest. Valóban olyan, mint a Fehér Csillag? Valóban van félnivaló tőle? Kíváncsisággal telve jártam-keltem, míg egy nagy terembe nem kísértek, ekkor a gárdatagjai elengedték felkarjaimat, egy lépés távolságban elléptek tőlem, de mindegyik a kezét fegyverén tartotta, és továbbra is börtönömként szolgáltak, míg a legelső jelentést tett. Csuklyám után nyúltam és lassan leemeltem fejemről, ahogy a sodródó tekintetem megállt Nimelloson. - Le suilannon, Aran! Üdvözöllek, királyom! - biccentettem tisztelettel, miközben eggyel előrébb léptem, azonban nem hajoltam meg, sem hasonló. Királyom? Pont annyira, mint vezérem apám is volt - csakis félig. A mezsgye nagyon keskeny, csak nem billenek le róla, ahogy ingadozom a két oldal között. - Im meren le govaned. Örülök, hogy találkoztunk. - Semmi gúny, semmi szarkazmus nem csendül hangomban, mert tényleg így gondoltam. Kíváncsian fürkésztem nemes vonásait, jeges tekintetét, egyenes tartását, melyből sugárzott az erő és energia. Valóban, nem lehet őt senkinek nevezni, szinte eltörpül mellette az ember. Szinte... Én legalábbis így éreztem, ahogy szempárjának végtelen rejtelmei közé süllyedtem.
Bár népünk most békének és bőségnek örvend, királyukként nem ülhetek a babérjaimon. Folyamatosan elfoglalom magam, különösen azóta amióta Thanos Midgadot ostromolja, újra és újra. Tervek vannak az előttem lévő hatalmas asztalon. Hadigépezetek melyekre rég nem volt már szükség, de most újra elkészíttetem őket. Beizzanak a kovácsműhelyek, s fényes fegyverek csillannak fel. Biztonságos menedékeket kell építenünk, még mielőtt bármiféle vész elérne minket. Ötletem megannyi, ezeket vetem papírra, s a hadmérnökökkel, tanácsadóimmal majd megvizsgáljuk mi az, ami kivitelezhető. Amit az imént fejeztem be egy fák koronájára épült palota tervrajza. Már hónapok óta dolgozok rajta, apró részleteket csiszolgatva minden részén. Ezt most összetekerem, majd felteszem a polcra. Pihenésképpen leülök trónomra amikor egy női arc bevillan előttem. Sötételf, de nem olyan, mint a többi. Elfogták őt, s a kevésbé járt utakon hozzák a palotába. Többet nem látok róla, csak jöttét láttam előre. Az árnyak alig nyúlnak egy kicsit, máris megjelenik egy határvégi őrség csoportja, akik közrefogják a nőt, akit láttam. Nem tudom mi célja lehet, s miért jött ma elém. De biztos, hogy Ő akarta, nem hozták volna elém, ha nem kérte volna. A trónusomon ülve biccentek felé. - Légy üdvözölve Te is idegen! Látom katonáimon, hogy fegyvereiken pihentetik kezüket, én azonban nem félek. A „fogoly” fegyvertelen, vagy elkobozták tőle, a szokásos eljárás szerint. Intek vitézeimnek, hogy távozhatnak. A lányt körülvevő őrség fejet hajt, majd távoznak. Így csupán a trónteremben lévő szokásos őrség marad. - Nimellos vagyok, de ezt bizonyára már tudod. Bemutatkozom, mert így illendő, még akkor is ha ismernek. - Mi a neved, és minek köszönhetem a látogatásod? Barátságos vagyok vele annak ellenére, hogy sötételf. Ismerem jól természetüket, vadságukat, de az előttem álló nőben mégis mintha lenne valami finomság, valami fény. Mostanában nem találkoztam hasonló személlyel. Kíváncsivá tett. A királyi őrségen látom a feszültséget, amit az vált ki, hogy sötételf az, akit az imént a trónterembe kísértek. Néhányan vannak csak, akik békében élnek fajából, itt Alfheimben. Ezen keveseket befogadtam, mert nem vagyok fajtánk ellensége, még a sötételfeké sem. Aki népünkből itt nyugalmat és békét keres azt szívesen fogadom és megengedem, hogy velünk éljen. Íriszeim az ismeretlen jövevényt kémlelik, hogy mi vezérelhette egyenesen hozzám.
∆ Hozzászólások száma :
31
∆ Tartózkodási hely :
✧ Earth-616
A poszt írója ∞Thundra
Elküldésének ideje ∞Csüt. 17 Május 2018, 22:28
Ugrás egy másik oldalra ∞
☙ A l a s s ë & N i m e l l o s ❧
We only become more fully what we are.
Lám, lám, micsoda bizalmat szavaz a számomra, hiszen akár lehetnék felderítő, vagy éppenséggel figyelemelterelő, ki csapdába csalja az itt lévőket. Akár lehetnék is... Volt idő, mikor megtettem volna ezt, de mivel a határvidéken nehezen jutottunk át, így Alfheim szívébe hogy is sikerült volna? Ugyan, leginkább Nimelloson tartom szemem, de ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem is néztem körbe. Felmértem a termet, az ott lévőket, ámbár a gardedámjaim elvonultak, nem sok jót ígérne egy kirobbanó harc. Magamban sóhajtottam egyet, már megint csak ez járt a fejemben. Pedig nem mondanám magamat a szokás rabjának, mégis szinte minden mozdulatból a küzdelemre asszociálok, mintha mérgezné valami az elmémet. Zavaró tény, nem tudok tisztán gondolkodni tőle, megüli elmém fogaskerekeit és nem hagyja, hogy saját döntéseimben jól döntsek, befolyásolni akar, vonzani és hívni, a saját vérem beszélt, saját ösztöneim és vágyaim... Negédes mosoly kúszott az ajkamra. Oh, a Mindentlátó már nem emlékszik? Megkopott a tökéletes memória? Saját ellenfelének arcát látván sincs benne aggály? Szinte részegítő ez a fajta tudás, már pedig a névnek komoly hatalma van - maszkot jelenthet, átadhatod másnak, vagy éppen örökké elhallgathatod igaz valódat. Nohát! Sok mindent tudok Nimellosról, de ő semmit sem rólam, és ez az egyensúlytalanság az, ami mosolyra fakaszt. Miért van az, hogy így is a fény elfek mutatnak mindenen túl? Saját királyukra kell csak nézni, ki mindent lát, mégsem tud mindent. Tökéletesen tökéletlen, a neve azonban mégis kilenc birodalmat hódított meg, mondhatni szép, de mesélj hatalmadon és kedvességeden kívül mi az, mi téged naggyá tett? Kíváncsian vizslatom, nem úgy, mint aki elemezni akarná, hanem megfejteni a körülötte lévő rejtélyt. Megrebbent szempillám, mintha egy pillanatra zavarba jöttem volna, de ez nem volt más, ahogy képeket rángattam ki Sorsából. Villanások, groteszk köralakok, melyeket felfogni is alig lehet. Múlt, Jelen és Jövő. Fogalmam sincs az idő mely dimenzióját láttam abban a tört másodpercben, de elraktároztam, ha lenne időm és kellő energiám, talán lényegi jeleneteket is meg tudnék keresni élete folyamában, így viszont... csak lagymatag próbálkozás az információ szerzésre. - Alassë, Zhoron lánya - ha akartam volna, odafűzhettem volna mellé anyám nevét, de ez a titok, maradjon csak titok, fedje a múlt homálya, ki emlékszik, tudja, ki nem pedig sose tudja meg, hogy az élet adta testben két féle vér folyik. Ámbár, nem hiszem, hogy ennyivel átverhetném éles tekintetét, melynek kereszttüzében állok. Megemeltem államat, kezeimet összefűztem hátam mögött, elhúzva a számat, hogy a kardomat remélem, még azért visszakapom, igazán szeretem fegyverem, így nem örülnék, ha annak búcsút kéne mondanom. - Jártam a Kilenc világban, tudom, hogy mi történik, ahogy azt is, Alfheim is készül a harcra. Csak szó a szélben, suttogás a ködben, de mint mindennek, ennek is van alapja, még ha népedet félig vakságban is tartod, fenség. - Megadtam a rangot, mi kijárt a számára, de ez nem jelentett behódolást is. Tiszteletem jelképe volt csupán, hogy valamivel sugalljam, szándékaim, ha nem is tiszták, de nem velejéig romlottak. Félig ellenségek vagyunk, félig pedig barátok, ha senki más, de Ő megértheti évezredes tapasztalataival. Tudja, hogy a sötét elf milyennek született, milyennek a fény, a közös nevező létezik ugyan, de olyan, mint a piramis csúcsán állni, bármelyik oldalra is billensz egy centivel, leesel. - Nem azért jöttem, hogy békét ajánljak, se nem azért hogy pusztulásba vezessem eme utammal sajátjaimat, mert mindketten tisztában vagyunk, egyik sem járható út - folytattam. Miért jöttem? Mit remélek? Nem megoldást, félmegoldást, vagy inkább esélyt valami rosszabb ellen.
A trónteremben álló sötételf viselkedése módfelett szokatlan. Éles és sokat látott szemeimmel valami furcsa jelenséget látok rajta. Rebegnek a pillái, de csak rövidke pillanatra. Mondanám, hogy szokványos, mindennapi dolog, mégse tekintem annak. Tudom, hogy a fajtájának is vannak különleges képességei, talán egy ilyet használt. - Alassë, Zhoron lánya. Ismétlem a nevet, mintha emlékek kötött kutatnék, ismerős e a név, de semmi, nem ismerős se Ő sem atyja. Trónom ülve hallgatom, amint a Kilenc világ béli útját ecseteli és a megfigyelését, arról, hogy készülődünk. Szemöldökömet kérdőn összerántom mikor arra tér ki, hogy vakságban tartom a népem. Ezt fel sem veszem tőle, sötételftől nem várok lehetetlen dolgot, a sötétség szolgájától nem kérhetek jóságot, kedvességet. Ezek után úgy beszél mintha vezetője lenne valamiféle csoportnak. - A boldog békeidőknek vége. Álomba ringatja magát, aki azt hiszi, hogy örökké tart. Csupán ennyit reagálok a megfigyelésére, utolsó mondatait azonban érdekesnek találom. - A Te néped ideje lejárt. Malekith kétszer áldozta fel népeteket és kétszer vitte a pusztulásba sajátjait. Legutóbb Midgardon szenvedett vereséget, melyben elbuktak maradék, bujkáló seregeitek. Nincs már ereje a sötétségnek amit szolgáltatok, nem maradt semmitek. Nem árt tisztázni a dolgot, mert a háborúiknak meglett a következménye. Olyan sorsra jutottak, mint az általuk kiirtott fajtársaik. Elenyészik számuk, kicsiny maradék mely túlélte háborúikat. - Kit képviselsz még magadon kívül? A szavaiból számomra egyértelmű, hogy nem egymagáról beszél. Valami még van mögötte, amit eddig nem mondott el. - Elmondtad miért nem jöttél, most mond el miért jöttél. Érdekes látogatóim vannak mostanában. Először kezdődött a Csillagkováccsal, akinek szintén van egy arroganciális vonala, most pedig jött ez a sötételf leányzó, sötétséggel telve a szívében, érzem. Elkelne már valami kedvesség, melegség, szeretet ezekben a csarnokokban, inkább fogadnék ilyen vendégeket, mint büszke és vad akaratú, szeszélyes lényeket. Bár a Csillagkovácsot én kérettem, mostani vendégem pedig magától keresett fel. Hangom határozottan zeng a csarnokban, most valahogy nem vagyok túl nyájas hangulatomban, s türelmem is fogytán.
∆ Hozzászólások száma :
31
∆ Tartózkodási hely :
✧ Earth-616
A poszt írója ∞Thundra
Elküldésének ideje ∞Hétf. 04 Jún. 2018, 19:03
Ugrás egy másik oldalra ∞
☙ A l a s s ë & N i m e l l o s ❧
We only become more fully what we are.
Különös itt állni, volt idő, mikor legnagyobb vágyaim egyike az volt, hogy ebben a palotába álljak, itt legyek társaimmal egyenrangúként, fontos, aktív tagként, és most? Itt vagyok, de semmilyen érzelmet nem ébreszt bennem az itt lét, mert nem fényelfként ácsorgok, hanem mint a nagy ellenségük, pedig több a közös, mint gondolni lehetne. Ezt nálam jobban senki sem tudja. És nem kívánom egy fényelfnek sem azt a súlyt, amit mi viselünk, hogy kiirtottunk nem is egy népet. Dicső dolog számunkra, de ez többről szól. Vagy legalábbis én látom így. Nimellos alakja csak akkor kezd naggyá válni, mikor nincs jókedvében, ahogy elvész a kellemes derűsség a légkörből, máris előkerül az az uralkodó, aki árnyéka annak, akit annyira nagyon emlegetnek a Kilenc Birodalomban. Végre előkerültél! Öröm, hogy megrepednek az álarcok, pedig még csak a felszínt kapargatjuk, mi lesz később? Megrezzenek, ahogy Malekith nevét említi. Grimasz tolul ajkamra. Malekith... Nem voltam itt azon időkben, de Malekith-t sosem kedveltem, ahogy önkényesen egy végtelen kővel a világot akarta meghódítani. Végtelen kőhöz végtelen erő szükséges, mely benne egyáltalán nem volt meg, halálba vitte a sötét elfeket minden gondolkodás nélkül. Nem volt való vezetőnek, mert csak a dicsőség illúzióját látta, de nem foglalkozott a másik oldal következményeivel, mi lesz, ha elbuknak. Ezért voltam jó hadvezér, olybá tűnik, pont a fényelf vérem miatt, hogy az az örökös szenvedély és vágy a pusztítás után nem volt annyira erős. Tudtam gondolkodni, voltak aggályaim, nem féltem visszavonulót fújni, mikor vesztésre álltunk. De ez is oly rég volt már, olyannyira rég, szinte egy másik életnek tűnik. Árnyképeknek, melyeket nehéz felidézni. Malekith nevének hallatára belsőm összeszorul, mintha egy fekete lyuk lenne a mellkasomba, az szorítja össze testem csontvázát, hogy megálljak, különös sötéttel szív mindent magába, de nem lehetek ennyire instabil. Nem itt, nem most, semmiképp. "...nem maradt semmitek." Visszhangzik a mondat a fejemben, mintha az egész terem üres lenne és minden fal ezt mondaná. "...nem maradt semmitek." Folyamatosan. "...nem maradt semmitek." Zavaróan hangosan, amit nem lehet kiverni a gondolatok fogaskerekei közül. "...nem maradt semmitek." Semmink? Ez nem igaz! Ez nem IGAZ! Míg él sötét elf, él a velünk járó sötétség is, addig nem vesztünk el, ennyire nem vagyunk kevesek és gyengék. "...nem maradt semmitek." Százszorosan visszhangzik fülemben mély tónusú hangja, amitől elfordítom tőle tekintetemet, oldalra pillantok, keresem a fókuszt, de mintha az kibillent volna. "...nem maradt semmitek." Kinek? Majd a fény elf elmondhatja, elpusztítottuk a sötétet, kiirtottunk egy fajt, milyen büszkeség, micsoda karc a fényelf léten! Nimellos, nem akarod te ezt viselni, hidd el, ilyet senkinek sem kéne viselni. Ökölbe szorul a kezem, érzem az instabilitást, mely bennem zúg. Régen simán legyőztem, most mégis egy pillanatra döntésképtelenné válok. Oly könnyű volt mindig a sötéttel egyesülni, sokkal kellemesebb, egyszerűbb és éteribb volt. Rám szabottad. A fény pedig már idegen, túl kevés időt töltöttem a fényben, kevesebb, mint 200 évet, túl keveset, pedig az lehetnék, aki se nem fény, se nem sötét, hanem annál több, kiemelkedőbb, ki viseli a brutalitást és a békét egyaránt! - Gondoh! Elég! - mormogtam félig magamban sötét elf nyelven, mely önmagamat is kellően kizökkentett. Elernyedtek ujjaim és visszafordultam Nimelloshoz, mintha mi sem történt volna, de mindketten tudtuk, hogy ez nem így van. - Amíg életben vagyunk, nem vagyunk a múlt. Addig minden van. Malekith hibázott, végtelen kőt nem lehet egy véges lénynek uralnia. A sötétség pedig sosem fog megszűnni, nem szűnhet meg, mint a fény - volt, van és lesz, ha nem a mi képünkben, más fog jönni.- Meghajtottam fejem, elismerve, hogy szava igaz. Maroknyian vagyunk, még magam sem tudom pontos számokat, mert mióta Alfheimbe érkeztem megint, nem az volt az első dolgom, hogy a sötét elfeket kutassam fel. Nem, hanem idejöttem. - A pusztításnak nagy ára is van. - mentem magunkat, de őket is. Halovány mosoly fut át az ajkamon. Kit képviselek? - Majd megmutatom. Különös... Nem álltam volna soha ide elé, de csak én lehetek az, ki a sötét elfként fordul a fényelfek felé valami közösért - kérés, ígéret, valami biztosíték, valami kapocs, hogy mentsem a menthetőt. Hiszem és tudom, ahogy itt állok előtte, hogy saját népéért mindent megtenne. Uralkodó, ki ezreket tart a kezében, én csak százakat tartottam, de az sem volt könnyű. - Valami jön. Valami nagyobb, amivel nem tudna bármelyikünk is megküzdeni. Valami pusztítóbb. Valami, ami a Kilenc Birodalmat, az univerzumot és annak összes szegletét uralni akarja. - Hír, pletyka, érkezés. Thanos jön. Nincs lény, ki egyedül megbirkózzon vele. És egy sötét elf sem kérne soha segítséget... A döntés nehéz, melyre nincs biztosíték, de ez az egyetlen lehetőség egyelőre. Egyelőre... Miért akarom ennyire biztosítani őket? Élhetnék fényelfként, elvonulhatnék, kreálhatnék egy hamis valót, és nem érdekelhetne... De azzal olyan lennék, mint az anyám, ki mindig csak óvott még a széltől is, vagy apám, ki gyökerestül fosztott meg mindattól, amit vérem tartalmazott.
Alassë, Zhoron lánya sikeresen kihozott jómodoromból. Nem húztam kedves álarcot fel, talán népük iránti haragom miatt. Bár élnek közöttünk páran a népéből, akiket szívesen látok mert elhatárolódtak attól, amit a sötételf szó magával hordoz, pusztítás, halál, mészárlás, kegyetlenség. Számomra főként ezt jelentik, s ehhez Zhoron lányának modora is rátett egy lapáttal. Bosszúsan vágtam felé a szavakat népe bukásáról, s nem tagadom volt bennem egy apró, burkolt káröröm. Nem szép dolog ez tőlem, de egy nép, aki ennyi szenvedést okozott és több fajtársukat kiirtották, arra nem tudok oly kedvesen tekinteni, mint fajtánk többi képviselőjére. Látom rajta, ahogy a hallottak kihozzák Őt is a gondolatmenetéből. Ajkaira grimasz kerül, s a tekintetét is elfordítja egy időre. Erős szavak tőlem, hogy „nem marad semmijük”, de nem bánom, hogy kimondtam. Talán fogalmazhattam volna finomabban is, de amikor arra gondolok mit tettek, nem tudom szépen megfogalmazni sorsukat. Látom ökölbe szorult kezét, s azon gondolkodom, hogy milyen belső harcot vív most magában. Ez a kettősség szinte azonnal látszott rajta, amint belépett elém a trónterembe. Olyan mintha személyisége is egyszer ilyen másszor olyan lenne. Mintha harc dúlna benne, de miért is? Mi a titkod Alassë, Zhoron lánya? Több vagy annál az egyszerű sötételfnél mint aminek mutatod magad. De nem baj, vagy Te magad árulod majd el, vagy az idő választ ad kérdéseimre. Majd kapok egy hangos „elég!” felszólítást. Szemöldököm felkúszik, majd aprólékosan szemügyre veszem őt. Az ököl szorításból felenged keze majd mintha semmi sem lett volna egy szinttel kedélyesebben, tiszteletteljesebben folytatja. Ez az, amit nagyra tudok értékelni, a tisztelet, még akkor is ha ellenségről van szó. Sajnos a mostani időkben ez már kihalófélben van. Most szavait figyelmesebben hallgatom, mert érdekes dolgokat pendített meg. - Még vagytok páran, ez igaz. Őszintén merem remélni, hogy ez a maradék nem követi elődei hibáját. – Szavaim nem gúnyosak, érződik belőle, hogy valóban bízok abban, hogy képesek lehetnek meghúzni magukat és nem fognak újra ámokfutásba kezdeni mellyel ezt a csöpp maradék lángját is homályba taszítják. - A sötétség szolgái mindig megfizetik az árat. A büszkeséget és gőgöt bukás követi. A fény pedig mindig legyőzi a sötétséget, kevés vagy nagy árral, de a sötét est után mindig felvirrad a hajnal. – A hatalomvágy, ez az amit büszkeség és gőg táplál, ez indít el valakit a pusztulás útján. Malekith-ot is ez vitte végzetéhez, s ennek népe is kárát látta. Alassë kitér a válasz elől, mintha csak játék lenne a szavakkal, mintha nem lenne lényeges kérdés. Pedig az, s szavaiból arra a következtetésre jutok, hogy mondandója közben el fogja árulni. Egy újabb sejtelmes mondat, sőt mondatok következnek egy közeledő veszélyről. - Thanos. – Egyértelműsítem azt akire Ő is vélhetően gondolt. - Már a születésem előtt is nagyravágyó tervei voltak az Univerzumban. Mégis a homályban szőtt tervei egytől egyig megbuknak. Mitgard ellenáll. – Thanos ősibb lény mint legtöbbünk. Hatalmas erejű, és hatalmas tudású. Inkább a tudása az, ami veszélyesebb. Ezen kívül csökönyösen és hajthatatlanul valami terven dolgozik, amibe Mitgard mindenképp nagy szerepet játszik. Rebesgetik, hogy a hatalom ékkövei kellenek neki. - Tudom, hogy közeledik, s azt is, hogy újabb gonoszságot forral, ami minket is elérhet. Kérdés, hogy tehetünk e ellene? Megállíthatunk egy ilyen szörnyeteget? - Mondd, mit vársz tőlem Alassë, Zhoron lánya? – Talán van benne valami őszinteség, legalább is ez a megérzésem. Valami azt súgja, hogy nem sötételf ármánykodás van jöttének a hátterében. Kíváncsian és ez úttal kellő modorral várok minden hasznos hírt, vagy tudást, amit megoszthat. Vajon miért teszi? Valóban segíteni akar? Ezt még nem tudom, de egész biztosan rá fogok jönni addigra míg el nem hagyja a termet.
/Kérlek ne haragudj amiért Téged is megvárakoztattalak! /
/